Viccesen adom elő magam, bár az ötletet tényleg fontolgattam (komolyabbat is). A nyár óta azonban igyekszem kevésbé ostorozni magam mindenért. Szerencsére, Reeven sem vesz túl komolyan, és így rötyögés lesz belőle. Egy fejmosás nem esett volna most jól.
Felírjuk a barlangot is, hozzáteszi, hogy menjünk kúszni is.
- Ú, de szuper! Én még sosem voltam! Te már igen?- csillan a szemem. Nekem eszembe nem jutott volna, de őrülten izgalmasnak hangzik! És Reeven is nagyon be van lelkesülve, látszik.
Csuklani kezd, és véget vet egy gyenge pillanataomnak. Belehulltam a nyakába, miután megcsókoltuk egymást (én őt, ő engem?), bár menet közben kissé elbizonytalanodtam... hiszen Reeven át akarta dugni a nyelvét. Vajon azt hiszi, én is így akartam? Túl ciki, hogy beszéljünk róla. Marad, hogy ki melyik szereplő lenne a Micimackóból.
- Ú, ez nagyon komoly!- nevetek; én meg a bátorság... Hát, nem tudom.
- De dinnye vagy!- nevetek Róbert Gidán, nem vitás, hogy Tigrisnek képzelem őt inkább.
- Nem is gyökér...- nézek rá "sértetten". - Tiszta kedvesség, csupa jóindulat, csak... hiányzik ... az intelligenciája, hogy mindent jól oldjon meg...- veszem védelmembe Tigrist. - Vagy csak tapasztalatlan- teszem hozzá szelídebben, már nem Tigrisre célozva.
- Igen, Füles haláli, de ... még az enyémnél is kevesebb önbizalma van- ezért nem mondtam őt.

Ki szeretném használni a lehetőséget, kimenni a szabadba, az ég alá, hogy csillagokat bámuljunk (talán a tónál).
- Nem vagyok babonás...- rázom a fejem, de a kívánságomat nem fogom előre elsütni.
Keresünk elemlámpát, a TV alatti komód fiókjában van is egy, működik is. A mosdó használata után pedig elindulunk, magunkhoz véve egy plédet is, összekapaszkodva.
- Rosszul hangzik, ha másznak...- bújok hozzá közelebb. A csúszómászókat nem szeretem. De mégsem félek. Nem vagyok egyedül, és Reevenből most magabiztosság árad. Úgy látszik, neki a sötétség a barátja. Ú, de jó, hogy itt van!
- Nem fázok, köszi. Kellemes idő van...- igaz, a hőmérséklet már zuhant azóta, hogy lement a Nap, de nincs hideg. Jól érzem magam. És megvan a belső fűtés is.

Nevetgélve megyünk vissza az úton, és valóban jó, hogy van elemlámpánk, mert a sötétben eltévesztettem volna az utat. Hamarosan visszaérünk a tóhoz, de most nem a fák alá táborozunk, hogy szabadon láthassuk az eget.
- Szerintem itt jó lesz! - mutatok egy helyre, és ha egyezik velem, segítek leteríteni a plédet.
Leheveredek rá, és ha elfekszik ő is, közel bújok hozzá, fejemet a nyakgörbületéhez gördítve.
- Most már csak várnunk kell...- mondom és izgatott vagyok, vajon lesz-e szerencsénk...

Bár én nem voltam kómában, az a három hét a kórházban teljesen kikészített. Semmi mást nem akartam, csak aludni. A hellyel volt problémám, ki akartam onnan törni, hogy végre nem foglalkozzon velem senki... (hogy hagyjanak meghalni). Nekem ilyen álmaim és terveim voltak... Csak aztán jött Sebastian... és jött Reeven.
- Úgy látszik, semmi sem történik véletlenül- az ő pozitivitása kell nekem is, hogy lendületet kapjak, lám, már annyi elég volt, hogy eljön megnézni a lakásomat, és most úgy ragyog, mint valami szállodai lakosztály! Most meg terveket szövögetünk, milyen programokat fogunk együtt csinálni... (Bár, ha a végére érünk, már mindent kipróbáltunk, az sem baj, ha meghalok, ugye?)
Ezernyi hálával tartozom neki, és persze, nem mondhatnám, hogy közömbös vagyok iránta. Felnézek rá, mert bátor és mert kiállt értem, s mert akkor is  így volt, amikor csak éppen hogy megismert.
- Pszt...- harapok az ajkamba gyorsan és az ujjam a szájára teszem. Ahhoz már gyáva vagyok, hogy utólag beszéljek róla. Elrontana mindent, attól félek.
Aztán már a mesefigurákról beszélünk, és megint nevetgélünk, hogy mi melyik figurára hasonlítunk leginkább.
- Igen..., tudod, fogalma sincs, hogyan mutathatja meg a barátainak, hogy... szereti őket és számíthatnak rá. Ha meg megpróbálja... az mindig katasztrófa, nem igaz? - ki is a tapasztalatlan? Akár magamról is beszélhetnék, ezzel a "puszi"-val is mindent elronthattam volna, ha... Az a jó a "homályos" fogalmazásban, hogy most aztán én sem tudom, mikor kiről beszélek. Néha róla. Néha rólam... Ami az érzelmeket illeti, éppen Reeven az, aki azt hangoztatja, nem egészen tudja, milyen szerelmesnek lenni, szeretni... hát miért ne feltételezhetném róla (eltekintve az amnéziától), hogy tapasztalatlan? De lényegében én is az vagyok.
- Gyakran nem értettem őt gyerekkoromban..., miért ilyen? Miért nem veszi észre, hogy fontos a barátainak? - megigazgatom a hajam, mert zavarban vagyok- Meg kellett tapasztalnom ezt az állapotot, hogy rájöjjek...- Ha lesújtó is a véleményem: olyannyira magával van elfoglalva, hogy azt sem veszi észre, mások is foglalkoznak vele. Ezzel én is így jártam, nem? Úsztam saját bánattengeremben, és sajnáltam magam. Hú, mekkora bátorság! (Leég a pofám)

Elindulunk, felszerelkezve, összekapaszkodva, vidáman... Reeven megint a nagy testvéremmé válik, személyes örző-védőmmé. Kuncogok mégis, ahogy magához von és puszit kapok a fejemre, mint valami kislány. Így lesz bátyám is egy személyben (független, hogy fiatalabb nálam). Közelebb bújok hozzá (és a szerepemhez), kissé ijedtnek mutatom magam (egyébként az ismeretlentől valóban félek egy kicsit). Az erdő ebben a gyér fényben egészen másképp fest, és egyedül talán tényleg nem mennék vissza a tóhoz...
Igyekszem inkább a lábam elé nézni, nehogy megbotoljak egy fa gyökerében, vagy ilyesmi. Az erdőnek van némi hangja, ilyenkor éjjel is, halk neszezéseket, kopácsolásokat innen-onnan hallani lehet.
- Nem is tudom, akarom-e -már ha valami vadra gondol. Mert ha nyuszi vagy őz, az oké, de ... Mi van, ha ebben az erdőben vannak medvék? Vagy denevérek? Utálom a denevéreket, olyan ijesztőek!

Egyenlőre nem fázom, de tányleg sokat hűlt a levegő. Nem tudom, jó ötlet volt-e, hogy csak plédet hoztunk, és meléegebb cuccot nem. Később még hűlhet a levegő, nem lenne jó megfázni. Egyenlőre azonban fűt a pia (meg az a csók), meg a közös dolgok, amikről beszéltünk, és amiket tervezgetünk... Minden itt kavarog bennem, gyomortájt, olyan... bizsergetősen.
Leterítjük a plédet, és a fejem egészen közel dugom az övéhez, ahogy mellém fekszik. Így csöndben tudunk beszélgetni, és melengetjük is egymást. Tök jó, tetszik. Az ég hatalmas szelete a miénk, a Holdnak csak vékony sarlós nyomát lehetne látni, de nincs látótérben... (Vajon hol bújkál?)
- Ú, ezt nem is tudtam... Úgy képzeltem, ezek nagyobb kövek, amelyek valahonnan leszakadtak és...- felemelve a kezeim gesztikulálok. Visszahullatom őket, amikor észreveszem, mit csinálok- Talán, mert azt hiszik, odafönt ők is csak egy lesznek a sok közül, éppen csak gondok nélkül...- mondom merengve, vajon miért hiszik az emberek, hogy a csillagok lejönnek értük (vagy miért vágynak oda?).
- Amúgy szerintem lesz... Minden éjjel van, bár azt mondják, inkább hajnaltájt gyakoribb. Pár órát rászánhatunk? Hm? - Bár ha fázunk, vagy megtámad egy állat, a csillaghullás lesz az utolsó, amire gondolni fogok.
Reeven aztán magyarázni kezd a  csillagképekről. Bár nekem minden összefolyik, igyekszem követni, amit mond. Temérdek a csillag, nem ismerem a csillagképeket, a Vénuszt is csak akkor ismerem fel, ha megmutatják. Cuki, ahogy suttog, őrá is hatással lehet a természet, nem akarja zavarni.
- Ah, láttad ezt? - ugrok meg egy kicsit, mintha láttam volna valamit, sajnos csakl a szemem sarkából, nem biztos, hogy valóban hullócsillag volt.
Közelebb fészkelem magam Reevenhez. Most, hogy nem süti a Nap, hűvös a föld. A takaró azon felét, amin nem Reeven fekszik, kicsit visszahajtom, magunk felé (magunkra). Úgy látszik, van értelme maradni. Úgyis hamarosan kiderül!

Nem, nem volt bátorság csókot kérni tőle. Emiatt simán lehetnék Malacka. Az a csók vágy volt és kinyilatkoztatás, egyszerre akartam adni és kapni. Ha nem lennénk rokonok, már a kezdet kezdetén gyógyíre lehetett volna Lionak, hisz jobb volt hozzám, mint az a férfi akkoriban.
És ez így most... jó volt... Benne volt, hogy szeretem, és ő is éreztette, hogy szeret. Talán helytelen, hogy így érzek iránta, hiszen egyetlen más unokatestvéremet se akartam még szájon csókolni, de őt igen. Istenem, kövezzen meg, aki megorrol érte! Bizonyára megint a szeretethiányos Lia követeli a magáét.
- Ne sajnáld, nem azért mondtam... És nem is csak rád gondoltam közben. Én is követek el hibákat, noha jó szándék vezet...- húzom fel a vállam. - Néha nem jól jönnek ki a dolgok, pedig a legjobbra törekszem. Nem is csak... magamra gondolok, másokra is, de nem biztos, hogy tudok is mások fejével gondolkodni. Ebből van az, hogy... ha teszek valamit, mert azt gondolom, az jó a másiknak... Megharagszik, mert mégsem jó, vgy mert ő nem úgy gondolta...
Kérdőn nézek rá, vajon ért-e? Hozhatnám példának az iménti csókot, vajon megbántottam-e, hogy nem engedtem tovább menni, de félek, ezzel megint bántanám, pedig most is azon dolgozom, hogy kiépítsem benne a bizalmat: bármikor, bármiben számíthat rám.
- Gyerekként nem tudtam, mi az a depresszió. Csak azt láttam, mindig bánatos, mindig lóg az orra, mindig olyan... fura dolgokat mond...- jegyzem meg Fülesről. Megélni ezt, ha nem is olyan súlyos mértékben és tartósan, mint ő is elég gáz volt. Azt hiszem, mázli, hogy számomra még nem közömbösek a szeretteim.
- Igen... észrevettem- bólogatok, bár azt nehezen vallanám be, hogy csak akkor ettem, ha Sebastian is evett velem.
- Ez... hosszabb történet..., most ne beszéljünk róla, jó? - Hogy miért voltam szomorú, miért voltak negatív gondolataim? - Egyszer majd elmesélem, megígérem...- mondom szomorkás mosollyal. Inkább adok most az arcára egy puszit. Úgy hiszem, ezzel el tudom odázni, hogy megint hatalmába kerítsen az érzés, hogy Lio elhagyott. Amúgy is fura lenne, ha Lioról beszélnék most, amikor Sebastiannal készülök összeköltözni. Szerencsére rám hagyja. (Amúgy biztos vagyok benne, hogy lesz rá alkalom, amikor majd az egészet elmesélem neki.)

Egymásba karolva botorkálunk ki a sötétben a tóhoz. Reeven átveszi tőlem a lámpát, és közvetlen elém világít, és azt hiszem, jobb is, hogy csak lefelé nézek... Kevésbé ijesztő, mintha a sötétségbe bámulnék. A fák takarásában alig látni az eget, kissé szorongató érzés, hogy egyedül vagyunk, de Reeven társasága jelenti a biztonságot is.

Felélegzem a tónál, ismerős a víz közege (bár még nem megyek bele), és örülök a szabad térnek, a csillagoknak. A pléden Reevenhez húzódom, aki csendesen a meteorokról kezd beszélni.
- Erről tanultam annak idején... Valahogy úgy van, hogy a Föld légkörébe érve súrlódni kezd, ahogy a sebessége csökken, merthogy az űrben lényegesen gyorsabban halad... és amikor eléggé felhevül, akkor látjuk a fényt, mögötte a csóva meg valami... energiaféleség..., de ezt nem tudom pontosan- nevetgélek; kicsit hülye vagyok a csillagászathoz, de nem az én asztalom.
Tovább beszélgetünk a hullócsillagokról, aztán az emberi vágyakról.
- Hű, ezt nagyon szépen mondtad, tetszik!- nézek rá ábrándosan. A hullócsillag halála beteljesít egy emberi kívánságot. Vajon akar a csillag meghalni egy emberi kívánságért? Butaság, egy meteorit nem gondolkodik, nem érez... Én adnám az életem valaki kívánságáért? Ha nem is a fizikai valómat, de az eddigi életemet feladtam volna Lioért. Elmentem volna vele a világ végére is, ha akarja... De ez már... nem aktuális.
- De, fürödhetünk, tettem el türcsit is.
//A fürdőruha nem maradt rajtunk? Megszárítoztunk a napon, azóta nem öltöztünk át, vagy igen???//
Valami mozdult az égen, de nem láttam teljesen. Magamra húzom a pléd egy részét, csak amikor Reeven felül és húz magával, akkor mozdulok megint.
- Ezt nem láttam, de biztos lesz még, most kívánj te!
Nem tudom, kíván-e, ezt nem szokás kimondani, de a következő csillaghullásnál egyszerre szisszenünk fel, és egyszerre kívánunk. Reevennek még arra is van ideje, hogy feltérdeljen. Én csak a keze után nyúlok: "Soha többé ne veszítselek el!"
- Megnézzük a vizet? - de már rúgom is le magamról a cipőt. Óvatosságból egyenlőre csak belemártom a lábam. Ha hideg a víz... még meggondolhatjuk magunkat.
- Reeven, ez isteni! Jobb, mint amikor először voltunk benne!- kezdek pacsálni, tényleg meleg a víz. Dobálni kezdem le magamról a cuccokat.

- Te is csak a főnővér szobáját...- nevetem el, bár nem vicces sztori, és akkor nagyon meg voltam ijedve; az a pulyka megérdemelte, amit kapott. Amúgy le voltam nyűgözve miatta, mert nem feltételezem, hogy szórakozásból tette, inkább valami revansként, figyelemfelkeltésből (miattam?).
- Egyikőnk sem gondolatolvasó. Sokkal egyszerűbb is lenne, ha mindig kimondanánk, amit gondolunk, de egyben... veszélyesebb is; honnan tudod, hogy a másik nem él vissza a bizalmaddal? Hogy ő nem titkolózik, nem alakoskodik, nem azt mondja, amiről azt hiszi, hallani akarod? Én... gyakran félek ettől...
- A Micimackó nagyon jó mese. Gyerekeknek édes bugyutaság, a felnőtteknek görbe tükör; szerintem zseniális!- igen, ha jobban meggondoljuk, akár paródiaként is lehet értelmezni. Rámosolygok Reevenre.
A depresszió és a rossz kedv miatt szóba hoz engem is. Igyekszem kerülni most a támát, mert nem akarom elrontani a hangulatot, ami közénk telepedett, és Lionak semmi keresnivalója ebben a hétvégében, sicc! Viszont az is igaz, Reeven élvezi a bizalmamat... Ha még aktuális lesz, ha még bármi módon nyoma lesz bennem..., egyszer elmesélem neki a történetemet, hátha az ő szemével látva könnyebben megoldom a dolgot.
- Úgy  lesz, ígérem...- húzodok megint közelebb, megölelve a karját, így köszönve, hogy számíthatok rá.

A pléden fekve az eget bámuljuk, hullócsillagokra vadászva, és közben azokról beszélgetve.
-Aha..., ionizálják. Sose jutott volna eszembe...- kuncogok, de örülök, hogy Reeven tudja. Legközelebb már én sem felejtem el (remélhetően).
Szépen fogalmaz meg egy gondolatot a csillagokról, a kívánságokról, tetszik. Megpróbálom megjegyezni, hogy ne felejtsem el.
Szóba hozza a fürdést, én meg nem vagyok semmi jó elrontója; éppen csak meg akarok várni egy csillagot, hogy teljesülhessen egy kívánságunk. Neki hamarabb sikerül, meglát valamit, amit én nem, valószínűlegkíván is (nem lehetek biztos benne). A következő fénycsóvát már én is látom, kívánok is, aztán megcélzom a vizet.
A víz meleg, jó, selymesen ölelgeti a bokám. Ledobom magamról a cuccaim, hiszen még a fürdőruha van alatta. Igaz, száraz göncöt nem hoztam helyette, de mi van, ha fehérnemű nélkül megyek haza? (A ruhát fel óhajtom venni ) Revent is hívom, jöjjön, mártózzon meg ő is, és amikor hátranézek, már látom, hogy vetkőzik. Helyes!
- Nézd meg magad, gyere már! nagyon klassz!- belevetem magam a vízbe, bár olyan sötét van, hogy alig látni valamit. Nem is merészkedem túl messze a parttól. Valamit oda kéne tennünk, hogy észrevegyük. A zseblámpát? Vajon mennyi energia van még az elemekben?
Meghallom Reevent, ahogy csobog körülötte a víz, a közelébe megyek.
- Ugye, milyen klassz? - kérdem tőle, fülig érő szájjal. Feldobom magam a vízre, így nézem a csillagos eget. Ilyesmi érzés lehet súlytalanul, lebegve az űrben... Bár lehetnék közelebb!

Nem vagyok dühös. talán nem is voltam, bár meglepett, amit csinált. Inkább megijedtem. Attól féltem, Reevennek lesz valami baja, ott, vagy később, amikor a pulykatojás esetleg feljelentést tesz. De nem tette... /És vajon miért nem? Ezen lehetne agyalni./
- Nos igen... Nem a bizalom hiányáról van szó... Inkább ... a másik- mármint szégyenlem magam. Néha úgy érzem, jó lenne beszélni róla, de aztán mégsincs hozzá merszem. Mi van, ha a másik kinevet? Ha tök hülyének tart a gondolataimért, az érzéseimért?
Reeven nagyon cuki, ahogy a jelzéseivel segíteni akar. A kézszorítás, a szemezés mintha azt sugallná, őbenne bízhatok, itt van, használjam ki!
- Akkor majd apránként segítünk egymásnak...- mert igaz, amit mond. Néha jó lenne kimondani lényeges (vagy akár lényegtelen) dolgokat, bármilyen hülyén hangzik is. - Az érzelmek pedig... olyan furák! Mindig tudnak meglepetést okozni- Reevennek sem kellene csüggednie, én is néha úgy érzem magam, mintha fogoly lennék az érzelmeim hálójában.
Kibeszéljük Micimackót, aztán összébb bújunk; megfogadom, hogy egyszer majd elmesélem neki, mi nyomja még a lelkemet.

A csillagokról beszélgetünk, miközben egyre várunk, hogy teljesüljön egy kívánságunk. Ha tudnám, mire gondol, felvilágosítanám, hogy érzelmekkel nem lehet elriasztani, legalábbis nem így, pláne nem ő. Egy kicsit én is bele vagyok esve, a magam romantikus módján; mások talán rajongással, lelkesedéssel vagy más szóval helyettesítenék a szerelem szót, de bennem ott a bizsere, és ezt mindig ehhez kötöttem. És ez független attól, mit éreztem Lio, vagy mit érzek Sebastian iránt. Reeven ezt váltja ki belőlem és kész. Igyekszem kezelni a dolgot.
Amikor meglátjuk a hullócsillagot, rögtön van kívánságom, azóta hordozom, hogy újra találkoztunk, és most még erősebb a vágy, hogy ilyen jól sikerült ez a nap. Soha többé nem akarom elveszíteni; az az idő, ami kiesett, most még jobban hiányzik. Mennyi mindent csinálhattunk már volna! Menni mindent megvalósíthattunk volna már a terveinkből! Mert nem tartom kizártnak, ha nem jön közbe a balesete, előbb-utóbb eljutunk erre a szintre, és akkor is összekovácsoltuk volna az életünk. De annak is örülök, hogy még van rá mód, hogy kapott még egy esélyt... Sokkal jobban fogok vigyázni rá!
Kipróbálom a tavat, hívom Reevent is. A sötétségre való tekintettel neki is eszébe jut a lámpa, bekapcsolva hagyja a pléden (vagy a közelében), mint biztos pont, hogy vissza tudjunk találni, ha beljebb sodródnánk. Így nem kell annyira óvatoskodni. Perceken belül bent vagyunk nyakig, dobatom fel magam, lebegek a víz tetején, így bámulom a csillagos eget... és aztán Reeven is csatlakozik.
Közelebb úszik hozzám, érzem a jelenlétét, a sziluettjét látom, és hogy emeli a kezét, de nem tudom, mit akar, csak amikor rám hull az a néhány csepp víz.
- Mintha eső lenne... Csiklandos!- kuncogok, leteszem a lábam, Reeven kezét keresem. Belekulcsolom az ujjaim az övéibe.
- Klassz nap volt. Tuti, hogy sosem fogom elfelejteni!- vidám a hangom, érzeni, milyen feldobott vagyok- És van egy szuper helyünk, egy csomó tervünk... Én komolyan gondolom... Ugye, te is?
Nem számít, hogy mi volt régen, hogy elcsábította apám barátnőjét, hogy ezzel szétzilálta azt a kapcsolatot (szerintem időszerű volt és apám se bánja), az sem gáz, hogy a munkahelyemen ő olyan személy, akit nem szívesen látnának viszont... Az számít, hogy mi jóban vagyunk, és arra törekszem, Sebastiannal is megtalálja majd a közös hangot, mert mindkettőjüket szeretem.
- Uh, olyan, mintha a víz melegebb volna, mint a levegő- közlöm, miközben kisimítom a vizes hajam az arcomból. Kifejezetten hidegnek tűnik. Magától megszáradni nem fog, az fix!- Úszkálunk még egy kicsit vagy inkább mennél? - Ha benne vagyok a vízben, tuti nem fázok. De akkor mozogni is kell!

- Hé...- nem tudom szó nélkül állni, hogy csúnyán néz rám- Nem olyan könnyű ám égetni magam előtted!- Na igen, az őszinteségnek van egy olyan hátránya, hogy fel kell vállalni a gyengeségeinket. Akkor is, ha nagyon ciki! Nem arról van szó tehát, hogy ne bíznék benne.
Nem akarok most hangulatot rombolni, és a lelkemet kitárni se most van az ideje. Hiszen most minden klassz, odabent meg nagy katyvasz van, jobb arról nem tudomást venni. Majd... egyszer. Minden bizonnyal úgyis megtudja, amit most még titkolok előle. A sóhaja így megérint; mintha nem bízna abban, hogy meg tudok nyílni előtte.
- Reeven... később..., jó? Most hadd ne kelljen ...- az ujjam a homlokom mellé teszem és pörgő mozdulatot teszek. Túl szép ez a nap, kár lenne elrontani.
- Na, látod, éppen ez az!- nagyon jól megfogalmazta, mi a gond az érzelmekkel. Nem is akarok erről beszélni. Főleg, hogy értelme sincs.

Lessük a csillagokat, fekszünk, beszélgetünk, aztán a kívánságaink után együtt fürdőzünk a sötétben. Csak az elemlámpát kapcsolja be, amit a parton hagy, irányfénynek.
- Várj, nincs nálam a lista, hova írjam fel?- nevetek. Nem hozom fel, hogy nem szabadna innia, egyszer majd lehet és nem kötötte ki, hogy mikor. Hiszen ő is jobban van, napról-napra, nem?
Ahogy lebegek a víz tetején, lecsepegtet, mintha felcsapott volna esőfelhőnek. Nevetek, de felegyenesedek, elérzékenyülök, ahogy átfut rajtam a mai nap csodája. Biztos akarok lenni benne, hogy nem csak álmodom, hogy nem csak én akarom. Ahogy válaszol, megint hadjáratba indulnak a hangyáim, átölelem Reeven nyakát, megpuszilom, az orrához dörgölöm az orrom.
- Csuda jó tervek, kell az a naptár!- ha le van írva, biztosabb, hogy nem feledjük el. Mit sem számít, hogy tele az arcom vízzel. Sosem zavart (most is lecsapott véletlenül, ahogy energikusan a víz felszínére ütött.)
Eleresztem, kisimítom a hajam az arcomból; most, hogy nem érzem a teste melegét a hűvösség szinte körbetáncol. Vagy mozogni kell, vagy kimenni, mert így nem egészen jó...
- Csak egy kicsit még..., olyan széééép!- ismét lebegek, nézem a csillagokat, fél szemmel Reevent, aki szintén lebeg. A lámpára nézek, mintha gyengébben világítana, gyorsan leteszem a lábam.
- Attól tartok, ha nem megyünk ki hamarosan, lemerül a lámpánk!- kissé be vagyok rezelve, sötétben nem találnék vissza. A kezét nyújtja, mondja, szaladjunk. Tesszük. Csak úgy fröcsög körülöttünk a víz. Ez is mókás. Kikapom a törölközőket a táskából, az egyiket mindjárt odadobom Reevennek.
- Kapcsold ki azt a lámpát, aztán vetkőzz!- most nincs Nap, ami megszárítana, úgyhogy le kell venni a vizes cuccokat. Én is vadul törölgetem magam.

- Bocs, bocs, ezer bocs!- kuncogok. Méghogy a szövege!
Jól van, nem feszegetem a témát, amit nem tud, nem is bántja. Amúgy sem akarok hangulatromboló lenni, eszemben sincs nyekeregni neki valamiről, aminek értelme sincs. Legalábbis most nem. Hiába sóhajtozik Reeven, nem engedek a nyomásnak, hogy kezdjek most beszélni. Várnia kell, ez most a mi napunk!

Csillaghullás után pancsolunk egy kicsit. Jó a víz, melegebbnek tűnik, mint a levegő, és ahogy lebegünk, úszkálunk, újabb dolog kerül a bakancslistára. Kerülne, de nincs nálunk.
- Oké, oké, nekem amúgy is szita az agyam!- elfelejtek néha dolgokat.
Reeven szórakoztat, cserébe megölelgetem, kedveskedek neki. Jaj, úgy szeretem!
- Oké, ez jó ötlet!- ha fel van írva, biztosan nem felejtődik el.
Nem jó, hogy megálltunk, a hideg(ebb) levegő élesen hasít a tudatomba. Nem akarok még menni, olyan szép itt, kellemes is, de... nem lehet végtelenségig húzni. A lámpa is mintha pislákolna. Mi van, ha kiég? Reeven kineveti az aggodalmaim, aztán csak kiszaladunk a partra. Gyorsan törölközünk, pause-ra állítjuk a lámpát. Lekapkodom magamról a vizes göncöket (a türcsi alatt), erre biztatom Reevent is. Nem örülnék, ha megfázna/megfáznánk. Durván és nagyjából megdörgölöm magam, aztán Reevenre esik a pillantásom. Nem tart sehol, fehér bőre úgy világít, mint ahogy a Hold szokott. Felkapkodom a ruháim, aztán mögé lépek, saját törölközőm a vállára terítem, áttörölgetem a hátát, ha hagyja.
- Segítsek? - tiszta libabőr. Már öltöznie kéne!

Valósznűleg tényleg nem fogom elfelejteni, hogy mit ígértünk egymásnak, fontos dolgokat csak nagyon ritkán felejtek el, de már megesett, jobb biztosra menni, akkor is, ha Reeven bízik a memóriámban (bennem).
Lebegünk a vízen és hülyülünk, aztán csak eljön az ideje, hogy kimenjünk, kapkodva vetkőzök, törölközök, öltözök, aztán megyek Reevennek segíteni, mert valahogy lemaradt. Törölgetem a hátát és félre nézek, amikor látom, hogy a gatyájával bajlódik, pedig nem az övé lenne az első meztelen alsótest, amit életemben látok (őt nem akarom zavarba hozni). Felém fordul, én a cuccainkat rakom valahogy össze, de hiába kapkodok, csak nem lesz melegem.
- Gyere közelebb- javaslom neki, és magunk köré kanyarítom a plédet- Te csak világíts!
Fél kezemmel átölelem Reevent, a másikkal a pléd két  végét fogom össze magunk előtt.
- Fázol még?- kérdezem pár perc múlva, amikor én már kevésbé érzem, hogy bántana a hideg.
Már nem andalgunk, szedjük a lábunk, hogy mihamarabb visszaérjünk a szálláshelyünkre. Visszaérve a szállásra ellenőrzöm, van-e meleg víz, aztán javaslom, hogy Reeven zuhanyozzon le. (Később majd én is le fogok, de amíg elvan, meg tudok ágyazni) Azt a pizsit viszem magammal a fürdőbe, amit ő hozott nekem. Éppen olyan, mint az övé. Nagyon cuki... Fürdés után fogat mosok, aztán bebújok az ágyba (feltehetően a már álomittas Reeven mellé).