Utólag nehéz elképzelni, hogy Usui valaha is kijött a sodrából. Bár ismét kalapot emelek előtte, hogy felismerte a gyengeségeit, és módot is talált rá, hogy változtatni tujon rajta. Úgy képzelem, rengeteg idejét és energiáját emészthette fel, hogy megtanulja az önfegyelmet. Hogy ez a fajta szigor-e, ami az egész lényét uralja, nem tudhatom, csak gyanítható, hogy szerepe van benne. A dühről Usuival hasonló véleményen vagyunk.
Más dolog a boldogság; sajátos szemléleteink megint finoman ütköznek, majd olvadnak össze. Elsajátítom az ő nézőpontját, és magáévá teszi az enyémet.
- Igen, a jót könnyű megszokni vagy természetesnek venni...- bólintok.
Usuira nézek, figyelmesen hallgatom.
- Úgy hiszem, most nem feltétlenül ugyanarról beszélünk, de értelek. Vannak dolgok, amikről mi tehetünk, amiket "úgymond" megelőzhettünk volna, és vannak váratlan események, amikre nem lehet felkészülni, egyszerűen csak megtörténik, tőlünk függetlenül... A tagadás mindkét esetben bekövetkezik, azt hiszem, ez szükségszerű, és ahogy te mondtad, annak a része, hogy fel tudjuk dolgozni a... történteket. -(Valamiért megint a gyász és a gyászreakció jut eszembe, hiszen ott tanultuk a lépcsőfokokat: tagadás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás)
- Nem, nem erre gondoltam. Nem vagy mohó, mert tudod, jobb is lehetne. De ez feltételezi az ismeretet- javítom ki, mert nem szeretném, ha félre értene. Nem ítélkezek azok felett, akik valamit el akarnak érni az életükben. - Ha ma azt mondod, boldog vagy, mert így érzed, holnap sem látod másként, pedig holnap még boldogabb lehetsz...- Félek, nem tudom jobban elmagyarázni. A holnap eseményei nem befolyásolhatják negatívan a ma érzéseit, ha ma elégedett volt és boldog.
- A dohányzás csak példa volt, szemléltetés. De nem így van minden mással is, amiről tudjuk, hogy káros és roncsol bennünket, mégsem teszünk ellene semmit? - ennyire nem akartam kiélezni a beszélgetést a dohányzásra, hiszen egyikőnk sem érintett.
...
- Nem ismerem személyesen Demetriát, így nem ismerem fel, mekkora lehet a különbség kettőnk között!- mutatok rá a tényre, de elmosolyodok- Mindenesetre köszi...
A nagy látványosság lassan a végére ér, a népség nagy része is megindult a vásár kijárata felé; lassan szétszélednek, hazamennek. Mi maradunk még egy kicsit, a padra ülve bámészkodunk, s más nem marad, csak a csillagok.
- Én aztán nézegethetem...- kuncogok- nem ismerem fel a csillagképeket. A Nagy-göncöl megy, de semmi más azon kívül...
Aztán sóhajtva hozzáteszem:
- Egyszerűen csak ... nézem. Olyan hatalmas az űr, a világegyetem, és mi is csak egy apró részét látjuk. Mi is csak egy apró részlet vagyunk. Egy homokszem... vagy csak egy ugynolyan fénylő csillag egy másik bolygóról nézve... - Na nem, nem szabad túl sokáig merengeni, mert jönnek a kérdések, mi célja az életünknek? Ócska Lia lemez. Én is unom.

- Nem, miért? Őszintén örülök a mának, és nem tudhatom, mi fog holnap történni. De a mai akkor is emlékezetes lesz, és nem csak holnap, hanem évek múlva is- elég csak kiindulni a mából. Őszinte meggyőződéssel érvelek.
- Ez is igaz. Ma eszembe sincs gondolkodni rajta, mennyire vagyok boldog. Az vagyok és kész, és őszintén örülök neki. A hipotézis ott kezdődik, ha holnap még ennél is nagyobb öröm ér- nevetem el, mert kétlem.
- A szomorúság... más... Nem engedhetem, hogy minden apróság lelombozzon vagy egyformán lombozzon le. Tiszta depi kennék, ha minden negatív eseményt engednék hatni az életemben- nos, valamin gyorsabban túl teszem magam, és van, amit évekig képtelen vagyok kiheverni.
- Az az érzésem... - emelem figyelmesen a szemem Usuira- valami konkrét rosszra gondolsz. Mire?- Ha az, amire utal, nem olyasmi, ami ellen tudatosan védekezhetünk, akkor hogyan szerzünk róla tudomást? Vagy általános rossz dolgokra gondol, ami közvetlenül nem minket fenyeget, de akár lehetne úgy is? Szeretném érteni.
- Ó, értem- ahogy elemzi Demetriát. Kedvesnek és egyben könnyelműnek tűnik, amit talán csak a naivitása okoz- Talán csak nagyon fiatal még..?- én is később értem be, mint a kortársaim. Én csak remélem, hogy őt nem érik olyan csalódások, mint engem- Talán vezetésre szorul, nevelőre, támogatóra...- hangsúlyosan nézek Usuira. El tudnám őt képzelni ebben a szerepben, bár kettőjük kapcsolatáról semmit sem tudok. Ha Usui azt hiszi, kedvelném, biztosan vannak közös vonásaink.
Később a csillagokat bámulva merengünk.
- Nem...- rázom nevetgélve a vállam- ez nem megy, ehhez tényleg hülye vagyok!
De jól elvagyok én a csillagképek nélkül is. A csillagokat önmagukban is képes vagyok csodálni, ha nem is látok semmit mögöttük.
Usui szavaira feljebb ülök. Mélyen érintenek a szavai.
- Nagyon szépen megfogalmaztad- mondom neki kedvesen, de gondolatban hozzáteszem: el is tudom képzelni, hogy általa (is) jobb lesz a világ.
- Ha gondolod, mehetünk...- az előbbi gondolat csodás zárszava lenne a mai napnak.

- Akkor még mindig nem értesz...- nevetve rázogatom a fejem, mindegy, úgysem tudom elmagyarázni. Úgysem a sok duma számít, hanem az, mi marad meg ebből a napból. Hogy neki mennyire volt jó, mihez hasonlítja, ha egyáltalán hasonlítja valamihez, nem tudom. Nekem jó volt, jól éreztem magam, egy csomó mindent láttam, tanultam és próbáltam ki, amit eddig sosem, és ettől boldognak érzem magam. Nem is kicsit. Feltöltődtem.
- Így igaz. Minden rosszat jó követ!- mosolygok megint. Az más kérdés, hogy amikor éppen összetörik a szívemet, nem érdekel, mi lesz másnap.
Usui fogalmazása alapján arra gondolok, más dolgokra gondol mint én (vagy talán csak konkrétan egy rossz dologra), de amikor rákérdezek, kiderül, becsaptak az érzéseim, nincs konkrét dolog vagy személy a szavai mögött.
- Szomorú, igaz? Sok emberrel beszélgettem erről, és nagy részük azt mondta, fél segíteni. Attól fél, hogy ő maga is bajba kerül... Hova jutott ez a világ?
- Á, van egy bátyja, értem!- Usui mintha arra utalna, nem az ő tiszte lesz védelmezni Demetriát, pedig én nem látom be, miért kizáró tényező ez. Én is örülök, hogy van egy barátom, aki naponta emlékeztet, hogy reggelizzek, legyek vidám és elégedett magammal. Elég csak hallanom a hangját a rádióban, és máris mosolyt csal az arcomra! "Kedves hallgatóink..." Jaj, imádom Sebastian hangját!
- Lehet, hogy hibámnak róvod majd fel, de a csillagokkal elvagyok így is...- nem kívánok energiát invesztálni, hogy megtanuljam a csillagképeket. Ez van!
Usui szavai azonban szépen zárják az estét, és azzal, amit mond, ki is tudok békülni. Nincs nekem semmi bajom az univerzummal. Magammal se. Vele se...
- Ah, a megállapodásunk nem így szólt!- emlékeztetem- Háztól-házig viszlek, emlékszel? Nem fogok énekelni, ígérem!
Esélye sincs ellenkezni (remélem, nem is akar). Hazaviszem. Ott teszem ki, ahol felvettem.
- Usui!- fordulok felé, mielőtt kiszállna az autómból és előhúzom a zsebemből a láncot a medállal- Szeretném megköszönni. Az egész napot! Kérlek...
Remélem, nem utasítja el.

//Én is köszönöm! //