- A paprikakrém, amit én ismerek, az nem folyik szét, nem lágy, nem vizes...- ingatom a fejem, talán nem egyre gondolunk. -Ha kanállal szedsz ki az üvegből, nem folyik le róla, még a formáját is megtartja. Épp ezért kell belőle kevés. Sűrű- próbálom magyarázni.
- A paprikakrém nem mesterséges színezék, ha valódi paprikából készül, és nem téglaporból...- egyszer valamikor volt egy botrány Magyarországon. - Olyan, mintha magát a paprikát tennéd az ételbe. Csak nem kell belőle olyan sok... - És paprika sem terem nálunk minden évszakban...
Annyi féle étel van kínálaton, és Usui szívesen venné meg mindegyiket, ha hagynám..., és nekem is villog a szemem, hogy mit próbáljak ki, úgyhogy az a meggyőződésem, nem csak egyszer eszek ma itt... A mozgásra való utalás azonban nem lesz jó poén, Usui olyan tekintettel néz rám, mint aki rossz fát tett a tűzre.
- Jó, akkor nem forgunk, csak mozogjunk kicsit..., úgyse esszük egyszerre teli magunk, ugye? - nézek rá békésebben. Semmi hülyeségre nem akarom rávenni, csak hogy mozogjunk is evés közben, éppen azért, hogy ne tudjon eltelni a gyomrunk. Amúgy a táncba végül beleegyezik...
//Korábban is beszéltünk róla, ez a választások után van 1-2 héttel (eredetileg), de nem gond... legyen tavasszal, a kórház előtt, amikor még keveset tudok a hányásról. //
(Milyen csata lehet kemény, amiről nem is tudok? Te így éled meg? - User érti!)
Aztán tanítgat a pálcikával evésre, közben etet is, és mivel ő nem eszik, még jobban rákapcsolok, hogy bebizonyítsam, nem vagyok gyámoltalan. Az első ügyetlen kísérletem végülis a szájához ér...
- Csaltál- mondom neki, de hálásan nézek rá. Ez kedves volt, bárhogy is nézzük. Nem akarta, hogy bénának érezzem magam, inkább, hogy sikerélményem legyen- Köszi...
Úgy érzem, mintha végigdolgoztam volna fél műszakot (na jó, túlzok), de megjegyzem, fárasztó lehet így enni, Usui meg csaknem kinevet. (A hangja legalábbis több, mint jókedvű)
- Oké- mondom, ahogy elrágcsáltam a kesudiót- de nem baj, ha néha csalok? Csak most..., az elején...- éhes lettem, megjött az étvágyam ezektől az ízektől.
Aztán elém tolja a tányért, hogy kóstoljam meg a kacsát, ergo, nekem kell kiszolgálnom magam az ő tányérjából. Hát, izé... Nekiveselkedek, és némi bénázás árán, de sikerül megcsípnem egy falatot, és be is teszem a számba.
- Hmmmm, ez is nagyon finom!- és a hangom sokkal vidámabb, mint ahogy indokolt lenne. Naná, a pálcikák miatt.
És közben Usui a villáról mondja el a véleményét. Rázom a fejem.
- Megtanítalak villával enni, jó?- kuncogok. Nekem az az egyszerűbb, de mindegy, most csak "szemtelenkedtem".
Usui aztán "magamra hagy", és ő is enni kezd (rendesen), de közben beszélgetünk is, hogy ne csendben teljen az idő, amíg "bénázgatok". A fesztiválokról kérdez.
- Olyasmikben, mint ez?- mutatok körbe, és bólintok is, mintha nem is vártam volna választ- Szeged, ahol éltem, évente rendeztek ilyesmit, 2-3 napra lezárták az egyik hidat, és ott ill. két-három utcán kirakodóvásárt rendeztek, egész napos programokkal, koncertekkel... És ha már koncert, kifejezetten zenei koncertekre is jártam, bár nem túl gyakran... Amióta viszont átköltöztem ide, s ennek már 6 éve, ez az első...

- Hígban igen? Milyen volt?- húzom a szám. Nem tudom, mi volt az, de gyanítom, nem paprikakrém. - Nem lehet, hogy az paradicsomlé volt? - Pirosnak piros mindkettő...
- Oké, igazat adok abban, hogy a mesterséges színezékek nem jók, de a legtöbb zöldség és gyümölcs ereszti a levét, némelyik nagyon erősen fog is. Például: erdei gyümölcsök lilára, a vöröshagyma barnára, a sáfrány sárgára...- csak a példa kedvéért. Ha tudom, mi színezi be az ételt, szívesebben eszem meg, mintha nem tudom...
- Akkor nem lesz gond a forgással sem, kedves Usui- bólintok nagyot és vigsorgok, mint a jóllakott napközis. Ígért nekem (egy) táncot, a lehető legtöbbet fogom kihozni belőle. És az is tetszik, hogy többször eszünk keveset... sokfélét... hm...
//már úgyis nagy katyvasz az egész//
- Óh, szóval türelmetlen?!- mintha rajta kaptam volna valamin, elnevetem magam. Usui türelmetlen? Hihetetlennek tűnik. De azért megköszönöm neki, hogy nem hullott porba az első etetési kísérletem (valószínűleg nem sokon múlt, ezért avatkozott közbe). A következő megjegyzése (és a kacsintás) miatt egyszerre vagyok zavarban és nevetek megint. Próbálok kibújni a "felelősség" alól:
- És mikor lettél ennyire éhes, hm? - nem ér ám rám fogni, hogy nem eszik! Én mondtam is, hogy egyen, de folyamatosan az én számba dugdosta a falatokat.
- Kanállal csak a levest szoktam enni... - lopva körbenézek, mindenki pálcikázik. Nekem is menni fog. Mennie KELL! De ha villát mond, elfogadtam volna...
Biztos vagyok benne, hogy szórakozik rajtam, kín nézni, ahogy ügyetlenkedem, de némi rásegítéssel, és nem mindig szabályosan, a számba segítem a falatokat. Lassan megy, tény. Gyakorolni kell.
A kacsából megkínál, veszek is egy falatot (újabb két perc), én már le vagyok izzadva, kéne az a villa, de ő nem szereti. Szemtelenkedek vele egy kicsit, de csak mert provokált.
- Múltkor nem tűnt úgy, hogy segítségre szorulsz, de akkor nem a kezedet figyeltem...- amikor együtt ebédeltünk a suliban, mással voltam elfoglalva.
Ahogy eszünk, a fesztiválokról kérdez, és én beszélek neki az otthoniakról. 6 éve viszont, mióta átköltöztem apámhoz, nem voltam sehol. Usui rögtön rá is kérdez, mi ennek az oka.
- Még nincs összehasonlítási alapom... Azaz csak egy kevés. Hangulatában olyasmi... - újra körbe nézek, figyelem a hömpölygő emberáradatot, de nem borul meg a biztonságérzetem.
- Mondhatod, 6 év alatt már megszokhattam volna a környezetem, és nem is ezzel van a baj..., csak...- meghúzom a vállam, azt jelezve, magam sem tudom az okát (vagy nem akarom kimondani). Aztán felnézek és elmosolyodom, mert az életet pozitívan kell szemlélni:- De most megtört az átok, és majd gyakrabban járok.

- Oké, elhiszem- teszem fel a két kezem, védekezésül, hogy lezárjuk a paprikakrém témáját, de fejben apró feljegyzést teszek, hogy majd egyszer megmkóstóltatok vele valamit, ami csemege paprikával van ízesítve.
- Milyen fűszereket használsz akkor?- kérdezem. Fűszer nélkül kevésbé ízletesek az ételek, szerintem. - Az a halvány barnás szín gyorsan eloszlik, és az sem mindegy, mennyi vízben illetve zsírban oldódik fel. Gyerekkoromban fonalat vagy tojást festettünk vele...- (utalok vissza a ahgymára) bár inkább a nővérem. Én akkor még kisebb voltam, később pedig már nem volt miért festeni...
Nevetgélek, mert tisztában vagyok vele, hogy ügyetlennek vallotta magát, és most nagyon be lehet rezelve, hogy forgatásokkal zaklatom. Azt sem tudom, a kínaiak hogyan néptáncolnak!
Aztán pálcikával ennénk... Hozzám birka türelem kell, Usui éppen csak nem béget, amikor én teszem az első falatot a szájába. Csipkedjük egymást, de ez már egész könnyedén megy; lassanként a stílusára is ráérzek, (vagy ő az enyémre), mert ha nem is nevet, egészen biztos vagyok benne, hogy jó a hangulata.
- Szóval szerencse sütit is kapok? - vigyorgok. Igazán el vagyok kényeztetve minden széppel és jóval.
Ha ki is mondom, hogy kevésbé lenne fárasztó villával enni, már csak dacból sem cserélném le a pálcikákat, ellenben Usuit a villa mintha frusztrálná.
- Nem, ezt rosszul tudod!- Javítom ki. - Éppen ezt mondják: "Nézzék a kezem, mert csalok!", azaz ő szólt előre, próbálják csak rajtakapni! -Nevetgélek, ahogy a pálcikával hókuszpókuszol.
Aztán fesztiválokról beszélünk. Azaz inkább beszéle, mert ő csak kérdez.
- Nem nagyon tudom összehasonlítani az itteniekkel, mert itt még nem voltam, ez az első... Hangulatában hasonló: sok ember, kirakodóvásár, kajaárusok, zene... Az otthoniak meg közel hasonlóak... ugyanolyanok nem lehettek, nem ismétlődhet meg minden, ugyanúgy, de nagy meglepetéseket nem okozott egyik sem.
Magam is rácsodálkozom, hogy már közel 6 év telt el. Nagyon begubóztam, főleg eleinte. Az első 4 évem másról sem szólt, csak a melóról (néha diszkóról, de nem volt sok belőle)
Csak bólintok a kérdésére, kimondani szörnyű volna, hogy elsőre telitalálatot ért el. Nem mondhatnám, hogy tipikusan társas lény vagyok. De aztán, mert már oszladoznak a felhők körülöttem, optimistábban nyilatkozom a jövőt illetően, utalva Usuira is, hogy -nem csak a fesztiválok tekintetében- de sok közös programunk lehet még.
- Rajtam ne múljék..- mosolyodom el az ajánlatán. Udvariassága még Sebastianét is felülmúlja.
- Talán arra is volna ötleted?- válaszolok kérdéssel. Lényegében már elmondtam, hogy otthon ülős voltam. Lehet, hogy tartogat még valami meglepetést a tarsolyában? Úgy érzem magam, mintha megint gyerek lennék.

- Hm, hmmm!... Kabayaki szósz? Erről még nem hallottam... Furikake, remélem, nem káromkodsz, viccelek- folyamatosan követem, ahogy beszél. Só, bors, mustár... Ismerős, kár is beszélni róluk. - Szóval mi ez a kabayasi szósz meg a  furakaki? - kicsit nevetek, de ez tök normális nálam.
A fűszerekről aztán eszembe jut, hogy némelyik milyen jó színezőanyag önmagában. Mint a vöröshagyma, pl.
- Pontosan már nem emlékszem, elvégre, még a múlt században volt...- kuncogok, bár igaz- emlékeim szerint feltettük kis edénybe főni a vöröshagyma héját, tudod, amit más lefejt, és kidob, aztán egyszerű pamutfonalat tettünk mellé, és valameddig hagytuk benne állni. És olyan barnás-vöröses árnyalatú lett a fonal...- nézek Usuira, már érti-e.
Pálcikával eszünk (először etet), aztán csiga lassan, de eszünk, és közben dumálunk. Usui folyamatosan szórakoztat. Én legalábbis nagyon jól szórakozom. Nem tudom megítélni, ő hogyan érzi magát, de azt hiszem, jól.
- Na, ha ez lesz a sütimben, megkíméllek, megígérem- nevetek. Ennyire zavarná, ha megpróbálná velem? Át kéne ezt gondolnom. Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát csak azért, mert a kedvemben akar járni.
Usui nem béna. Ha tudnám, hogy ez jár a fejében, kiverném belőle. No, nem erőszakkal, de valahogy mégis.
- Egyrészt: nem tudhattam, hogy ilyen sok lesz a hasonlóság. Másrészt: az apám soha nem ér rá. Harmadszor: ... nem nagyon tudtam volna kit elhívni, egyedül meg nem volt merszem- vonok vállat. Na bumm, gyáva voltam. (Vagyok?)
Usui azonban volt olyan kedves, hogy meghívjon, s további programokat is szívesen megejtene (velem), szóval... Ezután már biztos több bátorságom lesz.
- Akkor mégiscsak meditálsz a szabad ég alatt...- hunyorgok egy kicsit. Ha csak az alvással van baja, akkor nincs olyan nagy gáz. Majd kötünk kompromisszumot.
- Minden zene, amiben van ritmus és dallam. Ahogy az eső veri az ablakot, vagy a fák leveleit, az a dob. Ahogy a szél fütyül, lehet a fuvola...A rovarok és a madarak a kórus; a tenger... legyen a hárfa? - kicsit becsukom a szemem, hogy könnyebb legyen elképzelni és párosítani... Nem mondhatnám, hogy hidegen hagy az érzés, amit a képzelődés okoz. Borzongok, jólesően.

- Édes-savanyú mártást ettem már, de... Mihez eszed a kabayakit?- Hm, ez érdekes. A fűszersó nevét szándékosan mondom rosszul, mert viccesen hat, de Usui kijavít, én meg nem erőltetem.- Az alga nem hangzik túl jól. Olyan zöldes gusztustalanság jut eszembe róla- borzongok meg egy kicsit.
- Baka? Az micsoda? - eddig erről nem volt szó.
A vöröshagyma héjának színező hatásáról mesélek neki, és jogos a kérdés, miért nem vettünk eleve olyan színű fonalat.
- Nem tudom. Talán csak a nővérem akart kísérletezni, vagy tetszett neki, hogy nem egyforma ideig áztatja benne a fonal különböző részeit, így olyan... színárnyalatos lett az egész. Jól mutatott, ez biztos, erre emlékszem - bólogatok meggyőzően. Arra viszont nem emlékszem, vajon a fonalból kikopott-e a szín...
- Nézzd, nem akarlak rákényszeríteni semmire, amit nem csinálnál szívesen. Akkor úgy fogalmazok, szeretném, ha legalább megpróbálnád velem, egy kis időre, csak a mozgás kedvéért...- nézek rá szelíden. Távol áll tőlem minden erőszakosság. Azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat.
A fesztiválokról beszélgetünk, és furcsállja, hogy ha otthon szoktam járni, itt miért nem. Nehezen, de elmondom neki, nem nagyon volt társaságom, egyedül meg nem volt merszem. Kár volt félnem, úgy tűnik, megért. Aztán apámról kérdez. Letaglózó a kérdés, mert mellbe vág. Nem örülök annak, ami kettőnk között történik mostanában, de erről nem akarok beszélni. Ez nagyon személyes.
- Igen, jóban, bár mostanában nagyon keveset vagyunk együtt. Ő is sokat dolgozik, én is, ráadásul már nem is nála lakom, hanem külön... - kicsit felvonom a vállam. Felnőtt vagyok, a saját életem élem, így kell ennek lennie, nem?
Észreveszem a különbséget, de nem teszem szóvá, mert nem sejtem, hogy mi áll a háttérben. A fejemben egy olyan kép alakul ki, hogy Usui pontosan képes irányítani a testét, nagyon céltudatos, és csak annyi időt tölt a szabadban, amennyit előre bekalkulált, ennyi.
Beszélgetünk a koncertekről, s kiderül, Usui inkább a természet hangjait szereti. Felhívom a figyelmét, ha van kedve játszani, akár zenét is hallhatn a természet hangjai mögött.
- Nem..., konkrétan nem- rázom a fejem, kissé értetlenül- én csak fantáziálok, érted? De fordítva is ellehet játszani: hallgatsz valamit, és megpróbálod elképzelni, mit fogalmaz meg a hangokban...
- Nagyon érdekes volt, egyszer hallottam egy darabot, nem tudtam mi az, csak utóbb. A tanárunk azt kérte, csukjuk be a szemünket, és hagyjuk, hogy jöjjenek a képek maguktól.... Én fákat láttam, amelyeknek lombját simogatja, olykor tépi a szél. Olyan volt, mint amikor viharban néztem ki az ablakon, és a téren álló fák mozgását figyeltem- mesélem neki, és úgy beleélem magam, hogy szinte megint ott állok az esőverte ablak előtt- Később kiderült, hogy Debussytől hallgattuk A tenger-t. Tudod, ez akkor volt érdekes, amikor sok évvel később először láttam az a rengeteg vizet... Eszembe jutott a zene...

- Hmmm- mondom elgondolkodva, mert megpróbálom elképzelni. Persze, amíg nem ettem hasonlót, nehéz dolgom van, de megpróbálom. Az alga nekem kicsit furcsán hangzik, biztosan, mert a vízben megtelepedő nyálkás holmi jut az eszembe róla. - Nos, oké..., megpróbálhatjuk...
Miért is zárkóznék el mereven, amikor én is azon vagyok, hogy pl. Sebastiannak kéthetente valami újdonságot szolgáljak fel? A főzeléket ugyan még nem próbáltuk ki, de nem lennék hiteles, ha én magam elzárkóznék az újdonságoktól, őt meg megpróbálnám rávenni, hogy próbáljon ki valamit, ami neki "nem szimpi"... Usui szelídsége pedig valóban meggyőz arról, nem vezet félre.
Nagyra kerekedik a szemem, hogy lebutázott, aztán elnevetem magam.
- Igazság szerint csak viccelni akartam, csak nem jött be...
Vöröshagymával megszínezni egy fonalat csak kísérlet volt, nem csináltunk belőle rendszert. Kipróbáltunk egy csomó mást.
- Nem... Már elég nagy a színválaszték a piacon, megtalálom a megfelelő árnyalatot, ha éppen olyat keresek... Amúgy is csak játék volt, kipróbáltunk valamit, igaz-e...
A tánccal kapcsolatban nem akarok olyasmit erőltetni Usuira, amit nem szívesen csinál. Örülnék, ha kipróbálna velem valamit, amire úgy gondolja, ügyetlen. Ahogy ő biztatott engem, talán én is tudnék némi önbizalmat csepegtetni belé, ha néhány lépésre meg tudnám tanítani (de még ahhoz is kevés vagyok, hogy a lelkesedését felébresszem).
- Veled vagyok itt, te is mindenre ráveszel... - nézek rá barátságosan- hidd el, nem kérek nehezet. És bármikor mondhatod: ennyi elég volt, rendben?- érzem, hogy hajlandó a kompromisszumra. Nem hiszem, hogy bármilyen "bénaságával" csalódást tudna okozni. Én milyen béna vagyok már a pálcikákkal, mégis türelmes velem? Én sem vagyok más.
- Igen, igazad van- lehajtom a fejem.   Eléggé érzékeny téma nekem az apám. Amikor idejöttem, abszolút támogatott, és most sem érzem, hogy magamra hagyott volna, és mégis... Akarva vagy akaratlanul eltávolodtunk egymástól. Fogható ez a melóra, de... ez nem teljesen igaz. Néha úgy érzem, ez csak kifogás, hogy ne találkozzunk. A telefonban is gyakran kimért, és amikor felkeresem, rövidre zárja a beszélgetéseinket. Ebbe azonban Usuit nem akarom bevonni (és egyenlőre mást se). Inkább elhatározom, hogy változtatok ezen, és gyakrabban fogok nála jelentkezni.
- Félek, nem tudom jobban elmondani- nevetgélek kínosan. Sosem voltam jó körülírásban. Inkább példával igyekszem elmondani, mit nyújt nekem a zene. De azt hiszem, ezzel sem érek célt.
- Nem...nem és nem. Én csak azt mondom, ha hallgatod a természet hangjait, önmaga az felérhet egy szimfonikus művel. Vagy ha valamely zeneszámot hallgatod, elképzelheted mögé valamelyik természeti jelenséget...- próbálom más oldalról megközelíteni.
- Ne szándékosan válassz zenét, hanem hagyd, hogy az szólítson meg téged...- az ajkamba harapok. Ez vajon hülyeségnek hangzik?

- Én sem a jó humoromról vagyok híres...- vonom fel a vállam, és mosolygok. Ennyire azért ne legyen kényszeres, engem nem zavar, ha a mi beszélgetéseink komolyabbak maradnak. De ami vicces, az vicces, még akkor is, ha csak az én számomra az. Vagy csak neki... Csiszolódunk. Nem vagyunk egyformák. Na és?
- Tulajdonképpen sokmindent kipróbáltunk, voltak benne nagyon érdekes dolgok. Már sokra nem emlékszem, csak arra, hogy volt egy fizika könyv, és hogy abból is merítettünk ötleteket. Batikoltunk ruhát, festettünk tojást, üvegcserepekből és kavicsokból készítettünk vázát, ajándéktárgyakat...- tulajdonképpen a kora gyerekkorom egész jó volt..., amíg ki nem derült, hogy nem vagyok olyan lángelme, mint a nővérem.
A tánc kapcsán kissé húzódozik, azzal érvelek, hogy én is mindent kipróbálok, hogy a kedvében járjak - és közben ő az én kedvemre akar tenni, ez a poén az egészben.
- Én is szívesen megnézném a tiéd...- mondom sóhajtva. Nehezen tudom elfogadni, hogy ez egy tudatos viselkedésmód, amin nem akar változtatni. Örülni valaminek, nevetni nem bűn!
Apáról keveset beszélünk, de Usui rányitja a szemem, hogy lehetnék következetesebb, simulékonyabb. Mindenesetre próbálkozni fogok, hiszen nagyon szeretem őt. Megrémít, hogy egyszer majd nem lesz kihez szaladni, ha "szülőre" lesz szükségem. És talán neki is szüksége van rám, bár ő sosem vallaná be.
Aztán a zenéről beszélgetünk. Kicsit másképp gondolkodunk, de mivel úgy érzem, nem ért teljesen, tovább magyarázok neki.
- Ez való igaz- bólintok, amikor a természet összetett hangjairól beszél. Az egyetlen muzsika, amit sosem lehet megunni, ami sosem idegesít, ami mindig segít kikapcsolni, függetlenül a hangulatomtól.
- Én nagyon sok féle zenét szeretek...- mosolygok Usuira- meghallgatom a szimfonikusokat, de a pop-rock zenét is szeretem, kedvelem a musicalt... , talán csak a jazz-zel vagyok bajban...- húzom fel a vállam. Sosem értettem a jazz zenét.
- Remélem, az én kornyikálásomat már elfelejtetted- pirulok el, mert ugye, ma rajtakapott, hogy az autóban énekeltem.
Demetria már nem először van emlegetve. Sokszínű egyéniség lehet, és érezni, Usui kötődik hozzá valamilyen formában. Bizonytalan vagyok azt illetően, mennyit kérdezhetek róla.
- Szólóban énekel vagy valamilyen együttesben? //Már nem emlékszem, beszéltünk-e róla, de ha nem, megkérdezem// Játszik is valamilyen hangszeren?
Beszélgetés közben eszegetünk, s ahogy Usui tereli a figyelmem, egyre kevésbé vagyok görcsös, az evés is könnyebben és gyorsabban megy már, mint eleinte. Ki is ürül a tányérunk, bár időnként Usui szájába is tolok egy-egy falatot, "csak úgy", figyelmességből.
- A süti...- Szerencsesütinek hívják, de úgy tudom, általában valami szép mondást vagy idézetet tartalmaz a papír, amit a sütibe belesütnek- Megnézhetjük előbb a tiéd? - nézek kérdőn Usuira.

- Na, persze!- ez még nekem is meredeknek tűnik. Nagyon remélem, hogy nem komolyan mondja! A vígjátékok nagy része nagyon erőltetett.
Megosztom vele, hogyan kísérleteztünk a nővéremmel, és ő elmondja, ők hogyan töltöték az idejüket gyerekkorukban.
- Ó, igen- hajtom le a fejem, kissé szégyenkezve. Olyan ideálisnak tűnhet a mi életünk, pedig mindig minden addig tartott, amíg ő akarta, soha tovább, soha többször! A nővérem volt a család közepe, mindent hozzá kellett igazítani, és gyerekként ezt elég nehéz volt elfogadni. De ez egy olyan dolog, amiről nem beszélünk. Usui gyerekkora sokkal csendesebbnek, mégis normálisabbnak tűnik. Bár velem is inkább játszottak volna vagy olvastak volna mesét! (Mindig magamnak meséltem, miután megtanultam olvasni)
Úgy fogalmaznék, félénk barátság alakul ki kettőnk között, ami szűkös keretek közé van szorítva. Nem igazán értem az okát, mert Usui olyan vágyaknak  ad hangot, amit önmaga nem képes végrehajtani (mosoly). Mintha szégyenkeznie kéne amiatt, hogy kikapcsolódik, ha szórakozik, ha barátkozik? Félek rákérdezni, félek, megbántódnék. Én nem vagyok elég jó társaság? De hiszen az ellenkezőjét mondja... Bólintását annak veszem, hogy tudomásul vette, amit mondtam, de még csak egy halvány rezdülés sem látszik az arcán.
- Sokszínű...?- kicsit játszok a szóval. Odahaza a kétszínű is negatív tulajdonság, vajon ha sokszínűnek lát, azt jó vagy rossz értelemben gondolja? Talán csak annyit akar vele kifejezni, hgy nem vagyok unalmas..., bár nem tudom.
Kicsit fintorgok (de igazából mosolyba van ágyazva), amikor azt mondja, hogy amiért szívből énekeltem, egész "jó" volt. Képzelem... A lelkesedésem eltompította a hamis hangokat? Neki bot füle van? Jó páros vagyunk! Csak a hangszíne árulkodik róla, mulat rajtam.
- Ó, szóval jól sejtettem... hamis voltam...- temetem a tenyereim mögé az arcom. Szó-szó, régen voltam megmérettetve. Amúgy nem valószínű, magam is zenéltem és általános iskolában még az énekkarba is beválogattak. Csak nem lehettem annyira rossz! Azért joban szeretném, ha nem hasonlítana össze Demetriával, valószínűleg én húznám a rövidebbet. Demetria zenei tudása előtt kalapot emelek (ismeretlenül is).  
A módszer, hogy beszélgetünk evés közben, és a figyelmem megosztott lett, kevésbé görcsöltem rá az evésre (annak technikájára) segített ellazulni, és egész jól boldogulok. Usuival felváltva etetgetjük egymást, mert az apróbb darabokat, mint pl. a kesudió, többnyire ő csippenti a számba. Szépen el is fogy minden a tányérról, és én elégedetten dőlnék hátra, de a "híres" süti még hátravan. Usuié nagyon találó, valahogy illik is a korábbi beszélgetésünk témájához.
- Ú, most csak még jobban félek, nekem mit üzen a süti...- kuncogok. - Amúgy találó..., nemde?
Óvatosan töröm ketté a süteményemet, és simítom ki a papírt, ahogy Usuitól láttam. Gondolkodás nélkül kezdem hangosan olvasni, de az agyam gyorsabb, mint a szám, így a mondat vége kissé "elhalványodik", csendesebb lesz, mint az eleje.
-"Ne felejtsd el, hogy nem megkapni azt, amit kívánsz, néha csodálatos szerencse."
Az ölembe ejtem a kezem, vele együtt a papírt. Elolvasom még egyszer, pedig megértettem az üzenetet. Aztán összehajtogatom a papírt, és zsebre dugom, majd Usuira nézek.
- Tovább állunk?- kérdezem tőle, de lélekben most eltávolodok tőle, és egy másik férfi jut eszembe. Ha ő nem akarja, én sem tudom megmenteni. Egyáltalán akarja-e igazán? Néha kétségek gyötörnek, hogy az a nap, amikor találkoztunk az Elm utcában, nem csak a képzeletem játéka volt-e. Az biztos, hogy hosszútávon nem szerencsés, ha olyan férfiért epekedek, aki nem tudja kimutatni az érzelmeit. Viszont belegondolni abba, hogy nem kaphatom meg Őt (ahogy szeretném), fájdalmas érzetet kelt. Miért lenne az szerencse?
//El ne felejtsd, ez a játék még a kórház előtt játszódik...//
Ha Usui rábólint, hogy induljunk, kidobjuk a műanyag tányérokat és dobozokat az erre a célra kihelyezett szemetesekbe, és folytatjuk a kört, hogy megnézzük a többi árust, kirakodást, mutatványost... miegyebet. Kifigyeljük a helyeket, ahol lámpásokat lehet majd venni, de egyenlőre nem veszünk, hogy nem kelljen cipelni. Egy helyen gyerekek állnak sorba; mint kiderül, az arcukra festenek pillangót, macit, kutyát (ki mit akar), és nem messze attól a helytől egy tattoo kiírás kelti fel a figyelmemet. Nem mintha szeretnék tetováltatni, de van egy ötletem...
- Megnézzük... azt?- kérdezem Usuitól, és már megszokásból is belé kapaszkodom. Egyre nagyobb a tömeg, ahogy belenyúlunk a délutánba.

- Kérlek, ne folytasd, egyre nő bennem a bizonyosság, hogy nem vagy vevő a humoromra- temetem el megint az arcom a tenyerem mögé. De most csak húzom, hiszen a hangján érezni, nem beszél komolyan. Valahol elkönyvelem, hogy akkor sem mosolyogna, ha volna rá oka. Biztos ennek is megvan a maga története, de fájdalmas lehet. Hiszen nem sok magayarázat van arra, ha valaki nem tud/nem akar nevetni...
A zenei ízlésem alapján sokszínűnek nevez, és félek, nem értem jól a kifejezést, ezért kérdezek vissza, jól értettem-e. Ki is fejti nekem, hogyan gondolja, rokon értelmű szavakat keresve a megsegítésemre.
- Ah, kösz, így már értem- mosolyodom el. Azért ez messze áll az unalmastól.
S ha már zene, kritikát kapok az éneklésemre (oké, én provokálom, de akár füllenthetne is)
- Tényleg?- jobban elpirulok, mint amikor rajtakapott. Hiába no, kijöttem a gyakorlatból. Majd ezután visszafogom magam, vagy tátogva énekelek, vagy csak magamban...
A sütitörés és a benne lévő üzenet mindkettőnket felkavar, ez látható és érezhető. Usui fukar választ ad a kérdésemre, én egy kicsit lehangolódom. (Kicsit?) Usui szavait nem is értem, hiszen fogalmam sincs, ő mire (vagy kire) gondol. Már sajnálom, hogy az előbb azt mondtam, találó az üzenet, amit Usui olvasott fel. Így a sajátoméra éppen így kell gondolnom. Mert ha igaz az egyikre, igaz a másikra is, nem?
Javaslom, hogy lépjünk tovább, és Usui hűvösebben válaszol.
- Ne haragudj, maradtál volna még? - kérdezem. Nem veszem észre, hogy miattam változott meg.
A pálcikákat akkurátusan tisztogatja, és felém nyújtja azokat, amikkel én ettem. Szalvétába csomagolom, és a táskámba süllyesztem őket- Köszi!
Elfogadom a felém nyújtott kezét, ezt nem érzem furcsának, így kezdünk el újfent nézelődni. Közelebb hajolok hozzá, ha éppen mesél valamiről, hiszen egyre nagyobb a nyüzsgés körülöttünk, és a színpadhoz is közelíthetünk, ahonnan zene szól. Szívom magamba a látványt, mint valami szivacs, és kombinálok, ötleteket lesek... Amikor meglátom a tetováló sátor reklámját, Usuit arra kérem, menjünk oda.
- Jaj, nem, dehogy! Csak van egy ötletem...- nevetek, hogy azt feltételezi rólam, tetováltatnám magam.
Usuival közelebb megyünk a sátorhoz, előtte nagy plakáton a minták, miből lehet választani. Van ott mindenféle minta fekete és színes, kicsi és nagy, egyszerű és bonyolult.
- Láttad az előbb a testfestőket, akik a gyerekek arcát dekorálják ki? - kérdezem izgatottan- Mit gondolsz, ha odaállítok, hogy ezt szeretném a bokám fölé, odapingálnák nekem?- mutatok az egyik ábrára, mely egy táncos párt ábrázol.

- Úúúú, hogy lehet szeretni, ami nincs?- nem nagyon szokott sikerülni megnevettetni senkit sem. Sebastiant néha, de ő akkor is jókedvű, ha esik az eső. (Nem énrajtam múlik.)
Az éneklés emlegetése nem volt túl jó ötlet, mint kiderül hamis voltam. De Usui most is nagyon kedves, legalább valami jót is mond róla. Hálásan nézek rá, ma már nem először.
A sütizés megtöri a jókedvünket, de aztán igyekszünk visszarázódni, és nem tudomást venni róla, milyen gondolatokat indított el bennünk a két üzenet. Nézelődünk, beszélgetünk, aztán egy tetoválószalon előtt köünk ki. Van egy minta, ami tetszik, de annyira nem vagyok elszánt, hogy tetováltassam magam. Usui szóvá is teszi, hogy a testfestés nem lenne jó ötlet, mert gyorsan lekopik.
- Nem akarom örökké magamon viselni egy pillanatnyi elmebaj következményét...- kuncogok tovább. Csak csinálnék róla egy fotót, és elküldeném Sebastiannak... Vagy ha addig megmaradna... De nem is gondolom komolyan. Minek is akarnám ezt? Rázom is a fejem.
- Nem, nem is gondoltam komolyan, tényleg csak pillanatnyi elmezavar volt- magyarázom- Nem szívesen tetováltatnék magamra. Ez nem jelenti azt, hogy elítélném, aki csinálja, vagy csináltatja, csak...- meghúzom a vállam. Nem tudom ezt szavakba önteni- Neked van tetkód? - Amit látok a testéből, ott nincs.
Esetleg, ha lenne egy matrica, ugyanilyen táncos mintában, esetleg megvenném. De nem is magamra ragasztanám, hanem a tükörre, otthon. Apró emlékeztető...
// http://thumbs.dreamstime.com/z/dancers-9527630.jpg- ezeket most találtam. Van közöttük egész jó is! //

- Mert te szereted őket?- kérdezek vissza. Nem ismerek senkit, aki kijelentette volna, szereti a sárkányokat. De értem, hogy mire céloz, és valahogyan kedvemre való, hogy az öniróniámnak nem dől be.
A tetoválás kapcsán kezdünk újabb eszmecserébe, és Usui arra biztat, ne gyermeki módon festessek a bőrömre, hanem egy "magasabb" szinten; ami mégsem végleges, de pár napig megmaradhat. Tetszik az ötlete, az ilyesmit bevállalnám.
- Nem biztos, hogy minden légből kapott ötlet jó...- magyarázom Usuinak, miéret mondom, hogy elmebaj lenne magamra tetováltatni valamit.
- A tetoválás... visszavonhatatlan...- mondom ki, ami elsőre eszembe jut, mert Usui kiprovokálja belőlem a választ, majd hozzáteszem- Elismerem, némelyik jól is mutat, tényleg... most még... De az ember bőre nyúlik, változik, 20-40-60 év múlva vajon teteszeni fog, ha a bőrömön a huszonéves életem egyik emléke virít majd? - Láttam én elég öreget, hogy tudjam, nagyon rosszul mutat a tetoválás, ha alatta elnyúlik a bőr, vagy más heg torzítja.
Visszakérdezek, van-e neki tetoválása, és a válaszára elnevetem magam. Nem csak nevetgélek, komolyan nevetek, hangosan, hitetlenkedve.
- Szóval, ha ott lenne, inkább említést se tennél róla!- kuncogok tovább.- Amúgy érdekel..., tényleg megnézhetem? - kérdezem sokkal emberibb hangon.
Usuival aztán közelebb megyünk, és megszemléljük a kínálatot.
- Úgy érted, végig a csonton? Vagy ebben a ... lyukban? - mutatok a saját kulcscsontom feletti kis árokra. -Hm, én inkább a bokámra vagy a vállamra gondolnék. Vagy a nyakszirtemre... Azt nem láthatná akárki...
Nézegetem közben a tetkókat, mintha komolyan fontolgatnám, varratok magamra valamit. Ha azt nem is, lehet, hogy azt a henna-dolgot bevállalom...

Álmélkodva nézek Usuira.
- Nem is léteznek sárkányok...- mondom halkan; fura, hogy Usui olyan dolognak tulajdonít ekkora jelentőséget, ami nem létezik. Megbántani nem akarom, érezheti is, hogy megrebbenek, amikor kiejtem a szavakat.
- Ha kútba akarnék ugrani, ne tarts vissza!- Semmit se vesztene a világ, ha eltűnnék örökre. Nem feltétlenül érezni a hangomon, hogy komolyan beszélek.
A tetoválás hátrányairól beszélek neki. esztétikai és morális dolgok jutnak eszembe, azaz hogy hogy fog kinézni, illetve, hogy mit közvetít majd sok év múlva az a tetkó, amit egykor magamra varrattam.
- Legyen úgy!- gondolok a bőrére. Ha odafigyel magára, mindig feszes marad a bőre. De ehhez akaraterő kell, nekem meg az nincs.- Oké, de az is igaz, te sokkal megfontoltabb vagy, mint én, évek múlva sem lesz okod rá, hogy szégyelld, ami eszedbe jutott egyszer!- Ha nehezen is, de azt fejezném ki, megfontol abban is, hogy mit tetováltasson magára. Sokkal inkább képes előre gondolkodni, mint én.
- Igen, az még nem gáz, de például egy név, egy szó, egy jelkép...- Lehet, hogy pár év múlva már nem ugyanazt jelenti...- Nem arról van szó, hogy megváltozna a jelentéstartalma általánosságban..., hanem a személyes kötődésem alakul át az idők során. Hm?- vajon érti, mit akarok mondani?
Elnevetem magam, ahogy Usui a tetoválatlan fenekéről beszél. Nagyon vicces!
- Nem is feltételeztem soha- mondom, még mindig nevetgélve. Miért hazudna? - Milyen tetkót lehet okkal a fenekedre varratni? - Már meg sem kérdezem, vajon ki látná... Nem üzenetet közvetítenek ezek a testre varázsolt szimbólumok?
Aztán csak bólogatok, pironkodva, de nevetgélve.
- Elhiszem. Azt nem kell megmutatnod!- kuncogok. A tetkója azonban tényleg érdekel.
Usui fel is húzza a pólóját. Ami először feltűnik, mennyire szép felsőteste van: izmos, feszes. A sárkány motívuma az oldalán fut végig, és elkerekedik a szemem, bevallom, nem ilyenre számítottam.
- Wow. Ez nagyon aprólékos, kidolgozott munka, nem csak egy sötét folt, vagy körvonal...- mondom elismerően és kedvem lenne végigsimítani rajta. Persze, nem teszem. - Ah... Nem fájt?- ez kismillió tűszúrás... És még valami:
- Miért éppen ide?- általában karokon, lábakon, és a mellkas-, vagy hát felső részén szoktam látni tetoválást.
Ahogy javaslatot tesz arra is, hova tudná elképzelni az én (lehetséges) tetoválásomat is... Megérint, hogy pontosítsa a helyet, mire gondol. Nem idegen az érintése, voltam már átkarolva általa, fogta már a kezem, a karom, de olyan szelídség van ebben az érintésben, hogy akaratom ellenére belepirulok. Csak azt érzem, hogy ég az arcom. de közben dumálok...
- Abban van valami romantikus, hogy csak egy valaki tudja, létezik. Tudja, hogy hol, és mit jelent... - Igen, jobban el tudnám képzelni. Behunyom a szemem. Finom ujjak, gyengéd száj érintése a nyakszirtemen, szinte a hajam vonalában. Bakker, ébredj fel!