A fejemet verem a falba, de komolyan. Egy hete már értette, erre most megint itt tartunk. Hogy lehet valaki ennyire sötét? És akkor csodálkozik, hogy ideges vagyok ha a közelemben van. Egyszerűen nincs türelmem hozzá. Elfogyott. Elfogyott akkor, amikor anyám… na mindegy. Akkor. Nagyot sóhajtok, és nekifogok újra, hogy elmondjam. Magyarázok, ő meg a ceruzáját rágja, és ezzel is kikészít.
- Na Na, az nem ennivaló – közlöm vele, mintha egy idiótával beszélnék, és szépen elveszem tőle a ceruzát – mellesleg kétlem, hogy figyelnél…
Fűzöm még hozzá, és már várnám a magyarázatot, amikor nyílik az ajtó, és az egyetlen hang szólal meg, amire most nem vágytam. Nem, nem azért mert bajom lenne Izzievel. Szeretem, nagyon-de-nagyon szeretem, de ma veszekdtünk. Pedig én csak közöltem, hogy a ruha, ami rajta van, nem az utcára való, és egyébként a mondat végét, hogy ilyenben a sarokra is kiállhatna még ki sem mondtam, mégis felkapta a vizet. Gondolom ő ezért is mondja, hogy készüljek a halálomra, de én más miatt készülök. Hova tegyem Na Nát? És…
Baszki. Azt hiszem, most haltam meg. Oké, hogy mások előtt megölel és megcsókol, azt már valahogy feldolgoztam, de hogy pont most kell ezt csinálnia? Ennél még az is jobb lett volna ha valóban meggyilkol. Nyelek egyet, és csak egy másodpercre becsukom a szemeim, aztán hátrafordulok, és nagyon igyekeznék, de…
- Még mindig ez van rajtad?
Nem ezt kellett volna mondanom, de igen. Kicsúszott, mint mindig minden, ami a véleményemet illeti. Visszafordulok Na Nahoz. Becsukom könyvét, és a ceruzáját is visszateszem a tolltartójába.
- Te most szépen hazamész.
Közlöm vele a tényeket, és imádkozom, hogy most az egyszer hallgasson rám. Csak az a baj, hogy szerintem nem fog…

Figyel persze. Csak nem arra amit mondok. Valamiről álmodozik, de hogy nem a matek érdekli, az is száz százalék. Megforatom a szemem, és már épp belekezdenék újra, amikor nyitódik az ajtó, csukódik az ajtó, és Izzie hangja harsan a levegőbe. Nem értem. Nem is beszéltünk meg semmit mára. Mit csinál itt? Persze tök jó... csak... itt van Na Na is. És az nem jó. És szerelmesnek lenni sem az, mert a gondolataim is háromszavasra csökkenek tőle. Amikor pedig az érzést kiváltó személy is belép, és átölel, akkor kéne, hogy kikapcsoljak, csakhogy pont az ellnekezője történik, mert ezt nem gondolhatja, hogy pont itt és most, csinálja ezt velem. Ráadásul abban a ruhában. Kiakaszt. Ahogy a válaszával is kiakaszt. Az ölelés még azt mondom belefért, de ezt... Ezt Na Na előtt nem kellett volna mondania. Nem... Nem... Nem veszek róla tudomást.
Mintha nem is hallottam volna, Na Nához fordulok, és összepakolok és közlöm, hogy megy. Erre nem visszakérdez?
- Mert azt mondtam.
Nem kell ezt túl variálni, ha azt mondom megy, akkor megy. És én már örülnék, hogy egyszer, kivételesen tényleg azt csinálja, amit kérek, erre Izzie itt akarja tartani. Ez teljesen meghibbant! Már miért akanám, hogy kijöjjenek? Ha rajtam múlna az életben nem találkoznának többet. Sőt, most sem kellett volna. Már nyitnám a számat, hogy megmondjam Isabellának, a véleményem, de gyors mérlegelést végzek, és rájövök, hogy azzal csak magamra haragítanám, és az a mai nap után, igazán nem lenne jó. Nagyon nem.
- Te, kérsz valamit?
Fordulok Na Nához, mert Izzie meg már ki is szolgálta magát. Na Na persze sosem nyúlhat semmihez. És nem. sosem kínáltam még. Miért is tettem volna? Mindegy. Kell nekem fél perc levegő, és ha csak a konyháig mehetek az is sokat fog segíteni. Tényleg.

Van a világon, sok-sok nő... Ezek közül... nagyon, de nagyon olyan kevés van, akit soha nem szeretnék, hogy találkozzon. Kivételesen Na Na-nak van igaza. Ő és Izzie, ők pont ilyenek. Ezen túl, még ott van anyám, de szerencsére őt nem fogja egyikük sem megismerni.
Szóva Na Na-nak igaza van, és ezt egész biztos Izzie is tudja, és igazán nem értem, miért akar mégis az idegeimre menni. Mert egész biztos ezt akarja, mi másért közölné bárkivel is nyíltan - még ha burkoltan is - hogy lefekszünk egymással? Oké, hogy tudja a fél egyetem, de miért kell ezt Na Na előtt is közölnie?
Az egyetlen lehetőségem, hogy lelépjek, és legalább egy percre lenyugodjak, szintén szerte foszlik, amikor Izzie narancslevet hoz Na Na-nak. Én akartam neki inni hozni! Akartam pár másodpercet nélkülük. Legalább azt képzelni, hogy nem hallom őket. De így... így lehetetlen. Mindig van a hűtőben narancslé. Arra az estre, ha Na Na egyszer azt mondaná, hogy szomjas, vagy valami hasonló. Az, hogy Izzie is szereti... nem hiszem el. Hogy léphetnék le? Hogy lökhetném ki mindkettőt, egyszerre?
- Te kettes voltál? - oké tudom, hogy ezt nem kéne, egész biztos nem az volt. Marketingen van, oda kell a matek, nem? De akkor is. Irritál, és most nem nyugtat meg, hogy megfogja a kezem.
Le is pillantok az összefűzött ujjainkra, mintha nem hinném el, hogy ezt csinálja. Máskor oké, idegenek előtt, vagy olyanok előtt, akik előtt ez normális, de ne... ne előtte.
- Egyébként sem kettes. Annál sokkal jobb.
Fűzöm még hozzá, és a látszattal ellentétben nem Na Na-t akarom védeni. Személyes sértés, hogy feltételezi megelégednék egy kettessel. Az én elvárásaim annál sokkal magasabbak.
Elengedem a kezét, és felállok, én nem bírok itt maradni. Kizárt. Mi van ha Na Na előhozza megint a gyerekkori ígéretünket? Akkor olyan okésnak tűnt a dolog, de meggondoltam magam. Többször kifejtettem neki is, de valahogy nem látom, hogy felfogta volna, nekem pedig most semmi szükségem rá...
- Maradtok vacsorára?
Kérdezem meg végül, egy mentő gondolattal. Mert akkor neki állok főzni, és addig, ők nyugodtan beszélgethetnek. Habár... azt sem akarom. És így ránézésre, minden lenne az a beszélgetés, csak nem nyugodt. A végén még egymásnak esnek. Viszont... akkor legalább van egy jó okom, hogy kitegyem őket. Csak időben kell közbelépnem, még mielőtt tönkre teszik a lakást...