Való igaz, ahogy az együttélésről beszélünk, először csak a hosszú műszak miatt jut eszembe, hogy keveset fognak találkozni. De még bele sem kombináltam Sebastian napirendjét. Amióta az egyetemen oktat, még kevesebb ideje van, mint korábban. Hozott is valami órarendfélét, hogy tudjam, mikor hol található (illetve mikor NEM érem el), mert hát az órái alatt nem igazán zaklathatom...
- Elég durva a te beosztásod is... - nézek rá a papirosra, amit hozott nekem, és amit kiraktam a konyhaszekrényre a minap, hogy el ne felejtsem...
Figyelek a szavaira, nézem a papírt.
- Akkor jövő hét pénteken velem leszel? - Jaja, megint megnézem, ha B hét, akkor péntek bizony Josh napja. Ott áll feketén-fehéren! Aztán elkomorodok.- Nem, mégsem. Hiszen azt mondtad, Amelia otthon van még, és szombatra vártok ebédre. Akkor... most hogy lesz?- egy kicsit aggódom. Már megszoktam, hogy vannak napok, amiket együtt töltünk. Lehet, le kell szokni róla, de nem akarok...
- Szóval nem indít be....- hunyorgok, de aztán már nem szívom a vérét, inkább ő az enyém. Igaz, húzzuk egymás agyát folyton, és minden baromságban benne vagyok, amiben ő. Az érzékenységem azonban valódi, a kilátásba helyezett csók képe még akkor is izgató, ha tőle származik, és mégis megteszi... velem, így. Nem csak egy műcsók, egy elnagyolt valami, hanem igazi, komoly, már-már érzéki nyelvessel lep meg így "hajnaltájt". Hagyom.
- Barátom..., kár hogy nem volt komoly az a megkérés... - próbálom viccesen, de kicsit elfúl a hangom. És Ameliával szemben kicsit elnézőbb leszek.
Elee, a viszketés... inkább kimenekülök a fürdőbe, lemosni a fejemről azta a vacakot, amit még 10 percig rajta kéner hagyni, de nem bírom... Megmosom újra, a hagyományos samponommal (vagy hiszem, hogy azzal), és megkönnyebbülök, mert megszűnik a kelleetlen viszketés.
Sebastian közben utánam jön, hozza Norát is, s míg dörgölöm a hajam, visszakérdezek, mit mondott korábban. De csak kerekíti a szemét, és valami szerepről beszél. Nem beszéltünk eddig az én munkámról. Akart?
- Joker? Nem, az nem. Tarzan volt, meséltem? - nem veszem a lapot, hogy mindezt azért mondja, mert rajtam megváltozott valami. Mennék ki a fürdőből, kiterítem a törölközőt, megcélzom a konyhát.
- Gyorsban elpakolok, felkapok valamit és mehetünk kosarazni, ha még van kedved- sosem szárítom a hajam.

Nézem, ahogy tipródik, mert ő is olyan, hogy mindent szeret, és amit már megszerzett, arról nehezen mondana le. Legyen az munka vagy nő vagy én... A csajok kevésbé zavarnak, bár kíváncsi vagyok, mit mond majd egy hét, egy hónap múlva. Én nem szívesen modanék le róla, és míg azt hiszem, Amelia el akar bennünket szakítani, szörnyen pipa vagyok, bár igyekszem valamennyire visszafogni magam.
- Figyelj, nekem nincs azzal bajom, ha ő lesz az első...- (vagy a második, Henry után)- és neki még szüksége lehet rád, hisz nemrég jött ki a kórházból. Én meg... Nagyrészt még mindig sok a szabad időm, posta után mindig ráérek, a próbák délután vagy este vannak, nagyrészt...
Kínlódom, mert nem akarok a terhére lenni, de elveszíteni se a kapcsolatot vele, és azt akarnám kinyögni, máskor is találkozhatunk, ha neki jó, én tudok alkalmazkodni. Úgy tűnik, neki is megfordult hasonló a fejében.
- Oké, meglátjuk- Tudom, hogy megoldjuk, és én sem ragaszkodom mereven a megszokott napokhoz, lám, a tegnapot is átengedtem. Egy rossz szavam nem volt. Ugye?
Sebastiannak komoly problémái vannak Amelia foglalkozását illetően. Hogy komoly a baj, csak akkor esik le, amikor a ruhája hallatán is majdnem frászt kap. Bár azt gondoltam, talán Amelia kigyógyítja majd a bajából, ha szándékában áll is, nehéz dolga lesz.
Sebastiannal aztán kicsit összeölelkezünk, és szó szerint lesmárol. Fenébe is, nem esett rosszul. Nem mintha szokásommá akarnám tenni a dolgot, legalábbis nem vele, de tény, hiányzik a gyengédség az életemből. Talán ezért nem is tolom el őt soha magamtól. Jól esik a közelsége, őszinte, szeretem. Ilyen egyszerű. Hozzá is mennék, ha nő volnék, nem vitás. (Ha megkérne... Úgy nem biztos, hogy kellenék neki!)
Ezzel a gondolattal viszont én hozom zavarba őt, bár ebből alig valamit észlelek, hiszen egyre inkább a saját fejemmel és kínommal vagyok elfoglalva. Márhogy viszket. Kissé megkönnyebbülök a fürdőben. Mivel tervezett programunk volt mára, nem is rabolnám semmittevéssel tovább a közös id-őnk, ígéretet teszek, hogy gyorsan összekapom magam.
Nem értem Sebastiant, először Jokerrel jön, most a természetközeli Tarzannal... Kezd gyanús lenni a dolog, főleg, hogy nagyon furcsán néz rám. Kissé mintha borzadna, vagy nem is tudom... Pedig milyen szívesen elmesélném neki, milyen Tarzan-vízióm volt Reevennel! Már a konyhában vagyunk, amikor rájövök, a hajammal lehet valami baja.
- Várj, mindjárt megfésülöm, ilyen félhosszan biztos nem áll sehogy...- túrok bele a szőrzetembe. - Amúgy meg, nem mindegy? Kosarazni megyünk, nem udvarolni!

Kicsit csalódottnak érzem magam, mert annak ellenére, hogy világosan a tudtára adom, miatta hajlandó lennék lemondani a reggeli alvásról, azt mondja, nap közben nem ér rá. Hát ha nem, hát nem... Marad a péntek este, kéthetente. Mint eddig. Ha csodálatos Amélia éppen dolgozik. Mert ha nem dolgozik, akkor megfontolandó... Vagy mi...
Szó, kismillió érzés kavarog bennem, jókedv és szomorúság, öröm és harag, és amikor az állam alá nyúl, -bármennyire meglep vele, hogy ilyen érzékire veszi-, engedek és "belefekszem" abba a csókba. Aztán elnézőbb vagyok Ameliával, mert Sebastiant könnyű szeretni, és azt hiszem, nehéz dolog lesz majd megtartani. Lám, nekem sem sikerül teljességgel. Valamiről így is le kell mondanom, mégha azt is mondom, nem nagy áldozat.
A fürdőben megszabadulok (egy másik) kínomtól. Átmosom a hajam, leöblítem, megszűnik a csípő érzés. Már nem bugyolálgatom be a fejem, hanem csak megtörlöm, és -kisebb rendrakást követően- indulnék is a szabadba, ahogy eredetileg terveztük Sebastiannal.
- Mi van? - kezdek nevetni. Sebynek agyára ment valami. Kócos vagyok, szalmaszőke lett a hajam? Vagy éppen olyan kazalban áll? Hogy jön ide a tehén?
- Szőkés csillogás....ezt írta a reklám, hát ennyire jó? - vigyorgok sejtelmesen. Újabban szeretek kísérletezgetni. Sebastian fodrásza egymás után adja az ötleteket, de ez a sampon az én ötletem volt. Ne értem ezeket a kitágult szemeket. Pedig még vizes, nem is süt rá a Nap, hogy csillogna?
Na ne, erre már csak benézek a tükörbe.
- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeee......- nyöszörgöm, és először azt hiszem, rosszul látok. Megdörgölöm a szemem, és újra megnézem magam, de a hajam vakítóan zöld színben játszik. Hol van ez a szőkétől? - Mi ez a borzalom? Borz alom... még büdi is volt...
Előszedem a samponos flakont, és újra elolvasom: zöldes csillogás... akad meg a szemem a lényegen. MIIII??? Ez nem csak zöldes, ez zöld, ba***a meg! Lehajtom a fejem. Segáz. Reggel nem lát senki. Napközben veszek sapkát. Bemutató... nem lesz két hónapon belül. Fotózás... megoldjuk parókával. A fenét!
Kivágom az egyik fiókot, turkálok benne egy kicsit, aztán kihúzok belőle egy vadpiros rúzst és körbe kenem a szám.
- Na, most tökkkéletessss- kacsintok Sebastianra. Nincs jó kedvem. Még. De ha elröhögi magát, eskü, így megyek ki az utcára!

Kisebb tragédia, hogy Sebastian kevésbé lesz hozzáférhető számomra, mint eddig. Mert valljuk be, erről van szó. Amelia lett a világ közepe, és ő máris feltételeket szabott, hogy barátokkal így meg úgy. Tuti, hogy a pipa miatt nem látom a fától az erdőt. Szerencséje Sebynek, hogy ennyire bírom, képes vagyok a csaját is elviselni, ha (tényleg) nem sárkány...
A fürdőszoba aztán újabb meglepetést rejt számomra. Azaz az új sampon, ami nem szőkés csillogást, hanem neonzöld kazlat varázsol a fejemre. Én olvastam el valahogy. Mire gondoltam közben, mikor vettem: Mi járt a fejemben? Elee szőke haja, ahogy átsütötte a Nap, amikor lovagolt?
- Johanna hagyta rám..- rúzzsal a kezemben nyújtom Sebyre a nyelvem. Durván kikenem a szám, nem szép szájat rajzolok, mint Johannával, hanem elnagyoltat, legyek bohóc, ha már a hajam úgy néz ki...
Sebastian közelebb lép, és a kezével dörgöli le. Most olyan marha szerencsétlennek érzem magam, legszívesebben a nyakába dőlnék sírni.
- Anime, egyre jobb... - dünnyögök. Aztán bólogatok. Naná, bohóc vagyok. Már eddig is bohócot csináltam magamból, legalább magam is észrevettem végre.
Bólogatok. Három nap. Fekete. Oly mindegy!
- Na, indulunk?
Felkapom a cuccaim. Van egy kockás gatyám, pöttyös ingem, még csokornyakkendőm is. Csak hatalmas cipőm nincs. Abban nem is tudnék kosarazni. Marad a patika, de aztán nekilódulunk. Nora még kap egy puszit. Nincs ám elhanyagolva. Őt nem érdekli, hogy a gazdi megzöldült...

Még jól is jön, hogy bezöldül a hajam. Egyfajta letargia tör rám, hogy ezután más lesz a kapcsolatom Sebastiannal, mint amilyen eddig volt, és a dühöm, a mérgem, a szomosrúságom, a csalódottságom kivetülését Sebastian úgy értékeli, a hajam miatt van. Jobb, hogy így hiszi. Ez az én harcom, saját magammal, nekem kell megvívnom. Ha kell, Sebyt is elengedem, mint Eleet, hogy boldog tudjon lenni.
- Nem nézek animet- mondom színtelenül. Bocs, zölden.
Ha már tiszta bohóc vagyok, úgy is öltözöm, kockás és pöttyös, tényleg csak a kiegészítők (meg a smink) hiányzik. Csokornyakkendőm akad. Cipő..., aj, kosarazni megyünk.
- Játszani megyünk, nem a bokor alá üldögélni- már miért fáznék meg? Ha ugrálok, egy szál gatyában is melegem van. Aztán megértem, mert beleborzol a hajamba, és érzem én is, hogy még nedves. Nyugisabban nézek rá- Megszárad a napon. Klassz idő van... Nem?
A moszattal nem arat osztatlan sikert, de hogy maga felé húz, nem hurrogom le. Látja, hogy valami nem stimmel, elkapja a derekam. Még mindig azt hiszi, a hajam miatt van, pedig azon sokkal könnyebben túltettem magam. Pedig szörnyű. SZÖRNYŰ. Az a kaparó érzés a torkomban még rosszabb, a szúrkálás a szememben egyenesen gyilkos, gyerünk, gyerünk, gyerünk már!
- Hahaha- nevetek ízetlenül, kikapom a lasztit a helyéről, durván pattintok rajta néhányat, elég kemény-e.
Ahogy kilépünk az ajtón, elkezdi mesélni, milyen volt, amikor szőke volt, de elfogy a cérnám. Keményen a kezébe nyomom a lasztit.
- Adj egy percet!- visszarobogok a lakásba, becsukom az ajtót, és futva megyek a fürdőszobába. Átölelem a vécékagylót, és belehányom a reggelim. Sírva fakadok.

Csajok..., na persze. Ha valaki csak azért figyel fel rám, mert anime-zöld a hajam, labdába sem rúghat nálam. Dünnyögök, duzzogok, bár először igyekszem tényleg túl tenni magam rajta. Röhögni, ez olyan módszer, ami mindig bevált, így hát nem csak a hajam lesz feltűnő, a ruhám is. De az érzés nem az igazi. Van, ami erősebb, és felszínre akar törni, ami azért furcsa, mert nem jellemző rám... féltékenykedni?
Sebastiant zavarja a vizes hajam, én szabadulnék már otthonról, talán hogy mihamarabb eltereljem a figyelmem magamról, a nyűgjeimről, a feltörni készülő viharról. Mert nyugtalan vagyok, és ezt magamnak is nehezen magyarázom meg. Olyasmi ez, mint amikor kiderült, a mama beteg, és nem volt hajlandó alávetni magát semmiféle kezelésnek. Az érzés alattomosan indul, és egyre csak nő bennem, gyűrűzik, hasonlóan, ahogy az orgazmus előtt érzem a gyomromban, az alhasamban, a *arkamban lüktető vért. Feszít, feszít... és nem tudom visszafogni, hiába minden pótcselekvés, figyelemelterelés.
Éppen csak nem orgazmus a vége, hanem negatív kisülésként egy nagy taccs. Reggelinek annyi. És a könnyeim követik, mintha ez lett volna az eredeti reakció és a hányás a szükséges közjáték, a büntetés, amiért megpróbáltam befolyásolni a természetet. Az ajtót nincs időm bezárni, épp csak balököm magam mögött, de mivel nincs benne kulcs, könnyen be lehet jönni. Arra eszmélek, hogy valaki (naná, seby) lehúzza a wc-t, és aztán már ölel, simogat, puszilgat.
- Utá...lok há... hányni- válaszolok csukladozva, és áthajtom a fejem a nyakába. Reszket minden porcikám, olyan hideg a kezem, mint a jég. Fázok.
Tehetetlenül hagyom, hogy simogasson és puszilgasson. Bevallom, valahol jól is esik, bár nem volt célom sajnáltatni magam. Egyedül egyvalaki látta a könnyeim akkor is, amikor a nagyszüleim mentek el, és azt is megbántam. Nem is tudom, sírtam-e azóta.
- Ez.. ez... - próbálom elmagyarázni, miért történt, ami történt, de én sem tudom- .. mindjárt...vége...
Behunyom a szemem. Próbálom elképzelni, hogy nem változik semmi, hogy csak beijedtem, hogy a magánytól félek, vagy hogy fenyegetve érzem magam. Tiszta hülyeség, de az agyam becsap, felülírja, amit érzek, és nem tudok magyarázattal szolgálni, mi miért van.
Lassan lenyugszom, a szipogás is elcsendesedik. Totál összebőgtem Sebastian pólóját, de attól nem félek, hogy emiatt haragudna majd rám. Inkább majd azért, hogy mekkora barom vagyok.
- Ha elmondod valakinek, hogy láttál bőgni, ki foglak nyírni- fenyegetem meg, de már mosolykezdemény van az ábrázatomon; és az utolsó könnycseppet is letörlöm, ami éppen most folyik le az arcomon. Aztán megtámaszkodom a wc-ben, Sebastianban, és vele együtt felhúzom magam.
- Bocs a reggeliért. Pedig nekem bejött- sem a kávé sem a pirítós nem oka, hogy kitaccsoltam.
- Meg kell mosakodnom...- támolyogva megyek a csaphoz, mintha kiszökött volna belőlem minden erő, aztán beleborulok a mosdótálba, és arcomra engedem a hűs vizet. A számat is kiöblítem, mert a visszafordult kávé keserűbb, mint lefelé.

Hányás, bőgés, reszketés... Mindezen hatások alatt is rácsodálkozom Sebastianra, hogy ennyire figyelmes vagy ennyire hülye, hogy teszi, nem tudja, mi bajom van. Először legalábbis azt hiszem, a gyomortartalomra gondol, de aztán a bőgésre. Ó, bakker. Beszélni nem tudok róla. Ahogy sejtem, nem nagyon bánja, hogy a nyakába fúrom a fejem, nem bánja, hogy könnyes lesz a nyaka vagy a pólója. Az orrom nem folyik (még), és inkább tépek papírt, hogy abba fújjam, mint hogy hagyjam, hogy a pólóját kenjem össze azzal...
Először csak a hangok csitulnak el, aztán a légzésem is kezd normalizálódni, a szipogás is elül. Hogy jobban vagyok, azzal jelzem, hogy hülyéskedni próbálok. Elég kezdetleges, de legalább próbálkozom, amilyen kimerültnek érzem magam, csoda, hogy erre is képes vagyok. Legszívesebben a kőre feküdnék.
- Plakát, na még mit nem. Attól féltem, bemondod a rádióba...- adom alá a lovat, tiszta hülye. Mit csinálnék nélküle?
Felállunk, de reszketek még, leültet a wc-tetőre. Elém guggol, úgy néz rám, csupa aggodalom. Emiatt aztán szörnyen érzem magam. Valószínűleg alapból ilyen, vagy csak az elmúlt napok rutinja miatt, de máris azon gondolkodik, hogyan tegye jobbá a közérzetem.
- Gondolni sem tudok most a kajára, köszi- rázom a fejem. Igazából nem a gyomromnak van baja, de ezt nem mondom ki hangosan. Ég az arcom, marja a sós víz, a szégyen, nem tudom, még micsoda. Meg kell mosakodnom.
- Igazad van, fogat is mosok- bólintok. Biztos szörnyű szájszagom van. A szám íze meglehetősen kellemetlen. Keserű, mint az epe.
Nem hagy magamra, folyamatosan simogatja a hátam. Gyereknek érzem magam, de olyannak, akire vigyáz valaki, és ettől foszladozni kezd belőlem a szorongás. Hagyom, hogy a szobába vezessen, valahol út közben lerúgom a cipőimet is. Ágyba rak, némán hagyom. Becsukom a szemem, és csak akkor nyitom ki, amikor valami nedves ér az arcomhoz. Nora orra.
- Hello- kancsalítok rá, túl közel van. Elkapom, és a mellkasomra húzom, és ha hagyja magát, simogatni kezdem. Pár másodperc és dorombolni kezd. Elfekszik rajtam, becsukja a szemét, kis pofáját a napfénybe tartja. Mint egy szfinx. Gyönyörű.
Sebastian hamarosan megjelenik két bögre teával. Mellém fekszik. Elveszem tőle a bögrét, de még nem iszok bele, óvatosan magam mellé teszem az ágyra, de nem engedem el a fülét, hogy fel ne boruljon. Sebastian mellém fekszik, vállát az enyémhez nyomja. Elmosolyodom. Ez annyira jellemző rá!
- Valami más...- mondom csendesen. - Agybaj, barátocskám, nem gyomorrontás. Félő, semmiféle tea nem lesz rá hatással...- megint szorul a torkom, bakker!
Annak ellenére, amit mondtam, Nora alá nyúlok, és felülök, őt a felhúzott lábaim közé teszem. Ha hagyja, és elhelyezkedik, ott simizem tovább. És a másik kezemmel a számhoz emelem a bögrét, hogy inni tudjak. Nem olyan forró a tea, ahogy elképzeltem, így jónéhány kortyot lenyelek belőle. Sz*r íze van (bocsi), de nem foglalkozom vele.
- Kicsit bepánikoltam- hehe, nem volt rosszabb, mint a foghúzás. Bár lehet, hogy a neheze ezután jön.

Kásásan nevetek, a gobóc a torkomban még eléggé szorongat, de a humor az humor. Sebastian nagy mestere, hogyan csaljon ki belőlem ilyen (és hasonló) hangokat.
- Csak szeretnél...- megelőzni. Hihetetlen, hogy képes mindenből viccet csinálni. Vagy úgy alakítani a dolgokat, hogy az legyen belőle. Bár aztán qrvára nem izgat, melyikünk talál többször a kosárba, mert nem a győzelem a fontos, hanem a játék. Az csak egy dolog, hogy vérre menő küzdelmet szoktunk azért folytatni, hogy ki mennyivel vezet. Annak a "veszekedésnek" is van egyfajta humora. Mi értjük, ez a lényeg.
Felajánl nekem mindent, amiről azt gondolja, segíthet, a legtöbbet mégis azzal teszi, hogy nem hagy most magamra. Birizgál közben, de ez már amolyan Sebys szokás, meg sem lepődöm. Fogmosás közben is képes túrni a hajam, simogatni a hajam. Ha ezt valaki más csinálná, lecsapnám, mint a taxiórát. De most még erőm sincs hozzá.
Lefektet, és míg elvan, Nora vigyáz rám. Dorombolva fekszik rajtam, a rezgései végigáramlanak bennem is, mintha én is dorombolnék. Olvastam valahol, hogy a macskák dorombolása nyugtató és gyógyító hatással bír. Én csak azt érzem, szeretem a macskám, és jól esik, hogy itt van, simogathatom. Azt nem tudom, ő szeret-e, de talán igen, mert gyakran alszik mellettem és dörgölődik akkor is, ha nem éhes. Pedig a macskákról köztudott, hogy önző és kényes állatok.
Sebastian aztán mellém fekszik, kapok teát, kellemesen melengeti a jéghideg kezem. Hozzám ér, a vállát a vállamnak veti. Kérdez. Válaszolok. Szájat biggyeszt, szemöldököt húzogat.
- Még egy kis cukrot elbírt volna...- mondom a teára, de nem engedem, hogy kiszaladjon cukorért, csak a szám jár. Most az sem segítene, ha teás cukrot ennék.
Kimondom, mi a baj, és nem szakad le a plafon. De Seby csak játsza a naivát, még mindig a hajamra kenve a kiborulásomat. Mekkora se**fej lehetek a szemében!
- Meséltem már neked a mamámról?- kérdezem váratlanul, mintha témát akarnék terelni. De hogy meg tudjam fogalmazni, ami aggaszt, el kell mesélnem neki, amit ővele éltem át.

- Csak ha nagyon muszáj...- nem értem, mi köze ennek a tükörhöz, de nem is érdekes.
Később az ágyban teázunk, mindenféle nyűgnek adok hangot, csak hogy az igaziról ne kelljen beszélni, de aztán bólintok, mintha magammal rendeztem volna le a vitát, és elmondom neki, hogy "az emeleten" vannak bajok. Azaz a fejemben, nem a gyomrommal.
Sebastiannak még mindig nem esik le, vagy tudatosan arra késztet, hogy kimondjam, és naná, hogy a kályhától kezdem a mesét. Nem bírnám a szemébe mondani, mert még én sem fogalmaztam meg magamnak.
- Igen, így igaz. Tudod... - Nehéz felidézni őt, mert nagyon erősen kötődtem hozzá. És nem az bánt, hogy ápolásra szorult, mert egy percét sem bánom, hogy ki kellett szolgálnom. A legkevesebb, amivel tartoztam, hogy nem hagyom magára, amikor a legnagyobb szüksége volt rám- Nem mondta el azonnal, hogy beteg... Kicsit gyengébb volt, de tartotta magát, megkért olyasmikre, amiket korábban ő szokott csinálni, de nem vettem észre semmit, mert lefoglalt, hogy rendesen tudjak teljesíteni a suliban, otthon, és voltak ilyen-olyan keresetre irányuló megmozdulásaim...
Ahogy mesélek, eltűnik a szoba, az ágy. Sebastian és Nora is eltűnik, csak a csésze marad a kezemben, aminek finoman simogatom a peremét. Akkor is így volt, amikor először fogtam fel, hogy baj van. A konyhában ültünk, nem teát ittunk, hanem kakaót, nem délelőtt volt, hanem este... Mama éppen azt mondta, meg kell tanulnom rendesen a sütőt használni, ha nem akarok majd mindig étteremben enni.
- Miért? Felhagysz a vacsorakészítéssel?- kérdeztem tőle, és nevettem, mert azt hittem, megint valami butaságot vett a fejébe. Néha képes volt meggyőzni magát, hogy nem elég jó a főztje, azért nem pusztítok el mindent.
- Nem leszek mindig itt, hogy főzzek rád- és jelentőségteljesen nézett rám.
- Ugyan, fiatal vagy, erős vagy, száz évig fogsz élni!- komolyan is gondoltam. Mama mindig is energikus volt. A papa halála ugyan megtörte, de nem látszott, hogy elhagyta volna magát.
- Még akkor sem mondta el, hogy csak hónapjai vannak hátra. Olyan apró információkat szórt el, hogy csak utólag raktam össze, egyik-másiknak mekkora jelentősége volt. Az utolsó percig tartotta a látszatot, hogy nincs különösebb baja, és amikor ágyba kényszerült, mondta csak el, mekkora a baj.
Sebastianra nézek, kíváncsian, vajon érti-e, hol a párhuzam, de nem várhatom el, hogy értse. Számára mást jelent a mi barátságunk, mint nekem, de ezért nem neheztelek rá.
- Érted? Folyamatosan vonta ki magát az életemből, és állított saját lábamra, hogy aztán... - intek a kezemmel, egy "huss"-t. Vajon most már érti? Érti, hogy attól félek, ő is lassan-lassan, de magamra fog hagyni Amelia miatt?

Én kiakadok, szokatlan módon testi tünetekben is megnyilvánul a szorongásom, hiszen nemcsak sírok, de hányok is, de Sebastian nem hagy magamra, hanem úgy ölel körbe a szeretével, hogy ettől (később) majd megint szarul érzem majd magam, hiszen ez vezet odáig, hogy félreért. Totál félre ért.
Míg én azt próbálom elnyöszögni neki, hogy ő akarja kivonni magát az életemből (azaz talán nem is ő, inkább Amelia), addig ő úgy értelmezi emlékidézésemet, mintha én lennék nagy beteg. Kell néhány másodperc, míg felfogom, mit mond, mit gondol, és azonnal fordul a kocka. Őt kell összekaparni.
- Sebastian, totál félre értettél, semmi bajom!- ölelem most én magamhoz, mert fehérebb, mint a fal.- Nézz rám! NÉZZ RÁM!- parancsolom neki, és meglep az energia, ami most szétáramlott az ereimben, mert épp az előbb még "halálomon" voltam.
- Semmi bajom! Azaz... nem vagyok beteg, legalábbis nem úgy...- Á, fenébe, nem lehet itt köntörfalazni- Bakker, attól félek, te szakítasz le magadról!
Bakker. Azok a könnyek csak nem fogytak el.

//Bocsi, hogy nyúlfarknyi. Nem árt a változatosság! //

Ha tudnám, mekkora kalamajkába keverem magunk, inkább egyenesen a szemébe mondom, hogy attól félek, Amelia elszakít tőle véglegesen, és betegesen félek a magányt6ól, főleg, amióta őt megismertem. Még Elee elutasító magatartása sem okozott bennem ekkora törést, mint maga a feltételezés, hogy őt veszíthetem el. De nem, nekem másképp kell megmagyaráznom a dolgokat, mert nincs merszem ennyire nyíltnak lenni, másrészről hülyének se lenni. Amúgy meg, ha igazam van, fogja csak fel, hogy értelmeztem az első jeleket...
De ő félre ért, azt hiszi, én vagyok halálos beteg (hülye hányás), hát az érte való aggódás megint felül írja a sajátom, bele kapaszkodom és megrázom, térjen már észhez. Ettől a vallomástól viszont kikészülök, megint átfut rajtam az a hülye veszteségélmény, erősebben csap meg, mint ahogy a labda pattan a betonon. Újfent kicsordulnak a könnyeim. Aztán együtt bőgünk, mint két idióta egy brazil szappanoperáben. Biztos nagy sikerünk lenne idős nénik körében.
- A hányás..., nos... ezer éve okádtam utoljára, biztos a gyomrom ugrott össze- mondom esetlenül, mert összerakom ám a képet, hogy mit gondolhatott Sebastian.
Összeölelkezünk, sírok és nevetek, ő meg... káromkodik, Istenem, be kéne fognom a száját, de hallani akarom a hangját, bármit is mondjon. Bár nem sejtem, hogy azt hiszi, színészkedtem, megkönnyebbülök én is. Ha így fél attól, hogy nekem bajom lehet, biztosan nem fog hanyagolni akkor sem, ha éppen semmi bajom sincsen. Ez a barátság nem papírkunyhó, amit egyszerűen felboríthatna vagy elvihetne a szél. Vagy orkán.

- Sss, csssss...- ah, ami sok az sok, csinálja inkább franciául, azt nem értem. - De az nem lenne igaz! Nem is ittam tegnap!- csattanok én is.
Hazudni. Hazudhattam volna, és nem oldódott volna meg semmi, elcsesztük volna az egész napot, mert engem emésztenek a dolgok, amiket nem mondok ki, ennyire már ismerhetne. Persze, én is okulhatnék a múlt hibáiból, a túlzott őszinteség  vége sem feltétlenül happy end, de Sebastiant már sokkal jobban ismerem, mint Eleet. Csak a példa kedvéért. Nem vagyok igazán mérges, mert káromkodik. Belőle így jön ki a feszültség, belőlem meg úgy, hogy kidobom a taccsot. Legalább már tudom.
Már kuncogni is képes vagyok, ahogy előadja magát, és látom duzzogni (hogyaza'!), és teszem, amit mond, pedig se a teához nincs kedvem, se a fekvéshez... De. Ahhoz van, ha igaz, hogy mellém dől. Rám, ha úgy tetszik. Még levegőt sem veszek, ha ez a kívánsága.
Megvárom, amíg megissza a teát. Megiszom én is az enyém, hogy bebizonyítsam, bármit kérhetne tőlem. És mielőtt eldőlnék, átkarolom a vállát, és úgy húzom magamhoz, mint egy lányt.
- Te..., Sebastian... - harapom meg egy kicsit a fülét- Biztos nem vagyunk... buzik? - Megcsiklandozom. A fene sem gondolja komolyan! De tagadhatatlan, hogy szeretem és ragaszkodom hozzá. Halálomig.