// Bocs, oké. Nem törlök vissza, úgyis értjük egymást. Igazdodm az elképzelésedhez, és bocsi, hogy nem emlékeztem pontosan...//

- Nos, amikor visszamegy a múltba, nem a saját életébe nyúl bele... Arra nincs hatással. -Ennek ellenére bólogatok Mattnek- Tudom, miről beszélsz. Én is ismerek ilyen sztorikat...
Bár azzal nem feltétlenül értek egyet, hogy a szereplőnek ki kéne iktatnia magát a jövőből, a múltban eszközölhet olyan változásokat, aminek lényegében ez lenne a következménye.

Jonathannal kínos feszengésben maradok kettesben. Matt kiakadt, szívesebben tudnám őt most a közelemben, de persze, hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel, amitt Jonathan akar mondani. Ismerte anyámat. Az a férfi volt, aki együtt volt anyámmal (s tudomásom szerint nem volt más), így.. ő az apám.
Halggatom, és igyekszem megérteni, de inkább az anyám pártján állok, és őt képviselem ennyi év távlatából is.
- Sosem írt neki. Sosem jelezte, akarja a folytatást... Gondolja, ha esélyt ad maguknak, a nagyszüleim nem támogatták volna mindenben?
Én nem értem, ha olyan nagyon odavolt, miért nem próbálkozott legalább kapcsolatot tartani vele. Egyszerűen elment... És semmi nyomot nem hagyott maga után. Olyannyira félt (?) az anyám, hogy még azt sem mondta meg, kivel volt együtt (ezek szerint kit szeretett), inkább megszökött.
Nem ébred bennem részvét, amikor elmeséli, miképp lett apa. Ő tehet róla. Minden az ő hibája. Tanulnia kellett volna, harcolni azért, akit szeret. És az anyám? Ő sose jutott eszébe? Egyáltalán, találkoztak még valaha? Erről még nem beszéltünk...
Ráncolom a homlokom, próbálok koncentrálni. Elképzelhető anyámról, hogy nyakába vette a világot, és megpróbálta felkutatni az apámat? Vajon mikor adta fel? Miért nem jött vissza?
- Mit árult el magáról az anyámnak? Volt rá esélye, hogy megtalálja magát? Vagy többé nem is látta soha? Nem is hallott róla?

- Igen, hogyne...- Értem és igaza van. Egy tóba dobott kő is több hullámot csinál.

Jonathannal aztán felkavaró beszélgetésben lesz részem. Minden jel szerint ő az apám. Nem tudom felfogni, ha valóban szerelmes volt az anyámba, miért nem vette fel vele a kapcsolatot. Minden, amit mond, érthető és logikus, de nekem mégis hiányérzetem van.
- Ezt a sz*rt saját magának kavarta, ugye, belátja?- remeg bennem az indulat.
Arra hivatkozik, anyám haragudott rá... Ő vajon mit csinált volna? Addig vár, amíg ... meg nem hal?
Keserűség önti el a szívemet, Jonathan (az apám) milyen könnyen tette mindezen túl magán, létesített másik kapcsolatot. (Számomra lényegtelen, milyen érzelmek fűzték ahhoz a nőhöz, Matt anyjához. Úristen, milyen sz*r alak vagyok, hogy így gondolok rá!)
- Mindegy... Gondolja, anyámnak mindegy volt? Gondolja, csak úgy túltette magát rajta, keresett másik pasast, élt, mint hal a vízben?- fojtogat valami, szorítja a torkom. Tehetetlen vagyok. Dühös. Csak éppen tudok uralkodni magamon.
Úgy ül ott, mint egy rakás szerencsétlenség. És néma marad, mintha meg is kukult volna. Jobban is teszi; nem sok hiányzik hozzá, hogy beverjem a képét... Pedig milyen rendesnek tűnt! A francba!
- Ne hivatkozzon a nagyszüleimre, mit tettek volna, és mit nem, nem is ismerte őket!- remeg a hangom. Ahogy én ismerem őket, nem kérdés, mit tettek volna. Azt mondták volna: ahol három embernek van hely, ott van négynek is. Különben is, az unokájuk apjáról lett volna szó, a lányuk szerelméről. Nagyapám bizonyára kitanította volna az órásmesterség minden csínyjára-bínyjára. Mindig is szerette volna, ha valaki olyan veszi át tőle az üzletet, aki ugyanúgy szereti az órákat, ahogy ő.
Számos kérdés van a fejemben, és tudom, soha nem fogom ezeket feltenni neki, ha most nem. Tudni akarom, zud-e anyámról, van-e sejtése arról, mi történt vele azután a szilveszter után. Kiábrándít. Semmit sem tud róla. A szavai megint tőrt döfnek belém...
- Tisztesség... - forgatom a szemeim. Nem tudom, tudta-e akkoriban, mit jelent ez a szó, ha azzal szemben nem volt tisztességes, akit állítólag szeretett. Most már ebben sem vagyok olyan biztos.
- Nos, azt már sosem tudjuk meg, mit szólt volna anyám, ha maga ismét feltűnik, ugye?- kérdem keserűen. Marha kényelmes állapot. Neki. Ésmég mindig nem jutottam közelebb ahhoz, mi történt anyámmal azután, hogy lelépett... Összeroskadok.
- Azt hiszem, jobb, ha most elmegyek- állok fel. Remegek egész testemben, hányinger kerülget. Nem akarok itt kitaccsolni. Foglalkoztat még valami, de nem vagyok benne biztos, van jelentősége a válasznak. Elvégre...
- És mondja, mit csinált volna, ha az anyám állít be magához?

Mindig azt kézeltem magamról, hogy a türelem mintaszobra vagyok, de amikor Jonathannal beszélek, elönti a vér az agyam. Nem értem, miért nem robban fel. Egy részem megérti a történteket, míg a másik állandó kifogásokat keres. Csak azt látom, Jonathan minden kérdésemre tudna válaszolni, pontosan egindokolva, miért "nem". Csak azt nem akarja megérteni, olyan így a szememben, aki többszörösen hagyta cserben anyámat. Pont azért, mert szerette... Ha el kellett onnan jönnie, miért nem ondta meg? Ha már eljött, miért nem hagyott neki üzenetet, miért nem kereste később, várjon rá, szereti? És amikor... miért nem jelezte, változott az élete, reménytelen lenne rá várni? Bár ha leveleztek volna, talán soha nem kavarodik kapcsolatba Judih-tal...
Mérgesen a számra harapok. Mindenki volt fiatal. Mindannyian követhetünk el hibákat. Talán őt nem arra nevelték, hoyg a hibáit mihamarabb javítsa ki, kérjen bocsánatot, keresse a legjobb megoldásokat a megbocsájtáshoz? Nem erre tanította az ő Isten?
- Én nem vagyok a fia...- mondom mérgesen. Most találkoztunk másodszor. Ma közölte velem, hogy minden bizonnyal ő az apám. De ez nem jogosítja fel arra, hogy így nevezze magát. Közünk nem volt egymáshoz eddig.
Nem akarok rá nézni. Érzem a tekintetét magamon; de basszus, eddigi szimpátiámat elmosta a harag.
- Anyámból kiindulva... Mégis, milyennek képzelte őket?- anyámról azt mondta, szép és okos. Mindenféle jelzővel illette. Mit gondol, ezek csak úgy lettek? Nem feltételezte, hogy a szigor mögött mindent elsöprő szeretet áll? Úgy gondolta, a nagyszüleim nem álltak voltak ki a lányukért? A lányuk boldogsága nekik nem lett volna fontos?
Elmondja, azután a szilveszteri éjszaka után többé nem látta anyámat. Csalódott vagyok és keserű. Ha valaha is érdekelt, ki az apám, az első, amiről tudni akartam, anyámról tud-e. Mint kiderült, sosem találkoztak utána.
Az újabb kérdésemet kikerüli, a jelenre céloz, pedig nem ezt kérdeztem. Sokat elmond nekem ezzel. Megvonom a vállam. Hagyjuk is. Tök mindegy. Felállok, mielőtt elhánynám magam ( a gyomrom hullámvasutat játszik), és kifele araszolok, hogy fel tudjak öltözni (cipő, kabát). Olyan ideges vagyok, hogy meg sem tudom kötni a cipőm, így egyszerűen csak belegyömöszölöm a fűzőket a cipőmbe.
- Hát... Kösz az ebédet. Az legalább emészthető...- nem kéne bántanom, de képtelen vagyk magamban tartani.
Kirohanok a lakásból, le a lépcsőn, ki az épületből. Ahogy kiérek, ordítanom kell..., aztán nekitámolygok a falnak, és visszontlátom az elfogyasztott ebédet. Elöntik a könnyek a szemem.

Megvillan a szemem, amikor azt mondja, vér szerint ő az apám (vagy minden bizonnyal az). Megint az jut eszembe, eddig miéert nem foglalkozott vele. Kicsit késő már, hogy nevelőmmé nevezze ki magát, nem?
- Tudja, 14 évesen vesztettem el a nagyapámat. És igen, sokszor hiányzott egy apa, valószínűleg más ember lennék, ha...- a számba harapok. Valahogy el kell rejtenem, mennyire érzékenyen érint ez engem. Fenébe!
Szembesít vele, hogy anyám eltitkolta a kapcsolatukat. Ezen sokszor gondolkodtam, miért tette. Talán a "vallási" nevelés, az erkölcsi értékek túlzott tisztelete miatt hallgatott. Talán nem hitte, hogy csak egy gyors kaland lesz Jonathan életében, és ahogy múlt az idő, egyre inkább vesztette el a fiúba vetett hitét.
Nem tudhatom, miért nem mondta el, kit szeret. Nem tudhatom, utána indult-e. Nem tudhatom, csak remélem, sosem félt a szüleitől, ahogy nekem sem volt okom félni, bármilyen balhéból mentem is haza. (Csak akkor verekedtem, ha a családom becsületét vonták kétségbe)
- Ne akarja anyámra kenni, mert megbánja...- Meglehet hibázott ő is, de nem bújhat mögé. Eltelt azóta egy negyed évszázad, ha akkor nem is, mára már benőhetett volna a feje lágya.
- Tükörbe nézünk/ De önmagunkba soha/ Mindig más a hibás/ Mindig más ostoba... - idézem valahonnan, ki tudja, honnan ugrik be a szöveg. De ahogy ő nem hibáztathatja anyámat, a nagyszüleimet, én se hibáztathatom őt. Elvégre, nem is tudott rólam... Ez aztán felmenti minden bűne alól, ugye? UGYE?
Tehetetlen dühömben inkább lelépek, otthagyva Jonathant az asztalnál, albummal az ölében. Kirohanok a házból, de nem jutok messzire. Üvöltenem és hánynom kell. Jön mind a kettő.
Zsebkendőt tolnak az orrom alá, miközben lihegve kapkodom a levegőt, és próbálok nem sírni, mint egy csecsemő.
- Matt...- szinte meglep, hogy itt van, hogy ő van itt. Persze, számíthattam volna rá, hogy ő nem szaladt ki a világból- Ne haragudj...- fordulok felé egy kicsit, aztán újra le, a földre. Homokkal próbálom befedni a gőzölgő hányásomat.
- Nem a főztöd miatt van. Mostanában így reagálok, ha erősen feldúl valami...- nem ez az első eset. Korábban is volt rá péda, de azt hittem, kinőttem. Nem tudok rá nézni, nem tudok magyarázkodni... Nem is nekem kéne, igazság szerint.
- Menj fel hozzá. Szüksége lesz rád... Én majd... jelentkezem, oké?- megpaskolom a vállát.
A szívem kezd normálisan verni, én megleszek... Majd hazabotorkálok.

- Ha maga mondja... Nekem nem volt szerencsém megismerni- hajtom le a fejem. Miért én érzem magam rosszul ettől a helyzettől?
Olyan dolgokat mond, ami miatt megcsavarodik bennem valami: testvér. Matt. Hirtelen miből gondolja, hogy mi mindannyian egy nagy boldog család lehetnénk? És ha ennyire vágyott rá, miért nem valósította meg Matt anyjával? Megvolt rá a lehetősége...
- Sose firtatta, hogy miért?
Eddig úgy tűnt, arra célzott, hogy anyám arra hivatkozott, szigorúan van nevelve, és nem látják szívesen egy fiú társaságában. Nem tudom, ez csak Jonathanra vonatkozott-e, vagy az összes fiúra, és ha rá, miért. Különc volt? A megjelenésében volt valami, ami anyám szerint bántotta volna a szülei szemét? //Nem beszéltünk róla, milyen volt fiatalkorában Jonathan. Ha úgy, mint a korabeli rockerek: hooszú haj, szakadt farmer, elnyúlt póló, ing, tornacipő..., akkor igencsak különbözött anyámtól, aki konzervatívan öltözködött.// Vagy mástól tartott? Hogy nem ő az egyetlen lány, akinek Jonathan udvarol, és szerette volna jobban megismerni, mielőtt kiderül, csak álmokat kerget?
Elgondolkodom. Vajon igaza van? Bölcsebben neveltek engem? Nem tudom megítélni. Nem voltam ott, amikor anyámat nevelték. Nemhiszek ebben. Anyám jól volt nevelve, nem a nagyszüleim bűne, hogy elhagyott... bennünket.
- Téved. Egyáltalán nem tartom magam bölcsnek- csak görbe tükröt tartottam elé: miért másokat hibáztat? Az ő felelőssége éppen úgy ott van a sztoriban: miért nem védekeztek, miért nem volt őszinte anyámmal, miért nem kereste fel sosem?
Magára hagyom. Túságosan szűk a gyomrom, nyomja az étel, gombóc van a torkomban, haraggal teli a mellkasom. És zsong a fejem. Menekülök. Matt kap el...
Kihányom az ebédet, de nem azért, mert rossz volt. Zaklatott vagyok.
- A gyomrom érdekel legkevésbé- mondom csüggedten.
Abban igaza van, cigizni nem fogok. Na persze, még szédüljek is, hát hogyne! Aztán rá nézek. Azóta valóban elszívott volna fél doboz cigit? Arra céloz, ő is ki van borulva? Sóhajtok. Gyenge vagyok én ahhoz, hogy őt is pártfogásomba vegyem. Különben is...
Ajánlom, menjen fel. Bizonyára az apjának is szüksége van néhány jó szóra. Én nem voltam rá képes. Legszívesebben betörtem volna a képét. Az a garag már elmúlt, és szégyenlem is magam érte, de azért nem mennék vissza, hogy folytassuk...
- Matt..., ne kínozz te is- forgatom a szemem. Aztán megsajnálom- Hidd el, nem édesanyádról volt szó. Nem róla elsősorban. Közöm nincs hozzá, nem tudom ki ő. Csak annyit, amennyit apád mondott... és azt te is hallottad...-mondom elgyötörten. Az az igazság, alig emlékszem rá... Össze vagyok zavarodva.

Bele tudom képzelni magam a helyébe. Ha szerelmes volt, ha boldog, akkor valóban semmi más nem érdekelte, csak az, hogy együtt lehessen anyámmal, hiszen ahogy mondta, szaladt utána egy darabig (miközben őutána is szaladtak más csajok). Nem tudom, mi rémiszt meg jobban: mindaz, amit elmesélt, annak a lehetősége, hogy ő az apám, vagy az, hogy mindazok ellenére, hogy szétzúzta a családomat, a dühön túl mégis egyet tudok érezni vele. Pedig azt akarok legkevésbé!
Elmenekülök a lakásból, de nem jutok messzire. A ház előtt belebotlok Mattbe. Azaz... Segít rajtam. Kisegít egy zsebkendővel, bár meglehet a kíváncsisága nagyobb, mint a szolidaritása. Nem sokáig bírja, hogy ne vonjon kérdőre.
Eléggé feldúlt vagyok enélkül is, igazából a sok információ olyan emésztetlen, mint az ebédem a porban.
- Matt, a francba... Össze vagyok zavarodva...- mondom indulatosabban, pedig őt aztán nem volt szándékom megbántani.
- Hogyhogy nem kellettél? Felnevelt, nem? - fogalmam sincs, hogy az anyjáról beszél, hisz nem tudok semmit , csak amennyit az apja mondott. Hogy nem szerelem volt, és Matt miatt maradtak együtt.
Látom a tipródását. Én is úgy érzem magam, mint egy sarokba szorított egér. Odalépek hozzá, és a vállára teszem a kezem.
- Az apád ismerte az anyámat. Még akkoriban, amikor ott tanult... Anyád előtt....- vállat vonok, ha nem tőlem, Jonathantól úgyis megtudja, mi történt- Elképzelhetőnek tartja, hogy mi hárman rokonok vagyunk- vajon kíméletes ilyenkor humort csempészni a mondandómba?
Dehogy! A fejem megint zsongani kezd, a gyomrom megint ökölnyire húzódik össze. Elfordulok, nehogy a következő adaggal telibe találjam Mattet, de csak egy hangos böfögés jön ki a számon.
- Bocs... Mennem kell...
Fájdalmas arccal nézek rá. Sajnálom itt hagyni. Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia, ilyen hülye féltestvére van, mint amilyen én vagyok. Ha nem tart valamiképp vissza, elbúcsúzom tőle.
- Sajnálom, hogy gondot okoztam. Köszönöm a... meghívást- elfordítom a fejem, az ebédem nyomait keresem a porban. Úgy tűnik, sikerült valamennyire eltüntetni.

Sóhajtok egyet. Fogalmam sem lehet róla, hogy amit hallott, az mennyire új neki. Hitem szerint azért akadt ki, mert az apja beszélt nekem az ő anyjáról. Biztosan én se érteném a helyében. Igazából én sem értem. Szerintem Judithnak kevés köze volt ahhoz, amit Jonathan tett... azelőtt.
- Az édesanyádról beszélsz? Én apádról. Rólam speciel nem is tudott. Hogy is nevelhetett volna?- kérdem, kissé ironikusan. Még mindig úgy érzem, ez legalább annyira Jonathan hibája, mint anyámé. Hogy is mondhatta volna meg neki, hogy gyermeket vár, ha többé nem is látta?- Anyámra nem is emlékszem...- Még csak néhány hónapos voltam, amikor utoljára kilépett a családi ház ajtaján.
Nem tudok bocsánatot kérni. Nem én bántottam. Nem én akartam ezt az egészet. Miért nem lehetett titokban tartani, ha már eddig az volt? Nem értem Jonathant. Mit akar? Mit akar most? Nincs kicsit elkésve? Min akar változtatni? Mi lehet más? Hogyan képzeli...?
- Matt...- nézek rá. Hihetetlen, hogy nem érti- Apai ágon vagyunk rokonok- mondom ki kereken, nyersen. Kíváncsi vagyok, majd ezt hogyan fogadja. Hiszen az apám az ő apja is, és fordítva. Őt nevelte, nem engem, sosem hagyta el őket, ergo, az anyám maradt magára. Azaz... Tudja, hogy a nagyszüleim neveltek, de azt nem, mióta. Vagy... elmondtam? Már nem tudom biztosan. Az a nyári este, amikor meglógtunk a kutya elől, már régen volt.
A gyomrom még mindig görcsösen rándul össze. Még mindig jobb, mintha infarktusban múlnék ki. Van rá esély... Állítólag öröklődik a hajlam. A gyomrom viszont már üres, semmi sem jön fel, csak levegő, meg némi sav, amit vissza tudok nyelni. Éget, mint a tűz. A pokol sem lehet rosszabb.
- El sem tudnék szaladni...- dőlök a falnak. Remeg a lábam, tényleg elgyengültem. Izzadtságtól csatakos a testem. Megijedek magamtól, ahogy megpillantom magam a lépcsőház megvillanó ajtajának üvegében. Sápadt vagyok. A szemem körül sötét karikák. Mintha krónikus beteg lennék.
Először nem tetszik az ötlet, hogy hazakísérjen, de aztán rábólintok.
- Hoznál nekem egy zacskót? Csak biztonságból. Nem hiszem, hogy van még a gyomromban van valami, de a taxit nem akarom összemocskolni, ha mégis...- kérem tőle, egészen halkan. Lassan beszélni sincs erőm. Aludnék. Hihetetlen fáradtság tört rám. Szédülök.

Hamar megérkezik a taxi, és Matt segít beszállni. Úgy nyúlok el a hátsó ülésen, mint aki azonnal el tudna aludni, de amikor Matt beül mellém, kinyitom a szemem, és felemelem a fejem. Bemondom a címem, és próbálok arra koncentrálni, lassan és mélyen vegyem a levegőt. Kicsit le is tekerem az ablakot, hogy érjen a levegő. Úgy érzem, megfojt a meleg. A taxis aggódva pillog hátra. Mutatom neki a zacskót, ne aggódjon, készültünk.
- Ne a kórházba vigyem?- kérdi.
- Eszébe ne jusson!- rázom a fejem. Rossz ötlet volt. Fekete karikák jelennek meg a szemem előtt. Le kell hunyni a szemem, hogy eltűnjenek.

Sóhajtok. Matt vagy nagyon naiv vagy szándékosan játssza az értetlent. Valójában ez is védekező mechanizmus, hiszen én is ezt csinálom. Csak én már kicsit előrébb tartok. Tagadás fázisa? Fogalmam sincs. Tagadni sincs erőm.
Aztán azt hiszi, poénkodok. Bár elnevethetném én is magam! Szinte hallom, ahogy újra forogni kezdenek Matt "kerekei". Éppen úgy van vele, ahogy én, az első kézzelfekvő ténybe kapaszkodik bele, ami eszébe jut. A kettőnk közötti korkülönbségbe.
- Egy szilveszter éjszakán fogantam. Első és egyetlen alkalom, amikor együtt voltak, aztán másnap apád hazaköltözött. Anyámat nem is látta utána, nem is tud róla azóta semmit. Rólam sem tudott... Édesanyáddal euzután találkozott. Úgy tűnik apád nem hallott a védekezésről...- mondom keserűen, mert azért nem kis teljesítmény, hogy rövid időn belül két gyermeket is nemzett. - Te melyik hónapban születtél? - Ha jól gondolom, kb. fél év lehet közöttünk.
Nem értem, miért kételkedik benne, hogy ő az apja fia. Nem kizáró tényező, hogy valakinek több gyereke szülessen rövid időn belül. lvégre nem ő hordta ki őket...
Megvisel a téma. Még mindig szédülök, forog a gyomrom (noha már üres). Matt attól fél, megszökök. Bazz, még a helyzetváltoztatás is nehezemre esik. Mintha ólomból lenne minden tagom. Amikor megfenyeget, hogy szétrúgja a hátsómat, csak lehorgasztom a fejem. Nos, most aztán jól megijesztett! Nevetnék, ha lenne hozzá erőm.
Beleegyezem, hogy elkísérjen. Igazából azt hiszem, nem is boldogulnék egyedül. Hoz egy zacskót (a biztonság kedvéért), aztán amikor megérkezik a taxi, mindketten a hátsó ülésre ülünk. Én félig lecsúszva ülök be, a fejemet sem tudom tartani, úgy vetem hátra, mint akinek gumiból van a nyaka. Matt mellém ül, és azt javasolja, dőljek bele az ölébe. Eleresztem a fülem mellett, csak legyintek, hagyjon már! Valamennyirre tudom még magam tartani. Kórház sem kell!
Szerencsére nem megyünk túl gyorsan. Matt sem molesztál a kérdéseivel, van időm lehiggadni. Gondolkodni túl nehéz. Felesleges is. Majdhogynem teljesen bizonyos vagyok benne, hogy Jonathan az apám, még a DNS vizsgálatra sincs szükség. Vajon neki kell effajta bizonyíték? Kétlem. A szilveszteri sztori igaz, és amit anyámról mesélt, beleillik a képbe. Nem hiszem, hogy másik Hannah McBridge is volt abban a városban... Ahogy azt sem, anyámnak volt mással kalandja...

Matt kifizeti a taxist. Természetesen nem maradok adósa, ahogy észhez térek, rendezem vele a számlát. De még a kulcsaimmal is meggyűlik a bajom. Matt segít most is. Ahogy beérünk, Nora (a macskám) szalad elénk, és figyelmesen néz, emeli a fejét, szagol a levegőbe. Mattet még sosem látta, és engem sem hasonló állapotban.
- Ő Nora. Ne izgulj, nem karmol, nem harap!- dünnyögöm Mattnek, mert kínomban csak ez jut eszembe.
- Várj, használnám a fürdőszobát, itt van, mindjárt jobbra...- mondom neki, és engedem, hogy odatámogasson.
A fürdőben aztán megmosom az arcom és kiöblítem a szám. Iszok néhány kortyot a hűs vízből, de nem igazán esik jól.
- Gyere, ülj le egy kicsit nálam- mondom Mattnek, és a nappaliban esek a kanapéra. Ugyanúgy vetem hátra a fejem, mint a taxiban.
- Kösz, nem kérek semmit. Csak... maradj itt egy pár percig még...
Próbálom magam összeszedni. Eddig nem nagyon izgatott, Matt min megy át. De nem akarom, hogy rossz érzések maradjanak benne. Neki sem lehet könnyű. Segítenünk kellene egymásnak, elvégre... tesók vagyunk.
- Mi jár a fejedben?- kérdem tőle. Felemelem a fejem, odafordulok hozzá. Itt az ideje, hogy átlépjek a saját problémáimon.

Vállat vonok a kérdésére. Honnan tudnám, miért váltogatta így a nőit?
- Fiatal volt és bolondultak érte a nők. Talán egyiknek sem tudott ellenállni- mondok valamit, hiszen láttam azokat a képeket. Jóképű pasas volt, csupa mosoly, ráadásul egy bandában énekelt. Mit csodálkozik Matt?
- Miért csodálkozol? Ő is volt fiatal, benne is tomboltak a hormonok! Ahogy elképzelem, még csak erőlködnie sem kellett!- ha nem is így volt, némi neheztelés van bennem az apjával (apánklkal) szemben. Mondhatnék bármit, akkor sem szólhatna rám senki. Maxi ő, hogy fogjam be a szám végre, de nem teszi.
- Lett egy fia, talán ettől nőtt be a feje lágya...- mondom aztán, némiképp megenyhülve. Elhiszem, hogy egy gyerek meg tudja változtatni az ember életét. És rólam, ugye, nem tudott. Különben csak az én apám lenne... talán.
Sóhajtok. Matt kérdései benem is felmerültek, de hiába vagyok okosabb, néhány dologban csak feltételezni tudok.
- Fogalmam sincs. Szerintem nem tudta biztosan. Azért mutatta meg azt az albumot. Van benne egy kép az anyámról...- mondom. Úgy hiszem, ő is csak gyanakodott. Santa Barbara, a korom..., talán anyára is hasonlítok egy kicsit. Talán a kék szemem... Ki a fene tudja, miből rakta össze?
Előszedem a képet, amit magamnál hordok, és megmutatom Mattnek is.
- No, erről beszéltem. Eltelt néhány hónap, és már a te anyáddal kavart. Bocs..., nem akartam tiszteletlen lenni- nézek rá, mert azt nem én fogom elmondani, mit mondott az apja a nőivel kapcsolatban. (Meglehet, nem is mondta, csak kisakkoztam. Már nem emlékszem, mit mondott pontosan)
Hanyagolnám a témát. Legalábbis egy darabig. Mintha megfordult volna körülöttem a világ, és ez nem az a kellmes szédelgés, amit szívesen élek át.

Hazavisz. Hálás vagyok érte, de egyenlőre túl beszűkült vagyok, hogy kimutassam. Bekísér, és én nem akarok prosztó lenni, behívom, kérem, maradjon még. Úgy érzem, ő legalább annyira fel van dúlva, mint én, és tele van kérdéssel. Szinte vibrál. Amúgy meg, nagyon rendes tag. Amikor volt az a kutyatámadás, épp úgy be volt tojva, mint én, mégsem lépett le, amikor lehetősége lett volna. Ki hitte volna, hogy ilyen cinikus az élet? Megmenti az életem, én meg összekuszálom az övét. Szép köszönet, mi?
- Több, mint két éves. Legalább azóta van velem. És egy centit se nőtt. Lehet, már nem is kölyök, hanem kifejlett nagymacska...- mutatok Norára. Én sem hiszem el, de valami génhibája van. Sosem lesz nagyobb.
A szobában a kanapéra ülünk le, nem messze egymástól (mégis nagyobb távolságba, mint indokolt) Megértem, hogy tépelődik, az én agyam is folyamatosan kattog. Igyekszem segíteni neki, de elkerülhetetlen, hogy majd az apjával is beszéljen.
- Nem volt benne biztos, azt hiszem- kezdem- Tényleg bizonytalan volt. Nem jött rögtön azzal, kicsoda ő, és ki vagyok én neki. Kérdéseket tett fel, hogy hívták az anyám, mikor születtem, ilyesmi... Ne légy féltékeny... Gondolom, először biztos akart lenni a dolgában, mielőtt téged felizgat. Mert mi van, ha minden csak véletlen egybeesés: hogy hol éltem, mikor születtem... stb? Gondolod, az én szüleim az egyetlenek, akik szilveszterkor feküdtek le egymással?- elkapom a tekintetem. Tudatosul bennem, hogy egy egyéjszakás kaland bizonyítéka vagyok.
Nézem, ahogy megtörten előre dől, lehorgasztja a fejét. Közelebb ülök, megérintem a vállát.
- Kismillio dolog... Hogy volt képes otthagyni anyámat, miért nem kereste soha... Mi a fenének mondta el most mindezt nekem... Miért nem tartogatta a titkait meg magának...
Sóhajtok. Elveszem a kezem a válláról.
- Nem tudom, mit kéne csinálnom. Apád azt mondja, menjek el vele egy DNS vizsgálatra. Szerinted van értelme?

- Voltál már neki te... Nem lehetett felelőtlen!- mutatok rá a tényre. Pontosan nem tudom, mikor hagyta el őket Matt anyja, de minden Jonathan nyakába szakadt. Férfiként biztos nem volt egyszerű gyereket nevelni.
Elszorul a torkom. Nem akartam én Matt képét az apjáról összezavarni.
- Ne haragudj. Nem biztos, hogy régen másmilyen volt...- mert mit tudunk? Hogy volt az anyámmal, és aztán volt Matt anyjával is. És hogy mi volt előtte? Mi volt utána, amit Matt talán észre se vett? Ki tudja? Erre csak Jonathan tudna válaszolni.
- Jaj, ne hülyülj már- paskolom meg a vállát. Nem ő tehet az apja csajozási szokásairól.
Elkomorodok.
- Kellettem- tagadhattam volna. Játszhattam volna a hülyét. Lett volna értelme? A nevem, a születési helyem és az ideje is pontosan klappolt Jonathan sztorijába.
Lassan lehiggadunk. Már nem akarom felborítani a világot. Mattre sincs okom puffogni, nem tehet semmiről. Szerencsére, nagyon nyugodt tipus. Túlszárnyal engem is. Jó hatással van rám. Hálás vagyok érte, hogy nem hagy magamra.

Most először nevetek fel jóízűen, mióta bohóckodtunk az ebédnél.
- Igazából egy oroszlán, csak nagyon jó a megtévesztő képessége!- mondom haláli hangon, visszatartva a kuncogásomat. A jókedvem azonban csak eddig tart, mire a fürdőből a kanapéra érek, ugyanolyan siralmas állapotban vagyok megint, mint Matt.
Beszélgetünk tovább. Jonathan kizárásával igyekszünk tisztába tenni a dolgokat, noha vele könnyebb volna. De én nem akarok most vele beszélgetni. Először még emésztenem kell ezt az egészet. Szokni a gondolatot. Az eszemmel már felfogtam, mi az ábra, de a szívemet nem ilyen könnyű befolyásolni.
- Egy testvér, jah...- na igen, ez is a dologhoz tartozik- Egyáltalán, akartad valaha, hogy legyen tesód? Képzelődtél róla?
Mintha kicsit későn kapott volna egyet. Kimaradtak a közös balhék, a nagy játékok, a nagy veszekedések, a nagy röhögések, a... Minden kimaradt. Nekem sincs testvérem, anya nélkül nehéz is lett volna másikra vágyakozni. Mattre nézek. Ő a testvérem. Ha nem is ízig-vérig, de van bennünk közös, és ha majd jobban megismerjük egymást, talán arra is rájövünk, mennyi minden még. Ha van erre igénye...
Elmondom neki, mennyi minden jár még a fejemben, és közben vigasztalón teszem a vállára a kezem. Ő legalább olyan megtörtnek tűnik, mint ahogy én érzem magam. Kissé a barátomnak érzem, így is címzem hozzá a kérdést, van-e értelme biztosan tudni, ami egyértelműnek tűnik. Őszintén válaszol, megfontoltan, okosan. Bele sem lehetne kötni, így-vagy elfogult a kérdéssel kapcsolatban.
Nos, igaza van, nem az a teszt számít. Nekem elég az a bizonyíték, ami a rendelkezésünkre áll. Más kérdés, elfogadom-e a tényt, hogy él az apám, aki nyitna felém. Egy éve még jobban örültem volna, azt hiszem. Most nem tudom, mit érzek. Számtalan módon képzeltem el apámat, mindig máshogyan, volt gonosz és a világ legbűbájosabb udvarlója, irodalmi alkotásokból opott hős vagy galád cselszövő.
- Nem tudom, mit akarok...- sóhajtom- Egyenlőre nagyon fel vagyok kavarodva, azt hiszem, kell egy kis idő, míg minden a helyére kerül- mondom Mattnek, aztán fészkelődni kezdek.
- Beszélgessünk másról....- javaslom, de hirtelen eszembe se jut semmi: család kilőve. Suli kilőve, Csajok..., ah, hagyjuk a csajokat, ez is csak visszavezetne Jonathanhoz.
- Sportolsz valamit?- kérdem.
Szeretném, ha maradna még, és oldódna bennünk a feszültség. Jonathan meg főjjön csak a maga levében. Basszus!

Az első néhány perc után lecsitulok én is. Miután a gyomrom sem háborog már olyan eszeveszetten, hogy már nincs mit iokádnia magából, és a fejem is kitisztult kicsit, Matt lesz a sorstársam, mert ő legalább annyira zavarodott, mint én. Hogy apánk milyen volt korábban, és hogy a gyereke(i) miatt változott-e meg, csak tőle tudhatnánk, de hogy én nem fogok felmenni és bájcsevegni vele, az is holt biztos. Hazamennék. El Jonathan közeléből. Még gondolni sem akarok rá, hogy megváltoztathatja az életemet, hogy tudom, ő kicsoda.
A nőkre, mint lehetséges anyákra csak legyintek. Nem vagyok Jonathan, nem voltam ott, amikor az egyedülállő apa szerepében mutatta magát. Fogalmam sincs, vonzotta-e a nőket, vagy azok őt, és bevallom, nem is érdekel. Matt viszont, ugyanúgy, ahogy én, anya nélkül nőtt fel, noha nekem voltak nagyszüleim, akik teljes családot alkottak. Volt papám, volt mamám... Szerencsésebb volnék?

Matt és Nora első találkozása kissé viccesre sikeredik. Matt mindent rém komolyan vesz, (nem szándékosan) el is hitetem vele, hogy Nora oroszlán, és Matt ekként is viselkedik vele: távolságtartó. Nora meg csak néz, most mi van, nem ehhez van hozzászokva, aztán sértetten elvonul, hogy nem ő a világ közepe.
A nappaliban beszélgetünk, egészen emberi módon, érintve a kérdést, hogy mi tesók vagyunk. Matt csendes ember, és higgadtan kezeli, ami történt, legalábbis kifelé alig mutatja, zaklatott, pedig az. Hogy a fenébe ne lenne az?
- Ezek szerint... és bocsánat, ha ismétlem magam, kissé szita az agyam... nem tartod anyáddal a kapcslatot? - Tudja-e egyáltalán, él-e, mivel foglalkozik, bármi mást? Bár kötve hiszem. Azt a nőt is mintha a köd nyelte volna el. Mint az én anyámat.
- Ne görcsölj ezen, én sem tudom, milyen tesónak lenni. Csak egy barátom van, aki olyan közel van hozzám, mintha a testvérem lenne, de... Tudod, az élmény csak hasonlítható valamihez, amit olvastam vagy láttam valahol...- noha ennél sokkal többet érzek Sebastian iránt, most nem ez a lényeg. Nem orrolok meg rá, mert egyik percről a másikra nem ugrik a nyakamba örömében.
Megbeszéljük a DNS tesztet is. Nem sok értelme van, ráadásul biztosan sokba is kerül. Amúgy sem vagyok benne biztos, akarom-e tudni. Bár már úgyis tudom... Minden sejtem azt üvölti, igen, igen. Az agyam meg azt: na nem! Szóval egyenlőre jegelve a téma, és nem érdekel, Jonathan mennyire szeretné kibővíteni a családját; én nem érzem annak magam. Hagyjon inkább békén. Legalábbis egyenlőre.
Terelnék, szeretnék másról beszélni, de csak ez kattog a fejemben. Aztán kérdezek valami hülyeséget, és Matt nem esik nekem, mekkora barom vagyok már, hogy jön ide a sport, térjek már észhez, hanem komolyan válaszol, mintha komolyan vette volna a kérdésemet. Még vissza is kérdez.
- Ah, nem rendszeresen. Kosarazok Sebastiannal, néha futok néhány kört, egy haverommal testépítésre járok, de semmi komoly- felnevetek, nézzen rám, nem vagyok egy izompacsirta. Vagy legalábbis nem látszik.
Aztán csak ülök, hallgatagon, elmerengve azon, milyen gáz, hogy itt van két épkézláb fiatalember, és egy olyan piti dolog miatt, mint hogy testvérek, megreked bennük a szó. Talán nem is olyan piti ez a dolog. Félek magamnak beismerni, hogy a dolognak nagy súlya van az életemben. Ismét hátranyaklik a fejem, ahogy hátra dőlök. Lecsukom a szemem. Szeretném kiüríteni a fejem. És most a szívemet is.

Az anyja érzékeny téma, azonnal viszakozom, ahogy kifakad.
- Nyugi, pajtás. Elég, ha annyit mondasz, fogjam be a pofám!- értem én; én is belemásztam mások arcába, amikor anyámat mocskolták. Amúgy békés természet voltam.
Fénykép? Kérdezném, de mégsem. Én is egy megviselt képet hurcolok magammal, ki tudja minek. Hisz nincs mire emlékeznem. Kisebb voltam, amikor elment, hogy emlékezhetnék rá. Ez meg csak egy kép. Ráadásul másmilyen, mint amit Jonathan albumában láttam, mégis... felismertem. Krákogok, na jó, ezt hagyni kéne.
- Sajnálom...- mondom őszintén. Hirtelen nagyon magányosnak tűnik. Nem kisfiú már, de régi önmagamat juttatja eszembe, abból az időszakból, amikor haragudtam a világra. Cirka tíz év telt el a papa halála óta, és még most sem vagyok igazán kibékülve vele.
Zavaromban hülyeségeket fecsegek, kérdezek, mert nem akarom, hogy felálljon és elmenjen az összes hülye frusztrációjával és itt maradjak a sajátjaimmal.
- Nem igazán érdekel a sakk. Agyilag lefáraszt- mondom kissé közömbösen, aztán felsóhajtok- Na jah. Olyan nagy a sikerem, hogy nem is tudok vele mit kezdeni...- fáradt irónia, de érezheti, nem vagyok sikeresebb, mint Quazimodo.
Aztán a lakásról kérdez, és a koleszról beszél. Leesik, mit mondott, és elkezdek nevetni. Nem bírom abbahagyni, még a könnyem is kicsordul. Felülök, a térdeimre támasztom a kezem.
- Öregem, kösz, köszi, ez jól esett- még mindig neveztgélek. - Bocs, élénk a fantáziám...- magyarázom neki a bizonyítványomat, nem őrültem meg. Tényleg megjelent előttem egy kisebb szoba, benne a srácok: az első, akinek egyik kezében egy üveg pia van , a másikban cigi, a második, aki meztelen rohangál le-fel a szobában, és a harmadik, Matt, aki éppen úgy, mint most, kissé görnyedten és a nadrágját gyűrögetve ül az ágyán egy képesújság fölött (azt mondta, tanulni nem szeret)
- Amúgy... előre tervezek. Olyan házat akartam, amiben elfér majd a leendő nejem és a sok-sok gyerekünk. Legalább három, de az se baj, ha több. Mármint a gyerek. Feleségem csak egy lesz, ha Isten is úgy akarja- mosolyodom el, lényegesebben szelídebb modorban, mint az imént. - De ez a projekt várat még magára...- vonok vállat. Inkább visszakérdezek.
- Te hogyan képzeled a jövődet? Van már konkrét elképzelésed? - a sulival és a továbbtanulással kapcsolatban nem volt túl határozott, de hátha ezen a téren más a helyzet? Ki tudja?