"Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni..."

Igaz, hogy csak csütörtökön értesültem róla, hogy az unokaöcsém visszatért a kómából (nem is akárhogyan), mi máris közös programot csináltunk mára (szombatra). A terv egyszerű és nagyszerű, és több pontból áll:
1. lakásnéző. Azaz Reeven megtekinti a lakásomat, és eldönti, tetszik-e neki annyira, hogy oda költözzön (minden más ennek függvényében)
Az ötlet tőlem ered, és abból adódik, hogy olyanra szeretném a lakásomat bízni, akit ismerek, Reeven pedig nincs túl jóban a szüleivel, tehát ő tökéletes alany lehetne.
2. kiruccanás egy (általam) ismeretlen helyre, ahol van víz (lehetőleg tó, és nem maga az óceán), ahol piknikezünk és fotózkodunk majd.
Ez Reeven ötlete, a gyógyfürdős kaland helyett. Szabadban lennénk, kettesben, ahol fotózkodni is szeretne. Az ennivalóról én gondoskodom, minden más Reeven meglepetése.
3. ha nem leszünk még túl fáradtak, esetleg egy laza szombat este, hangulattól függően
Azt kell mondjam, egész jól vagyok az utóbbi napokban, egészen biztosan kevesebbet bőgtem tegnap, mint csütörtökön, és már akkor is kevesebbet, mint szerdán... és így tovább. Tehát vagy a könnycsatornáim vannak kiapadófélben, vagy ... Bár igazat megvallva, néhány dolgot elhalasztottam, amit meg kellett volna tennem (vagy amire fogadalmat tettem, hogy megteszem). Úgy döntöttem, gyűjtök még egy kis erőt, az sosem árt, és igyekeztem a deprimáló gondolataimat is szőnyeg alá söpörni (a szokásos több-kevesebb sikerrel). De az biztos, hogy struccpolitikával egészen fejlődőképes vagyok!
...
Így aztán, ahogy felkeltem, és megettem a reggeli gyümölcsadagomat, irány surány Reevenért, hogy aztán majd visszacipelhessem ide... Farmert és lenge blúzféleséget vettem fel, lábamra pamutcipőt húztam. A hajam kiengedve terül szét a vállaimon. A saját kis Smart(im)mal robogok érte, kabátomat a kocsi csomagterébe dobva.

Kicsit gáz, hogy ő jön értem kocsival, de hosszú távra tervezek, hamarosan szerzek jogsit és akkor szerepet cserélhetünk. Addig intézem a dolog rám eső részét, így tulajdonképpen egy nagyobb hátizsákkal felszerelkezve várom a ház előtt. A lábam sokat javult, de még a mankót használom, bár már próbálkozom bottal is. Mozgalmas két napom volt, egyrészt szerveztem a mai programot, másrészt csatlakoztam az albérlet keresőkhöz egy közösségi oldalon. Jövő héten négy helyet is meglátogatok, mind a suli közelében. Igaz, hogy nem zárom ki, hogy Lia lakásán lakjak, de úgy láttam nem szeretné, ha mással osztoznék, én meg nem akarok egyedül meghalni. Ha már második esélyt kaptam feladom a forever alone hozzáállásom és legalább úgy csinálok, mintha szociális lennék. Nem tudom miért, de mintha folyton időzített bomba ketyegne a fülemben, siettet. Éreztem a kóma előtt, de most felgyorsult, nem érek rá tökörészni, anyáméknál lakni, bénának lenni.
De ne ugorjunk ennyire előre, a házunk előtt várok az unokanővéremre. A legjobban a tavas részét várom, de megígértem, hogy megtekintem a lakását is. Úgy nézek ki mint egy mozgássérült túrázó, a kalapom is a fejembe tettem, anyám baseball sapkáját cseréltem le erre "napszúrást kapsz" hogyne, első dolgom lesz.
Egész jó idő van, lehet majd engedem a szélnek, hogy eljátszadozzon a kalapommal. Farmert, egyszerű edzőcipőt és együtteses pólót viselek, amiben kicsit fiatalabbnak tűnök, sőt elég fiatalnak tűnök, de szarom le, csak ezért nem fogok lemondani a hülye feliratos pólóimról, vagy a régi rockeresekről. Ezeket annak idején le se lehetett szaggatni rólam. Nem leszek inges csávó mindig csak az Egyetem miatt... meg mert lefogytam és kisfiúsodott a fejem, ki nem szarja le, érett férfi férfi vagyok, csak nem látszik.
Megpillantom Liát, a mankóm egyik részét kicsit megemelve integetek neki. A vigyor sem marad el.
- Itt vagyok, szia! Húzzunk gyorsan, mielőtt anyám kirontana, hogy váltás gatyát is tegyen a táskámba. Kösz, hogy eljöttél.
Igyekszem hamar és segítség nélkül bekászálódni, mielőtt baljós sejtelmeim beteljesülnének. Próbálom bebeszélni magamnak, hogy rokonnagylány, már jobban néz ki, de őszintén szólva...nem tudom...

Nem sokat totojázok otthon. Rájöttem, az a legjobb, ha a legkevesebbet vagyok ott egyedül. Szóval, amíg el nem költözök onnan, mindenféle programmal lepem meg majd magam, talán a szállodába is elmegyek majd és masszíroztatom magam addig, míg ki nem dől mellőlem a masszőr. Elvégre ott is aludhatok, kész haszon...
Az időjárás most még elég szeszélyes, napközben 20-25 fok, késő este és kora reggel 10 fok körüli a levegő, ezért nem árt óvatosabb lenni, rétegesen öltözködni, és ha bejön az esti kiruccanás is, a kabát se árt. Ki tudja, hol kötünk ki majd Reevennel. A kaja még a hűtőben pihen, ha úgyis visszajövünk még ide, nem kell, hogy most magammal cipeljem.
A város nagy része még lustálkodik, gyér a forgalom, gyorsan haladok. Lehúzom az ablakot, engedem, hogy a szél belekapjon a hajamba, a szemüvegem viszont már az orromra toltam, ne bántsa a fény. Hallgatom a rádiót, de persze, szombat van, Sebastian ilyenkor nem dolgozik, őt úgyse hallhatnám. Hallgatom a zenei csatornát, popzene, mai darabok, némelyiket nem is ismerem.
Reevent messziről kiszúrom (ő is engem), a botjával integet. Pontos vagyok, még hamarabb is értem ide, ő mégis az utcán vár, láthatóan türelmetlenül.
- Oh, szia, azonnal!- nevetek. A duma nagyon komoly. A ház felé pillantok, és szinte számítok rá, hogy megjelenik a kedves mama az alsónadrággal.
Reeven batyuja nagyobb, mint amire számítottam, de gyorsan beteszem a kocsi hátuljába. Le se lehetne törölni a vigyort a képemről, azóta, ahogy megláttam, mert egy kicsit a régi időket idézte vissza abban a pólóban, kalapban... Amíg a csomagjával vagyok elfoglalva, ő be tud ülni az autómba, puszit is csak akkor váltunk, amikor beülök mellé, és újra beindítom a motort.
- Akkor kapaszkodj!- hirtelen gázadással indítok, ettől felvisítanak a kerekek, de ennyit megér az élmény.

Alig várom, hogy kiszabaduljak otthonról, rezignáltan az ajtó felé lesek, amin anyám bármikor kironthat.
A botom végével játszom, amíg várom, viszont hamarabb jön ő is, nem szenvedek soká.
Lia jobban néz ki, ha még nincs is teljesen rendben, biztonsággal átadom neki a hátizsákot, ő gondoskodik róla. Ettől egy kicsit még nyomorultnak érzem magam, de üsse kavics, ápolónő, neki megengedem, hogy segítsen, néha. Lia a kiváltságos rokonlány! Belegondolva nem is nagyon tartom a kapcsolatot a többi rokonommal, szóval egyedi és megismételhetetlen pont az életemben. Biccentek, míg ténykedünk, ha kinyitja belülről a kocsiajtót, én is bepréselem magam előre, mellé. Behúzom a botot, olyan helyre rakom, ahol nem látom, nem érzem. Bepattan mellém, kapok egy igazi nővérkés puszit, elégedetten dőlök hátra, olyasmi háttérgondolatokkal: hát igen, az egy dolog, ha egy nő csókolja meg az embert, ha egy unokanővér ad puszit, az sokkal ritkább! Baromság, lehet, de az ember agyán sok minden átfut „csak úgy” egy-egy adott pillanatban. Szóval puszit váltunk és gázt adunk neki, én persze vigyorgom, tetszik a vad indulás. Kapaszkodni nem kapaszkodom szó szerint, de bekapcsolom a biztonsági övet.
- Ezaz, adj neki!
Biztatom hujjogva, kicsit az ablakot is letekerem, hogy ránk süvítsen a szél.
- Nem baj?
Lehet nem bírja a huzatot, de máris nézek felfelé nem-e olyan a kocsi, hogy felül is van ablak, vagy le lehet vonni a tetejét. Az egy egészen más feeling, bár lehet nem a belvárosban kéne, hanem majd a tó felé, meg az sem biztos, hogy a gyors kezdés után Lia gyorsan akarja-e folytatni. Megfordul a fejemben, hogy felteszek olyan hülye kérdéseket mint a hogy vagy? De egyrészt klisébáró lennék, másrészt talán csak rontana a helyzeten, ha emlékeztetném, nem volt jól. Inkább úgy teszek mintha azért születtem volna a földre, hogy felrázzam az embereket. Bugi indul!

Bizsereg a vérem a mai programtól. Eleve nem vagyok ma siránkozós hangulatban. Hehehe.
Szóval Reeven már az utcán vár, és nem is tudja, de hálás vagyok neki érte, hogy megment a szülei dongásától, mert a múltkori kicsit ciki volt, főleg, amikor meg akartak tömni. Nem tudom, a kajával még nem is lett volna gond, kevés dolog van, amit nem eszek meg (mondjuk, egy írólapot azért megtöltene), de ha nem máj és nem belsőség, akkor majdnem mindent kipróbálok, és amit csütörtökön Reeven anyja főzött, az ezeket mellőzte, mégis... Valahogy rosszul voltam a szagától. Inkább nem akartam belőle túl sokat enni, nehogy a tányéromon landoljon (újra) az egész, ezt viszont a kedves rokon némileg érzékenyen reagálta le, mintha számomra fontosabb lenne az alakom, mint az udvariaskodás. Na mindegy, a végére már alig vártam, hogy elszabadulhassak, de egy ideig ebédre ne jövök, az tuti. (Lehet, hogy meg sem hívnak többé.)
Reevenben valószínűleg nem maradtak tüskék, mert ugyanolyan kedvesen beszélgetett velem a telefonban utána is, mint a kertben, és akkor megbeszéltük pontosan, mikor is találkozzunk. És lám, már itt is vagyok, ő meg a kocsimban, a csomagjával együtt, ami nagyobb, mint amikor egy hétre mentem kirándulni a Balatonhoz, mlég annak idején, gyerekkoromban.
- Hű, de komoly! - nevetem el magam, és remélem, nem csak a fotós cuccai töltik ki a táskát, mert akkor egy lépést sem tehetünk nélküle. Félteném. Bár a fene se tudja, milyen vidékre megyünk: kietlen lesz-e vagy látogatott... Lehet, majd egy szál bugyiban napozunk a fűben. (Reeven bugyiban, hahaha)
Előre kinyitom neki az ajtót, amíg a zsákot hátra teszem, és már kényelembe helyezi magát, amikor mellé ülök, a kormány mögé, bár a fejemben megfordul, ha elég erős lesz a lába, majd elviszem én is a 66-os útra, és gyakoroltatom vele kicsit a vezetést. (Fogalmam sincs, ült-e már volán mögött, csak hogy nincs jogsija.)
Kap egy puszit, egyikünk sem pirul bele, és aztán már nyomom a gázt, hgy pár másodperc múlva, éles kanyarral vissza is forduljak arra, amerről jöttem.
- Húzd csak, nyugodtan, majd szólok, ha zavar- nevetgélek és bólogatok, ahogy az ablakot tekergeti. Tetszik, hogy lelkes, hogy hujjong. Wow, nem csak a ruhája emlékeztet a régi Reevenre, hanem ez a stílus is. Kicsit bolond, de én pont így szeretem.
A forgalom még mindig nem túl élénk, szóval hamarosan nálunk vagyunk. Reeven ugyan csak először, én pedig azt remélem, hamarosan utoljára. Ezt a lakást is be kell fiókozni, cetlizni, el kell felejteni. Lehet, jobb lenne örökre, hogy nyoma se maradjon, emléke se... Csak így lehet meggyógyulni. Vagy nem? Szándékosan a suli előtt kanyarodom el, bár nem lenne muszáj arra menni, mégis, meg akarom mutatni, milyen közel van így minden. Reevennek valóban ideális lenne (lényegében nekem is az volt), de nem akarok helyette dönteni.
- Jó a környék is, könnyen elérhető minden...- csacsogok neki a kocsiban, nehogy azt higgye, kuka vagyok vagyok. Pár perccel később már le is parkolok a ház előtt. - Na, itt is vagyunk.
Elággé kicsi a Smart, a csomagtartóra szinte ráborul a hátsó ajtó, és az sem látszik, hogy van benne valami, de a biztonság kedvéért azért megkérdezem:
- Felvigyük a zsákod?

Zárójelben (én az ebédet fel sem fogtam) anyám hisztijei már leperegnek rólam… A kirándulást jobban várom, mint a kínos pillanatot, amit sejtek és hogy a lakás nagyon szép lesz csak én a halál után élni akarok. Nyüzsit, embereket magam köré és az emberekbe rokonagylány is beletartozik, de sajna a lakótársak is. Viszont a jövő heti körutam lehet meddő lesz és akkor egyezkedem, hogy legalább egy strébert, vagy kockát hagy szerezzek magam mellé, jobb mint a semmi. (Mintha háziállat lenne, hehe)
A felszerelésre mondja asszem, hogy komoly, kihúzom magam, önelégült vigyor villan arcomon.
- Készültem!
Hamiskásan összehúzom a szemem, ebbe képzeljen sokat. Lelkes, felpörgött, minden vagyok ma ehhez és remélem ő is az lesz idővel. Az ablakot is letekerhetem, először a tenyerem mártom meg a szélben, ha befúj lehet borzolja a haját, remélem nem zavarja a vezetésben. Merészen kihajolok, hogy az arcom is megmártsam, épp csak a nyelvem nem dugom ki, eszembe jut, hogy ezt a kutyák szokták csinálni. A menetszél erősen a képembe csap, szinte tapintható, mintha erősen simogatnának. Behunyom a szemem, hagyom magam az elemeknek, szélnek, napnak.
Elsuhanó autók motorzöreje a háttér, órákig ellenék így, de emlékeztetem magam és visszalendülök, visszatekerem az ablakot is.
- Bocs, elbambultam.
Ha szólt, hogy zavarja, előbb bejövök. Egész hamar a házához érünk, kicsit meg is lep.
- Mondták már, hogy nagyon jól vezetsz?
Hízelgek és mégsem, csak őszinte vagyok, észre sem vettem, hogy szó szerint is távolságokat teszünk meg. Lia nagyon promózza a házat, az Egyetem előtt megyünk el, én meg lelkesen duruzsolok róla.
- Iskola létére nem rossz. Persze vannak olyan dögunalmas szakok, mint a vizuális kommunikáció, kockáknak, de amin én vagyok, a riportrekedés, újságírás, fotózás szerintem sok lehetőséget rejt,aztán lehet filmezéssel, színészettel is foglalkozni és van egy csomó szakkör. Igazából még nem választottam, szűkíteni kéne, túl sok minden érdekel. Pompomlány nem leszek, meg félek a szerepjátszáson sok a meleg, de egy foci-klub érdekes lenne ilyen lábbal. A focit utálom, úgyhogy szeretnék a klisés kis edzők agyára menni, hogy bénázom és sorra veszíteni a meccseket!
Nem, nem, ezt most komolyan mondom. Annak ellenére, hogy jónak tűnik az iskola valamiféleképpen keresem a kiskapukat, hogy polgár pukkasztva az emberek agyára menjek. Ez kell, drog helyett…
Megérkezünk, jó környék, még a végén jó fejségből kiveszem és rendezek be műtermet. Eladom magam elsőévesként profi fotósnak és tadááám! Munka! Nem is rossz ötlet .
A zsákra nemet intek.
- Dehogy, a zsáknak még nem jött el az ideje.
Mondom rejtélyesen, a továbbiakban pedig követem.

Így, hogy besűrítem a programjaimat, időm sincs agyalni bármin is, és meglehetősen jó a kedvem. Pár dolgot elhatároztam magamban, de a legeslegelső, hogy megpróbálom lezárni a múltat, tök mindegy, hogyan lett vége. A tegnapi nap megint feltépett néhány sebet bennem, de legalább már nem bőgök minden hülyeségen, és igyekszem cimkézni, zárni mindent, hogy minden egyes alkalommal könnyebb legyen. Bár legalább még egy "harc" előttem áll, ez már nem is olyan nagy mumus. Főleg, hogy nem is érzem magam egyedül. Elvégre vannak támogatóim. És a legjobb az, hogy Reeven nem is tudja, hogy az. Így nem aggódik értem túlzottan.
A zsákja hatalmas, tényleg, mintha egy hétre pakolt volna be, de nincs ellene kifogásom, akár egy hétre is mehetnénk, én legalább ennyi kaját raktam össze, és még munkába sem kell mennem a héten. Már nem is akarok. Nevetek az unokatesómra, és örülök, hogy megint ilyen lökött. A szülei rám sem voltak igazán jó hatással. (Bocsi, azt az ebédet nem játszottuk ki, de te céloztál rá, hogy anyád ebéddel készült.)
Az autóban (bármilyen kicsike) Reeven otthonosan érzi magát: ismerkedik a berendezéssel és a használati tárgyakkal. Miattam csinálja vagy maga miatt, nem tudom, de én remekül szórakozom. A hajamba belekap a szél, a szabadság érzetét fújva bele, és én is lehúzom tövig az ablakot, hogy kidugjam rajta a kezem, mint Reeven. (A fejem mondjuk, nem hajtom ki, pedig nagy a kísértés!)
- Lazíts!- mikor érdekelte, mit szólnak mások? Éppen előttem nem kéne viselkednie, főleg, ha vicces (és nem életveszélyes) amit csinál!
- Köszi. De hamarosan tuti lepipálsz!- vezetni nem nagy kunszt, főleg nem egy ilyen autót. Egy limuzinnal meggyűlne a bajom, azt hiszem. Amúgy nem igazán van vendég az autóban.
Szeretném letudni a lakásdolgot, hogy aztán csak a könnyed kikapcsolódásnak adhassuk át magunkat. Reeven udvariasan hajlik meg a téma előtt, és -talán úgy érzi- neki a suliról kellene beszélnie. Pár dolog (és személy) eszembe jut, kiket kötök a sulihoz, de most nem ez a lényeges.
- Örülök, hogy olyan szakot találtál, ami valóban érdekel. Ha hobbid, amit tanulsz, talán nem is olyan nehéz végigcsinálni... De a helyedben nem zárkóznék el a lehetőségek elől. Mit veszíthetsz? Most vagy fiatal, éld és élvezd ki a lehetőségeidet!- Jaj, úgy beszélek, mint valami öreglány.-Nem értem, miért nem érdekel a filmművészet, tök jó hangod van, jó a külsőd, szerintem a vásznon is simán megállnád a helyed!- csóválom a fejem, amikor a színészkedést, mint ötletet el akarja vetni. Ez a sok ott a meleg téma el sem jut az agyamig. Biztos ezt is valamiért fiókba zártam. Azt nem is veszem komolyan, amikor azt ecseteli, hogyan fog az edzők agyára menni, pedig nagyon úgy adja elő, mintha ez lenne a legfontosabb teendője a következő hónapokban.
A zsák a kocsiban marad, ellenben mi felmegyünk hozzám, és körbemegyünk a lakáson. Arra hivatkozva, hogy kiszedem a kaját a hűtőből, engedem, hogy kedvére grasszáljon a lakásban, saját maga fedezze fel. Nem hiszem, hogy szüksége lenne idegenvezetőre. Játszottam már olyat, és ... Katt.
Gondolom, mire elpakolok mindent, ő is körbejárja a lakást. Előzékenyen mosolygok, bár azt hiszem, már alapból elriasztottam ettől a lakástól, amikor azt mondtam, jobban szeretném, ha egyedül lakna benne.
- Ne is mondj semmit, ha nem akarsz. - Előzöm meg, hogy kellemetlen társalgásba kezdenénk, miért nem felel meg neki a lakásom- Nézz meg néhányat, csak azért, mert rokonok vagyunk, nem várom el, hogy feltétlenül az én lakásom vedd ki...- oldom fel máris egyfajta elkötelezettség alól. Nem szeretném, ha ez rányomná a bélyegét a napunkra. (S mindezt azért, mert nem egy fiús lakás, be kell vallani. Ha neki rendezném be, egészen másmilyen volna. Nem ennyire... szabályos.)
Az ennivalót légmentes dobozokba zártam, és van benne mindenféle: néhány hagyományos szendvics, a tegnapi hús maradéka (bacon-ös sajtos, ez hidegen is remek), némi gyümölcs és gyümölcslé meg ásványvíz. Ha kevés lenne, még megállhatunk valahol kajálni. (Csak nem megyünk le a térképről?)
- Na, menjünk? - persze, ha kérdése vagy kérése van, állok elébe. De ... én már mennék.

Lazítok, ő is teszi, bár figyel a vezetésre. Ha majd én ülök a kormánynál cserélhetünk, most nem tudom felajánlani.
- Ahhoz még idő kell
Hogy lepipáljam, messze vagyok tőle, szarul parkolok. Jobb lenne egy motor.
A behunyt szemmel ejtőzés nagyon jól esik, a legjobb nem gondolkodni, kikapcsolni, élvezni a nap simogatását, vagy a szél érintését, de nem vagyok egyedül, szelet érezni bármikor lehet, Liát nézni nem mindig.
Azt érzem beszélnem kell, szórakoztatnom, amíg ő a lakást reklámozza és a sulinál szambázunk én arról áradozok milyen jól döntöttem.
- Teljesen más, ha a saját szakom óráira megyek mint a francia etikett
Nyomok el egy fintort, abból meg fogok bukni. Elmeséljem, ne meséljem? Végülis a dolgok nekem arra mennek ki, hogy feldobjam a valamiért összetört Liát, de fogalmam sincs az életéről, hogy miért ilyen, egyszerűen csak motivál a láthatatlan hajtóerő, neki most vidámság kell, hisz külön kérte, legyek megint őrült.
- Megvolt az óra, tanárúr rámszólt, hogy ne tegezzem, hívjam Sebastinnak, minden csaj ismerte, mintha megbabonázta volna őket, nem tudom mit esznek rajta, valójában biztos, hogy buzi!
Nem, elsiklok az Ellevel és Halevel történtek felett, csak rövid kis pír szalad át arcomon, úristen azt hittem megveszek!
- Talán majd a fotós klub, az a baj nem csinálhatok mindent, ígyis úgy érzem néha szétszórom magam… Inkább zenélnék megint, a szakkör olyasmi, ami rendszeresen van és még pénzt se kapok érte, a fotósklubban legalább tanulnék valamit… vagy egy zenekarban, vagy csak statisztaként. Lia, te meg lehetnél akkor modell.
Sandítok rá fél vigyorogva, ha találok valami érdekeset a színészettel kapcsolatban, talán de egyébként több szakkör nem férne bele, max. egy. Jól esik, hogy úgy gondolja előttem a világ, minden lehetőség és az az igazság, én is ezt érzem, ezt akarom érezni. De ahogy előttem mások előtt is nyitva áll egy csomó lehetőség.

Hamar a lakáshoz érünk, s amíg ő pakolgat, szétnézek. Szép. Egyszerűen csak szép, nem értem Lia miért akar megválni tőle.
Már nyitnám is a szám, hogy magyarázkodjak, de megelőz, gyorsan becsukom, bólintok.
- És…ha találnék, de ezt műteremnek használnám?
Kockáztatom meg, nem tudom mit akar csinálni a berendezéssel, a konyha pl maradhatna, de a két szobát abban az esetben ki kéne üríttetni. A káposzta és a kecske esetét akarom, megint elfelejtem, hogy nem lehet mindent. Kicsit óvatosan nézek rá, mint egy ötéves aki engedélyt kér lemehet-e játszani, futó ötlet, nem gondoltam még rendesen át.
Ha válaszolt, meg minden, gyorsan biccentek és gondolom lassan elindulunk. Amint a kocsihoz érünk előhalászok egy térképet, mielőtt beszállnánk végigfuttatom mutatóujjam az útvonalon és nagyarázok kicsit, szerintem hogy a legegyszerűbb oda jutni, mit olvastam a neten. A koordinátákat is mondom, telefonba lementettem, hátha van gps és úgy könnyebb.

// railhead address: Chantry Flats Road, Angeles National Forest, Arcadia, CA 91006
Trailhead coordinates: 34.195515, -118.022503 (34° 11′ 43.85″N 118° 01′ 21.01″W)

Létező hely XD Kb ezt mondja, angolul ugye XD//

Lényegében lazítunk az autóban. Szombat van, süt a nap, kikapcsolódni megyünk...
- Ennyire rossz az a francia etikett?- majdnem elnevetem magam, a helyzet annyira abszurd. Ha nem tévedek, arról az óráról van szó, amit Sebastian tart. Felcsigáz, mi a véleménye az óráról, és nem különben a tanáráról Reevennek.- Mi baj van vele?
És mesélni kezd, egyértelmű, hogy utálja az egészet, Sebastiant buzinak nevezi, és azt állítja, minden csaj odavan érte. Utóbbin nem csodálkozom. Előbbieket pedig ennek számlájára veszem. Hogy lehetséges, hogy azok a férfiak vonzanak, akiket Reeven alapból gyűlöl?
- Sebastian Draytonról beszélsz, ugye? - Semmi értelme, hogy titkolózzam az unokatestvérem előtt- Éppen tegnap beszéltük meg, hogy hozzá költözök...
// Megint egy kis csavar az időben, hisz két napja még csak arról beszéltél, ilyen órád is lesz. Most meg már túl vagy rajta. De sebaj. //
Persze, elmondhatja a véleményét..., de azt hiszem, annak idején Lioval kapcsolatban sem tudott befolyásolni. Elvégre nem neki kell együtt élnie majd vele, hanem nekem, és annyira tartom intelligensnek, hogy a választásom alapján nem ítél meg engem is, ha már a "páromat" így lehúzza.
Őszintébb mosolyra szalad a szám, amikor a fotózásról, meg a zenélésről beszél. Ezek olyan dolgok, amik energiával töletenek fel, mert pozitív rezgések áradnak Reevenből. Látszik, hogy ezekhez van kedve, az etiketthez meg nincs.
- Hagyd a francba a franciát, ha ennyire utálod vagy kötelező? - legyintek, ne érezze, hogy engem megvisel, ha ő nem kedveli azt az órát. Bár annak szeretnék jobban utánajárni, Sebastiant miért nem, de lesz még idő kideríteni.
- Nem, én sosem leszek modell. Maximum neked állok modellt, de csak hogy tanulj belőle. Nekem semmi kedvem ahhoz a szakmához, és sem tehetségem, sem képességem nincs hozzá, hagyjál már!- hurrogom le kicsit. Egyáltalán nem vonz a rivaldafény.
...
Felviszem a lakásba, és magára hagyom. Nagyfiú már, nem kell, hogy fogjam a kezét, és úgy vezessem körbe. Különben is, szabadulni vágynék már innen, a bőröndjeim is össze vannak már csomagolva, és már az is biztosnak látszik, hova fogom pakolni őket (szerencsére, nincs sok holmim. Nagy része így is apámhoz kerül majd...)
Reeven aztán azt javasolja, adjam ki neki a lakást műteremnek.
- Wow, ez tetszetős ötlet!- bólintok, és felcsillan a szemem. Lényegében ezzel Reevennek is kedvezek, és a saját terveimet sem kell feladnom. Azaz... Már nem tudom, miért akarom megtartani. Hisz élni benne nem akarok. - Ha minden bútort behordok pl. a vendégszobába, akkor marad a nappali műteremnek, és marad egy kisebb szobád, amit berendezhetsz irodának, vagy aminek akarod... Jó lenne úgy? Vagy ha szükséged van a bútorokra, maradhatnak is, nem érdekes...- rántom fel a vállam. Tényleg mindegy. Nekem ezekből semmi sem kell.
// 3 szoba van: egy háló, egy vendégszoba, meg a nappali, ami "hatalmas"//
...
Összepakolom a kaját egy kosárba, és mindent a bejárati ajtóhoz viszek. Készen állok rá, hogy induljunk, és erre vágyom, tiszta szívemből. Csak elindulunk végre.
Térképet szed elő a kocsiban, és a mobiljával machinál. Nekem azt mondd, melyikirányba menjek, vagy melyik utat keressem..., a koordinátákat nem ismerem- húzom fel a vállam. Topográfiából sosem voltam kiemelkedően jó.
//Megnéztem a helyet, gyönyörű!!! Smile

//
- Szóval, merre? - berregtetem a motort, és a megfelelő irányba állok, ahigy megmondja az utasításait. Ismét leengedem az ablakot, bekapcsolom a rádiót, és halk háttérzajnak éállítom be, legalábbis addig, amíg ki nem érünk a városból. Utána már teljes hangerővel düböröghet a zene... Ha éppen nem beszélgetni szeretne...

Kezdem gáznak érezni, hogy annyira szidom szerencsétlen farnciát, deh…még nem tettem túl magam rajta. Elhúzom a szám, oldalra csücsörítem és gonoszan hunyorgom.
- Próbál lazának tűnni, de erőlteti azt a szar csiga nyelvet, a lányok meg…
Folytatnám én estig, de aztán Lia olyat mond, hogy görcsbe rándul az arcom. Lazán elpózoltam a kocsiban, de azonnal felpattanok, hátam nyílegyenes. Honnan tudja a nevét?
- Honnan…. MI?????
Ordítok fel. Ez hangos ordítás kérem szépen, az agyamba most olyan kérdésdömpingek hasítanak, amikről nem is akarok tudni! Megkapaszkodom. Mi köze neki ahhoz az alakhoz? Nem lehet! Az nem lehet, hogy! És szomorú volt, az a sok lány ésésésésés
Levegőt! Nagy levegőt veszek, bár érzem a fejemben felmorajló tompa zsibongást.
- Miatta voltál szomorú, igaz? Az a faszfej minden lányt személyesen ismert, Lia!
Hajolok közelebb hozzá, még mindig emelt hangon beszélek, ráadásul nagy, elkerekedett szemekkel nézek a fejébe, mintha egyetlen pillantásommal kitörölhetném onnan Sebastian Draytont!
- Miért nem mondtad? Miért nem beszéltél róla?
A hangom kicsit halkul, elhajolok és kibámulok az ablakon. Mostanában azt hittem fontos vagyok Liának, de arról sem beszélt mióta, miért és mi miatt volt olyan aznap, mikor találkoztunk, mint egy meggyötört hulla, sírta el magát többször…és, hogy azért akarja kiadni a lakást mert ő beköltözik a franciatanáromhoz!
- Anyám vette fel helyettem az óráimat és már nem adhatom le.
Motyogom rosszkedvűen az üvegablaknak.
Hogy verjem meg, ha a tanárom?
Mintha ő is felhúzná magát azon, hogy ennyi erővel ő is lehetne modell, mert szép. Nekem is nagyjából annyi okom lenne filmekben szerepelni mint neki: jó a hangom. De akkor is inkább szinkronszínészet lenne közelebb, úgy nézek ki mint egy etióp kisgyerek. Bazz tudom az önostorozás most nem segít, de csöppet kivágta nálam a biztosítékot, hogy az ő kedvéért szerveztem utat, hogy fölvidítsam, de derítgeti már jobb kedvre Mr Drayton. Jajj de jó, francia lesz a családban!
- Jó, akkor ne legyél, hidd el ezzel nem leszólni akartalak
Puffogok, továbbra is makacsul kifelé bámulva az ablakon, depresszív gondolatok társaságában, mint hogy bennem most már soha senki nem fog megbízni, mert képtelen leszek lemosni a léhűtő imázst, vagy miért is kellett nekem ez, amikor jól megvagyok egyedül! Miért gondolom, hogy úgy nem élet az élet.

Kicsit elterel az, hogy kitalálom ezt a műtermes dolgot, Lia pedig benne van. Hirdetéseket adok fel, mint Egyetemista meg biztos lesz lehetőségem fotózni valahogy, valamilyen ügynökség alatt, az csak plusz, ha van egy műtermem. Anyámék támogatnának, ha látnák, hogy komolyan gondolom a dolgot.
- Két helyiség bőben elég, a bútorokat rád bízom. A konyha jó lenne ha maradna, meg egy szoba bútorral, a többit elviheted, vagy elvisszük hozzánk és ott megtalálod, ha később vissza akarod kapni őket.
Én nem dobnék ki ennyi bútort, értékesek.

Koordinálom Liát, hogy merre, de ha a gps-be tápláljuk nincs vele sok gondom. Iránya állunk és meg sem állunk a San Gabriel Mountansig. Először is a kis erdei házakhoz érünk. Tényleg olyanok mint a képen, bájosak.
- Kivettem egy házat éjszakára. Nem muszáj maradnod, ha nem akarsz, de gondoltam megpihenni, lepakolni jó lesz.
Én szeretném, ha maradna, de nem akarom rabolni az idejét, főleg most, hogy úgy sejtem neki valóban rablás lenne.
A házacska csak egy szintes, de van benne mosdó, konyhai és háló részleg, szép kis barna. Nekünk nem kellett nagyobb. Ha megálltunk, kipattanok a kocsiból átvenni a kulcsokat.

Egyszerűen nem tudom tovább titkolni, hogy személyesen ismerem Sebastiant. Sem azt, mit tervezünk közösen. És fogalmam sincs, miért: fáj, amit hallok róla vagy mert nem akarok többet hallani róla? Egyenlőre mosoly van az arcomon, egyszerűen nem hiszem el, ennyire ellentétes véleményünk lehet ugyanarról a személyről, ráadásul nem is első alkalommal.
Felordít, szinte kétségbe esve kapaszkodik, egy pillanatra meg is ijeszt, rettenetesen lesápad, kapkodja a levegőt. Aztán az arcomba kiabál, és amit most mond, azzal éppen ostorokat is csattogtathatna a hátamon, legalább úgy fáj.
Leállítom az autót az út szélén, és nem érdekel, hányan dudálnak ránk. Kikapcsolom az övem, az övét, és annak ellenére, hogy elfordítja tőlem a fejét, kifelé bámulva, halkan kezdek beszélni hozzá.
- Kérlek, hagyd ezt most abba, Reev. Elmondok mindent, de nem most, ne most... jó? Ez hosszú sztori, még abba az időbe nyúlik vissza, amikor megismertelek, és ... nem feltétlenül jó érzés erről beszélni. Olyan jó volt újra találkozni veled! Én nem akartam azzal nyitni, hogy rád zúdítom, mi történt velem..., amikor te... lényegében a halálból jöttél vissza, hát mi az, hozzád képest az én bánatom? - Tegnapelőtt előtt több, mint fél évig nem láttam, és még ennél több ideig nem kommunikálhattam vele, hiszen kómában volt. Bölcs lett volna, ha ott folytatom, ahol egyszer abbahagytuk, és fiúk miatt sírok neki? Mintha megállt volna az idő... Pedig néhány nap alatt is megfordult a világ...
Azt javaslom, hagyja a fenébe az órákat, én bizonyára nem sértődöm meg, és Sebastian sem az az alkat..., bár az okaira kíváncsi lennék, és nem csak így: "erőlteti a franciát", "minden lányt személyesen ismer"... Ez utóbbi fáj egy kicsit.
- Ha a nyelvvel van a baj, segíthetek. Megkérem, hogy foglalkozzon veled külön; meglátod, remek tanár, gyorsan fogsz haladni, és az órákra talán be se kéne járnod, ha azavar az a közeg...- vonok vállat, nem tudom, mennyire játszhat ebbe közbe, hogy a lányokat esetleg jobban érdekli Sebastian, mint ő.
(Remélem), valahogy megállapodunk, elvégre az autómba marad, bár lehet, kompromisszumokat kell kötnöm vele. Megéri. Nekem megéri.
Az egyetemről elbeszélgetünk, már azt hiszem fellazult megint, amikor a modell témával akar kedveskedni. Kár, hogy nekem az nem nyerő. Nem akarok türelmetlen lenni vele, de így sikerül, és aztán meg is bánom, amikor megbántottan reagál.
- Tudom, hogy jót akarsz. Én is neked. Segítsünk egymáson, lesz ami lesz, csak ne veszekedjünk!- igyekszem békíteni, bár még duzzogni látom, remélem, majd megenyhül egy kicsit.
...
A lakás, mint műterem érdekelné, az ötlet engem is vonz, már a részleteket is kezdjük megbeszélni, de erre már nem igazán vagyok alkalmas és képes. Mennék...
- Legyen úgy, ahogy neked a legjobb- és csinálhat a bútorokkal, amit csak akar. Tüzifát is, ha úgy tetszik. Tábortüzet... Annak legalább hangulata lesz.
...
Örülök, hogy jobb a kedve neki is, amikor elindulunk, és most az sem zavar, hogy egyfolytában a térképet bújja. Talán jobb is, hogy az úton nem beszélgetünk már komolyabb témáról, legalább az útra tudok koncentrálni, ő meg a térképre. (Nem géphangon navigál, mint Usui)
A főútrol aztán mellékútra térünk, fák között vezet az út az erdei házikókhoz, és amikor megállítom a motort, úgy érzem, nagyon elfáradtam.
Kiszállunk már, hogy körül nézzünk, és beszívom a finom fenyők illatát, amikor közli, hogy kibérelt egy házat, de nem kell maradnom. Csalódottságot érzek a hangjából. Mintha haragudna, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy tervezte. Talán jobb lenne, ha egy olyan sírós Liát kapott volna, mint aki még két napja voltam? Oh, még lehetek! A hangulatingadozásaimon én sem tudok elmenni...
Közelebb lépek hozzá, és -ha megengedi- megölelem.
- Azt mondtam, a kajáról gondoskodom, minden másban rád bízom magam. Szóval, maradunk. Amúgy csodás a hely! Máris szeretem!- lelkendezek neki őszintén, és egy ideig együtt bámuljuk a terepet...
- Javaslom, először pakoljunk ki..., tegyük a kaját is biztonságba...
Valószínű, hogy bejárjuk a környéket, olyan vonzó kis erdei utak futnak keresztül-kasul a látómezőmben... Vajon ezekhez is van térkép? Izgatott vagyok.

Az ordítás talán túlzás volt, de basszus már! Pont azzal a fasszal és összeköltözni! Ez olyan, mintha én bejelentettem volna, kösz bammeg, buzi vagyok, holnaptól Rómeóval lakom, aki éces. Enyhe túlzás persze, de azért húúú kell néhány mély levegő. Nem mondta el, most sem teszi, nem beszél magáról és nem véletlenül, tiszta sor.
Meg is állunk, arra tippelek kirugdal a kocsijából, de inkább csak úgy csesz lesz mint egy rossz kisgyereket. Addig is bámulom a mellettünk elzúgó autókat.
- Jó. Nem erőltetem, nem kérdezek semmit a magánéletedről, ha nem akarod, nem az én dolgom.
Vonom le a konzekvenciát. Kicsit felé fordulok, nem mondom neki, hogy sokkal jobban aggódtam érte, mint magamért, felesleges érzésekről beszélni, Lia nem kíváncsi rájuk, talán senkit nem is érdekel, hogy vannak. Végülis kényelmesebb megtartani őket magamnak.
- Értem. Miért lenne az én feltámadásom bánat? Felébredtem, aztán annyi, nem kell túlragozni, különben is te mondtad, hogy nem vagy kíváncsi a komoly énemre, azt akarod, amelyik gondtalan. Szóval végülis én baszom el, hogy érdekel hogy kötöttél ki a francia mellett.
Mondom tényszerűen, aztán előrefordulok, felőlem indulhatunk. Még csak az kéne, hogy különórákra járjak hozzá! A közeggel semmi bajom, vele van bajom! Dugja az unokanővéremet! Lehet, hogy nem kéne érdekelnie, de érdekel!
- Tökmindegy. Ha egy tanátrgyat bukom az se baj.
Nem rúgnak ki, nem lényeg.
A modell témával is kiakasztom, semmi sem jó, veszek egy mély lélegzetet.
- Igazad van, ne veszekedjünk. Nekem nincsenek gondjaim, megvagyok. Én akartam neked segíteni, de most már neked sem kell, ott van Sebastian Drayton.
Füstölgöm…

A bútorait nem dobnám ki, hátha kell még neki, meggondolja. Biccentek, hogy majd lesz vele valami, a műtermes dolgot meg megbeszélem a szüleimmel, egy-két tanárommal, mégis hogy kezdjek bele, mi minden kell oda, milyen fotózásokat ajánl. Hosszú és nehéz menet lesz, csak az ötlet van meg.

Útközben bámulom a térképet, próbálom felügyelni, hogy ne tévedjünk el, aztán mikor megérkezünk elkalandozom kicsit a látványon. Kivettem egy házat, nekem jó lesz, neki nem tudom. Mikor kiszállok a kocsiból, megölel. Igyekszem nem nagyon beleélni magam, összeszorítom a szemeim és a szám, aztán elengedem, mielőtt szomorúvá tenne, hogy nem kapok gyakran ilyet. Inkább több, nagyobb levegőt veszek és én is a házat nézem.
- Majd meglátod, ezt sem akarom erőltetni… Igen, menjünk be! Mindjárt jövök a kulcsokkal.
Elsántikálok az illetékesig, akinek fizetek és aki ennek fejében kulcsot ad a házhoz. Visszaérve kinyitom a bejáratot, aztán visszacammogok a hátizsákomért. Bent van hűtő, ha romlandót hozott.
Beráncigálom én is a táskám, a pezsgőket rögtön berakom a hűtőbe. Vagyis az egyiket, mert a másikat vinnünk kéne.
- Hoznod kéne váltás ruhát…
Van itt tó, de én egy izgalmasabb helyre gondoltam. Kihányom a táskából, ami nem kell és csak a fényképezőgépet, a térképet meg a pezsgőt készítem a túrára.

//Bocs, ha félreértettem, te magad írtad, hogy felordítottál.//

Mintha a nagybetűs élet velem szórakozna, vagy velünk, Reeven és én megint egy olyan helyzetben vagyunk, amikor nem vagyunk egy véleményen. Bevallom, semmi kedvem vitatkozni, és nem értem, Reeven miért ilyen szögletesen kezeli a dolgokat. Mintha mindig, mindent azonnal akarna. Nem lebarmolni akarom, amikor megállítom az autót, inkább megnyugtatni, hiszen úgy tűnik, teljesen felizgatta magát.
- Hé, meg ne sértődj már!- nem tudom, bosszankodjak-e, egyáltalán mennyire vegyem komolyan. Ahogy elcsapja a fejét, mintha megsértettem volna vele, hogy az általa nem kedvelt tanárhoz egyáltalán közöm van. Basszus.
Mintha más nyelvet beszélnénk, megoint félre ért. Behunyom egy pillanatra a szemem.
- Arról beszélek...- sóhajtok, aztán egyszerűen csak átkarolom a nyakát- Ne fordulj el tőlem, kérlek!- mondom neki szelídebben. - Csak azt mondtam, sokkal jobban örültem neked, minthogy a saját problémáimmal foglalkoztam volna. Ki is billentettél... Tiszta depi voltam az elmúlt hetekben...
Megsimítom, ha hagyja, aztán elengedem, ha nem indulunk záros határidőn belül, itt és most elmondok mindent, de akkor neki veszem el a kedvét, és nemhogy kirándulni nem jutunk el, a lakásomig se, mert magamra hagy...
Nem állok le vitázni vele, hogy nem lennék kíváncsi rá, és megütközve nézek rá, amikor durván közli a véleményét az én hozzáállásomról. Túlreagálja. Nem szabadna lovat adnom alá.
- Értékelem, hogy kíváncsi vagy rám, és valószínűleg az én hibám, de ez nem olyasmi, amit két mondatban el tudnék mondani... - Valószínűleg lelkesebb lennék, ha olyan emberekről kellene neki mesélnem, akiket ő is szeret. Nem értem, miért haragszik ennyire.
- Miért haragszol ennyire? - csúszik ki belőlem végül a kérdés. Nem titkolózni akartam előtte, csupán nem akartam lerohanni. Nem csak én vagyok a világon, eddig is... szinte csak rólam beszéltünk... Ez olyan... igazságtalan...
Aztán beszélünk a suliról, a tervekről, a fotózásról, ezen megint összekapunk egy kicsit. Tűz és víz vagyunk, de arra kérem, kössünk békét, nem lenne jó, ha veszekednénk egész úton, egész nap... Ah, örültem az ötletének, fel vagyok villanyozva, hát használjuk már ki ezt a szép napot! Békét köt velem de még most is oldalba bök egy kicsit Sebastiannal. Mintha bizony csőlátásom lenne, és őt nem tartanám semmire.
- Ha tudnád, mennyire szükségem van rád, nem bántanál...- nézek rá komolyabban. Az életem nem kizárólagos, csak mert szeretek valakit, nem jelenti, hogy őt nem.

A lakás tetszik neki, bár már mint műterem jön számításba, így is lelkes vagyok, hogy valamire fel tudja használni. Nem tart hosszú ideig összerakni, amit vinni akartam, bár a szép idő miatt eszembe jut, hogy vinni kéne fürdőruhát, úhygogy azt még az utolsó pillanatban a táskába nyomom. Aztán már úton... Én vezetek, ő navigál, szól a zene, az útra figyelek, és látszólag ő is megvan magában. Kell ez a kis csend (hogy ne vesszünk megint össze), bár én nem is szeretnék.
Megérkezünk, és ahogy kiszállunk, megint nagyon negatív. Mielőtt bármit mondanék, oda kell lépjek hozzá. Megölelem, magamból kiindulva ez jó vigasz szokott lenni, és valljuk be, őt sokkal kevésbé ismerem, mint szeretném. A hely gyönyörű, a tiszta levegő máris megtöltötte a tüdőm, és egyáltalán nem nehéz elképzelnem, hogy itt töltsek egy éjszakát. Sőt, sokkal jobb, mint otthon...
Elgondolkodva nézek rá, ahogy elengedjük egymást. Miért tűnik gondterheltnek? Míg elmegy a kulcsokért, én kipakolok az autóból, egyenlőre mindent csak mellé rakok. Kinyitja a ház ajtaját, felkapom a cuccokat, és indulok velük befelé... Félúttól segít, átveszi a zsákját, bár nem volt megterhelő vinni.
A hűtőbe beszórom a kajákat, szerencséra, a jégakkuknak köszönhetően semmi nem melegedett át. Azokat be is teszem a fagyasztóba.
- Hű, pezsgőt is hoztál? Mire iszunk?- mosolyodom el.
Reevenhez hasonlóan én is "kiszórom" a dolgaim, amiket hoztam, bár hozzá képest nem készültem ennyire. Elvégre -akkor még- nem tudtam, hogy éjszakára is maradunk. Mindegy, megoldjuk.
- Cuki vagy, de mire készülsz? Avagy, mire készüljek én? - Láthatja, nem sok cuccot hoztam: egy öltözet melegebbet, egy könnyebbet, meg egy nyári ruhát, ha este a környéken mennénk el valahova. Nem vagyunk LA-hoz kötve... Ja, meg a fürdőruci...
- A szabadban együnk? Akkor viszem a szendvicseket...- mélázok- De hoztam salátát, gyümölcsöt, sajtos húst...

// Tényleg felordított XD//

Mély levegőt veszek, nem az én műfajom megsértődni, sem megszabni Liának kivel járjon, költözzön össze, stb. Tulajdonképpen abszolút se közöm, se beleszólásom nincs az életébe. Megint veszek egy mély levegőt, s mintha elfújták volna a rosszkedvet, vagy inkább megrökönyödést, felháborodást, kiakadást:
- Dehogy, csak meglepődtem.
Lepődöm tovább, meghökkenek, ahogy átkarolja a nyakam. Még a szusz is elfelejt belőlem kijönni.
- Hát igen… Nem volt nehéz kitalálni, hogy valami pasi ügylet, láttam a fickót, te rosszkedvű voltál, nem nehéz összerakni miért. De már tudom, mit írok a zhjára megjegyzésképpen.
Vágok egy gonosz vigyort, majd nyílt titokként vele is megosztom.
- „Kinyírlak, ha megbántod” Valami ilyesmit.
Megsimít, kicsit megrezzenek, nem igazán szoktam hozzá az érintésekhez. Lehet, hogy a kóma miatt, vagy nemtom. Kicsit lejjebb hunyom a szemem.
- Nem baj….nincs hozzá semmi közöm
Ez az igazság. Még ha fáj is. Bár olyan abszurd, hogy fájhat egy ilyen dolog, nem? Egyszerűen el kell engedni a dolgokat, az a dalszöveg, amit írtam jó… örülök, hogy rátaláltam.
- Semmi, semmi baj.
Mosolyodom el, bizonyára én kerítek neki nagy feneket, mert nem tudom jól kezelni az emberi érzelmeket. Igen…ez a magyarázat, nem normális sem az aggódás, sem a nemtetszés… Liának másfél év telt el, nekem alig pár nap, ő már…biztos nem úgy kötődik, nem úgy emlékszik és nekem sem kellene magamra erőltetnem ezt a nyissuk ki a szívünket az embereknek dolgot. Ráadásul marha nyálasan hangzik, ha jól emlékszem nem nagyon törődtem az ilyesmivel.
- Nem haragszom. Nem rád…
Pusmogom.
- Nem bántalak. Igen? Igen, persze tudom, a vidám Reevenre. Az leszek, megígérem.
Nem igaz, hogy nem vagyok az, csak annyi történt, hogy mélyebben átgondolom és érzem a dolgokat, szerintem azért, mert kitisztult a szervezetem és semmi nem kábítja már az elmém. A dolog olyan egyszerű, kézenfekvő, de Lia megmondta, hogy neki csak a vidám oldalam kell, amelyik tud félni, aggódni, dühös, ha ő összeáll egy csajozós, tenyérbemászó fasszal, arra nem kíváncsi. Senki. Ha jobban belegondolok senki sem volt rá kíváncsi soha. Levegő, ez van. Mégsem…akarok visszatérni a volt énemhez, akkor is, ha ezt rosszabb, vagy fájdalmasabb elfogadni. Biztos valami röhejes belső dac, megintcsak: ez van.

Kiszállunk és megölel, én megütközöm ezen a barátságos emberi gesztuson. Nem tudom jól reagálok-e rá… De nem akarom túl sokáig szorongatni, inkább becipelem azt a szart, dögnehéz.
A pezsgőt rögtön jégre teszem, aztán visszavigyorgom Liára
- Hát téged! Lia nap van.
Jelentem be ünnepélyesen, majd be is zárom a hűtőajtót, ha végeztünk a kipakolással.
- Nem lövöm le a poént, majd meglátod. Hoztam egy felsőt egy hosszú kockás nadrágot neked, nekem kettő egyforma van és ezt nem nagyon használtam. Tudom, hogy nem mondtam, hogy esetleg itt aludnánk, de van…pillecukrom is és lehet táborozni. Gondoltam a kaland után jöhetne egy kis plusz, iszogatással.
Nekem nem kell sok, mert elvileg tilos. A kockás (piros) nadrágot és a fekete pólót az ágyára rakom, én hoztam magamnak, ezt neki. A kártyákat is kipakolom a táskából.
- Kaját csak annyit vigyünk, amennyit ott megeszünk, szerintem csak jelképesen, aztán majd akkor egyél többet, ha visszaértünk. De azért hozzunk egy kicsit. Én nem ehetek, tudod…max. egy gyümölcsöt.
Felpattanok, mivel kihánytam sok mindent a hátizsákból, az most csaknem üres. Felé tartom, hogy abba pakoljon bele, a ruhát, kajákat, majd én cipelem.

// :DDD //

Nem titkolom előtte tovább, hogy Sebastiant én is ismerem. Láthatóan nem úgy, ahogy ő, mert egészen más véleménnyel vagyunk róla. A költözés ténye mintha kiakasztaná, de aztán sikerül megbeszélni.
- Oké, ezt meg tudom érteni... - pedig nem is tud mindent. Vajon milyen véleménye lesz rólam, ha megtudja az előzményeket? Szívesen beszélnék róla, de még nem tudok, amúgy is a vezetésre kell koncentrálnom, és hiába érzem úgy, hogy nem döntöttem rosszul, hazudnék, ha azt mondanám, minden rendben van az érzéseim körül.
Átkarolom a nyakát, hogy nyugodjunk meg egy kicsit. Azt hiszem, el lettem kényeztetve, az ölelésben vigaszt keresek és vigaszt nyújtok, legalábbis ezt remélem. Én szeretem Reevent, ha csak néhány hónap közös élményünk van, akkor is, mert (akkor is) egy nehéz időszakban küldte a Jóisten. És már nem is reméltem, hogy újra beszélhetek vele... Beszélni... Miért olyan nehéz mégis?
Nem beszélnék MÉG erről, de a zh-s megjegyzés miatt nem állhatom, hogy tévedésben ringassa magát. (És azt sem akarom, hogy tovább csiholja az ellenszenvét, amikor -miattam- nem is kéne.)
- Reev, nem miatta..., nem Sebastian miatt voltam szomorú- tudom, a tegnap előttre gondol, amikor elsírtam magam (többször is). Francba, a kontroll, a hülye kérdések, a vizslató szemek, az aggodalmaskodó szavak! Francba, hogy nem tudok folymaatosan hazudni, hogy nem ölhetem bele a bánatom megint bele magam a munkába... Bár... Idegenek bánatához most nincs igazán türelmem. A sajátomat is nehezen kezel(t)em.
Nem akarok előle bezárkózni, csak éppen még nem volt megfelelő lehetőségünk, hogy dumáljunk egy igazit. Legutóbb az anyjáék őrizték a találkozásunkat, most éppen csak úton vagyunk, még igazából a lakásom felé, és máris feszültség van közöttünk. Le kéne nyugodni, én erre törekszem, de nem vagyunk egyformák, mert Reeven duzzogni látszik, hogy ő nem olyan fontos számomra. Pedig csütörtökön ő billentett ki a gödörből, és az energiám azóta is kifogyhatatlan. Sok tekintetben felnézek rá, és be akarom neki bizonyítani, hogy nem csak a vérségi kötelék miatt ragaszkodom hozzá.
Pusmog, morgolódik, de jobbnak látom, ha hagyom egy kicsit a levében főni. Úgy tűnik, mondhatnék bármit, valamit a fejébe vett, és az lett a fixa ideája. Bár nem bánnám, ha valóban vidámabb lenne egy kicsit, nem azért, mert így kevésbé csípném a fejét.
...
Kicsit szótlan az utazás... Elsősorban az útra figyelünk, mert mindkettőnknek új a terep. Bennem nincs harag iránta, inkább meghat, hogy aggódik miattam. Igazán csak akkor értem meg, amikor már nem beszélgetünk. Nem tudhatja, hogy milyen kapcsolatom van Sebastiannal, és miken mentem át előtte. Liora már nem is emlékszik.
Mindig is heves volt. Olyan hévvel akart megvédeni Lioval szemben is, mintha az élete múlna rajta, pedig akkor csak néhány napja ismert. Ismert? Nem tudtunk egymásról semmit. Vagy nagyon keveset. És nekiment a főnővérnek is, aki megalázott a folyósón. Végeredményben kipaterolta a "pótmamámat", aki egy ingyenélő csaj volt, valljuk be, mindenki jobban járt, hogy lelépett. Le kellett lépnie.
Megérkezésünkkor még mindiog a negatív gondolatait vevíti ki. Én meg eldöntöttem, hogy nem hagyom magam lehangolni, inkább kizárok mindent, és neki szentelem minden figyelmem. Magam. Az érzéseim. A gondolataim. A vágyaim. Reeven a véremből való. Értjük és érezzük egymást, így volt régen, így kéne lennie most is. Így lesz. Csak simuljanak ki a hullámok közöttünk.
Az ölelésből hamar kibújik, elmegy a kulcsokért, de aztán kezd felengedni.
- Lia nap? - Kétlem.- Ja, úgy!- Fennakadok, hogy pezsgőt hozott, és nehezen fogom fel, miért kell engem ünnepelni.- Ez így nem ér. Ez a mi napunk. Semmivel sem vagyok fontosabb vagy külömb, mint te, sőt...- nézek rá kedvesen. Mindig meg tud lepni.
Kérdezgetem, hogy mégis mire számítsak, de nagyon titokzatos, és alig árul el valamit. Ruhákat tesz ki az ágyra (ami közös, egy nagy méretű ágy van a szobában), és a többi holmit is kiszórja.
- Ez egész romantikus. Egyformában fogunk aludni? - vigyorgok. Mintha bepótolnánk egy csomó időt, amit elvesztegettünk gyermekkorunkból... vagy az elmúlt másfél év alatt. Nem kétséges, hogy szoros kapcsolatot ápoltunk volna, ha ...
Hű, látom, készült, tényleg felkészült rá, hogy felvidít. Már ettől majdnem elbőgöm magam. Hihetetlen ez a srác. Le is fagyok egy kicsit, ahogy a sok cuccot látom, amit hozott. Unatkozni nem fogunk, az biztos. Aludni se, úgy lehet.
- Oké. Gyümölcs, az jó lesz nekem is: alma, mangó, banán? - De már pakolom is, nem érzem magam éhesnek (még). Bedobom a fürdőrucikat, a naptejet, a kártyát... (miért ne?)- A gépedet is beletegyem, vagy azt külön hozod? Amúgy a zsákot most én viszem. Ne is tiltakozz!
Berakok még egy üveg ásványvizet. Szerintem jók vagyunk, indulhatnánk. Aztán eszembe jut a törölköző és a pléd, de szerencsére mindkettő van az ágyon.
- Útra kész vagyok, csak elmegyek még... oda!- behúzok a fürdőszobába. Folyóügyek, szükségletek, bah.

Legalább meg tudja érteni...
Nos, lefutunk néhány kört, amikor végre kiböki, nem miatta volt kiakadva. Oké. A csávesz nőfaló, neki szerelmi bánata volt, de most már ebben sem vagyok biztos. Az a másfél év biztosan hosszú volt, a kislányok felnőnek, rokonagylányok lesznek belőle, de Pán Péter mindig ugyanolyan marad, egy napot nem öregszik. Igaz, Liának nem vagyok ugyanolyan.
- Értem.
Attól még Sebastian nem lesz szimpatikus, nyíltan flörtölt a fruska diákjaival, mindegyiket személyesen ismerte, olyan volt az egész mint egy kibaszott öregdiák találkozó, ahol neki van szüinapja. Egyedül a mogorva gyerek nem vágta rajtam kívül ki az istent tisztelhetünk benne! Na mindegy, kussban autókázunk, csendben semmit nem ronthatunk el.

Odaérünk, miközben én próbálom nem túlgondolni a dolgokat, a cselekvés lefoglal, elmenés a kulcsokért, aztán az ölelése. Kicsit menekülök belőle, mert nem tudom kezelni, szinte idegen, hogy valaki így ér hozzám és nem tudom miért. Nem emlékszem, hogy bármikor akartam volna, hogy fogdossanak. Voltak nőim és Liához is értem már. Az ölelés most miért más?

A házban, ahol egy nagy ágy van //bocsi, mindig elfelejtem// de két szekrény és íróasztal, kipakolok. Nekünk nem kell mindenből kettő, de csak ez a nászutas, vagy pároknak való szoba volt, azt meg nem akartam, hogy külön töltsük az estét. Ha nem akar velem egy ágyban aludni, majd alszom valamelyik fán. A pezsgőt gyorsan behűtöm és már a nyelvemen van: hogy az ő felvidítását ünneplő nap van, amikor eszembe jut, hogy ezesetben nem indítottam jól.
- Az elmaradt szülinapjaidért. De az vagy, mert te például öregedtél
Nem mintha tényleg öregedett volna, vagy számítana, de próbálom elviccelni. Nézem az arcát jobban, mintha ráncokat keresnék rajta, aztán elvigyorodom.
Romantikus, jááááj, nem ezt akartam a pezsgővel, meg a cuccal.
- Lia, el fogok pirulni…A pezsgő az ünnep miatt és mert okádnék a töménytől, még mindig a kóma és mert a drog szétcseszte a belső szerveim.
Adok magyarázatot, nehogy felmerüljön benne, hogy gyenge vagyok. Máris magyarázom tovább.
- A pizsama, meg mert meglepetés volt és nem tudhattad,hogy akár itt is aludhatunk.
Meg is ölöm a romantikát azonnal, de na izé, ne már… Kicsit motyorászva teszem hozzá mégis:
- Jól van, igen, lebuktam. Olyan lesz mint valami infantilis utókarácsonyi buli.
Gondolhattam volna a tudatalattimra. Pillantok a gyümölcsökre, mikor pakolja, az almától már herótom van, de a mangóra csak bámulok.
- Mangó! Ez tényleg mangó? Mangó
Vigyorgom, ez olyan vicces gyümölcs. Szóval a mangót választom. A fényképezőgéphez araszolok és mütyürgetek rajta valamit. Látom a kártyát is bedobja, hm…remélem tetszeni fog neki, nem mindennapi pakli. Aztán viszont felháborodottan nézek rá.
- Hozom a nyakamban. Ne viccelj, még mindig én vagyok a férfi!
Gyorsan fel is kapom a hátamra, mielőtt rámripakodna, úgyis mosdóba megy, oda csak nem viszi magával.
- Oké, az ajtó előtt megvárlak.
Sántikálok kifelé, közben beszívom a növényillatot és a telefonomon ránézek még a térképre. Kis túra lesz, de nem vészes, direkt nem megdöglős útvonalat választottam és az eredmény a lényeg.
Szóval ha kész el is indulhatunk, egyelőre egy ösvényen, ami fásabb, erdősebb részhez vezet.
- Ki tudja talán látunk állatokat. Elejtek neked valamit, ha szeretnéd
Röhögök, fognék mondjuk vadmalacot. Nem hiszem, hogy díjazná, lefogadom, hogy sajnálná megenni, meg én se szívesen nyúznék.

Nem akarom elfogadni, hogy rossz legyen a kedvünk. Inkább menekülök az úton a csendbe, minthogy túlfeszítsem a húrt, és amikor megérkezünk, a még mindig morgolódó Reevent magamhoz ölelem. Ha nem hitte el, ha nem hiszi el, hogy számomra mindig fontos maradt, nagyot téved. De most nem bújik hozzám, mint csütörtökön... inkább finoman kibújik az ölelésből. Elfelejtettem ár, milyen makacs.
...
A ház egyébként gyönyörű, igazából egy nagy helyiségből áll, csak a mellékhelyiség van leválasztva, de mindennel felszerelt, amire csak szükségünk lehet: hűtő, mikro, edények... Szekrény (kettő), ágy (egy, de elég nagy), asztal, székek... Tökéletes.
Pakol Reeven, pakolok én is, sorban okoz meglepetést.
- Szülinapok? - nem hiszek a fülemnek. Bár még nem vagok abban a korban, hogy zavarna, ha ünnepelnénk, nem értem az egészet. Ám nem akarom megint kedvét szegni, vállat vonok, legyen úgy. - Hát kösz, ez jól esett!. -Megöregedtem... Rötyögök.
Aztán kiderül, a pizsama sem burkolt gesztus, csupán tényleg praktikus ötlet, hogy legyen miben aludnom. Nem szándékos, hogy egyforma az övével. Jobb lenne, ha befognám a szám.
- Tudod, rád nézek... és nem is feltételezem, hogy... Olyan jól nézel ki!- Nem tudom másképp mondani. Egyedül a bot rontja a képet, de azt is hamar el fogja hagyni (remélem). Semmi sem utal arra, hogy hosszú időre megszűnt volna számára az idő. semmi sem utal arra, hogy valaha drogozott, vagy gondja lett volna az alkohollal. semmi sem utal arra, hogy bármiben különbözne az összes korabeli fiataltól, legalábbis külsőre semmiképpen sem. A tulajdonságait azonban eddig ugyanúgy elzárta előlem, mint régen... (és mint Lio). És akaratlanul éppen oyan óvatos vagyok vele is, mint anno, a másik férfival, hogy el ne riasszam, ha "túl sok vagyok".
Elvagyok a pakolással, mert úgy érzem, ő is menne már, mindent gyorsan csinál, én sem hajtogatom élire a ruhákat, minek? Zsupzs a zsákba mindent (oké, azért nem fejetlenül). A mangó bejön, neki is bejön, és már tuti, hogy fel tudom pucolni (köszi Sebastian!), dobom a kártyacsomagot, törölköuzőt, plédet, vizet... Ah, kés, az is kell.... (Talán csak akad egy bicska valahol?)
- Oké, te vagy a férfi, de én sem vagyok gyenge. Akkr felezzük el. Vagy félúton cserélünk...- kompromisszumok... Vajon hagyja magát meggyőzni, vagy csak szajkózza, hogy ő a férfi?
Míg elvagyok a mosdóban, ő odakint vár, a ház előtt. Gyorsan csatlakozom hozzá. Már jobb a kedve, nevetve ajánlja fel, hogy elejt nekem egy állatot.
- Jaj, ne tedd, sajnálnám szegényt!
Aztán elindulunk, és egy ösvény felé vezet, ami bevezet a fák közé. Az út falapokkal van kirakva, nagyon hangulatos. ahogy kanyarog a fák között. A lombokon átsüt a nap, és éles árnyékokat rajzol elénk. nem mozog a levegő. Szélcsend van. És meleg.
- Szerencsénk van, nagyon szép az idő- már nem akarok hallgatni, bár szeretem a csendet is - őrülten szép ez a hely. Hogy akadtál rá?
A plédet és a palackos vizet magamhoz loptam, így én sem kullogok üres kézzel Reeven mellett. De az egyik kezem még így is szabad. Szívesen megfognám a kezét, de nem tudom, szabad-e, örülne-e neki. Ez olyan... infantilis...

Immár a házban vagyunk és pakolászunk, rendezkedünk. A szülinapokat nem csoda, ha nem érti, improvizáltam.
- Hát mivel lemaradtam….legalább kettőről.
Nyögöm. Baromi bénának érzem, de rögtön utána le is öregezem, úgyhogy sínen vagyok a felvidításával.
- Tudod, hogy csak viccelek, igaz?
Kérdezem bizonytalanabbul. Kicsit lefagyunk, pedig én már…nem is haragudtam. Valami nem megy most, amit pedig jól csináltam régen, de nem látom mi a hiba. Akkor is kedveltem, meg akartam védeni, felvidítani… A tény, hogy most csak erre kellek teljesen feldolgozható. Azt hiszem még mindig nem merem, vagy nem tudom kinyilvánítani az érzéseim. Elmondani mit gondolok…úgy igazán. Francba!
Kicsit bódultan pillantok rá, amikor azt mondja nem látszik. Fogalmam nincs hogy jön ez neki.
- De…azért…azért észrevenni
Motyogom, árulkodik a véznaságom. Gondolom egyébként meg összeszedtem magam valamennyire.
Nem akarok kapkodni, de valahogy kicsit elnagyolt lesz az indulás, miattam, én várom már, hogy kilyukadjunk oda… szóval megvárom kint, viszem a csomagokat és örülök a mangónak.
- Tudom, nem vagy az
Fordulok felé hirtelen.
- De…nem nehéz. Ha az lesz, ha nem bírom, akkor segíthetsz, jó?
Egyezkedek, aztán bemegy a mosdóba és én megvárom. Tulajdonképp magával marad a látvány, úgyhogy nem gondolok a fura hangulatra és a csomagcipelésre. A feszültség oldása miatt elejtenék neki egy vaddisznót is, kicsit felnevetek a reakcióján.
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani!
Kicsit meleg van, fújhatna a szellő, de egyelőre bírom a táskát, háton nem nehéz, a lábam ha fáj is, annyira hozzászoktam, hogy automatikusan ignorálom. Idővel, ahogy jobban megerőltetődik majd nehezebb lesz, de egyelőre nincs vele gond.
- Valami különleges helyet akartam, nem egy tavat. Sajnáltam, hogy hát…nincs jó kedved. Igazából az egész azért van, hogy felvidítsalak, de…de
Pislogok, mint aki beragadt
- Szarul kezdtem. Valahogy…valahogy…nekem…
Baszki már, hebegek mint egy hülye gyerek!
- Te vagy az egyetlen ismerősöm itt Los Angelesben és mielőtt kómába estem tudod…elég sokat lógtam veled, még ha csak hülyéskedtünk is, nekem olyan az egész, mintha ott folytatódna minden, ahol abbamaradt és… Nem is gondoltam rá, hogy megváltoztam, azt hittem ez jó és nem is…tudnék, vagy akarnék megint kába és totál idióta lenni, hanem…a középút, amiről már beszéltem és…és…tulajdonképpen én csak… aggódtam…aggódom, hogy megint rosszul választasz Sebastiannal
Bakker, ez de nehéz volt. Inkább még tíz tonna súly és száz sebesült álláb. Azt sem tudom ki vagyok most hirtelen és hogyan tanultam meg beszélni.

- Mindjárt két tortát sütök majd neked és nekem, és akkor mindent bepótolunk- nevetem el, mert ha ő lemaradt, én is, így igazságos. Kár, hogy csak répatortát ehetünk a diétája miatt. Mikor (l)ehet már többet?
Csak nevetek, hogy leöregez. Lényegében, időnként tényleg sokkal öregebbnek érzem magam a lényegi koromnál. Mintha előre szaladt volna veem az idő, és olyan dolgokat is meg kellett volna már tapasztalnom, amiben másnak csak évek múlva van része (ha van egyáltalán).
Sajnálnám, ha tudnám, hogy a hétvégét, mint feladat tűzte maga elé: hogy majd felvidít. Szép gondolat és kedves gesztus, de senkitől sem várom el, hogy felvidítson. Reeven önmagában nagy kincs nekem. Huszonkét év telt el, hogy a létezéséről sem tudtam (vagy olyan régen találkoztunk, meg is feledkeztem róla), aztán úgy tűnt, el is veszítem örökre, pedig jobban kötődtem hozzá, mint a saját nővéremhez. Ha mások is vagyunk, van bennünk, ami közös, és az nem csak az apám vére, az anyja vére...
- HA tudatosan végiggondolom, mi történt veled, min mentél át... talán, igen... De ha először látnálak, meg nem mondanám! A drogosok nagy része sokkal idősebbnek néz ki a koránál, te viszont olyan vagy... - szándékosan vizslatom újra az arcát, mintha nyomát keresném az egykori "bűnös" életvitelének- mint valami filmsztár!
Nem túlzok. Elfogulatlanul állítom, hogy jól néz ki. Sok színész van, aki kórosan vékony, Reeven még csak nem is ez a csoport, és tudom, hogy még erősödni, izmosodni (hízni) fog. Csoda jóképű srác, bár inkább az apjára hasonlít, és nem az anyjára (külső jegyeiben).
A csomagot gyorsan szétbontjuk, aztán másképp újra összerakjuk. Csak vitatkozunk rajta, majd ki hozza, és éppen azért, mert mindketten hoznánk. Egy pillanatra majdnem össze is futunk, amikor hirtelen fordul, és akkor zavartan nézünk farkasszemet, de aztán kap egy puszit, és aztán én bemegyek a mosdóba. Reeven nagyon cuki! Nagyon örülök neki, hogy vele vagyok, hogy velem van. Aztán a ház előtt találkozunk, és onnan indulunk el.
Szeretem a természetet, az állatokat. Éppen ezért nem is szeretném, ha bármelyik állatot bántaná (pláne miattam), mg olyan értelemben sem, hogy megenni, hasonló, ah, még az ötlet hallatán is összeszorul a mellkasom. Ő meg kinevet.
- Remélem, nem is gondoltad komolyan- nézek rá. Őt sem olyannak ismerem, aki képes lenne bántani az ártatlan állatokat (Lionak is csak akkor esett neki, amikor azt feltételezte, hogy engem bántott)
Elindulunk, és az időjárásról kezdünk csevegni. Ez biztonságos terep. biztonságos téma. Közel lépegetünk egymáshoz, nem megyünk túl gyorsan. A botja ütemesen koppan a falemezekkel kirakott úton, és amikor arra kérdezek, hogyan akadt erre a szép helyre, megint belenyúlok a darázsfészekbe.
Elpirulok, ahogy a rossz kedvemről beszél. Talán ő az egyetlen, aki átlát az álarcomon? Aki a vesémig lát? Aki azt is látja, amit mindenki elől megpróbálok eldugni (magam elől is)? Pedig már egészen jól ment... Pislogok, amikor megakad, és a torkomban ragad egy szó, amikor azt mondja, szarul kezdett neki. Mintha küzdene valamivel, amit ki akar mondani, és hogy bátorítsam, nem érdekel, mi az illem, egyszerűen a keze után nyúlok, hogy megfogjam és megszorítsam.
És aztán megállunk, én félre fordított fejjel nézek rá, és úgy hallgatom. Hülye vagyok, de már megint a könnyeimmel küzdök. Olyan sokmindent mond egyszerre, hogy alig bírom követni, de azt hiszem, értem, mi a lényeg.
- Reeven, olyan vagy, mintha édes tesóm lennél, és mindig is ismertük volna egymást- mondom neki. - Pont olyan vagy, mint amilyen fiútestvért szerettem volna- mosolygok rá. Bár fiatalabb nálam, mégis mintha a bátyám lenne. -Én is nagyon szeretlek...
Ha nem is mondta ki, azt hiszem, ez is az üzente volt. Hiszen eddig is sokat tett értem!
Annyi minden jut eszembe, ha rá nézek. Az első találkozástól kezdve a reptéren, odáig, hogy kiugrik az autómból... és aztán amikor csövekkel a testében fekszik a kórházi ágyon.... Nagyon sápadt volt. És lényegében minimális volt az esély, hogy egyáltalán magához tér. Most pedig itt van, és számára tényleg kiesett másfél év.

Eszembe se jut a diétám, vidáman felröhögök.
- Szuper, jöhet! Alig várom, hogy újra 21 legyek. Tudom, hülye kérdés, de az amnézia, meg minden... Most hány éves vagy?
Ciki, de nem vagyok képben. Meg is bánom a kérdést mert megnézhettem volna egy közösségi oldalon, viszont annyira nem tartottam lényegesnek, ez most is csak inkább érdeklődés.
Remélem nem haragudott meg az öregezésért, vicc volt, de a nőknél ez necces téma.
Valamiért azt kezdi el ecsetelni, hogy jól nézek ki, de annyira nem foglalkoztam a témával, hogy most meglep hogy jön ez ide? Nem látszik, hogy tulajdonképp élet és halál közt lebegtem? Nem hat meg a téma, amióta az eszemet tudom ezt csinálom, ami változott, hogy most már odafigyelek, hogy tovább kitartsak. Nem akarok már holnap (megint) elpusztulni. Jobban figyelek, néha nehéz, mert vonzanak a veszélyes dolgok és néha nem tudom kielégíteni az adrenalinfüggőségem, de...igyekszem.
- Filmsztár?
Elröhögöm magam.
- Azért nem igaz, hogy annyira jól nézek ki és szerintem látszik. Csoffadt vagyok
Mondom ki. Sokkal jobban néznék ki hússal, meg izommal a csontjaimon, de ezzel nem foglalkozom. Kicsit zavar, ha pl a csajozás témára gondolok, de különben ezzel is lehet csajozni is, élni is.
- Inkább beszéljünk arról, te mennyire szép vagy
Terelek gyorsan, eleve is ez lett volna a téma, ezért a fotók. Ezért is.
A táskában remélem kiegyeztünk, bár nem mondja, én meg nem fogok neki szólni, ha már nem bírom. Persze ez még odébb van, most elvagyok azzal, hogy puszit kapok. Hasonlóan mint az ölelésnél, sokáig, jólesően ég még az arcomon és szégyenkezve vallom be magamnak jó lenne ilyenből rendszeresen kapni, hogy ez... nem rossz. Még jó, hogy nem látja a zavarom.
Visszatérve próbálom oldani a hangulatunk egy rossz állatölős viccel. Felnézek a madárszaros fákra (ó milyen romantikus vagyok...) Igazából nem tudom elképzelni magam, amint egy vaddisznót vagdalok, vagy aranyos mókuskafarkincákat metszek.
- Dehogy, csak végszükség esetén ölnék, ha nagyon éheznénk. Akkor vadásznék neked.
Pislantok rá, abban az esetben viszont beleerőszakolnám a húst, a bogyók nem lennének elegek.
Rám jön az öt perc és hebegősen, bénagyerekké változom, mert...mert az érzéseimről beszélek. Olyan terepre lépek, ami ismeretlen, amitől hideg borzongás futkározik a gerincemen, s amitől összeszűkül a gyomrom, a kezem is kihűl és átnedvesedik. Ilyen lehet...félni. Nyelek, mikor befejezem a monológot, jól esne most egy korty víz, de tiszta béna vagyok. Érzem, hogy megfogja a kezem, melegség jár át, mintha jégbe lennék fagyva, de kicsit olvadnék ettől az érintéstől. Óvatosan megszorítom a kezét, meredek egy fára, mintha baromi érdekes lenne. Olyan mint a többi, mégis megjegyzem a kérge mintáját. Azt hiszem mondani kéne erre valamit, de tök nehezen jönnek száraz torkomra a szavak.
- Én is...
Préselődik ki mégis. Azt hiszem ezt megbeszéltük és ez a legfontosabb...Mármint kimondani, asszem.
- Most már különben is Rokonnagylány lettél... Fiúval laksz, ki tudja néhány év múlva gyereked lesz.
Kiráz a hideg, de megpróbálok nem arra gondolni, hogy Sebastiantól. Mégis...ez nagy lépés. Kicsit kiakasztom kezem az övéből, csinálok egy képet a fáról, ahol megfogta a kezem és azt mondta szeret, mintha az öccse, vagy báttya vagy mi lennék. Basszus, szentimentális vagyok.

- Újra 21?- mélázok- Visszatekernéd az időt, hogy valamit másképp csinálj?
Egyébként már fejembe vettem, hogy valóban csinálok valai sütit. Majd kifaggatom a nagynénit, mit ehet Reeven és mit nem, mert a gyümölcs és zöldségkeverékekkel már tele lehet a hócipője.
- Májusban leszek 25. Két évvel vagyok idősebb nálad- legalábbis így emlékszem, de ha rosszul, most kiderül.
Amúgy nem veszem komolyan, hogy leöregez, és a külsejéről is csak azért kezdek papolni, mert fejébe vette, hogy rá van írva, valaha ivott és drogozott. Szerencsére, nem csinálta olyan sokáig, hogy ez valóban nyomott hagyott volna rajta. Kifejezetten szimpatikus srác benyomását kelti. Nagyon helyes, szép arca van, a bőre makulátlan, és a tekintete is tiszta. Akkor sem túlzok, amikor azt mondom, akár színész is lehetne. De kinevet.
- Miért ne? Bár te valóban fiatal vagy, a genetikád is jó, csak nézd meg a szüleid... ők sem tűnnek öregnek- és valóban. Sem reeven anyja, sem apja nem ráncos, nem ősz... A saját apám se, pedig ő is túl van már az ötvenen.
- Csoffadt? Mit jelent ez? - nem értem a szót. Én nem látok rajta semmi olyat, ami miatt azt mondanám, rosszul néz ki. Kicsit sovány, de gyakorlatilag ez könnyen orvosolható. Kalóriadús étkezések, némi izomfejlesztés... De ha rokon, ha nem, szemrevaló kis pasi, tényleg. Nem elfogultság, mert tetszik. Reeven nem ért velem egyet, és rólam akar beszélni. A szépségemről. Bah. Meredek téma. Nem szeretem a külsőm, bár már megbékéltem vele.
- Ezzel nem értek egyet, de beszélj. Akkor inkább én hallgatok, mert folytonosan ellenkeznék veled!- mondom, és nevetek, könnyedén.
Szeretném, ha nem ő cipekedne a terepen, de erősködik, hogy ő a férfi, én meg azért hagyom rá, meg ne sértsem megint, akaratlanul. A táskából így is kilopom a plédet, meg az ásványvizet, ezeket majd viszem én, a hátizsák így is nehéz. De majd figyelek, határozom el, és vagy elkunyizom tőle, ha fáradni látom, vagy egyszerűen magamra veszem, ha leteszi... Megoldom.
Mielőtt elindulnánk, még bemegyek a mosdóba. Induláskor mindjárt megriaszt, hogy ölni akar miattam, de aztán megbeszéljük, nem szórakozásból, hanem létfenntartás lenne a gyilok célja. Még ettől isnparázok, a húst a boltban készen veszem (felpucolva, előkészítve). Nem hiszem, hogy lenne hozzá gyomrom, hogy magam daraboljam és készítsem elő az "állatot" fpogyasztásra. Igazából, amikor hússal bánok, bele sem gondolok, hogy mit eszek... (Jobb is)
Nem tudom, miért, aztán Reeven beszélni kezd, és mintha bocsánatot kérne, hogy rosszul indult a napunk. Elmondja, hogy felvidítani akart, és aztán a félelmeiről is, amit most a Sebastian iránt érzett ellenszenve táplál. Megfogom a kezét, érzem, milyen hideg, és gyengéden megszorítom. Szeretném, ha bízna bennem. Szeretném, ha elhinné, én is bízok benne. Tudom, hogy jót akar, mégha az eszközeit nem is mindig jól választja meg. Őbenne is Simon vér folyik, és tudom, hogy apám milyen. Sosem tudta kimutatni jól az érzelmeit. Csak némi alkohol..., az szakította át az álarcait, hogy ő megközelíthetetlen és kemény. Fura, de velem szemben is alkalmazta et, pedig gyerekkoromban nagyon szoros volt a kapcsolatunk. Nem értem, miért változott.
Reeven magatartása ezért ismerősnek tűnik, és bennem ugyanaz a szeretet van meg iránta, ahogyan apámat szeretem. Szeretném, ha ilyen testvérem lenne, mint amilyen ő. És azt hiszem, ennek senki nem áll útjában, csak mi. Rajtunk múlik, mennyit hozunk ki magunkból, hogyan ragaszodunk egymáshoz, mennyi időt töltünk és hogyan együtt. Ahogy apám, úgy ő sem mondja ki az érzéseit, bár minden szava arra utal, ki szeretné... Kimondom helyette, hogy tudja: tudom. Valószínűleg megkönnyebbül majd tőle.
Egy kézszorítás a válasz, talán ez a köszönöm, aztán eleengedi a kezem, és fotózni kezdi a fát, ami alatt állunk. Megvárom, míg befejezi, csak aztán válaszolok neki.
- Hétfőn..., holnapután költözöm. Ő délutános lesz a héten... Volna kedved, van időd ... segíteni nekem? - Tudom, hogy nem szívesen találkozna Sebastiannal, de valahogy be kell vezetnem, hogy barátkozzon vele, a gondolattal. Nekem valóban segítség lenne, ha nem egyedül kellene kipakolnom, de ha mást nem, megcsinálom egyedül, tényleg nem probléma. A másik dolog, hogy egyszer majd gyerekem lesz... A gondolatra szaporábban kezd verni a szívem. El kell mennem nőgyógyászhoz. Ez nagyon fontos. Bár kizárt, hogy terhes lennék, a mensesem késik, és olyan tüneteim vannak, mintha... De az nem lehet. Nem, az nem lehet. Nem lehetek terhes. Ha Reeven elpakolja a gépet, vagy jelét adja, hogy már nem fotóz azon a helyen tovább, a kezem nyújtom neki. Ha nem bánja, menjünk így tovább.

- Ha megünnepelnénk a szülinapjainkat. Én a 21.-ről maradtam le. Pont arról…teljesen az én formám. És akkor a te 24. Szülinapodról.
Asszem. A kérdése elgondolkodtat egy másodpercig, de csak egyetlen másodperc.
- Hát persze, mindent!
Tárom szét a karom egy kicsit, mi sem egyértelműbb, tudjuk mindketten, hogy elcsesztem dolgokat és csomó mindenre nem is emlékszem.
- Te mit?
Két évvel idősebb? Nem három? Valamivel több mint kettő. A szüleim külsejére még sosem gondoltam, de tényleg, főleg apám fiatalos. Bólogatok, közben kicsit macerálom az állam.
- Fonnyadt, izés…mint egy összepréselt szőlő.
Magyarázom a csoffadtat, bár ha a fiatalságomról beszélünk, akkor hülyeséget mondtam. A csontváz sokkal közelebb áll az igazsághoz. Nem ért egyet! Hihetetlen… Megforgatom a szemem
- Sebastian nem szokta mondani? Szerintem rossz tükörben nézegeted magad… A mostohaanyád átkozhatta el… cseréld le.
Kacsintok rá, majd kisebb sóhaj hagyja el ajkaim.
- Mi nem tetszik?
Mi nem tökéletes rajta? Megyünk és a plédet meg a vizét orvul elkobozza, így már nem is nehéz a hátizsák, engedek, makacs. Menet közben megfogja a kezem, engem meg elkap a szentimentális hév és lefényképezem a fát, amire néztem, miközben ez zajlott és bevallotta olyan, mintha a testvére lennék. Ezt Liának nem mondom, majd arra hivatkozok tetszett a kéregmintázat… Rohat nehéz kinyögnöm a körítést, de valamit kezdeni akarok a helyzettel, mielőtt végképp elcseszem a napunk.
Szóval azt mondom „én is” és remélem…eljut neki, hogy ez mit jelent anélkül, hogy bővebben ki kellene fejtenem.
Hülyeséget vetek fel, de nem reagál rá, a gyerekre, remélem nem terhes. Hárít…
- Persze, segítek. Pff…nehogymár csak te cipekedj. Remélem ő is segít majd neked. Ennyire tapló?
Mi van, ha igen? Meg kéne keresnem, beszélni vele, megfenyegetni.
- Lia… ugye nem akarsz gyereket? Bőgnek, pisilnek és kakilnak is… és ne legyen már francia!!!!
Nézek rá csálén, nem felejtem el, hogy erre nem válaszolt. Furán gondolkodik, nemtom követni, még az is lehet a kezdeti lelkesedéstől ilyen ötlete támadt. Sebastian baba…belegondolni is émelyítő. Tovább indulunk, nincs messze a vízesés… Igen, lebukom, ide akartam elhozni. Van tó része, fürödhetünk, de mégis sokkal fenségesebb, különlegesebb egy vízesés. Felfedezni, bemászni mögé, lefotózni, fürödni benne, hallgatni és érezni, ahogy zubog. Megtorpanok, egy percig nézem, aztán Liára pillantok, mit szól.

"Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni..." Sturtevant_Falls_IMG_8316

- Uppsz... Ezek szerint 22 leszel márciusban, és nem 23?- nem tudom, miért emlékszem rosszul. Meg voltam győződve róla, hogy csak két év van köztünk. Amúgy meg nem számít, ha testvérek lennénk, ideális korkülönbség lenne. Kb.
// Kicsit meg vagyok zavarodva az idővel. Feltételezésem szerint ez a játék még nagyon az év elején játszódhat, semmiképpen sem a szülinapod után. Azt meg akarom ünnepelni veled//
- Oké, benne vagyok. Nagy bulit szeretnél? -Ha számára fontos, hogy elmúlt 21 és hivatalosan is nagykorú lett, akkor biztosan méltó keretet akar adni a dolognak. Nem vagyok én semmi jó elrontója, de nem látok a fejébe. Mi van, ha éppen ahhoz támad inkább kedve, hogy kettesben bontsunk pezsgőt, együnk répát... (lehet, akkor már valami mást is)?
A válasz, hogy mindent másképp csinálna, megmosolyogtat. Ki tudja, mi lett volna ha... Ezen a kérdésen már én is átmentem, nem egyszer és nem kétszer, és igazából sosem jutok optimális válaszhoz. Vajon hol tartanék, ha a szüleim nem úgy nevelnek, ha rizikósabban élek a gimis éveim alatt, ha nem az egészségügyibe jelentkezem, ha...., ha..., ha...
- Nos, akkor itt az alkalom, hogy tudatosabban éld az életed, és építsd a jövőd...- mondom neki ezt csupa jó szándékkal, és mellőzöm az iróniát, mert ha ironizálnék, magamat is szembe kéne köpnöm. A hibáinkból tanulni kell, leszűrni a tanulságot, blablabla, csupa olyan szöveg, amit százszor hallottunk már tanárainktól, szüleinktől, barátainktól... Rém unalmas, de néha meg kéne fogadni.
- Meg sem kellett volna születnem, kezdjük ott- mondom, és elnevetem, pedig van ebben némi keserűség. Én sosem érhettem a tökéletes nővérem nyomába, és ez sokszor az orrom alá volt dörgölve. - Lényegében azonban biztos oka van annak, ami eddig volt. Csak azt remélem, a tanulóéveknek ezennel vége...- Jó lenne révbe érni végre. Megnyugodni. Szeretve lenni. Szeretni... Olyan nagy kívánságok ezek?
Hallgatok.
- Nem is vagy fonnyadt. Kicsit soványka vagy, de szerintem gyorsan összekapod magad, ahogy eldobhatod azt a botot. Régebben nagyon energikus voltál...- mondom és mosolygok. Nem kétlem, hogy Reeven hamar visszanyeri a versenyformáját, és hogy nem mérgezi magát, jobb és jobb lesz...
Az én külsőm is terítékre kerül... Pirulok, ahogy Sebastiant említi. Ő ne emlegetné a külsőm? Mindig megjegyzést tesz rám, dícsér, bókol. Még mindig zavarba hoz.
- Be kell látnod, egy nő nem úgy látja magát, ahogy ti, férfiak. Ez nem csak rám igaz. Általában igaz minden nőre- védem meg magam, de tudom, hogy ebben igazam van. És most nem arról van szó, hogy valami nem tetszik. - Mit tudom én? Vastag a nyakam, nagy az orrom, széles a szám...- sorolom, de csak mert konkrétumokat vár tőlem. Nem az a lényeg, milyen testi hibáim vannak. Az a baj, hogy elégedetlen vagyok önmagammal (többnyire).
Sétálunk, összeakasztjuk a kezünk. Szavaira meghatódom, én mondom ki, hogy szeretem, bár valószínűleg ő is ezt írta körbe, mert megerősíti, hogy ő is. Nem mondja ki. A férfiak egy része sosem mondja ki. Ő már elkönyveli, hogy valaki barátnője vagyok, és hamarosan anya is... Erről eszembe jut, hogy nem halogathatom tovább a dolgot, el kell mennem orvoshoz (de minimum tesztet kell csinálnom)
- Nem tapló...- mondom gyorsan- , csak nagyon elfoglalt. Délelőtt biztosan velem lesz, de aztán a suliban van, órái lesznek, aztán rádiózik...
És nem felejti el a korábbi kérdését sem, most direktebb módon teszi fel.
- De..., szeretnék majd gyereket. Nem is egyet..., de ez még ráér. Először azt kell kideríteni, egyáltalán mi együtt tudunk-e élni...- beharapom egy kicsit a szám. Persze, szorongok egy kicsit. Még sosem voltam hasonló helyzetben, és tisztában vagyok a hibáimmal. Vajon Sebastianban van annyi tolerancia, hogy el tudja őket majd nézni? Az idegeire fogok menni, ha befekszem a kádba és hangosan énekelek, vagy a wc-n olvasok? Ha hetente akarok pizzát enni vagy éppen nem enni semmit se? És... és... és... Jaj, nem is sorolom, mennyi hibám van!
Közben haladunk az úton, némileg megnyugodva, azt hiszem. Reeven keze legalábbis már nem olyan hideg (vagy nem tűnik annak), a Nap is melegebben süt (vagy csak azért, mert kiértünk a fák alól. Valahonnan zubogás hangja szűrődik hozzánk, és ez leginkább emlékeztet egy ...
- Vízesés?!- szinte ugrálok örömömben- Reeven, mondd, hogy egy vízesés van a közelben! Azt nagyon szeretem!

//Oké XDXD bocsi, akkor a 22 még előtte van XD//
- Aha, csak a 21-ről csúsztam le, tudod a nagykorúság. De nem lényeg.
Nem trauma, vagy ilyesmi. Valahol még vicces is milyen szarul időzítettem. A bulit nem is gondoltam komolyan, legalábbis nem tudatosan.
- Á, dehogy, nem is kell, csak…max. ketten elmegyünk valahová, akár két helyre is, ahová mindig is el akartál menni, meg majd választok én is. Mit szólsz? Leszbi bárba nem viszlek, bár azt mindig meg akartam nézni.
Röhögök, ilyen meztelennős night klubbok, szóval perverz férfibaromságok kizárva.
- De te se kínozz gyantázással, vagy ilyesmi.
Heccelem, piszkálom kicsit.
Bólogatok a tudatos jövő építgetésre.
- Egen, azt hiszem. Menthetetlenül beleestem a normális élet csapdájába.
Vágok viccesen szenvedő arcot, kicsit a szívemhez kapok, színészkedve, aztán mosolygom jelezve, megint, ismét, minduntalan csak hülyéskedem. Régen nem akartam bemászni a mókuskerékbe, az idők változnak, önként és dalolva vonulok…rabigába. Talán változást hoz, talán a többi embernek van igaza, jó ez. Majd kiderül. Most megpróbálom így, másképp.
Ezen a meg sem kellett volna születnemen megütődöm. Pislogok, megingatom a fejem és úgy nézek rá, mintha pofon csapott volna, vagy falba vertem volna a fejem.
- Lia, ez milyen baromság? Ez egy nagyon szar vicc volt. Honnan ez a hülyeség? Hééé
Nézek rá-komoly lágyabban.
- Egy percig sem engedem, hogy az unokanővérem ilyesmit gondoljon! Most felejtsd el.
Szólok rá erélyesebben, a kezét is megszorítom, kicsit végigsimítok az állán, pont, amikor a „hét” mondom. Olyan ösztönös, hogy most nem agyalom túl a mozdulatot.
- Talán vége, bár mondják az ember élete végéig tanul.
Húzom el a szám, ez a felfogás nekem sem tetszik. Igazából nem leszek olyan mint régen, soha. Ezt megmondták… De nem török le, meg nem reménykedem. A magam módján haladok, élek, így izgalmasabb, nagyobb kihívás aktívnak lenni egy szarabb testben.
- Most nem vagyok az?
Kérdem kutató tekintettel. Nem értem miért jobb a régi, rosszabb énem… Az az érzésem neki jobban tetszett, annak volt olyan bája, ami nekem nincsen?
- Ja igen, ez női hülyeség
Bólogatok szájelhúzva, aztán a felsoroláson elröhögöm magam.
- Vastag a nyakad, ez de kész… Aha, hogyne. Mert nem minden tökéletes rajtad, tök szimmetrikus vagy, egyszer lecentizlek.
Ironizálok. Mekkora baromság, füstölgök rajta egy sort, viszont kellemes kéz az kézben sétálni vele, még ha be is nedvesedik közben a tenyerem az érintés furcsa izgalmától. Felcöccenek, védi, de majd meglátjuk.
- Ajánlom neki, hogy legyen rád ideje!
Dohogok, mi az, hogy elfoglalt? Ki nem szarja le a francia buziságait? Megkönnyebbültebben sóhajtok fel, mikor mondja, hogy szeretne gyereket, de nem most. Büszke oldalpillantást kap.
- Jó, ez nagyon ésszerű felelet, helyes.
Biccentek, kicsit szigorúan csücsörítem elöl az ajkam, de nem veszem észre. Közeledünk a helyhez és hát Lia elég izgatott lesz, én csak mosolygom sejtelmesen, de egyre szélesebben. Sebastian gondolatát igyekszem messze magunk mögött hagyni.
- Mindjárt meglátod… Nézd, igen. Ugye szép?
Rápillantok, aztán a természeti csodára, nincs itt, senki, csak a miénk! Zubog az egész, apró, nedves, alig észrevehető mikrocseppek fricskáznak ránk, telepszenek meg az arcunkon, hajunkon. Belélegzem az átható vízillatot.
- Ha beljebb megyünk van egy barlang… kis mélyedés. Ha még nem fürödtél vízesésnél, most fogsz.
Vigyorgom rá és rögvest le is dobom a málhám, hogy letáborozzunk.

- Ó, dehogynem. Nekem a 18 volt ilyen...- bólogatok. Előttem nem kéne tagadnia, hogy ennek jelentősége van. Mindenki életében van, ha akarja, ha nem. Ha másért nem, onnantól kezdve övé minden felelősség.
- Akkor oda majd elviszlek én- rötyögök. A buli... kettesben. Kár, hogy nem lottózok.
Bólogatok, hogy oké, részemről benne vagyok. Igazából sok időt szeretnék vele tölteni. Sokat dumálni, behozni az időt, ami elveszett. És mert kell valaki, aki bizalmasom lehet, akinek én is bizalmasa vagyok, mert ez a kapcsolat tartósabb lehet, mint bármilyen szerelem. Mi rokonok vagyunk, sosem szűnünk meg annak lenni, és nincsenek közöttünk kibékíthetetlen ellentétek, zavarok...
- Mármint téged? A Simonok nem szőrösek... - Nekem sincs ezzel problémám, és Reeven sem egy szőrös gorilla. Emlékszem, milyen elképesztően puha és tiszta a mellkasa. Már a reptéren alkalmam volt meglesni, mert elnyertem tőle az ingét.
- A normális életnek is megvannak a maga előnyei...- de aztán nevetek, mert látom, hogy hülyül.- Halálosan unalmas mindig normálisnak lenni, igazad van!- Tör ki belőlem, felszabadultan. Nem árt néha kockáztatni. Csak ne fájna annyira, ha megütöm magam...
Hogy visszakérdez, min változtatnék, a legelejére megyek vissza. A születésemhez. Látom, ahogy megdöbben, az én arcomon kényszeres mosoly. Megállít, megsimítja az arcomat, megszorítja a kezem. Nem ért velem egyet. Szinte letol, de közben lágyan néz rám. Nem érti.
- Nem úgy a tökéletes, amikor nem is létezel? - kérdezem, és elgondolkodom, amit a kómájáról mondott. - Életemben nem voltam elég jó még senkinek. Kicsit parázok, hogy most sem leszek elég jó...- Szorul a torkom, kicsit meg is remeg a hangom. "Szeretnélek szeretni"- ég az agyamban. "Szívesen cserélnék életet érted"- egy korábbi emlék. Szeretnék bízni abban, hogy lehet engem szeretni. És tudom, mire vagyok képes, ha kicsit is kiegyensúlyozottabb vagyok.
- Ó, igen, ez igaz, de nem kéne, hogy mindig saját hibáinkból tanuljunk, nem? Az nem vallana bölcsességre. Elég néhány kudarc, aztán tudni kell helyesen dönteni.
Csoffadtnak vallja magát, én pedig azzal biztatom, hamarosan visszanyeri a régi formáját. Mintha kissé csalódott lenne.
- Másfél éve nyughatatlan voltál. Állandóan mozgásban, mindig járt a kezed vagy a lábad. Nem feltétlenül az volt a jó, nem ezt mondtam. Csak azt, hogy ennél, ahogy most vagy, sokkal jobb lehetsz. Hízol egy kicsit, izmot építesz, eldobod a botot... és legyőzhetetlen leszel- kacsintok rá, pajkosan. Elvégre nagyon helyes pasas, és egyre jobb lesz majd, ahogy telnek vele az évek. Most még nagyon kölyök, de ... így is nagyon vonzó.
Az én külsőmet méltatja, én pedig felhívom a hibáimra a figyelmet. Észre sem vette, látom, ahogy végigmér megint, mintha ellenőrizné akarná, amit mondok.
- A szimmetria nem esztétikus!- nevetek rajta, hogy védelmébe vett. Csak éppen a művészetben semmi sem lett szép, ami a szimmetrián alapult. A Mona Lisa mosolyának titka is az asszimetria. Állítólag.
Kéz a kézben sétálunk, és Sebastian meg a költözés a téma, illetve az idő, amit velem tölt.
- Már össze vagyok csomagolva, és ő segít átvinni a cuccaimat..., de aztán az egyetemen van dolga, majd a rádióban... - hosszú lesz a hét, és szinte csak délelőtt lesz otthon. Otthon..., a közös otthonunkban. Az lesz? Nem leszek ott idegen?
Kapok kérdést a gyerekről is. Először nem, de aztán válaszolok. Egy pillanatra úgy érzem, mintha Lio lenne mellettem. Vele a munkáról beszéltem így, a terveimről, és akkor ő nézett így rám. Talán még azt is mondta, büszke rám... Most az lenne? Valószínűleg inkább csalódott. Ahogy én is... Még egy dolog, amit le kell zárni, aminek utána kell menni. Jaj.
De aztán elfelejtek mindent.... El akarok felejteni.
Reeven, a szép szombat, a vízesés...
- Ó, te jó ég!- a legnagyobb vízesés, amit valaha láttam, kb 10-12 m magasból zubogott lefelé, és nem volt túl széles. Az Ilona vízesés, valahol a Mátra mélyén, ha jól emlékszem, amit láttam. És éppen esett az eső, amikor arra jártunk, még csak alá sem tudtunk állni...
És ez... Szinte vonz, hogy menjünk, hódítsuk meg. Vízcseppjeit szórja ránk, hogy kívánatosabbá tegye magát. Megrészegülök a látványtól, a várható élménytől, Reeven szavaitól. Hűvös helyre teszem le a plédet és a palack vizet, Reeven is oda pakolja a hátizsákot. Máris dúrom le a lábamról a cipőt.
- Azonnal próbáljuk ki!
Letolom a nadrágom, a pólóm. Ekkor szembesülök vele, hogy még nem a fürdőruha van rajtam, de nem érdekel. Sikkantva rohanok a vízbe, vetem bele magam. Hűvösebb, mint ahogy számítottam, de nagyon kellemes. Leveszem a felsőm is, kidobom a partra. Fenének kell, nem lát meg senki.

karakterinformáció

» Átlagos nap ? (Dé, SoRa, Zin... meg aki betéved, szabad!)
» Esettanulmány, miért is nem szabad exdrogos közelébe ülni előadáson. - Reev & Nath
» Heavenly Hell, avagy a szombat esti láz (Lio, Dé és Izzie)
» Péntektól vasárnap reggelig tart a szombat esti láz - Lana & David

"Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni..."

"Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni..."

Similar topics

Similar topics