A lampionfesztiválon

Nem tehetek róla, Usui felvetése olyannyira nem áll összhangban azzal, amit gondolok róla, hogy önkéntelenül felnevetek, mert azt hiszem, parodizál vagy ironizál, vagy tudom is én mit ... izál, de nem komolyan beszél, az biztos. Még hogy nem vonz senkit? Ő? De ő nem nevet, és kínosan elhallgatok, mert ez így egyáltalán nem vicces így. Nem vele, hanem rajta nevetni pedig udvariatlan, sőt bunkó dolog. Da ha csak én nevetek, higyeti azt, hogy rajta...
- Légyszives... Magyarázd el, miért gondolod így?- kérdezem tőle komolyabban. Szeretném őt megérteni. Hiszen olyan sok jó tulajdonsága van, és ... Ki az, akinek nincsen rossz?
Bókolok neki, hogy egyéniségnek tartom, hogy másnak, mint amilyen az átlag, de mintha magáról semmi jót nem tudna mondani; olyan tulajdonságokat emel ki magából, ami... nem is igaz rá feltétlenül.
- Van abban valami, amit mondasz. Az arcod valóban szoborszerű. Ideális modellje lennél egy tanuló csoportnak, aki éppen szobrot formáz, vagy festményt fest. Rólad el tudom hinni, hogy mozdulatlanulsz ülsz végig 4-5 órát, akkár többet, mert nagyon fegyelmezett vagy. De inkább utóbbi tulajdonságodra emlékezem, és nem arra, akár szobrot is mintázhatnának rólad...- mondom neki szelíden. Úgy bánt, hogy úgy látott nevetni, hogy azt rossz néven veheti! És egyben elgondolkodom: vajon miért tartja magát ilyennek? Miért teszi magát ilyennek?
Demetriával kapcsolatban sok dolgot már nem tudok hozzátenni a témához. Katona családban nevelkedik, és hiába az egyetlen lány, nem kapja meg a hozzá illő bánásmódot (szeretetet). Talán. Legalábbis tőle is nagy dolgokat várnak el, mint a fiúktól. Nem is kétséges, hogy mindenkinek a papára kell hasonlítani...
Veszteségről beszélgetni nem túl szerencsés. Még a betegeimmel sem megy rögtön elsőre. Úgy hiszem, hogy ebben a témában egyáltalán megnyíljon valaki, ne elég csupán per kedves szó. Valaki ugyan szeret panaszkodni, de Usui nem olyan. Ő magába fojtja az érzéseit, nem is vitás, így amikor a darvakkal kapcsolatban rájövök, valakit gyászol, valakit elvesztett (nem csak a halál választhat szét embereket), akkor hanyagolni kezdem a témát, vagy inkább terelni... a térfonás felé.
Eddig jól haladtunk. Jönnek a hatszálas fonások, Usui gyorsan halad, nagyon ügyes, kezd ráállni a keze, hogyan csinálja gyorsabban, hatékonyabban a fonást, hogyan húzza meg a szálakat... És közben az ékszerekről kezdeményez beszélgetést.
- Nem tudom... Nem szoktam viselni- mondom neki még egyszer, lassabban. Ha szeretném, viselném, vagy valami ilyesmi, nem? Sosem voltam gyűrűs , és a fülbevalókat sem részesítem nagy kegyben. Egyszer-egyszer felteszek egy láncot, vagy éppen karkötőket valamely ruha kiegészítőjeként, de ezek is inkább zavarnak, és divatozni sincs kinek...Akkor meg: minek is?
- Nem szeretem különösebben egyiket sem...- vonom meg a vállam, mert nem érzem, hogy jelentősége volna a válaszomnak.

-Régebben is nehezen találtam összhangot másokkal. Pár éve pedig még kevésbé. Mivel sosem mosolygok vagy nevetek, túl merev vagyok és teljesen másképp gondolkodom és fogalmazok mint mások így könnyen mondom, tőlem mindenki különbözik, de nem is mondanám vonzz bárkit is az én mentalitásom. Inkább feszélyezőnek vagy ijesztőnek tűnök. Vagy leginkább mogorvának és bunkónak. Ellenben ha valakivel mégis találok közöset, annak talán jobban örülök, mint bárki más. - Fejti ki, bár ő nem haragudott eddig sem hogy nevet a másik, szereti amikor nevet. Neki pedig azt is elnézi, ha rajta nevet, mert tudja, nem akarják megbántani. Ilyennel legalábbis nem.
-Kibírnám, meditálva könnyedén. - Bár a rekord hat óra volt és teljesen elgémberedett mindene. De legalább haladt anno a gyakorlással, mert akkor még nagyon nehéz volt neki. - Szobrot nem kérnék magamról, az biztos. - Sóhajtja, a gondolat is fura neki. - De ha a fegyelmezettség jut rólam eszedbe, azt megértem. - És elfogadja, noha azt nem teszi hozzá.
A beszélgetés végül egészen kanyarog, mint valami folyó, de nem zavarja, élvezi minden apróbb kiáradás ellenében is. Most épp az ékszerviseléséről kérdezi a másikat.
-Pedig vannak szépek. - Usui konok, ha egyszer a fejébe vesz valamit az úgy is lesz, szóval nem erőlteti, csak magában gondolja végig, az ő anyja mit hordott. Egyszerű fülbevalót, köveset, de azt nem adna most a másiknak, továbbá medált. Azt viszont adhat, ha nem akarja nem is hordja, vagy máshova akassza fel, nem a nyakába. Csendben ennél marad míg fon, majd a 10. sor fele ránéz a másikra újra.
-Ha így jó, mutatod a következőt? - Kezd belejönni és élvezi hogy halad.

- Az elméletedben van némi igazság, de nem értek mindennel egyet feltétlenül...- nézek rá, és érzem, hogy melegebb lesz az arcom, ahogy elönt a pír. Igen, ijesztőnek gondoltam én is, elsőre... de már aznap este megváltozott a véleményem!
Mosolyogva csóválom a fejem, hogy nem akar szobrot magáról. Ez olykor nem akarás kérdése. Az emberből hős lesz (és neki minden esélye megvan erre), máris állítanak neki egy szobrot. Nem emlékszem olyanra a történelemben, hogy valaki magáról akart volna szobrot állíttatni. Hacsak nem valami diktátor.
Folytatjuk a fonást, a beszélgetést mindig valami vidám témára probáljuk terelni (bár időnként mintha megtorpannánk, vagy olyasmiba ütköznénk, ami fájdalmas).
- Én sem állítottam, hogy nincsenek szépek- mondom könnyedén. Nem szeretném, ha azt gondolná, túlzott igényeket támasztok az ékszerek iránt, vagy válogatós lennék. Van néhány ékszerem, de azokat sem hordom. Csupán praktikus okokból, de már megszoktam így. Nem hiányoznak, hogy csüngjenek, lógjanak rajtam. (És ahogy már említettem, a munkában úgysem viselhetném...)
A fonással jól halad, megcsinált már kb 10 sort...
- Várj, ne szaladj annyira előre...- nevetek. Nézzd már, milyen kíváncsi lett a többi fonásra!- Ez a fonás már megenged egy kis játékot. Folytathatod így, amíg el nem unod, vagy... Visszafordíthatod, és akkor háromszögeket alakíthatsz ki a göbölyded fonásban mintaként, nézzd csak...- és megmutatom neki a sajátomon, ezt hogyan érheti el. Pár sor után már látszik is, hogyan alakul ki a mintázat- Itt csak az a fontos, hogy mindig ugyanazon a helyen válts. Akkor lesz egyenletes a mintád.
Igazság szerint én már feszengek kicsit, mert rossz szokásomhoz híven meggörbül a hátam, amikor fonok, és elfáradnak a tartó izmaim. Ki is húzom magam, és ropog a gerincem (remélem, csak én hallom). De nem panaszkodom, még bírom... még sokáig bírom, hiszen kedves nekem Usui, és felvállalok érte egy kis kényelmetlenséget.

Elpirul a másik, de elképzelni nem tudja miért, mi járhat a fejében.
-Például? - Ha már így belekérdezett nála a másik, ő is visszakérdez, noha magáról nem szeret beszélni, maradjunk annyiban.
Usui makacssága kifelé nem tükröződik, csak ő magában dönt el dolgokat, csendben, egyszerűen. Aztán már kérdez is mást.
-Hm. - Torpan meg úgymond a felszólításra, majd nézi mit kéne fordítania és merre vagy mi a szösz. Eleinte fura neki, de ahogy utánozza lassacskán rájön mi és hogyan is van. Fonogatja az új módszer szerint, de lopva látja, hogy mocorog a másik. Na igen, Usui simán elücsörög egész nap is ha oka van rá. Most épp lenne, de sejti hogy a másikak megterhelő, na meg mászkálni jöttek, ez csak most van, a fonás megvárja. Meg tulajdonképpen már ez is jóval több mint amit tudott, szóval neki ez is elég.
Le is teszi ahogy még font 4-5 sort.
-Mit szólnál, ha szétnéznénk még? Aztán ehetnénk is. - Most még nincs akkora tömeg talán az ételes standnál, bár ki tudja. Ő maga már kezdeget éhes lenni, bár Ameliáról nem tud nyilatkozni.

- Tudsz nevetni és mosolyogni. Kár, hogy nem csinálod gyakrabban- mondom neki előljáróban és ezek már mindjárt azok közé a dolgok közé tartoznak, amivel nem értek egyet azok közül, amiket magáról állít. - Nem vagy bunkó és mogorva sem, talán kicsit szigorúbb, mint az átlag- Na jó, annál sokkal jobban, de ez nem olyan tulajdonság, ami ellenszenvessé tehet valakit.
- Fontos kérdés, hogy te keresed a különbségeket a többiek és magad között, vagy ők? - Én eddig nem tapasztaltam, hogy Usui elutasító vagy ellenséges lett volna. Hogy nem egészen úgy kommunikál vagy fejezi ki magát, mint a nagy átlag; hát Istenem. Engem sem értenek meg sokan.
...
Bár szívesen tanítom Usuit a térfonás rejtelmeire, és nagyon ügyesen halad, én elunom magam ültömben. Azaz inkább az ülés fárazst, nem a térfonás maga, de a mocorgásommal magamra vonom Usui figyelmét.
- Ha nem bánod...- nézek rá hálásan, és újfent kihúzom a derekam, hátam, mert elgémberedtem- Nem szokásom ennyit ülni egyhuzamban...- nevetek egy kicsit, mert ez olyan furcsán hangozhat. Ki az, aki nem szeret leülni?
Ha egyezik, elpakoljuk a megkezdett munkadarabokat, meg a kipakolt madzagokat.
- Folytathatjuk később, ha van még kedved hozzá- teszem hozzá, mert szívesen megtanítok neki mindent még ma, ha kedvet érez hozzá.
A fesztiválozók száma közben jelentősen megszaporodott, pedig a naplemente még mindig messze van. Úgy tűnik, sokan jöttek ki munka után. Megint úgy nézek körül, mintha először látnám a sokadalmat. Régen éreztem ilyet... Szokatlanul sok ember van körülöttem, a fülem egy rövid időre be is dugul, mintha ki akarná rekeszteni a zsivajt, és csak a szememmel fogadom be a látványt. Békés a tömeg. Nem kéne szoronganom. Nem történhet semmi baj...

-Rég nem szokásom. - Jelenti ki, de valahogy úgy érzi, nincs joga vagy nem is tudja. Talán amúgy is túl komoly és túl mély a gyásza. Valamint idejét sem tudja mikor mosolygott utoljára. Talán mikor a Húgával beszélgetett. Az nem most volt.
-Tudok az lenni, ha velem is azok. Veled nem tudnék, ha kettesben vagyunk kétlem hogy tapasztalni fogod. - Világít rá erre az apróságra, mert Markkal igenis mogorva és bunkó, de nem is akar kedves lenni vele. Már nem.
-Fogós kérdés. Én azért keresem hogy megértsem őket, ők nem keresik, ők látják. - Ő inkább így fogalmazna a különbségek esetében. Ameliával más, vele valahogy nagyon hamar megtalálta a közös hangot, a közös pontot és azóta sem érzi hogy be kéne zárkóznia a nő elől.

-Nekem is csak akkor ha okom van. Például tanulok. Vagy meditálok. - Egyébként szeret mozgásban lenni, kevésbé érzi hogy fáradt. Minden esetre neki nem furcsa, hogy a nő már mászkálna, cseppet sem, több okból sem.
-Meglátjuk, lesz-e mindkettőnknek. - Ő valószínű később is szívesen nekiáll, mert meg szeretné tanulni, de ezt bármikor megtanulhatja, belátja.
Amint összepakoltak, jelzi is, hogy akkor menjenek nézelődni és már nyújtja is a kezét a nőnek, bár inkább átkarolja megint, kényelmesebb. Nem egy kézen fogva mászkálós fajta.
Ahogy vezeti, elhaladnak egy csecsebecsés mellett, van ott minden ami a feng shui-hoz köthető, kisebb ásványok, szerencsét hozó állatfigurák, pénzérmék, pálcikák, hajdíszek.
-Tudsz pálcikával enni? Amúgy jól mutat a hajban is pálcika, hosszú a hajad, szerintem neked is jól állna. - Veszi el az egyik pirosat, amire aranysárgával vannak jelek felrajzolva.
-Kínában az arany és a piros a szerencse és a bőség színei. - Nem tud sokat kínáról, de ezt például igen.

- Ezen változtatnod kéne...- nézek rá lágyan, kedvesen, mosolyogva. Tetszett, amikor hülyültünk az autóban, és éreztem, hogy hajlamos ő is hülyülni. Milyen lehet, amikor elengedi magát, amikor szívből nevet?
Elmondom neki, mivel nem értek egyet, és azzal válaszol, hogy személyre szabottra varrja a dolgot. Azaz, hogy velem nem olyan, mással meg igen.
- Kétlem, hogy a főiskolán másik arcod mutatnád...- amúgy sem tartom olyannak, aki megjátszaná magát. És nem hiszem, hogy miattam lenne most másmilyen, mint szokott.
- Gondolod, hogy attól érted jobban őket, ha a különbségeitekre helyezed a hangsúlyt? - ha ez a normális, valamit én csinálok rosszul. Én inkább a harmóniára törekszem, és kerülném a konfliktusokat.
- Más látni valamit, és más nyammogni rajta. Csak azért, mert látszol valamilyennek, nem skatulyázhatnak be, hogy biztos olyan is vagy- Igyekszem meggyőzni róla, hogy a legtöbb ember nem látszatra ítél. Szeretik megismerni az embert, akit a külseje rejt, legalábbis... remélem. Ha nem így volna, mi sem lennénk itt, az előítéletem miatt bezárkóztam volna, és sosem tartanék vele kapcsolatot. Sem mint magánember, sem mint közember. Megijedek saját gondolatomtól: bennem is erős lenne az előítélet?
...
Kicsit elfáradtam az ülésben. Szokatlan nekem a mozgásszegénység. Igaz, hogy jár a kezem, de a gerincem megviseli, ha elgyfolytában görnyedten ülök. Márpedig görbe vagyok, mint a kérdőjel.
- Ó, meditáció... Ez érdekelne... Van olyan technikád, ami rövid idő alatt pihentet, hogy ne kelljen aludni? - mennyi időt megspórolhatna nekem! De jó volna! (Mindig is sajnáltam az időt az alvásra).
- Magadban kételkedsz vagy bennem? - kérdezem, de nem haragszom egyik esetben sem. Nem kétlem, hogy képes vagyok bármikor folytatni, nekem most csak egy kis mozgás kell... És érdekel a fesztivál, még nem láttam mindent... Tartok tőle, ha később nagy tömeg lesz, valamiről lemaradok.
Usui aztán a kezét nyújtja, de aztán nem így vezet vissza a forgatagba, hanem megint átkarol. Esetlennek érzem magam, ha csak lóg a karom, így fél kézzel én is átölelem őt. Megállunk megint egy sátor előtt, aminek az eleje teljesen fel van nyitva. Egy asztalra van minden kipakolva, és fürkészőn nézek végig a kínálaton. Usui a pálcikákra hívja fel a figyelmem.
- Nem tudok- ingatom a fejem. Mindent hagyományos evőeszközökkel eszek. Vagy kézzel...
- A hajamban a pálcika? Úgy érted, kontyba rakva, feltűzve? Biztosan ennek is megvan a maga technikája...- Gyakram tűzöm fel a hajam, és sokszor csak lófarokba kötöm, de tetszenek az alternatív kontyok, fonatok, úgyhogy a pálcika ezen funkciója jobban érdekel, mint enni vele...- Meg tudod mutatni?
A kezében már ott egy pár evőpálcika.
- Egy kis szerencse sosem árt... De a bőség mely formájában? - Kuncogok. Valamiért a gyermekáldás jut eszembe. És vannak más dolgok, amik nem érdekelnek, és olyanok, amiktől távol akarok maradni. Nem vagyok babonás egyébként, de nem árt tudni, mit hordok magammal (magamon).

-Nem tudom menne-e... akarnám-e... - A végét csöndesebben mondja, elvégre bűntudata van és úgy érzi hamar megkeseredne az a mosoly, még mélyebb bánatot okozva.
-Nem mindenkivel vagyok kedves. Akik kimutatják nem tetszésüket, azokkal nem leszek egy idő után kedves. - Mondja magától értetődően, elvégre Markot ha látja reflexből enyhén fintorog.
-Inkább azt értem meg mitől vagyok én más. Vagy épp miért nem értenek. - Nem azt mondaná, hogy arra hegyezi ki a dolgot mindig, hogy ezeket keresi, ő a hasonlóságokat keresi, csak épp a különbözőségek szembeötlőbbek.
-Pedig megteszik. Sokan nem is akarnak megismerni, de nem zavartatom magam. Mindenkinek joga van azt hinni amit akar. Kevesen tudnak rólam bármit is, nekem megfelel. - Nem esik ettől kétségbe, elvégre ő választotta a magányt, ön és mások védelmében. Könnyebb így valahol...

-Olyan nem is tanítanék. Aludni kell. Egészségtelen ha nem alszol. De olyat taníthatok ami ellazít, könnyíti az elalvást például. - Ajánlja, mert nem tart neki semmibe.
-Benned. - Ő nem szégyellős, kimondja amit gondol, de nincs neheztelés a hangjában, elvégre nem ezért jöttek, legalábbis nem elsősorban.
Elindulnak, nézelődnek, Őt magát nem zavarja hogy átkarolják, noha kissé furcsa, senki sem szokta.
-Akkor majd ha eszünk, megtanítalak. - Határozza el, szerinte ez jó ötlet.
-Megvan, nem bonyolult. Persze. Ha érdekel elmagyarázom, bár nem biztos hogy elsőre menni fog. Régen csináltam... - 'Elég régen csinálta, ami azt illeti. Na persze nem magának, a húgának, bár lehet a hosszú haja megtévesztő lesz.
-Hm. A piros az élet színe. Az arany azt hiszem a földi és a mennyi áldásoké, de hogy miben hoz gazdagságot pontosan nem tudom. - Rázza a fejét kicsit, hogy ennyire nem tudja. - Tetszik? - Kérdezi, ezek arasznyi pálcikák, van olyan is, aminek a végén bojtok vannak, azokat is nézegeti. Ameliának szerinte jól állna.

Meglep, amit mond.
- Ha akarnád? Miért ne akarnál nevetni, mosolyogni? - nézek rá megütközve. Ha szándékosan fogja vissza magát némileg értem már, miért volt olyan furcsa az autóban. Már azt hittem, a humorom nincs ínyére.
- Oké, ez világos. Én is távolságtartóbb leszek azokkal, akik ellenségesek velem- ez normál emberi reakció. Éppen ellentétesen működik, mint ahogy a vonzás törvénye.
-De ha érted, miért nem értenek..., nincs benned arra vágy, hogy változtass ezen? Hogy úgy fejezd ki magad, hogy ők is megértsék, mi zajlik benned?- kérdezem, félénkebben, mert úgy érzem, ez már valahogy magánügy. Az biztos, hogy nem mindenkinek akarja felfedni magát, de több barátja lehetne, ha... ő is akarná.
A skatulyázós elméletemre helyesel, és azt mondja, ez a módszer neki megfelel. Vitába szállnék vele, de azt mondja, jó ez neki így, és emiatt inkább a számba harapok. Szándékosan csinálja. Szándékosan nem enged senkit a közelébe. Én miért vagyok mégis kivétel?
- Tőlem mégsem tartasz... - nézek rá, féloldalasan, a hajam mögül.- Mivel érdemeltem ki a bizalmadat?
...
- Azzal kiegyezem, ha mélyebb az alvás, pihentetőbb. De ne legyen hosszabb...- nevetek zavartan. Mert hát szükséges az alvás, de rengeteg idő megy el (feleslegesen). - Érdekelne az a technika...- Azzal is időt spórolok, ha nem megy el forgolódásra...
A térfonással kapcsolatban azt hiszi, eluntam a dolgot, és ezt nem fél megmondani. Tetszik, hogy ennyire szókimondó.
- Arról van csak szó, hogy elültem magam. Nem a fonást untam meg, szívesen megtanítom még a másik két technikát. Nem lesz nehéz...- mosolygok rá. Nagyon ügyes, könnyen meg fogja tanulni.
Megindulunk a tömeg felé, és mivel a kezét átvezeti a vállamon, és is átölelm a derekát. Dupla biztosíték, bár szokatlan, hogy így kapaszkodunk össze. Lehet, hogy számára ez éppen olyan természetes, mint számomra, ha megérintem a betegeket, miközben kommunikálok velük. Ritka a kivétel.
Az egyik kirakodósátorban pálcikákat mutat. Több funkciójára is felhívja a figyelmem. Mint hajba való, érdekel, de hogy egyek vele, szinte lehetetlennek tűnik.
- Megpróbálhatod, de felkészítelek, béna vagyok!- mondom, a szokásos "önismeretemmel". Nem feltételezek magamról túl sokat, ezt bárki megmondhatja.
- Félelmetesen gyorsan tanulsz. Szerintem felejteni sem tudsz... Menni fog!- biztatom. Biztos vagyok benne, ha már tűzte fel valaki haját ilyen pálcikákkal, azt újra meg tudja majd csinálni.
Beszél a pálcikákról, a színek jelentéséről. Érdeklődve hallgatom. Szeretem hallgatni, bár meglepően keveset beszél. Közben nézegetjük a pálcikákat. Egy piros-arany színűt már a kezembe nyomott, de egy másik is felkelti az érdeklődését. Azon még fura kis bojtok is vannak. Viccesek. Ez jut eszembe róluk először.
- Mit jelentenek a bojtok? - kérdem és szétnézek még az asztalon, hátha látok valami érdekeset.

Ez egy igen nehéz és összetett kérdés ami sok sebből vérzik. Félre is néz, lehet ezt a választ most passzolná.
-Én alapból vagyok távolságtartó. Akkor mogorva leszek. - Magyarázza a másiknak, bár semmi agresszió nincs benne, alapjáraton nincs is.
-Jobb így. - Közöl csak ennyit, mert megint messzemenő beszélgetés lenne, ami úgy érzi akár bajba is sodorhatja a másikat. Sosem tudhatja mikor döntenek úgy, pontot tesznek az i-re és nem tudhatja, nem-e keverne-e bele valakit pusztán azzal, hogy ezt elmondja. Ő biztosra akar menni.
Persze újabb remek kérdés, némileg zavarba is jön, mert igaza van a másiknak. Vele itt van, beszélget vele...Ki tudja nem okozott-e már ezzel is több kárt mint kéne?
-Egyszerűen kedvellek. Jó embernek tartalak. - De aztán csak megvonja a vállát. Maga sem tudja. Egyszerűen csak szeretett volna beszélgetni egy jót, azt, hogy legyen egy szép napja, egy szép emléke. Ameliával olyan könnyen elbeszélgetett már rögtön első nap. Régen tapasztalt ilyet és... hiányzott neki. Nagyon is. Kicsit meg is ereszkedik a válla, a keze meg megáll, nem fon. De hamar összeszedi magát, mert ennyit adott magának kivételesen, nem akarja elrontani, nagyon nem, szóval újra visszatér a semlegességbe, az elég jól megy már neki.

-Ha pihentető, nem kell hosszabbnak lennie. - Ő legalábbis így véli. - Jól van. Megmutatom majd, de ahhoz csend kell és hogy ketten legyünk. Esetleg egy ágy ha elalszol kényelmes legyen. - Bár kivételesen ahogy belegondol ez így elég... félreérthető. - Vagy inkább egy rét, pokróc... ilyesmi. - Még csak az kéne azt higgye a másik ilyen fortélyokkal akar valami tisztátalant tenni...
-Rendben. Ha lesz még kedvünk, akkor megnézzük. - Ebben kiegyezik, de van még program bőven, szóval előbb szétnézne.
El is indul vele, kilyukadnak az egyik standnál.
-Nem vagy. És nem nehéz. - Ő legalábbis mióta az eszét tudja képes rá és ha gyerekként ment neki egy felnőtt is képes lesz rá.
-Jó tanárom van. - Néz a másikra, mert nem volt nehéz, amúgy is csak figyelni kellett. - Akkor vegyünk. - Állapítja meg, mutogat is párat, nem tudja még, Ameliának mi tetszene.
-Az csak dísz. Tudtommal nincs jelentősége, de a nők szeretik a díszes dolgokat. Nem? - Dönti oldalra a fejét, vajon Amelia is szereti-e őket.
-Melyik tetszik? Szerintem ez a fehér is szép. - Mutat egyet, nincs rajta semmi, csak pár bambuszminta feketével. Úgy fest ő nagyon akar venni valamit a másiknak.

Nem válaszol a kérdésemre, inkább eltekint másfelé, ezzel jelezve, hogy nem akar válaszolni. Úgy záródott be egy ajtó előttem, ahogy annak idején Lioval, gyorsan terelnék, legalábbis finomítok, hiszen egy téma még ott van nyitva közöttünk.
- Értem. - Mogorva. Bólintok. Szóval, ha ilyenné válik, elrontottam valamit. Legalább tudom! Lehet, hogy kezdetben is azért tűnt olyannak? Bizalmatlanság volt? Távolságtartás? Pedig ő keresett meg engem...
Még mindig nem értem, ha velem működik, másokkal miért nem csinálja. Szerintem más sem bonyolultabb, mint én. Olyan röviden válaszol, megint úgy érzem, falat emel közénk. Mintha titka volna. (Épp, mint Lionak)
És nem mintha attól tartanék, hátsó szándékok vezetik, amikor engem ide hívott, hiszen részben már válaszolt az ezzel kapcsolatos kérdéseimre, mégsem tudom megfogalmazni, nem tudom megérteni, velem miért tesz kivételt.
- Köszönöm- mondom neki, és ez jól esik, ahogy mondja. Nincs benne semmi túlzás, semmi olyan, amit ne fogadnék el. Kedvesnek tartanak, jónak, más szóval, és igyekszem az lenni. Mindig, mindenkivel. - Szerintem te is jó ember vagy. Több barátot érdemelnél... - mondom neki, aztán úgy teszek, mintha elvonná figyelmem a fonás. Ha úgy vesszük, ismerek pár embert, akik valamilyen terhet cipelnek a múltból, s emiatt mind, mind magányosnak tűnnek: ott van Lio, Lip, Jason... itt vagyok én is. Nem tudom, bárhogy szeretném is, hogyan tudnék ezen változtatni.
...
- Ez jól hangzik, érdekel!- csillan a szemem. Feltűnik, hogy milyen alternatívákat sorol az ágy helyett. Mosolyogva nézek rá- Ha nem bíznék benned, ide se jöttem volna el...
Az érintését se tűrném, úgy szórnám le magamról, mint ahogy kutya szokta a vizet. Épp elégszer próbálkoztak már rám akaszkodni, hogy tudjam, ez az ölelés nem birtokló. Ahogy telik az idő, egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem mint nő érdeklem Usuit.
A térfonás folytatásában kiegyezünk, bár nyitva marad a kérdés, mikor és hogyan. Egyenlőre vonz a forgatag (vagy inkább, hogy mozoghatok). Belemerülünk az egyik stand ajánlatába. Kedvesnek tartom, ahogy figyel rám, a kedvemben akar járni, mindent megmutat, megtanítana arra is, hogyan kell használni. Meg is lep, milyen ötletei vannak.
Már-már mulatságos, hogy egymást méltatjuk, ki kit hogyan tanít. Felnézek rá, de nem szólok semmit. Inkább csak engedékenyebb leszek, mert rájövök, mire megy ki a játék.
- Az a fehér tényleg szép...- mondom aztán, és halkabban súgom oda neki- A bojtos nem tetszik.
Valakinek az is biztosan, és az árust sem akarom megbántani. Lehet, hogy saját készítés, és sértésnek venné, ha hallaná a véleményem.
Aztán megakad a szemem egy kis medálon, mely vékony bőrláncon függ. Jin-jang szimbólum, és erről már sokat hallottam. Megsimítom, és szinte vonz.
- Szeretném ezt megvenni- mondom a árusnak, és ahogy kifizetem, rögtön el is teszem.
Ha igaz a megérzésem, és megveszi nekem a fehér pálcikákat, zavartalan mosollyal nézek rá.
- Akkor most neked is veszünk egy párat... Melyik tetszik legjobban? - és kicsit megszorítom az oldalát. Nincs esélye, hogy nemet mondjon. Ha kell, megmakacsolom magam. Vigyorgok, mint aki biztos a dolgában, de mástól lett jó kedvem.

Usui maga úgy gondolja, nem érti őt a másik, de nem is várja el, elvégre sok rossz emléke van, aminek a terhe az övé és senki másé. Hasonlót senkinek sem kíván, ezért sem osztja meg. A mai filmek elég erőszakosak, hogy elképzelése legyen az embernek a hallottak alapján, de átélni egészen más. Nem is szeret rá emlékezni.
A kérdésre próbál egyszerűen felelni, noha ő sem tudja pontosan miért kedveli Ameliát, egyszerűen csak kedveli.
-Lehet. - De lehet nem, nem tudja megítélni. - De nekem elég, aki van. - Néz a nőre, jelezve, őt is beleszámolja, noha ez talán korai, de mit számít? Azt sem tudja holnap mi lesz, vagy azután. Kimondja amit érez, mert anno nem tette és bánta. Megbánta. De hogy ez előny vagy sem... még mindig nem jött rá.

Biccent, hogy érdekli a másikat a meditációs technika, de kicsit köszörüli a torkát.
-Értem, de... ez illetlen is volna. Utólag belegondolva. - Elvégre kettesben egy nővel egy szobában... nem illő. Mármnit hálóban, mert a nappalival nincs baja, de ágy a hálóban van, az meg intim. Nem akar tolakodónak tűnni.
Igaz, az hogy átkarolja meg sem fordul a fejében hogy esetleg tolakodó, mert csupán azért csinálja, hogy a nő biztonságban érezze magát, hogy védve van, hogy figyel rá. Nem azért, mert össze óhajt bújni, noha egész kellemes így lenni, de be nem vallaná.
-Pedig szép lenne a hajadban... - Pislog a másikra már az árusnál, de ha nem hát nem. Akkor a fehér.
Azt kéri, de kéri az elsőt is, ami arany és piros, na meg vesz két rendes evőpálcikát is, mert az nem árt.
Közben Amelia vesz egy medált, ó, érezte ő hogy lenne a nyerő, de csak magában mosolyog.
-Fel kéne tenned, jól állna. - Veti oda kedvesen, és odaadja amiket vett.
-Tudod... - kicsit zavarba jön, hogy megszorítják az oldalát, közel préselődik kissé a másikhoz, futólag elpirul, de már múlik is el. - Nem áll valami jól a pálcika a hajamban, de kösz. - Mondja szórakozottan, mert nem csak az van ott, de erre asszociált. - Növeszthetnék bajszot, hogy férfiasabb legyek... - Veszi el a haját a füle mögül és az orra meg a szája közé rakja és csóválja a fejét. - Nem-nem... - Közli játékosan, hogy nem akarja, nem neki való lenne.

A társas kapcsolatokról beszélünk, és egyre inkább úgy tűnik, amit Usui csinál, egy felvett viselkedési forma, szándékos távolságtartás, és nem a jelleméből adódik. Nem nehéz találni a környezetemben néhány hasonló személyt, és talán magamat is ide sorolom, éppen ezért, ezen az ideológián elindulva arra következtetek, hogy valaha sérelem érte, és magát védi így. De ahogy magamat ismerem, és nálam is beválni látszik, el kell tudni engedni a múltat, és tudni kel változtatni, bármi is a múlt sérelme. Az emberek nagy része jó és megbízható... Usuin is segítenék, ha tudnék, de önmagamban képtelen vagyok, és nem is elég...
Amikor Usui azt mondja, elégedett annyi baráttal, amennyi van neki, át is gondolom... Lehet, csak megsértettem vele, amikor leírtam, hiszen nem tudok semmit a kapcsolatairól. Annyit mondott, hogy többnyire egyedül mászkál kiruccanni, de ebből nem következik, hogy nincs kivel... Vagy mégis? Engem akar csak megnyugtatni? Lerázni? A témáról biztosan...
...
A meditációs technika gyakorlati elsajátítása kapcsán kissé zavarba hozom, bár nem szándékosan.
- Illetlenség kettesben maradni, úgy érted? - nézek rá kedvesen. Nem kéne, hogy zavarban legyen. A gyakorlat egyik feltétele a nyugalom, ha jól értem. És ehhez csend kell, nyugodt környezet. Nem legjobb ezt kettesben csinálni? Vagy olyanokkal, akik maguk is meditálnak?
Az árusnál pálcikákat nézünk, némelyik hosszabb, némelyik rövidebb, számtalan színű, és némelyik bojtos... Fogalmam sincs, hogy nem mind evésre való, én csak azt ismertem, és a méret megtéveszt. Hiába mondja Usui, hogy ez vagy az hajba való, azt hiszem, ez általános...
Aztán választ néhány pálcikát ( a bojtosat nem), de a piros-arany színűt, meg a fehéret elkéri, és választ még hosszabb pálcikákat is. Én közben egy medálra csapok le (inkább egy láncra), és amilyen gyorsan fizetem, olyan gyorsan tüntetem el a táskámban.
- Azt mondtad, megmutatod, hogy kell...- nyújtom neki vissza a pálcikákat, mert azt javasolja, tegyem fel (gondolom, a hajamat), hogy bele tudjam tűzni a pálcikákat.
Amikor azt javaslom, neki is vegyünk pálcikát, szándékosan-e vagy véletlenül, de félreért, és a hajbavalókra asszociál. Még bohóckodik is, ahogy előre húzza a haját, az orra és a felső ajka közé, mintha bajusza lenne. Nevetek, jóízűen.
- Úgy hiszem, nem kell neked bajusz...- elhúzom onnan a haját, ismét megnézem az arcát. Nagyon markáns, nagyon férfias.
- Az evőpálcikákra gondoltam... Hiszen azzal fogunk enni, jól sejtem? Legyen neked is sajátod, olyan, amiről majd később eszedbe jut ez a nap. - Ha jól értelmeztem, amit az előbb a kezembe nyomott, azt nekem szánta. Szívesen megtartanám...

-Nem. Az nem. De illetlenség úgy ketten maradni, hogy egy hálóban tesszük. - Na igen, régi vágású, szigorúan lett nevelve ebben a tekintetben, legalábbis kamaszkorában így volt, aztán senki sem mondta neki, hogy később már, mikor felnőttként tekinthető, annyira nem szégyenteljes, ha nem is barátnője az illető. Igazából az ágy miatt javította magát, az hozta zavarba, de neki a kényelmes alvásról rögtön az ugrik be.
Később már a pálcikákkal szemeznek, nézegetik őket.
-Igen, hogyne. Oldalt feltűzöm a hajad, ha gondolod. - Nem is arra értette, hanem a medálra, de nem baj, nem zavartatja magát.
Mikor közlik ő jön, ő a soros hogy kapjon valamit, akkor a hajba valókra asszociál, még bohóckodik is egy sort a sajátos fapofájával, de mivel Amelia nevet, ő nagyon is jól érzi magát.
-Akkor jó, jobb szeretek nélküle lenni. - Nem az ő világa a borosta és a szakáll.
-Kettő párt vettem. - Mondja kedves hangon, mert kivételesen gondolt magára is, hogy neki sem árt, főleg hogy most nincs is nála. Igaz a zacskóban hagyta, de ez elmosható, szóval neki ha nem is kell, Ameliának lesz 2 pár.
-De ha gondolod vehetünk még, nem tart semmibe. - Dönti félre a fejét, úgy nézi a másikat, mit szeretne, mert amúgy Usuinak magának nem kell semmi. Ami kell neki ott van a másik arcán, kedvesen ragyogva.
-Feltűzzem a hajad? - Kérdezi meg, mert ha igen, akkor félrevonja oldalra, ahol nincs akkora tömeg és elkéri az egyik pár pálcikát (a rövidebbeket). Ha tudja leülteti a nőt valahova, mert akkor a keze magasságában lesz a másik feje.
-Egyszerű. Fogjad lófarokba a hajad... - Kezdi el e kezeivel fésülgetni és összefogni. - Aztán kezd el csavarni, finoman, körbe és körbe. - Közben a másik fején egy pont körül is elkezdi feltekerni a másik haját. - Ha ez megvan, akkor odafogod a fejedhez és rögzíted a pálcikával, hogy megtartsa... - Magyarázza és fölülről indítja el a pálcikát, majd beakasztja a másik hajába legalul és átvezeti a kontyon is. Aztán míg fogja, átvezeti a másik pálcikát is az ellenkező oldalon.
-Egyszerű. Van még pár, de ez a legkönnyebb szerintem. - Dől oldalra, majd megkerüli a másikat, egy két tincset előröl kihúzva, ha van rövidebb neki.
-Csinos vagy. - Jegyzi meg kedvesen, szépnek tartja a másikat, jól is áll neki a felkontyolt haj.

//Az eredmény //

- Úgy hiszem, vagyunk annyira intelligensek, hogy a hálót -és az ágyat- nem csak egy funkciójában tudjuk elképzelni...- mondom, kissé zartan mosolyogva, mert mindaddig, amíg ki nem javította magát, nem jutott eszembe más, de így... Mindazonáltal meg vagyok róla győződve, hogy Usuinak meg sem fordult a fejében, hogy kihasználjon. Mindenesetre, ha az ő erkölcsrendszere nem engedi meg, hogy fedett helyen legyünk kettesben, ki fogunk találni valami mást. - Nekem a réten is jó, akárhol..., ha a módszer megtanulható- teszem hozzá könnyedebben, mert nem kívántam zavarba hozni.
Evőpálcikákkal és hajbavalókkal szemezünk, választunk is néhányat. Én egy láncot is, de egyenlőre elteszem (bár nem tartom valószínűnek, hogy Usuinak ne szúrt volna szemet). Az egyenlőre nem kerül szóba, inkább a pálcikák, amikkel remekül lehet hajat formázni, frizurát készíteni. Usui is hülyéskedik egy sort, amikor azt hiszi, hajba való pálcikát akarok neki venni. Tényleg nagyon vicces, ahogy bajszot csinál magának a hajából.
- Ó, nem is vettem észre, hogy abból is többet vettél...- mondom kissé csalódottan, mert úgy tűnik, Usui beelőzött az evőpálcikákkal.
Figyelmesen nézem Usuit, aztán megrázom a fejem. Biztos szentimentálisnak tart, hogy azt szeretném, ne felejtse el ezt a napot. Bár meglehet, neki még pálcika sem kell hozzá, hogy emlékezzen, olyan jó a memóriája. Nekem is le kéne szoknom a tárgyak gyüjtögetéséről.
Usui aztán félre von, mert érdekel, hogyan lehet pálcikákkal frizurát készíteni. Találunk egy padot, valamelyik sátor mellett/mögött. Leültet rá, és aztán mögém áll. Úgy kezd magyarázni, hogy közben csinálja is, amit mond, és érzem, ahogy a az egyik markába fésülgeti össze az ujjaival a hajam.
Néztem már a kezét, amikor a térfonással ügyködött, és elképzelem, ahogy most azzal nyúl a hajamba. Nagyon gondosak és kifinomultak a mozdulatai, érzem, hogy arra törekszik, meg ne húzza a hajam. Meglepően ügyesen csavargatja kontyba, majd fűzi bele a pálcikákat, olyan gondosan, hogy az szinte nem is ér a fejbőrömhöz. Pedig egy kontyot erősen kell rögzíteni, ezt tapasztalatból tudom, különben percek alatt széthullik. Ez mégis tart, mégsem kényelmetlen.
- Úgy látom, nagyon sok mindenhez értesz- a fene se gondolta volna, hogy még a hajamat is fel fogja tűzni... Én biztosan nem!
Usui aztán ellép mögülem, és szemből még kihúz néhány tincset a kontyomból.
- Köszönöm. És a szép frizura csak neked köszönhető...- mosolygok Usuira. Hihetetlenül kedves embernek tartom. Örülök, hogy elhívott ide, és alkalmat ad arra, hogy a közös projekten kívül is megismerjem kicsit.
- Itt az ideje, hogy harapjunk is valamit... és ha már pálcika... Nem fárasztalak nagyon? - ahogy felállok, már automatikusan lépek hozzá közelebb.
Bár az arcáról nem sokat lehet leolvasni, nem tűnik úgy, mintha lefárasztottam volna. Még. Olyan sokmindenre vagyok kíváncsi, olyan sokmindent próbálnék ki! Az életem jelentős része a munkám köré csoportosult, és most kezdek rájönni, mennyi mindent hagytam ki az életemből csak azért, hogy egy valamit kiűzzek onnan. Nagyon rossz vásárt csináltam. Megfogadom, hogy változtatni fogok ezen.

-Inkább kettő nem? Nekem nem az... az alap... mindegy. - Mondja némileg értetlen zavartan, mert neki az csak alvásra kell, most is arra értette, de ezt elcseszte már érzi.
-Mindegy. A kollégiumban három ágy van, az is jó, ha nem zavar téged, vagy nem akarsz hozzám vagy hozzád menni. De az elején könnyű belealudni és tudom hogy nem lesz szívem felkelteni. De a szabadba is mehetünk ha megnyugtatólag hat rád a természet és annak zajai. - Nem mindenki szereti, főleg a városiak közül, úgy vette észre.
-Nem kellett volna? - Kérdezi később félredöntött fejjel, hogy érzékeli a másik csalódott hangját a vásárlásnál, nem tudja értelmezni.
Aztán mivel Amelia nem igen tudja hogyan használja az újonnan kapott pálcikákat, így félrevonja és leülteti hogy meg tudja mutatni, már amennyire el tudja magyarázni persze. Csinálni egy dolog, de látatlanban magának megcsinálni másik dolog lesz.
-Nem. De ehhez pont igen. A húgom szerette ha frizurát csinálok neki. Hosszabb haja volt egy időben neki, mint neked. A derekáig ért. - Mutatja is, kedves és meleg a hangja. Szerette látni a húga mosolyát ahogy nézegeti mit alkotott neki Usui, természetesen a tökéletes frizura érdekében.
-Nem a frizura szép hanem a viselője. Nincs mit. De az interneten is találsz sok variációt hogyan tűzd fel a hajad velük. Úgy legalább látod is nem csak érzed, én hiába mutatom a sajátomon valószínű, annyira azért nem hosszú. - Mondja vidámabb hangon, így is vágatnia kéne belőle kicsit.
-Nem. - Mivel kéne fárasztania, nem is csinálnak semmi fárasztót. Legalábbis ő nem érzi, így át is karolja, ha már közelebb léptek hozzá, egészen kezdi megszokni.
-Mennyire vagy éhes? Együnk valami tartalmasabbat is a gombócok előtt? - Kezdi el vezetni az illatozó standok fele, ahol a nyárson sütött ételektől kezdve vannak tésztás ételek is, de főleg szárított tofu, grillzöldségek, különböző húsok.

Az ággyal kapcsolatban - úgy hiszem- sikerül zavarba hoznunk egymást. Én csak ki akartam fejezni, hogy bízom benne, és nem félnék vele egy szobában maradni, ha éppen ott akarná megmutatni a meditációs gyakorlatot. De minél többet beszélünk róla, annál jobban benne vagyunk a szószban. Szavai hallatán azt hiszem, elönt a pír...
- Nekem se...- mondom halkan. Azt hiszem, félreértett, és bár semmi okom rá, hogy a tudomására hozzam, az ágy elsősorban nekem is az alvás funkciót tölti be, rosszul esik, hogy mást feltételez rólam. Mintha szégyellnem kellene, hogy másra is jó, hogy egyáltalán eszembe jutott, hogy... arra asszociáltam. Bár éppen olyan sértő lehet rá nézve is, hogy ilyesmit feltételeztem (közben pedig dehogy!)
- Nem az ágyak száma a lényeg, hanem hogy ne legyünk kettesben, mert azt mondod, azt nem illik..- nézek rá féloldalasan. Én nem vagyok ennyire szigorú magammal (már nem). Egy szobában aludni valakivel egészen más, mint kapcsolatot létesíteni vele, és utóbbiról szó sem esett. Aztán elnevetem magam. Miért vesszük ezt ilyen véresen komolyan?
- És ha elalszom... ott maradsz velem, amíg fel nem ébredek? - ha nem kelt fel, ez a helyzet...- Gyerekkoromban aludtam utoljára a nyílt ég alatt- vonom meg a vállam. El tudom képzelni, hogy ott aludjak, nem zavar, ha ciripelnek körülöttem a rovarok, és hallom a természet hangjait. Csak ne csípkedjenek össze méhek, szúnyogok...

- Én is szerettem volna venni neked... - beelőzött, 2 pár evőpálcikát vett, csak én annyira elfoglaltam magam azzal a lánccal, hogy észre sem vettem.
Usui félrevon, és ahogy ígérte, frizurát készít nekem a pálcikák segítségével, gyengéden nyúlva a hajamhoz, és kedvesen magyarázva. Becsukom a szemem, hogy el tudjam képzelni, amit csinál, és amikor kész van, óvatosan megfogdosom, hogy hol megy bele a kontyba az a pálcika, és hol jön ki... Meglepően jól tart a konty, bár más érzés, mint amikor a felgumizott hajamat tekerem fel.
- Gondolod, hogy meg tudom majd ezt csinálni magamnak?- nekem vannak kétségeim, de biztos be lehet gyakorolni. Ahogy a hugáról beszél, a hangja megint változik egy kicsit. Minr amikor a mesét mondta, vagy még melegebb tónusú...
- Eddig nem is mondtad, hogy van testvéred...- félénkebben mondom ki a létigét. Ő miért beszélt múlt időben? Mert már régen csinált frizurát a testvérének vagy mert... már nem él? Nem szeretném, ha megint elszomorodna.
Megköszönöm neki, hogy megcsnálta a frizurám, és kedvesen bókol, miszerint nem csak a hajam szép. Elmosolyodom a gondolatra, hogy saját haján mutatná meg a technikát, hogyan lehet feltűzni, de aztán ötletet ad az internettel kapcsolatban.
- Úgy keressek rá, hogyan csináljak kontyot pálcikákkal?- biztos sokféle frizura elkészítése követhető nyomon, de hogyan keressek rá speciálisan?
Mielőt tovább indulnánk, megkérdezem, nem szívtam-e már le eléggé az energiáit, hiszen eléggé igénybe vettem. De mintha nem is értené, én meg örülök neki, mert az este java még hátra van, és ha megnézzük a táncosokat is, nem biztos, hogy hagyni fogom csak álldogállni...
- Hm... nem is tudom... Kezdek éhes lenni, szóval ehetünk tartalmasabbat, és meglátjuk, belém fér-e még a gombóc, vagy csak később...- mondom könnyedebben, és ismét átvezetem a kezem a derekán.
Vezethet, amerre akar, még a kajaválasztásban is rá fogom bízni magam...

Ez az ágy téma rossz választás, de ő ezekkel mindig felsül, meg sem lepődik.
-Nem, valóban, csak arra lettem nevelve ne maradjak kettesben hölggyel hálóban vagy a szobájában, mert félreérthető és igaz is. Nem szeretném hogy azt hidd, hogy... tisztátalan szándékaim vannak, mert nem, csak a kényelmedre koncentráltam. - Szabadkozik egy sort, úgy érzi ez a legegyszerűbb, ha elmondja és lezárja.
-Természetesen. - Mondja magától értetődően, hogy nem hagyja magára a másikat míg alszik.
-Én még soha. - Mindig otthon aludt, az ágyában. Nem volt kivétel, max annyi, hogy a húgáéban, de itt kimerül a történet, ha a hotelos kényszermegoldásokat nem nézzük.

-Akkor vegyél, ezeket meg vidd haza. Ha lesz vendéged, tudsz adni neki is pálcikát az evéshez, ha ilyen jellegű ételt eszel. - Ajánlja, mert neki így is jó.
-Természetesen. Nem bonyolult. - Rázza kicsit a fejét nyomatékosításként a konty kapcsán később.
-Már nincs. - Mondja, de semlegesebb lesz a hangja, ha nem is szomorú, megtanult tárgyilagosabb lenni, tényként beszélni róla, mert el kellett fogadnia. Muszáj elnyomnia a fájdalmat, de már egész jól megtanulta.
-Kínai pálcikákkal frizura, igen. - Bólogat, szerinte úgy meg fogja találni.
-Rendben, mutatok valami finomat. - Ajánlja, majd karolva vezeti a standok között, keres egy árust, ahol talál is tipikusabb ételeket.
-Szereted a garnélát meg a kesudiót? Mert akkor az ott könnyű és tápláló. - Mutat az egyik standnál a szögletesre vágott zöldségeken pihenő diós-rákos ételre.

A meditáció kapcsán eléggé zavarba hozzuk egymást.
- Nem is feltételeztem..., de most már biztos is lehetek benne!- Örülök, hogy ennyire szókimondó. Szeretném, ha sikerülne megnyugtatni, hogy nem feltételeztem tőle hátsó szándékot, és talán arról is, hogy én sem játszom erre. Kedvelem a társaságát, nagyon intelligensnek tartom és sokrétűnek, színes egyéniségnek, akivel hasznosan és kellemesen lehet tölteni az időt..., de ennél nem gondoltam tovább.
- Na és ha bealszok, és húzom a lóbőrt 12 órán át, vagy tovább?- kuncogok. Nem tudom elképzelni, hoyg fontosabb lennék, mint a suli vagy a munka. Biztos felkeltene, ha indulnia kéne, dolga volna... stb. De azért kedves.
- Ki kell próbálnod... - Meglehet, magam is élek a lehetőséggel. Ki tarthatna vissza?

- Oké...- hát ez ilyen egyszerű- Megmutatod, melyik tetszik neked a legjobban?
Hogy otthon kivel fogok pálcikával enni, nagy kérdés, elvégre még én sem ettem vele soha. Mi van, ha nem sikerül majd? Vagy nem ízlik a kínai kaja? A bolognai spagettit ugyanúgy meg tudom pálcikával enni, mint a ... gombócot?
A rövidebb pálcikák segítségével kontyot készít nekem. Kedvesen magyarázza, hogy kell, hol tudok utána nézni, más frizurákat kipróbálni. A huga említése azonban valami lezárt dolgot sejtet, nem jót, és ettől kissé megijedek. Főleg, hogy megint szófukarrá válik, és ettől olyan lesz, mint Lio, amikor bezárkózott előttem.
Elhatározzuk, hogy most jött el az ideje az evésnek, n pedig rá bízom magam, hogy kitalálja, mit együnk. Én nem ismerem a kínai konyhát. Annyi rémlik csak, hogy általában csípősen esznek...
- Tyű, az nagyon jól néz ki!- már ránézni a sok finomságra is elindítja az emésztőnedveimet, de a sok színes, darabolt zöldség valóban ínycsiklandozóan néz ki. A kesudió pedig az egyik gyöngém. Jaj, ha elkezdem enni, nehezen tudom letenni! És ha elfogy, pár perc múlva máris kívánom megint!
- Garnélát még sosem ettem, de a többit szeretem...- bólintok, és nem árulom el, hogy a kesudió győzött meg.
Szétnézek még a kínálatok között, de Usui meggyőzött. Eddig sosem mondott és nem ajánlott rosszat, bízok az ízlésében.
- Te is ugyanilyet eszel?
Ha választott, megrendeljük az ételt. Nem erősködök, és nem ellenkezek, ha ő akar fizetni, de falajánlom, hogy teszem én, elvégre nem azért jöttem vele, hogy mindenben a vendége legyek. Aztán leülünk egy asztalhoz, és előszedem a pálcikákat.
- Következő lecke: hogyan együnk pálcikával? - mosolyogva nézek rá. Remélem, nem leszek béna...

-Akkor jó. - Úgy fest neki ennyi elég, elmúlik a zavara, hogy tisztázták a dolgokat. Ezért is szókimondó, az egyenesség hasznos és célravezető, szerinte legalábbis.
-Ellennék. - Ó, ő nem fél hogy ne lenne. A koliban meg otthon is van dolga bőven. Tanulni, főzni, mosni, egyebek. Elég csöndes tud lenni, szóval arra ügyelne.
-Majd talán egyszer. - Azért nem olyan merész, a nyílt terepet nem tudja biztosítani, nem hiszi hogy el bírna aludna.

-Meg. Ez. - Mutat az egyik feketére, amire fehérrel van festve egy lótusz. Lehet nem túl férfias, neki mégis tetszik. Egyszerű de szép. Attól meg nem tart hogy Amelia ne tanulna meg pálcikával enni, nem bonyolult. Főleg ha gyakorol kicsit. Ha megveszik neki, mélyebbet bólint a hála jeleként, kicsit meg is hajol hozzá.
Beszélgetnek, kilyukadnak az evésnél, hát elviszi enni és az egyik népszerű, ám könnyű ételt mutatja meg a másiknak.
-Szerintem is. - Bólint, ízlésesen van tálalva, amitől ő is eléggé megkívánta hirtelen. - Akkor ideje hogy megkóstolt. Nincs olyan erős íze szerintem, de maximum kérünk neked mást. - Ajánlja, ne legyen majd bűntudata ha mégsem ízlene neki.
-Igen. De kérhetek mást is mellé, hogy belekóstolj. Mondjuk azt a bambuszos kacsahúst? - Ajánlja vidáman, szerinte a kacsa is finom, a bambusz meg az ő gyöngéje a gyömbér mellett.
Nem is kérdezi ki fizet, fizet ő, neki ez természetes, ő hívta el a nőt, gondoskodik arról hogy jól érezze magát, legalábbis így van vele. Az ételt a végén felesbe kérte magának, Ameliának meg kért egy tavaszi tekercset meg egy szerencsesütit is, a gombócot későbbre hagyja.
-A tavaszi tekercs előétel. Kóstold meg. Zöldséges. - Jegyzi meg, mert ez nem édes dolog, hanem sós.
A pálcikáknál bólint, elkéri a sajátját ha nem nála lenne, majd megmutatja hogyan vegye a másik a kezébe.
-A legfontosabb hogy ne görcsösen akard fogni. Tudj vele csippenteni az a lényeg. Én a középső ujjamon támasztok, de van aki másképp. A lényeg a kényelmen van. - Magyarázza és megigazítja a másik kezében a pálcikát, hogy kényelmesebben fogja és tartsa, könnyebben tudjon vele enni. Valahogy nem érzi már úgy, hogy fura lenne a másikhoz érnie, ha mást nem erre jó volt hogy karolta eddig végig.

Kicsit zavarba hozzuk egymást (úgy hiszem, nem csak én jöttem zavarba), de aztán sikerül tisztázni a dolgokat, és könnyedén beszélgetünk tovább.
- El?- csóválom a fejem- Biztos nem kapnál dícsérő szavakat sem a munkahelyeden, sem a suliban, ha azzal a kifogással állnál elő, hogy egy nő álmára vigyáztál a közbiztonság helyett...- mosolygok. Azért cuki. Tényleg az!
- Oké. Ha rászánod magad, szólj nekem is! - Kicsit bele is élem magam, hogy nyílt ég alatt fogok aludni. Legyen bár napsütéses szép idő, amikor a bárányfelhők számolásával jutok el alfába, vagy legyen csillagfényes éjszaka, amikor a csillagjegyeket próbálom feltérképezni (ez eddig sosem sikerült), biztos eredményes lesz a meditáció, ha ellazít az előzmény.

Picit csalódott vagyok, hogy nem hagyott lehetőséget rá, hogy én is vehessek neki evőpálcikákat, de aztán azt mondja, megtehetem... és igaza van. Mi tart vissza? Hogy már ő is vásárolt magának? Hogy a lánc, ami már a táskámban lapul, őneki van szánva? Miért vagyok elégedetlen? Megnyugtat, hogy rámutat valamire, amit "megvehetek" neki. Mégis jó érzés örömöt okozni (hogy ez magamnak nagyobb öröm vagy neki, nem tudom biztosan). Usui udvarias és kiismerhetetlen. Legalábbis nehéz felismerni, ha érzelmeket fejez ki.
- Csípős és csípős között is van különbség, de paprikával például nehezen lehet zavarba hozni...- és a borssal sem, bár arra nem azt mondják, hogy csípős, hanem azt, hogy erős... Mindenesetre nem vagyok megijedve, ha valami olyasmit kóstolok, ami határozottabb ízt képvisel.
- Oké- bólogatok, amikor ajánlja a zöldséges tekercset, és összefut a számban a nyál, ahogy mindezt szépen tányérra pakolják. Aztán a bambuszos kacsahús...
- Valószínűleg sokat kell ma táncolnod velem...- kacsintok rá vidáman.
Tetszik nekem ez a fajta ismerkedés, szórakozás. Beavat a saját ízlésvilágába, gondolataiba, és én is megmutatom neki, miben vagyok otthon, mit szeretek, hogyan csinálom. Még annak ellenére is könnyednek érzem a társalgásunk, hogy akadnak néha olyan kifejezések, amit másként értelmezünk, vagy nem értünk benne egyet. Kedvelem Usuit, mert egyre inkább úgy érzem, hogy jó lelke van, és "meleg" ember, bármit is sugalljon a külseje, a viselkedése.
Leülünk egy asztalkához, ő szembe ül le velem, és máris mutatja, hogyan tartsam az evőpálcikákat.
- Könnyű azt mondani, hogy ne legyek görcsös... - mindig az vagyok, ha új dolgot próbálok ki, főként, ha azt mások előtt kell csinálni. De az előnye is megvan: ha magam volnék, nagyon gyorsan feladnám, azzal, hogy "nem tudom", de Usuivel szemben ezt nem lehet. Rögtön azt mondaná: "nem akarod".
- Hogyan tudok csippenteni? - ugyan közelít a két pálcika vége egymáshoz, de mintha nem lennének síkban, és soha nem találkoznának. El sem tudom képzelni, hogy ezzel egy rizsszemet is fel lehetne venni.
Usui átnyúl az asztalon, igazít a kezemen, az ujjaimon. "Lazíts!", mondom magamnak, és máris kicsúszik az egyik pálcika a kezemből. Gyorsan kapom is vissza.
- Akkor mégegyszer...- és figyelem Usuit, hogyan teszi a kezeébe a pálcikákat, hova támaszt, hogyan mozgat. Előbb-utóbb úgyis megtanulom...

-Nem tartozom elszámolással mit csinálok a szabadidőmben. - Nem gondolja hogy munka helyett akarná ezt csinálni, nem úgy találkozna a nővel, hogy utána van még programja, ergo rá fog érni. - Különben is, ez is a része, megvédelek a sok utcán mászkáló örülttől, haaaa? - Közli vidámabban, elvégre ez is egy faladat. Az őrültek meg nélküle is el vannak egy este.
-Rendben. - Nem hiszi hogy most lesz, na meg őt nem csigázza fel a gondolat, hogy ne az ágyában aludjon. A megszokás és a kényelem, ugye...

Kap egy új pár evőpálcikát, az sosem hátrány, szereti őket, meg nincs is sok neki ami azt illeti. Pedig szeret velük enni, szereti őket.
-Gyömbér? Wasabi? Én azokat jobban ismerem. A paprikát nem próbáltam. - Csóválja a fejét, mert nem tudja a kínaiak mit használnak ő alapból nem egy csípősen étkező valaki.
-Miért? Nem tudok táncolni, te is tudod. - Lepődik meg, mert nem érti hogy jön a kacsához és a rákhoz a tánc. Hovatovább valóban mondta hogy nem tud, nem akarja égetni a másikat a bénázásával.
Kikérik az ételeket, leülnek mondja is mit ajánj, milyen sorrendet, továbbá a pálcikával való evés rejtelmeibe is bevezeti a másikat lassan, de biztosan.
-De ez a lényeg. Ha görcsösen fogod nem is fog menni és el is fárad a kezed. - Mások is mondták már neki, hogy ez így megy, ezután meg könnyű feladni és villát kérni.
//És milyen jól látod mit mondana xD//
-Így. - Mutatja a csippentést, ahogy mozgatja az ujjai között a pálcikákat, közben "játszik" az egyik bambuszdarabbal, hogy szemléltesse, tudja vele forgatni a kaját.
Inkább igazít is a másik kezén, mert túl lent fogja, úgy nehezebb enni vele, talán így könnyebb lesz.
-Ráérünk. Azt mondtad nem vagy farkas éhes, pedig lehet az jobban motiválna. - Jegyzi meg kajánabb hangon. Közben mutatja ő hol támaszt, hogy szokták még, hátha az kényelmesebb a másiknak, forgatja a kezét, hogy jobban lássa.
-Addig is. - Vesz a pálcikára egy rákot és nyújtja a másik szájához, hogy kóstolja meg. Nem finnyás valaki, na meg érdekli ízlik-e a lánynak az étel, vagy kérjen másikat.

Bár én elviccelni akartam a dolgot, mit tenne, ha bealudnék 12 órára (ami előre -ugye- ki nem számolható), Usui nagyon is komolyan veszi a kérdést. Egy pillanatra el is akad a lélegzetem, és nem merek nevetni, pedig amúgy meg nagyon vicces a helyzet. Már éppen készülnék valamit mondani, hogy "Tudtam én kezdettől fogva, hogy a magad ura vagy", vagy valami más baromságot, hogy rávezessem, hülyültem, amikor a közbiztonságra való hivatkozásomat is visszadobja.
- Mindenki őrült egy kicsit, nem gondolod? - mi sem vagyunk kivételek, gondolom.
Nem is kell messzire mennem, hogy bebizonyítsam; de ez csak félig sikeres. Usui maga a megtestesült tudatosság és józanság, és a gyors válaszából rögtön vágom, hogy nem gondolja komolyan, hogy a szabad ég alatt fogunk aludni (relaxálni). Pedig csábító volt az ötlet!
...
Vásárolgatunk, frizurát készítünk, és leülünk enni. Közben azonban megint dumálunk. Most éppen a kajáról.
- Gyömbért már ittam- bólogatok- Magyarországon lehet kapni, mint üdítő, és az anyám, amikor meg voltam fázva, a teámba is reszelt. Csíp. - Mondom neki mosolyogva. Utólag könnyű. - Wasabit még nem ettem, de a mustárt kedvelem.
- Rengeteg féle paprika van. Ha mint zöldséget keresed, a fehér édestől, a zöld erősön át a kaliforniai piros paprikáig mindenfélét találsz, de az igazi fűszerpaprika édes vagy erős, és az úgy van megőrölve, mint például a bors..., azt ismered, ugye? - magyarázok neki.
Annyi féle ételt ajánl fel, és annyi nyeri meg a tetszésemet, hogy ha mindet végigennénk, megmozdulni sem tudnék.
- Kicsit mozogni is kell a sok kajálás közben...- nézek rá félre döntött fejjel. Vagy táncot cserébe a sok újdonságért, amit ő adott. - Amúgy a néptánc nekem is új lesz, tanulhatnánk együtt- nincs szó itt bénaságról. Lássuk, van-e mersze kipróbálni valami újat, mint ahogy szorgalmazta, hogy én csináljam... - Kérlek...- igyekszem szépen nézni rá, hátha meghatja a tekintetem //(hehehe, ezt tudod, miért?!)//
Jön a pálcika, és kezdetben bénázok, de nem adom fel, mert bizonyítani szeretnék neki (és hatni rá), hogy semmi sem lehetetlen. És lám... Egyszer-egyszer már sikerül összeérinteni a pálcikák végét, bár fogni még nem tudok vele. Usui birka türelemmel tanít és magyaráz, nyúl közbe, ha szükséges, mutatja újra, mit és hogyan kell csinálni. Aztán megsajnál, vagy nem is tudom, de azután, hogy számomra bűvészmutatványhoz hasonló dolgokat csinál a pálcikáival és egy bambuszdarabbal, egy rákdarabot vesz a pálcikák közé, és a szám elé dugja. Etetni akar. Ettől furcsa bizsergés fut át a gerincemen. Megáll a kezem a levegőben, és egy pillanatig a rákdarabbal szemezek, aztán vele. Hamm, bekapom a falatot, s közben akaratlanul megrántom kicsit a vállaim, hogy "na, mi van, ezen is túl vagyunk, és?"....
- Hmmmm, ez nagyon finom! - forgatom a számban a puha húst, amely szinte szétolvad a nyelvemen, és nagyon ízletes. - Ha viszont így kell enni, egy darabig még éhezni fogsz..., egyél te is!- nevetem el magam megint. Én még a rákot sem tudom megfogni...

-Hát a világ rég nem normális de a benne élők teszik ilyenné, szóval igen. - Nem zavarta volna, ha nevet a másik, így csak meglepődve néz kissé, mi ez a furcsa fej amit vág a másik.

-Inni? Én enni szoktam. - Néz meglepődve, bát a teára bólint, úgy igaz, ő is ivott. - Csíp. Jó szó. - Bólogat mert valóban, bár nem is tudja csíp-e, vagy csak mar. - Szerintem hasonló. Finom. - Mondja a wasabira, bár sokaknak túl erős, néha neki is.
-Ismerem. Én mint krém láttam a boltban, mint a ketchup, de nem akartam venni. Nem vagyok oda a csípősért, alapból. - Dönti félre a fejét, nem tudja a nő ismeri-e a szósz formáját.
-Közben? Inkább némi pihenés után, nem szeretném ha felkavarodna a gyomrod! - pislog párat, nem tartja bölcs dolognak evések között táncikálni.
-Hm. - Feszeng, a tánc nem az ő világa. De mivel szépen kérik sóhajt egy megadót. - Bah... rendben. - Ha ilyen szépen kérik megpróbálja. Legalább elmondhatja, hogy próbálkozott.
//Tudom, Usuira is hat xD//
Végtelen nyugalommal mutogatja később, hogyan is kell pálcikákkal enni, ráérnek, bár nem akarja hogy a lány éhen maradjon vagy elhűljön az étel, no meg érdekli ízlik-e egyáltalán a garnéla a másiknak, így egy falatot tart elé, kóstolja meg.
-Hmm, micsoda motivációt találtam neked! - közli kajánabbul, megtámasztja a fejét az öklével és felcsippent még egy falatot a lánynak, majd megtáncoltatja kicsit az orra előtt, ez most egy dió szem. De mindjárt jön a kacsa és a bambusz is. - Jutalmul az első sikeresen megfogott falat az enyém lesz, haaaa? - Ajánlja, úgy sejti amiatt hamarabb ráérez hogy csinálja, hogy Usui is egyen, mint hogy Amelia maga megtanulja. De mivel annyira nem éhes, jól elvan a másik etetésével és segítésével a helyes fogást illetően.

Az eszmefuttatásom nem egészen azt az eredményt hozza, amit vártam, de én éppen olyan fura lehetek neki, mint ő nekem... Mindenesetre a kedvem nem megy el attól, hogy most (sem) nevettünk harsogva. Mások vagyunk, ennyi az egész. Néhány alkalom, és sokkal jobban kiismerem majd.

Nem is gondoltam előre, hogy ennyi témát érinteni fogunk. Mint ahogy azt sem, hogy a múltkori komolykodások után most olyasmikről beszélünk majd, mint frizurák, gyömbér és wasabi...
- Ó, paprikakrém, igaz?- bólogatok, mint aki tudja, hogy miről beszél a másik- Abból is van csípős és csemege. Magyaros ételeket egyszerű vele ízesíteni és szinezni. Szép piros lesz tőle pl. a hús leve...
Ajánlom, hogy táncoljunk evés közben, de lehet, hogy megint félre ért. Hülye angol. Sosem fogok tudni igazán jól beszélni.
- Úgy értem, a fogások között...- kuncogok. Balesetveszélyes lenne tánc közben enni, de ez attól is függ, az ember mit akar enni, és milyen heves a tánc. - Nem érzékeny a gyomrom. Mondjuk, teli gyomorral nem ülök fel bármire, de nem vagyok hányós alkat. Forogni nem gáz teli gyomorral- vigyorgok.
//Kis dilemma, hogy a játékunk mikor is játszódik: a kórházba való kerülésem előtt vagy után, mert eredetileg ez még az ősszel játszódott volna, amikor voltak a választások, de a lámpásfesztivál a tavasszal köthető össze, ha jól tudom.//
Már-már előre vetítettem, hogy táncolni szeretnék vele, de erre még jobb ürügyet szolgáltat, hogy mennyi félét akar megetetni velem (vagy megkóstoltatni). Bambi szemekkel nézek rá, és fejet hajt, ígéretét adja, hogy táncol velem. Úgy mosolygok, mint aki háborút nyert, nem egy csatát. (Csata? Smile

)
A pálcikákkal varázsol (nekem annak tűnik), de nem sokra jutok. Majd mutatja újra, és etet (hm, a rák finom) és motivációs ötlete támad: mivel ő maga nem eszik, engem etet a különböző fogásokkal. Még egy sebeséget rá pakolok, és újra próbálkozom. Épp egy kesudiót tart/táncoltat a pálcikák között nagy lazán a szám elé/előtt, amikor én az első rákfalatot csippentem össze a pálcikáimmal.
- Usui, nézd!- szinte suttogom, mintha a rák porba hullhatna a hangomtól. Csak majdnem... Óvatosan emelem, és közelítem Usui szája felé a megfogott falatot, és olyan hevesen koncentrálok, hogy beharapom a szám. Ennek sikerülnie kell! AKAROM! Ha minden jól megy, Usui szájában landol a falat, és én igazi hősnek érzem magamat.
- Ez azért fárasztóbb, mint villával enni...- mosolygok megint, mert eszembe jut, be kéne ezt vezetni kövér nők esetében is. Hátha ők is bénácskák és kevesebbet tudnának enni egységnyi idő alatt...

karakterinformáció