Irány a vidámpark! ~ Callie & Sebastian

- De, jó, tudom, hogy jó... - Nevetek én is, megadom magam, beismerem. Nem is ellenkeztem vele, csak tetszik, hogy mindig ugyanott lyukadunk ki. Minden út Rómába vezet, hm? Sebastian alaposan újraértelmezte ezt a frázist, nála minden út a csókolózáshoz vezet.
Látszik, hogy nem elégszik meg ennyi válasszal, de aztán halkan kérdez, nincs-e baj. Nekem ismét kihagy egy ütemet a szívem, de gyorsan visszaszerzem a kontrollt. Nem hagyjuk elharapózni a dolgokat.
- Nincs. - Hazudom neki kedvesen mosolyogva, mintha mi sem lenne természetesebb. Tudom, hogy nem fair dolog, de nem akarok róla beszélni, és amúgy is, csókolózni sokkal kellemesebb, mint erről csevegni. A legjobb lett volna, ha már az elején lesmárolom és nem krédezősködik tovább. Talán egyszer majd elmesélem neki, mi történt velem az emúlt tíz évben, a fontosabb momentumokat, de most nincs idő ilyesmire. Meg amúgy is, nem érzem fair dolognak valaki más vállára átrakni a terhet.
De a csókolózás jobban leköt, ahogy újra átéljük a fiatalságunk egy-két szeletjét. Én is imádtam azt a szeletet és ő is, de mégis csak nevetgélni tudok azon, milyen kezelhetetlen tinik voltunk.
- Imádtam azt a nyarat. - Válaszolom én is mosolyogva, aztán sóhajtva annyit mond, az volt az utolsó szép nyara, utána jött a fekete leves. Én pedig egyből megértem, miért kérdezősködik annyit. Ajj, istenkém, én is annyira tudni akarom, mi történt vele, de ha én nem nyílok meg neki, nem várhatom el, hogy ő meg tegye. Minden esetre látom, mennyire élvezi ahogy simogatom és ahogy arcát az enyémhez simítja, jólesően sóhajtok. Leeresztem a kezem, hogy kicsit közelebb bújhassak hozzá.
- Elmeséled? - Kérdem tőle halkan, mosolyogva, mert erre végül is mondhat nemet, ha akar. Az már más kérdés, hogy engem is idegesíteni fog.

-Na látod! - Bújok kicsit hozzá, mert ha jó akkor jó, több nem is kell, ugyebár!
Aztán kérdezem meg, nincs-e baj, de mosolyog és nyugodt hangon mondja hogy nincs. Nézem még kicsit az arcát, de elmosolyodom, elhiszem neki. Amúgy is, miért hazudna? Inkább csókolózunk egy kicsit, az kellemes.
-Én is... - Bújok, de még hogy imádtam azt a nyarat! De bújni is jó, érezni az illatát, ölelni, nem gondolni semmire. Bár a kérdése ebből kizökkent, de csak némileg. Halkan beszélek, de mivel közel vagyok, nem okoz gondot hogy hallja.
-Nem olyan borzasztó dolgok, legalábbis... eleinte... akkor volt a balesetem, meg... később le kellett mondanom mindenféléről, máshol lettem volna, nem ott ahol épp voltam. Azt hiszem Henry is érezhette, nem tudom. Aztán... aztán... - Elakadok. Nem akarom kimondani mit csinált Henry. - Aztán ápoltam az öcsém. Azok nehéz nyarak voltak. Két éve jöttem el, de nem akartam. Most lett jobb. Most már nem bánom hogy eljöttem, most jó hogy itt vagyok. Örülök neki. Főleg hogy különben nem futok össze veled! - Bújok hozzá megint és kicsit szorosabban ölelem. Felesleges lenne belemenni, hogy untam, hogy apa és anya elvárja hogy menjek velük mindenfele, hogy ezek kötelező nyaralások, telelések... hogy egyszer mondtam ellent és Henry élete kisiklott. Ahogy az enyém is... erről nem jó beszélni. Ölelkezni sokkal jobb. Nem akarom hogy tudja, hogy az én hibám rengeteg minden. Nem akarom hogy ő is megutáljon és elhagyjon. Gyerekes elhallgatni ezeket, vagy azt gondolni így velem marad, de... annyira nem érdekel. Allegrának nem volt igaza mikor azt mondta, nem vagyok elég önző. Nagyon is az vagyok, mar is a bűntudat, de... gyenge vagyok a dolog ellen cselekedni.

Amikor azt mondom, nincs semmi baj, látom, hogy még egyszer végignéz rajtam, én töretlenül, könnyedén mosolygom és úgy látom, elhiszi nekem. Amúgy is jobban leköt minket a csókolózás egy ideig.
Mindketten, imádtuk azt a nyarat. Milyen vicces lett volna, ha nyár elején találkozunk, nem a végén és újra játsszuk a 10 évvel ezelőttit. Végigmókázzuk ismét, a végtelen napsütésben és a sós víz illatában fürödve, kagylókat keresve, csókolózva... hajj, elég rágondolnom, beleremeg a gyomrom. Tényleg nagyon imádtam, átélném újra és újra és újra.
Érdeklődve, bújva hallgatom, amit mond, csak azért távolodok el kicsit, hogy megnézzem az arcát, amikor elakad. Aggódva pillantok rá, nem akartam felkavarni benne a rossz érzéseket, ha tudom, hogy még friss seb és nem rég beforrott, nem piszkáltam volna. Viszont most, ha már megcsináltam a bajt, jobban tenni nem tudok, mit bátorítóan mosolyogni és szorosan megölelgetni, érzem, ahogy ő is kicsit szorsabbra fonja a karjait körülöttem.
És annyira nem érzem fairnek, hogy ő elmesélt magáról pár dolgot, amit nehezére esett bevallani, én pedig hazudtam neki és... olyan rossz ember vagyok. Egy kis ideig csendben maradok, érzem, ahogy mardos a bűntudat és ez nem maradhat így, nem bizony. Mert egyáltalán nem igazságos, én meg nem szeretem ezt az igazságtalanságot. Na jó, ideje összeszedni magam, próbálkozzunk meg valami olyasmivel, amiről tudok is beszélni.
- Félek a sötétben. - Vallom be őszintén, halkan. - Szerintem azóta, amióta rémálmaim vannak és felkelek éjjelente. - Teszem hozzá a magyarázatot, ezzel talán nem indítok el olyan kérdéssorozatot, amire nem tudok válaszolni majd. Talán. De olyan csúnyán bánok Sebastiannal, nem érdemli meg. Hajj, ha elengedném magam, most sírni tudnék, de helyette inkább csak egy finom csókot adok Sebastian nyakára.

Elmesélem neki eléggé, talán túlzottan is summázva, miért is szerettem annyira azt a nyarat, amit együtt töltöttünk. Mosolyog és megölel, ez megnyugtat, nem kérdez, ennyi elég neki. Jó érzés, mert így el is mondtam mi a baj, de igazából nem mondtam el semmit. Önző dolog, de így nyugodtabb a lelkem.
Aztán elmond valamit, amit nem igen értek, miért teszi, de figyelmesen hallgatom, a nyakamat ért csókra lehunyom a szemem egy pillanatra.
-Akkor tényleg féltél a szellemkastélyban? Nem kellett volna bemennünk, miért nem szóltál? - Húzódok kicsit el hogy lássam az arcát. Nem vagyok mérges, csak meglepett ezzel. - Miről álmodsz? - Kérdezek még, mert az is meghatározó tud lenni miről álmodik az ember. Behajlítom az ujjaim és finoman simogatom az arcát.

Kissé furcsán méregeti az arcom, mintha az arckifejezésemre lenne kíváncsi. Talán hülyének is néz? Ja, mondjuk a gondolataim nélkül nem lehet túl sok értelme. Sőt, egy meglehetősen random vallomásnak tűnik, de nem baj, nem ezen akad fenn. Sokkal inkább azon, hogy miért nem szóltam arról, hogy félek.
- Igen, féltem, amíg nem voltál mellettem. - Teszem hozzá, hogy azért tiszta legyen a kép, hogy nem voltam végig teljesen befosva. Nem csak féltem, hanem sikerült átélnem régi, rossz emlékeket újra a hely hatására. De nem hagyhattam, hogy ennyitől összeomoljak, visszaszereztem az irányítást, ahogy azt kell.
- Nem vagyok a megfutamodós fajta. A legegyszerűbb, ha szembenézünk a problémával. - Válaszolom kissé megvonva vállaimat és persze elmosolyodva, ahogy megcirógatom az arcát és egy hosszabb puszit adok az ajkaira. Annyira nem szeretem ezt a felfogást. Ha félek, ne menjek be? Nem, ha félek, akkor szembe kell nézni az érzéssel és még ha nem is tudom legyőzni, legalább tisztában vagyok a korlátaimmal. Ez is valami, nem?
- Ez a legidegesítőbb benne, nem tudom. Amikor éjjel felkelek, emlékszek, de reggelre mindig kimegy a fejemből, mintha kitörölnék. Gondolkodtam már azon, hogy fel kéne írnom, vagy valami, de éjjel olyan kómás vagyok, hogy sosem jut eszembe. - Válaszolom őszintén és kicsit sajnálom, hogy még csak azt sem tudom, mi kínoz. Azt viszont tudom, mióta vannak rémálmaim és az érzésekre, amiket álmomban átélek, nagyon is emlékszek reggel. Kétségbeesés, pánik, félelem, fájdalom... horror. De hála istennek ez az éjszakámnak csak kis szelete, szóval ha nem gondolkodok rajta, csak mosolyogva megiszom a kakaóm és a másik oldalamra fordulok, akkor ki tudom pihenni magam.
- Nem olyan borzalmas, mint amilyennek hangzik. - Teszem hozzá, mert azt hiszem, megtanultam kezelni és egész jól megy már. Addig nincs baj, amíg kontroll alatt tartom a dolgokat. A gyeplő a kezemben van, addig nem félek, nem esek szét, sem kétségbe. Semmi baj, addig semmi baj.

-Nem kellett volna elengedjelek... - Lesz egy kis bűntudatom, mert akkor biztos megijedt. Ha tudom nem engedem el...
-De nem minddel lehet... - Pislogok, mert én ha be is megyek a kórházba, szembenézek vele, attól még elájulok egy idő után. De mosolyog, megcsókol, arra megnyugszom, el tudok mosolyodni én is.
-El tudod felejteni? Én csak a rémálmaimra emlékszem... De azokra tisztán. - Irigylem kicsit miatta, de hamar elmúlik, mivel én már nem álmodok rémeket jó ideje. Azok is csak egy ideig voltak, még a kórházban. Az a hely amúgy is kikészített, semmi meglepő nem volt a dologban. - Hmm... lehet csak egy diktafon kéne, gyorsan felmondod rá, nem kell írni. Bekapcsolod, felmondod, visszafekszel.
-El kellett volna mondanod, akkor nem viszlek be... - Csókolgatom. - Azt szeretném ha boldog lennél velem, nem azt hogy félj. Butus voltál. - Közlöm kissé durcás hangon, de nem vagyok az kicsit sem. Örülök hogy elmondta. A számhoz is veszem a kezét és elkezdem összecsókolni, tudom hogy ezt szereti. A tenyerét is csókolgatom, majd belefordulok az arcommal, mosolygok rá. - De örülök hogy elmondtad. - Csókolgatom tovább a kezét.
-Azért örülök hogy a tengerparton nem hoztam rád teljesen a szívbajt, te nő! - Nevetek halkan, ott is sötét volt eléggé.

- Amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, megkerestelek és ott voltál. - Vonom meg a vállam kissé, mert odabent is tudtam, mennyit bírok. És amikor jobban féltem, minthogy visszatartson a büszkeségem, odamentem hozzá. Onnantól pedig nem voltam egyedül is nem is volt olyan félelmetes az egész.
- Sajnos nem. - Ismerem el, keserűen mosolyogva, de számomra ez nem tűnik legyőzhetetlen dolognak. Van egy-két dolog, ami felettünk áll és nem vonhatjuk uralmunk alá, de nem hiszem, hogy a félelem ebbe a kategóriába tartozik. Én legalábbis kitűztem magam elé, hogy meg fogom zabolázni, de még mennyire.
- El, nem tudom hogyan, de a konkrét történésekre nem emlékszem, csak arra, mit éreztem. - Magyarázom, mert nem esik ki minden, mintha mi sem történt volna. Nem, a rossz része megmarad, pedig attól szabadulnék igazán. Aztán mondja az ötletét, én pedig csak bólintok rá és hümmögök. Ez egészen jó ötlet. De vajon, ha fel is veszem az akkori szavaimat, reggel lesz-e merszem meghallgatni és újra átélni az egészet?
- Boldog vagyok, mert meg akartam csinálni és meg is csináltam, szóval nincs miért aggód... - Itt megakadok a mondanivalómban, mert a szájához emeli a kezemet és elkezdi csókolgatni, nekem pedig a lélegzetem is elakad. - ...ni. - Fejezem be végül halkan, egy jóleső sóhajjal, kissé remeg a hangom. A jóleső borzongás a kezemen hamar végigszalad, a vállamon és a nyakamon állapodik meg. Lehunyom kicsit a szemeimet, hogy jobban érezzem, érezni akarom, kicsit el is pirulhattam, mert melegszenek a pofijaim. Elmosolyodok a gondolatra, hogy még emlékszik, mit szeretek a legjobban, de még mennyire emlékszik.
- A tengerpart közelében? - Kérdezem tőle halkan nevetgélve. A pillantásom a tipikus "komolyan meggondoltad?" üzeneted sugallja, illetve hogy ezt ideje újra átgondolni.
- Ott sosem félek semmitől. - Mosolygok rá, miközben szabad a gazda és elárulom a választ, bár szerintem már magától is megfejtette. - Mondjuk ha a baltás gyilkossal futok össze, nem veled, akkor nem biztos, hogy így vélekednék. - Vigyorgok szélesen, mert az ilyesmi képzelgésektől egyáltalán nem félek, még csak rossz érzések sincsenek bennem vele kapcsolatban. A friss, sós levegő és a homok érzése a bőrömön amúgy is kisöpör mindent a fejemből. A félelmet, a fájdalmat, az örömöt, egyszerűen mindent. Akkor leszek a tiszta, semleges, torzítás nélküli Callie, de ez akármennyire szépen hangzik, nem határozottan jó dolog.

Elmosolyodom, hogy azt mondja "ott voltál". Örülök neki hogy velem már nem félt.
-Elég az is... - Mondom halkan, gondolom hogy nagyon rossz lehet. Mint nekem a tűk utóérzése, mintha a bőröm alatt lennének még mindig. Sokáig vissza-vissza tért az érzés, pedig már rég messze voltam a tűktől és az infúziótól.
Megdorgálom, de belemosolygok a csókokba amit adok a kezeire, mert megakad a mondandójában, nagyon aranyos. Ugyan olyan aranyos mint tíz éve.
-A víz megnyugtat, de na... nem tudom mi az erősebb a víz nyugtató hatása vagy a sötét ijesztő volta! - Mondom vigyorogva, hogy ez nekem is új, hogy fél, nem tudhatom.
-Ki tudja, lehet baltás gyilkos vagyok másodállásban... - Vigyorgok rá, természetesen nem, de érdekel Ő kinézi-e belőlem.
Sajnos a csónakázás végére érünk, ki kell szállni. A kezét nem engedem el, azt nem adom, de amúgy segítek neki kiszállni.
-Akkor, mit szólsz egy nagyon pörgő-forgó cucchoz. Ami háromszorosan forog, hmm? Szerinted bírná a gyomrod? - Kérdezem, mert van itt egy ilyen nagy polip, elég durva, mit össze nem forog.

Kissé zavartan, mosolyogva engedem ki végül a levegőt válaszára. Hát igen, elég az is, de nem tudom, olyan rosszul nézek ki, hogy így kelljen sajnálgatni? Mert őszintén szólva, én nem érzem annyira rosszul magam. Na jó, éjszaka az az óra, amíg fent vagyok, az borzalmas, meg odabent is borzasztó volt eleinte. De most nem az, most nincs semmi baj, csak beszélni kell róla. Erről pedig tudok, mindenféle gond nélkül, akár mosolyogva is. De ahogy látom, Sebastian is elkalandozik kicsit a saját emlékeiben. Ahelyett, hogy ebbe belemélyedne, inkább a kezemet csókolgatja, én pedig olvadok, de még mennyire. Szinte az egész testemet átjátja a kellemes érzés, a kezemből. Tök durva.
- Ha olyan nagyon félnék, ki sem mentem volna sötétben. - Világítok rá a tényre tapintatosan, megforgatva a szemeimet és mosolyogva. Nem vagyok egy betoji nyuszi, aki nem bújik ki otthonról, mert sötét van. Csak a sötétben előjönnek az agyam mélyéről a legsötétebb titkok, mélyen eltemetett rossz érzések, a felszínre bukkannak, néha fojtogatnak... De dolgozok rajta, hogy ne így legyen, hiszen én irányítom az életemet és őszintén szólva, nem félek a félelemtől.
- Jaaaa, szóval most is a farzsebedben rejtegeted a baltád, mi? - Vigyorgok rá szélesen, mert dehogy hiszem el róla, hogy most akkor ő a nagy, gonosz gyilkos. Tudom, hogy Sebastian nem olyan, habár 10 év kiesett, nem hiszem, hogy ennyire megváltozott volna. Ami azt illeti, még szatírnak, perverz zaklatónak, esetleg pedofilnak is előbb el tudom képzelni őt, mint gyilkosnak. Hm, ez milyen kedves gondolat volt, meg is mosolygom.
Én kicsit elbambulok, csak akkor térek vissza a valóságba, amikor már ki kell szállnunk, akkor viszont felpattanok, Seb segít kiszállni, én pedig rávigyorgok, amikor hallom a kérdését.
- Szerintem nem lesz gond. - Ahj, csak hogy megint lássam a fejét, olyan szívesen előadnám megint, hogy rosszul vagyok. Akkor átmegy cukorfalat, hipergondoskodó módba, és halálra aggódja magát. Tudom, hogy nem fair, de én akkor is élvezem, hogy így törődik velem. De nem, másodszor már nem szólna akkorát. Meg én lennék a farkast kiáltó kislány, aztán ha egyszer tényleg behányok, már nem is fog törődni velem.
- Ahj, bárcsak elhoztam volna a fényképezőm. - Sóhajtok, mert nem is tudom, hogyan hagyhattam otthon, a nyakamban néha útban lett volna, de már megtanultam félig együttélni vele. - Odafentről olyan jó elmosódott képeket tudnék csinálni! Szinte pörögnél, rosszul lennél, ha ránézel. - Már látom a lelki szemeim elől, ábrándosan mosolygok, de most inkább megszorítom Sebastian kezét és beállok vele a sorba. Jobb lesz, ha most a szemeimmel próbálok mindent megjegyezni a lehető legfontosabban, ha már fotón nem örökíthetem meg.

-Lehet akkor is csak le akartad gyűrni a félelmet, mert megmakacsoltad magad! - Vigyorgok rá, kinézem belőle simán.
-Nem, ott van a kocsiban, ahol mindig, ha gyilkolok azzal járok, tudod a holtestet el kell szállítani, ki kell dobni, ilyenek. - Legyintek, mintha mi sem lenne természetesebb, de vigyorgok.
Ki kell szállni, de már ajánlok is neki programot, hogy bezsonghasson megint, elvégre most az jön.
-Rendben! - Vigyorgok, mert ezek bulik, szívesen felülök rájuk.
-Hááát, én nem hiszem, de mások talán. De nem engednék, mert baleset veszélyes, ha elejted, akkor valaki megsérülhet. - Mosolygok rá, hogy ne bánja annyira, szerintem nem engedték volna úgy sem.
-De van olyan hullámvasút ahol kérhetsz képet, max veszünk olyat és lesz kép is. Emlékbe! - Kacsintok rá a kis fotómániásomra. Aztán adok neki egy pár gyors puszit az arcára és a nyakára, mert beszállunk, ott nem lehet. Ott is be vagyunk kötve, de úúú, jó lesz ez. Eleve az egész cucc forog és akkor külön minden kar, amin van 4 kabin és a kabinok is egyesével. Szóval durva... de én bírom, nevetek, remélem ha kiszálltunk Callie sem lesz megint falfehér. A kezét azért fogom, az jól esik.
-Na? Hogy vagy egérke? - Kérdezem vigyorogva mikor lassulunk.
Kinn aztán nézelődöm mi az ami csendes cucc és még nem próbáltuk.
-Hol akarod ezt levezetni, hol nem voltunk még, hmm? - Ölelem meg és csókolgatom, nem bírok magammal.

- Szoktam ilyesmit csinálni. Bár amikor egyedül jövök haza este a munkából, akkor inkább zenét hallgatok és az eltereli a figyelmem. - Válaszolom vigyorogva, mert vannak ám praktikáim, amikkel tompítom a félelmet. Az első, hogy nem gondolok rá, ez egyértelmű, de van amikor csak elterelem a figyelmem valami egészen mással. Dolgozok, elgondolkozok, zenét hallgatok, másra figyelek, sok dolog be szokott válni.
- Értem, így belegondolva tényleg tök praktikus. - Vigyorgok rá szélesen, de nem veszem komolyan. Haha, előbb kell neki felkelnie ahhoz, hogy elhitesse velem, hogy ő a baltás gyilkos a roppant kreatív horrorfilmekből. Bár nem nézek ilyesmit, mert ugyanazt a vészreakciót váltja ki belőlem, mint a sötétben való egyedüllét. De végül is, egészen kellemes formája lenne annak, hogy szembenézzek a félelmeimmel. Végülis ez csak egy film, akármikor le lehet állítani, kikapcsolni. Mondjuk ha összeszedem magam annyira, hogy egyik este leálljak egyedül horrort nézni... már az is hatalmas előrelépés.
- Valaki megsérül? Kit érdekel, ha... jézuskám, leesik a gépem! - A végére hisztérikusan elvékonyodik a hangom, mert komolyan kétségbeejtő a gondolat, hogy zuhan az én drága fényképezőm, amivel olyan gyönyörűt tudok alkotni és sokat dolgoztam is érte. Lehet, hogy gáz, de engem jobban meghat, hogy eltörhet, mint hogy valaki fejére esik. Na és? Az túléli, a fényképező meg igen kevés eséllyel.
- De azt nem én csináltam! - Magyarázom neki hevesen gesztikulálva, mert szeretem mások fotóit is, de én alkotni szeretek. Az benne a legnagyobb élvezet és pont ez veszne ki belőle, ha egyszerűen csak a géppel megcsináltatnánk a fotót. Emlékbe amúgy is megvan a kis fókám, ott pihen a táskámban az oldalamon. Meg milyen képet vágnék már azon a hullámvasúton? Nevetnem kell a gondolaton.
Ahogy bekötnek minket, hogy véletlen se repüljünk sehova, inkább elengedem Sebastian kezét és az ülésbe kapaszkodok, az most valahogy biztosabbnak tűnik. Élvezem a forgást, a sebességet, nevetnem kell tőle, és most még a vattacukrom sem akar visszajönni. Most kivételesen nem visítok és nem süketítem meg Sebet, de nem is merem elengedni a játékot és felrakni a kezeimet. Ez ilyen köztes határ, hamar vége is lesz, én pedig csak pislogok, mert teljesen elveszítettem odafent az időérzékemet.
- Megvagyok, csak kicsit szédülök. - Nevetem, és inkább kétszer meggondolom, hogy felállok-e, mert félek, hogy visszacsüccsenek, de nem, végül sikerül megállnom a lábaimon, mert elég megtervezett mozdulat volt és rá és készültem. Kicsit húz még a fejem, de nem vészes.
- Hmm, nem is tudom... - Mosolygok, ahogy megölel és csókolgat, úgy látszik Sebastian valami szuper erős ragasztóval van bekenve, ahogy hozzáértem, hozzámragadt és azóta nem akaródzik elengedni engem... na nem mintha annyira bánnám.
- Menjünk egyet a körhintán, de stip-stop, enyém a paci! - Nevetek, mert én szeretem ezeket a gyerekes játékokat is, és habár nem olyan sok izgalmat rejt, a körhinta is forog. Remélhetőleg az ellenkező irányba, mint amit érzékeltünk a nagytesón, akkor legalább visszapörget minket és nem fogok szédelegni.

-Hah... - Felhorkanok vigyorogva, hogy tudtam! - Kellemesebb is. - Mosolygok, reméltem hogy feszegeti a határait egyfolytában.
-Ugye? Kényelmes is, jól is fizet... - Vigyorgok, vajon mennyit keres egy bérgyilkos? Beteg kérdés, de érdekelne.
Elképedek, majd nevetek, na tessék... nem is az embereket félti hanem a gépet!
-Ez egy nagyon empatikus megszólalás volt! - Nevetek tovább.
Megint hevesen magyaráz, vakarom a fejem vigyorogva, imádom hogy ilyen lelkes.
Fenn elengedi a kezem, de megértem, jobb kapaszkodni az életéért, látom hogy beszeppent a sebességtől. Lenn csak mosolygok, hogy szédül.
-Azt nem csodálom, de jó volt nem? - Mondom vidoran, én élveztem nagyon.
-Hmm, jól van! Bár ha van két személyes, mögéd akarok ülni! - Nevetek, megfogom a kezét és elsétálok vele a körhintához. Van két személyes, azaz... felülhetünk ketten is, mert elbír, így mögé ülök, ölelgetem, a fejem a vállára hajtom, így kellemes ez a lustán körbe forgás. Főleg a sok gyerekkacajjal a háttérben. Engem kifejezetten megnyugtat.
Remélhetőleg Callie szédülése is alábbhagy.
Még felülünk mindenfélére így váltogatva, majd marad a vizes-csoda, zárásnak. Nekem nagyon tetszik ahogy fejjel lefelé megáll a cucc és fellövik a vizet felénk, ami nem ér el, de egy pillanatig azt hinni mégis. Ez is forog körbe, mint valami grill, de szerintem mulatságos.
Ahogy leszálltunk már sötétedik, eléggé sokáig elvoltunk, de nekem kevésnek tűnt így is.
-Azt hiszem minden lényegesre felültünk. Hazavihetlek? - Kérdezem meg, mert én örülnék neki, nem kéne még elválnunk, mert nem akaródzom. - Megmutathatnád a fotóalbumod, amiről meséltél. - Mosolygok rá, tényleg érdekel hogy fotóz.

- Kényelmes...? Ha te mondod. - Nevetgélek, mert én valahogy el tudok képzelni a bérgyilkolászásnál kényelmesebb munkát is. Mondjuk az irodai munka biztos stresszesebb, de ott csak ülni kell, egy bérgyilkosnak meg... nem is tudom, bérgyilkoskodni. Egyáltalán mit csinált egy bérgyilkos a mindennapjaiban?
- Nem tudod, mennyit ér egy rendes gép! - Vádolom egyből, továbbra is hevesen mutogatva, mert Sebastian nem érezheti át a drámát. Miért fontosabb egy profi fényképező, mint az, hogy egy ember beüti a buksiját. Nonszensz, a gép nyer, egyértelmű, nincs is min vitázni.
Aztán a móka után hevesen bólogatok a kérdésére, amivel jelzem, hogy jó volt. Bár a bólogatás jelenleg talán nem volt a legjobb döntés, mert szédelgek, de nem baj, megállok a lábamon, addig nincs baj.
- Rendben. - Nevetek, és természetesen megtaláljuk a kétszemélyes pacit, én kapom az első "ülést", és kapaszkodhatok a paciba, miközben hülye zenére megyünk körbe-körbe, a gyerekek nevetnek, és ettől nekem is felszabadultan kell nevetnem, mert olyan jó érzés. Ahogy a lovacskánk lassan fel-le ringatózik, Sebastian pedig átölel, a fejét a vállamra hajtja, én pedig vigyorgok, finoman megcirógatom az arcát.
Még pár dolgot kipróbálunk, amit nem szabad elhalasztani, mert ezért jöttünk ide, aztán lassan a távozás mezejére kell lassan lépni, mert már sötétedik. Aztán Sebastian előjön az ötletével, én pedig zavartan simítom a kezem a tarkómra.
- Hát, ami azt illeti én még... öhm, be akartam menni dolgozni kicsit, de most már nem megyek. - Sóhajtok és legyintek egyet, na majd holnap túlórázok akkor egy jót, vagy majd hétfőn, vagy nem is tudom. Nem mintha lemaradásban lennék, sőt, semmi halaszthatatlan dolgom nincs, csak fúrja az oldalam, hogy ma nem csináltam semmit.
- Hazavihetsz. - Vigyorgok rá, miközben adok neki egy ölelést, majd egy puszit az ajkaira.

Csóválom a fejem, hogy a gépét ennyire félti, mondjuk én a kocsim féltem, de azért ha elütnék valakit, az illetőért jobban aggódnék.
-Az egészség nem megfizethető valami, egy gép igen. - Mondom neki szelíden, mert hát mi van ha valaki maradandóan megsérül?
A körhinta teljesen kellemes, mert még simogatnak is, kell ennél több vagy jobb? Nem hiszem, így lehet tökéletesen élvezni felnőtt fejjel is a gyerekjátékokat én mondom.
Még elvagyunk egy ideig, de mivel sötétedik és a végére is értünk a parknak, felajánlom hazaviszem.
-Mi? Most még? Komolyan? Ne máááár... - Nevetek, mi az hogy dolgozni? Vidámpark után elrontani a napot ilyennel? Na jó ha élvezi a munkát nem rontja el, de na.
-Rendben! - Emelem meg hogy átölel, kicsit meg is pörgetem, majd nevetve leteszem és megcsókolom. - Gyere, erre parkolok. - Intek a fejemmel az egyik irányba, majd átkarolom és elvezetem arra.
-Na ez lenne az én autóm. Ez az oldal a tied! - Nyitom ki neki az ajtót a bal oldalon, én meg megyek a jobb oldalra, hogy beüljek a kormány mögé. Ha mondja merre, akkor irány hozzá. Nyugodtan, de dinamikus tempóban vezetek, van benne rutinom és élvezem is a vezetést. Nem hiába mondtam, hogy az én kocsimmal megyünk piknikezni is.
Ha megérkeztünk, akkor elkísérem az ajtóig, ne mászkáljon egyedül este.
-Akkor... bemehetek? - Kérdezem meg, mert mondhat nemet, bár érezni én még maradnék vele egy kicsit. Holnap ugyan kelek, mert rádiózom, de még ráérek lefeküdni.

Amikor előhozakodok kissé zavartan az ötletemmel, hogy most még be akarok menni, a szokásos kiakadást kapom. Be kell ismernem, hogy valóban, talán nem a leginkább optimális időpont arra, hogy dolgozzak. De ha már az egész napom elment szórakozásra, nem megerőltető egy kicsit, csak egy kicsikét. Hogy ne mondhassam, hogy nem csináltam ma semmit. De egyszerűen nincs szívem most így lekoppintani, főleg, hogy még nevet is rajtam, hogy ilyenkor dolgoznék. Ezért legyintek és mindig azt, hogy most már nem fogok. Azért éreztessük a fontossági sorrendet, ha már ez az első randink... az újra első randi.
Még meg is ölelem, és "megengedem neki", hogy hazavigyen engem. Ő pedig helyből megemel és megpörget. A mai kiképzés után már egyáltalán nem félek, inkább csak próbálok kapaszkodni és jóízűen nevetek. De aztán letesz és egy roppant kellemes módon fogja be a számat egy kis időre. Aztán megmutatja, hol parkol, én pedig követem, hajj, jelenleg hova nem követném?
- Húha... - Vigyorgok elismerően. - Nem apróztad el. - Jegyzem meg az autóra vonatkozóan. Látszik rajta, hogy büszke rá, biztos jól esik neki, ha dicsérem. Biztosan hasonlóan bizarr érzelmek fűzik a gépéhez, mint engem az enyémhez. Csak kicsit mást lehet velük csinálni, de végülis meg tudom érteni, de még mennyire. A hab a tortán, hogy a rossz oldalán van a kormány, illetve az Egyesült Királyságban ez a jó oldal, de számomra nem. Beülök, olyan, mintha én lennék a sofőr, de csak a navigátor vagyok, ahogy elirányítom Sebastiant a lakásomhoz. Igazából már tudja nagyjából merre lakom. Kellemes, biztonságos érzés mellette utazni, de az jobban leköt, hogy az összes szembejövő megbámul, amikor az egyik nagyon néz, megemelem mindkét kezem és ijedt fejet vágok, ő pedig lesápad, biztos nem látta, hogy nem előttem van a kormány. Én csak nevetésben török ki, jó, ez gonosz húzás volt.
Elkísér az ajtómig, aztán nekem szegezi a tízmilliós kérdést, én pedig az arcát nézem és haj, olvadok, csak olvadni tudok.
- Ez nagyon aranyos volt. - Állapítom meg vigyorogva, olyan cuki, ahogy bebocsájtást kér a Callie-birodalomba. - Erre nem lehet nemet mondani. - Amúgy sem akartam, kitárom előtte az ajtót, hogy jöjjön csak, nem fogom megenni, sem kidobni. Bár a lakásom nem hiper-modern, vagy hipernagy, inkább vagyok nagyon én vagyok. Valaki azt mondta róla, "minden szegletéből árad a Callie", pedig nem is így van. Bár már régóta élek itt, nem hoztam ide annyi cuccot. Mondjuk mindenhol a fotóim vannak a falon, meg egy kedves festményem is ott van, meg szeretem kidíszíteni a bútoraimat, de ez még nem jelenti azt, hogy az ízlésemre formáltam az egészet.
- Érezd magad otthon. - Kérem tőle kedvesen, majd a nappaliba beljebblépve elmosolyodok. - Hát sziasztoook! Megjöttem! - Köszönök kedvesen, bár valószínűleg a halacskáimat nem fogja meghatni ma sem. De lehajolok az apró akváriumhoz, kicsit megsimítom az üveget és rájuk mosolygok, hátha látnak és hallanak.
- Bemutatom a háziállataimat, Yint és Yangot. - A fekete és fehér halacska csodálatos, roppant kreatív nevet kapott. - Annál több gondoskodást egyelőre nem tudok biztosítani, mint ami nekik kell, ezért maradtam a halaknál. Meg amúgy is, otthon nem volt elfogadott a nem ehető hal. - Nevetek, mert biztos vagyok benne, hogy valaki levadászta volna a halacskáimat, ha én ott akartam volna tartani őket háziállatként.[/justify]

karakterinformáció

» Habparty~Callie&Nick
» Vidámpark - Ebony és Tae Joon
» Izzie & Greg - Irány Hawaii!
» Irány a színpad! - Mackenzie és Joshua
» If we ever meet again... || Callie&Seb

Irány a vidámpark! ~ Callie & Sebastian

Irány a vidámpark! ~ Callie & Sebastian

Similar topics

Similar topics