Nevetek. Hihetetlen a csaj! Átkarolom a vállát, nyomok a fejére egy puszit.
- Nem csak a kenegetést, a klottgatyát, meg a fecskét...- ki tudja, mi tetszik neki jobban. De aztán csak nevetünk. Naptejes fiú... Istenem, sok mindenre vállalkoztam már, miért pont ezt ne tudnám megcsinálni?

- A böröm...- elpirulok- mint a baba popsija. Sima és puha. Neked talán nem tetszik? -provokálom egy kicsit, ha már pírt lopott az arcomra, vissza kell adjam!

Történik valami, ami megmásítja a terveimet (bár igazából nem voltak kiforrottak). Mégis örülök, hogy nem sültem fel, és nem lett olyan vége a dolgoknak, mint Eleevel. Rosszul esne, ha nézeteltérés lenne közöttünk, vagy feszengés, mert másképp gondolok rá, mint ahogy ő énrám. Bolond a szívem, nagyon vágyik szeretetre, állandóra, olyanra, ami szabad...
Könnyen alkalmazkodom a helyzethez, lényegében nem történt tragédia. Nem úgy tűnik, mintha Suzy orrolna rám, és ugyanolyan kedves, mint korábban. Míg rendbe szedi magát, kipakolok a fedélzetre, legyen egy kis napfürdőzés a vizes kaland után. A jókedvünk se veszett el, tovább ugratjuk egymást.
Megszeppen, hogy nem felejtettem el a naptejet, de aztán a csuklómba kapaszkodva felül. Szemben-mellette térdelek, a sarkaimra ülve.
- Nyújtsd ide a kezed...- kérem tőle és közben figyelem, tényleg tragédia-e, ha bekenem. Vékony rétegben kenem rá a naptejet, a kézfejétől haladva a válla felé- Add a másikat- mosolyogva nézek rá- Nem is olyan szörnyű, ugye?
Gondosan bekenem a másik kezét is, majd a vállait, aztán feltérdelek, és mögé ülök, folytatom a vállaival a hátával. Mutathatom, hogy érzéketlen vagyok, de nem vagyok az. Ha csak kenem is, mintha simogatnám. Gyengéd vagyok. Ha már olyan tevékenységet végzek, amit igazából nem szeret, legalább ez a része nem legyen kellemetlen élmény.- Feküdj a hasadra, a lábaidat se szabad kihagyni!

Igazat adok neki. Tesztelünk mindent, ő úgyis jó partner ebben.
Megsimogat, amikor a bőrömről van szó, mintha először tenné. Belepirulok, belepirul. Hülye vagyok, vagy tényleg van közöttünk van valami plusz?

- Izé érzés? Nem tudom miről beszélsz...- játszom a hülyét. Hát persze, hogy érzem a krémet, de számomra nem zavaró. Ez, amit most használok, amúgy is kedvelt tipus (nem tudom, ezt ajánlották), mert gyorsan beissza a bőr, nem ragad. Tapintásra inkább vizes típusú, nem zsíros, így valóban könnyű kenni, és ahogy érzem, valóban nem hagy csillogó felületet maga után.
- Viccelsz? Hogy lenne fárasztó, amit örömmel csinálok? - ne fárasztó bekenni a bőrét. Kedvelem őt, tetszik is, érinteni izgalmas, még ha nem is használom ki a helyzetet. Nem lehet.
A háta után bekenném a lábait is. Nem érzem, hogy problémát okozna, bár a feneke... Nos, a fenekét érinteni beindítja a fantáziám. Éppolyan gyengéd vagyok, mint a kezeinél, vagy a hátánál. Még csak több időt sem veszteglek az izgató dombok felett.
- Most kenjelek be elől is? Vagy azt majd akkor, ha a hasad sütteted?- kérdezem nevetve, aztán ha leráz, nekiállok magamat kenegetni.

Nevetgélek. Még mindig nehezen hiszem el, hogy van olyan nő, aki ne bírná a krémeket. Olyan sok kence van a kedvükre, lehetséges volna, hogy Suzy azokat sem használja? Kenegetem a bőrét (bár inkább tűnik simogatásnak), nem tudok elvonatkoztatni tőle, hogy kedvelem, nem csak úgy felületesen végzem a dolgom, hogy: "na, majd ez is megteszi".
- Hát, ha mindig ilyen testeket kéne kenni, mint a tiéd, el is vállalnám...- Suzynak szép bőre van. Már nem is csodálkozom, hogy nem használ krémet. Alapból finom és sima a bőre (majdnem annyira, mint az enyém, höhöhö)
Bekenem a lábait is, aztán megkérdem, mi legyen a hasával. Rám bízza. Csak a mellkasát kenegeti saját maga. Biztosan kényelmetlenül érezné magát, ha azt is rám bízná, és inkább vállalkozik arra, hogy a kezét maszatolja össze.
- Ahogy a te bőröd, az enyém is gyorsan beissza. De majd tapasztalod magad is, nem hagy nyomot maga után- mondom nevetgélve. Fura egy szokás, az már biztos. De éltem ennél rosszabbat is, szóval semmi gond.
Az arcát viszont rám bízza, különös tekintettel az orrára. Ujjbegyeimen kenek szét egy kevés krémet, ezt viszem fel az orrára, onnan haladok az arccsontjai felé.
- Csukd le a szemed egy kicsit- oly közel van az arca, a szeme, az igéző tekintete, hogy erőt kell vegyek magamon, ne hajoljak közelebb egy puszira (vagy inkább csókra).
- Hé, az ajkaid ne biggyeszd így, olyan vagy, mint egy kislány!- nevetek, ahogy grimaszol.
Ahogy vele végzek, magamat is kenegetni kezdem, cseppet sem finomkodva. Felajánlja a segítségét.
- Hű, ezt bóknak is vehetném!- Mit nem kockáztat miattam?- Köszi, jól esne- kezébe adom a flakont, tegyen a tenyerébe annyit, amennyit jónak gondol, közben hasra vetem magam, hogy könnyebben elérjen.
- Fél óránál többet úgysem lehet egyhuzamban a napon lenni, majd megint mártózunk egyet, megnézzük a kapást is... Mit szólsz? - ha most bele is egyeztem, hogy passzívan napozok, nem ez lesz a kedvenc időtöltésem, az biztos.

- Ha menő vagyok, megválogathatom, kiket kenegetek. A pasikat kenjék be a csajok!- vágom ki magam. Amúgy biztos vagyok benne, a férfiak is így akarnák. Nevetgélek én is. Abszurd az egész, de vicces.
Próbálom ráébreszteni, nem olyan rossz érzés, ami most a bőrével történik, de csak ráhagyó; a meggyőződés nincs benne a hangjában. Nevetgélve csóválom a fejem.
Kenegetem az arcát is (mert megkért rá), aztán kislánynak titulálja magát, csak azért, mert két fonatba rendezte a haját.
- Önmagában nem is... csak egy kicsit- nevetem el. Valóban. Ahogy ma megláttam, az első gondolataim egyike az volt, hogy olyan, mint egy kislány. (Nem rossz értelemben)
Aztán rám kerül a sor, és Suzy magától ajánlja fel, hogy leken... Csuda nagy ajánlat, amikor így viszonyul a dolgokhoz.
- Igaz, igaz- nevetek boldogan, amikor azt mondja, vehetem bóknak is a kialakult szituációt.
A két kis keze, mint lepkeszárnyak simogatják a hátamat, és nem tudom, merő gyöngédségből vagy a krém iránti ellenszenvből ér hozzám ennyire kimérten. Igazából nem is érdekel, jól esik, amit csinál.
Tűz a nap. tapasztalatból tudom, milyen könnyű leégni ilyenkor. Az ember nem is hinné. De Suzy azt mondja, tanuljam meg élvezni a Napot, amíg a meleg a csontjaimba hatol és ott simogat. Hát jó, legyen...
A karjaimon fejezi be a kenegetést, én pedig bekenem a lábam is, majd hasra fekszem, mellé, a fejem felé fordítva.
- Komolyan, semmi napszemüveg, árnyékolás? Így egy az egybe belemosolyogsz a Napba? - ámulok rajta. Engem bánt ez az erős fény, pedig a hosszú évek alatt hozzászokhattam volna. (Lehet, hogy csak elszoktam. Amúgy mindig volt rajtam sapka vagy szemüveg)
A fogást, az úszkálást, búvárkodást tehát napoljuk... azaz halasztjuk egy kicsit. És csak fekszünk, mintha ez lenne a dolgunk.
- Figyelj csak, Suzy...- támasztom fel egy kicsit a fejem, ahogy megszólítom- Ha lezajlik a bemutató, a rá következő héten, valamelyik este volna kedved eljönni hozzám vacsorára? Főznék valamit, megismerkednél a macskámmal, aztán elmehetnénk moziba vagy színházba...- lényegében mindegy nekem. Csak a vele töltött idő számít.

Nevetgélve zárjuk le a naptejezős téma elméleti részét. A későbbiekben majd úgyis bizonyíthatok.
Suzy nagyon klassz csaj, bírom a humorát. Bírom, hogy van önkritikája, és egészségesen kezeli, ha más kritizálja. Noha nem áll szándékomban negatív jelzőkkel illetni, a fonott haj számára lehet praktikus, de valóban kissé lehúzza a korát. A haját másképp is tudná rendezni, hogy csinos is legyen, meg ne kuszálódjon össze a haja.
Lekenegetjük egymást, és a többes szám nagy szó, mert Suzy is keneget engem, összemaszatolva a kezeit, amit aztán végképp nem szeret. Értem mégis megteszi. Hát nem cuki? Cserébe (?) én vállalom be a hosszas napozást, egészen addig, amíg nem forr a csontom is (vagy valami hasonló)
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de ha a Nap felé nézek, hiába hunyom le a szemem, csupa vöröset látok és könnyezni kezd a szemem. Talán mert érzékenyebb. Pedig kék az enyém is, akár a tiéd- gyenge vagyok, valljuk be, a Napba nem tudok nézni. inkább hasra is fordulok.
Randira hívom. Igazi randira, bár fogalmam sincs, érzi-e a különbséget: hozzám hívom, én főzök... Igaz, korábban is felvetettem már valami hasonlót neki, de akkor még alig ismertem. Olyan könnyedén mond rá igent, hogy szerintem nem jutott el hozzá, ezt a találkát másmilyennek szánom. Talán nem is baj... Időnk, mint a tenger, és addig... még ki is találok valamit.
- Oké, legyen mozi. Semmi konkrét film, elindulunk és majd megtetszik valami, mit szólsz? - könnyebb így,. mintha konkrét filmet beszélnénk meg. Igaza is van, legyen kötetlen az este, bármi lehet, bármi megtörténhet. Az is, hogy otthon mozizunk. Ezen elmerengek egy kicsit. Vajon maradna nálam?
Az ujjai érintésére eszmélek (épp a vállamra dőlve aludt a kanapén).
- A bőröm tőled bizsereg, de igen... érzek... valamit...- Ó, bazz, bár ne lett volna az a félreértés közöttünk a vízben! Olyan könnyű lenne most kimondani, hogy tetszel, kedvellek, csináljuk ezt komolyabban... Most csak zavartan nézek rá és harapom az ajkam, el ne rontsam, el ne siessem, el ne üldözzem magamtól.

- Nem tudom, a reflektor más, az sosem zavar, de a Nap...!- talán elfelejti, hogy ki voltam már téve erős fényeknek. Bár hosszú távon valóban fárasztó, mégsem hasonlítható össze a direkt természetes fénnyel- Inkább a sugaraknak lesz ehhez köze, de fizikából sosem voltam túl erős, nem tudnám elmagyarázni.
Suzy a szokott módon rajong az ötleteimért. Talán elhamarkodott lett volna valódi randit kérni, noha egy ideje gyakran találkozgatunk, igazából ezek nem igazi randik (bár egyre inkább szeretném, ha így volna) Három hete találkozgatunk, naponta; eszünk, mászkálunk, bohóckodunk, nevetgélünk, nem is romantikára törekedve, mégis ott van az a sunnyogó, suttogó, távoli, halk hangocska. Ott van valóban, vagy csak hallani akarom?
- Ez nagyon jó ötlet! Tudtad, hogy Sebastian barátommal is a sz*r filmeken vihogunk a legnagyobbakat? - szabadon nevetek fel. Eszembe jut néhány förmedvény, amit végignézetett velem, ahogy az is, hogyan játszottam neki el egy-egy szerepet.
A hülyeség után persze végiggondolom az egészet, egész alternatív változat lebeg a szemem előtt, az utolsó, hogy a vállamra dőlve alszik, amikor megérint és felébreszt (örök álmomból)
Gondolkodás nélkül válaszolok neki, utóbb rájövök, megint többet mondtam, mint illet volna, hiszen láthatóan zavarba hoztam; mégsem tudom most levenni róla a szemem. Olyan szép! A szeme... szinte szikrázik, talán a Nap verődik belőle vissza? És közben én magam is zavarban vagyok. Mi van, ha ezzel rontottam el? Megint a h*lye érzelmek!
Szót fogadok neki: szorosan lehunyom a szemem. Gondolkodok, hallgatok. Koncentrálnék én a Napra, de nem tudok. Kérdések égnek a fejemben, és félek, majdnem mindegyikre tudom a választ (negatív), ezért nem is merem feltenni őket. Megint de javu érzés, megint az, elrontottam valamit. Nem akarom. NEM AKAROM ELRONTANI!
Tehetetlennek érzem magam, és ettől kétségbeesett düh fog el. A kezeimre hajtom a fejem, elfordítva Suzytól. Beszívom a hajópadló illatát. Érzem a sós levegőt, érzem a meleget. Érzem, hogy csiklandozza a hátam, mint egy női kéz... Egy pillanat, Suzyé?

- Haha! Ez jó!- nevetek jóízűt. Anivámpír. Zseniális! Most a nevetéstől szökik könnybe a szemem. Erre sem képes mindenki, jegyzem meg halkan.
- Aha! Szerintem először véletlen volt... Aztán olyan jól szórakoztunk, szokás lett belőle. Főleg, amikor valamelyikünk kicsit... lehangolt volt, tudod... Sebastian nagy mestere, hogyan kell mosolyt csalni valakinek az arcára, szóval a dolog bejött, néha csináljuk, néha nézzük...- vonogatom a vállaim. Tudom, hogy nem vagyunk teljesen normálisak (főleg együtt), de jó ezt valakinek elmesélni, aki mindkettőnket ismer.
Aztán történik valami... Mindketten zavarba jövünk, aztán magamba fordulok, úgy érezve, elsiettem megint, bármennyire vigyáztam. Hallgatok, ne rontsam tovább a helyzetet, s közben ostorozom magam belül. Sebastian meg fog ölni, Suzy látni sem akar többé... Ah! És akkor úgy érzem, mintha valóban simogatna a Nap, jóleső borzongás szalad rajtam végig, aztán megérzem a kezét a hajamban, ahogy beletúr finoman, simogatva. Megnyugszom ettől, egy szempillantás alatt. Felé fordítom ismét a fejem. Már hason fekszik, fejét a karján nyugtatja. Mosolyog. Megsimogatja az arcom is. Elszáll minden haragom, a helyét ismét az az érzés veszi át, az a jóleső melegség-érzet, ami belülről fakad. Libabőrös leszek, hiába perzsel a Nap.
- Igen, bírom...- mondom nyögve nyelősen, ~Úristen, mi történik?~ , nem akarom, hogy mozduljon, hogy mozduljak, így akarok lenni még egy kicsit.
Elmosolyodom. Hirtelen tör rám a forróság érzete, de akkor se panaszkodnék, ha kénköves pokol égne a hátam közepén. Azon hihetetlen pillanatok egyikében érzem magam, amikor jó emberrel vagyok, jó helyen. S noha az érzések kimondatlanok, talán nem arról van szó, hogy nem is léteznek. Léteznek, csak bátortalnok. Ahogy Sebastiannal kapcsolatban, Suzyval is úgy érzem: minden rendben lesz.

Ki tudja, hogyan... elalszunk. Csak fél órára vagy kettőre, először fogalmam sincs. Izzadt vagyok, viszket a bőröm, először nem is értem, hogy miért. Kicsit feszül is, ahogy nyújtózkodom. Suzyra nézek. Még mindig hason fekszik, fél karja a feje alatt. Még most is mosolyog. Hogy lehet mosolyogva aludni?
- Suzy...- simítom meg az arcát, a nyaka felé csúsztatva a kezem. Hüvelykujjammal a füle előtti érzékeny bőrt simítom, remélem, erre megébred.
A napfény elvakít, nem látom a bőre színét pirosnak, de gyanítom, hogy az... A felkaromat már megszorítottam, és az ujjam világos benyomatot hagyott, ráadásul enyhén fájt is. Leégtünk. Nem nagyon. Kicsit. Remélem. Nem értek túlságosan ehhez.

Suzy érti a lényeget, nem is kritizál, tök jó, hogy megérti, kissé lököttek vagyunk.
- Jaja, tudod, azt mondják, a nevetés fél egészség. Sebastian egyik fele én vagyok, a másik meg a barátnője, Lia. - Eszelős gondolat suhan át a fejemen: az én egészségem másik fele. Kivel is vigyorgok nap mint nap?
- Nem olyan szörnyű, sőt... Neked is ki kéne próbálni! - (később aztán, amikor a mozizás konkrétan is szóba jön, Suzy maga ajánlja fel, tegyenek így). Előre sejtettem, hogy Suzy sem lóg ki a sorból, ugyanolyan lökött, mint mi.
Akármilyen óvatos bókokat is ejtek, úgy tűnik, Suzy szerint ennek még nincs itt az ideje. Vagy túl diplomatikus ahhoz, hogy a a vendéglátójának mondja, menjen a fenébe. A rossz érzés azonban nem tart sokáig, lényegében pozitív választ kapok azzal, hogy megsimogat. Ez az érintés tele van kedvességgel. Talán csak idő kell még... vagy bátorság. Hallgatok a megérzéseimre (nem mindig csapnak be), nem feszegetem a kérdést, csak lazulok, élvezem a pillanatot...

- Bocs, hogy felébresztettelek...- nevetgélek csendesen- szép álmod lehetett!
Mosoly-álomból ébresztettem, és valami jó volt..., amíg fel nem keltettem. De kellett! Kicsit elaludtunk, kicsit leégtünk. Ebben az időszakban fél óra is túl sok, mi meg...
- Jó, nem bánom, de előbb hűtsük le magunkat egy kicsit... Limonádé?- vigyorgok Suzyra. Nem lehet nagy baj, ha nem kezd panaszkodni, hogy itt fáj, ott fáj. (Bér azt hiszem, este már szenvedni fogunk)
- Nem fáj a hátad? Jól vagy? - kérdezem. Ahogy szokja a szemem a fényt, azért feltűnik, hogy lepirultunk elég rendesen.
Ha ittunk egy keveset (vagy sokat), visszamegyünk a fedélzetre, hogy belemásszunk a vízbe. Vagy ugrunk megint?
- Előre szólok, hidegebbnek fog tűnni, mint az előbb. Ugrunk? - nyújtom a kezem neki, hátha együtt bátrabbak leszünk.

- Mi gondoskodunk a jóllétéről, legalábbis jelenleg- az egészségéről beszéltünk, de talán más megközelítésből is igaz a dolog. Hiszen Sebastiannak is szüksége volt barátra, szerelemre, úgy tűnik, most teljesedett ki az élete. Boldognak látom.
- Ok. Csak vésd eszedbe, amit mondok: nem minden ép, ami annak látszik!- felkacagok. Ha nem láttam, honnan tudjam, hogy egy film milyen lesz?

Suzyt fel kell ébresztenem, mert elaludtunk a Napon.
- Igaz is, mintha említetted volna ...- bár nehezen hittem el, hogy fedetlen bőrrel képes, amikor leégésre hajlamos.
Mielőtt megmártóznánk a vízben, azt javaslom, igyunk is. Fel vagyunk hevülve, és valószínűleg sok vizet is vesztettünk a tűző napon. Inni kell. Sok szempontból jó az.
- Oké, elfogadom- bólintok, hogy ő akarja csinálni a limonádét.
Szerencsére jól érzi magát, és valóban feldobottnak tűnik.
- Akkor gyakrabban csinálunk szabadidős programot!- elég az éttermek szűrt, mesterséges fényéből. Jön az utcai étkezések hete!
Megfogja a kezem, bár ugrani nem akar. Szépen el is magyarázza, miért. Igazat adok neki. Lenyúlunk a vízbe, szétkenjünk magunkon a hűvösséget.
- Nagy gáz lenne, ha sisteregne...- nevetgélek, amikor csepegteti rám a vizet. Aztán rajzol rám, smile fejet, nevetgélek. Eszembe jut, hogy majd festeni is fog rám. Jobb is, hogy perceken belül a vízben vagyunk. A hideg vízben. Épp kapóra jön nekem.
Először kegyetlenül hideg a víz, kiver tőle a libabőr, de aztán, ahogy lemerülök, és a fejem is lehűtöm, sokat javul a helyzet. Érzem, ahogy adom le a hőt, és meleg lesz a víz, nem is langyos. Suzy mellett maradva úszkálok. Nem engedem, hogy túl messze sodródjon tőlem. Felfekszem a víz felszínére, hagyom, hogy ringasson a víz. Az ég szikrázóan kék és tiszta, egyetlen felhő sem vet árnyékot. Csend van.
- Ó, de feledékeny vagyok! A búvárszemüveg!- csapok aztán hirtelen a fejemhez. Mint egy villámcsapásként tudatosul, hogy megígértem Suzynak a szemüveget a merüléshez. (Ami már esedékes)
Felmászok a hajóra, és megkeresem a szemüveget, aztán egy elegáns csuka fejessel ugrok vissza a vízbe. Már nem hideg.

- Én is remélem, hogy így marad- magamat ismerem és tudom, mire vagyok képes Sebastianért, és az a meggyőződésem, Amelia sem felületes lány. Bár a kapcsolatuk nem indult zökkenőmentesen, az egyértelmű, hogy oda vannak egymásért.
- Na látod!- mintha ennyivel meg is győztem volna. Könnyű menet volt.

Kicsit leégünk, de nem fogjuk fel tragikusan. Éppen úgy viselkedünk, mintha semmi sem történt volna, jobban mondva semmi baj. Iszunk egy-egy limonádét, amit most Suzy készít el, (nagyon finom, köszönöm!), aztán beszélgetünk tovább és szoktatjuk magunkat a vízhez. A szabadidős programokkal eddig sem volt bajom, nem esik nehezemre a kedvében járni.
Nevetgélek, ahogy rajzol rám. Hagyom, pedig csiklandoz. Vicces közben, azon is nevetek. Szeretem, amikor ilyen bolondos. Beereszkedünk a vízbe, hűlünk, úszunk, hűlünk, lebegünk..., amikor eszembe jut a merülés, búvárszemüveg. Két perc alatt újra a vízben vagyok, Suzy mellett. Felsegítem rá a szemüveget, ha kéri (klasszikus búvárszemüveg, benne van az orrod is. És van mellé egy cső, csutorával, a lélegzés miatt.)
- Amit csak akarsz, van időnk...- mondom neki, és ha ne tudná, elmagyarázom, hogyan rögzítse a szájában a csutorát.
- Próbáld ki először víz felett. Fura lesz szájon át lélegezni, de könnyen megszokható.
Ha jól megy neki, belehajtatom a fejét a vízbe. Könnyedén tud úszni, ha a víz felszínén marad. Merülni sem kell, fentről is mindent láthat, elvégre lefelé vagy oldalra kell csak néznie.
- Megkerülhetjük a hajót, így először majd felülről látod, mi van a hálóban...- én már jól láttam, és azóta több idő is eltelt... Talán szaporodott is.

Viszonylag gyorsan túltesszük magunkat azon, hogy lepirultunk, bár lesz ennek böjtje, tapasztalatok szerint. Most viszont még vidulunk, a vízben lazulunk, hülyéskedünk.
A szemüveggel meglepem Suzyt, de könnyen és gyorsan alkalmazkodik. Kipróbálja a légzést, látom, ahogy koncentrál, eszméletlen, milyen aranyos. Megfogja megint a kezem, így csak a lábunkkal hajtjuk magunkat, és megkerüljük a hajótestet. Jobb oldalra dobtam ki a hálót, és a súly már eléggé lehúzta, hogy fogságba ejtse a benne rekedő állatokat. Apróbb és nagyobb halak, rákok...
Suzy izgatottá válik, mindent saját szemével akar látni, és közben azt is elárulja, szabadon kívánja őket engedni. "Szegénykék". Nevetgélve bólintok neki, ha ez a vágya, legyen így. Azt hiszem, erre számítottam. Kimászunk a vízből, és odamegyek a csörlőhöz, hogy felhúzzam a hálót. Van súlya, a szerkezet nyikorog, de teszi a dolgát. A hajó pereméig emelem a hálót, hogy szemmagasságba legyen a zsákmány Suzyval.
- Gyere, te, életmentő, búcsúzz el a szegénykéktől- mondom kuncogva, és a kezem nyújtom neki, hogy lépjen közelebb. A halak, akik most víz nélkül maradtak, vadul vergődnek, szikrázó vízcseppeket dobálva szét a levegőben.
Van a hálóban sok apró hal, néhány nagyobb is, és kiszúrok egy gigantikus rákot is... Királyrák. Vörös.
- Nézzd!- mutatom meg Suzynak is, aztán nem lehet tovább várni...
Eresztek a hálón, hogy hozzáférjek a karabinerhez és leoldom. A háló kinyílik, és a tartalma a tengerbe zuttyan. Nagy a mozgolódás, aztán a legtöbb élőlény elszelel... A királyrák viszont méltóságteljesen ereszkedik le a tenger feneke felé. Úgy nézem, mint kissrác koromban, és egy pillanatra úgy is érzem magam, mint egy csintalan kisfiú. Eleresztettem a fogást...
Aztán Suzyra nézek és szinte nevetek.
- Nos, választhatsz: újabb adag naptejet kérsz vagy bemegyünk az árnyékba...

Könnyen megfeledkezünk arról a vízben, hogy fáj vagy ég a hátunk. Búvárkodunk, minden oldalról meglessük a kapást..., hogy aztán azt a hajóról is megszemlélve engedjük majd el. Sejtettem, hogy így lesz, és nem bánom egyáltalán. Talán csak azt a hatalmas királyrákot (aminél nagyobbat nem is láttam még)
- Tőlük is kívánhatnál valamit, hátha képesek viszonozni a jóságodat- érintem vállam a vállához, ahogy búcsúzik a halaktól, rákoktól. Ki tudja..., hátha köztük volt az aranyhal is, csak mi nem vettük észre?
Szépen elrendezek mindent, még egy hálóba gabalyodott apró halnak is segítek visszajutni természetes élőhelyébe. A hálót becsőrlőzöm a hajóba, az annak kitalált és fenntartott helyre, aztán Suzyval bevonulunk az árnyékosba. Felszedjük a horgonyt, Suzyt odahívom a kormányhoz, és ha van kedve, engedem, hogy ő vezessen (a felügyeletem alatt). Meghitten beszélgetünk, bár semmit nem említünk, ami rólunk szólna... Partközelbe érve lelassítom a tempót, megmutatom neki, honnan érdemes már kifejezetten kagylókra "vadászni", aztán - még jóval azelőtt-, hogy a látóhatárra érne a Nap, kikötünk. Suzy kívánsága, hogy sétáljunk még egyet sötétedés előtt, így aztán kézenfogva andalgunk a városban és mesélek neki gyerekkori élményeket. Elmegyünk arrafelé is, amerre laktam. Fájó szívvel láttam, hogy az udvar, ami nagyanyám szíve csücske volt, mennyire el van hanyagolva. Az egészet benőtte a gaz, a virágokból szinte semmi nem is látszik. A két nagy fenyő, ami leárnyékolta a házat a forró déli órákban, csak a csonkja maradt.
- Itt éltem, itt nőttem fel... Bár akkor egészen másképp nézett ki- a hangom kissé szomorkás lesz. Amikor eladtam a házat, úgy tűnt, jó kezekbe került, és lám.
Hátat fordítok a háznak, a múltnak, egyszer már megtettem, most is menni fog. Nem engedhetem, hogy magam alá gyűrjön a letargia, holott nagyszüleim hiánya most élesebben mar belém, mint az elmúlt egy évben bármikor.
- A közelben van egy hamburgeres. Eszméletlen mennyiségű hamburgert ettem ott életemben! - terelek témát, igyekezvén a jó kedvet visszacsempészni kettőnk közé (ha netán Suzy észrevette volna szomorúságomat és sorstársammá vált volna orrlógatásban)
- Tudom ajánlani, vacsorázzunk ott! Akkora a cipó, mint egy malomkerék, a hús vegyesen marha és disznó, és te csak ezt a kettőt kapod kézhez. Utána azt pakolsz bele, amit csak akarsz és olyan öntetet teszel bele, amilyet csak szeretnél. Félig önkiszolgáló, de nagyon hangulatos hely. Van kedved? Éhes vagy?- régen ebédeltünk, és a nagy séta is kiszívott rendesen.
//Ha gondolod, beiktathattunk némi vásárlást, bár úgy emlékszem, hoztál magaddal festőcuccokat.//
Ami meg a festés dolgot illeti:
- Teljes terjedelmemmel rád bízom magam. Álmodj nagyot, alkoss, rendelkezz velem!- kacsintok rá. Abban biztos vagyok, hogy nem éri majd be smile jelekkel...
A szállásra még naplemente előtt visszatérünk. Útközben, egy cukrászdában vettünk sütit is... Az egyenlőre a hűtőbe kerül.