Minden kis dolgot igyekszem a helyére pakolni, pedig nélem mindig kupi van, de most nem lehet. Mondjuk biztos vagyok abban, hogy Steph gondolja, hogy mivel pasi vagyok nincs nálam rend soha, de azért ciki lenne úgy várni szerintem. Inkább mindent elrakok a helyére, vagyis keresek nekik helyet, mert vannak olyan dolgok, aminek a Földön van a hely. Ilyen a nadrágom, vagy a zoknim, de a füzeteim és néha még a fényképező gépemet is ott tartom.  Nem félek, hogy összetörik, vagy rálépek, mert ha én rakom le, akkor tudom, hogy ott van, így nem taposom meg, más nem járkál nálam, így az sem lehet, hogy más tapossa meg, szóval teljes biztonságban van.
Most az asztalra rakom a laptopom mellé, hiszen majd ki kell szednem belőle az sd kártyát, mert még elfelejtettem felpakolni, majd pótolom a hibát, amint eljutok oda, de előbb ablakot nyitok. Persze nekem ez se megy rendesen, mert az egyik babzsákfotelon átesek, de úgy, hogy a  fél testem ott van, a másik fele a parkettának nyomódik, és úgy nézik ki, mint valami kukac, azt hiszem. Egészen beindító látvány lehetek, tudom... ahhoz képest, hogy elestem gyorsan felpattanok és inkább ablakot nyitok. Kihajolok rajta és mélyen szívom be a levegőt, hagyom, hogy a tüdőm megteljen a friss levegővel. Ez hiányzik a lakásból állandóan, mert szeretek sötétben dolgozni, emiatt ablakot se nyitok, mert ha nyitva van, a függöny nem zár teljesen a redőnyöm meg nem működik mindenhol. Viszont most nagyon jól tettem, hogy kinéztem, mert megpillantottam azt a csodálatos hajzuhatagot, amit korábban is, és már futok is el az ablakból az ellenkező irányba úgy, hogy most ne boruljak fel a babzsákban. Az ajtót kinyitom, hogy már csak be kelljen jönnie én pedig elkezdem összedugdosni a gépet a meg a kamerával is elszórakozom. A lakásnak van egy műterem része is ahol most állok, és ez igazából a nappali is. Az ajtócsukódásra hirtelen veszek egy hatalmas fordulatot, majdnem fel is borulok, de azért igyekszem jól lereagálni és rámosolygok.
- Szia, látom idetaláltál. - mosolygok rá továbbra is, és megindulok felé lassú léptekkel. - Kérsz egy kávét, vagy akármit? - kérdezem kedvesen, akkor is, ha nem kér semmit, azt hiszem ez így rendes.

Nem túlzás, ha azt állítom, egész délelőtt erre a pillanatra vártam. Hiszen az egy dolog, hogyha az ember lánya színésznő szeretne lenni, de úgy, hogy még semmit sem tanult róla, úgy eléggé nehézkes. S habár a múltkori találkozásunk alkalmával nem játszanom kellett, hanem modellt állnom, nos, ez még nehezebb feladatnak bizonyult. Színjátszó körbe már a középiskolában is jártam, de sose gondoltam volna, hogy egy nap valaki rólam szeretne majd portfóliót készíteni. Ez az egész kihívás volt a számomra, de örülök, hogy végül nem utasítottam el az ajánlatát. Most pedig lehetőséget kaptam, hogy segítsek neki kiválasztani a jól sikerült képeket, amit szintén megragadtam. Mert ugye az nem létezik, hogy olyan képet mutasson rólam, amibe én nem egyeztem bele. Nem mintha annyira kompromittáló képek is készülhettek rólam a fotózáson...
A címét még előző este átküldte, s bevallom, ha nem róla lenne szó, biztosan nem mennék el egy idegen lakására. De Phoenix-el szerencsére már az első pillanatban megtaláltuk a közös hangot, ráadásul hamar leszűrtem, hogy ő nem az a pszichopata gyilkos fajta. Így nyugodtan merészkedem be az otthonába.
A tömegközlekedést nem nagyon akartam igénybe venni, mert akkor legalább egy órával többet kellett volna utaznom, így taxit hívtam. Amikor viszont az autó leparkolt a ház előtt, elámultam. Egyáltalán nem ilyen környékre számítottam, bár ha ismerősebb lennék a városban, a címből is kiderülhetett volna, hogy tehetősebb helyre fogok jönni. Nem szokásom slamposan megjelenni, de hirtelen végigfuttattam tekintetemet az öltözékemen. Egyszerű kis nyári ruha, lábamon egy szandál, kezemben pedig a farmerkabátom. Valahogy nem illettem ebbe a környezetbe és legszívesebben sarkon is fordultam volna, ha nem látom meg Phoenix-et pár emelettel feljebb az ablakban nézelődni. Most már nincs menekvés.
Besétáltam az épületbe, lifttel felmentem a megfelelő emeletre, az ajtó pedig már nyitva várt rám. Besétáltam rajta, már-már olyan otthonosan mozogtam a környezetben, mintha legalább ezerszer jártam volna itt, majd becsuktam magam után az ajtót és megtorpantam. A lakásban körbenézve még inkább fokozódik bennem az érzés, miszerint nagyon nem vagyok idevaló.
- Szia. Igen, el se lehetett téveszteni. - Szólalok meg pár másodperces fáziskéséssel és viszonozom a mosolygást, holott rettentő zavarban érzem magam. - Nem köszi, nem kérek semmit. Idefelé ittam egy tejeskávét. - Részletezem a dolgokat, nem mintha túl érdekes lenne és tudni szeretne róla, de így biztosíthatom afelől, hogy nem fogok szomjan halni.
- Nagyon szép itt minden. - Beljebb sétálok a lakásban, közben pedig óvatosan nézelődöm körbe. Nem akarom, hogy azt higgye valami őrült vagyok, ezért nem is kapkodom jobbra-balra a fejemet, inkább nyugton maradok.
- Egyedül élsz itt? - A kérdés hirtelen kicsúszott a számon, s habár nem akartam tapintatlan lenni, se bunkó, visszaszívni már sajnos nem állt módomban.
- Bocsi, nem akarlak kifaggatni. - Gyors bocsánatkérés, mély lélegzetvétel és végre eszembe jut, hogy inkább a képek felől érdeklődjek. S akkor talán nem fogok ilyen minden lében kanál típusnak tűnni. - Megnézted már a képeket? Lettek jók vagy meg kéne ismételni az egészet? - Bíztam abban, hogy nem voltam annyira rossz alany, hogy elrontsam a portfólióját, de ezt tőle is hallanom kellett. Addig pedig megpróbáltam kontrollálni a süllyedésemet, amit az itteni majdnem hogy csak luxus környék miatt éreztem.