Jó hangulatban ülünk az asztal mellé, beszélgetések zajlanak, mindenki viccelődik, nevetgélünk. Joshua közvetlen és barátságos, bár elsősorban Reeven és Sebastian tartják szóval. Sem a fényképek, sem a leves miatt nem akadok ki, nincs is okom panaszra, lényegében semmi szokatlan nem történik. Vannak dolgok, amiket meg kell szoknom Sebyvel kapcsolatban, mit eszik meg és hogyan, de ez az együttéléshez szorosan hozzátartozik. Néha mellé nyúlok; probléma akkor sincs belőle. Sebastian örül, ha aktívkodom, és nem különösebben szól bele, mit (ne) főzzek.
Josh a szerepeiről beszél, és arról, hogyan találkoztak Reevennel. A sztori kapcsán az az érzésem, valamit elhallgatnak előlem, de nem bántani akarom őket, amikor azt mondom, sántít egy kicsit a történet, de Reeven bepánikol. Először nem is értem, hogy kerül szóban a hőlégballon, meg a zuhanás, és fel sem fogom, annyira csak az lebeg a szemem előtt, hogy Reeven nincs jól. Ugyan Sebastiantól kér inni, de én ülök hozzá a legközelebb, és olyan gyorsan mozdulok, hogy beelőzöm Sebyt. Nemcsak töltök Reevennek, hanem ahogy a kis házban is, óvatosan a szájához emelem a poharat, úgy itatom.
- Lassan vedd a levegőt... Óvatosan igyál...- nem szeretném, ha félre nyelne. Mi lelte? Igyekszem nyugalmat sugározni, de egy csöppet meg vagyok ijedve.
Közben Sebastian is oda lép, Reeven hátát simogatja, valamit szövegel arról, hogy ő esett le egy háztetőről..., ettől engem ver ki a víz. De nem veszi észre(?), hogy kérdőn nézek rá (nekem ezt sosem mesélte még), mert Reeven fülébe súg halkan. Mi folyik itt? A számba harapok, úgy érzem, ki vagyok rekesztve valamiből, de nem akarom fokozni a feszültséget. Meg lehet ezt beszélni négyszemközt is, és meg is fogjuk... Remélem.
- Reeven, kérlek, semmi baj!- ölelem meg én is. Félek, én mondtam valami rosszat, azzal indult minden. Megsimítom az arcát, a haját, hasonlóképp, ahogy a játékunk közben tettem, mert úgy hiszem, akkor megnyugtatta, talán most is. Talán igaza is van, hogy nem mond el mindent, szörnyen aggódok érte.
Ha megnyugszik, ha már normálisan vesz levegőt, leülök én is a helyemre. Sebastian szavaira elpirulok, mert jól ismer, de nem tudok mit csinálni, aggódok. De miért gondolja, hogy haragszok? Valószínűleg észre sem veszem, mégis ilyen jeleket közvetítek. Ha eddig csöndes voltam, most még inkább tudatosan fogom be a szám. Nem célom, hogy elrontsam a hangulatot. Iszok egy kis bort is. Le kell csúsznia annak a gombócnak, ami a cardiámat szorongatja.

//Hogy ne legyen kilométeres reagom, nem reagáltam le mindent. Ne haragudjatok!//

Josh közli, hogy jobb vagyok nála, hát...nemtom, ő érzi, vagyis, veszek egy kis levegőt és biztatóan nézek rá.
- Talán rutinosabb, de csak mert négy évig csináltam.
Folyamatosan, abból értem, úgyhogy úgy tűnhet.
- Nem, attól nem, azt szívesen, ha van gitárod Sebastian?
Kacsintok vissza Joshra. Merthogy erre nem készültem. Biccentek, amikor mondja, hogy nem erőltetés, ez biztos gyanús lehet, elvégre nekem sosem kellett a szerepléshez engedély, magamtól akartam. Érzem, hogy kicsit kipirulok. De ezt lehet a borra fogni. Az éneklés jó félelem és dadogás ellen, mekkora nyomorultnak érzem most magam! Érdemes volt így életben maradnom? Nézem a térdem, miközben viszket a szemem és az Atlantisz Gyermekeire gondolok, hogy nekem is el kéne bújnom az alacsony emberek elől. Kár, hogy nekem nincs szerelmem, mint Bobbynak. Egyedül Liához menekülhetnék...
Josh mellém áll szórakozásból, én meg úgy beszélek, mint egy vegetáriánus. A legjobb barát megdicséri a viccem, a humorérzékem még nem vesztettem el.
- Mi sejtjük, hogy az orangutánnak és a vizilónak, ez utóbbi főleg hátsó felének nem lehet túl jó íze
Próbálom felvenni a beszélgetés folyamát és tovább szívatni Sebastiant a jó értelemben, a tenyerem óvatosan ráteszem Josh vállára. A kezem remeg és olyan gyengéd vagyok, hogy talán meg sem érzi, de a geztus megvan.
- Ne állítsd át a sötét oldalra, maradj velem ifjú Skywalker. Igen, őt már beszippantotta a sötét, sznob-elit oldal.
Mesélem kis beleéléssel, persze aztán gyorsan elengedem Josht is és mosolygó szemekkel nézek Sebastianra, remélem nem vette magára. Őt ismerve, eszében sincs, tudja, hogy poén. Lia és ő jól mutatnak, ezzel mindenki egyetért és még a meghallgatás élményeit is elmeséljük, kihúzom magam.
- Josh is gondolkodott azon, hogy majom lesz, jól emlékszem? De hozzá Tarzan sokkal jobban illet. A kismajom csak mellékszerep, de nézz csak rám, nekem kellett volna kapnom.
Kis önirónia, viccelődés, nagyot nézek a szalvétás sztorin. Érdekes lehetett.
- Hú, de jó!
Mondom a szerepre, a meghívásra és a csajra is Joshnak, viszont alattam nagyon is rezeg a léc, csaknem be is szakad, most is, könnyű kizökkenteni. Liának sikerül. Úgy nézek Joshra, mintha ott lett volna a gyilkosságnál, aztán pánikba esem, mintha máris marcangolnának az alacsony emberek, Lia tudja, rájött, látja... Nem is tudom miért keverem bele a hőlégballonos esetet, hárítani akarok, de rosszul csinálom, ahogy a levegővételt is és a hangulat? Mi van, ha elrontom? Jajj ne, összeesek, elhányom magam, vagy sírok, nem mehet tönkre miattam ez a jókedvű kajálásos nap. De a legrosszabb, ha minden abszolút anarchiába fulladna az az lenne, ha Lia, ha Lia megtudná!
- Semmi különös...megmentettek minket...igaz, hogy a vezetőnk...megh....
Becsukom a szemem, kit érdekel, hogy meghalt? Csakhogy azóta a halál átértékelődött nálam. Nem bőghetek, szóval kicsit csukva kell tartanom a szemem. Sebastian hihetetlen, észreveszi, hogy nem tudom megoldani a helyzetet és hablatyol valamit, aminek csak a felét fogom fel. Ez az a baleset lenne, amikor kórházba került és az öccse hívta ki a mentőket? Bólintok, bár az egész nagyon zavaros, itt van Lia is, most már biztos, hogy látja, hogy valami...valami nincs rendben. Elcsesztem. Sebastian jelenléte mégis megnyugtat, hálásan veszem a puszit, nem húzódok el, aztán mikor közelebb hajol:
- Biztos...ugye nem?
Kérdezem el-elcsukló hangon, aztán itat Lia is, igyekszem összeszedni magam. Elkapom Sebastian kezét, megszorítom, de érezheti, hogy nagyon remeg. Nem akarom elengedni. Nem akarom, hogy mindenki velem foglalkozzon, nem ronthatok tovább a helyzeten. Hagyom Liának, hogy itasson, bólogatok és jól esik az érintése, csak halálosan rettegek, ha elveszítem...
- Jól vagyok, ne haragudj...csak lement a vérnyomásom. Ne haragudjatok, nem akarom elrontani a partit.
Kicsit Liához bújok, amikor megölel, de amint visszaáll a légzésem, mert kényszerítem magam, elmegy és akkor Sebastian is biztosan elengedi majd a kezem. Igen, nem lehet örökké fogni... A térdem nézem, nem szabad sírni, minden rendbe jön, senki nem lát rajtam semmi különöset, bárkinek lemehet a vércukor szintje. Vagy vérnyomást mondtam? És az nem ugyan az? Ugye folytatódik a beszélgetés? Lia még nem mondta hogyan ismerte meg Sebastiant... Vajon eszébe jut valakinek megkérdezni? Nekem hallgatnom kell, amíg lejjebb lohad a gombóc a torkomban, muszáj.

//Ja igen, a csiga el van készítve - a netről rendeltem és készen van minden //

Úgy tűnik, egyre felszabadultabbak vagyunk, mert már mindenki mindenkivel társalog. Még Ameliához is van kedves szavam, megerősítve egy elméletet, amit ő mesél a dadogás leküzdéséről. Sebastian azonban elsősorban rám és reevenre, Reeven rám és Sebastianra illetve Sebastianra és Liára kíváncsi. Lia... Fura egy kicsit. Az az érzésem, mintha megfigyelne bennünket: Reevent, Sebastiant, engem. Bár lehet, csak a bűntudat szól belőlem.
- Amikor a nyakamba ugrottál, elgondolkodtam, az apádat játszam-e inkább, vagy Tarzant, de az üvöltést csak így tudtam elsütni- kacsintok Reevenre. Amúgy jó páros voltunk, esküszöm, senki nem nevettette meg a nézőteret, csak mi ketten.
Reevennel remekül kijövünk, nem látszik, hogy kihagytuk volna egy napot is, a humorára fogékony vagyok, még Sebastian "kárára" is nevetek vele, amikor viccelődik. Amúgy Sebastiannal is nevetünk, Reeven is kapható a hülyeségre, és ha nem lenne Lia, a hangulat sem romlana el, mert szerencsétlenül beszól, amitől kissé megfagy a hangulat, és Reeven kisebb pánikrohamot kap.
A sztorit egyáltalán nem értem, csak hogy Lia és Sebastian egyszerre kezdik védelmezni Reevent, aki lassan, de lehiggad. Fura érzés kerít hatalmába, ahogy a jelenetet látom: most először érzek disszharmóniát hármójuk között és nem tudom eldönteni, melyikük az oka... Ahhoz képest, hofy Reeven Liát istenítette előttem, most inkább Sebastianhoz húz jobban, Liától mintha tartana. Miért? Nem értem. Sebastian mindkettőjüknek súg valamit, Reeven a kezébe kapaszkodik, Lia beeegyezően bólint, bár a szeme már nem oyan vidám, mint ennek előtte.
- Reev, nem is mondtam, elmentem abba az edzőterembe, amit említettél- próbálom terelni egy kicsit a figyelmét, hátha ez is segít- nem is rossz. Lejössz megnézni a jövő héten valamikor?

Elmosolyodom, amikor megoldás születik, ki mit fog csinálni ebéd után. Unatkozni nem fogunk, az már fix. Reeven bevállalja a gitárt, és ha nem csalódok, Josh fog énekelni. Tetszik az ötlet, és kíváncsi vagyok rá(juk).
Aztán kuncogok, amikor Reeven oltja Sebastiant. Ez az állatkertes szöveg nekem is tetszik, és nem vagyok vele egyedül. Sebastianra villantom a mosolyom.
- Ú, le se tagadhatnád, hogy szereted a húst! Nem lehet, hogy ragadozó voltál előző életedben? - de csak hülyülök. Nem hiszek a lélekvándorlásban.
Tovább röhögök, ahogy oltják egymást, körkörösen.
- Jaj, ne már, a Star wars igenis jó! - mi az, hogy rangon aluli sci-fi? Reevenre nézek, Sebyre, aztán Joshra. Jó látni, hogy Reeven keze Josh vállán nyugszik. Lám, igazam volt, és hamarabb lelt jó barátra, mint gondolta. Ebben az esetben az is szerencsés, hogy ezt a srácot Sebastian is kedveli. Ketten nem tévedhetnek!
- Most már értem, amikor emlegeted az akcentusod...- dőlök jobbra-balra a nevetéstől- Haláli vagy, komolyan!
Sebastian is elengedi magát, Dark Watert utánozza Josh felé fordulva. A könnyem is csorog.
A szerepek kapcsán is megy az oltogatás, Reeven esküszik, jó kismajom lett volna, Josh társául szegődik; el tudom képzelni, hogyan ugorhatott a nyakába Reeven. Sebastian szerint a banán megszerzése volt a cél. Josht is cukkolja, mintha ki akarná csikarni belőle azt a Tarzan üvöltést.
Egy rossz beszólás miatt csúszik el a hangulat. Magamat okolom, én lehettem az oka, valamit túl komolyan vettem, és ... Reevent mindannyian szeretettel vesszük körbe, még Josh is, aki higgadt, kedves, és próbálja elterelni Reeven figyelmét. Jó ötlet, amit tesz, de komoly az edzés?
- Beszéltünk róla, hogy jót tenne neked, de most, hogy túl vagy a fertőzésen, és alig eszel valamit..., nem korai még? A sportoláshoz energia is kell...- nézek körbe hármójukon. Szeretném, ha valaki egyet értene velem. Ha nem eszik semmit, Reeven nem fogja bírni a megerőltetést. Nemhogy erősödni nem fog, csak jobban összeesik, és az önbizalmát is elveszíti. Az sem mellékes, amilyen diskurzus folyik Reeven és Sebastian között. Nem mintha féltékeny lennék (talán egy kicsit mégis), de úgy érzem, többről van szó, mint amit megosztanak velem. Sebastian próbál magyarázkodni, a saját sérülésére emlékeztet.
- Ne haragudj...- mondom neki zavartan- teljesen meg is feledkeztem róla...
Sebastian tovább sutyorog Reevennek, és megint úgy érzem, lemaradtam valamiről. Bár Sebastian nagyon közvetlen tud lenni, Reeven reakciói lepnek meg inkább. Nagyon jól tűri, hogy Seby pátyolgassa. Még a kezét is összefűzi vele, ahogy velem tette. Hogy emiatt vagy hogy ne bántsam Reevent (sose tenném), Sebastian hozzám fordul, szabad kezével az arcomat érinti. Ebben a pillanatban kívülállónak érzem magam. A csókja alatt behunyom a szemem, és ha el is nyílik az ajkam a az ajka alatt, a csókom nem olyan, mint szokott. Hűvös marad, mert Sebastian csókja sem tűnik őszintének.
- Azt hiszem, csak rémeket látok...- súgom vissza halkan, mert nem érzem, hogy most lenne itt az ideje ezt megbeszélni, és a puszijára elmosolyodom, csak hogy megnyugtassam, semmi bajom.
Aztán Sebastian köszörüli a torkát, bejelentést tesz, nem is akármilyet. Letaglóz a hír, hogy hétvégén is dolgozni akar, és elsőre azt sem fogom fel, hogy ezáltal szabadabbak lesznek a hétköznapjai. De hiába keresem a tekintetét, nem engem néz, hanem Josht. Mintha miatta csinálta volna. Elkapom róluk a tekintetem, Reevenre nézek, fogódzót keresek benne. Ennek nem így kellett volna lennie. Miért nem készített fel előre? Tudja, hogy támogatom, bárhogy is dönt, de így olyan..., mintha kihagyott volna belőle.
- Éppen ebédidőben...- suttogom magam elé. Jaj.

Érezhetően oldódik a hangulat. Egyre többet nevetünk és egyre hangosabban. Bár Reevent nem ismerem annyira, mint Sebastiant, a humorával semmi probléma nincs, és jól esik mellé állni, hogy cukkolhassam Sebastiant. Valahogy viccesebb lesz az egész. Liát is mulattatja a dolog, egyre felszabadultabban nevetgél. Nagyon bájos, amikor nevet, meg kell hagyni.
- Azt a részt is láttad, amit "karácsonyi különkiadásnak" neveznek?- kérdezem Liát a Star wars kapcsán. Sosem fogom elfelejteni, mennyit röhögtünk rajta Sebastiannal.
Sebastian ismét színészkedik, meglehetősen jól, bár az akcentusa nem tetszik, húzom is a szám, kínosan; ha így beszélne folyton, nem igazán kedvelném a társaságát. Beszarás, borzalmas! Már-már vicces is, jó, hogy Lia nevet, én is inkább nevetek. (És reménykedem, ez a fajta beszédmód humor marad)
A Tarzanos szerepjáték kapcsán Reevennel nevetünk össze. Sokat veszítettek velünk, azt gondolom, az alkohol tehet róla, hogy nem alkalmaztak bennünket, de erről inkább hallgatok. Nem vetne ránk túl jó fényt, hogy beállítva mentünk a meghallgatásra.
- Most komoly, adjam elő, hogy utánzom Tarzant?- nézek Sebastianra, aztán az öregasszonyra gondolok a szomszédban. Ki fogja hívni a zsarukat, mert hiheti, hogy ölnek (nyúznak) valakit.
Eszembe jut, talán előadhatnánk Reevennel a jelenetet, amit akkor, ott alkottunk, de aztán leteszek róla. Még nem vagyunk olyan hangulatban. Pláne nem vagyunk piásak.
Nevetgélek, ahogy mennek a poénok. Fogalmam sincs, melyik oldalra kéne állnom, ha választanom kéne, legyen a kérdés költői vagy komoly.
A kis intermezzo bezavar... Reeven pánikrohamát mindenki igyekszik oldani, hogy mennyire jól..., Nos, vannak kétségeim, és saját trükkel is próbálkozom. Lia ezt is túlaggódja, bár valóban, a vírusfertőzést jelenleg nem kalkuláltam bele. Szegény Reeven, mindkettőnknek próbál megfelelni, de azt ugye, nem lehet. Ebben a kérdésben nem.
- Nézd, nincs benne semmi sürgető; a nővérednek igaza van, kicsit erősödnöd kell, mielőtt belevágunk, én sem örülnék, ha elájulnál!- mondom neki halkan, amikor észreveszem, hogy Sebastian és Lia is pusmognak egymás között. Kicsit mintha sápadtabb lenne a lány, de aztán látom a mosolyát, és el is terelődik róla a figyelmem. Sebastian bejelentése váratlanul ér.
- Szóval még nem biztos, csak megpályáztad?- ah, akkor nem csak elmélet, hogy változtat a beosztásán. Nem először hallom, de ez most konkrétabb, mint amiről eddig beszélgettünk.
Reeven közben közelebb ül Ameliához, nem tudom, melyikük sápadtabb, de a figyelmem Sebastian vonja el.
- Nem fog hiányozni a sok fordítás?- lököm kicsit oldalba. Jobban örülök, hogy felszabadította magát, mint ahogy mutatom. - Ember, arany életed lesz!- Legalábbis ami a hétköznapokat érinti.
- Mikor derül ki, tiéd-e az állás? - kérdezem, és lenne még egy csomó kérdésem, de azokat nem itt, és nem most fogom feltenni. Bár lehetne: Reeven és Lia belemerültek egy beszélgetésbe.
- Mond neked valamit az a név, hogy Suzanna Crystal?- kacsintok rá, mosolyogva, és most én simogatom meg a szakállamat. Amit nem akartam a többiek orrára kötni, arról most felszabadultan beszélhetek.

- Bele sem merek gondolni...- húzom az ajkaim mosolyra. Sebastian, a (másik) ragadozó! Nem leszünk sokan egy lakásban? De csak hülyülök, érezni rajtam.
Hülyülünk, egyre oldottabb vagyok, nevetgélek, ahogy beszélgetnek és húzzák egymást.
- Nem, karácsonyi különkiadásra nem emlékszem- válaszolok Joshnak. Igazából nem vagyok SW fanatikus, de  amit leadtak a mozikban, azokat láttam.
Peregnek a beszélgetések, nehéz lenne mindenre reagálni, de nem is tudnék: nem vagyok elég gyors minden témában, úgyhogy csak szórakozom, hogyan beszélgetnek egymás között, olyan sztorikat emlegetve, amikről most hallok először.
Reeven pánikrohama az én hibám, bár nem tudom, mi rosszat mondtam; egyszerűen csak úgy éreztem, elhallgatnak valamit előlem Josh-sal; lehet semmiség volt. Romlik a helyzet, amikor úgy érzem, hasonló a szitu Sabastian esetében is. Reeven az én rokonom, most mégis úgy érzem, én tudok róla a legkevesebbet enneél az asztalnál. Sebastian célozgatásai suták, nem is fogom fel, mire gondol, aztán szégyellem magam, hogy úgy tűnik, nem figyelek kellőképpen rá. De nem akarom a helyzetet rontani, Reeven vagy úgyis a figyelmem középpontjában, mert megnyugtatásra van szüksége.
Az edzés kapcsán mindkét fiú támogat, hogy Reeven nem sietheti el a dolgot, és ez valahol megnyugatat.  Oké, senki sem felelőtlen, én vagyok idegesebb. De mégis, mitől?
Sebastian közeledése is váratlan, a csókja inkább figyelemelterelésnek tűnik, mint őszintének, de magam is tisztában vagyok vele, hogy nem az a fajta ember, aki csak a társaság előtt akarja megjáátszani magát. Próbálom is dióhéjban elmagyarázni neki, de nem tudom, mennyire érti. Erről (ezekről) úgyis beszélni szeretnék majd vele. Hisz nem lehetek nyugodt, amíg nem látok tisztán.
Rossz az időzítés, nem voltam előre beavatva, eddigi feszült idegeimnek nem tesz jót Sebastian bejelentése. Látom, hogy megbántom vele, hogy rosszul reagálom le, de én is megbántva érzem magam. Ah, valami nyomni kezd a mellkasomban. Szerencsére Reeven mellém húzódik, King könyvéről kezd beszélni, és reszketegen nézek rá, mielőtt a vállának dőlnék, rá hajtva a fejem.
- Ugye?- ennyit tudok csak kinyögni, aztán gyorsan egy szalvétát emelek a számhoz, mintha csak azt akarnám megtörölni. Lehunyom a szemem és a légzőgyakorlatra gondolok, számolom a be- és kilégzésem ritmusát, és szeretnék megnyugodni, mert valami... nagyon fáj.
- Bocsánat...- megsimítom Reeven lábát, aztán felállok az asztaltól, és kimegyek a mosdóba, szándékosan nem szaladva, nehogy valaki azt higgye, menekülök.
Magamra csukom az ajtót, és pár másodpercre az ajtónak vetem a hátam. Nyugalmat erőltetek magamra, hangosan lélegzem és lassan, "jól vagyok", ismételgetem, aztán megcélzom a WC-t, és leöblítem, mintha csak a dolgom végeztem volna el az imént. A csap felé hajolva nem csak a kezemet mosom meg, hanem az arcomat is. Víztől csöpögő arcképemmel nézek farkasszemet a tükörben.

Csalódott fejet vágok, hogy mégsem kell Tarzan mód üvöltenem, de nem vagyok megsértődve. Akkor jó poén volt, most csak hangoskodásnak tűnne. Reevenre pillantok, benne milyen emlékeket idéz, amikor abban a sörözőben "ordítottam".
Számtalan humor és egyéb történés után Reeven esik egy kisebb pánikba, és mindenki a maga módján igyekszik oldani a kialakult feszült helyzetet. Én is próbálkozom, de rosszul sül el, Amelia jobban aggódik Reevenért, mint kellene, azt hiszem. A srác viszont kezd lazulni, hülyeségeket is beszél.
- El tudnálak látni, ha elájulnál, de nem azzal, hogy fellocsollak!- mondom neki, és tudom, közöttünk nem lesz hiba. Talán jobban rajta kell tartani majd a szemem, de ez nem probléma. Amúgy sem ugrunk azonnal a mélyvízbe. Seth pontosan elmondta, miért fontos a fokozatosság, és azóta egy pár dolognak utána is néztem, hogyan kell az edzéseket felépíteni. Nem olyan bonyolult. Fő szempont a fokozatosság!
Belemerülnék ebbe a témába Reevennel, de közben ismét megfagy egy kicsit a lvegeő - azáltal, hogy Sebastian bejelentést tesz. Úgy látszik, elsőre én örülök legjobban, hogy Sebastiannak kevesebb munkája lesz. (És több ideje, haha!)
Mellém húzódik, miközben Reeven és Lia is sutyorgosabb módra váltanak, és az új munkarendjével kapocsolatban beszélgetünk. A helyzet azonban nem olyan rózsás, mint képzeltem, ahogy mondja, az Egyetem eléggé elfoglalja majd ezután is, de a végkövetkeztetésben mégis oda jutunk, hogy több ideje marad. (S mindez bizonytalan, hisz még meg sem kapta az állást)
Suzyra teszek célzást, és azonnal felcsillana szeme, még az bús ábrázatára is némi mosoly derül.
- Lassabban, lassabban...- csitítom kicsit, látom, ráharapott a csalira, én meg jót derülök rajta- Véletlenül futottunk össze, de azóta találkozgatunk... - Kezdem óvatosan a témát, mert tudom, mennyire szeretné, ha végre lenne barátnőm.

//Ha szabad javasolnom: váljunk kicsit ketté: játszhatna együtt a két Seb-Josh, és párhuzamosan Lia-Reeven egy pár reag idejére. Lehet? Aztán újra "közösülünk" //

Ha ingadozik is egy kicsit a hangulat, inkább jó irányba tolódik, mint rosszba, míg valamit el nem rontok, Reeven nem esik pánikba, Sebastian pedig bejelentést nem tesz. Menet közben Joshra mosolygok, hogy nem egy pohár vízzel akarná nyakon önteni Reevent, ha netán elájulna. De a történteket nem lehet visszacsinálni, kirekesztettnek és valahogy idegennek érzem magam, és egy pillanatra eluralkodik rajtam a pánik, hogy abba a hibába esek, mint Lioval: ha kérdezek, csak eltaszítom magamtól Reevent, el Sebastiant.
Reeven jön a közelembe, és én vigaszt keresve bújok hozzá közelebb, de nem tudom kiűzni a gondolatokat a fejemből, hogy ő is titkolózik előttem, és hogy ne törjek össze az asztalnál, inkább kimegyek a mosdóba. Vissza kell fojtani a sírást, ez semmiség, hülye vagyok, rémeket látok!!!! Alig jut el a tudatomig, hogy kivette a könyvet, amiről beszéltem neki...
Alig vagyok bent néhány perce (legalábbis nekem nem tűnik többnek), amikor koppanást hallok az ajtón. Megmerevedek, törölköző után kapok, abba temetem az arcom, amikor ismétlődik a koppanás, aztán Reeven erőtlen hangja. "Jól vagy?"
A tükörbe nézek, csak a szemem csillan másképp, egyébként nincs nyoma, hogy sírtam volna, hogy leizzadtam, lesápadtam... A hideg víz (és a légzőgyakorlat) csodákra képes! Az ajtóhoz lépek, kinyitom.
- Gyere...!- nyúlok a kezéért, és behúzom, majd amikor az ajtó becsukódik, átölelem a nyakát- Kérlek, ölelj magadhoz egy kicsit!- súgom a fülébe és becsukom a szemem, hogy ne lássam ezt a fürdőszobát.
Szükségem van most erre az ölelésre, és úgy érzem, a lagjobb, hogy ő jött utánam. Egyáltalán, utánam jött? Bár lehet, hogy ő sem ússza meg a kérdéseim nélkül. Úgy feszítenek!

// Szerintem, amíg nem közösülünk nem feltétlen kell tartani o.o //

Kacsintok Joshra, nem tudom hogyan kell ilyenkor ellátni, de ő biztos képben van. Liával foglalkozom inkább, aki...észrevett valamit. Hiába mondta Sebastian, hogy nem, azért szomorú, mi másért lenne?
Nagyon kész vagyok, de odaülök mellé, nehezen viselem, hogy rossz érzések gyötrik miattam. Bár amikor otthagy, saját magamat sajnálom egy kicsit. Oké, nem tudja nekem ez mekkora erőfeszítés most, elhiszem, hogy elrontottam a kedvét, de...
Utánamegyek. Egyrészt majd becsinálok, másrészt akkor is ezt tenném, ha nem. Még ebben a borzasztó állapotban is. Hozzá vagyok szokva, hogy belülről üvöltsek, most is mennie kell. S ha már üvöltés belülről hányás, sírás is megy. A pisilést nemtom hogy oldom meg.
A mosdó ajtaján kopogtatom a fejem, feszültséget vezet le és jól esik, hogy fáj. Idióta voltam, rosszul lélegeztem és észrevették. Mi lehet még ez? Asztma? Allergia? Lia rá fog jönni, az egészségügyben dolgozik... Összeszorul a szívem, kicsit megszorítom a pólót a mellkasomon. Nyílik az ajtó, megjelenik Lia, de nincs a legjobb paszban. Sebastian nem mondhatta el, egyszerűen...nem tehette! Feszülten lépek be, a szívem olyan hangosan ver, hogy hallani. Nyelek, amikor azt mondja öleljem meg, de nem kell kétszer mondani. Hirtelen lendülettel, erősen szorítom magamhoz és szorítom közben a szemem, össze a szám. Levegőt most nem veszek, majd. Most csak a pillanat van, hogy Lia mégsem utál. Egyelőre...
- Ne haragudj
Nyögöm elhaló hangon.
- Csak...fel akartalak vidítani az Atlantisszal én...mostanában nem vagyok jól, de elmúlik.
Fogalmam sincs hogy tudok beszélni, de kipréselem, bőgés nélkül. Nagyon figyelek közben arra, hogy be ne pisiljek, szerintem ezért van, hogy nem történik baj. A koncentráció. Nem ronthatom el a pillanatot, nem akarom, hogy azt higgye csak wc-re jöttem.

Nem mondhatnám, hogy képben vagyok, mi miért történik, de láthatóan először Amelia bántódik meg, majd Sebastian. Utóbbi vigasztalásához jól értek, be is vállalom, magamra terelem a figyelmét, szóval tartom, és bevetem a nagy trükköt is, amikor a szemem sarkában észlelem, hogy Amelia és Reeven is megtalálták egymást. Éppen csak megemlítem Suzy nevét, amikor Amelia feláll az asztaltól, és kimegy a mosdóba, de Sebastian nem furcsálja a dolgot, így én se. Sebastian arcára mindjárt mosoly kúszik, és úgy hiszem, nem kell hosszú ecsetelésbe kezdenem, hogy lefessem Suzyt neki. Ismeri (legalábbis emlékszik rá)
- Aha, szimpatikus lány, bár meg kell hagyni, minta több lenne neki egy kerékkel, mindig pörög!- mondom nevetgélve, közben pedig jó érzés tölt el, hogy beszélhetek róla. Aztán sóhajtok egy nagyot, úgy folytatom.
- Az az érzésem, őt láttam akkor este, amikor nyertem a casinóban, emlékszel? - Sebastian másnap volt nálam, bár arra nem emlékszem, az ismeretlen lány szóba került-e. Talán nem, mert... Volt más téma, amit meg kellett beszélni... és aztán elfelejtettem.
- A hét elején akartam hozzád beszaladni, csak úgy, meghívni egy fagyira, vagy valami..., de orrba vágott az ajtóval... és...- az orrnyergemhez kapok, úgy nevetek. Mára ez az egész nagyon viccesnek tűnik, de akkor nem volt kellemes élmény- ellátott. Még a női mosdóba is becipelt, valaki ránk is nyitott, amikor levette rólam a pólót...- hadarok, hogy elmesélhessek mindent, mielőtt Amelia visszatér. De hova lett Reeven? Bakker, észre sem vettem, hogy ő is kiment.
- Te..., ezek együtt pisilnek?- kacsintok Sebastianra.

Össze kellene szednem magam, de nem nagyon megy. Légzőgyakorlat, hideg víz, önszuggesszió... Reeven hangja. Reeven! Szinte berántom az ajtón, és azonnal a nyakába borulok, annyira szükségem van most az ölelésére. Első pillanatban mintha ledermedne, de aztán szorosan ölel vissza, így állunk, lélegzet-visszafojtva, mindketten.
- Jaj, ne... én hibáztam...Inkább te ne haragudj!- kérem tőle, és bármennyire nem akartam bőgni, most mégis elsírom magam.
- Nagyon cuki vagy, hogy kivetted...- törölgetem a szemem és próbálok mosolyogni. Nem baj, hogy témát terel, Kingről most (még) könnyebb beszélni, mint a félelmeimről. Aztán kapcsolok, és most én merevedek le.
- Ezt... hogy... ??- Nem tudom folytatni, annyi minden jut eszembe egyszerre: eleve, amin az utóbbi hetekben ment át, a hosszú kóma után, aztán a vírusfertőzés, és az a fura sztori Josh-sal, meg a hőlégbalonnal. Azt hiszem, engem is kiborítana, ha csak fele ennyi dologgal kellene egyszerre szembenéznem.
Szemben állok vele, az egyik kezem a kezébe csúszott, azt szorongatom (vagy ő az enyém, mindegy), a másikkal az arcához nyúlok, hogy megsimítsam a sápadt arcát.
- Láttam, hogy sápadtabb vagy, de betudtam a vírusnak. Úgy örültem, amikor mondtad, hogy el tudsz jönni! És olyan figyelmes vagy, hogy Sebastianra is gondoltál ezzel a sok tengeri herkentyűvel, lekötelezted, ebben biztos lehetsz!- hadarom, szétszórtam; észre sem véve, hogy gyorsabban beszélek, mint szoktam. Még jó, hogy a gondolataimat nem hallja senki, azok még sebesebbek, még sötétebbek.

- De még mennyivel jobb!- adok igazat Sebastiannak. Nem nagyon tudom titkolni (és nem is akarom), hogy szimpatikus nekem Suzy. De ahogy látja, nem követ(t)em el ugyanazt a hibát, amit korábban, és nem csak hogy óvatosabban fogalmazok, de tiszta fejjel is gondolkodom, nem úgy, mint egy esetlen kamasz.
- Ú, apám, ha láttad a szemeit..., azokat nem könnyű összetéveszteni akárkiével, nem igaz? - Szó se róla, aznap este a casinoban megigéztek azok a szemek, és nem is láttam mást belőle. Mindaddig, amíg ... nem történt közöttünk az a kis baleset.
- Nem, amúgy nem játszik, a terepet mérte fel, inkább rajzolni akart, egy barátját kísérte el akkor este. De megígérte, hogy eljön velem, és múzsám lesz, én meg az övé... vagy nem is tudom... Le akar rajzolni, miközben játszom, oh!-szerintem ez nagyon vicces, éppen most vágok is egy meglepett fejet. Azóta már más is hívott modellkedni, de Felixet most hagyjuk...
//Nem, azt hiszem, nem beszéltünk róla, mert más kötött le... //
Mesélem neki, hogy találkoztunk először, igazán, a balesetet az ajtóval, de Sebastian elvicceli.
- Jaj, ne hülyülj már, én komolyan beszélek!- Na tessék. A végén kiderül, hogy egy követ fúj Eleevel.
- Azt hiszem, nem értettél, barátom. Téged akartalak fagyizni hívni, csak közben ... volt ez a baleset, és vérzett az orrom, ő meg teljesen szívére vette a dolgot, és lelkiismereti kérdést csinált belőle, hogy velem maradjon, amíg jobban nem leszek.
Részletezem jobban. Elsőre lehet, kissé... zilált lehetett a sztori.
- Ah, a lényeg, hogy összekenődött a pólóm, a kezem, az arcom, a zsepi nem volt elég, hogy rendbe szedjem magam (vagy ő engem, hahaha), és bevitt a mosdóba, hogy megmoshassam a kezem, az arcom. Közben meg kimost a pólómat is. Már normálisan láttam is, szóval... Ekkor ismertem fel benne azt a lányt , aki szerencsét hozott nekem akkor este, és emiatt ajánlottam fel neki, hogy elviszem kajálni... - nem teszem hozzá, hogy milyen gyakorisággal, őrültnek nézne!
- Már akkor meghívtam egy pizzára, és kint ettük meg a gyepen, a suli előtt, míg száradt a póló, és ... Eszméletlen, mennyit beszél, de ... őrületes, mennyire nyitott és kedves!
Lia és Reeven eltűnését gyorsan megbeszéljük, s mert Sebastian válasza megnyugtató, nem is foglalkozom tovább a témával, visszatérek Suzyra. Olyan jó beszélni róla valakinek!
- Eszembe se jutott az ügyelet, szakszerű ellátást kaptam, s lám, te se vetted észre, hogy valaha baja lett volna az orromnak!- nevetek. Szerencsére, nem ért komolyabb sérülés. - Amúgy is... egyre inkább felcsigázott ez a lány...- mosolygok. Eszembe se lett volna akkor és ott véget vetni a "találkozónknak".

- Ugyan, az enyém... !- legyintek. Akkor még nem nézte meg Suzy szemeit. (Ezt Seb is megerősíti. )-Még én is ceruzát ragadtam, hogy megörökítsem, pedig béna vagyok!- Á, ezzel nem tud kizökkenteni. Majd rájön, csak nézze meg jobban!- Hiába nevetsz!- de elnevetem én is. Ellazulok a széken, sóhajtok egyet.
- Azt tanítja..., de ahogy elmesélte, szeret rajzolni, szeretne majd egy önálló kiállítást is, ha jól emlékszem, galériát is, hogy mások képeit is kiállíthassa. Nagyon önzetlen lány, tetszeni fog neked!- óvatosan felmérem Sebastiant. Most is örülök, hogy becsajozott.
Emlékszem, hogy Suzy milyen véleményt alkotott róla, de biztos vagyok benne, csak azért, mert még nem ismeri, és idegen neki Sebastian stílusa. Pedig... Na, majd meglátjuk!
- Ó, te... - nyelvet nyújtok Sebastianra, amikor somolyogva közli, Suzy miért akar megörökíteni. Jól érzem mögüle a bókot. Milyen jó, hogy most magunk vagyunk!
- Nem azért hívtam el, mert betörte az orrom...- nyomatékosítom újra. Hát tényleg nem érti? Vagy csak szórakozik, mint szokott? Aztán bólogatok- Meglehet, először csak nem mert nemet mondani...- nevetek, mert szerintem éhes volt, de ezt nem kötöm Sebastian orrára. Hol lenne akkor a romantika, amit máris körénk épít?
- Ugyan, Sebastian, ne ábrándíts már ki!- csapok egy kicsit a vállára. Békülős szex? Ez nem azok között szokás, akik között volt már kapcsolat, csak veszekedtek? Más tekintetben sem illene rá a dolog, de ez csak megérzés.
- Ugyan, az is tökéletes lett volna, ha elrángat orvoshoz. Nem volt kötelessége, hogy ápoljon, így is lekésett valami találkozót miattam...- jut eszembe váratlanul.
Bólogatok, hogy igen, a kajálás jó ötlet volt. De a slusszpoént még nem mondtam el neki, és továbbra is csak csigázom. Sebastian pedig csak somolyog, mint aki többet sejt, mint amennyit tud. (Naná, hogy megindul a fantáziája!)
- Hm...., igen, tetszik- válaszolom- Azóta már többször is találkoztunk. És igen, vannak terveink...- a számba harapok, fel sem tudom sorolni, mennyi. - Csupa ártatlan dolog, érted... És tudod, mi a legjobb? Jövő hétvégén eljön velem Santa Barbarára.... Rákászunk egy kicsit és kagylókat gyűjtünk, mert azt mondta, szereti...
Lehet, hogy hülye vagyok, de komolyan veszem, hogy "nem hajtok rá", nehogy elriadjon tőlem. Nagyon kedves lány, egyre jobban kedvelem, a logikáját is egyre jobban követem..., bár néha lemaradok. És akkor sem nevet ki, ha visszakérdezek. Általánosságban mindenen nevetünk, és ez éppúgy jót tesz nekem, mint amikor Sebastiannal hülyéskedünk. El tudok lazulni mellette. Önmagam lehetek. Azt hiszem..., ez nagyon fontos dolog.

Oké, tisztában vagyok vele, hogy nekem sincsen átlagos szemszínem, na de Suzyé... Az mégiscsak más!!!
- Most mát nem olyan életbevágó..., akár naponta nézegethetem az eredetit!- szólom el magam. Az élethű rajz azért lett volna "fontos", mert... még nem tudtam kié. S mert nem akartam elfelejteni.
Biztosan hadarok (bár nem veszem észre magamon), Sebastian egyre szélesebb mosollyal bólogat és ismétel meg szavakat, amiket tőlem hallott. A bókja miatt nyelvet öltök, de igazából jól esik a feltételezése, hogy szívesen nézegetne engem egy lány (is).
- Nem hiszem, hogy a harciasság kizáró tényező lenne, de lényegében igazad van- mosolyodom el Sebastian szavain. Azaz szimpatikusabb számomra egy olyan beállítódás, amivel nem kell nap mint nap megküzdeni.
Elmesélem, hogyan találkoztunk, és miként került sor az első ebédünkre.
- Meglehet. Éhes volt, reggel evett utoljára, ez meg már kora délután volt, három körül- még mindig nem látom be, hogy nem bűntudatból mondott igent. Akkor legalábbis. Más kérdés, hogy én éppen előtte kajáltam, mégis bekebeleztem még egy fél pizzát.
- Hát ha ott hagy, kénytelen lettél volna te segíteni, máshoz nem igazán tudtam volna szaladni hirtelen...- ugratom egy kicsit, mert hiába mesélem, Suzy milyen készséges volt, nem csak a kötelességét teljesítette, Sebastian ebben semmi rendkívülit nem lát.
- Sebastian...- túláradó lelkesedését fékeznem kell, nem akarom, hogy többet gondoljon, mint ami van- Nem..., mi nem járunk... Szimplán találkozgatunk, ismerkedünk- mondom akadozva. Biztos vagyok benne, hogy nem kell felhívnom a figyelmét, milyen pofára eséseim voltak. Jelentem, tanultam a hibáimból, behúztam az agyaraimat.
- Santa Barbara sem romantikus randi, csak... Beszélgettünk mindenféléről, és érdeklődést mutatott ..- magamban elmosolyodok- lényegében minden iránt, és innen az ötlet - Magabiztosabban folytatom- Egy nyugis hétvége... Csónakázunk, rákászunk, kagylót gyűjtünk, jókat eszünk, napozunk, ilyesmi...
A nyaklánc lehet jó ötlet és ha Suzynak megtetszik valami, nincs az az Isten, ami megállítana, hogy ne szerezzem meg neki, de...
- Nem gondolod, hogy abból úgy érezné, rá akarok nyomulni? - no persze, bennem a félsz, hogy elrontom a kezdődő barátságunkat.

Reeven ölelésébe menekülök. Önző módon szükségem van arra az érzésre, ami közöttünk kialakult, amit az öleléssel ki tudunk fejezni, még ha szavakkal nem is mindig megy. Megtapasztaltam ezt azon a hétvégén, amit együtt töltöttünk. Sokat jelent nekem az a két nap, mert közel kerültünk egymáshoz. Már nem csak vérségi kötelék köt minket össze...
Simogat és megpuszil, én meg lecukizom, holott tudom, nem igazán szereti. Most is szóvá teszi.
- Csöppet sem rózsaszín- kuncogom el, és szipákolok. Hogy lehet az egyik pillanatban sírni, a másikban nevetni?
Nyújt egy zsepit, elveszem és megtörlöm vele a szemem meg az orrom, de fél kézzel nem engedem el őt sem. Próbálok magamhoz térni, megérteni, miért is kérünk egymástól folyamatosan bocsánatot, miért hallom azt, hogy : "nincs semmi baj". Nem tudok hinni ennek a három szónak. Mind a három negatív csengésű. Erről nem Reeven tehet...
Kinggel indít (a kedvenc témáim egyike), és boldoggá tesz, hogy érdekli, ami engem érdekel (én még mindig nem fogtam hozzá a sci-fi-hez), de annál sokkal jobban, a hogyléte, s ő akarva-akaratlan elszólja magát. Azonnal ugrik King, és én anyatigris szerepbe avanzsálódok. Szörnyű bűntudatom van, hogy nem figyeltem jobban Reevenre, de azt hittem, helyesen járok el, ha nem pátsolgatom túlzottan. Most viszont már bánom.
- Igen- mondom óvatosan- azt észrevettem, hogy megváltozott a véleményed róla..., bár nem tudom, mikor... Nem beszéltetek róla: se te, se ő...- fogalmazok óvatosan, beszélek halkan, mert az korántsem lenne jó, ha azt hinné, a féltékenység szól belőlem. Őszintén örülök és nagy megkönnyebbülés számomra azt látni, hogy akiket szeretek, azok nincsenek haragban egymással. (Eképpen viszonyulok Joshuához is. Sebastian vajon nem nyugodtabb így?)
- De ha közöttetek rendben van minden... akkor mégis mi bánt téged? - simogatom tovább az arcát, haját. Istenem, úgy megremeg időnként, mintha össze akarna csuklani. Szétnézek, ülőalkalmatosságot keresve, de kád nincs, csak a WC. Lehajtom a fedelét, és Reevent abba az irányba terelem.
- Nem érzed jól magad? Ülj le...- lehapom a kéztörlőt a helyéről, és az egyik sarkát benedvesítem. Ha hagyja, megtörlöm vele a homlokát, tarkóját. Bár tudnám, mi jár most a fejében!