A fotózás után Elee hangulata nem változik. Közvetlen marad, bár néha úgy tűnik, zavarba jön. Igyekszem oldani őt, és nem belegondolni, miért is van ez. Felvetem, hogy vacsorázzunk együtt, és megemlítem, talán Nora is örülne neki (bár Nora a legtöbb embert szereti, főleg a szomszédban lakó kislányokat, akik agyon kényeztetik). Én sem gondoltam komolyan, hogy ez majd varázsigévé növi ki magát, de Elee igent mond..., velem vacsorázik, nálam! Nem merek túlságosan lelkesen örülni, pedig módfelett örülök, hogy bizalmat szavazott meg nekem.
- Na, majd kipróbálod...- mosolygok Eleere. Nagyon kedves, ahogy a tenyereit nézi, vajon elfér-e abban még egy macska. Az enyém biztosan!
- Pirítós kenyér?- vonom fel a szemöldököm, kérdőn, hitetlenkedve. Kezdjük az elején. Ha azt is szénné égeti, tényleg antifenomén... (De lehetetlenek nem léteznek. Szóval még akkor sem reménytelen az esete.)
Hogy hogyan jön a képbe a kockázat, annak kapcsán, hogy Elee ellátogat hozzánk (hozzám és Norához), nem tudom. De visszakérdezni, hogy ezt hogyan is érti, azt hiszem, nem lenne okos ötlet. Inkább úgy válaszolok, ahogy hinni szeretném, s tetszik, hogy ebbe ő is beleegyezik. (Kétségei lennének?)
Kilépve a stúdióból a karom nyújtom neki, és a kezem fogja meg. Talán (jobban) megremegnék, ha nem lettem volna testi kontaktusban vele a fotózás alatt, és nem érintett volna már érzékibben. De ha akkor tudtam uralkodni magamon, most is tudok. Nehéz most is elvonatkoztatni, hisz még a kamerák sem zavarnak, de tettem egy ígéretet, és nem szeretném megszegni. Hosszú távon úgyis kiderül, mi lesz a jó...
Már megegyeztünk, hogy hozzám megyünk, de nem tudom, mi módon, tekintve, hogy Elee akár saját autóval is jöhetett. Gyorsan kiderül, ő is taxival jött, mint jómagam. (Késésben volt, ő? Akkor én mit mondjak?) Átsuhan a fejemen egy kérdés: vajon azért késett-e, mert szép akart lenni, vagy mert csaknem meggondolta magát? S eszembe jut, milyen szép volt, amikor megláttam..., mégis természetes..., még a szívem is megállt egy pillanatra, azt hiszem.
- Sajnálom, hogy megvárakoztattalak- kérek tőle megint bocsánatot. (Remélem, megint, és nem felejtettem el korábban.) Túlságosan izgatott voltam, nem is emlékszem, miket mondtam neki.
Ahogy leérünk, hívok egy taxit, mert a közelben éppen egy sem fut szabadon, így Eleenek alkalma van (ha akar) rágyújtani.
- Nagyon profi voltál a kamerák előtt... Eszedbe jutott, hogy megint foglalkozz ezzel?- terelem a szót vissza a délutánhoz, a fotózáshoz, az élményeinkhez. Szeretném látni mindezt az ő szemszögéből, tudni, hogyan érezte magát és milyennek tart engem.

Elee rendkívüli lány, kár lenne tagadni. Elbűvöl, mint mindig, és az sem zavar, hogy nem én vagyok az egyedüli, akivel ilyen közvetlen és kedves. Mert az, ahogy forgolódik, mindenkihez van egy-két kedves szava. Csupa mosoly, csupa báj. Senki nem sejti, hogy valaha valaki összetörte a szívét. Bár össze tudnám ragasztani! Az biztos, gyötörni nem akarom, ráerőszakolni magam még kevésbé. Neki nem az kell, amit én kínáltam neki, és ezt meg kell tanulnom elfogadni. Így megy ez.
A fotózás egésze (de már az üdvözlése az épület előtt) arról tanuskodik, hogy harag nélkül gondol rám. megbeszéltük, túl vagyunk rajta. S ami lényeg, nem lettünk egymás számára idegenek. Tagadhatnánk, de úgy érzem, a vonzalom egy réze is megmaradt, hiszen nem csak akkor bújik hozzám, amikor erre utasítják, hanem akkor is, amikor már nem látja senki. Őszintén, nem bánom, hogy érint, hogy megölel, hogy a kezembe csúsztatja a kezét. Nekem is ís jó így, s ezek szerint neki is.
A főzésről beszélgetünk, magát nagyon lehúzza; nehezen hiszek neki, hiszen egyedül élő, talpraesett lány. Elnevetjük a dolgot, és azt hiszem, jócskán túlzott, de elkönyvelem, hogy magát rossz szakácsnak tartja. A pirítóst legalább meg tudja csinálni. Én is így kezdtem! Szóval, semmi para.
- Én sem vagyok mesterszakács, de pár dolgot el tudok készíteni...- mondom óvatosan, hiszen nem akarom magam túlzottan fényezni. Hogy ma este mit eszünk, arról még halvány fogalmam sincs. Olyan nagy a választék otthon, tekintve, mennyire más az ízlésünk Sebastiannal, hogy biztosan találok olyat, amit Elee is szívesen megenne. Egyenlőre nem is foglalkozom ezzel, hiszen előbb haza is kell jutnunk.
Hívok egy taxit, Elee rágyújt, a késésemért kérek elnézést újra, de Eleet nem érdeklik a miértek, és nem is magyarázkodom. Örülök, hogy nem lett katasztrófálisan rossz vége a dolognak (lehetett volna, s minden bizonnyal lett is volna, ha ő nem ment ki). Inkább a délutánról beszélgetek vele, mert úgy láttam, jól érezte magát. Szeretem, amikor csacsog, és szabadon beszélhet, és ez a téma cseppet sem feszélyezi.
- Valóban úgy tűnt, nem hagytál ki egy percet sem...- aztán elpirulok. Természetesen a fotózásról beszélek, nem a szexről. Honnan is tudhatnám, mit csinált tegnap? - De azt hiszem, ez nem megy egyik napról a másikra. Te sosem voltál lámpalázas? Én nagyon izgultam az elején...- kezdek hadarni, s kifejezetten a munka felé terelem a témát, bár hogy megemlítette a szexet... Valóban eszembe jutott, miket műveltünk egymással, és bár ő volt az első nő az életemben, nehezen tudom elképzelni, hogy azt mostanában felül tudná szárnyalni valaki.
Még valami kiderül, és ezen kicsit elgondolkodom... Rendben van, hogy a fotózást a biciklizéshez hasonlította. S talán, elég is lett volna. Azzal, hogy hozzátette a szexet is, megint csak üzenni akart nekem? Arról beszélt korábban, hogy szereti a kalandokat, de hogy ezek a dolgok milyen jelentőséggel bírnak az életében, talán csak most értettem meg. Ahogy Sebastian tekint a dologra, némi párhuzamot találok kettőjük között, s ezt már múltkor is éreztem, amikor a barátommal beszélgettem Eleeről... Sebastiant nagyon szeretem. Eleet vajon kevésbé kellene szeretnem, mert így gondolkodik? Á, ez lehetetlen.
- Teljes erőbedobással? - vonom fel a szemöldököm, csodálkozva- Neked ez a varázsod, Elee, olyan természetes vagy a kamerák előtt, hogy tanítani kellene a technikád. Azt hiszem, kárára volnának a fotóknak, ha többet szeretnél beléjük tölteni. Így vagy jó, ahogy vagy. Elképesztő, csodálatos, vicces... szexi...
Nem titkolom, hogy el vagyok ragadtatva tőle. És azt is kimerem mondani, hat rám, mint nő. Elvégre nem vagyok fából, és nem némaságot fogadtam. Érzelmekről nem ejtek szót, de az érzékiség nem tabu. Szívesen legeltetem rajta a szemem. De azért nem vagyok fajankó.
Visszakérdez, én hogyan éreztem magam, és megint elmosolyodom. Utólag olyan semmiségnek tűnik az egész!
- Ahhoz képest, hogy kezdetben azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, egész jól magamra találtam- mi több, úgy kellett fehgyelmezni a vágyaimat, amit korbácsolt bennem. - Lényegében csak annyiban különbözött ez attól, amit korábban csináltam, hogy pörgősebb volt minden. Akkor beállításokban fotóztak, most mozgás közben... Bevallom, ez valahogy jobban tetszett nekem. A beállítások néha merevek, természetellenesek..., de te érted, miről beszélek, ugye?
Jókedvűen nézek rá. Ha egy idegen lány lett volna a közeleben, talán nem tudtam volna felszabadulni, de Elee közelsége, mozdulatai, reakciói átragadtak rám is. Olykor annyira elbűvölt, hogy a környezet is megszűnt számomra, csak ő létezett... csak mi... Ó, el tudnám viselni!
Megérkezik a taxi, ajtót nyitok neki, mellé csúszom, attól függően, hogy és hol hagy nekem helyet. (Ha kell, megkerülöm az autót). Aztán már robogunk a megadott címre, én pedig személyesebb véleményére vagyok kíváncsi.
- Szóval, komolyan azt mondod, van esélyem ebben a szakmában?

Kézenfogva, beszélgetve megyünk le az épület elé. Képzeletben már kitalálom, hogy közösen csinálunk magunknak vacsorát, felmérve, mennyire rossz is a helyzet, amit magáról festett. Nem tudom elhinni, hogy olyan ügyetlen lenne; inkább ellenkezőleg. De a benyomások nem feltétlenül fedhetik a valóságot, igaz?
- Ha valóban szeretnéd, megtanítom neked, amit tudok...- mondom készségesen. És valóban, készen állok rá, hogy tanítsam, ha kíváncsi rám, mint ahogy ő is képes engem tanítani. Hogy is mondják azt a kapcsolatot, ami mindkét fél számára előnyös? Sajnos, nem jut eszembe.
Majdnem elrontom a jó hangulatot, ahogy pontatlanul reagálom le az egyik hasonlatát; későn kapcsolok, hogy a dolog félreérthető, csak a felvont szemöldöke árulkodik, hogy valami nem tetsző dolgot mondtam, s hogy pontosítsam magamat, a munkára terelem a szót, s ennyi elég is, hogy értésére adjam, nem a szexre céloztam.
Hallgatom, ahogy a kezdetekről beszél, hogy lámpalázas volt, mégis nagyszájú, hogy állandóan visszabeszélt, és hogy "ő jobban tudta". A stílus, ahogy előadja, mégsem okoz bennem maradandó károkat, inkább nevetgélek, ahogy elképzelem, hogy vitába száll a fotósaival. Én sülthal voltam ma délután, akár meg is főzhettek volna üstben! (Eszembe nem jutott vitatkozni, pedig hát Jézus alsógatyában a kereszten, nos... Khm...)
Szakmáról beszélgetünk, de főleg a délutánról, és elragadtatásomnak adok hangot azzal kapcsolatban, ahogy ő állta a sarat. Ő pedig azt mondja el, már nem akarna ezzel foglalkozni, s ennek oka nem is a munka része, hanem mindaz, ami a háttérben zajlik. Drámák, így fogalmazott, s bár nincs nagy tapasztalatom, el tudom képzelni, mire célozhat: ez a munka nem éppen családbarát. (Ez jut eszembe.)
Aztán látom, meglepem, talán nem várta tőlem, hogy ennyire nyíltan fogalmazok vele kapcsolatban, de nem rejthetem véka alá véleményemet róla, ha egyszer tökéletesnek láttam! És ahogy közelebb lép, és visszakérdez... Már már flörtöléssel is felér. Játszik velem? Próbára tesz?
- Nem is kérdés! Állított valaha mást? Beverem a képét! Vagy veszek neki szemüveget...- adom a kis harciast, pedig nem valószínű, hogy valaha is tőlem várja majd el, hogy megvédjem. Nem is lesz rá szüksége. Olyan..., tényleg olyan lány, aki vonzza a tekintetet!
Visszakérdez, én hogyan éreztem magam, s nem rejtem véka alá, mennyire izgultam. És valószínűleg, ha ő nincs ott, még katasztrófálisabb lett volna a helyzet, hiszen számos esetben segített ki a jelenlétével, apró (vagy nagyobb) segítségével. Belekapaszkodik egy kifejezésembe, és megmosolyogtat, ahogy rám kacsint.
- Az igazat szólva, kevésen múlt, hogy elveszítsem a kontrollt...- vallom be neki, de ez alkalommal nem vagyok félénk. A munkán túl vagyunk, sikerrel megoldottuk. Hogy nem gyúltam heves gerjedelemre iránta, az a negatív visszacsatolás következménye. Még a homoszexuálisok is gondolkodóba esnek, ha Eleere pillantanak.
Inkább mesélek neki arról, hogyan éltem meg én a délutánt, miben különbözött ez attól, amit korábban már csináltam. Az "áldozatot, amit hozni kell", úgy értelmezem, hogy egy-egy fotó kedvéért olykor meg kell fékezni magunkat, vagy éppen ellenkezőleg, olyat tenni, amit hétköznepi helyzetben soha. (S talán nem is járok messze az igazságtól, mégha konkrétan nem is egyre gondolunk.)
Megérkezik az autó, ajtót nyitok neki, s mivel beljebb csúszik, gyorsan melléülök, hogy aztán roboghassunk hozzám. A véleménye azonban a levegőben maradt, s mert olyan kíváncsi vagyok, ő hogyan látott engem, amatőrként a kamerák előtt, nem félek feltenni neki a kérdést, bár sejteni vélem a válaszát. Hiszen odabent is nagyon pozitívan nyilatkozott!
Most is így tesz, s közben ujjaival érinti az arcomat. Felé fordulok, a kezére kulcsolom a kezem, az ajkamhoz húzom, megpuszilom, és aztán nem engedem el, csak ketténk közé húzom az ülésre; hacsak ki nem húzza kezét a kezemből.
- Tudom, hogy már mondtam, de nem ment volna, ha nem vagy ott. Mario nem egy szivélyes ember...- Tyű, az első percekben meg tudott volna ölni a szemével! Csendesebben kérdezem: - Homoszexuális? - A hajamra és az alsógatyámra nagyon rá volt cuppanva. De lehet, csak a téma miatt. Akkor viszont maximalista.
Sikerül magam megint elengedni. Nincs bennem kényszer, hogy bármit bizonyítsak (azon már túl vagyunk), és Eleere elsősorban úgy tekintek most, mint barátomra, munkatársamra. Őrülten szexi, és emlékeket idéz bennem az érintése és az illata is, de jobban kívánom őt ennyiben megtartani, mint megint elriasztani, s egyenlőre nem adom jelét, mennyire kívánom most is.
Nincs dugó, ami feltartana, alig negyed óra múlva már a házam előtt fékez a taxi. Kifizetem, majd kaput, atót nyitok Eleenek, és Nora már szalad is elénk. Először nekem dörgölődik, aztán Eleenek, panaszosan nyávogva rá, hogy vegye fel (vagy érintse meg).

Ahogy befejezük a munkát, vacsorázni hívom, s úgy dönt, hogy menjünk hozzám. Beszélgetünk a főzésről, állítja, hogy nem nagyon tud, én meg bevállalom, hogy tanítgatom, és úgy tűnik, érdekli a dolog. Ezen nevetnem kell, hátrahajtova a fejem kacagok.
- Remélem tudod, hogy most hosszú hónapokra szegődtél le mellém kuktának?!- Nagyon bírnám, ha így lenne.
Beszélgetünk a munkáról is, bele is melegszünk. Már tapasztaltam, hogy az ő szájából milyen természetességgel szól a szex sz, s minden, ami ehhez kapcsolódik. Bevallom, még most is furcsa nekem, pedig sebastian mellett már sokat edződtem, de a téma érzékenyen érint, főleg, hogy Elee volt az első nő az életemben, s így valahogy felnézek rá (fel akarok nézni), mert ha nem is tudja, minden későbbi kapcsolatomat hozzá fogom majd mérni. Magasra tette a lécet, az biztos. Talán én sem tudom majd ennél lejjebb adni...
Sokkal kötetlenebbül beszélgetünk, mint akkor este, amikor randizni vittem. Nem csak a viselkedése felszabadultabb, hanem ahogy a témákat kezeli. Mintha most nem akarna elbújni a kérdések elől, nyitottá válik, élvezettel beszél, élvezettel hallgatom. Bevallom neki, hogyan láttam én őt, nem titkolva, most is milyen nagy hatással volt rám. Ő az, aki bátorít, s remélem, nem érzi tolakodónak a véleményemet. Mosoly szalad szét az arcán, úgy tűnik, bóknak veszi véleményemet, s ettől nekem is jobb lesz a kedvem. Ez a stílus megy, menni fog, nem lehet baj, félreértés közöttünk.
Közvetlenebb leszek én is, elárulom, nehéz volt fékezni magam, de amikor a titkomra kérdez (nagyon is jól érzem, hogy érdekli, hogy csináltam), csak elhúzom az ujjaim a szám előtt. Olyan jó hangulatban van most, miért is rontanám el, hogy olyasmire gondoltam, ami neki is kellemetlen lehetett? Így maradok a "hős" a szemében, legalábbis remélem, hogy nem hiszi, közben impotenssé lettem.
Beülünk a taxiba, s mintha így lenne természetes, megérint, megsimít, én is megpuszilom (bár most gondolnom kell arra, mit kért tőlem, s az ígéretem megszegni nem akarom). A kezét a kezemben hagyja, azt hiszem, már ettől is szerencsésnek érzem magam, mert a bizalma jele ez, hisz tudja, hogy nem élek vissza vele.
Marioról beszélgetünk, s Elee elárulja, amit sejtettem, hogy a pasi meleg. Bár hallani róla, mennyire elterjedt művész körökben a másság, nekem ez nem természetes. Mondanám, hidegen hagy, de arra biztos ugranék, ha engem környékezne meg valaki.
- Valószínűleg nem is szerencsés munkát és magánéletet keverni- húzom ki magam, eszembe sem jut, hogy Elee fejében megfordul, érdekelne a dolog (vagy tartanék tőle). Igazából csak kiváncsi voltam, mennyire helytálló a benyomásom. Aztán elgondolkodom szavaim igazán. Fogalmam sincs, miként alakult volna a mai nap, ha nem éppen Elee a társam, mint ahogy azt sem tudom, jót tett-e vagy rosszat, hogy mi már megtapasztaltuk egymást.
Gyorsan eljut velünk a taxi a házig, s ott előre engedem. Gondosan bezárok mindent, ahogy szoktam, hiába kertváros, nem árt óvatosnak lenni, a kaput és az ajtót sosem hagyom nyitva. Nora szalad elénk, bújik máris, mintha száz évre hagytam volna itt, bújik Eleehez is, kéredzkedve néz rá, és a lány fel is kapja.
Elnevetem magam, ahogy a macskát becézgeti, engem Apának szólít... Sosem szokik le erről? Egyszer, képzeletében, már voltam nagypapa is... Vigyorogva csóválom a fejem, aztán hagyom őket magukra, míg a fürdőben megmosom a kezem. A tükörből egy meglepően nyugodt és kisimult arc néz vissza rám (naná, a sok krém, hehe...). Ledobálom magamról az utcai ruháim, és ún. otthoni pólóba, rövidnadrágba bújok bele (szerencsémre a fürdőben hagytam, így nem kell alsóban végigsasszéznom Elee előtt).
- Na és te, asszony, átvedlesz-e főzés előtt? - kérdezem megcsipkedve őt a szavakkal, mert ha én Apa vagyok, hát ő se maradjon ki a jóból. - Adhatok pólót, gatyát, ne a szép ruhádat koszold össze....- nézek rá féloldalasan. Hiszen kezdjük máris a főzőleckét, vagy még nem?
- Éhes vagy? Innál valamit? - a homlokomra csapok. Vagy ezt már kérdeztem? Kissé szita lett az agyam...
Ha úgy gondolja, átöltözik, kerítek neki alkalmas öltözette, és míg öltözik, előkészítem a konyhában a terepet. Ha nincs kedve kuktáskodni, az ő dolga, játszhat Norával is, míg elkészül a vacsora...

Az utcára menet elárulja, milyen rossz szakács, én pedig felajánlom, hogy tanítok neki ezt-azt, amire pozitívan reagál.
- Várj csak! Azt mondtad, szívesen tanulnál... Hol ebben a rabszolgaság? - kérdem nevetve. - Írhatunk szerződést és... De mi is lesz abban?
Fesztelenül beszélgetünk, nevetgélünk. Jobban érzem magam, mint amikor randizni hívtam. Igazából most tudatosul, mennyire feszengtem akkor. És ő is merevebb volt, csak akkor nem láttam, nem akartam látni. Annyira akartam, hogy minden tökéletes legyen!
A mostani találkozónknak a súlya már legördült, az a munka volt, és azon túl vagyunk, a vele járó feszültség eltűnt, és ami ránk vár, már csak szórakozás, könnyed levezetése a délutánnak. Kötetlen és elvárásoktól mentes, szabad, jókedvű... Ah, nagyon bírom ezt a lányt.
Nevetgélek, ahogy a fotózás kapcsán szóba kerülnek bizonyos részletek. Nem is tudom, kínos-e vagy sem, mindenesetre megtartom magamnak a titkot, hogyan sikerült elérnem, hogy ne gerjedjek rá látványosan a lencsék kereszttüzében.
A taxiban Mario és a nemi identitása is szóba kerül, s ennek kapcsán a munkahelyi kapcsolatokról. Úgy tűnik, nem túl szerencsés, ha valakinek a munkatársával (főnökével) van viszonya. Ezt el tudom képzelni, mint ahogy azt is, magánéletet és magánéletet nem jó keverni. A mi esetünk Eleevel azért más, mert részéről a dolog le volt zárva, azaz amit a kamerák előtt történt, az nem nekem szólt, hanem... csak feladat volt. Csak feladat. Nem szabad elfelejtenem.
A kezét mégis megpuszilom, amikor megsimít, és nem engedem el, amíg a kocsiban ülünk; egyszerűen csak kellemes hozzá érni, fogni a kezét, megnyugtat, hogy nem húzódik el. Érzem a pillantását, de a saját gondolataim látom a szemében csillanni. Azaz, hogy ő is lezárt fejezetként gondol rám, és most csak munkakapcsolatban vagyunk, vagy barátok... Barátok? Szeretnék igazán a barátja lenni, de azt hiszem, ő belőlem nem akar.
Hazaérve beengedem őt és magam, gondosan zárok mindent, Nora körbeudvarol minket, vagy udvaroltatja körbe magát, nézőpont kérdése. Míg Elee cicázik, én otthoni holmikba vedlem át, és Eleet is erre biztatom. Szép a ruhája, kár lenne összekenni, márpedig, ha beszabadulunk a konyhába, nem biztos, hogy megússza maszat nélkül. Én se mindig...
- Ártani nem árt- bólintok az átöltözésre. Aztán megint megnevettet- Hű, úgy beszélsz, mintha nem tudnám, mi rejlik a ruhád alatt... A bőröd pedig le ne vedd!
Nézem, ahogy kilép a cipőjéből, a mellkasát söpri Nora szőrétől.
- Nora is szívesen veszi majd, ha még dédelgeted...- célzok arra, hogy ha itteni pólóban teszi, annak nem árt.
Mielőtt átöltözne (remélem, megteszi majd), enni és innivalóval kínálom, de ő csak vizet kér. Adok neki egy pohár vizet..., aztán egy pólót is. Le nem tudnám törölni a mosolyt az arcomról, pedig (még) nincsenek hátsó gondolataim. Vagy csak áltatom magam?
- Okos döntés...- súgom a fülébe, és kap egy gyors, puha puszit, aztán bemegyek a konyhába. - Itt várlak!
Míg ő átöltözik, előkészítek némi alapanyagot. És már van is ötletem... Hm, hm... Dúdolgatok, ahogy pakolgatok.

Hát jah, a humorom. Nagyon rossz. Egyedül Sebastian nevet rajtam, néha magam is meglepődöm, miért. Javában azon nevetek, hogy ő nevet. Elég rossz politika, elvégre becsapom magam (őt is), de mit tegyek, ha jó nevetni?
- És te azt felelted... a rabszolgámnak tekintelek...- nézek rá kérdőn. A főzőtudomány nem megy egyik napról a másikra, bár nem nagy a tudományom. És ... csak örültem volna, ha kitudódik, nem lenne ellenére, ha velem töltené az időt. Elvégre... eddig jól ment...
A taxiban kellemesen elbeszélgetünk, a kezét a kezemben hagyja, bár ha tudnám, mi jár a fejében, talán nem lennék már ennyira nyugodt. Nevetgélünk, mindenféléről beszélgetünk, fecsegünk (pletykálunk). Gyorsan telik az idő Eleevel és kellemesen. Jól érzem magam vele.
Hazaérve gyorsan átöltözöm, Elee macskázik, aztán folytatjuk könnyed hangvételben. Jól megy ez. Miért is izgultam, hogy nem tudom majd féken tartani magam mellette? Mert olyan gyönyörű? Oh, a ruháját nem kéne összekenni...
- Miért, honnan tudod, hogy nem tudom? - kérdezek vissza. Terelő technika, abszurd kérdésre abszurd válasz, jobbat úgysem tudnék. Van erre a kérdésre jó válasz? Inkább nem veszem komolyan. Jobban is teszem, elkapom Elee vigyorát, hát rá kacsintok, ő se vegyen engem komolyan.
Beljebb invitálom, ahogy megszabadul Norától, pólót ajánlok neki, és aztán át is öltözik. Örülök, hogy fesztelen, és nem nézi ki belőlem, hogy hátsó szándékaim lennének (legalábbis eddig nem adta jelét). Puha puszit adok neki, mielőtt "elengedném" öltözni. Észre sem veszem, hogy mosolygok, dúdolgatni kezdek, úgy pakolok ki a főzéshez. Az egyik fordulatnál veszem észre, hogy Elee áll az ajtófélfának dőlve és engem figyel (jelenleg nincs Nora a közelben).
- Gyere csak közelebb, nem harap a bácsi. Sem a fakanál...- hívogatom magamhoz, aztán kiveszem a kezéből a poharat, és leteszem a pultra, elérhető közelségben.
- Nos, első lecke: hogyan üssük és verjük fel a tojást?
Kezébe adok egyet, hogy lássam, miként csinálja. Remélem, két kézzel. Szeretném megtanítani rá, hogyan csinálja vagányabbul, csupán egy kézzel. Elé tolok egy fém tálat, hogy abba üsse bele a tojásokat. Elővettem vagy tizet. Nem baj, ha néhány kidobásra jut. Tanulópénz. Aztán lehet, majd ő pipál le engem, és kiderül, végig félrevezetett. Benne van a pakliban, nem?

Elcsúsztunk valahol, a humor nem ért célt, de nem feszegetjük, nem is érdemes, így a jó. Tetszik ez a könnyedség, hogy semmi sem erőltetett, és ha azzá válik, nincs kivesézve. Ezek emberi dolgok, nem vagyunk egyformák. Elnevetjük így is, igaz másképp, de nincs ezzel semmi baj.
Gyorsan érünk haza, a taxiban felgyorsult az idő. Szívesen lennék még vele... vagy úgy (kéz a kézben), de az út hamar véget ér. A hangulat azonban nem romlik közöttünk, és miután Norával is játszott egy kicsit, csatlakozik hozzám, immár az én pólómban, hogy kezdetét vegye az első lecke.
Észreveszem, ahogy az ajtófélfának dőlve figyel, és magamhoz hívogatom, kissé játékosan. Apró, böffentésszerű hangokat hallatt, de közelebb lép, nem tudom, játszik-e, vagy röhög (vagy fuldoklik), jaj, mindig lesz valami baja, ha velem van. De közelebb lép, és látom, aggódnom nem kell olyan nagyon, mert a színe jó. Lélegzik. A szíve dobbanásait is hallani vélem...
- Nemrég a saját barátomat tévesztettem meg...- pislogok rá szendén, szólok Johanna lágy hangján- Igaz, be voltam öltözve, és volt rajtam smink, paróka, de úgy rámcuppant a srác... Komolyan azt hittem, lesmárol!- folytatom már a saját hangomon és nevetgélek- Valószínű menne egy boszi is...
Megköszörülöm a torkom, kissé meggörnyedek, behúzom a nyakam, és úgy kezdek "rikácsolni":
- Édes almát vegyenek! Szép almát vegyenek!- s mintha csak most venném észre Eleet, meghökkenést mímelve nézek rá- Nesze, ezt a legszebbiket neked adom, kóstold meg!- s egy hagymát adok a kezébe. - Ugye, nem félsz attól, hogy valaki megmérgez? No, hogy megnyugtassalak, ezt a fakó felét majd megeszem én, és a piros meg legyen a tiéd....
Aztán komolyabbra fordítom a szót, és a poharat biztonságos helyre téve, Elee elé és kezébe más eszközöket rakok.
- Jaj, ne... Hát nem azt mondtad, azt meg tudod csinálni? - kérdem, évődve, nevetve. Ugye, nincs megijedve egy tojástól? Nagyon méregeti, és úgy néz rám, mintha arra kértem volna, vezessen sugárhajtásos repülőt.
- Nyugi, csak csináld...- hiszem, hogy most megjátssza magát. Csak feltört már néhány tojást életében? Gyanakodnom kéne, amikor fújtat egyet, de azt hiszem, ez is a műsor része.
Az első kísérlet harmatos gyenge, nem hogy nem törik fel a tojás, talán meg sem reped, de mielőtt bármit is szólhatnék, úgy vágja a tál széléhez a kezében lévő tojást, hogy nagy sugárban szétfröccsen a tartalma.
Elee zavarba jön, a szájához kapja a kezét, a pólót pedig ezáltal összekenődik. Nocsak..., tényleg kezdővel van dolgom. Vigyorgok magamban, de Elee zavara szokatlan.
- Semmi...- baj, mondanám, de már veszi le a pólót, és öblögeti, mintha valami pótolhatatlan extramenő gúnyát adtam volna neki. Őrülten szexi fehérneműben, kívánatos a melle, emlékek ezreit robbantja bennem szét. Hozzá lépek, finoman a kezére teszem a kezem, megállítom, hogy ilyen vehemensen dörgölje azt a vacak ruhadarabot.
- Hagyd ezt, kimossa a gép- mondom neki csendesen.
Kisöpröm a haját a nyakából, megsimítom az arcát. Szabad kezemmel a konyharuha után tapogatózom, de nem akarom levenni róla a szemem.
- Nem hittem, hogy komolyan beszélsz...- nevetem el magam, nem túl durván, de valljuk be, elég fura a helyzet. - Akkor most egy trükk, mielőtt folytatnánk... Van kedved...? - naná, figyelemelterelés. NEM SZABAD RÁMÁSZNOM!
Kérdőn nézek rá, így is elég bolond vagyok, lehet, nincs is kedve mókázni, bár eddig partnert láttam benne. Ha pozitív visszajelzést kapok, hogy kíváncsi a trükkre, arra kérem, dugja bele a kezeit a pólóm ujjaiba... (előbb gondosan a hátulját a nyakamig húzom).
Ha átbújtatta a kezeit, arra kérem, az én fejemről húzza le, és a sajátját dugja bele a ruhába... így rajta lesz az én általam viselt póló (igaz, kifordítva).

//Ha nem lenne kedved ehhez, másként alakulnak majd a dolgok, de azt előre nem tudhatom...//

Meglátom a konyhaajtóban, a pólómban; nehéz visszafolytani az érzést, milyen jól mutat itt, abban... Eljátszogatok vele, (először Johanna hangján), láthatóan élvezi, hogy szórakoztatom, bár majdnem az egészsége rovására megy. Aztán tovább játszom, most éppen banyát, látom a csillogó szemeit. Nagyon édes kislány lehetett, tuti, hogy tátott szájjal nézte a mesefilmeket.
- Minden lehetséges!- mondom könnyedén, amikor felveti, lehetnék szinkronszínész. Nem emlékszem, neki játszottam-e már valaha valakit, rémlene, ha igen, de nem tudom felidézni, kit. Elsősorban utánozni szoktam, csak mostanában kezdek a "saját" hangomon játszani, és bevallom, nem is olyan könnyű. Utánozni sokkal egyszerűbb...
De aztán a főzésre koncentrálunk, és arra kérem, üssön fel egy tojást. Nos, rosszabb a helyzet, mint amire számítok, de nem annyira, mint ahogy ő. Már  majdnem vígasztalnom kell. És meg is teszem, olyan szégyenlősen pillog most Elee. Végre leteszi a pólóm, ami már nem csak tojásos, hanem jócskán vizes is, és elzárja a vizet, majd úgy néz rám, ahogy megsimogatom.
Nehéz neki ellenállni. Őrülten szexi, így elpirulva, kislányosan is, most nagyon szelídnek tűnik, és mégis ott van a huncut csillogás a szemében. Hihetetlenül tetszik, és bármennyire vonzza a szemem a csodás melle, igyekszem a szemeit nézni.
- Nyugtass meg, a tojást akkor is felismerted volna, ha nem adom a kezedbe!- kacsintok rá, aztán játékosan pólót cserélek vele. Nem is kérdés, hogy folytatni akarom. Bár ha félmeztelen marad, nem a főzést folytatnám, és megszegném minden neki tett ígéretem.
Így most én vagyok félmeztelen, de ez nem zavar (engem semmiképpen sem), és ő van az én kifordított pólómban, amibe olyan trükkösen bújtatam bele. Ó, azért nem hagyom ám figyelmen kívül, hogy huzavona nélkül egyezett a dologba bele!
- Á, nem tudsz te olyat tenni, ami miatt feladnám...- mondom mosolyogva, és magam elé pördítem, kicsit elbújva a hajába, megrészegülve, hogy úgy vallottam neki, hogy ne legyek tolakodó. Ha főzésre értette, jó. Ha pedig másra... Az az ő dolga, ő gondolata... (Én csak örülnék, ha eszébe jutna...)
Szorosan a háta mögé állok, de nem tapadok rá. Jobb kezemmel az ő jobbját fogom meg, és azzal egy új tojást. A tálba nem került eddig tojáshéj, és ha rajtam múlik, ezután sem fog.
- Csináljuk először két... azaz négy kézzel...
Figyelve, hogy tartja a tojást, a tál széléhez koccintom, hogy kissé megrepedjen, atán a másik kezemmel megfogva, lefelé tertva szétválasztom a tojást. Zutty, a tartalma bele az edénybe.
- Ó, micsoda meglepetés! Egyben maradt a konyha!- csikizem meg az orrommal az arcát.
- Na, ebből csinálunk tizet. Nem. Kilencet, mert egy már... hát, izé... gallyra ment. Megpróbálod egyedül, vagy szeretnéd, hogy még közösen csináljuk?- kérdezem, és közben a jobbommal az ő jobbjáért nyúlok (még mindig a háta mögött állva).

Némi macskázás és bolondozás után belekezdünk a vacsorakészítésbe. Elee bevállalta, hogy vesz néhány leckét tőlem, hát úgy döntök, valami egyszerűvel kezdünk, de azt nem hittem volna, hogy ez is meghaladja a képességeit. A dolog nem keserít el, lassan kezdünk neki, az első próba így is rosszul sül el, aminek az a vége, hogy Eleen landol a pólóm, és én leszek félmeztelen.
Az a rövid idő, míg őt látom ruhátlanul, számtalan emléket és érzést idéz/kavar bennem. Ez nem a stúdió, itt nem bámul ránk tíznél is több idegen szempár, bátran megcsókolhatnám, átölelhetném, de... Megígértem neki, hogy nem teszem, és be akarom bizonyítani, hogy képes vagyok rá. Amíg még képes vagyok... Mi van, ha ő sem ellenezné?
- Ügyes próbálkozás...- nevetek, amikor adja az úrinőt. Istenem, nagyon édes ez a nő.
Szóval, ügyesen pólót adok rá, hogy kevésbé kísértsen a csodás teste, különben hülye lennék önmagam ellensége lenni, hogy ilyen látványtól megfosszam magam! Aztán -hiszen néhány kísértésnek már ellent tudtam állni a mai napon- úgy folytatom, mintha semmi sem történt volna, és újra munkába kényszerítem az én kis rabszolgámat.
Mögé állok, és lappang bennem a kisördög, de mivel Elle nem biztat semmiféle jellel, hogy nyomuljak, nem teszem. Ugyan hozzá érek, de mégis van közöttünk tér, megítélésem szerint éppen annyi, hogy ne legyek zavaró. (Valóban tényleg nem vagyok? Szólna? Kitérne?)
A második tojást együtt törjük fel, kiváló összmunkával, ügyesen. Érzem, hogy figyel, hogy koncentrál, és ha megjátssza magát, az sem érdekel. Teszem, hogy bevettem, először csinálja, és oktatom tovább, hogyan törje a tojást.
- Oké, el sem mozdulok, ha ezzel segítelek...- mosolygok szavain. Nem úgy fest, tetszik neki ez a játék? S valamiért az jut eszembe, amikor ő tanított lovat ápolni. Akkor az ő keze volt az enyémen...
Bár nem bízik magában, hagyom, hogy próbálkozzon, ahogy ő hagyott... És a héj repesztéséig egészen jól ismétli a mozdulatot, bár a héj nem egy bonalban reped fel, hanem apró hajszálrepedésekkel. Mégsem szólok bele. Ha ügyesen szétválasztja, egyetlen, határozott mozdulattal, nem lesz baj...
- Hopp, ez már jobb volt! Majdnem tökéletes!- emelem meg Elee állát, és a szemébe mosolyogva folytatom- Igaz, hogy a calcium nagyon fontos, de nem a rántottában, tojáshéj formájában...
Egyszerűen belenyúlok a tálba, és kiszedem a bele hullott héjdarabkákat.
- Fogd csak meg!- adom kezébe az egyik -már feltört- tojás héját. - Érzed, milyen könnyű, milyen finom anyag? Próbáld most ezt ketté törni... Ne a tál felett... - nevetem el magam.
Ha ráérez, hogyan nyúljon a tojáshoz, abba bele, mekkora erővel feszítse, talán könnyebb dolga lesz. Ha sikerült neki, akkor léphetünk tovább.
- Na, akkor újra négykezes, de külön-külön, különben nem lesz vacsora, csak holnap...- Nem mintha sietnék. Nekem csak jó, ha itt van, ha lophatok tőle néhány közeli percet.
Ahogy kezébe adok egy tojást, én is a kezembe veszek egyet: üt, tör, zutty. Kisebb-nagyobb gubancokkal, de megtörjük a maradék nyolc tojást, majd áttérünk a sózás, keverés művészetére.
- Mennyire szereted sósan az ételeket? - kérdezem, nem mellékesen, hiszen ez alapján sózzuk majd meg a tojást. Bár már óvatosabb leszek, inkább alulsózzuk, uttólag még mindig rakhatunk hozzá... kivenni belőle nem lehet!

Mit tesz a múlt, a sok önkontroll, az elnyújtott orgazmusra való törekvés, amikor még magamnak okoztam örömet... Semmi sincs véletlenül, talán annak is volt haszna. Legalábbis nem okoz túlzott nehézséget a kamerák előtt, és meg tudom fogni a vágyat otthon is, egy ismerős közegben... Az az asztal... Elee...
Az ígéret erősebb, hosszú távon hasznosabb is, ha betartom. Bízhat bennem, és nem kell tartania tőle, letámadom, hacsak ő nem tesz célzást... Egyetlen alkalom, amikor megingok, amikor (megint) leveszi a pólót, bár valóban összekente, még kenheti, hiszen van még tojás a tartóban. de amikor mögé állok, nem simul nekem, távolságot tart, bár nem is húzódik el.
Megdícsérem, hogy ügyesebb volt második alkalommal, és harmadszor... próbát teszünk külön tojáshéjon, és úgy látom, figyel... Nem érdekel, ha profi a konyhában, nem érdekel, ha egyesével is képes törni a tojást, ha lecke, ha játék, jók vagyunk együtt, bár kissé nevetségesek is. Ez így szórakoztató, mint ridegen ülni egymással szemben, ellenkezni, elllent mondani, tagadni, elszaladni...
Játéknak fogom fel, és megtalálom benne az örömöm, hogy szórakoztassam őt és magam. Tanítom, mert megígértem, figyelem, érzem, érzem, érzem, érzem... Számtalan módon hat rám, nem is sejti, nem sejtetem; egyetlen szó vagy mondat, mely árulkodik, odavagyok érte, és nem zárkózik be.
Sózunk, mutatom, mi a csipetnyi, s ahány tojás, annyi csipet só, ahogy mama tanított, és aztán a tojásverés nagy eseményébe kívánnám belevonni, de ő meghátrálni látszik.
- Nono, kis kuktám, nem így megy ez. Gyere csak vissza szépen a helyedre...- visszahúzom, ha már ellépett, s most szemben van velem, feneke a pultnak feszül, én pedig neki. A szemeibe fúrom a szemem. Mit tegyek, hogy elhidd?
Hipnotizálom.
- A legjobb omlettkészítő leszel a világon!- s delejezem, mint Jaffar Jazmint.
Elkapom a kezét és a derekát, mintha táncba vinném, de csak 180 fokot fordítok rajta. Most megint szemben ál a pulttal, és én mögötte, kicsit közelebb, mint korábban, államat a vállára hajtva, átnézve fölötte. Kicsit tartom így. Figyelem magam, figyelem őt, a légzését, szívét akarom hallani. Bár tudnám, mit érez, hogy érez, mennyit kíván!
Jobbosát jobbommal megfogva nyúlok a habverőért, és a tojásba eresztve lassan kezdve, majd felgyorsulva habosra keverem.
- Hmmmmm, ez jóóóó!- a finom keverés, kavarás, föl-le mozdulat kissé pajoratív, de a habverésnél éppen ez kell, Istenem.
- Szuper!
Némi szalonnát teszek egy deszkára, és elé csúsztatom, félretéve a tojást.
- Felkockázod?- vagdosni tán tud, nem is lenne nehéz a dolga, tekintve a szalonna szeletelt, tehát csak hosszanti vágásokat kell rá ejteni...
Ha bevállalja, felszelek egy kisebb hagymát (hacsak nem ellenzi), reszelek némi sajtot, és előmelegítem a serpenyőt.

Valóban kissé ügyetlenebb a konyhában, mint legutóbb, bár akkor nem főzésre használtuk a pultot..., de azt nem hagyom, hogy megszökjön, inkább kedveskedek tovább, játékkal ütve el zavarát, hogy legalább ő is nevessen, oldódjon... Csak azt nem tudom, mekkora sikerrel. Hiszen... Néha úgy érzem, vonz magához, mint valami mágnes. Ahogy a szemeimbe néz.... Saját vágyaim visszatükröződését látom benne, vagy csak az érzékeim csapnak be?
Elee nagylány már, s elég határozott. Tudja, mit akar, gondolom én. Miért is gondolta volna meg magát az elmúlt két hét alatt? Én sem változtam, a kapcsolatunkat komolynak gondolom, ha ő is engedné, ha ő is szeretné... De inkább vagyok "távolabbi" barátja, mint a srác, aki túlságosan nyomul!
Szeretek és vágyok hozzá érni, talán merszem is van, több, mint eddig, mert nem mondta, hogy "ezt ne csináld", vagy jelét sem adta, ellenezné érintéseim. A rabszolgaság is csak célzás, játék, rosszallás nincs benne, hisz mosolyog.
- Olyan rossz a rabszolgámnak lenni? - valóban nem engedem el, míg csak nem ő maga kéri. Nem bántanám, nem okozok fájdalmat, ez a rabszolgaság mégsem olyan, mint Kuntakinte-é.
Delejezem és biztatom, ne adja fel ilyen könnyen, én türelmes oktatója leszek, hiszen ő is az (volt) nekem, de hinnie kell magában, és hinnie kell bennem is... Elmosolyodom, amikor azt mondja, valamiben most is jó. Szívesen mondanám, sokmindenben jó, és még alig ismerem; szeretném jobban ismerni, szeretném, ha engedné, jobban ismerhessem. Ezt vajon tanulni kell? Bízni a másikban? Vagy ha nem bízik, nem is fog soha?
A bizalmát nem akarom eljátszani, s bármennyire csábító a lehetőség, hogy megcsókoljam, magamhoz öleljem, bizonyságot vegyek felőle, mire érti, hogy jó, megfordítom, és főzünk tovább, bár közelebb merészkedem hozzá. Sózunk, felverjük a tojást, rá bízom a szalonnát, én pedig serpenyőt teszek a tűzre, és hagymát pucolok ezerrel...
Hallom, hogy csörömpöl a kés a padlón, s máris ugrok az összecsukló Eleeért. Látom a vért, felfogom, mi történt, gyorsan cselekszem. Az ölembe kapom, s beviszem a szobába, a vetett ágyba fektetem. Kinyitom az ablakot, kiszaladok ruháért, kapkodva bevizezezem (közben elzároma gázt), s rohanok vissza, hogy a kezét jobban szemügyre vegyem.
Viszonylag mély vágás van rajta, gyorsan letörlöm a vért, és a ruha vizes felét rátekerem a kezére, aztán a többit is. Megemelem a kezét, lehet, a lábait is kéne, de ennyi kezem nincs, és a vérzéscsillapítás fontosabb. Szerencsére nem esett el, nem üthette meg magát. Azon agyalok, azért ájult el, mert megvágta magát, vagy azért vágta meg magát, mert elájult...
Nora kiváncsian szaglássza Elee arcát, mely szokatlanul sápadt és verejtékes.
- Elee, halassz?- simogatom az arcát. Megijeszt ez a hideg veríték. Rendületlenül tartom a karját a magasba. A véralvadási idő néhány perc, remélem, most sem tart tovább... Vajon van itthon kötszer? - Drága Elee, térj magadhoz!- suttogom. Kicsit kétségbe vagyok esve.

Annak ellenére, hogy gondolkodnom KELL, emlékeztetni magam, mit kért, mit ígértem, egész jól elvagyunk a konyhában, s úgy érzem, talán közelít is, bár nem bátorít. Mielőtt ismét hibába esnék, mielőtt újra elragadnának vágyak, érzések, melyeket ő képes ilyen mélységben kiváltani belőlem, a feladatra összpontosítok, és tanítom tovább, bár nem vagyok feszes.
- Legközelebb keresek neked jelmezt, fűzfaszoknyát, meg kismillió gyöngyláncot, nem is lehet más, csakhogy korhű legyél- nevetem el magam. Úgy látszik, mégsem áll távol tőle a rabszolganő szerepe. Hogy nálam ostor legyen, meg csizmát, kalapot vegyek... eszembe jut, de nem élnék vissza vele.
Van, amit együtt oldunk meg, de hogy haladjunk is, önálló munkára buzdítom, s nem is gondolom, hogy ennek rossz vége is lehet, csak amikor már látom, hogy vére buggyan, csordul, és ő csuklik össze. Jó reflex? Mindenesetre elkapom, és azonnal a szobába viszem, gondolkodás nélkül fektetem ágyba, nyitok ablakot, csavarom sérült kezét vizes ruhába, és emelem magasba, miközben az arcát törölgetem. Szólongatom.
Ébredezik. Megkönnyebbülten szorítom össze a szemem, ahogy hümmög, majd elmosolyodom a mosolyát látva.
- Héj, ez az én dumám. Minden rendben? - kérdezek vissza, de már érzem, nagy baj nem lehet.
- Megvágtad a kezed. Nem tudtam, hogy nem bírod a vért. Mióta nem bírod a vért? - Nem is feltételeztem róla, hogy ettől beájul.
Lejjebb engedem a kezét, óvatosan kigöngyölöm rajta a ruhát, majd vissza, hiszen még szivárog a sebből a vér. Álljon csak el. Majd akkor jobban megvizsgálom. Addig meg feküdjön, baja nem lesz belőle. Szelíden simogatom a homlokát, fejét, a kezét már lejjebb engedem, de a kézfeje még mindig szigorúan a szív magassága felett van... A frászt hozta rám ez a lány a másodperc töredéke alatt.
Nora dorombolva bújik kettőnk keze alá, időnként megszaglászva a vizes konyharuhát.