Elbohóckodunk. Jobb így, mintha megint magamra hagyna, ki tudja, mi okból most megint, amikor "jó" vagyok. (Mit is jelent jónak lenni?)
- Ne, ne... A túlzott napozás káros a bőrnek, nem mondta még senki?- kérdezem, nevetgélve, hitetlenkedve, hogy képes belemenni ebbe a hülyeségbe.- Inkább bekenlek... csokival- a barnító szó olyan rideg, és abban semmi fantázia nincs... Nézzük csak, hagyja magát provokálni? (Istenem, magammal tolok ki, ha pozitívan reagál!)
Inkább a főzésre fordítom a figyelmem, a gatyám már így is árulkodó lehetne. Inkább elfordulok, le ne bukjak, de ez is csak addig tart, míg szemem sarkából észre nem veszem, hogy bajban van. Megvágja magát, elájul, ápolom. Magához tér, kérdezi, mi történt.
- Nem tudom felmérni... Mély lehet a vágás, mert még szivárog a vér, de az ujjad nem lesz vacsora, nyugi...- mondom kissé megkönnyebbülve. Nem vettem volna szívemre, hogy megint kárt teszek benne. Először a haja, most az ujja...
Nora közénk fészkeli magát, kíváncsiskodik. Elee ülne feljebb, de még gyenge, visszafekszik a párnára. Sóhajtva hajolok fölé.
- Hozzak egy kis vizet?
Nem is nagyon várok válaszra, ilyenkor a folyadék mindig jól jön. Szigorúan nézek Norára, és az orrára koppintok:
- Most te leszel én. Vigyázz rá, kis hamis! - megbúbolom a kismacskám fejét, és Eleere is rászólok:
- Légyszives, ne ugrálj. Pihenj, legalább, amíg a vérzés eláll. Rögtön itt vagyok.
Kimegyek vízért, és visszamegyek hozzájuk, óvatosan megtámasztom Eleet, ha inni akar, aztán leszedem a ruhát a kezéről. A mutatóujjának utolsó percébe vágott bele, nem sokkal a körömágy alatt. Vastag véralvadék fedi a sebet, nem tudom megítélni, milyen mély lehet.
- Ezt azért le kéne fertőtleníteni, nehogy elfertőződjön. Van itthon Betadine, de ha gondolod, beviszlek az ügyeletre vacsora után... Azt meg gyorsan összecsapom, ha megígéred, jó leszel...- beszélek hozzá szelíden, míg kortyolgatva iszik (ha elfogadta a hűs vizet)

A napozás káros hatásairól már a nagyszüleim is sokat regéltek, pedig az ő korukban még nem volt divat az ózonlyuk nagyságáról beszélni. Tudtak valamit, az szent... És mennyivel izgalmasabb egy tetőtől talpig becsokizott lánnyal hülyülni? (Na persze, hülyülni...) Elee fantáziája is meglódul, kuncogok magamban, basszus, vevő lenne rá...
- Sem benned, sem magamban nem kívánok kárt tenni- jelentem ki határozottan, komolykodva, de aztán elnevetem magam. Az ember sose mondja azt, hogy soha, hát nem igaz?
Egyenlőre azonban mindez felkerül a listára "mit szeretnék Eleevel", hiszen jelenkleg nem fér bele abba a keretbe, amit ő szabott. Különban azonnal olvasztanék egy tábla csokit, hogy kipróbáljuk, milyen. Helyette főzünk, kissé felgyorsítva a tempót, kétfelé válva, és ennek az lesz a vége, hogy a hálószobában kötünk ki. Sajnos, ezt sem mondhatom "jó" értelemben. Elee ugyanis megsérül és eszméletét veszti.
- Nem hiszem, hogy varrni kell- rázom a fejem. -Ha szorosan le van kötve, valószínűleg a bőr visszatapad a helyére, nyoma sem marad az egésznek, de biztos, ami biztos, le kéne fertőtleníteni- letisztogatni, kimosni, ki tudja, mi volt azon a késen (szalonna), hús, baktérium... Nem tudom, ezekben a dolgokban nem vagyok otthon.
Gyorsan elszaladok vízért, nem a lemosás miatt, hanem hogy ő tudjon inni. A folyadékpótlás vérveszteség kapcsán nagyon fontos, ezt még elsősegélytanfolyamon tanultuk, és bár Elee nem vesztett sok vért, ártani nem árthat.
Visszafordulok, ahogy "beszól", aztán elmosolyodom. Ha már ironizálni tud, nagy baj nem lehet. Sebastian is így szokta. Világgá, naná. Pedig most aztán nem lehet panasza rám, igazán visszafogott vagyok, ami az érzelmeimet illeti.
Elee iszik, Nora sértődötten mosakodik mellette, mert kénytelen volt abbahagyni a dagasztást. Megnézem a sebet, nem sokat látok belőle, a vérzés még mindig nem állt el teljesen, de Eleenek láthatóan nincs kedve kórházba menni.
- Jól van, akkor nem megyünk, csak ha vacsora után sem megnyugtató a helyzet, jó?- döntök helyette. Hagyok még időt annak a sebnek. Bízom benne, hogy begyógyul magától.
Ha Elee beegyezik, lefertőtlenítem a sebét és bekötözöm, utolsó mozdulatként megpuszilom a kezét, aztán megcsinálom a vacsorát, míg az előbbi beavatkozást kiheveri. Hagyom pihenni, és ágyba viszem neki a vacsorát (még csak nem is kárpótlásul).
- Jobban vagy? - kérdezem tőle. Segítek megtámasztani a hátát valami párnával, aztán szembe ülök le vele, ha így látszik kényelmesnek. És ha minden jól megy, együtt költjük el a vacsorát.

- Melyik tetszene jobban? - kárt tenni bárkiben, nem lenne jó, komolyan véve az ügyet, egyáltalán nem lenne jó, biztosan nem is így értette, de azért... Szadista vagy mazohista szerepet vállana be inkább? A fantáziám ismét röpköd, olyan ládák fedelét nyitogatja, amiről azt sem tudtam, létezik. Pandora szelencéje? Ki ez a lány? Nagyon keveset tudok róla...
Valamivel később, már a hálóban arról beszlek neki, hogy (talán) nem kell varrni a kezét. Sosem láttam hasonlót, ujjbegyet varrni, inkább csak szorosan lekötik, meg ragasztják, meg tudja mifene. Igyekszem én is jól csinálni mindent, bár gőzöm sincs az egészről, mert az a képzés, ami az elsősegélyen volt, csupán a jéghegy csúcsa, jól tudom.
Viszek neki vizet, Norára bízom, aztán ellátom a sebét is... Lehet, hogy atyáskodó vagyok vele, de a lányokkal szépen kell bánni, főleg, ha meg vannak sérülve vagy valami bajuk van, ezt nagyim mondogatta mindig, szóval... Lehet, kicsit túlzásba viszem, de nem esik nehezemre. Az ujjára tehát kedves kis kötés kerül, a kezére meg egy puszi, aztán szaladok vacsorát csinálni, amit ágyba viszek neki.
Biztosít róla, hogy semmi baja, jól is néz ki, már csak ennie kell. Leülök vele szemben, ő meg összegömbölyödik, elfelejtve, hogy nagy az ágy, hadseregnyi gyerek is elférne még benne (egyszer így álmodtam meg...). Mosolyogva nézem, ahogy enni kezd, örömmel nyugtázom, hogy ízlik neki az étel, de amikor butaságokat beszél, azt szóvá teszem.
- Sose becsüld le magad!- mondom neki kedvesen, és én is enni kezdek. Meg vagyok elégedve magammal. Az omlett valóban jó (lehetne jobb is, de nem becsüljük le magunkat, emlékeztetem magam), és így elfogy az egész.
- Nézd, nem erőltetem ezt a főzés dolgot...- mondom neki komolyabban, mert most valóban nem tudom, elment-e a kedve az egésztől, vagy igazából sose volt. Semmi olyat nem akarok tenni, amit ő nem akar. Én is csak akkor lelem kedvem az egészben, ha ő örömmel és önként csinálja. Mosolygok rá, tudatni akarom, hogy nem okoz vele bánatot, ha nemet mond.
- Inkább súgj nekem: mit szeretnél most csinálni? - láthatóan jól van, a kötés nem vérzett át, valószínűleg már a fájdalmat sem érzi, különben szóvá tenné (ha nem venném észre rajta).

"Ártatlanul" elhülyülünk, és elámulok, milyen egyszerűen hoztuk egymás tudomására, hogy nyitottak vagyunk bizonyos játékokra, ha szexről lenne szó. A gondolat izgat és borzongat, de aztán megint előtérbe lép a fegyelmezett ÉN, aki arra figyelmeztet, milyen hibába nem szabadna most beleesni. Néha gyűlölöm magam azért, hogy ennyire "szót tudok fogadni".
- Lehet, hogy csak nem voltál eléggé motivált- mondom neki lazán, mert megint ellenkezik, pedig a nőkben alapból benne van, hogy övék a konyha. Ha Eleenel másképp lenne, az sem háborítana fel. Ha egyszer mégis összeköltöznénk, vagy én főznék rá, vagy felfogadnánk valakit, aki megteszi helyettünk. Ilyen egyszerű.
Örömmel látom, hogy jó étvággyal eszik. A sebe is rendben van, a kötés nem vérzett át, ő is egyre jobb színben van. Örülök, hogy vele lehetek, hogy nem kell kórházba szaladgálni, hogy ő sem látszik nyugtalannak, vagy olyannak, aki menni készül. Azt már látom, főzni nem fogunk (lényegében már nem is kell), de a későbbiekre nézve is előrevetítem, hogy nem kell állnia a szavát. Semmi értelme a leckéknek, ha kényszer szaga van.
- Legközelebb jobban vigyázok rád...- mosolygok rá. Páncélcucc? Isten ments! Az olyan előnytelenül takar... Akkor már inkább a csokimáz...
Tetszik ez a hangulat, ami lopva közénk kúszott. Hasonlít ahhoz a délutánhoz/estéhez, amit együtt töltöttünk, és amikor úgy éreztem, ő is jól érzi magát velem. Szeretnék a kedvében járni, és megtenni bármit, amit kér, ezért kérem tőle, súgjon, segítsen, mihez lenne kedve.
Kissé zavarban van, mert nem néz egyenesen rám, minha halványan el is pirulna, de csak a tányért forgatja maga előtt, mintha ez lenne a legérdekesebb dolog, amit csinálhatunk. A szavai sokat sejtetőek és akár célzó jellegűek is lehetnek, talán vennem kéne a lapot.
- Fáradt vagy? Hosszú napunk volt... Hazavigyelek? Vagy...- elgondolkodva nézek rá, és egy kis lélegzetvétel után kimondom...- aludnál nálam?
Figyelmesen nézek rá, és szándékosan nem érintem meg, pedig nagyon szeretném. Szeretném, ha velem maradna, ha pihenne, ha figyelhetnék rá, ha hallanám szuszogni... Istenem, sokkal többet is szeretnék, de azt nem lehet. Azt ő nem akarja. De most olyan jók vagyunk együtt, és ahogy Sebastiannal, nem hiszem, hogy Elevel ne tudnék barátként viselkedni, akár egy ágyban aludni is vele, ha neki nincs ellene kifogása...

- Ha nem voltál elég motivált, akkor magamban kell a hibát keresnem. Talán be kellett volna ígérnem valamit, ami ínyedre van?- mosolygok, nincs hátsó szándék a szavaim mögött, valóban az érdekel, komolyan mondta-e, amit. Igaz, nevet, de ez jelentheti azt is, "így jártunk".
Eszünk, Elee néha arrébb pofozgatja Norát, akit izgatnak az illatok. Magamhoz húzom a kis szőrpamacsot és az orrára koppintok.
- Ne legyél szemtelen. Nem eszünk a vendég tányérjából. Különben te is megkaptad a magad adagját!- és finoman leteszem a földre, a konyha felé irányítva, de ő leül és bánatosan bámul rám. Nyalogatja a pofáját. - Jaj, te... Sicc a konyhába, ott a kajád!
Remélem, nem hoz rám szégyent, és bebizonyítja, hogy érti, amit mondok neki.
Aztán Eleevel beszélgetünk, kerülünk furcsa párbeszédbe. Úgy érzem, szívesen maradna, bár nem főzni... Tiosztában vagyok vele, mit kért tőlem, azért is fogtam vissza magam a konyhában, amikor levette magáról a pólót. Hiszem, hogy tudja, főleg a mai délutánt figyelembe véve, hogy vissza tudnám fogni magam, hogy nem ugranék neki, nem rohannám le... Mégegyszer ugyanazt a "hibát" nem követném el, főleg, hogy megszabta a barátságunk feltételeit... És lényegében ez az első próba. Aztán a kérdésemre, nálam szeretne-e aludni, megint összehúzza magát, és tudom, ez mit jelent, még mielőtt válaszolna.
- Ha bizonytalan vagy abban, mit szeretnél, tényleg jobb, ha nem maradsz... most még- mondom neki kedvesen, és elmosolyodom, mert jelezni szeretném, nem neheztelek rá, elhiszem, hogy vannak félelmei, talán még mindig kötődöm hozzá, és majd sok jelentőséget tulajdonítok a válaszának. Viszont szeretném, ha tudná, dolgozom az ügyön, hogy bízzon bennem, meg tudok a helyzettel bírkozni, alkalmas vagyok a bizalmára, és semmi olyat nem teszek, amit ő nem akar.
- Ha csak a személyem zavar, felmehetek az emeletre... - adok alternatívát. Ha fáradt, aludhat itt, és nem fogom piszkálni (még hallgatózni se, hogyan szedi a levegőt). Az a lényeg, hogy kipihenje magát, érezze magát jól... Bízzon bennem. Hozzáteszem, mielőtt válaszolhatna: Szeretném, ha maradnál, és kipihennéd magad!

- Na jó, így oké, már azt hittem, félre értettem valamit- nevetem el a dolgot, aztán optimistán állok a dolgokhoz- Ez is csak azt jelenti, a dolgok változhatnak!
Ugyan most elsősorban a főzésre gondolok, de ahogy azt mondta, eddig semmi kedvet nem érzett hozzá, most mégis megpróbálta, lehet ez más dologgal is, a tartós kapcsolattal is... egyszer...
Eszünk, Nora kicsit pofátlankodik, de nem szoktam kézből etetni, nehogy elszemtelenedjen, így próbálom rávenni, hogy egyen a konyhában. Biztos vagyok benne, hogy tudja, jutott neki is egy adad, eddig soha semmiből nem hagytam ki, de ő azért tovább próbálkozik. Ha nagyon erőszakos lenne, kitessékelem, de amíg a tányérba nem nyúl bele, nem piszkálom én sem.
Elee kedvét keresem, de nem sokat segít. Inkább mintha bizonytalan lenne, és megint bezárkózik, ami nem jelent túl sok jót. Félreteszem magamban megint a férfit, mint barát beszélek hozzá, elkülönítem magam, bár nem egyszerű, csakhogy bizonyítsam, mindent meg tudok tenni, amit kér.
Az eredmény azonban megint negatív, összeszorítja a száját, mintha rosszat mondtam volna. Megint agyalnék, mint rontottam el, aztán (végre) kimondja, és ezzel kövek gördülnek le a vállamról. Szinte felnevetek, amikor a kalandos délutánunkról beszél.
- A frászt hoztad rám!- mosolyodom el, és halkan nevetek magamon. - Oké, semmi baj, tudod, úgy értettem, szívesen maradnál, de azt is mondtad, hogy késő van...
Biztos vagyok benne, hogy most megint arról van szó, félreértettük egymást. De nekem szoknom kell, ahogy ő gondolkodik, és inkább nekem kell alkalmazkodnom, azt hiszem. Félreértettem, mert azt hittem, aludni szeretne, és azt írja körül, hogy nem velem.
- Ha van hozzá kedved, csavaroghatunk még, elmehetünk sörözni vagy éjszakai moziba... Hm? Vagy maradhatunk itt, filmezünk, macskázunk, olvasok vagy mesélek neked.... Hidd el, jó vagyok, te magad is nevettél!- Furcsán forgatom a fejem, grimaszolok, hogy emlékeztessem, voltam én ma boszi is.
Persze, maradhatunk ennyiben... Mégsem olyan, mintha megint elfutott volna, de a vágy, hogy együtt legyünk még egy kicsit, úgy érzem, most közös. Most kiderül, vajon igazam van-e.

Egyedül készítem el a vacsorát, melyet vele akartam, de a sérülése miatt nem engedem ki újra a konyhába. Nem is azzal van a baj, hogy megvágta magát, talán az nem is olyan súlyos; jobban aggaszt, hogy elájult. Talán kevesett evett, ivott a mai napon, kimerítette a fotózás, nem is tudom...
Nyugodtabb vagyok, hogy pihen, a főzés amúgy sem tart sokáig, és amikor visszamegyek, örömmel látom, hogy jobban van (bár még gyengécske). Nos, enni kezdünk, és alternatívákat vetek fel neki, mit is csinálhatnánk, de úgy tűnik, az a kis félreértés bátortalanná teszi.
Mintha megint hárítana. Egy olyan dologban, amiben (feltételezem) ő bizonytalan, olyan helyzetet teremt, hogy rám hárítsa a választást. Érzem, ha belemennék ebbe a játékba, nem lenne jó vége. Villámgyorsan kell gondolkodnom, ebben a helyzetben mi a jó döntés. Mert őszintén, egyáltalán nem érdekel az alvás, szívesen vagyok Eleevel, de ő láthatóan megijedt tőlem (megint) valamiért. Világos, elmondta, nem az ott alvós típus, megértem. Legalább ezt is tudom. Gondolom, fordítva is igaz, nála sem aludhat bárki (senki?).
- Őszintén mondom, nem vagyok még álmos- teszem a szívemre a kezem. Aztán küzdve az ellenérzéseimmel, hogy inkább hallgassak, mégis megkérdezem:
- Nézd, nekem is úgy tűnt, jól érezted magad ma délután. Mostanra mégis megint változott valami. Zárkózottabb lettél. Valamivel megbántottalak? - csendesen beszélek hozzá, hogy érezze, tisztázni szeretném a dolgokat, nem számon kérni. Véleményem szerint így tudjuk egymást jobban megismerni. Persze, némi félsz most is van bennem. Beszélgetni valamiről, ami nehezünkre esik, nem könnyű. Bízom abban, hogy ha érek valamit a szemében, legalább megpróbál válaszolni, számora azt jelentené, ő is dolgozik azon, hogy jobban megismerjük egymást.

Vacsora előtt-alatt-után megváltozik a hangulat, megint valami olyasmi telepszik közénk, mint a randi alatt, a mólón... Úgy érzem, mondana valamit, ami véleménye szerint bántana, hiszen láthatóan bezárkózott, pedig csak azt javasoltam neki, maradjon (és aludjon) itt. Még csak nem is velem...
Nem szeretem ezt az érzést, hsizen mindketten kimondtuk, jól éreztük magunkat délután, és az este is jó hangulatban telt, nevetgéltünk, bolondoztunk, mint boszi is voltam a kedvéért. És mégis, mintha megint jégtömböket vágtak volna közénk a szobába, pedig ez a hely... Mindig a nyugalom szigete volt.
Szeretnék vele őszintén beszélni, de nem megijeszteni, és óvatosan közelítem meg a kérdést, mi okozza a bajt, mi változott meg... Vajon milyen hibát követtem el? Igyekszem, tényleg igyekszem megfelelni annak, amit kért, és barátja lenni csak, hogy időt és teret engedjek neki... De úgy tűnik, megint elrontottam valamit.
Bólintok, amikor egyet ért, pedig hát ő volt az első, aki kimondta, most mégis bizonytalanabb, mintha arra számítana, szembesíteni fogom mostani állapotával. csak érteni szeretném. Ismerni. Hogy tegyem, ha nem tudom, mi jár a fejében?
Azt mondja, nem bántottam meg, és látom, hogy keresi a szavakat. Értékelem, hogy akar segíteni, és nem durvaságokat vág a fejemhez. Talán ő is megértett egy kicsit.
- Oké, világos beszéd- bólintok, amikor azt mondja, nincs ehhez szokva. De tudom, hogy nem csak ennyi az egész. Aztán nyitva tartom a fülem és a szemem, és figyelek, mert tudom, hogy amit mondani fog, nagyon lényeges.
Megreked bennem a levegő, ahogy bevezeti. Tudom, hogy ennek én lehetek az oka. Talán a múltkori beszélgetés, ahogy reagáltam... Vagy fél... Fél? Nem tudom, őszintén, nem tudom.
Lassan eresztem ki a levegőt, ahogy a mondandója végére ér, és emésztenem kell. Mert hát, amit kimondott, véglegesnek tűnik, pedig nem adott időt... Nem eleget, és ezt igazságtalannak tartom. Viszont belátom, ez a benyomása, és akármit csinálok, kevés az esély rá, hogy megváltozzon.
- Oké. Köszönöm, hogy elmondtad... - nézek a szemébe, komolyan, fürkészőn. - De Elee, ezt most nem értem.... Mi miatt mondod, hogy ebből  több nem lesz? Ma estére érted? Vagy a jövőre nézve? Ha ilyen kijelentést teszel, mégiscsak éreztél valami nyomást felőlem, hogy akarok valamit... Kérlek, segíts nekem, mi volt az?
Nem vádlom, inkább kérlelem. Valamit rosszul csinálok, valamitől rosszul érzi magát (vagy kényszerítve?), pedig őszintén meg akartam védeni attól, hogy bántva érezze magát. Tudni szeretném a hibámat, hogy többé ne fordulhasson elő, hiszen azt mondja, kíváncsi rám. Legyek még kevesebb? Legyek kevésbé figyelmes? Legyek hanyag, lekezelő, paraszt? Csak sajnálni tudom, hogy nem bántak vele eddig hozzá méltó módon, és sajnálom, hogy nem tudom megmutatni neki, ebben mi a jó. Ha tényleg  kedvel, ahogy mondja, talán akar segíteni nekem.

Nem érzem, hogy komolyabb gond lenne közöttünk, csak miután felajánlom, maradjon nálam, aludjon ott. Ezzel mintha megint redőnyt húztam volna kettőnk közé, érezhetően hül el a hangulat, a jókedv. Pedig az ajánlatom baráti, ki is fejtem, nem kell tartania tőlem. És hiába magyarázza, nem az az ottalvós tipus, érzem, hogy más is nyomja a lelkét, és ki is mondja, szerinte ez közöttünk nem fog működni.
Pontosan értem, hogy mire céloz, holott még csak szóba sem kerültek az érzelmek. Még a szexuális vágyamat is visszafogtam, nehogy bántva vagy kényszerítve érezze magát. Elszomorodom, hogy azok ellenére, amit kért, és amikhez oly erősen ragaszkodtam is, noha nem mindig volt könnyű, ilyen egyszerűen mond ítéletet, ráadásul úgy tűnik, véglegesen. Megkérdezem tőle, mi az, ami idáig vezetett.
Megrázom a fejem:
- Semmit sem szeretnék összepréselni, Elee. A kapcsolatunk nem lehet kényszeres, ebbe én sem mennék bele...- Igazán fájdalmas, hogy ő ennyire erőltetettnek érzi ezt az egészet- Nem tudom letagadni, és nem is akarom, hogy mekkora hatással voltál rám, és azóta is, folyton... - Most először engedem, hogy a vágy is megcsillanjon a szememben, hiszen, mint nő is érdekel, de még menyire! Aztán folytatom, már ha érdekli.
-... Azt kérted, adjak időt neked, mert a tempó, amit diktálok, túl gyors neked. Igazából nem engedted, hogy elmondjam, nem lánykérni vittelek oda, és a házasság számomra sem olyan dolog, amit ripsz-ropsz döntenék el. Nem tudhatom, te vagy-e álmaim asszonya, az viszont biztos, hogy akármennyire is kevesled, temelletted éreztem valamit, amire vágytam.
Megvonom a vállam, mintha az egész nem sokat számítana már.
- Semmi sem nehezebb, mint színészkedni egymás előtt, Elee. Megértem, ha kimondod, nem tudod elképzelni az életed velem. De akkor nem az idő számít: sem ma, sem holnap, sem egy év múlva nem lesz megfelelő az idő, de nem miattam, hanem mert te nem akarsz más lenni, mint amilyen most vagy. Ha így van, ha valóban így van, nem fogom a hibát magamban keresni. Én csak jobb akartam lenni... vagy inkább más... miattad.
Nincs neheztelés a hangomban. Igazából tisztán szeretnék látni. Bármennyire változhatok, ha úgyis mindegy, ha úgyis hiábavaló. Ha reménytelennek lát bennünket egy tartós kapcsolatra, elfogadom. Már nem is érintene váratlanul, egyszer már megtette, rosszabb körülmények között, most nem vakítja a "szerelem" a szemem.
- Azt mondd el, te kit látsz, hogyan látsz engem? Mit nézel ki belőlünk, mit szeretnél, hogy legyen? - Finom célzással igyekszem tudtára hozni, hogy ha a "pasija" nem is lehetek, nem akarok idegen lenni számára. Ő is érdekel engem, ha ez kölcsönös,  maradhatunk jó kapcsolatban. No de mihez tartsam magam, ha találkozunk? Mennyi az, amiben még jól érzi magát, és hol az a határ, amit már nem léphetek át, mert feszélyezi?
Valamit szeretne, amiről azt gondolja, nekem sok lehet... Olvasnom kéne a sorok között? Mi az, ami nekem sok, ha róla van szó? Nem tud olyat mondani, nem tud olyat tenni! Figyelmesen nézek rá. Tudhatná már, nehezen kérhetne olyat, amit ne lennék képes teljesíteni.

Ülünk az ágyban, egymással szemben, és úgy tűnik, beszélgetni kell, mert úgy érzem, megint gyorsan mondott valami felett ítéletet (vagy valamit én rontottam el). Legutóbb, amikor a mólón beszélgettünk, még bátortalanabb voltam, és jobban figyeltem rá, mint magamra, de most nem elégszem meg holmi "klisékkel", ennél több és jobb (?) magyarázatra vágyom.
Értem, amit eddig mondott nekem, hogy kettőnk vérmérséklete és életszemlélete teljesen eltér, de éppen azért, mert időt kért, nem értem, hogy mondhatja ki olyan gyorsan, hogy semmi nem változhat. Elvégre azóta csak most találkoztunk, és eddig tök jól elvoltunk, csak próbálja tagadni! (Nem hinném, ő is "bevallotta", jól érezte magát.)
- Ah, szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem... - Komolyabban nézek rá. - Oké, nem vagy szerelmes, értem. Megnyugtatna, ha azt mondanám, én sem vagyok? - A franc se tudja, mit érzek most, mit éreztem eddig. Szerelem? Már nem hiszem, hogy ez kialakulhat néhány nap alatt. Alig ismerem, bár szó mi szó, vonz, mint mackót a lépes méz.
Színészkedésen nem a "ripacskodást" értem, mint amikor álarcokba vagy más személyek bőrébe vagy hangja mögé bújtam. Pontosan ez a lényeg, hogy amikor én akarok lenni vele, akkor nem színészkedem. A külső egy dolog, amikor koldus voltam is csak Josh, és nem az a fiatal srác, akivel a koncerten futott össze. A vonzás szabályaira voltam kíváncsi. És hát... nem műkődött?
Kicsit dühösebbnek tűnik a hangja.
- Mikor vagy mitől kellett volna kialakulnia? - nézem őt, és kérdezem, mert ha azután, hogy olyan szenvedélyesen volt velem, és azóta még csak alig értem hozzá, nem is csodálom, hogy nem alakult semmi...
- Hát ne változz! Te így vagy szexi és vonzó, lehet, ha szende szűz lennél, elvesztettem volna az érdeklődésemet, ahogy először kikosarazol- persze, túlzok, de ahogy ő sarkosít, sarkosíthatok én is. Inkább megkérdezem, mégis ő hogyan lát engem, minket, a jövőt... A nevetése kényszeredett, a válasza zavarba ejtő.
- Szóval nem szabad kettesben maradnod velem... - érzem, hogy ezzel valamiképp cukkolni akar, ezért közelebb hajtom hozzá a fejem, hogy a lélegzetem súrolja a bőrét- Talán a csókomtól félsz? A kezemtől? A nyelvemtől? Hogy bezsongok tőled? Vagy... te tőlem? - suttogom.

Fogalmam sincs, mi változik meg. Az egyik pillanatban még nevetgélünk, aztán megint ez a feszültség... Én is érzem, tisztázni szeretném, de nemhogy jobb lenne a helyzet, mintha megint romlana. Idegességemben olyan eszközökhöz nyúlok, amihez soha még, kérdések mögé bújok és húzom, ugratom, talán végre kiderül, mit is akar tőlem. (Mert azt világosan tudtomra adta, mit nem.)
Sajnos, bizonytalan, és Sebastiannak lesz igaza. Ő sem tudja, mit akar. Ha nem akarná, hogy szeressék, egyértelműen azt kellett volna felelnie, IGEN, megnyugodna, ha nem lennék szerelmes belé, sem most, sem később. De vágyik rá, a bizonytalansága elárulja, és ettől csak bizonytalanabb leszek. Sosem fogom tudni, mikor jön el a megfelelő pillanat. Sosem fogom tudni, lehetek-e én az a személy...
- Elee, most ugratsz? - Nem számítottam ilyen kérdésre és kijelentésre tőle. Most nem tűnik másnak, mint egy zavart tininek, akinek rózsaszín ködben úsznak az elképzelései. Ennek ellenére válaszolok neki.- Biztosan van olyan szerelem is, amitől az ember megkettyen... De akkor fogalmazd meg, mit is jelent megkettyenni?
Bizonyos fajta őrültségre én is képes vagyok. Talán az volt, amikor beöltöztem koldusnak, vagy az csak kíváncsiság volt? Őrült voltam, amikor hazavittem, és megcsókoltam, majd olyan módokon kényeztettem, amire legvadabb álmaimban gondoltam csak azelőtt, vele pedig olyan természetesnek tűnt az egész? Bolond lettem volna amikor randizni hívtam, és mindent megtettem, hogy a kedvében járjak, még a tragacsomat is lecseréltem egy vadító járműre, csak hogy az alkalomhoz illő módon tiszteljem meg a bizalmáért?
A sarkosításom túlér a célon, látom, ahogy felhúzza a szemöldökét. Nem csinálok hátraarcot, provokált, hát provokáltam, így jártam. Ha ismer, tudja jól, nem a szex iránti vágy hajtott hozzá, akkor nekiestem volna már az első este, a lovardában, a kocsiban, vagy a csillagok alatt... Fogalmam sincs, az efféle fickókra vágyik-e, és még egy próbát teszek, csak a magam igazolására, vagy éppen annak megcsúfolására. Felszegi a fejét, és azt mondja, nem fél tőlem.
- Nem is kell...- hátrébb húzódom, vagyok az a Josh, aki vagyok, aki megígérte, hogy semmilyen módon nem fogja zaklatni. A következtetéseimet megtartom magamnak, legalábbis egyenlőre. Tapasztalatom nem sok van, Sebastian próbált okosítani, de Eleen nem tudok kiigazodni. Félek, csak bántanám, félek, csak bántana.
- Ennek csak egy oka van...- válaszolom halkan, amikor felvezeti, hogy mindig ilyen helyzetbe (témához) jutunk- hogy foglalkoztat téged, vagy engem. Múltkor én kezdtem, most te... Ha nem lenne semmi, nem is érdekelne. De nem mondod ki nyíltan, mit akarsz, arról beszélsz folyton, amit nem... - Láthatja, hogy nem könnyű számomra megfogalmazni a gondolataim, és reménykedem, hogy nem szakít félbe, mert még egyszer nem szívesen ugranék neki a mondandómnak.
- Nézd..., énbennem erős a kötődés iránti vágy, de nem kötődöm rögtön bárkihez... Volt már, hogy jól alakultak a dolgok, és volt, hogy rosszul sültek el. A puding próbája az evés, a nagyanyám is mindig ezt mondta. Benned van valami..., ami istenemre mondom, vonzóbb, mint bármi, amit eddig ismertem, és megijeszt, hogy téged ennyire taszít még a gondolata is, hogy szerethet téged valaki. Én? Ha zavar, ha önmagában ez zavar, sose akarnál látni engem többé, de azt mondod, jól érzed magad velem... Én... nem akarlak lerohanni, sem kihasználni téged, és nekem valóban nem lenne elég csak a tested... Számomra fontos, hogy TE mit akarsz, hogy mennyit akarsz, és igyekeztem bizonyítani is, de valamit elkúrtam, mert így sem vagyok jó... És az idő... - sóhajtok. Van egyáltalán értelme erről beszélni? Ugyanazokat a köröket futjuk, újra meg újra. - Amit érzek, amit most érzek, azt hiszem, nem szerelem. Éppen azért nem, mert hiányzik a szikra, amit te adhatnál hozzá. Lehet, hogy sosem kapatsz lángra. Lehet, hogy sosem lesz elég benned a vágy, vagy bennem a türelem, és elvész a rajongásom is, az érdeklődésem is. Lehet, hogy mindig úgy gondolok majd rád, mint akibe szerelmes voltam, mert senki mástól nem kapom meg azt az érzetet, ami a miénk lehetett volna. Nem tudom. Nem tudhatom, mit hoz a jövő. Csak azt tudom, nem akarlak sem bántani, sem kellemetlen helyzetbe hozni. Próbálok a barátod lenni, de úgy látszik, ezt sem csinálom jól.
Figyelem, ahogy beszélek, de ha a mimikájával reagál is, igyekszem arra törekedni, hogy ne befolyásoljon. A véleménye azonban fontos nekem, ezért visszakérdezek.
- Mit gondolsz te, drága Elee? - ígérem csendben fogom hallgatni, és ne szólok közbe, mert ő is megtisztelt a figyelmével (Remélem). Ha megint itt tartunk, ha megint beszélünk róla, és ha ezt ő vetette fel.... muszáj lenne neki is beszélnie róla. És atán meg kell beszélni, ahogy barátok között szokás... Szemtől szemben.

Ahhoz képest, hogy milyen jó hangulatban telt el a délután, most meglepődve veszem észre, csaknem ott tartunk, mint amikor randizni hívtam Eleet, és elromlott minden azon a mólón. Igyekszem könnyed lenni, és nem belemenni azokba a témákba, ami korábban a feszültséget okozta, de mintha most ő akarna beszélni róla, és azt gondolom, ennek oka van.
- Oh, értem- dörzsölöm az állam. Nehéz ügy ez. Amikor nem bonyolódunk ilyen buta beszélgetésekbe, jól érzem magam vele, "minden happy", és az a vágyam, hogy csak vele legyek, de... Attól nem vagyok túl boldog, hogy időről-időre elromlik közöttünk a hangulat. Nem hagy hidegen, ha feszengeni látom.
- Ez igaz...- Az jut eszembe, lényegében mennyire kényelmes megoldás ez, teret hagy egy csomó lehetőségnek, és tulajdonképpen igazat adok Eleenek. Bár én mindig arra voltam kényszerítve (vagy inkább így neveltek), hogy gyorsan döntsek, és ne halogassam a dolgokat, ha van elképzelésem a kérdéssel kapcsolatban. Nem ítélem el az ő szemléletmódját. Értékelem, hogy nem akar megbántani, hiszen zárhatná Ő rövidre a témát, és mondhatna búcsút örökre.
Tudom, hogy beszélgettünk már erről a témáról, de félek, nem egészen értjük egymást. S mert kerülgetjük ezt a szerelem témát, tudnia kell, hogyan is érzek valójában, mert attól tartok, az egész merevségének az az oka, hogy azt hiszi, teljesen és menthetetlenül belé szerettem, és esetleg összetörne, ha nem viszonozná. Nem könnyű azonban pontosan megfogalmazni az érzéseimet, mert azokat még sosem engedtem igazán szabdjára. A leglazábbak akkor voltunk egymással, amikor együtt voltunk, ebben a házban... Valamennyi óvatosság bennem is van, valóban nem szeretnék csalódni, és fogalmam sincs, mi történhet, ha ő semleges (vagy éppen idegenszerű) lesz velem kapcsolatban.
Lényegében beigazolja, amit Sebastian feltételezett, hogy csupán kémia van közöttünk, legalábbis szavaival ennek ad hangot. A vállrántása viszont ennél is többet közvetít számomra.
- Ez butaság. Nem rontottál el semmit - Mondom röviden, és tudom, megint ott tartunk, nem vagyunk egyformák, nem ugyanarra vágyunk. Ráadásul a hangulat megint "befagyott" kettőnk között.
- Oké, engedjük el... - kérdőn nézek rá, mintha akart volna még valamit mondani, de aztán csak megrázza a fejét, és azt mondja, hagyjuk. Ráharapok a számra. Bezárkózott.
- Akarod, hogy hazavigyelek?- kérdezem udvariasan. Nem zártuk ki annak lehetőségét, hogy a továbbiakban is tartsuk a kapcsolatot, bár lehet, ilyen helyzeteknek, -hogy kettesben maradjunk-, valóban nem kell teret engedni, de ez megoldható.

Beszélgetünk. Hogy jól vagy rosszul, nem tudom. Talán nem kellett volna, talán igen, nézhetem így is-úgy is. Még azt sem mondanám, hogy meglep, ami történik. Nem vártam, hogy megváltozna a véleménye csupán egy alkalom miatt. Éppen az az idő hiányzik, amit barátként fordíthattunk volna egymásra, de úgy látszik, erről sem egyezik a véleményünk. Talán nem is fog soha.
Komolyan gondolom, hogy nem tartom hibásnak. Mindenkinek megvan a maga egyénisége, és mindenkié elfogadható a szememben (ne csak az övé, akárkié). Nem kirívó eset, hogy két -alapjában véve normális- ember mégsem érti egymást, van ilyen, az élet nem áll meg. Ha "nincs is tudatában", ő is alkalmazza a katalizátor elméletet, bár erről nekem fogalmam sincs, elvégre nem beszél róla, még akkor sem, amikor én említem meg. (Legalább valamiben egyet értenénk...)
//Az "elbaszott" hozzáállásod nem tudom mennyire karis jelző; semmilyen módon nem akartalak bírálni vagy kritizálni. Ha irónia volt, nem értem.//
Hazavinném, de inkább levegőre vágyna. Az ágy szélére kúszik, felállok vele.
- Ó, nincs mit, semmiség... De így nem mehetsz el...
Közelebb lépek hozzá, és belekapaszkodom a pólója (pólóm) aljába. Talán el is felejtette, hogy kifordítva van rajta. Lassan kezdem el húzni róla, felfelé. Elee olyan gyönyörű, olyan kívánatos, olyan finom illata van... Könnyen el tudna szédíteni. Szinte össze ér az orrunk, a tekintetem az arcába vág.
- Ha ebbe akarsz belebújni..., mindenképp vissza kell fordítani...
Oly vékony a jég alattam... A testemben zúgni kezd a vér. Lefelé. Egy pont felé. Uppsz!