Mintha meglepném vele, hogy nem értek vele egyet. Miért gondolja, hogy nehéz vele? Bár nincs vele sok tapasztalatom, az egyetlen, amit "hibájának" rónék fel, hogy alaposan rám ijesztett az elején. A legelején. Amikor a kórház előtt várt a lépcsőn, és kimért volt, mintha rossz hírt hozott volna... De azóta... semmi bajom nem volt vele.
- Kivel szemben? Veled, vagy általában? - kérdezek vissza, hogy képet kapjak a kollegáiról. Azt sejtem, hogy Usuin nehezen teszik túl magukat. Olyan erős a kisugárzása, ritkán látni ilyet.
- A szigorúság és a következetesség számomra pozitív tulajdonságok. Én is szeretnék olyan lenni. Főként, majd ha szülő leszek... - Hiszem, hogy ez a gyereknevelés alapja, természetesen a szeretet mellett. Anélkül nem működik semmi.
Amikor azt említi, ő csak a tényeket nézi, úgy értem, ami a munkáját illeti. Nem feltételezem róla, hogy szívtelen lenne, akkor nem érdekelné sem a HÖK, sem mások egészségi állapota. Mindenki feleljen a saját tetteiért, nem igaz? De Usui nem ilyen. Ő is érzelmes emberi lény, csak vannak dolgok, amiket előrébb helyez. Én így látom, bár alig ismerem.
A karuta felcsigázza az érdeklődésemet.
- Szóval ezt párban játsszák... Amikor a kártyákat megkapjátok, akkor kell őket megtanulni? Vagy mindig ugyanaz a 100 kártya játszik? - kezd kirajzolódni, hogyan is néz ki ez a játék. Elsősorban memória-játéknak tűnik, de valóban játszik a fürgeség. - Állva vagy ülve kell játszani? Vagy ez mindegy? - Ha nagy a játéktér (nem tudom, mekkorák a kártyák, és mit jelent bizonyos szisztéma szerint letenni a lapokat), fontos lehet, hogy kényelmesen el lehessen érni minden lapot.
- Először te is látod, hogy az ellenfeled hova teszi a lapokat? Utána lefordítjátok azokat? - gondolom, lefordítják. Vagy csak a vers többi része miatt számít a memória? Ez még nem világos. Láthatja, hogy érdekel a játék, nem csak udvariasságból kérdezgetem.
Félek, nem ilyen egyszerű, ezt inkább látni kéne, mint elmondani. Usui is keresi a szavakat, hogy elmagyarázza nekem. De szerintem jól csinálja, hálás vagyok neki, amiért ilyen sok időt szentel nekem.
- Megtisztelve érzem magam, hogy elhívtál- köszönöm meg a bókját udvariasan.
Bár a buszt javasolja először, talán nem tudja, hogy van kocsim. Felajánlom, hogy menjünk azzal, hacsak neki nincs kifogása ellene. Lehetne: ha éppen sokan vannak, és nehézkes parkolót keresni, akkor jobb busszal menni. Nem tudhatom, még sosem voltam ilyen eseményen.
- Nem, dehogy! Ha többet kell sétálni, az sem baj, nem okoznak gondot a kilométerek...- szélesedik el a mosolyom. Hazafelé biztosan kényelmesebb lesz, ha nem kell buszra várni, vagy nincs tömeg... Szabad ég alatt még elviselem a sok embert, de ha össze kell préselődnöm velük olyan helyen, ahol kevés a levegő... inkább frusztrál. (És félek is egy kicsit.) Ezért sem kedvelem nagyon a diszkókat.

- Oh, így már világos. Az én munkahelyemen is előfordul ilyesmi- bólintok, hogy értem. Sajnos, mindenhol előfordul(hat), hogy lenézik a másikat, csak azért, mert fiatal, hiába tanult ugyanannyit vagy többet... Ettől nem értek egyet az elvvel. Nálunk is van olyan fiatal nővér, aki neterbe veri az összes többit, mégis megpróbálják eltiporni. Vagy éppen ezért...
- Igen, ez igaz. Alapvető dolog. De kell a szigor. A szeretettel vissza lehet élni. Ha egy gyerek ismeri a határait, könnyebb nevelni. A határokat kijelölni viszont józan ésszel kell, nem szívből- tudom, hogy nehéz szétválasztani a kettőt, de én így szeretném. Az más kérdés, meg tudom-e majd valósítani. Lehet, hogy a szigor nem is a gyerekkel kapcsolatban lesz majd szükséges, hanem magammal szemben...?
A másik kérdés, amit felvet, a megfelelni akarás. Valamiért ellenérzés van bennem ezzel kapcsolatban, de nem tudnám megfogalmazni pontosan, hogy miét, hogyan, ezért inkább nem szólok róla. Felnőttként is meg akarok felelni valakinek, valószínűleg így voltam gyerekkoromban is. Kérdés, hogy emiatt mennyire kell feladnom magamat. Megéri-e? Ha olyan emberré válok, akit mások szeretnek, de én magamat nem tudom szeretni, lehetek-e boldog? Feladtam már néhány elvemet, és van, ami boldoggá tett, és van, ami nem.
- Ah, én is így gondoltam- bólintok. Egyre világosabb a játék, legalábbis ami az előkészületeket érinti. Fogalmam sincs, mi vagy ki az a Hjakunin Issu, de erre már félek rákérdezni.
Egyre többet tudok meg a játékról. Izgalmasnak tűnik, és leginkább agyat mozgatónak. Valószínűleg tetszene, mert valamit én is memóriakártyákkal tanultam meg. Orvosi latint, angolt, és most a franciát...
- Halott kártya az, ami nincs benne az 50-ben, ami előttetek van? - kérdem, hogy jól értem-e.
Példát említ, de sajnos, ebből semmit nem értek, egyik szótag sem jelent számomra semmit, talán mert nem beszélem azt a nyelvet, ahogy a vers írva van... Látni is az arckifejezésemen a csalódottságot, hogy én sosem játszhatom majd ilyet. Saját anyanyelvemen talán menne a dolog. Angolul már nem vagyok biztos benne.
- Mit jelentenek ezek a szótagok, szavak? - csak hogy el tudjam képzelni...
Aztán a fesztiválról beszélünk, és felvetődik, hogy mehetnénk autóval is.
- Háztól házig viszlek, ha ez nem jelent problémát...- nem tudom, illik-e, hogy egy lány menjen érte és vigye haza. Én megteszem, ha őt nem zavarja! Ez a "elviszel egy darabon" viszont kérdéseket vet fel. Lehet, hogy ő ezt nem akarja.
Olyan jól elbeszélgettünk, hogy elszaladt az idő. Amikor figyelmeztet, hogy ideje lenne visszaindulnia, az órámra lesek. Nem is akarok hinni a szememnek, mennyi az idő. Elpirulok. A szavai csak tetézik zavaromat. Még mindig nem tudom jól kezelni, ha valaki kedveset mond nekem.
- Köszönöm. Addig még halljuk egymást? - például azt sem beszéltük meg, hova menjek érte és mikor.
- Ha sietned kell, menj nyugodtan, majd én rendezem a számlát. Amúgy is én akartalak meghívni...- mondom kedvesen, és remélem, nem utasít vissza.

//Zárhatod, ha gondolod, és folyt köv... //