- De nem tudhattam, veled hogy lesz...- elvégre nem tudtam, hogyan fog reagálni, miután lefeküdtem vele. Mondani bármit lehet!
Fogalmam sincs, mi bennem az a gát, hogy beszennyezzek másokat az ismerőseim/szeretteim előtt. Nagy Fehérről senkinek nem mondtam el, mit is tett velem azon az éjszakán; még anyámnak se, pedig ő észrevett valamit. (Hogy napokig óvatosan ültem le vagy furcsán jártam...) Sebastiannak sem vallom be, nincs már jelentősége... Az is elég szörnyűséges, hogy kijátszott, becsapott, elárult...
- Tudom- billentem félre a fejem arra, amit Sebastian mond, és a füllentésre csak az ajkamba harapok. Ha tud színészkedni, ha nem, én nem vettem észre, hogy titkolózik. Nem is sejtettem, hogy rá van kényszerülve- Te is tudod, milyen út vezetett el odáig, hogy ... együtt legyünk. Bizalom nélkül nem ment volna- -erősítem meg újra.
Kuncogok, ahogy azt mondja, nincs gyereke. Mosolygok, hogy dicsekszik velem.
- Én is büszke vagyok rád, remek ember és csodás férfi vagy!- bent biztos lesz majd néhány lány, aki rögtön belezúg, ha meglátja. Hát még ha megismerik a stílusát is!
- Ne sajnáld, meglehet, így kellett lennie- utólag nem tudom, befolyásolta volna-e az estém. Ő maga mondta, ha nem látja, hogy elveszíthet, talán sosem döbben rá, mit jelentek neki. Mindent több szempontból lehet nézni. Itt vagyunk, együtt, ez a lényeg.
- Nem ijeszt meg a tudat, hogy jobban fogsz szeretni- Valóban ő lehet gyermekkori ideálom megtestesítője.
Elfogadom, amit a "szeretlek" szóról mond. Annál inkább értékelem, hogy nekem mondta, mivel én őelőtte más férfit szerettem. Mekkora bizalom kellett ahhoz, hogy kapcsolatot kezdjen velem? Hogy higgyen abban, szeretni fogom? Szeretni annyira, hogy ne jusson eszébe Lio? Sokkal nagyobb szeretet van benne, mint hinné.
- Ilyenről nem tudok. A szexualitás részben tudatos. Csinálod, ha akarod, és nem, amikor nem!- nem értem, miért lenne egészségtelen visszatartani. A test uralható! Ugyanúgy, ahogy az ürítési szükségletet, meg lehet tanulni.
Elpirulok, ahogy az alkoholt említi.
- Reevennek megígértem, nem iszok felügyelet nélkül...- ilyen hibát többé nem vétek, ezt is tudom uralni.
Kapok egy csókot, örömmel simulok bele.
- Nemhogy rendszert nem csinálok belőle, de egyetlen alkalmat sem akarok!- mondom határozottan. Nem érti, hogy ettől én rosszul érezném magam? Bántana?
- Mármint te sem csinálsz belőle rendszert vagy... nem aggódsz? - kérdem, ez most nem világos, mire mondta. Apró hang a fejemben, Reev és Seby másképp gondolkodnak a csókról, mint én.
A táncra bólintok, nyugodjon meg, ha úgy alakul megyek... Nincs jelentősége. Úgysem megyek nélküle (vagy Reev nélkül). Legalábbis valakivel, akit ismerek. Egyedül soha! Az érintésébe beledugom az arcom. Örülök, hogy ennyire bízik bennem.
- Nem, nem az elvárások miatt. Nem akarom, hogy miatta másként ítéljenek meg, kivételezzenek vagy kíméljenekl, bármi ilyesmi...Hidd el, jobb, ha az ember nem viszi be a magánéletét. És jó az is, ha nem hozom haza a kórházi problémáim, ugye?- kérdem, rámutatva arra, miért hasznos szétválasztani a kettőt. Utóbbi gondolatnak ez a lényege. -Apámra pedig nem hoznék szégyent, szakmailag több vagyok, mint jó; de rá való tekintettel esetleg kivételezhettek volna velem. Másképp ítélnek meg, ha egy orvos gyereke vagy.- teszem hozzá, ha még mindig lenne benne kérdés.
- Igen, már tudom... De nem volt könnyű ezt megérteni! És nem lesz könnyű eleget tenni sem. Tudod, ez hasonló ahhoz, amikor titkot őrzöl, lehet ez az övé is... Tudod, hogy fontos, mégsem mondhatod el! Saját tiltásaimat kell megszegnem... ez ... nem könnyű!- szinte könyörgöm sebastiannak, legalább ő értsen meg. Bár ezt így Reevennek nem sikerült megfogalmaznom; talán azért, mert csak azóta gondolkodtam el a dolgokon.
- Ez jó ötlet, köszönöm. Igaz is... Néha sokkal kisebbnek érzem magam, mint amilyen ő. Sok dolog új nekem...- simítom Sebastiant, de közben Reev is eszembe jut. A csókja is, amivel vígasztalt. - Hagyjam?- talán kevésbé kéne szigorú lennem vele.
- Nekem is úgy tűnt, pedig akkor még nem is tudtam, hogy... férfiről van szó!- kicsit zavarban vagyok a témától, de láthatóan Sebyt sem zavarja - Mondtam neki, hogy úgy látom, jót tesz neki ez a kapcsolat. Kivirult tőle, magabiztosabb lett... - "áradozok" visszafogottan. Annyira szerettem volna Reevent boldognak és egészségesnek látni, és jó úton halad!
Sebastian elmondja a véleményét, és közben megint mászkálnak a hangyák a gyomromban. Aggódom Reevenért, hogy ez a kapcsolat mit hozhat magával, a testiség része is... Hát nah, ettől nekem zabszem lesz a hátsómban.
- De Felix mitől másabb? Engem régebb óta ismer, nekem mégsem hitte el, ha ezt mondtam...- talán szavahihetetlen vagyok Reeven szemében.
- Azzal árt, ha reménytelenül szerelmes, ha nem kap megfelelő viszonzást; te ne értenéd? - nézek rá szomorkásan. Ezt az érzést mi ketten már megtapasztaltuk. Reevent megkímélném tőle, bármennyire jó számára most ez a "lila köd"!
- A büszkeség sokunk átka, nemde?- az enyém is, Sebyé is. Egyikőnk sem ismeri be könnyen, hogy van gyenge pontja. Örülök persze, hogy nem drogozik, de a "másság" témába nem mennék bele. Emiatt keményen megharcolok Reevennel is.
- Igen, tudom. Én is így érzem. Kell neki a család, a biztos háttér. Rád is hivatkozva ígértem neki meg magunk. Hozzánk bármikor jöhet, ránk bármikor számíthat, ugye?- nézek mosolyogva Sebastianra. Tudom, hogy bízhatok benne, tudom, hogy támogatni fog engem is, Reevent is.
- Ühüm... - titkolóztam és hárítottam, nem csak szavakkal, nem csak a szavait- Igyekeznem kell jobban kimutatni, hogy szeretem, az biztos.- remélem, sikerül megoldani. Ezután könnyebb lesz, remélem.
- Mindannyiunknak vannak rossz döntései. Lesznek is, valószínű, hiába leszünk bölcsebbek, hibák becsúszhatnak...- mondom merengve, nem gondolva konkrét dolgokra. csak arra célzok, azért, mert idősebbek vagyunk, nem leszünk hibátlanok.
Bólintok, az őszinteség fontos. Már nincs is bennem félsz, ami a kapcsolatomat illeti. Az az eset a leánybúcsún még akkor történt, amikor sérülékeny voltam (és ittas is). El is viccelem egy kicsit a témát, de Sebastiannak erre is van válasza. Örülök, hogy ilyen laza, én is tudok nevetni a dolgon. Talán tényleg ennyire egyszerű...
- Na az lenne aztán a szép, ha Reeven barátja rám hajtana... vagy rád!- elvégre ha Reeven tetszik neki, a fiúkat kedveli. Még majd Sebyre mászik rá! Kikaparom a szemét! Kettős okom is lesz rá.
- Igen, így érzem én is. Remélem, majd elfelejti...- abban nem is reménykedem, hogy megbocsájt (harag nélkül gondol rám). Seby már megtette, megbocsájtott. A homlokcsók, a "fátylat rá" is ezt jelenti. Nekem is el kéne engedni...
Megköszönöm, hogy őszinte volt velem. Nagyon sokat jelent. Örülök, hogy kibeszéltük magunkat, ha nem is ment zökkenőmentesen, mert így sokkal tisztában látunk: ő is, én is. Igaza volt Reevennek is, kellett ez nekünk. Remélem, hosszú távon ez mindkettőnknek tanulságos lesz. Bízhatunk egymásban.


Csak rázom a fejem; nem beszéltem erről senkivel. Azaz.. anyámmal. Megerősítette, hogy milyen a vércsoportja, de hogy én hogy lehetek AB-s, nem tudott válaszolni. Néha a hallgatásnak is súlyos jelzésértékei vannak.
- Persze, apával igen. - Bőgtünk egy sort. Szerintem először ő sem tudta, hogy kezelje a helyzetet.
- Neked milyen vércsoportod van?- nem árt, ha tudom.
Szerintem nem tudta. Ha tudta volna, nem akad ki, ugye? - Ó szegény. Anyám becsapta végig. Pedig azt hittem, az ő házasságuk minta!
Aztán sebastianra nézek. Az előbb mintha azt mondta volna, örülne, ha kiderülne, az apja nem az igazi. Eszembe jut, amiket hallottam a szüleiről, amiket ő mesélt korábban, aztán nemrég, a tengerparton.
- Henry mellett már új családod van: Reeven és én... Sose felejtsd el, mennyire szeretünk téged! Ha rajtam múlik, alkalmad sem lesz elfelejteni...- átölelem, forrón csókolom. Nem pasizós csókkal; és akkor leesik: Reeven csókja is ilyesmi (lett volna). Basszus, hagynom kellett volna?!

Sebastian nem ért teljesen. Sóhajtok. Azt hiszem, képtelen vagyok ezt megmagyarázni.
- Hagyjuk is, bebizonyosodott, hogy tévedtem volna, te nem olyan vagy...- nézek rá szelíden. A félelmeimet ő győzte le, nem én. Nagy Fehér meg eladhatja magát színésznek (is).
- Nem, nem úgy. Most nem... nem a szexre gondolok, hanem arra, hogy te bíztál bennem azok után, ami közöttünk történt, Lioval...- mondom csendesebben én is.
A szexuális életünkkel egyre kevesebb a probléma; úgy hiszem, egyre többet tudok neki engedni és adni, ahogy erősödik a kapcsolatunk. Márpedig folyamatosan erősödik, vonódik ki belőle Lio, kerülnek felszínre érzelmek, komoly érzelmek, nem egyoldalúak.
Most is felnézek rá, Sebastianra. Éppen olyan értékes, mint amikor nem éreztem, hogy az enyém lehet. Bár, ha korábban utaltam is rá, milyen eszményinek látom őt, ő sosem mondta, hogy én is ez lehetek az ő számára... történt, ami történt; mostmár mindketten okosabbak vagyunk.
- Féltem, hogy olyannak tartasz majd, aki sosem éri be, hogyan szeretik...- szeretetből sosem elég, mindig van jobban és erősebben, ennek nem lehet vége, mindig lehet fokozni! Én is képes vagyok rá... És most már szabad is!
- Igen, értem- ez az ösztön, amiről Seby beszél- De a tudat... nem erősebb? Valamit lehet, valamit nem... ?- Egyfajta viselkedési zavar, az impulzuskontroll hiánya az, amiről Seby beszél. Isten irgalmazzon neki, nekem, ha érintve vagyunk.
- Arra jutottunk, az ital tehet róla, hogy nem voltam képes uralni... azt a helyzetet. Elkerülhető lett volna, ha szín józan vagyok...- nem mondta ugyanezt Sebastian is? Bár ő azal folytatta, nem bántja a csók, az aktus sem, ha nem vonzódom érzelmileg ahhoz a másikhoz. Aztán bólintok- Veled, vagy vele, egyedül nem iszok!- ígérem, cserkészmód.
- Erre is van megoldás, menjünk együtt! És nem halok bele, ha mennék, de nem megyünk... - tudni kell elfogadni a nemet. Sosem kaptam meg mindent, amit akartam, ezentúl sem lesz másképp; az élet megy tovább, és kárpótol mással, máshogy.
- Látod, ez az! Te sem csinálod mással, én se akarom! Nekem is te vagy az egyedüli...- erre gondolok, pont így, úgy örülök, hogy érti! (Lia lemaradt egy fontos dologról, de jobb most így. Kiakadna, ha tudna a pasikról.)
- Jaj, dehogy, nem is lenne etikus, hogy ezekről beszéljek. Inkább arról van szó, igazságtalanság történt a kollegák között, összekaptak vagy éppen érintve vagyok..., ilyesmi- nyugtatom meg. Tudom, mennyire irritálja a kórház, már a puszta látványa is, nem fogom ilyen részletekkel traktálni, ha lenne okom, akkor se. Nevetek azon, hogy edzésben tartanám a sztorikkal. Kétlem!
Arról beszélünk, miért tabu a magánéletem bent, és példaként apám hozom fel. Úgy látszik, megértett, miért jobb nekem, ha semmit sem tudnak rólam. Nem is fejtegetem tovább, értelme sincs.
- Igen, tudom, és igazad van. És amíg arról van szó, hogy mások meséljenek nekem, addig könnyűnek látszik a dolog. De ha arról van szó, hogy nekem kell beszélni... félek. Félek, hogy elrontok valamit, hogy más is hibásnak lát, hogy nem kisebb lesz a probléma, hanem nagyobb, mert másokat is magamra haragítok...- vallom be, bár tudom, hogy ez nagyon gyerekes gondolkodás.
- Hiszek abban, hogy engem is el lehet fogadni a hibáimmal együtt, mint ahogy én is elfogadok másokat azokkal. Hibákkal. Senki sem tökéletes, talán csak te...- kacsintok, persze, nem mondom komolyan, Sebastiannak is megvannak a maga hibái, de én azokkal együtt szeretem.
- Reevennel azért van nehéz dolgom, mert eleve elfogult, s mert nagyon szélsőségesen tud gondolkodni. Egyszer már rátámadt Liora, a főnővér szobáját is felgyújtotta miattam... Hogyan meséljek neki, hogy ne legyen bennem a félsz, szeretetből meg akarná torolni a sérelmeimet?- félek, csak bajba sodorná magát miattam. Ennyit semmi és senki nem ér!
Igen, belátom, Sebastiannak igaza van, Reevent sem tarthatom burok alatt, másrészről, ha megosztom vele a mindennapjaimat, érezni fogja, hogy azoknak ő is részese. Élő és fontos része. (Hisz a bizalmam élvezi.)
- Igen, nekem is meg kell tanulnom kezelni a dolgait- megérteni, minek mennyi súlya van; és hogy ne lássak bele mást, mint ahogy szánja. - Mondanál példát arra, veled kapcsolatban hogyan esett túlzásba? - csak kíváncsiságból... Humorral leszerelni? Bár jobban menne az nekem!
Felixről beszélgetünk és a vele kapcsolatos félelmekről.
- Nem, biztos nem, Reeven az olyanokat szerintem (és bocsánat) le is nézi. Erre a fickóra felnéz! Bálványozza, tényleg tudhat valamit!- az a benyomásom, közös véleményen vagyunk.
- Ó, engem sem érdekel, hogy nem lány..., örülök, hogy Reeven boldog és kivirult!- bólogatok szorgosan. Hallgatok viszont arról, hogy féltem Reevent amiatt, mert Felixnek több kapcsolata is van. Tükörbe nézhetnék, én is ilyen kapcsolatba mentem bele, és most egyedüli vagyok. Előítéletekkel nem tartanánk sehol. - Új célok? Még újabbak? A csillagászat az utolsó, amiről tudok. Neked mondott valamit?- faggatom Sebastiant Reevenről. Ó, bakker, ha van még valami, elcsesztem valamit, hogy nekem nem mesélte!
- Legyen igazad...- én mégis félek, kevesebb lettem, miattam sosem volt ilyen húúú meg haaa, pedig nem is ismerte Felixet. És igen, Felixnek ebből a szempontból igaza van, ő korábban nem ismerte Reevent, nem is tudja mihez hasonlítani, elvárásai sem lehetnek. Irigy vagyok? Meglehet. Féltékeny. Az sem vígasztal, hogy Sebyvel is épp ugyanezt csinálja.
Kicsit megmerevedik az arca, amikor célzok rá, ő is tudja, milyen viszonzatlanul szeretni. Nem magunkra célzok, hiszen én szertem őt. Reevent attól féltem, egyoldalúan rajong valakiért, lesz bele szerelmes (hacsak nem az már most is), és nem kap viszonzást, se nagyot, se kicsit. Nem ok nélkül hagyom a témát nyugodni; nekem is vannak tapasztalataim.
- Én is folyton ismételgetem, hívom...- mosolygok Sebyre. Egy rugóra jár az agyunk, szuper! Ha Reeven kétoldalról hallja, talán csak elhiszi, ez nagyon fontos lenne, alap!
- Kezdetben... nagyon merev volt. Tudod, mintha zavarná az ölelés. De egy ideje felengedett, ő is bátrabban kezdeményez...- bátrabb is, mint én!- Szeretem őt megölelni!- ezen nem fog múlni! Mondani is fogom neki, ahogy eddig... De ez önmagában nem elég. Ő többet vár el tőlem!
Sebastianra mosolygok, és mert szeretem, témánál is vagyunk, megölelem. Az igaz, hogy nem spontán ölelés, de az érzelmeimet ki tudja fejezni.
Elbeszélgetünk. Felkacagok, amikor szóba kerül, Felix esetleg Sebyre nyomul. Bízom Sebyben, nem csak maga miatt koptatná le a pasast, hanem Reeven miatt is. Annyira ez a kép van előőttem, hogy eszembe sem jut visszakérdezni, milyen hasonló élménye volt már korábban.
Végre megtudtam, Sebastian miért volt annyira meglepődve azon a reggelen. Kicsit azt is értem, Lio miért akadt ki. Bizakodva nézek rá, hogy könnyű lenne nekem megbocsájtani. Csak azt nem tudom, hogy ő Reevenre gondol. Csak azt nem tudja, hogy jelenleg én Liora. A legfontosabb azonban az, hogy Sebastian képes volt megbocsájtani. Valamennyivel könnyebb így.



A fürdőben aztán elhatározásra jutok. Egy olyan problémát is felszínre hozok, amit eddig gondosan őrizgettem magamban.
- Szerinted? Lerázott. Nem is volt alkalmam megkérdezni, ki az... igazi. Odáig el sem jutottunk!- mérges vagyok. Pedig a beszélgetés a szokott mederben haladt, rá is készülhettem volna. De nem tudott kibújni, anyám vércsoportját ismerem, történetesen éppen én határoztam meg egy alkalommal, amikor a haematológiai vizsgára készültem.
- Elméletben igen. De tudtad, hogy arra törekszünk, a recipiens csoportazonos vért kapjon? Amúgy te...- húzom össze a szemem- nem vagy vérszegény, ugye? - Nem gondolok most a fizikai balesetekre, nem értem, miért lehetne szüksége vérre. És elgondolkodva nézek rá, mi járhat a fejében. Komorabb lett. Szemmel láthatóan.
Szegény apámat békén hagyjuk. Az igazságot talán sosem tudjuk meg. Ő nem tudja, ki lehet az igazi apám, úgy sejtem, az is váratlanul érte, hogy rájött, ő nem az.
- Ó, igen Josh! - bólintok; csak botlás volt, hogy elfelejtettem említeni, tudom, milyen jó barátok.
Békésen ölelkezünk össze. Csókot váltunk, felszabadultat. Mintha máris könnyebb lenne, jobb, mélyebb.
Kérdést intéz hozzám, és bátran bólintok. Nem akarok már titkokat, kérdezhetne akármit is. Elgondolkodtat.
- Nem tudom. Talán. De ha tudta, miért voltak hamis elvárásai? Az viszont igazolódni látszik, miért éreztem úgy, idegen vagyok a saját családomban...- beborulok megint Sebastian vállába. Nem akarok sírni megint.

Valamivel később, újra melegített ételt eszünk, lassan és csipegetve. Minden ízletes, de a gyomrom nem kívánja, hiába jelzi az agyam, hogy éhes. Nem erőltetem, Seby nem erőlteti. Közösen pakolunk el, mosunk fogat, bújunk ágyba. A köntös egy fogasra kerül...

Megosztom vele az egyik félelmemet, aztán el is hessegetem magamtól. Az idő már igazolta magát, elég idő telt el ahhoz, hogy ne kételkedjek benne. Cserébe(?) ő is egy félelmét osztja meg velem. Szinte összehúzódik mellettem, ahogy Liot említi. Nehezet kérdez. Mi lenne, ha...?
- Nem hiszem, hogy még egyszer látni akarna- rázom meg a fejem, nem hinném, hogy ilyesmitől tartania kéne- És ha most kellene választanom kettőtök között, téged választanálak- nézek nyíltan rá. Volt időm belátni, hogy nem illek Liohoz, felőrölnénk egymást; egyikőnknek sem lenne jó. Sebastiannal pedig van esély a boldogságra. Egy ideje a pesszimista hangok is elhalkultak. //Jelen pillanatban ez a beszélgetés is megerősít benne, hogy Sebastian érzelmileg is hosszú távon gondolkodik velem.//
Reeven volt, aki felnyitotta a szemem, mekkora bizalom Sebastian részéről, ha úgy kezdtünk "járni", ha közben tudta, egy másik férfi van a szívemben. Ami azért érdekes, mert egyszerre ketten voltak benne. Kár tagadni, hogy korábban is éreztem már "valamit" Sebastian iránt. (De azt is be kellett zárni, vissza kellett fogni, nem voltam egyetlen az ő életében-sem)
- Ah, már értem...- bólintok. Abszolút párkapcsolat alatti kísértésekre gondoltam, nem arra, amikor az ember szabad, és a vágyai felülírhatják a józan eszét.
//Useri szurkapiszka volt, de legalább érted. //
Sebastian -úgy érzem- megint elbagatellizálja a gondjaimat. Ráhagyom. Sosem fog megérteni. Már így tompította a bizalmatlanságomat, különben hideg lennék most is, mint a jég. Bár az sem volt mindig eredményes taktika. Nem a "nem"et mondani probléma, hanem az, hogy a "határozott" férfi  ezt nem érti.
- Nem akarok és nem szoktam egyedül inni. Akkor is társaságban voltam, pillanatnyi helyzet volt csak, hogy magamra maradtam...- védekezek. Elvégre egy buli volt, ráadásul majdnem mindenkit ismertem!
- Édes vagy, köszönöm! De nem kell minden kívánságom lesni és teljesíteni... Még a végén hozzászokom és a fejedre növök!- félig komoly, félig ugratás. Könnyű a jóhoz hozzá szokni... és szerintem fárazstó lehet mindig más kedvében járni. - Normális felnőttnek érzem magam, értem a nemet!- ha minden álmom valóra vált volna, nem itt tartanánk. De a szándéka hízelgő, és a csókja is jól esik.
(Ennek is vannak előzményei. Tényleg nem gondolkodik másban)
- Hát jó...- sóhajtok, bár a benti pletykákat igyekszem meg sem hallani, ha valakinek problémája van velem, azt meg szeretem tisztázni, szemtől-szemben.
(Micsoda példa! Lia jól vénázik, de ha másodszori sikertelen próba után inkább mással szúrat, nem kínozza a beteget... Amúgy is ismeri a fóbiáidat, nem kínozna)
- Eleve félreértettem... - térünk át Reevenre- Nagyobb hangsúlyt kapott a szememben az, hogy tudtam, hogyan vélekedik egy dologról, mint az, hogy engem félt, vagy próbál tehermentesíteni- hogy sokáig nem nyíltam meg Reeven előtt, éppen az volt az oka, hogy féltem a lesújtó reakciójától. Csak remélni tudom, hogy mi is kibékülünk, rendesen...
- Inkább kijavítani szeretném őket...- nézek Sebyre esdeklőn. Ha én nem szeretem őket, mások hogyan is szerethetnék.. és velük együtt engem? Persze, van, amin nem lehet javítani. Ahhoz újra kéne születni. Csak igyekszem bebeszélni magamnak, hogy engem a hibáimmal is lehet szeretni.
- Hülyeséget... és ha nem annak szánja, mégis úgy jön ki? Előre amúgy sem tudom, mire készül...- az a csók.. Bár visszaforgathatnám az idő kerekét!
- Na ez az. Minden pasast gyűlöl, akinek köze volt hozzám. Örülök, hogy téged megismert és megváltozott a véleménye...- sóhajtom megkönnyebbülve. Kezdetben Sebastian sem volt a szíve csücske, de aztán... megbeszélték a dolgokat és lám! Most jó barátok, úgy tűnik.
- Engem akart megvédeni. Úgy gondolta, nőcsábász barátom már volt, nem kell másik...- nézek elnézést kérve Reeven miatt. Nem tudta, hogy mi ezeket a dolgokat megbeszéltük már Sebastiannal.
- Így valahogy... Reeven nagyon... odavan...- mondom mosolyogva. - Lesz alkalmunk személyesen megismerni, Reevennek mondtam, hozza el ebédre valamelyik nap!- szerintem erről ők is beszéltek, ha Reeven nem is említette. Sebastian mindenről hamarabb tud, mint én. Ezt meg kell emésztenem. Bár valószínűleg itt  épp arról volt szó: pasik között könnyebb erről beszélni, mint velem.
- Biszex?- ejtem ki a szót, noha éppen azzal védtem a bu*iságtól, hogy a lányok társaságára vágyik- Nos, nem tudom... Boldognak látom, és ez a lényeg. Minden más részlet elhanyagolható.
- Ah, hát igen. Az önbizalma szárnyra kapott. Ezért is hiszem, jót tesz neki az a kapcsolat. Jót tesz neki Felix- mondom ki őszintén, mit gondolok.
- Igen, ez igaz- bólintok, lefelé nézek. Szerelmesen minden felértékelődik, amit a másiktól kap az ember. A hibáit nem is látja.
A szerelem valahogy ezért is mumus. Nem akarok újra olyan vak lenni, mint akkor. Ha már látom és ismerem a másik hibáit, azzal együtt is el tudom fogadni és szeretem, akkor... szabadjára lehet engedni a lovakat, de addig nem! Az ép ész felülírja, mit kíván a szív. A szív csalóka. A szív hajlamos vaknak tettetni magát.
- De én... a rokona vagyok. Azóta kedvelem, hogy a reptéren találkoztunk, akkor is, amikor megtudtam a drogprobléámáit, akkor is, amikor... kalamajkát csinált... és most is... én szeretem őt!- mondom Sebastiannak, Reeven kapcsán; nem értem, hogyan lehetett velem rideg és bizalmatlan. Hogy bújós lett az utóbbi időben, érzem én is. Biztos ő is szeretné megtapasztalni milyen az érintés, az ölelés, a csók... Utóbbi miatt megint zavarban vagyok. Sokat jelentett volna neki!
- Veled kapcsolatban sosem éreztem bizalmatlanságot...- billentem félre a fejem. A ridegséget meg se említsem, szóba se jött.
Összeölelkezünk. Jó hozzá bújni. Megnyugtató. Békés.


- Nekem ő az apám, nem akarok egy idegenre így gondolni...- legalább olyan ez, mint csalódni a szerelemben. Elveszíteni egy fontos személyt, még egyet... Nem bírnám ki! Megrázom a fejem- Nem akarok ezen agyalni. - számos hozadéka is van, pláne nem.
A vércsoportok kapcsán idegen szót használok. Nem érti.
- Bocsi... Arról van szó, hogy legmegfelelőbb a csoportazonos vérkészítményt használni- próbálom leegyszerűsíteni. Ez is olyan téma, amiről nem jó hosszan beszélni, nehogy... Seby rosszul legyen.
- Baleseted volt Spanyolországban? - így rakom össze. Tudok arról, hogy egyszer elütötték, és aztán ... Lio bántalmazta, de erről a "majdnem elvéreztem" dologról nem hallottam még- Mi történt?- régen lehetett, talán még a szüleivel való utazgatás időszakában.
Vállat vonok. Anyámnak mindig a nővérem volt a kedvence, nem is tagadta.
- Te pontosan érted, milyen úgy felnőni, hogy nem azt kapod, amire ... számítasz...- esetemben, amit láttam. De ez most lényegtelen. Mintha engem sem szerettek volna. Nos, apám igen, de ő gyorsan lelépett. Akárcsak a nővérem. Csoda hogy olyan szeretetéhes vagyok?


Eszünk is, bár nem sokat. Éppen úgy, mint a Reevennel való beszélgetés után, kicsit magamba nézek. Igyekszem felmérni, mire jutottunk; hasznos volt-e beszélgetni ezekről a dolgokról: ha igen, miért igen, és ha nem, miért nem. Nem mondhatnám, hogy nem kerül egy-egy dolog mindkét serpenyőbe. De egy biztos: a helyzet nem lett rosszabb, mint volt. Megtudtam, hogy Sebastian valóban kinyitotta a szívét, de még mindig fél Lio árnyékától. Remélem, meg tudom győzni, be tudom bizonyítani, hogy nincs mitől félnie. Tudom a módját...

Mi lenne ha Lio látni akarna? A kérdés eleve értelmetlen. Túl sok idő telt már el, nemhogy látni, hallani sem akar rólam, azóta nem keresett, hogy kirobogott azon a szombaton az életemből. Megint. Most végleg. Azzal a határozott véleménnyel, amit utoljára mondott, és amit sem én, sem Sebastian nem cáfoltunk meg...
Kimondom, amit gondolok, amiről úgy hiszem, Sebastian számára is fontos: nincs mitől tartania, nem kezdeném újra Lioval (folytatásról eleve nem beszélhetünk). A reakciója nem túl megnyugtató: mintha felhős maradna a homloka. Bizalmatlan? Jobb, ha nem feszegetjük a témát. Már így is túl sokat beszéltünk Lioról.
- A buszmegállóban nem kezdek nekiállni inni- mebetek fel, nem is értem, hogy jutott eszébe. Amúgy sem vonz az alkohol, ha előttem van, nem nyúlok az üveghez, nem szokásom magányomban iszogatni.
Visszamosolygok rá, jól esik, hogy azt hiszi, nem nőhetek a fejére. Pedig a kényeztetéshez könnyű hozzá szokni, azért sem engedem, hogy folyton kiszolgáljon. Erre én sem lennék képes.
- Oké, jól van- megegyezünk, hogy egészségesen kezeljük ezeket a dolgokat, szólunk, ha valamelyikünk túllépte a határait.
(Ehhh.... Hát ismersz!)
- Miféle beszélgetés lehet az, amit azonnal kikötésekkel kezdek? - nézek nagy szemekkel Sebastianra, értetlenül. Komolyan gondolta? - Ha megbízok valakiben, éppen azért mondok el valamit, mert kíváncsi vagyok, hogyan reagál. Ha leszabályozom, hogyan viselkedjen, mit ne mondjon, akkor csak önigazolást keresek, ergo, csak a magam hülyeségeit vagyok hajlandó elfogadni... Te nem így látod? - Henry lehet más, Reevennel ezt nem lehetne csinálni (és én se akarnám).
- De azért nem bánod, ha dolgozom rajtuk, igaz?- bújok az ölelésébe. Jól esik, hogy képes elfogadni a hibáimmal együtt, de ha lehet, kihoznám magamból a maximumot. Ő is megteszi értem, folyamatosan küzd, ez számomra sokat jelent. Hogyne akarnám viszonozni? Nem csak magam miatt, érte is!
Bólintok, hogy értem, mire gondol, de míg nem volt tapasztalatom, hova juthat el a segítő szándék, eszembe sem jutott volna. Ez olyan: "ne szülj gyereket, mert 8 évesen felgyújthatja a nagyszobaszőnyeget" effektus. Hogy láthatnám előre a jövőt? hogyan is számíthatnám ki, hogyan fog reagálni? Ha képes lennék ilyesmire, messze elkerülném amegalázó helyzeteket.
Az ajkamba harapok, amikor azt mondja, "olyan" fiúim voltak. Csajozósak. Nagy Fehér nem volt csajozós. Legalábbis senki nem gondolta róla, hogy az. Én sem. Felnéztem rá, a becsület mintapéldánya volt... VOLT! Lionel bevallotta, hogy mire használja a nőket, lényegében tudtam, mit vállalok, ha vele kezdek... Bár akkor már elkezdődött, és nehezen lehetett visszaforgatni az események láncolatát. Megdöbbentett, amikor Sebastian azt mondta, más női is voltak velem párhuzamosabn. Ebbe sosem gondoltam bele; igaz is lehet, még így is rosszul esik, utólag... Francba.
- Kilátásba helyezte, hogy ellátja a bajod, ha összetöröd a szívem- mondom csak úgy, halkan megjegyezve, hiszen nem is tartok attól, hogy ez megtörténhet.
Reeven és Felix kapcsolata kerül szóba. Elemi erővel tör rám újra egy érzés: féltékenység és félelem. Sebastianra úgy nézek, mint a megmentőre, ő talán okos tanáccsal lát majd el, mit is kell ilyenkor tenni.
- Ezt én... nem tudom előre kijelenteni. Hogyan is tudnám, miként fogok reagálni egy olyan helyzetre, amiben sosem voltam azelőtt? Ez attól is függ, ők hogyan viselkednek egymással és velem, velünk...- mondom és zavarba jövök. Emlékszem, amikor megláttam Darylt Lio fölé hajolni. Azt hittem csókolóznak. Már maga a tudat zavarba hoz. - Elfogadó vagyok, igyekszem előítéletek nélkül gondolni erre, Reev amúgy is a... - kezdem hadarni, hogy valahogy kimásszak belőle- de ez.. akkor sem... normális... Mármint... az a közhely, hogy a férfi és a nő egy pár..., érted?!- Fogalmam sincs, ha nem csak elmélet lesz számomra ez a kapcsolat, hogyan fogok viszonyulni hozzá. Így könnyű..., nem látom (mintha nem is létezne; pedig Reeven ezért a gondolatért nagyon haragudna rám)- Most csak az számít, hogy jól legyen, boldog legyen... ez mindennél fontosabb!- ismételgetem, mint valami mantrát.
~Ó, Reeven. Bár tudnék más megoldást, hogy ugyanilyen boldog légy!~ Féltem őt.
- Ez igaz. Mestere vagy, hogyan hálózd be az embert észrevétlenül... - bóknak szánom. Arra gondolok, némelyeknek milyen durva technikái vannak, ha ismerkedni akarnak. Sebastiannal úgy ismerkedtünk, hogy nem tűnt egy lépés sem erőltetettnek, erőszakosnak. Mindennek megvolt a kellő ideje...

Makacs vagyok, ha az apámról van szó. Nem igazán érdekel, ki a vér szerinti, ha soha még csak meg sem kérdezte, hogy vagyok. Miféle apa az ilyen?
- Igen. Ezt a Landsteiner szabállyal tudnám elmagyarázni, de eléggé orvosi...- kérdőn nézek rá, ha érdekli, tovább mondom, de tele van szakszavakkal, és félek, ezt nem tudom elmagyarázni (max lerajzolni)
Egy balesetet említ, amiben majdnem elvérzett. A hegére húzza a kezem, ami a bordaíve alatt szalad végig.
- Ó, édesem...- sóhajtom, mintha még most is aggódni kellene érte. (Miért lenne hülyeség, amit írtál?)- Képzelem, hogy meg voltatok ijedve- Maga a baleset is nagy feszültség, hát még egy idegen országban!
- Ez igaz lehet...- lényegében nem tudom, miféle elvárások voltak vele szemben, engem mindig hozzá mértek. Talán ezért menekült el olyan korán otthonról? Elképzelhető...

A kimondott "titkok súlya", vagy a lehúzott 12 óra miatt, úgy omlik rám a fáradtság, mintha nyomná valaki a vállaim.
- Ne haragudj... Hulla vagyok. Megmosom a fogam és lefekszem. Jössz te is?- simítok bele Sebastian hajába. Nem tudom, van-e még ma estére munkája, vagy mellém fekszik. Holnap megint korán kelek, ki kéne aludni magam.

Elpirulok.
- Bocs, én még mindig ott tartok, hogy a pia hatása alatt vagyok meggondolatlan- vallom be, hogy félreértettem. Reeven is ezt vágta a fejemhez, Lio is. Meglehet, nem is vagyok normális.
Igaza van abban, hogy bármikor leszólíthatnak, de a kórházon kívül nem igazán vagyok beszédes, pláne nem idegenekkel. A bizalmatlanságom idegenekkel szemben nem múlt el, nem lettem másmilyen...
Sóhajtok.
- Belátom, nem könnyű velem beszélgetni bizonyos dolgokról...- fájdalmasan szalad össze a szemöldököm, lesz gombóc a torkomban. Hallgatok megint. Lehajtom a fejem. Reevennel már összevesztem. Csodálkozik bárki is, hogy nem akarom ugyanezt átélni Sebastiannal is?- Én csak azt akartam mondani, nem feltétlenül mások hibája, ha ... rosszul végződik egy beszélgetés- Nem másokat kell figyelmeztetni, mit ne mondhjanak vagy mit ne csináljanak, hanem nekem kellene megváltoznom. Merni nyitni, bízni, beszélni...
- Tudom, épp ez az! Nem tudok mindenre felkészülni. Hogyan is tudhatnám előre, mi lesz valaminek a következeménye? - ráadásul a beszélgetésre sem voltam felkészülve. Reeven "váratlanul" hozakodott elő a témával, ki is akadtam, aztán az a mód is meglepett, ahogy vigasztalni akart. Rágcsálom a szám, feszült vagyok.
- Te nagyon édes vagy... Ne változz semennyit!- Puszilom arcon, majd bújok az arcához, nyakához. Bár én lennék ilyen rugalmas!
- Ezt nem értem... Miért gondoltad, hogy ... kidobnálak? - értetlenül nézek rá.
Sosem felejtem el, mennyit tett értem azokban a napokban, amikor kiengedtek. Mindjárt azzal, hogy értem jött, annak ellenére, hogy viszolyog a kórháztól. Aztán naponta feljött abba a lakásba... és nem csak élelemmel látott el, hanem velem evett, és szóval tartott, kimozdított onnan, be ne ... fásuljak oda.
Reevenről beszélgetünk, és valahonnan mályről ellenérzés szakad fel belőlem az iránt a kapcsolat iránt, amit ő tart Felix-szel. Félek, hogy Reeven nem lát reálisan, hogy meg van vezetve, hogy elkábította valami, amit én régen úgy neveztem volna nevén: szerelem. Ambivalens az érzés, hiszen örülök, hogy boldognak látom, de annak valószínűsége, hogy egy az egyben leszek szemtanúja a "viszonyuknak", az ismeretlentől való félelem érzetét is előrevetíti. Hogyan fogok reagálni? Lehet, hogy számukra ez természetes, számora nem az. Lehetséges-e, hogy az én viselkedésem lesz inkább a zavar oka, nem az övék? Nehéz ezt előre látni.
- Én imádom, mindenhogy, de nem kizárt, hogy... zavarba tudnak majd hozni- Erre éppen úgy nem lehet felkészülni, mint egy bensőséges csókra. A példát persze nem mondom ki hangosan. Reevennek szüksége van arra, hogy rájöjjön, az érzelmek nem ártalmasak, nem rosszak, szeretve lenni jó.
És szeretni éppen ugyanolyan jó. Ha ehhez Felix a kulcs... Hogyan is képzeltem, hogy én megtaníthatom erre, amikor én is csődtömeg vagyok?
- A kötődés fontos. A bizalom. Az a kapcsolat, amire számíthatsz...- Nem így van-e, ha a saját életemet veszem alapul? - Nem az számít, ki teszi boldoggá, hanem az, hogy boldog- mondom határozottan. Ha ragaszkodnánk egy-egy elképzeléshez, az életünk folyamatos csalódások sorozata lenne.
Puszilgat. Meghat, hogy ennyire szívén viseli Reeven sorsát. remélem, hogy feleslegesen aggódik. Remélem, hogy valóban nem ábrándít ki a látvány, hogy Reevent egy másik pasassal látom.
Rázom a fejem. Megint félreért.
- Nem, nem hátsó szándékkal. Inkább- keresem a szót- apránként, óvatosan. Olyan jól olvasol másokban, pontosan érzed, meddig mehetsz el. Te nem bántasz meg másokat, nem sértegetsz, nem alázol másokat. Valószínűleg ezért vagy sikeres tanár is, remek pedagógiai érzék szorult beléd- mosolygok rá.

Nevetek halkan, hogy Sebastian kibújik a vércsoportok körüli szabályok magyarázata alól. Nem csodálom.
- Nem csodálom, hogy rossz élményeid maradtak a kórházasdiról- idegen környezet, szülői nyomás, Henry iránt érzett bűntudat. Csak megsimítom, szerencsére vége, ugyan, felejtse már el!
Aztán a tesóság kapcsán rájövök, talán a nővéremnek sem volt könnyű a helyzete. Nem tudhatom. Számomra az ő élete volt jobb, meglehet, ő az enyémet látja annak.

Kimerülten bújok ágyba, és hamarosan Sebastian is csatlakozik. Összevackoljuk magunkat.
Sokáig elkerül az álom, hiába vgyok fáradt. Balsejtelem gyötör, hogy valami olyasmit mondtam, amivel megbántottam Sebastiant. Nem szokott ennyire csendes lenni...
Eszembe jut, miről beszélgettünk nemrég a tengerparton. Arra az érzésre gondolok, ami akkor volt közöttünk. Az nagyon hasonlított ahhoz, amiről valaha álmodoztam. Vajon mi takarja az igazi szerelem fogalmát? Vajon mit gondol Sebastian erről? Szerelem...

Fél6-kor ébreszt a telefon. Szinte azonnal kinyomom. Nem akarok felébredni, nem akarok felkelni. Sebastian teste fűt, ahogy rám van tekeredve. Megpuszilom a karjá, amit átvezetett a fejem alatt.
- Édesem- duruzsolom halkan- kelnem kell, de te aludj még...- és lehámozom gyengéden magamról a karját, lábát. Sajnálom itthagyni. Nem akarok elmenni.

Türelmesen beszél hozzám, javít ki. Bólintok, értem, mire gondolt. Így már világos, de a tény tény marad: az alkohol befolyásolja az érzékeim.
Belátom, hogy nem könnyű mindenről beszélgetni velem, hiszen szándékosan zárkózom el. És ebből adódóan nehézséget okozok másoknak, nem vitatom. De amikor azt mondja, neki is vannak ilyen témái, meglepődve nézek rá. Aztán bólintok.
- Ezt nem kétlem- eszembe jut Henry (és a családja). Olyan téma, amiről nem feltétlenül beszél szívesen, hiszen a családja tele van problémával.
- Ez így van. Ha valamelyik nem akarja, nem is sikerülhet- tapasztalat. Keserű. Azt remélem, közöttünk mindig erősebb lesz a szeretet, mint a harag a titkolózás vagy a félreértések miatt. a szeretet jó alap, hogy békét kössünk, hogy kitartsunk egymás mellett.
- Hát ez az... Nem akarom, hogy bajba verje magát miattam. Főleg, hogy ... értelme sincs. - sem Lioval, sem Sebastiannal szemben nem kell megvédenie engem. Egyik sem tesz kárt bennem.
- Nem mész az agyamra, hogy is mondhatsz ilyet? - kérdem, kissé korholva őt. Ismerhet annyira, hogy ha gondom van, szólok! (Legalábbis ami vele kapcsolatos: hiszen abban ő tud segíteni!)
Nem tudom, mibe nyúlok bele, amikor feszegetni kezdem a kérdést, miért érzi úgy, neki nagyobb volt a félnivalója. Megint úgy érzem, kevesebbnek érzi magát Lionál egy olyan megközelítésben, amit az enyémnek vél.
- Nem tudhattuk előre, hogyan fog működni. És igen, te biztosabb voltál abban, hogy menni fog, mint amennyire én. De azt ne hidd, hogy Lioval kapcsolatban ne lettek volna félelmeim, milyen lesz... És ahogy tudod, alkalmam sem volt megtapasztalni, szóval... Kezdők vagyunk: te és én. - Megint emlékezésre késztet, és ez nem esik jól. Lio ábrándos életem része volt, akihez romantikus elképzelések és mesék társultak. A szerelem iránti vágy, az érzet, hogy ő teljesíti be... Vajon honnan vettem? Melyik regényből, meséből? Csipkeherceg vette volna el az eszem hosszú időre? Hinni egy mesében, hogy egy csók a végtelen boldogság kezdete lehet? Hány pofon kellett, hogy felébredjek?
- Jó veled élni. Kiszámítható és biztonságos; tudom, mire számíthatok veled. Tudom, hogy neked nem esik jól, hogy ezt mondom, de hidd el, ez fontosabb, mint egy heptikus szerelem. Hosszú távban gondolkodsz? Én is... Már ismerjük egymást, nyűgösen is, fáradtan is, tudjuk milyen veszekedni és kibékülni. Ez nem kevés. Ez jóval több, mint amire számítottam...- mondom, és hozzá bújok, puszilgatva, csókot lopva.
Remélem, hogy egyszer eljut ő is erre az álláspontra. Félek, hamis képem van a szerelemről, és ha így van, olyat én vele kapcsolatban sosem akarok érezni. Nem hamis vágyakat akarok kergetni, hanem úgy élni, hogy boldoggá tegyem őt. Ha ez sikerül, én is maradéktalanul boldog leszek. Szeretem. Nem csak baráti szálak kötnek hozzá, hanem azok is. Ettől csak többek leszünk, nem kevesebbek. A lila köd lenne, ami meghamisítaná, ami közötünk él, fejlődik, növekszik. Mert hiszem, hogy működik. Erre éppen Sebastian a példa.
Reeven és Felix kapcsolata nem elsősorban az érzelmek hevessége miatt fakaszt bennem aggodalmat. Sebastian rávilágít, hogy gondjaim lehetnek ezzel, és nem is tagadom: félek ettől egy kicsit. Félek, csalódást okozok a reakcióimmal.
- Most azt javaslod, menjek ilyek bárokba, nézzem, ahogy a pasik egymással smárolnak?- forgatom a szemem, micsoda ötlet. De hol látnék hasonlót? Hogyan kéne szoktatnom magam ehhez?- Na, inkább. Ha ők nyalakodnak..., majd mi is... Ez jobb ötlet. Tetszik- nevetem el magam. Mindjárt kapok is az alkalmon, hogy gyakoroljunk egy kicsit.
- Örülök, hogy boldog. Nem fogom a félelmeimmel traktálni, elbizonytalanítani, ez legyen az én gondom. És majd megygőződöm róla, hogy Felix olyan, ahogy Reeven látja, és akkor megnyugszom, és még elfogadóbb leszek- még csak nem is feltételes módban beszélek. Hiszek abban, amiben Reeven.
- Én mindenben támogatom őt. Ha a véleményemre lesz kíváncsi, őszintén megmondom neki- nézek Sebastianra; remélem, ezt várja tőlem. Nem hazudhatok, nem is tudnék.
Mosolyogva nézek rá, ahogy a bókomra reagál.
- Nagyon figyelmes vagy, nem kell szerénykedned- elsősorban magamból indulok ki, hogy velem hogy bánt. Mással sem lehet másmilyen, nem tagadhatja meg önmagát.

A kórház, vér, apaság témáját gyorsan jegeljük. Sebastianban sok a frusztráció.
Békében fekszünk le (legalábbis úgy érzem), és összebújva alszunk. Más kérdés, hogy nem alusszuk ki magunkat.
- Csábító az ajánlat, de mennem kell- mosolygom bele a mellkasába, ahogy magához húz búcsúzoul. Szívesen maradnék, és ha nem menne sehova, még fontolgatnám is az ötletet. De ha ő is elmegy, minek maradnék itthon?
Öt percre még hozzá bújok, félálmos csókokat váltva vele. Aztán felkelek, és a lehető legkevesebb zajjal készülődök a napra. Halkan zárom be magam után az ajtót, majd rohanok dolgozni. Hosszú lesz a nap.