- Majd időnként úgy teszünk, mint akik együtt járnak, és akkor békén hagynak...- nevetek a feltételezésén, de aztán hozzáteszem-, miért érdekelnek téged a leszbikusok?
Örülök, hogy Reeven kezd oldódni. Legalábbis nekem úgy tűnik, amilyett volt morózus, mert miattam aggódik, de miattam nem kell... Legalábbis nagyon nem. "Rokonnagylány" vagyok, igyekeznem kell a kezemben tartani a dolgokat. Mondjuk, fene mód jól esik, hogy megint tűzbe menne értem. Mindig is ilyen tesóra vágytam, mint ő.
- Nyugi, nem akarom legyantázni a lábad...- nevetgélek. Bár nincs közvetlen tapasztalatom benne, milyen érzés gyantáztatni, biztosan nem kellemes (ahogy a kolleganőim beszámolnak róla). A lábát viszont alkalmasint meg fogom lesni. A karja sem túl szőrös, a lába sem lehet olyan ijesztően sűrűn benőtt!
Lazulunk és hülyülünk, leginkább a felvetett témák kapcsán, de az is meglehet, megbódít bennünket a természet üde és friss illata. Ha valamikor, most biztosan helye van hülyülni, Reeven nem ítél el érte, és szinte szorgalmazza is, hogy legyek felszabadultabb. Visszatér ugyan egy kérdéshez, min változtatnék, ha tehetném, de abszolút végletekben gondolkodom, és ezt ő gyorsan le is töri.
Homályos tekintettel meredek rá, és a kezem rászorul az övére. Szeretném, ha igaza lenne, ha igzat mondana. Neki is meg akarok felelni, Sebastiannak is, a munkahelyen is, apának, anyának is... de mindenkinek nem lehet egyszerre tetszeni. Mindenki mást akar, máshogy...
- Úgy látszik, ez a Simon-féle szorongásos epizód...- nem nagyon töröm rajta a fejem, hogy miért azonosítja magát velem. Emlékszem, milyen volt másfél éve, és akkor úgy gondoltam, rejt valamit, talán saját személyiségét. Én is gyakran bújnék el, mert ha önmagam vagyok, sebezhetővé válok, kiszolgáltatottá. Bár nem szeretem az álarcokat, ha komolyabban belegondolok, nekem is vannak...
- Oké. Nincs para. De... legyen ez tényleg kölcsönös! Oké?- simogatom meg most én. - Fontos vagy nekem, ahogy ez a nap is fontos, teljesen mindegy, mi történt tegnap, vagy a múlt héten, vagy évekkel ezelőtt- Bármennyire hihetetlen, van összefüggés abban, amit mondok. Más kérdés, hogy elképzelhető (sőt minden bizonnyal), Reeven ezt még nem érti.
Nagyon aranyos, ahogy magyaráz nekem. Önkéntelenül mosolyognom kell, de nem őt nevetem ki, hanem a helyzetet. Fiatalabb nálam, mégis sokkal bölcsebbnek tűnik, mint amilyen én vagyok. És még én akartam rá vigyázni!
- Hidd el, én is próbálkozom...- nyöszörgöm, mert azért nem vagyok olyan passzimista, mint ahogy a -helyzet szerint- gondol. Még a non verbális jelekkel is azt sugallja, bíznom kéne magamban.
Kitárgyaljuk egymás külsejét, és igazából meg sem lepődöm már rajta, hogy másmilyennek lát, mint ahogy én saját magamat, illetve ugyanez a helyzet fordítva is. Míg nekem az ő külsejével komolyabb bajom nincs, ő addig elég gyászosan írja le magát. Emlékeibe szeretném idézni, milyen jó formában volt régen, de ezt ő megint negatív kritikaként éli meg, és elég nehéz hatni rá.
- Oh, igen, lehet...- harapok az ajkamba, és nem megyek bele, hogy miféle elméletet gyártottam én róla az idők alatt, hasonlítva őt magamhoz. Aztán végre sikerül kibillenteni a letargiából, és egy jelzővel máris boldoggá teszem. Nevetek, amikor a levegőbe bokszol.
- Oké. De inkább nézzük meg együtt, engem is érdekel- más elméleteket vallunk a szépségről, és valóban érdekel, melyikünknek van igaza. Sosem fogom elfelejteni, pedig nem most volt már, amikor a művészettörténet tanárunk festményeken és fotókon mutatta meg, milyen ronda lenne, ha szimmetrukusak lennénk (pl. az arcunk).  Akkor nagyon nevettünk, mert a tükrök segítségével egészen nagy torzításokat is tudtunk csinálni, és az -számomra- érdekes volt!
Elkerülhetetlen, hogy ne beszéljünk Sebastianról, meg a költözésről, és - abból a célból, hogy erősítsem a kettőnk kapcsolatát- arra kérem, segítsen nekem a költözésben. Azt hiszem, kicsit félre értett, mert mindjárt Sebastiant hoza ki hibásnak, hogy nem segít, pediig nem erről van szó. Magyarázom is Reevennek, hogy csak az ideje szűkös, nem a segítő szándéka. Kicsit morog még, de elnézem neki.
És aztán beérjük a vízesést, aminek robaja már előmelegítette a "talajt". Olyannyira rabul ejt az élmény, hogy azonnal a részese akarok lenni. Türelmetlennek tűnhetek, ahogy lepakolok, és lerugdosom magamról a cipőimet, és ledobálom magamról a ruhákat, de olyannyirra vomz a víz, hogy azt nehéz szavakba foglalni. Gyermekkoromban a legkisebb pocsolyába is képes voltam belemászni csak a víz miatt.
Igaz, hogy fehérnemű van rajtam, és nem fürdőruha, de nem zavartatom magam, és beleszaladok a vízbe. Ott aztán megszívja magát a melltartóm betéte, és nem túl kényelmes így a viselete. Reeven még molyol a parton, amúgy sem tartok tőle, hogy megszólna, ezért a melltartóm nagy ívben kirepül a partra. Nem sokkal Reeven mellett landol.
- Hoppá- kuncogok, aztán már merülök le a víz alá, ami olyan tiszta, hogy simán le lehet látni a meder aljára. Apró, színes, kis méretű halacskák úszkálnak fürgén és kíváncsaian körülöttem.
- Jaj, hagyd már a gépet, először ússzál egyet!- kiáltok Reevennek, és óvatosan felé priccelem a vizet. Nem tudhatom, mennyire állja a gépe, nem akarom tönkretenni, de őt mindenáron be akarom csábítani. - Isteni jó a víz! Gyere már, ne kéresd magad! - sikkantok, mert visszhangzik a hangom, és ez most valamiért nagyon mulatságosnak tűnik.

- Még sosem gondoltam arra, milyen lehet nőket megnézni, amikor csókolóznak... - billegetem a fejem, hogy nem-nem, aztán csak poénból hozzáteszem- ellenben ugyanezt pasikkal!- elnevetem magam. Aztán komolyabban elgondolkodom a kérdésén.
- Kismillió dolog van még, amit soha nem próbáltam, de szeretném kipróbálni. Valamelyikhez gumibugyi kell, de akkor is érdekel!- hű, a félelmeim sok esetben le kellene küzdeni, éppen ezért vonzanak dolgok. Talán ha fizikailag bebizonyítom magamnak, hogy erős vagyok, lelkileg is meg tudok erősödni. De ez csak az én teóriám, a pszichológus erre nem mondott semmit.
- Na és a leszbi báron kívül? - nézek Reevenre. Kiváncsi vagyok, mit válaszol, ha komolyan megfontolja a kérdést. Amúgy, ha valóban elmennénk, nem kéne attól tartani, hogy valaki rám gerjed. Valószínűleg úgy csimpaszkodnék Reevenbe, mint egy kismajom, és mindenki levenné, hogy hetero vagyok. (Mégha Reevennel kapcsolatban rosszul ítélnének is meg)
- Semmi baj a lábszőrzeteddel, nyugi már!- nevetek. Vagy most provokál, hogy gyantázzam le? Előbb választanám a borotvát...
Egymás kezébe kapaszkodunk. Megnyugtató ez az érzés, biztonságot ad, még azt is elhiteti, hogy jó vagyok (lehetek). Nem tudom (azaz pontosan tudom), honnan ered a kisebbségi érzésem, és ez azért gáz, mert amikor a suliban a személyiségzavarokról tanultunk, éppen három kór tüneteit tudtam magamra húzni... Amikor a tanár azt mondta, mindenkire jellemzőek bizonyos jegyek, valamelyest megnyugodtam, mert nem csupán egyféle betegségre vagyok jellemző, de akkor is... Basszus... Időnként meg is feledkezem magamról, és hangosan kimondom, amit gondolok, pedig ez .. gáz. Talán Reeven nem röhög ki miatta...
De nem. Ő nem, ő érti a keserűségem, legalábbis nem ütközik meg olyan látványosan, hogy elmeroggyant vagyok, hanem a maga kedves módján vígasztal (és az a baj, jól esik, csessze meg. Merthogy ezzel igazolja a diagnózist, amit magamról felállítottam). Aztán elhülyülöm, azt hiszem, sikerül, mert ahelyett, hogy komolyabban belemennénk a dologba, csak nevetgélünk rajta(m). Ez az igazság. De ez nem számít.
Ha már Simon féle szorongásos epizódról beszélünk, biztosítom magunkat róla, hogy egyikünk sem fog gyengust játszani. Azaz össze kel szedni magunkat, és tényleg a kikapcsolódásra koncentrálni, mert elvileg egymással nincs semmi bajunk, mások hülyesége meg nem kéne nyomott hagyjon a kettőnk szabadnapján.  Biztosítom róla, hogy szükségem van rá, és komolyan is gondolom. Mintha segítene bennünket a vallomás, amit egymásnak teszünk, el tudunk lazulni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Reeven keze gyerekesen leng kettőnk között. Én meg ugyanilyen örömmel lépegetek vele egy ütemben, ringatva hasonlóképpen a karom. Tök jó, amúgy...
A külső jegyektől jutunk el ahhoz a pontig, amikor őt hasonlítjuk össze magával. Régen és most. Nem feltétlenül tetszik neki, amit mondok, mert védekezik, kérdez, csodálkozik.
- Reeven...- nézek rá félre döntött fejjel- te is belátod, valamelyest korlátoz a bot a mozgásban. Hiába hasznos segédeszköz, lefoglalja az egyik kezed, és a mozgáskoordinációdat is össze kell rendezni vele. Nem a tested része, nem is kell, hogy az legyen... én csak... annyit mondok, nélküle tökéletes lesz az összkép- kedvesen magyarázok neki, nem bántani akarom, és valószínűleg nem is mondok új dolgokat. -Az emberek nagy része stigmatizál, azaz megbélyegeznek valakit, csak mert alkotnak egy ítéletet a látott kép alapján.- Reeven pl. a bot miatt akár kiszolgáltatott személy érzetét is kelthetné (a sovány alkata csak erősíti ezt a benyomást), és engem is megtévesztene, ha nem tudnám, milyen heves és erőteljes tud lenni. Ráadásul nem is hagyja el magát, erős, erősebb, mint amilyennek látszik!
Cukkolom is, hogy bizonyítsa be, mire képes, csalogatom a vízbe, de ő még akkor is a gépével "vacakol", amikor én már feltérképeztem a víz alatti világot. Élvezettel dobom hátra a hajam, millió vízcsepp röpül belőle szerteszét. És aztán bújok megint víz alá, úszkálok. Megközelítem Reevent, fröcskölöm... Rakja már le azt a  gépet.
- Csak azt ne mondd, hogy nem tudsz úszni, megharaplak!- a Simonok mind nagyon jó úszók. A nővérem pl. diákolimpiát is nyert 4x100 vegyesen. Amúgy nem lesz gond, nem hagyom magára, és csak a vízesés alatt közvetlenül mély a víz. Vajon bele lehetne ugrani valahonnan? Kipróbálnám.

- Nem tudhatod... Hihetetlen aberráltak az emberek!- Ne higgye, hogy nincs olyan nő, aki ne bámulná a nőket, vagy férfit, aki a férfiak rabja. És ezek még nem is a legrossabbak.
- Miért ne? - rántok vállat. Bármit megnézek. Először talán meglep, másodszor már nem lesz idegen a dolog. Nem azt állítom, hogy rákapok a dologra, de nem fogok rosszul reagálni, ha pl. homokosok jönnek velem szemben az utcán, vagy tévelyegnek be hozzánk a sürgősségire...
- Jaja. Az olyan tevékenységek miatt, amiktől úgy félek, besz*rnék... - nem gondoltam, hogy ezt meg kell magyarázzam, vulgárisabban fejezem ki magam, mint ahogy szoktam beszélni.
- Te...., csináljunk bakancslistát, írjunk fel mindent, amit ki akarunk próbálni, és csináljuk meg együtt, mit szólsz? - kezdek ugrabugrálni. Egyedül semmihez sincs merszem, Párizsba sem mentem el, pedig azért kezdtem franciául tanulni. De ha Reeven ebben partner, és miért ne lenne, hiszen belvaló srác, már nem vagyok egyedül!
Szóval van itt bármi, nem csak a gyantázás, ki is nevetjük, hogy éppen ez jutott eszébe.
Ahogy kéz a kézben sétálunk, tökéletesnek érzem a pillanatot. Biztos hülye vagyok, de félek ilyenkor megtörni a csendet, mintha elronthatnék valamit, ami jó. És jelenleg nagyon jól érzem magam Reevennel.
- Ez furcsa dolog, de biztosan te is tudod...- nézek rá kedvesen, amikor azt mondja, csak az én véleményem érdekli- Én sem vagyok tökéletes. Az én véleményem is lehet hibás, defektes. Nem nekem kell megfelelned, hanem magadnak. Vagy olyannak lenned, amilyen szeretnél lenni. Tudod, én is meg akartam változni, de ... nem megy... Én én vagyok, vagy így szeret valaki, ahogy vagyok, vagy ... - leszögezem a fejem. Talán helytelen a  megközelítés, de Sebastian is azért tűnik jó választásnak, mert olyannak fogad el, amilyen vagyok.
- Neked igazából mi bajod van magaddal?- nézek rá. Lehet, nem túl szép a kérdés, de nem tudok segíteni neki, ha nem fedi fel a lapjait. Lioval sem mentem semmire, amíg köntörfalazott.
...
A vízesés aztán eltörli egy kicsit a kínjaink, és vonz a víz, nem is várok sokat. Hamarabb érek a vízbe, mint Reeven, és élvezem, hogy egyedül vagyunk. Ledobom a melltartómat is, nem akarom, hogy tönkre menjen, de a fürdőruhám még ráér, amúgy sem lát senki  (csak Reeven). Őelőtte meg nincs mit szégyellnem, bár direktben nem vetkőznék előtte. Így, hogy takar a víz, nem számít.
Reeven még a fotózással van elfoglalva, és vidáman élvezem a vizet. A Simonok vízimádók, meg is lepődöm, hogy Reeven gyengének vallja magát. Ha mást nem, majd megtanítom, elvégre nem olyan nehéz...
Végre lesteszi a gépet, hallgat rám, és vetkőzik, bejön. Nevetgélve nézem, ahogy a víz alá bukik. Csak viccelt azzal a dologgal, hogy nem tud úszni.
- Uppsz, a berendezésem marad!- nevetek. Bakker, lefejelte a mellem. - Nyugi, semmi baj, megmaradok.
Mögé lopakodok, felmértem a terepet, úgyhogy tudom, leér a lába... A vállaira támaszkodom, és egyszerűen lenyomom a víz alá. Na, jöhet egy kis bírkózás! És ha lenyomtam, elrugaszkodom tőle, hogy elbújjak a víz alatt.

- Ezzel nem arra céloztam, hogy magam is kipróbálnám...- Most komolyan arra gondolt, hogy szeretném kipróbálni egy csajjal...?
Azt javaslom neki, csináljunk gyakrabban együtt programot, valósítsunk meg olyan vágyakat/álmokat, amikre eddig nem volt mód/bátorság/idő... Egyre szilárdabb az elhatározásom, hogy több időt töltök majd a szeretteimmel, és kevesebbet a kórházban (azaz nem vállalok annyi túlórát).
- Az lehet a legjobb, amikor legyőzöd a félelmeidet. Ha nem vagyok egyedül, biztos, hogy menne!- akaratlanul árulom el, hogy a magánytól félek a legjobban. Pedig hosszú évekig voltam magányos...
A lelkesedésem nem hatja meg túlzottan, de aztán rábiccent az ötletemre, és azt javasolja, írjuk össze, mit is szeretnénk csinálni. Ah, tudtam én, hogy ez a merev tartás nem az ötletemnek szól!
- Oké, oké, oké!- zizegek, mintha áramot vezettek volna belém.
Ahogy beszélgetünk, kissé melankólikussá avanzsál közöttünk a hangulat. Reeven a véleményemre kíváncsi, ami nagyon jól esik, tekintve, hogy az ízlésemmel soha nem ért egyet, másrészről azt gondolom, túlzott értéket tulajdonít neki. De én sem vagyok hibátlan, és nem is az én véleményem fontos, ha róla van szó.
- Vagy...? - mintha nem fejezte volna be a mondatot.  
Ahogy beszélgetünk erről, bevallom neki, én is akartam változni, változtatni. Talán utólag nem minden volt okos döntés, de valami előnyömre vált, a hibáimból meg (elvileg) tanultam, de a dolog azért nem ilyen egyszerű. Az emberben genetikailag van benne a megfelelési kényszer, csak valakiben ez erősebb, valakiben meg kevésbé az.
- Nyalja ki!- ismétlem meg, ahogy a szavait hallom, és elnevetem magam.- Hogyisne! Az túl jó volna neki!- és megint nevetek.
Valami azt súgja, nem véletlenül lyukadtunk ki ide, és esélyem van, hogy Reeven hajlandó beszélgetni, de az első kérdésemet, hogy mi baja van magával, elvicceli.
- Reeven, ne hülyülj, komolyan kérdezem!- bököm meg egy kicsit a könyökömmel. - Mindenkinek van baja magával. Még a beképzelt disznóknak is!- unszolom, hogy beszéljen velem nyíltan.

Megvadulok a víz látványától, szinte azonnal belevetem magam, és a fölös ruhadarabok maradványaitól ott szabadulok meg. Egyáltalán nem vagyok zavarban, úgy érzem, ez a hely csak a miénk! Lebukok a víz alá, úszok, élvezem, ahogy körülölel a víz. Reevent kell csalogatni, mert sokáig a fényképezőgépével van elfoglalva, de aztán sikerül rávenni, hogy ússzon velem (Nehéz elhinnem, azt mondja, nem úszik jól). A víz alatt közelít meg, kissé félre sikerül a felbukkanása, de aztán én nyomom a víz alá, mintha ez is a játék része volna, mint amit korábban ő csinált.
- Na persze, csak szeretnéd! Először el kell kapjál!- upsz, elfelejtettem, hogy Reevent nem nagyon zavarják a korlátok, a mellem kissé megszédíthette, mert repetát akar...
Persze, játéknak veszem az egészet, sikkantva menekülök újra és újra, mert egy "zombi" van a nyomomban. Szembe fordulok vele, és vadul fröcskölöm rá a vizet, aztán a vízesés felé araszolok, hogy elbújjak a vízfüggöny mögött. A víz alatt úszva jutok át a másik oldalra, és amikor feljövök a víz alól, elképedve nézek szét.
A hely csodálatos. A vízesés mögött egy barlangforma bemélyedés van, és ki tudja, hogyan, vagy a fénytörés következtében a víz kéknek látszik. Semmi más nem hallatszik, csak a víz csobogása, és az a zaj, amit én keltek, amikor kiemelkedek a vízből, hogy hátrafésüljem a hajam az arcomból. Eszeveszett vágy fog el, hogy lebegjek a víz felszínén, ezért felrúgom magam, és bámulom a "mennyezetet", amiről kristályok milliárdjai ragyognak. Kvarc lehet?
- Reeven...- nézek szét, de az unokatesómnak még nincs nyoma.

Horkantva nevetek, ahogy észreveszem, mentegetőzik. Jaj, én is hülye voltam ám, és félreérthető!
- Így van- szorítom meg a kezét, hogy érezze, számítok rá. Nem tudom, mi jár a kócos fejében, de a mosolya elárulja, hogy ő is arra gondol, gyakrabban lehetünk együtt.
Aztán ugrálok a közös bakancslista miatt, meg örülök, hogy Reeven is partner benne. Egyetértek vele, hogy szuper lesz, hirtelen a Nap is jobban kezd sütni, jobban is érzem magam, mintha kitágult volna a tér körülöttem. Miért is szűkült be annyira? (Magamba kellene néznem.)
Olyan hülye leszek Reeven véleménye miatt, hogy csak nevetni tudok, amikor a különböző szexuális töltetű káromkodásokat sorolja. Muszáj elhülyülni, elnevetni. Nálunk nem volt divat "így" beszélni. Azon gondolkodom, ha mindenki elmenne akinek nem tetszek, üres lenne egész Los Angeles. Na jó, talán lézengene néhány ember...
- Nem rád gondoltam...- bököm meg megint, félek, magára veszi, de nevetek, hogy nem gondolom komolyan a feltételezésem. - Nem hiszem, hogy te tévesen ítélnéd meg magad. - A megalománia semmiféle jelét nem tapasztaltam nála. Bár nem vagyok gyakorlott a pszichiátria témakörében, tanultam róla ezt-azt.
Komoly kérdést teszek fel neki, és nem engedem, hogy tereljen. És amikor kimondja, mitől fél, megrökönyödve nézek rá.
- Mit jelent... bénának lenni? - kérdezek vissza, és kicsit szembe fordulok vele, hogy lássam, amikor válaszol, noha így háttal kell lépegetnem. Szokatlan, hogy az érzelmekről beszél. A férfiak erülik ezt a témát, mintha nem akarnának ezzel foglalkozni. Vagy kijelentik, erre nem képesek... (szeretni)... Bakker... Megint kinyílt egy fiók valahol a szívemben. Reeven azonban lehajtja a fejét, majd amikor felemeli, nem rám néz, hanem valahova el, a vízesés felé (amit még nem látunk, csak hallunk)
- Reeven...- ha megakadna a vallomásban, most nem hagyom annyiban. Sosem volt még ennyire nyílt velem, úgy érzem. És ezt a lehetőséget nem bénázhatom el. Segítenem kell: feltárni, megérteni, oldani, ha tudom.

A vízbe később jön be, mint én, de hamarosan játszani kezdünk. Hülyéskedünk, csapkodjuk egymást, bújkálunk... Víz alatt úszok be a vízesés alatt, ami annyira lenyűgözött, és a látvány "odaát" is elképesztő. Annyira természetesnek veszem, hogy Reeven utánam jött, hogy meglep, amikor még fél perc elteltével sincs a közelemben. Azt hittem...
- Reev...- felkapom a fejem, és a lebegésből ismét álló helyzetbe evezem magam. Itt már nem ér le a lábam, bár ha lenézek, látom a medret. Homokos..., csak néhány kő (?) képe rajzolódik ki élesen.
Meghallom a nevem, Reeven hangját, és úszni kezdek a vízfüggöny felé. Reeven még nem ért át. Újra átúszom alatta, tovább is megyek, mert meglátom a víz alatt a lábait. Mögé úszok, remélve, hogy nem vett észre, és úgy bukkanok fel, csendesen, mögötte. A füléhez hajolok óvatosan, és bele suttogom:
- Itt vagyok...- és megcsiklandozom az oldalát, mielőtt megint elrugaszkodnék tőle. Nevetek.

Magabiztossá tesz, hogy Reeven a társamul szegődik (mondhatnám, hogy nekem ő a botom, de ez elég hülyén hangzik). Amikor megismertem, ugynígy örültem neki, mert vérem és rokonom, de mégsem az apám, és nem is az anyám fajta rokon, pláne nem olyan kiemelt VIP személyiség, mint a nővérem. És valahol nagyon hasonlít rám, bár még nem tudtam tökéletesen megfogni a jellemet, amiben egyek vagyunk, amiben szinte ikrei egymásnak, de hogy most is itt van közöttünk, az biztos.
Szinte euforikus hangulatba kerülök, ugrabugrálok, Reeven el is engedi egy kicsit a kezem, nehogy elrántsam, vagy tudom is én... De a mosolyát látom, és ettől még jobb lesz. Könnyebb komolyabb dolgokról is beszélni, könnyebben jönnek ki, a káromlások is, de ezen is csak nevetek most, m,ert hát én nem mondanám egy ellenséges személynek, hogy "nyalja ki", mert esetleg még megkérne, hogy toljam le a bugyim. Hopp, magamat hoznám zavarba!
- Nos...- zavartan tűrök egy tincset a fülem mögé- ez önvédelmi mechanizmus, kedves Reeven. Fiatalabb koromban mindig meg tudtak vele bántani, hogy valaki jobb, okosabb, szebb, tökéletesebb, mint amilyen én egész életemben lehetek, így bemagyaráztam magamnak, hogy minden ember jobb, szebb, okosabb és tökéletesebb, így ha szembesítenek vele, csak bólintok: "pontosan így gondolom én is". És nem is hazudok. Aztán vállat rántok. Nem feltétlenül jó, hogy mindenhez így állok hozzá, tisztában vagyok vele, de pár csalódástól már biztos megkíméltem magam (és néhányba így keveredtem bele, talán ez is igaz). Fontosabb, hogy hajlandó ő is magáról beszélni, a gyengeségéről, a félemeiről. Vissza kell kérdezzek, mert nem teljesen tiszta előtte,m, mit is akar kifejezni. Elhülyeskedné, de figyelmesebben nézek rá, és a nevét kérésként ejtem ki, folytassa... Megérti.
- Kinek nem voltak fontosak? Neked? - Szinte zihál. Közelebb lépek. Még mindig nem értem, miről nem akart tudomást venni, de valamit tudnia kell.
Annak ellenére, hogy az ő hátán van a zsák, az egyik kezében ott a bot, és nekem is csak a fél kezem szabad, átölelem vele a nyakát, tarkójára tapasztom a tenyerem, homlokához döntöm a homlokom.
- Kimondtad. Nem teljesen, de kimondtad. Nem haltál bele, és nekem kimondhatatlan örömöt okoztál vele. Számít ez valamit?- kérdem tőle, de elficánkolok mellőle. Nem feltétlenül kell válaszolnia, elég, ha gondolkodik róla egy kicsit. (Ez nem azt jelenti, hogy ne hallanám meg, ha mondana valamit).

Miután játszunk egy sort a vízben, elszakadunk egymástól, és a várttól eltérően nem követ a vízfüggöny másik oldalára. A hangja is furán cseng, inkább én megyek érte, de - még mindig benne van a pakliban, hogy az egész csak egy csel- kissé ráijesztek, aztán nevetve dobom el magam megint a vízben, mielőtt meg tudna fogni, mert megcsiklandoztam...
Már majdnem beveszem, hogy komolyan meg volt ijedve, mert sápadtabbnak tűnik, de aztán fröcskölni kezd, én pedig védekezőn tartom magam elé a kezem, pedig nem félek a víztől.
- Reev, ezt látnod kell, gyere!- mondom, mikor lépésnyi távolságra vagyunk egymástól. Remélem, egy kicsit már lenyugodott és lehet vele értelmesen beszélni. A hajam egy része vizesen lóg a mellkasomra, és annak ellenére, hogy érik már a gondolat, hogy átöltözöm fürdőruhára, ez a dolog fontosabbnak tűnik. Neki is meg akarom mutatni. Biztos készítene néhány képet (ha megtalálja a módját, hogyan jutassa be oda a gépet).
- Vigyázz, mert a vízfüggöny túloldalán hirtelen mélyül a víz...- figyelmeztetem, de nem hiszem, hogy baj lesz, ezért határozottan úszok megint abba az irányba.

Mindketten fel vagyunk dobva, elégedettség tölt el, hogy sikerült elérnem a célom, Lia boldog, s ez automatikusan magával vonja, hogy én is az legyek, szinte repülünk, a levegő mintha pezsegne, az egész olyan felemelő, hogy elhinni is nehéz.
Az önvédelmi mechanizmusában van logika, ő nem látja saját tökéletességét és asszem ez rendben van így, nem Lia lenne, ha tökéletesen tisztában lenne vele.
- Értelek, logikus, de ugye tudod, hogy túlzás ez a minden ember? Érthetőbb lenne, ha úgy gondolnád vannak nálad mondjuk jobbak.
Én sem állítom, hogy nincsenek, viszont az egész emberiségre ráhúzni ezt... Lia sokat ér, nekem, aztán gondolom még vannak így vele egy páran többet mint egy-két mondjuk tökéletesebbnek tűnő senki.
- Az, aki szeret másképp lát.
Így, hogy nem közvetlenül használok személyes névmást egyszerű kimondani.
- Az többnek fog látni és azon lesz, hogy te is elhidd.
Örökös küzdelem, mégsem teher, szívesen vetem bele magam az újabb és újabb bizonyításokba, egy idő után hátha javul, de még akkor is, ha nem, ő mondta, fogadjuk el ilyennek, erre is kész vagyok, nem minden áron akarok segíteni, Lia ettől Lia.
Aztán ő kérdez, nos elég nehézkesen megy a vallomás, mindig nehéz volt és régen megtaláltam a kiskapukat, a poénok mindig ott voltak. Lesütöm a szemem, a fejem is lebiccen.
Bólintok. Nekem nem voltak fontosak. Nem akartam őket...gondolom erősebb úgy az ember, de csak bizonyos szempontból. Az érintésébe beleremegek, kicsit elnyílnak ajkaim, automatikusan becsukom a szemem. Bár mindig tartana... nem értem, miért idegen és furcsa ez... de szinte nem akarom, hogy véget érjen.
- Öhm...csak az számít, hogy tudod
Motyorászom, végülis kimondtam, hogy fontos nekem. Ennyit mondok, aztán már rohanunk is a vízbe.

Először megijedek, hogy nincs. Magamhoz képest eléggé, mert mi van, ha annak ellenére, hogy a Simonok jó úszok vele mégis történt valami. Haragudnom kéne rá, de nem tudok... érthetőbbé válik az is régen miért zárkóztam el. Az aggodalom és a félelem valaki másért...ezt nem ismertem, így gyengébb vagyok, így nagyban függök másoktól. Ugyanakkor nem tudtam ez mennyire jó érzés.
- Találtál valamit? Tudod tökre megijesztettél, fogalmam sem volt hol vagy.
Mondjuk az nem hátrány, hogy nem vette észre a kis balesetet...
Caplatok utána, aztán figyelmeztet, mélyülni fog, az nekem nem biztos, hogy jó lesz.
- Oké, legfeljebb megfulladok
Próbálok evickélni, kicsit bénán, de hát valahogy csak fennmaradok a felszínen. Igaz, a meglepetéstől, mikor átjutunk, jócskán megsüllyedek, érzem a lábam sem ér le, megpróbálok hátra feküdni, úgy elvagyok.
- Ez tényleg fantasztikus.
Bámulok fel, remélem most nem kezd lökdösni, mert hiába nem hiszi el, tényleg nem vagyok jó úszó.

Sajátságos önvédelmi mechanizmusomat fedem fel Reeven előtt, ami még gyerekkoromba nyúlik vissza. (Akkor fejlesztettem ki).  Reeven megjegyzést fűz hozzá, és szeretettel nézek rá, mert érzi benne a túlzást, de nem kezd emiatt újra győzködni, hogy de így, de úgy...
- Oké, ez igaz. Helyesebb volna így fogalmazni, vannak nálam jobbak, okosabbak...,  de itt az a lényeg, hogy aktuálisan, amikor mérlegre tesznek valakivel, mindig a másiknak feltételezem a többet. Érted? - Magamat igyekszem nem mérlegre tenni senkivel, (az alkalmazott módszer miatt mindig alul maradnék), de azért azzal tisztában vagyok, hogy nekem is vannak értékes tulajdonságaim. Bár lehet, hogy mások szemében ezek nem sokat érnek, de lehet, hogy valakinek meg igen.
- Aki szeret, az azért szeret, mert ilyen vagyok. Nem akarom, hogy másnak lásson. Előbb-utóbb rá fog jönni, hogy nem olyan vagyok, és akkor meg csalódást fog érezni...
A megjegyzése miatt azonban hozzá kell tennem valamit.
- Az nem baj, ha ösztönöz a jóra..., azt hiszem, az ember szívesen idomul olyan dolgokhoz, ami saját magának is örömöt okoz. Nem elég elhinni, hogy fejlődtem, be kell bizonyítani. Valahogy mérhető formában...- azaz nekem nem elég, ha valaki mondja, nekem kell látnom, érzékelnem...
Aztán ő kerül górcső alá, és nagy nehezen kimondja, mi a baja. Ha tudná, milyen közel áll a problémája az enyémhez, el sem hinné. Én ugyan nem félek kimondani, ha szeretek valakit, nekem az a bajom, hogy nehezen hiszem el, engem szerethet valaki, de a téma azonos tőről fakad.
Kicsit gyámoltalannak tűnik ebben a pillanatban, én pedig úgy érzem, nem szabad, hogy ez az érzés negatív élményeket vonjon maga után. Az érzelmek nem az ellenségeink. Vannak, akiket motivál (én is ilyen vagyok). És az sem mellékes, meggyőződésem, hogy minden ember vágyik a hovatartozásra, ehhez viszont elengedhetetlen az érzelmi élet. Megint megölelem, ma már sokadszor, a homlokához dugom a sajátom. Elmondom neki, számomra milyen sokat jelentett, hogy képes volt beszélni róla, hogyan érez irántam (még ha be is volt csomagolva egy kicsit).
Hallom a szavait és elmosolyodom. Igen, ebben igaza van. Tudni valamit jobb, mint egyszerűen csak érezni. Utóbbi néha csalafinta és tévútra visz, de ha meg van erősítve, valahogy... jobb.

A vízben rövid időre elszakadunk egymástól, és nem is gondolok rá, hogy ez őt megrémiszti. Nem olyan srácnak tűnik, aki ne találná fel magát, vagy aki túlaggódná magát egy másik miatt. Legalábbis nem jut eszembe, hogy miattam érdemes volna, kellene, hiszen már látta, hogy jól úszok, a vízbe biztos nem fulladok bele.
- Jaj, bocsi, azt hittem, a nyomomban vagy, zombi!- hülyülök vele még mindig. Naná, hogy menekültem előle. Játékból.
Elindulok újra a barlang felé, mert feltett szándékom, hogy Reevennek is megmutatom, milyen gyönyörű helyre hozott engem. Talán nem is tudja. Sőt, biztos nem tudja.
- Ha bizonytalankodsz, inkább kapaszkodj a vállamba, a nyakamba, a vízben meg tudlak tartani!- mosolygok rá. - Nem engedlek megfulladni, még elmerülni sem!- Tényleg nem probléma, de szerintem, ha a lebegéssel nincs gondja, akkor nagy gond nem lehet. A biztonság kedvéért azonban a közelében maradok.
Fél szemem mindig rajta van, és látom, hogy tényleg bizonytalanabb, amikor a lába már nem ér le, de okosan megoldja, és feldobja magát a víz tetejére, ahogy én csináltam az előbb. Követem a példáját, közvetlenül mellette.
- Pont ezt akartam mutatni... Mire emlékeztet ez téged? - ismét felnézek a ragyogásba. Gyönyörű...

- Szigorú lennék? - Nem erről van szó.- Emlékszel, hogy van egy nővérem? - Szinte biztos, hogy beszéltem már neki róla valamikor. - Sosem lehettem jobb nála semmiben, mindig ő volt a favorit. Részben miatta találtam ki ezt az egészet, hogy ne fájjon annyira...- mondom neki kissé lehangoltan. De ahogy máskor, most sem hagyom, hogy elszomorítson a téma. Megrázom magam, (vagy inkább keményítem a lelkem), és ennyi. Sírtam már eleget.
A következő percekben már nevetni is sikerül, hála Reevennek, aki tudja, hogyan forgassa a szavakat.
Ő azt állítja, jobbnak látjuk azokat, akiket szeretünk. Én azt mondom, szeretném, ha mindenki olyannak látna, amilyen vagyok, és csak utána szeretne meg. Lehet, hogy megint közel vannak a szemléleteink egymáshoz, mert ugyan hogyan szerethetne valaki, aki nem ismer? Én csak arra vágyom, senki ne dimenzionáljon túl. Én is ember vagyok, hibákkal és erényekkel. De a hibáimat is észre kell venni. Megint úgy érzem, Reeven több, mint az unokatestvérem, mert érzem, hogy ért. Elfogadja, amit mondtam, és még rá is helyesel.
- Ú, köszi, ez nagyon jól esik!- csillan rá a szemem. (A többes számmal vajon kire gondolt? Magára és a családra, Sebastianra? Nem lényeges.)
Figyelmesen hallgatom, érdekel a véleménye. Biztos vagyok benne, hogy kívülről másképp ítéli meg a helyzetet, talán ezért is könnyebb, de hallgatok rá, mert hasonló hozzám.
- Igen, valahogy így. Tudod, van az a mondás, hogy kétszer nem lehet belelépni ugyanabba a folyóba, de... én mégis félek, hogy olyan hibákat követek el, amiket egyszer már elkövettem...- húzom el a szám.  Nem könnyű erről beszélni. De ha már felhozta Sebastiant...
- Ő mindig bókol és még mindig gyakran tud zavarba hozni vele... - mosolyodom el, mert tényleg- Gyanítom, nem csak nekem, ez a vérében van, de... Tudod, az elmúlt napokban rengeteget beszélgettünk, és arra jutottam, nem a levegőbe beszél. Olyan sokat tett értem, amikor...- a számba harapok. Nem akarok Reevennek a kórházról beszélni //Bocsi, beszélnék, de akkor nem lenne értelme, hogy Sebastiannál meglepődsz rajta// Keresem a szavakat, hogyan is fejezhetném be, amit elkezdtem- .. nem is volt felelőssége engem pesztrálni. Nem fordított nekem hátat, pedig megtehette volna, tudod... megbántottam, igaz, nem szándékosan- lehajtom a fejem. Miért így kellett történnie? Hiába igyekszem rájönni, mit hibáztam el, nem tudom. Azaz... Gyenge vagyok, ez a legnagyobb hibám.
//Interakció: ismerős szó. Egészségügyben éppúgy használatos fogalom, mint a pedagógiában, csak nyugodtan használj ilyen szavakat. ha valamit nem értek, úgyis megkérdezem...//
Reeven -talán tudtán kívül- úgy nyitott ki, mint egy konzervdobozt, mégsem érzem azt, ki lennék szolgáltatva neki. Jó érzés, hogy van még valaki, aki képes így figyelni rám, akinek fontos vagyok. Jaj, hol voltál eddig, tesóm? Belőlem kitörnek az érzések, és amikor Reeven hiszi azt, gyenge (vagy képtelen) az érzéseit kimutatni, arról biztosítom, hogy észrevettem az erőfeszítéseit és értékelem. Olyan jó megölelni! De arra már rájöttem, ezt nem mindenki szereti...

Ha egy kicsit meg is volt ijedve, sikerül visszacsalnom a mosolyt az arcára, amikor zombinak nevezem. Igaz, kapok egy adag vizet a számba, de attól még nevetve mondom (és mutatom) neki:
- De hát pont úgy néztél ki!- és utánzom, kicsit az arcomba húzva a hajam, előre nyújtva a karjaim. Csak nevetek, hogy megharapna. Ahhoz előbb utól kéne érnie. (De nem félek én attól. Hihi. Amúgy Reeventől sem.)
Észreveszem a bizonytalanságát, de hagyom, hogy ügyeskedjen. Rajta tartom a szemem, hogy ne érhesse baj, de nem lépek közbe, amíg nem érzem veszélyben. Remélem, nem jutunk el odáig.
Beevickélünk a barlangba, és másodszor is elámulok, mennyire szép ez a hely.
- Nyugi, kettőnk között marad. De ha szeretnéd, adok néhány leckét...- ajánlom magamat finoman. Nincs mit veszítenie, max jobban fog tudni úszni.
Megkérdem, mire emlékezteti a hely, és azt mondja, űrhajóra.
- Wow! Tök jó!- és amikor visszakérdez- Elsőre olyan volt, mintha kint lennék az űrben... lebegek... és milliónyi, nem, milliárdnyi csillag vesz körül... meg a csend... De az űrhajó sokkal jobb!- az tuti, hogy földöntúli az élmény. Ez nem is a Föld nevű bolygó, igaz?
- Hiszel egy idegen civilizáció lehetőségében? Hogy valahol élnek még értelmes lények az univerzumban?  - kérdem Reevent. Ilyesmiről nem beszélgettem még senkivel.

- Nem cseszték el. Tényleg sokkal jobb nálam- a régi lemez jön: nálam minden és mindenki jobb (majdnem). Csak talán nem volt szép ezt naponta az orrom alá dörgölni.
Nem is engedem, hogy megint a régi érzések kerítsenek hatalmukba, hiszen tőlük távol vagyok, a problémákat már régen leráztam magamról, és most Reeven is itt van, aki láthatóan csak azért emel(t) ellenem kifogást, mert rosszul pasizok. (Szerinte)
- Ha ló nincs, a szamár is jó...- nyújtok nyelvet, de megszorítom a kezét, azért rendes tőle, hogy "favorizál".
Sajnos, túl későn tanultam meg, hogy elsősorban saját magunkkal kell békében lennünk, mert ugyan hogyan is várhatnánk el másoktól, hogy szeressenek bennünket, ha erre mi magunk is képtelenek vagyunk? Nem lenne furcsa, ha valaki így közelít? Ha magamat nem szeretem, azokat sem, akik "őt", az el nem fogadott énemet szeretik.
Ebben a pillanatban Reev szavait is nagyon bensőségesnek érzem, és elhiszem őket, nem akarok ellenkezni, tiltakozni. Az igazság az, hogy nagyon is ki vagyok erre éhezve. Sebastian ajánlata is ezért ért célt. Ezért költözök hozzá hétfőn... Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne nekem fontos, de... Naná, hogy félek, neki sem leszek jó.
- Százszor nem tudnám végig csinálni...- kesergek. Hiába keményítem meg magam, minden egyes alkalom, amikor kinyílok és csalódás ér, megsebez. Ha mások előtt valamennyire el is tudom titkolni (nem feltétlenül jól), akkor is...
- Őt is elcsépelnéd, mint Liot?- nevetek. Eszembe jut, milyen harcias volt, amikor annak idején azt hitte, Lio miatt sírok (a kórházi liftben). Nem mondom komolyan. Mintha Nagy Fehéret is meg akarta volna verni... vagy az Lio volt? Elbizonytalanodom. Valaki mindig ütni akarja az exemet.
Reev teljesen elfogult velem kapcsolatban, akaratlanul árulja el magát. Ha valami, ez is a szeretetének a jele. Nem világosítom fel, hogy mit is tettem, különben hátat fordítana nekem ő is... (mint Lio). Fenébe vele, nem akarok rá gondolni! Katt! (Dobozba vele)

- Ciki? Előttem? - forgatom a szemem. Soha nem nevettem még ki semmiért, nem most fogom elkezdeni.- Táposnak? - miről beszél? - Micsoda?
Közelebb úszok hozzá , de nem piszkálom, lehet, hogy most kibillenteném az "egyensúlyból", ha most kezdenék érzelgősködni.
- Csak azt mondom, számíthatsz rám- mondom neki nyomatékosan, aztán én is feldobom magam a víz tetejére.
Megkérdezem, neki mi jut eszébe a helyről. A kettőnk benyomását remekül lehete kombinálni...
- De ez tök jó, ne vessük el... Űrhajóban vagyunk, annak az ablakában, és bámuljuk a csillagokat, amik között az utunk vezet...- merengek egy kicsit. Könnyű elképzelni. Lebegünk a semmiben, ah, milyen jó...
- Igen, ebben nem lehetünk biztosak... De abban is hiszel, hogy ők tudnak rólunk?- kérdezem tovább.
A kérdése alatt elengedem magam a vízben, mintha még könnyebb akarnék lenni. Annyira fixálok egy kisebb sziklát a boltozaton, mintha onnan olvasnám a választ.
- Szoktam... - ha tudná, hányszor akartam mindent elfelejteni, magam mögött hagyni, talán meg is lepődne- Ha lenne egy hely, ami csak az enyém... ahova elmenekülhetnék, ha bánat ér, ilyen lenne...- mondom halkabban, de a tökéletes csöndben minden szavam érthető. Ez a hely eszményi...
- Ellenben rólad nem feltételeztem... Hova lett a pozotivizmusod?-  emelem meg a fejem, és nézek megint rá. Hagyjuk egy kicsit az UFOkat, amikor róla van szó. Jobban érdekel, mint az idegenek.

- Soroljam? Summa cum laude végzett az orvosin, számos úszóversenyt nyert meg, de vannak érmei atlétikában is, kiváló zongorista, négy nyelven beszél anyanyelvi szinten és további háromból van középfokúja, jól ment férjhez, menő háza van, menő kocsija, menő gyereke, aki éppen olyan okos, mint az anyja...- sorolom, ahogy anyám szokta, némi túlzással. De a nővérem valóban csodagyerek. Három évesen már olvasott, állítólag.
Reeven mitha nem hinne nekem, pedig van oka, amiért ilyen kishitű vagyok, eleve esélyem sem volt, és mindig a ővérem példája lebegett előttem... Avagy olyan teljesítményt vártak tőlem is, mint tőle, de mi nagyon sokban különbözünk... És emiatt mindenkinek csalódást okoztam.
Megszorítom a kezét, hogy jelezzem neki, köszönet, hogy beéri a szamárral is, mert átváltozni nem tudok, ha megcsókolna se, és ez, mivel rokonok vagyunk, még bizarabbá tenné a sztorit.
- Nyugi, nem kezdek el siránkozni, tudom kezelni a helyzetet- mosolygok rá, bénán, de csökken bennem a feszültség, hogy nem oktat ki, és fogja a lezem... Valóban lehiggadnak bennem a régi sérelmek, és már könnyen túllendülök rajta. Ez is csak egy lecke. Csak egy seb, mely mély volt, de gyógyul, és ha a hege meg is marad, nem foglalkozom vele.
Ismerős mondat hagyja el Reeven száját, valaha én is mondtam ezt valakinek (talán éppen neki is), és ismét megszorítom a kezét, hogy hálás vagyok neki.
- Tudom. És köszi...- mondom sokkal enyhébben, és úgy hagyom hátra a fájdalmat, mint a léptem nyomát, mert nem akarok a hibáim fölött keseregni. Volt, van és lesz, ha szeretném se tudnám mindet elkerülni.
Reeven pedig ugyanaz a heves természet, aki volt, most is testi kontaktusba keveredne valakivel értem, csakhogy védjen, vagy bosszút álljon miattam. Gondolatban jegyzem csak meg: remélem, soha nem kerül rá sor...

- Velem vagy Reeven, nem egy kényes és beképzelt macával. Mi égő előttem? - kicsit haragszom, hogy azt hiszi, lenézem, mert nem nyert még bajnoki érmet (én se). Hát kiben bízna, ha nem bennem? És ha bennem se, kije marad? (És nekem kicsodám lesz ő, ha eltol magától?)
Nem vagyok profi úszásoktató, de az alapokra simán megtanítanám. Azzal már nem lenne égő, fejlesztheti magát, amikor csak ideje van rá vagy kedve, de nem erőltetem. Nem vagyok éppen erőszakos tipus.
- Aha, világos. És arról hallottál már, hogy csapatban minden könnyebb?- nézek rá, kedvesen. Nem azt mondtam, hogy nem tudja egyedül megtanulni, hanem azt, velem talán könnyebb dolga volna.
A bűvös mondat az én számból is elhangzik, más szavakkal ugyan, de azt mondom, nincs egyedül, és nem is akarom magára hagyni. Jól esik, hogy megköszöni, mert érzem, hogy nincs benne harag irántam. Még egy mosolyt is látok az arcán, aztán kicsit bizonytalankodik a vízben, de nem lesz baj.
Lebegünk, képzelődünk, álmodozunk, UFOkról beszélünk.
- Miért kell feltétlenül azt gondolni, leigáznának bennünket? Nem feltételezed, hogy tökéletes létformában, harmóniában is lehet élni valahol? Minden élő bolygó ennyire primitív, mint az ember?- Sokszor elmenekülnék innen, annyira elegem van mindenből.
Reeven is valami hasonlón törheti a fejét, mert elvágyódik a az emberek közül. Jó érzés, hogy velem akarna lenni.
- Gondolod, hogy én nem mennék az agyadra?- kérdezem, de csak húzom, igazából nagyon tetszik az ötlete.- Oké. Legyen ez a hely csak a miénk...- mintha nem járnának ide más turisták. Mert elképzelhető, hogy más is felfedezte, nem? Elmenekülni...
Reevenre nézek. Csak lebeg a vizen, mintha semmit sem mondott volna.
- Írsz? - Kamaszkoromban én is papírra vetettem minden gondolatomat. Ott ért véget, ahol Nagy Fehér elbánt velem, mert az anyám anélkül esett nekem, hogy én beszéltem volna neki róla, ergo, elolvasta a naplómat, pedig az... magánügy. Nem?
- Mit írsz, Reeven? Dalokat, regényt... naplót? - kérdezem kíváncsian, és hogy ne érezze, adósa lehetnék, hozzáteszem: - Régebben én naplót írtam. Aztán mindenféle kreatív dologba öltem az energiám, majd a tanulásba és a munkába. Utóbbi nem biztos, hogy a legegészsegesebb módszer...- vonok vállat. Ideje változtatni. Hétfőn új élet kezdődik.
Az UFOkra csak egy mondatot pazarlok:
- Elképzelhető, hogy vannak valahol...

- Hát jah...- sóhajtok, de nem kezdem el fejtegetni, hogy nekem is voltak erényeim, mégse mentem velül semmire, mert sosem értem a "csoda" nyomába. Nem én akartam a nővérem másolata lenni. S nem csak ezért nem sikerült, anyám mégis az én kudarcomnak könyvelte el.
Reeven, mint rokonom nem néz le a "fogyatékosságom" miatt. Bár lehet, hogy csak azért, mert a nővéremet nem ismeri személyesen, jelenleg ez cseppet sem izgat. Ha szabad ilyet mondanom, inkább kívánom Reeven társaságát és szeretetét, mint a nővéremét. Isten bocsássa meg nekem, sosem éreztem jól magam a társaságában, reevennel pedig remekül kijövünk.

- Sosem mondanám rád, hogy béna vagy. És ha kevésbé is vagy ügyes valamiben, nem számít, ha akarsz rajta változtatni. Én tudok segíteni, előttem sose szégyelld magad. Ha én is így állnék a dolgokhoz, már régen el kellett volna ásni magam...- húzom félre a szám.
- Akkor gyakorolj velem!- Ú, ördögi kör! Csak a bizalmán keresztül tudom megfogni!
- Semmi sem gáz, fogd már fel, Reeven!- úszok hozzá közelebb. - Soha nem nevetnélek ki rosszindulatúan, és soha nem fordítanék hátat, csak mert nem tudsz valamit tökéletesen végrehajtani. Mindenki kezdte valahogy! - És nem mindenkiből lesz bajnok, tegyük hozzá.
Megfogom a kisujját.
- Legyen, ahogy akarod..., de gondolkodj azon, amit mondtam, oké?- mosolygok rá.
Eszemben sincs haragudni. Tudom, milyen érzés, amikor fel kell fedni egy gyengeségünket valaki előtt. De ha meg sem próbálja, ha NEKEM se mondja el, pedig azt mondja, fontos vagyok neki, akkor vajon kiben bízna meg, ki segítene rajta, neki?
- Figyelek rád- mondom meglepődve- Én csak azt nem értem, miért feltételezed, hogy egyik faj a másikat feltétlenül le akarná igázni... Ez miért logikus? - nem értem, miért gondolja így.

A barlang kedvünkre való, megbeszéljük, hogy ez lesz a közös helyünk, és ide jövünk, ha el akarunk menekülni a zűrök vagy a világ elől (néha csak gondolatban..., és néha... visszajárunk majd ide.) De aztán megint valahogy elértem, amit mond... Legalábbis a szavai erre engednek következtetni.
- Reeven, most miért? Mit mondtam? - kérdem, értetlenkedve, de nem sértődötten és nem haraggal. Magamba nézek, és elszomorodom egy kicsit. Nem Reeven az első, aki szembesít vele, hogy gyakran félre értem. Talán én is félreérthető vagyok? A helyzet nem mindig komikus, és ez... hosszú távon bizonyosan fárasztó.
A kérdésemre azt mondja, dalszövegek... Vajon, most azt mondja, azokat ír, vagy "kigúnyol"? Miért ne gondolnék arra, amikor régebben is írt, nem csak szövegeket, zenét is, szinte ő vitte a hátán az egész bandát, amiben játszott... Jaj, nagyon buta vagyok!
- Reev, megmutatod nekem őket?- kérdezem. Ha írás, akkor kézzel fogható, vagy megnézhető, és ha ennyit elmondott, talán képes lesz megosztani velm őket, és akkor úgyis rájövök...
- Kreatívkodás például a gyöngyszövés, a térfonás, a lakberendezés...- sorolom. A legnagyobb munkám a lakásom volt, amit délelőtt mutattam neki, és másnál még nem próbáltam ki a fantáziáim. Sebastiannal sem fogom..., a lakása úgy jó, ahogy van.
- Igen, tervezem, hogy normálisabb beosztásom lesz és több szabadidőm...- mosolyodom el félszegen. Már több okom is van, hogy kevesebb időt legyek a kórházban, és többet kint: Reeven, Sebastian...

Lebegünk, úszkálunk, de nem merünk túl mélyen bemenni a barlang belsejébe, így valamivel később visszamegyünk a valódi ég alá, a zuhanyfüggény elé, és még játszunk egy kicsit, mint a gyerekek, jókedvűen és felszabadultan. Aztán kifekszünk a partra. Meg kell szárítani magunkat, amíg meleg van.
Reeven csinál még néhány képet, aztán az az ötlete támad, hogy igyunk.
- Elhoztad a pezsgőt?- nem vettem észre, hogy elpakolta. Azt hittem, a hűtőben lapul.- Oké, nem bánom...- nevetek.
Nem akarok menni. Kellemesen simogat a Nap, és idén most először fekszem ki a szabad ég alá. Az sem számít, hogy egy sima pamutbugyi van rajtam és nem a fürdőruha. Egyáltalán nincs jelentősége.
- Csak egy kicsit még...- kérem gyermeki hangsúllyal Reevent, hogy maradjunk. Ki kell használni, hogy ilyen meleg van!

- Francba vele. Annyi bajt csinál!- most nemcsak rá értem.
Faterommal sem értek mindig egyet, amikor valamit dacból ő csinál, pedig nekem jobban megy... És a pasik is néha olyan... merevek tudnak lenni, ha arról van szó. Nem tudom... Néha úgy érzem, Lioval kapcsolatban is nagy gát volt a büszkeség, és Sebastian is csak annak hatására jött rá, mit jelent neki a barátságunk, amikor azt hitte, elveszíthet(i).
- Nem is lennék rá képes- mondom, kicsit megbántottan, mert eszembe sem volt bajnokot nevelni belőle. Azaz, nekem nem olyanok az elvárásaim; nem vagyok szélsőséges. Csak segíteni akartam. Eszembe sem jut, hogy amit teszek, az neki kellemetlen lehet, pedig nekem aztán tudni kéne, nővér vagyok! (Jelen esetben duplán vagy két értelemben...)
Amennyire oldani akarom belőle a feszültséget, ő annyira feszít be, egyre göcsörtösebbek vagyunk, és nehézkesebbek, pedig nem így kéne lennie... Megdöbbent, megint mennyire visszahúzódik, szégyenlőssé válik, zavarba jön... tudom is én, milyen húrokat pendítettem meg benne, ami neki ennyire kellemetlen, de tovább feszíteni a témát nem lehet, különben elvágom magam előtte.
Miért? Mit csinálok rosszul? Attól félek, Reeven is az a fajta, aki soha nem kérne segítséget. Inkább belefullad a tó vizébe, mint hogy kimondja: "Segíts!"
Az UFOkról beszélgetve kiderül, elég sötét elképzelése van az idegenekről. Szerinte törvényszerű, hogy azok le akarjanak bennünket igázni. Kibontja az elméletét, és bevallom, logikusnak tűnik.
- Ah, értem. Én sem értem, az emberek miért ilyen rosszak egymással. Egymást is képesek megölni, lényegesebb ok nélkül. Gondolod, az idegeneket csak az zavarja, hogy mi is élőlények vagyunk, vagy inkább a területszerzés a cél? Lakható bolygó, hellyel-közzel kiaknázatlan energiaforrásokkal. Lehetséges, a saját technológiájuk mellett a Föld egy egész kincsesbánya...- gondolkodom el.
- Reeven, én is úgy érzem, sokszor vagyok félreérthető... Az a baj, hogy nem is jövök rá, csak amikor szembesítenek vele..., ez olyan... kellemetlen!- teljesen zavarba jövök. Mi ez? Valami Simon-átok? Akkor legalább Reevennel jól kéne értenünk egymást, de hajlamosak vagyunk egymást is félre érteni! Akkor meg mi ez?
Talán a hely varázsa, hogy kiszakad Reevenből egy vallomás, miszerint gyakran megszökne a világ elől. És hogy nem jut mindig ilyen helyekre, ezért ír; dalokat ír...
- Naná, hogy kíváncsi vagyok....- dohogok egy kicsit. Hogyan is feltételezheti, hogy nem érdekel?
Beavatom én is, hogy mivel szoktam elmenekülni, vagy lefoglalni magam, s látom, Reeven megnyúlt ábrázatát.
- Nem feltétlenül nyaklánc... Tudod, a szövésnek az a lényege, hogy pamutszálak közé fűzöm be a gyöngyöt, így olyan lesz, mint valami anyag..., ez olyan nőcis dolog...- mondom belepirulva, mert igazából inkább kislányos, de mindegy. Én szeretem megtervezni, mit fogok csinálni, és az alapján válogatom össze a színeket, az anyagokat, mindent...
- A térfonás rugalmas műanyag zsinórok összefonását jelenti. Valaki mester ebben és állatokat csinál, és ezekkel is inkább kisebb kütyüket, kulcstartót, karkötőt...- vonok vállat. Igaz, hogy van egy tucatnyi kész darabom, és nem használom őket.
A legjobban mégis akkor derül fel az arcom, amikor a stúdióról beszél (talán a volt lakásomról), mert úgy hangzik, rám bízná, hogy berendezzem.
- Nagyon szívesen...- mondom neki örömmel- Te elmondod az elképzeléseidet, én pedig megmondom, hogyan tudnánk azokat megvalósítani...
Bár keveset tudok a fotózásról, Reevennek biztos van rálátása, talán a suliban is tud majd tanácsot kérni, és akár én is utánanézhetek, hogyan kell jól berendezni egy stúdiót, hogy az a lehető legtöbb igényt elégítse ki... Ez jó kaland lenne, máris tetszik az ötlet!

Aztán játszunk még egy kicsit, nem csak a barlangban, hanem  szabad ég alatt is, majd kifekszünk a plédre. Reeven aztán a gépét babrálja, majd közelebb hajol, és megmutatja, milyen képeket csinált eddig.
- Ah, de szépek!- nézek elismerően Reevenre, amikor lapozgatni kezdem a képeket, és meglátom az erdei utat, a nagy fát, a vízesést,... magamat.
- Mint valami ragadozó- nevetek, amikor azt a képet nézem, ahol csak a fejem búbja  látszik ki a vízből. Sok képet készített, és sokat rólam, ettől kicsit zavarba jövök.
- Kéne olyan is, amin te vagy rajta... Vagy mi... Meg tudod csinálni?- kérdem tőle. Bár kissé alulöltözöttnek érzem magam jelenleg.
Aztán Reeven nyújtozkodik, és közelebb húzza a zsákját. Kivesz belőle egy üveg pezsgőt, és kuncogva gondolok arra, hogy ezt mi most fényes nappal fogjuk meginni. Csak úgy. Azaz...
- Oké- sosem voltam finnyás.  
Míg az üveggel van elfoglalva, én felveszem a fürdőruhám. Legalább száraz, és van felső része is. Kevésbé érzem magam meztelennek, pedig Reeven előtt nem is vagyok (annyira) szégyenlős. Figyelem, hogy hogyan készül fel a dugó kicsapódására, és én is megfeszülten figyelek, mégis felsikkantok, amikor durranva kirepül a palackból.
Az üvegből való ivásnak hátrányaival most kezdek ismerkedni. Egy: nem lehet egyszerre csinálni. Kettő: akármilyen óvatos vagy, a szénsav elborítja a torkodat. Három:
- Így csinálják a F1-es pilóták a dobogón!- és Reeven nyakába zúdítok egy kicsit.