Megfogadtam, hogy nem mondom majd: "ugye, megmondtam", így amikor kikívánkozna, inkább rácsapok a számra, úgy bólogatok.
- Fogadtunk? - kérdezem inkább, mert a részletekre nem emlékszem.

Bólogatok, de nekem elég ennyi, nem sorolom fel a háztartási eszközöket, amikkel áramot és energiát lehet spórolni. Így pénzt is, nem mellékes, ha az ember minimálbérből él.
- Ha nem is ezt, hasonlót igen- nevetek. Kényelmesek ezek a kanapék, majd ő is meglátja. Nem akarnám, hogy bármelyikőnk is kint aludjon (pláne nem egyedül).
- Nem tudom. Miért csúfolják, aki szemüveges vagy dagi? Én is préda lettem, mert az anyám lelépett. Bármi és bárki céltábla volt, ha eltért attól, ami számukra normális. Tiszta hülyeség...
Beszélek neki Marciról, és elmondom, Sebastiant tekintem barátomnak.
- Olyan barátom sosem volt még, és valószínűleg nem is lesz, mint Sebastian- mondom mosolyogva, és at hiszem, meg kell magyarázzam- Nem tudom neked jobban megmagyarázni, de mintha ősidőktől kezdve ismernénk egymást. Mások vagyunk, mégsem veszekszünk. Állandóan ugratjuk egymást, mindig nevetünk, közben mindenben számíthatunk egymásra...
- Marci... Nos, próbáltam keresni, de aztán kisebb gondom is nagyobb volt, amikor a nagyi is elment.... Nem volt mély a barátságunk, de ő legalább mindig rendes volt velem, jó szívvel emlékszem rá, de szerintem túl sok idő telt el, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk. Nem voltam a fiúja, vagy ilyesmi, nem kötötték érzelmek hozzám- gyanítom, hogy érdekli ez is. Nem haragszom érte, engem is izgat, mennyit gondol Mike-ra, bár nincs merszem rákérdezni.
- Úgy látszik, eltérek az átlagostól- a kémia mondjuk izgalmas volt, de kevésbé szerettem a reál tárgyakat.
Nevetek, hogy beskatulyázott volna.
//Már nem vagyok benne biztos, Josh is a történemi filmeket szereti? Mintha azt Dével írtam volna. De nincs jelentősége... //
Suzy aztán azt javasolja, keressünk fényképeket. Az iskolában talád akad néhány, előszeretettel aggatták ki a fényképeket anno, de hát azóta eltelt néhány év, miért épp azok lennének kint, amiken én is rajta vagyok?
Bemegyünk az iskolába, a portásban felismerem nagyapám régi barátját. Megismer, megölel. Bemutatom neki Suzyt. Elnevetem magam, ahogy "könyörög" , automatikusan ölelem meg a derekát, és adok a fejére egy puszit.
- Kinőttem már a csintalanságaimat- mondom Mr Petersonnak, de ő csak mosolyog, és áldását adja a dologra.
- Csak nyugodtan, gyerekek, csak nyugodtan, ráértek!- mondja, aztán elenged minket, és már húzom is Suzyt a lépcsősor felé.
- Hogy tudsz ilyen édes lenni? Azonnal az ujjad köré csavartad, láttad? - súgom neki, ahogy elhaladtunk a fülkétől. Hátamban érzem Mr Peterson tekintetét, és visszanézek rá. Még ott áll, ahol hagytuk, épp csak nem ránk figyel, mert a szemét törölgeti. Biztosan nagyapa jutott eszébe.
- Gyere, megnézzük a termet, ahol 4 évig koptattam a padot...- ha van esély rá, az osztályteremben lehet még néhány fotó a falon.

- Fogadjunk, fogadtunk, és nem határoztuk meg, mibe!- tapintok rá, nekem ez szokásom, már csak a játék miatt. - Akkor most kérhetek valamit? - nézek rá pajkosan. Ugyan, mit is kérnék tőle? Még egy hónapot, hogy legyen velem minden nap? Kb.

- Hehehe, vannak még rejtett képességeim!- adom a nagyot, szeretem, ahogy húzza az agyam.
- Igen, vettem észre, mármint, hogy zizi vagy, az összetartást nem tudom megítélni!- ugratom én is, kicsit neki döntöm a vállam, meg ne haragudjon, elvégre ő mondta ki. Zizi... Nagyon illik Suzyra. Olyan kedvesen dilis.
- Hű, nem is hinnéd!- ugyan, mennyit lát belőle a suliban? Majd megláthatja saját szemmel is, milyenek vagyunk együtt (hacsak nem lesz túl szoros a program, vagy komoly a hely, ahol nem lehet eszetlenkedni...)
Marciról:
- Érettségi után beszéltem az osztályfőnökünkkel Marciról- a szülei gyorsan elköltöztek a "botrány" miatt, nem lehetett utolérni őket- onnan tudom, hogy mi történt pontosan vele. A szülei nem engedték meg, hogy kapcsolatot tartsunk vele. Gondolom, minket (is) hibáztattak. Ennek ellenére próbáltam egy ideig keresni, csak...- hát, nekem is húzósabb időszakom következett.
A suliról és az érdeklődési köreimről is beszélgetünk, örülök, hogy nem baj, ha nem vagyok átlagos. Mr Petersonnal futok össze, még mindig ő a portás, és egy pirinyót sem változott, de ő is megismer, és Suzy bekönyörgi magunk. Kap egy puszit, ő meg csak kuncog, mint egy kislány, és Mr Peterson épp úgy el van ragadtatva tőle, mint én, ez nem titok.
Felérve az emeletre már lassítok kicsit, a falon itt már tablók sorakoznak, bár más sorrendben, mint amire emlékezte. Festettek, talán, mindig akkor variálódtak át a tablók. Anyámé nincs a "megszokott" helyén, kissé csalódott vagyok, bár nem mutatom. Elsősorban nekem lett volna fontos; bár nem tudom, egyáltalán fontos-e. Élőben sosem láttam, legalábbis nem emlékszem rá. Csak egy-két hónapos lehetettem, amikor elhagyott.
A termet gyorsan meglelem, amiben a mi osztályunk általában tanyázott, oda is vezetem Suzyt a középső padsor második asztalához.
- Itt ültem én. Jobbról egy Peter nevű bunkó ült, balról egy okos kiscsaj, Agnes. Mögöttem Tim, kis szürke egér, ha nem szólalt meg, észre se vette senki, hogy ott van. Néha akkor se. Nagyon magának való, csendes srác ült. És előttem... Marci. Miután kimaradt, üresen hagytuk a helyét. Visszavártuk...
- Várj csak, egyszer elaludtam, igen, mert újságot hordtam ki hajnalban, és előző este olvastam ki valamelyik King könyvet... Nem bírtam letenni, és persze, nem aludtam eleget...- nevetve idézem fel, pedig nem volt vicces. Szerencsére, a tanár is tudta, hogy dolgozom suli előtt, így nem hurcibált meg.
Ahogy szétnézek, megakad egy fényképen a szemem.
- Nézd csak!- hívom őt is közelebb. - vajon megtalálsz?
//Nem találtam alkalmas képet, így csak leírom: A Jézus Krisztus szupersztár-t adtuk elő, és ennek egy jelenetét ábrázolja a kép. //

- A komoly fogadásoknak mindig van tétje, ez alap!- nevetgélek. Suzy már tudja, néha casinokban játszom, ott pénzben megy a játék, de erről szól, fogadásról- Bármiben lehet fogadni, amiben csak akarsz!
- Ó, ha azt hiszed, csak ki akarom használni a helyzeti előnyömet, nem is kérek semmit!- nem akarom, hogy rámenősnek tartson, még ha viccel is, inkább visszafogom magam. Ha szeretné, úgyis elnyúlik az egy hónap, hiszen júl. 4-re ő tervez közös programot (ha még nem felejtette el). De mert kuncog, hozzáteszem:
- Hm, hm... rám szánsz még egy hónapot, ha letelik ez? - kérdezem, óvatosan feltérkepezve, tervez-e valamit a nyárra... Egyáltlán lenne-e kedve még velem találkozgatni.

- Hát azt nem tudom. Mi  okoz neked meghökkenést? Eddig nem tudtalak igazán meglepni!- -fejtörést is okoz, mert minden ötletemnek örül, nem olyan, akit könnyen ki lehetne billenteni (és ez igazából nem is célom).
- Hogy micsoda?- csiklandozom meg egy kicsit- Talán megorroltál, hogy nem vétózom meg, amit magadról mondtál?- kérdem nevetgélve- Ha pedig te engem zizinek tartasz, vajon bók-e vagy bírálat? Na, halljam! - cukkolom, elvégre lehet, hogy ami előnyére válik neki, nekem hátrányom. Valószínűleg passzolunk így, ha idegesítenénk egymást, már kiderült volna.
- Hogy esetleg beégetünk? Megeshet. Bár valószínűleg hölgytársaságban modorálnánk magunkat...- hízelgek neki. Mondjuk, nincs ránk garancia, belőlünk csak úgy jön a hülyeség, ha együtt vagyunk Sebastiannal.
- Azt hiszem, nem válogattak. Lehet, hogy nem is az ő ötletük volt. Az osztályfőnök aztán hívott valakit, aki beszélt a drogokról, és ő mondta: az elvonó egyik feltétele, hogy kiazskítsák az egyént a szokott környezetéből. Tudod, mintha nulláról kellene kezdeni mindent. Nem tudom..., sosem akartam drogozni, a cigit is csak egyszer próbáltam ki, de nem tudnám elviselni, ha nem tarthatnék kapcsolatot azokkal, akiket szeretek...
Egyébként Suzynak igaza van. Megeshet, hogy összefussak Marcival valaha; bár a régi életemből senkit nem láttam azóta, hogy elhagytam Santa Barbarát. Ha igazaat akarok mondani, senki társaságára nem is vágyakozok, elég rossz véleménnyel vagyok a legtöbbjükről.

A suliban feljutunk a terembe, Suzy a helyemre ül, én sétálok a teremben, megérintve a táblát, a katedrát, a székeket...
- Micsoda véletlen...- mosolygok rá, hogy éppen ez volt a helye neki is, a saját termében. - Ha van kedved, oda is elmehetünk!-javaslom. Én is kíváncsi vagyok, láthatok-e képeket róla. És érdekel, milyen sztorikat mesélne.
- Amikor volt időm, olvastam. Szerettem olvasni. Most is szeretek. Lényegében mindenevő vagyok, úgyhogy sosem unatkoztam.
- Amikor álmos vagyok, mindegy, hol vagyok, tudok aludni. Viszont..., ha nem vagyok álmos, csak forgolódok, ha tudom, hogy aludni kell, akkor is...
Nehéz volt megszokni az új lakást, az új ágyat (pedig annál kényelmesebbet és nagyobbat keresve sem találtam volna). Gyakran fárasztottam le magam szándékosan, csak hogy normálisan tudjak aludni, mert csak azért, mertblefeküdtem, nem ment. De ezzel már nincs gondom egy ideje.
- Azért másmilyen volt kölyökként újságot hordani- nevetek, össze sem lehet hasonlítani a kettőt- Tudod, a gyerekkori az a dobálós stílus, bicikliről hajigáltuk a napilapot vagy a reklámújságot, felhengerítve... Most egy gyűrődés nem lehet rajta, különben reklamálhatnak, és nem az ajtó elé kapják, hanem a postaládába. Lényegesen több idő, és nem szeretem kimondottan, de elvagyok vele.
Észreveszek egy fényképet, messziről is ismerős, közelebb megyek és Suzyt is odahívom, amikor ráismerek régi önmagamra. Egy csoportkép; azokat ábrázolja, akik szerepeltek az egyik darabban., amit előadtunk. Szemtelenül fiatal vagyok rajta, azt hiszem...
- 16 körül...- felelem Suzynak. Nem látszom túl boldognak rajta. Mint egy bús lovag- Jézus voltam...

- Olykor maga a játék jobb, nem a győzelem!- ennek a szakállnövesztésnek is pl. volt néhány előnye számomra. Rájöttem, hogy milyen csiklandos az arca, és hogy szereti sercegtetni az ujjait a borostámban (nem gyakran, de előfordult, hogy minden ok nélkül megsimogatott)
Odáig húzzuk egymást, hogy kiszedi belőlem, mi (lenne) a kívánságom, és nemhogy meglepődne, rá is trónfol.
- Saját magamnak nem emelhetek tétet, de ha te akarod... tartom!- kacsintok rá. Legyen amennyit akar. Mosolyogva nézem, ahogy csípőre vetett kézzel áll, s próbálom kitalálni, mi jár a fejében- Két hónap? - Megnyugszom, ha így gondolja. (Én, a "nagy zsugás")

- Úgy legyen!- nevetek én is, megnézném, milyen.
Megcsiklandozom, mert rámorrol a zizizés miatt, pedig ő mondja magára, én csak egyetértek vele. Cserébe én is zizi leszek.
- Mi igen?- csiklandozom tovább. Választásos kérésre hogy lehet igennel felelni? Csiklandozom tovább.
- Á, szóval így kell kijönni jól a dologból!- ámulok, milyen furfangos megoldás. A zizisséget, mint  tulajdonságot úgy teszi pozitívvá, hogy mindkettőnket jellemez vele. Ha hiú vagyok, magamról nem mondok rosszat, ergo róla se; vagy ha magához hasonlatossá tesz, az ő zizisége sem olyan rossz tulajdonság, nemde? Ahogy elmaradok a csikizésben, ő csiklandoz meg és nevetek fel. Nem is amiatt, mert nagyon csiklandos vagyok, de meglep vele. Aranyos.
- De legalább hölgytársaságban tudunk viselkedni, az is valami!- meg kell kérjem Sebastiant, fokozottabban legyen óvatos! Suzy érzékeny a hülyékre!
Marciról beszélgetünk, elmondom neki, amit tudok róla, és miért van az, hogy mást nem.
- Azt hiszem, ez az elvonókúra idejére szól; de nem tudom, jó ötlet-e visszaengedni a régi (és feltehetően rossz) társaságba. Te engednéd?- kérdezem, s elgondolkodom, én akarnám-e. Marci kedves lány, de igencsak befolyásolható, nem biztos, hogy nem hajlana meg a kísértések előtt. Az biztos, hogy én meg sem kockáztatnám.

Az iskolalátogatás kapcsán szóba kerül Suzy iskolája is és a testvére is.
- Bemutatnál, tényleg?- kérdezem, meglepődve. Örömöt érzek.
- Olvashatsz más tevékenység közben is... Pl. ha hintázol, ha napozol, ha füvet rágcsálsz, ha velem lógsz...- ábrándosan nézek rá, ha akarná, olvasnék is neki, miközben rajzol, fest, vagy elaludni készül... Ah, Jesszus, megint előre szaladtam.
Az alvás kapcsán megemlítem, idegen helyen nem igazán megy, csak ha nagyon ki vagyok ütve; megnyugtat, hogy ezzel mindenki így van, bár nem aggódom a dolog miatt. Szerintem éppen eléggé kifáradunk estére, hogy ne legyen gond az alvással. Az, hogy a padon elaludtam egyszer... csak véletlen lehetett.
- Ne csodálkozz: gyerekkoromban egy itteni lapot hordtam körbe a körzetemben, most meg nívós hetilapokat és reklámújságokat közvetítek az előfizetőknek. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt...- magyarázom készségesen.
Megtaláljuk a fényképet, Suzy keres meg rajta, rám bök, elsőre, pedig még teltebb az arcom (és a hajam is egészen másképp hordtam még)
- Első... Korábban nem volt kedvem játszani, csak magamat szórakoztattam, de énekelni szerettem, ez a zenés darab, a "szupersztáros" feldolgozás. Megnéztük valamelyik dráma-órán, és sokan beleszerettek, ezért játszottuk ezt. Jó volt... A Jézus-téma nem nyomasztó, inkább felszabadít, ha van hit mögötte...- magyarázom Suzynak- Tényleg, te vallásos vagy? Van hited... bármiben?- kérdezem.

Elmondanám, hogy a fogadásnak mindig vannak szabályai, de aztán inkább befogom a szám, és örömködök, hogy simán beleegyezett, hogy egy újabb hónapra elköteleztem magam neki. (Vagy kettőre? Két újra? Nem lehet ekkora szerencsém!) Meglehet, az időnek már nincs is jelentősége, akár egy hónap áll előttünk, akár kettő, ha marad a szimpátia, úgyis megnyújtjuk az időt.

- Suzy, félrebeszélsz!- csiklandozom tovább, nevetek vele. Még mindig kikerüli a kérdést, de nem feszegetem. Már úgyis tudom a választ. Nem lehetek elég óvatos vele, ahogy elmarad a csiklandozása, ő lép akcióba. Újra felnevetek, máshogyan, meglepetten, jóízűen.
Sebastiannal való "összezárásom" lehetséges szövődményei nem riasztják meg túlságosan. Bízik benne, hogy rá való tekintettel, tudjuk majd magunkat (vagy egymást) kontrollálni. Legyen igaza!
- Az igazság, hogy én sem maradtam ki néhány balhéból. Marcie szülei ismernek ugyan, de sosem kedveltek túlságosan. Egy zabigyerek a kis közösségekben mindig fekete bárány!- mindig találni indokot, miért nem lehetek olyan, mint az átlag gyerekek. - Azt hiszem, Marci szülei sem tolerálták túl jól, hogy ők kerültek a figyelem középpontjába. -Nehogy véletlen kiderüljön, otthoni problémák miatt került a lány rossz társaságba...

Az osztályteremben nosztalgiázunk egy kicsit; aztán megemlítem, hogy Suzy iskolájába is elmehetnénk. Ő hozza szóba a testvérét.
- Gondolod?- kérdezem felettébb jókedvűen. Ha csak feleannyira édes Rachel, mint a nővére, már én is kedvelni fogom.
- Nem is a mostra gondoltam, hanem úgy általában... Például, ha én gyorsabban befejezem az evést, kihasználjuk az időt, és olvasok neked a könyvedből... vagy az enyémből... Vagy este, amikor már álmos vagy az olvasáshoz, de még nem eléggé, hogy igazán aludj... Szívesen szórakoztatlak, kérned sem kell!- nem is esne nehezemre. Így ezen tevékenység végzése közben is együtt lehetnénk, ha ez aggasztja.
Az újságkihordás típusait gyorsan megbeszéljük, azt hiszem érti, hogy nem lehet egy napon említeni a kettőt.
- A színészkedés is csak egy mód, hogy kikapcsolódjak, hogy szórakoztassak és szórakozzak; sokáig nem is jutott eszembe, hogy ezzel komolyabban kéne foglalkozni. De egyesek szerint nem csak az utánzásban vagyok jó, úgyhogy ütöm a vasat, amíg meleg, aztán meglátjuk, mi lesz.
Hogy kinek mi tetszik, csak megvonom a vállam.
- Itt inkább az játszott, hogy ez rock-opera, és nem szerelmi dráma áll a középpontban!- bár a West side story szóba sem került, néhány darabot azért vetettünk el, mert "nyálas" volt. A Jézus Krisztus Szupersztár mindenkinek tetszett. És hogy 16 évesen mennyire voltunk gyerekek...A legtöbben már nem.
Emlékszem, egyszer már említettük a vallást, de bevallom, nem emlékszem, Suzy hogyan foglalt állást. Ahogy a szavait hallom, deja vu érzésem lesz. Lehet, hogy ezt már mondta, hoppá.
- Azért lettem én Jézus, mert én énekeltem legjobban a szerepét...- nevetek, de lehorgasztom a fejem- A vallásosságnak ehhez nem sok köze volt. Ugyan vallásosan neveltek, de nem vagyok megkeresztelve, ne feledd, házasságon kívül születtem, nem is lehetnék!, és templomba sem jártunk...- talán pont ezért. Nem mintha hiányozna az életemből, hogy keresztény legyek. - Visszatérve a kérdésedre... Igen, hiszek. Bár volt idő, amikor szívesebben tagadtam volna, hogy van közöm Istenhez, a Bibliához, az Írásokhoz... Szerintem ezen mindenki átmegy, nem gondolod?
Elgondolkodva nézek rá. Bár azt mondta, él a családja, talán az ő életében is volt olyan esemény, amit nem akart, nem tudott először elfogadni, és könnyebb volt Istent hibáztatni...

-Nem voltam betervezve, azt sem tudom, ki az apám. ..- ez az igazság, jobb ha tisztában van vele. Nem lesz kinek bemutatni, hacsak nem Norának, a macskámnak. Sebastiant már úgyis ismeri. Lehajtom a fejem, ahogy győzköd, "valahol" akartak engem. A nagyszüleim viszont a tőlük telhetőt megtették értem. Elmosolyodom, megsimítom a karját, hogy úgy véli, remek srác lettem.
- Látod, ez igaz- mondom aztán Marci kapcsán. El tudom képzelni, hogy neki sem könnyű az élete, bárhol is legyen most. Csak remélni tudom, hogy sikerült egyenesbe jönnie.

Suzy hozza a formáját; ahogy arról beszél, miért mutatna be Rachelnek, megint a körmondataiban beszél, nevetgélek, ahogy hallgatom.
- Szóval Orlando Bloom nyálas, szép fiú, de nem helyes? - már csak azért érdekel, hogy jól foglaltam-e össze, mert hozzá voltam hasonlítva. Most akkor azt szeretné, ha tetszenék Rachelnek? Az előbb azt mondta, kedvelni fog. Nem is ezt a szót használta!
Megsimítom az arcát, amikor hadarni kezd.
- Megtisztelsz vele, hogy bemutatsz. Miért lenne ijesztő? Sajnálom, hogy én nem tudlak bemutatni az öregeimnek. Nagyon szeretnének téged!- mondom meggyőződéssel, és kétsége sem lehet felőle, hogy szívesen megismerkedek a testvérével. Bármikor.
- Tudod, szinte mindig ráérek...- kacsintok rá, ne legyen már ennyire zizi, most nincs oka rá!
Aztán az olvasás kapcsán én szaladok előre, bár nem tudatosan... El tudom képzelni a helyzeteket, amit vázolok neki, és ő szavamon fog.
- Miért is ne? Ha ma kiderül, elviseljük egymást, máskor is kiruccanhatunk hosszabb időre...- kétségem sincs felőle, de jobb a bizonyosság. És persze, ehhez ő is kell. És úgy tűnik, nem ijeszti a gondolat. (talán mert nem is képzeli, hogy rá akarok majd mászni, vagy valami hasonló)
- Hát, akadnak jók... - bólintok, bár élénken él bennem az emlék, hogy kifiguráztuk Rómeót.
Elmondom, miért választottunk bemutatásra egy komolyabb darabot és miért én lettem Jézus.
- Tudok.., de ne képzeld, hogy felejthetetlen vagyok!- csak jobb voltam, mint a többiek, ennyi. - Hallanád Reevent, na ő aztán tud rekeszteni!- már meséltem neki a srácról, akivel barátkozom az egyetemről. Nem felejtve el a kérdését, bólintok- Persze, énekelek neked. Van kedvenc számod? -Nem mondom, hogy most azonnal dalra fakadok, de ha olyan dalt mond, amit ismerek, esetleg megpróbálkozhatok vele.
- Eldönthetem, ez igaz... De most úgy hiszem, nincs sok értelme keresztelkedni. Nem az számít, hanem, hogy mit érzek, mit hiszek... Hiszek-e egyáltalán? - nevetek, kicsit keserűen, de ettől nem lettem szomorú.
- Jól mondod. Valakit okolni kell... Miért ne lehetne az Istent? - olyan sokan teszik, nem hiszem, hogy emiatt megszólna bárki is. Különben is könnyebb volt. Nincsenek véletlenek! És ha véletlenek nincsenek, mindennek oka és célja van!
Suzy pedig nagyon szerencsés, hogy nem voltak még olyan veszteségei, amit értelmetlennek látott, vagy ami után kilátástalannak érezte a helyzetét. Remélem, soha nem is lesz ilyen helyzetben.
- Jól van, menjünk- elindulok vele az ajtó felé, majd még egyszer visszanézek, mielőtt kimennék rajta.
- Eladtam a házat, és meglehet, lebontották. De ha gondolod, majd elsétálhatunk arrafelé... Most viszont menjünk ebédelni, elszalad velünk a nap, és még nem csináltunk semmit!
Kézen fogom, és elindulok vele lefelé. Már nem akarom megnézni anyám tablóját. Mi értelme volna?

- Ebben a közösségben a zabisághoz az is elég, hogy a szüleim nem házasok...- tompítom kissé az előbbi hangnemet, bár nyersnek nem szántam, csupán pőrén őszintének - Számomra fontos a családtervezés- eszemben sincs csupán nemi vágy miatt anyává tenni valakit- Nem hiszem, hogy erről másképp gondolkodnál akár te is...- nézek Suzyra. Sokkal komolyabb lánynak vélem. Bár a tervezett gyerek fogalma akár szélsőséges is lehet; én csak arra gondolok, legyen "akarva", ne csak úgy becsöppenjen valaki életébe.

Nevetek, ahogy magyarázkodik, eszméletlen édes, felkapnám és megpörgetném, hogy kacagjon ő is, ne piruljon, de valószínűleg ez "nyálas" dolog, szóval inkább nem teszem.
- Ennyire fontos neked Rachel véleménye?- nevetgélek tovább.
- Elolvadna tőled, ha ilyesmire kérnéd...- nagypapa szeretett kijárni a vízre, és mindent, ami ezzel kapcsolatos. Nagy mestere volt, hogy melyik halra mivel érdemes pecázni, és fájlalta, hogy engem nem hoz tűzbe a dolog. A hajó körüli dolgokat ugyan szerettem és megcsináltam, de a halak sosem hoztak lázba.
Hogy bemutatna a családjának, már nem csak utalásokból tudom; de a dolog nem lesz elkapkodva, nem kéri, hogy menjünk már holnap vagy a következő hétvégén. Én sem siettetem, elvégre újabb 2 hónap áll előttünk, szóval bármikor belefér, amikor ő alkalmasnak érzi. Szótlanul meg is egyezünk.
Az egykori darab kapcsán azt mondja, szereti a hangom, és rám bízza, mit éneklek neki. Nehéz leckét ad, sok kedvencem van, szívesen énekelek, ha olyanom van.
- Akkor gondolkodom egy kicsit... De ígérem, nem felejtem el!- majd valami olyasmit énekelek, ami hozzá is kötődik, talán nagyobb örömöt is lehetne vele okozni.
- Ezt jól mondod, elfogadom, amit kapok, ami adatik...- néhány ismerősöm szerint jobban kéne küzdenem a vágyaimért. Hogy nem küzdök egy szerepért, csak az lehet az oka, hogy nem vagyok elég motivált. Ami érdekel, ami fontos nekem, azért úgyis véremet adnám...
- Nos, akkor csináljuk úgy...- javaslom, amikor azt mondja, szeretné megnézni a házat, ahol felnőttem-, hogy most elmegyünk ebédelni, aztán hajókázunk, rákászunk, fürdünk, napozunk és majd holnap, amikor indulunk vissza LA-be, arra kanyarodunk. Jó lesz így?- Valószínűleg úgyis csak kívülről tudjuk majd megnézni a házat (ha még áll). Mosolygok rá, nincs az emlékeimmel nagy baj, ha a nagyszüleimre gondolok... Mostanában már nem érzem magam olyan egyedül, elvégre lettek barátaim.
Kifelé menet Suzy leszólítja az öreget; kicsit forgatom a szemem, amikor rólam kezd csacsogni. Az öreg is zavartan mosolyog, és hol rám pillant, hol Suzyra. (Utóbbira gyakrabban)
- Láttam, kislányom, láttam. Sokan emlegették még utána is a darabot, pedig ez egy prűd közösség, nekem elhiheted! Meg sem akarták engedni, hogy előadják azt a darabot, Istenkáromlásnak vélték, nagy ellenállásba ütközött a bemutató!- meséli, és közben rám néz, emlékszem-e, hogy egyes szülők még transzparensekkel is képesek voltak menetelni, hogy felhívják magukra a figyelmet.
- És most miben fogsz játszani, fiam?- kérdezi tőlem, és megint becsillan a szeme.
- Tybalt leszek..., korhű háttérben, semmi bicskanyitogatás...- mondom mosolyogva, hogy most nem haragítjuk magunkra a fél várost.
-Jut eszembe...- mondja az öreg, és egy irattárcának tűnő tárgyat húz elő a farzsebéből- Nem tudom, mennyi fényképed maradt a gyerekkorodból... Egyet tudok mutatni a nagylánynak- és Suzyra pillant- még nagyapád adta, amikor megbízott, hogy le ne vegyem rólad a szemem...
(Az általános iskola a gimnázium mögött terült el, az udvaraikat csak egy drótkerítés választotta el)
Előszedi a tárcából a képet, és rögtön Suzy kezébe nyomja. -Nagyon eleven kisfiú volt...

- Ez viszont sokakat nem érdekelt...- mit számított, én tehetek-e róla? Én lettem a fekete bárány, a szenvedő alany; mindaddig, amíg mások nem kerültek olyan helyzetbe, mint én. Saját bőrükön. Milyen elégtétel lett volna az orruk alá dörgölni? Bátorítón nézek Suzyra és hálásan. Tudom, hogy ő nem ítél el, és azt akarom, hogy tudja, mindez már nincs rám hatással.
- Éppen így gondoltam én is- bólintok rá röviden. Meglepett volna, ha mást mond.

- Tücsök Tihamér? - meglepődöm, nem tudom, kire gondol. Valószínűleg mesehős, de ebből kimaradtam. Az viszont egészen világossá válik, hogy fontos neki a húga véleménye, még ha nem is édes testvérek, és Rachel fiatalabb, mint ő. Még inkább súlyt kap, amit mesélt róla.
- Majd megpróbálom előkaparni az ismereteim...- mosolygok rá. Nem szeretném, ha csalódna, vagy hiányt érezne valamiben, bár nem leszek a legjobb. Szomorú mosollyal nyugtázom, hogy ő nem ismerhette a nagypapáit- Ha engem aranyosnak tartasz, nagyapába biztos beleszerettél volna!- mondom meggondolatlanul. Nagyapát mindenki szerette, nemre és korra való tekintet nélkül. Mindenkihez volt kedves szava, a megjelenése sem volt utolsó.
- Hehehe, aztán mehetnék valami mesébe varázslónak!- nevetek, hogy a térdig érő szakállamat is ki lehetne használni. De nem, nem fogom elfelejteni a dalt, csak meg kell találni a legjobbat.
Javaslom neki, hogy menjünk ebédelni; elszaladt velünk az idő, és még annyi mindent szeretnék vele csinálni. Elindulunk lefelé, de megint megállunk csevegni egy kicsit. Suzy rendkívül nyitott és barátságos. És meglehetősen kíváncsi.
- Némelyiknek annyi elég volt, hogy Jézus meg a rock... -forgatom a szemem. Hiába, XXI. század, nem mindenki halad a korral.
Suzy megkapja a fényképet, én is érdeklődve pislogok át a válla fölött, hogy vajon melyik képet adta oda a nagyapám. Nem lehetek 6 évesnél több. Akkor készítette a képet, amikor megajándékozott életem első baseball kesztyűjével. Kissrácként még érdekelt a sport. Nem számítottam rá, meglepetés volt.
Suzy szavaira melegség tölt el, arcomra pír szökik, zavartan túrom a hajam.
- Volt ennél hosszabb is, nagyapád haragudott is, azt mondta, épp úgy nézel ki, mint egy lány!- néz ránk felváltva Mr Peterson, és nevetgél, mintha valami vicceset mondott volna. A zavaromat csak mélyíti. Úgy tűnik, engedetlen gyerek voltam.
Visszakapja a képet, amit el is tesz akkurátusan, közben Suzy oldalba bök, miközben megint rólam beszél.
- Még nem ismered a haláli-nyugodt-fejemet, de csak adj rá okot!- "fenyegetem" meg. Ha ő nem ennyire pörgős, én sem vagyok az. Majd húzhatja harapófogóval az információkat belőlem! (Kétlem, hogy így lenne.)
Elbúcsúzunk aztán az Öregtől. Megöleljük egymást; nem kétlem, hogy Suzyt is magához fogja vonni. Mielőtt eltörne a mécses bármelyikőnknél, otthagyjuk az iskolát. Alig lépünk ki a kapun, derékon ragadom Suzyt, és felkapom.
- Szóval eleven vagyok, mi? - most aztán nem menekül, kicsit megforgatom.

- Tényleg, a Pinocchio!- kapok a fejemhez, eszembe is jut a mese.
Ha nem is lesz szerencséje a nagyapámhoz, pár dolog biztos felidézhető, amit tanított. Az ember nem is hinné, mire nem emlékszik, ha éppen kezében van egy tárgy, vagy valami...
Nevetek, ahogy reagál.
- Szóval a fiatalabb pasik.... Hány éves vagy, Suzy?- korombélinek saccolom, vagy inkább fiatalabbnak.
- Ó, pedig mennyivel könnyebb dolgom lenne!- S bár nem kenyerem a Gyűrűk ura, valami eszembe jut belőle - Mert "egy mágus sosem késik, Zsákos Frodó. És korán se jön soha. Pontosan akkor érkezik, amikor akar"- elnevetem magam. Ha mágus lennék, ezzel a képességgel Suzyt is megáldanám.
- Egy nemzedék már biztos felnőtt azóta, hogy először bemutatták, igazából nekik (is) akartunk tetszeni, de nem jött be! A Jézus Krisztus Szupersztár 1971-es, tudtad? - mosolygok Suzyra. Akármilyen "régi" a darab, nekünk nagyon tetszett (nekem is).
- Arról pedig tudok mutatni képet- hosszú hajam volt, míg nem randiztam Eleevel. Mosolyogva nézek Suzyra. Egyre jobban kedvelem. Tetszik, hogy ilyen nyílt és barátságos. Nem mellesleg, elképzelhető, hogy egy-egy szerep kedvéért meg is kell majd megint növeszteni. Bár szó-szó, rövidre vágva kényelmesebb viselet.
- Még egy ok, hogy megless!- kacsintok rá vidáman. Ritkán vágok komoly fejet szándékosan.
Mr Petersonnal is összemosolygunk, aztán búcsút veszünk egymástól. Nem merem nagyon megszorongatni, nehogy kárt tegyek benne, mert bár elég magas az öreg, sokat soványodott, mióta nem láttam, és a csontjai sem lettek rugalmasabbak, meghiszem.
Suzy is kedves az öreggel, megöleli és megpuszilja; az öregem valóban oda lett volna tőle, Mr Peterson is elérzékenyülni látszik. Nem mondom, hogy "viszlát", hazugság lenne; nem vágyom vissza ebbe a városba, noha már kevésbé nyomasztanak a régi emlékek.
Suzy-n viszont megtorlom, hogy elevennek nevezett. Nem mintha kivetnivaló lenne abban, amit mondott, de kell egy indok, amit felhasználhatok, hogy megtegyem, ami már egy ideje kikívánkozik belőlem. Felkapom és megpörgetem. Sikkant, nevet, belém kapaszkodik. Puhán teszem a földre és még nem engedem el a derekát. Tetszik a csillogó szeme, a mosolygós szája, az édes copfjai.
- Ha rossz leszel, a hátamra kaplak, úgy viszlek el, Százszorszépem!- simítok az arcára az egyik kezemmel, aztán... a másikra adok neki puszit, ami kipirult és meleg, jó hozzá érni. Kár, hogy csak egy pillanat az egész.
- Na, gyere, rosszcsont!- fogom kézen, és ahogy vezetem az utcán, valamilyen gyerekkori csínyt mesélek neki.
(És eljuthatunk az étteremig, ami közvetlen az óceán mellett van, egy stég végében, rálátással a kikötőre és a végtelen vízre.)

Nevetgélek, és azon agyalok, a fiatalabb pasikat hogy értette. Nagyapámnál fiatalabbak vagy nála? Nem ártana tudni a korát, mert húsznak sem néz ki, de annál bizonyosan több. Van esélyem vagy vessek el minden illúziót?
- Ah, szép...- nevetek fel, hogy kibújt a válaszadás alól.
- Tüzijáték? Lesz az is, hamarosan!- július negyedikére gondolok, természetesen, de nem biztos, hogy Suzynak eszébe jut. Higgye csak, hogy készülök valamire.
- Ettől még senki sem lesz pontos, de jó duma, hogy kidumáld magad, nem?- kacsintok. Bár remélem, ellenem nem akarja gyakran bevetni (majd).
- Biztos vannak újabb feldolgozásai is, de az eredeti... ilyen öreg, bizony!- most is csak nevetgélni tudok azon, ahogy Suzy megszemélyesített egy rockoperát.
- Oké, ha nálam ebédelsz, majd mutatok!- //Azt hiszem, megegyeztünk már, hogy jössz oda is, remélem...// Nem szokásom mutogatni. Az a néhány ügynökség, ahol a portfólióm leadtam, amúgy is más szemmel mustrál.
- Én? Dehogy!- tagadok. Miért lenne nekem jó, ha valaki megles engem és megtudja a titkaim? Nem vagyok perverz! (Ebben a formában biztos nem)
Az iskola kapuján kívül aztán részesül a Josh-féle körhintában, aztán megsimogatom és puszit is kap, csak hogy teljesen összezavarodjon/jak...
- Szóval nem emlékszel? - a becenévre gondolok, nem véletlenül mondom ezt neki. Abból a könyvből való, amit ő ajánlott. De nem árulom el, csak nézem, mert fejembe verssorok tolakodnak... Milyen kár, hogy...
- Kaktusz, ejnye már... Hisz te nem is szúrsz!- nem úgy, mint az én borostám, ha van.
Aztán kézen fogom, és másik becenevet aggatok rá, ami ellen megint tiltakozik. Csak ciccegve csóválom a fejem, mit talált ki már megint. Aztán csak mesélek neki, kapásból, ami eszembe jut, se eleje se vége történeteket, de ő jól szórakozik, és ez így megy, amíg el nem érünk a stéghez, az étteremhez. Elengedem a kezét, amikor érzem, hogy szaladni akar. Erősebben dobban meg a szívem, amikor visszafordul felém, és megint meglátom az arcán azt a boldog mosolyt.
Hozzá bújnék, akaratlan vágy bennem, hogy együtt nézzük a végtelenbe nyúló víztömeget. Micsoda ő? Kicsoda ő? Mint egy energiabomba, ami eddig még csak az apró szikrákat hagyta kisülni.
- Mindenféle hal..., rák, herkentyű...- bólogatok álomittasan. Méghogy bárány!- Segítek, persze!
A stég végében van az étterem. Nem olyan pici stég ez, hosszan benyúlik a víz fölé, egyik fele a kikötőhöz kapcsolódik. Egész hosszát üzletek alkotják, többnyire éttermek és horgászattal valamint a tengeri hajózással kapcsolatos boltok. Magamhoz veszem a kezdeményezést, és Suzyt a teraszon lévő egyik asztalhoz vezetem, hogy ráláthasson a vízre. Kihúzom neki a széket, majd miután leül, én is elhelyezkedek. Nem szemben ülök le vele, hanem az asztal másik oldalára, ami szomszédos az övével, így közelebb vagyok, de még sincs az az érzése, kilesem a szájából a fogát.
- Szóval, jöhet bármi: királyrák, osztriga, kagyló, polip, tintahal?
Ha így dönt, száraz fehérbort fogok rendelni magunknak. A pincér már úgyis kinézett bennünket, és az asztalunk felé közelít.

A tüzijátékot rá hagyom; még a végén tényleg szerzek néhány petárdát, ha mást nem, csak hogy ne okozzak csalódást. Úgy imádom, amikor így ragyog az arca!
- Én, késős? Mindenhova pontosan érkezem! Az órám is azért siet mindig 5 percet!- mutatom neki - Jó csel, bár egyszer-kétszer-sokszor megkaptam már, hogy semmi értelme sincs, ha tudom, hogy siet... Van. Igenis van, mert a látvány korábban ér el az agyhoz, mint a tudat, hogy előre van állítva, és ezért mindig iparkodom, ha úgy vélem, késésben vagyok. És örülök, hogy lényegében van még 5 percem! Logikus, nem?
Fecsegek neki, felszabadultan, kiadva infantilis kis titkaimat. De nem bánom, szívesen beavatom, mert közben olyan szemeket mereszt, amitől az ember úgy érzi, lebeg. Az arca amúgy is ki van pirulva, a kék szemei így még fényesebbnek tűnnek.
- Ebben az esetben nincs jó válasz. Ha habozok, nem lett volna baj?- nevetek hangosan, és közben nem is gondolom, hogy valóban ez jár a fejében. Kezdem megszokni, hogy fogást keres rajtam, de nem akarom elvenni a kedvét. Inkább adom alá a lovat.
- Hm, hm... Nem biztos...- Végül is csak egy versike egy darabban, amiről beszélgettünk. Csak éppen megfogott és... Talán egyszer el is mondom majd neki. Egy erre alkalmas időben. Hisz a dalnok éppen csókot kér a kedvestől.
- Te, morcos?- kételkedem- Fogadok, magadtól visszahúzod a tüskéid, igazából engesztelni se kell, nem gondolod komolyan!- nevetek rá. Hiszen csak látni és ismerni kell, egy apró érintés elég lenne, hogy kiengesztelődjön, minek oda cirkalmas (őszintétlen) szavak?- Vesékbe látsz, tudod, ki bánt vétlenül és ki szándékosan. Utóbbit szúrd össze, ne az ártatlant!- Előre jelzem, sose bántanám, ha véletlenül megtörténne, biztos lehet benne, nem szándékos. És ha rájövök, én mindent megteszek majd, hogy kiengeszteljem!
Az ebédre a "várt" formát hozza, nyitott és lelkes, bármit kipróbálna.
- Ez a neve..., de hívják vörös ráknak is- kissé elpirulok, ha az öregem itt lenne, tudná biztosan a helyes választ. Én sosem voltam kíváncsi rá, miért király a király- Meglehet, a származásával is van valami...- csapok a hasamra, de közben rötyögök, így Suzy biztos lehet benne, az információnak semmi hitele nincs- És eléggé nagy!
Leülünk, és miközben leadtam a rendelést a borra és az ételre vonatkozóan, Suzy újabb témával hozakodik elő.
- Kíváncsi vagyok a világra, noha még nem jártam sehol... lényegében. Minél többet olvasok, annál inkább úgy érzek, kevesebbet tudok a világról, az életről..., az Életről, ha érted...- nézek rá szelíden- Szóval, ha lehetőségem lesz rá, és miért ne lenne, bejárom majd a környéket, a kontinenst, a világot, kipróbálok olyan dolgokat, amiket sosem csináltam még és tudod..., te ehhez jó alany vagy, mert benned is éppen úgy fészkel ez a kíváncsiság, jól érzem?- mosolygok rá.
Nem gondolok én még közös jövőre, vagy ilyesmi, csak éppen feltérképezem, milyen közös pontjaink vannak, vannak-e, és hogyan lehetne azokat a javunkra fordítani, annak érdekében, hogy még inkább megismerjük egymást. Ha tetszik is nekem Suzy, márpedig egyre inkább tetszik, nem lennék olyan bolond, hogy elszúrjam a lehetőségét, hogy először legyünk barátok, mielőtt meggondolatlanságok jutnának valamelyikőnk eszébe.

- Akkor nem tudom... Talán másnak kellene beállítani az órádat, és nem megmondani, mennit siet (vagy siet-e). Tényleg gondjaid vannak a pontossággal?- nézek rá kérdőn, mert az a néhány perc, amit a velem való találkozáskor (néha) előfordul, nem jelentős.
Rá mosolygok, nem mintha nem tenném folyamatosan, ha vele vagyok újabban, de ez most szándékos, nem önkéntelen, és azt jelzi, bennem ugyan nem gerjeszt semmiféle haragot a helyzet, amibe hozott.
- Egy hajóban fogunk ülni, egy tengerben úszni... Biztos meglátsz gatyában! Legalább tudom, hogy nem kell miattad zavarba jönnöm!- próbálom őt zavarba hozni egy kicsit. (A közös szobát nem is említem)
A "Százszorszépem" miatt kerülök kisebb slamasztikába. Elárulni se akarom magam, de azt se, hogy azt higgye, csak a levegőbe beszélek.
- Egyszer beszélgettünk valamiről...Annak van köze ehhez, de ígérem, még a hétvégén lerántom erről az egészről a leplet, jó így?- kezét a számhoz emelem, arra adok egy puszit, megelőlegezve neki a bizalmat, hogy nem fog kérdezősködni.
- Hasznos infó lehet, köszönöm!- eszembe jut, Eleet hányszor és hányféleképpen szerettem volna visszatartani attól, hogy elszaladjon tőlem. Sose gondoltam volna a csokira!
- Hát... Nap mint nap sok emberrel találkozol. Jó kapcsolataid vannak. Csak ismered már annyira az embereket, hogy könnyen kiigazodj a viselkedésükön, nem? - bár Sebastiannal kapcsolatban először tévedett...
- Látod, ez nem jutott volna eszembe- nevetek fel, mert a király rákról nem feltételezem, hogy napozna. De meglehet, Suzynak van igaza, én nem tudhatom!
- Ne izgulj, én gondod viselem. Csak meg  ne fedj érte, ha 15 percenként le akarlak kenni!- Szívesen bevállalom én, hogy bőre őre leszek. Úgyis szeretném már megtapintani. Olyan hamvas, olyan selymes, ú, nagyon izgalmas bőre lehet! (A keze és az arca után fantáziálok egy sort)
- Az jó hír!- örülök, ha éhes. Legalább van már egy oka, hogy az ebédet megegye (velem).- Amúgy, komolyan, érezd megad leszidva. Hát nem hoztam neked szendvicset, kértem, hogy egyél, ha megéhezel? - ráncolom kicsit a homlokom, de igazából nem haragszom. Tényleg örülök, hogy éhes. Éhesen mindent ki akar majd próbálni, és mindenhez lesz kedve és remélem, mindent meg is eszik/eszünk majd.
- Igen, ez sem rossz, belátom!- nem is lehet összehasonlítani a két dolgot. Vagy nagyon is. Ha valaki jól tud mesélni, éppen úgy megelevenednek a dolgok, mintha olvasnék róluk.
- Igazából... az összefüggő hótakaróra, a fogcsikorgató hidegre, és a jégvirágokra az ablakon!- mondom egy tervem, mert ennek ígérete azóta kísért, hogy Sebastiannal először szóba hozta.
- És te merre utaznál, ha tehetnéd? Olyan helyet mondj, ahol sosem jártál még, maximum álmodban!- nyúlok a keze után, meséljen csak bátran, szívesen hallgatom.