Szeretek csak úgy zenét hallgatni, mondjuk amikor közlekedek a városban. Annyira jó érzés, ahogy átjár és minden eseményt más megvilágításba helyez. Egy Florence and The Machine szám ment egész nap a fejemben, szóval most azt hallgatom, amíg várok Sebastianra. Direkt érkeztem kicsit előbb, hogy ne kelljen sietnem, hanem ráérősen érkezzek meg.
Időnként az órámra pillantok, miközben a Seven Devilsre nézem az embereket, ahogy mozognak, a gyerekek forgatagát. Kicsit el is ámít, biztosan szánalmasan nézhetek ki, ahogy ácsorgok, várok valakire és közben a boldog embereket bámulom. Nem mintha annyi okom lenne, hogy irigykedjem rájuk, nagyon is rendben van az életem. Talán még sosem volt ennyire rendben. Ja és nemsokára én is odabent leszek, a vidámparkban, ahol nem lehet az ember más, mint vidám. Ez egy vidám nap lesz... amit el kell majd rontanom a hülyeségemmel. Áhá, szóval ez a bajom, ez bánt annyira, hogy akármennyire is aranyos Sebastian, beszélnem kell vele és el kell mondanom. Talán ezért választottam egy ilyen vidám helyet, hogy elmondjam.
Erre a gondolatra pillantottam meg őt, amint szintén az embereket nézi, de ő nem csak szórakozásból, látszik, hogy keres valakit. Kiveszem a fülemből a fülhallgatót és lekapcsolom a zenét. Kell egy másodperces szünetecske, mire rájövök, hogy én vagyok az, szóval neki is indulok, felvillantom a vigyorom és már ott is vagyok nála. Elmosolyodik, nagyon szépen és mintha őszinte is lenne, kicsit megremeg tőle a térdem. Hajj, nem lesz ez így jó.
- Szia. - Mosolygok vissza, majd ismét kapok egy kézcsókot. Nem tudom, mikor szokott rá erre, de jól esik, elismerő mosolyt villantok felé.
- Tetszik ez a kézfétis. - Jegyzem meg neki cinkosan mosolyogva, bár a régebbi fétise jobban tetszett. Vagy még mindig imád csókolózni? Nem tudom, miért gondolkozom ilyesmin, én nem fogok vele csókolózni. Nem azért jöttem. Néha komolyan kéne kötnöm valamit a csuklómra, hogy az ilyen "apróságokat" ne felejtsem el. Egyáltalán hogy lehet ilyesmit elfelejteni?!
- Gyere, menjünk, próbálok nem izgatott lenni és magamban tartani a visongásom, de ha tovább kell várnom, nem ígérek semmit. - Vigyorgok rá szélesen, majd elő is kaparom a jegyeket és a bejárat felé vezetem őt, nem tudom volt-e már itt, én mindent alaposan megnéztem már magamnak. Jó újságírók, soha nem mennek sehova felkészületlenül. Lényegében szinte mindent tudok erről a helyről. Tudom, kicsit furcsa, de nem szeretem az ismeretlent.

- Mindegy, hogy nevezed, nekem tetszik. - Hámozom ki belőle a lényeget, ha Sebastiannak eddig nem tűnt volna fel és még vigyorgok is szépen, olyan fogvillantósan. Hátha nem lenne még elég émelyítően boldog dolog az életében, itt vagyok még én is!
- Köszönöm. - Válaszolom mosolyogva, amikor azt mondja, hogy csinos vagyok. Sőőőt, még meg is pördülök egyet a tengelyem körül, hogy alaposabban szemügyre vehessen, ha akar. Na jó, ez talán nem volt életem legjobb ötlete, de most be vagyok sózva és... vidámpark!
- Ó, de, hidd el, zavarna, úgy tudok lelkesedni, mint a modern tinik a csillámvámpírokra. - Nevetem el magam, mert még az én agyamból is beteges hasonlat volt, azonban nem bírom ki, hogy izgatottságomban ne fogjam meg Sebastian karját és ne öleljem magamhoz, így véletlen sem hagyom el és még csak le sem marad. Ha esetleg visítva rohannék valamihez.
- Ahogy mondtam, szereztem jegyeket és biztos voltam benne, hogy te is imádnád. - Vigyorogtam, amikor megkérdezte, miért pont vidámpark. Mert ez egy nagyon jó hely, hamar is bent találjuk magunkat. Mondjuk a bohócokat nem szeretem annyira, de ez a színes forgatag, a sok jókedv feltöltenek engem is. Szinte statikusnak érzem magam és inkább elengedem Seb karját, mielőtt még akadályoznám a vérkeringését.
- Na, mit csináljunk? Mivel kezdjünk? Ezt a legnehezebb eldönteni egy ilyen helyen. - Nevetgéltem kissé elkalandozva, miközben körbenéztem és a lehetőségek széles választékától szinte megszédültem. Már azt is elfelejtettem, egyáltalán miért hívtam Sebet, mit akartam vele. Csak szórakozni akarok egy jót, egy végtelennek tűnő napot, csodás emlékeket. Ez az, amire vágyom!

Ahogy legutóbb is, ismét kezdjük a folyamatos nevetgélést, én csak mosolyogva nézem őt, aztán közlöm, hogy nem akarja, hogy én nekikezdjek lelkesedni. Mert bizony, ha elengedem magam, elég nehéz visszafogni, meg úgy követni a lábam nyomát. Szerintem mindannyiunk boldogabb lesz, ha inkább nem megyek át rajongó tinilányba. Pedig meglepően könnyen menne!
- Ha még csak most fogod végigszenvedni, akkor honnan tudod, hogy ekkora borzalom? - Kérdezem jólesően nevetve, mert nem értem a dolog logikáját. Mondjuk úgy látom, a csillámvámpírokkal kezdem kiakasztani, de nem baj, szokja kicsit a gyűrődést. Múltkor tökre nem akartam letámadni, de ő adta meg a névjegykártyáját és ő akart megint találkozni. Most már nem is reklamálhat, ha lefárasztom.
- Ragyogok? Nekem fel sem tűnt, ez a szokásos, amikor nem rohannak nekem őrültek a parton és nem tarolnak el... - Forgatom a szemeimet, játékosan mosolyogva, aztán elnevetem magam. Na igen, akkor és ott nem voltam túl boldog a találkozástól. A körülményektől sem, de a leginkább csak szerettem volna elmenekülni. Őszintén nem bánom, hogy végül nem tettem.
- Akkor sikerült beletrafálnom. - Állapítom meg szélesen mosolyogva és még bólintok is egy kicsit hozzá, mert tudtam én, hogy a jó embert hívom magammal. Olyasvalakivel akartam jönni, aki osztozik a lelkesedésemben és pillanatok alatt izgatott kisgyerek lesz a naaagy, ijesztő játékok láttán.
Lelkesen vigyorogva figyelem, merre mutogat, miközben azon gondolkozunk, hova is üljünk fel. Sebastian is mindent ki akar próbálni, ennek csak örülök.
- Lefröcsköl a víz, de mégsem...? - Kérdezem elvigyorodva, mert imádom ezt az idétlen megfogalmazást. Nagyon is értem, miről van szó, de kifejezetten egyedi. - Nézd, ott egy kihívás! - Mutatok az irányba, amikor meglátok egy táblát. A kihívás nálam szent, nem tudok neki nemet mondani, szóval izgatottan dobogok kicsit a lábammal, majd elkapom Sebastian kezecskéjét és már húzom is magammal. Mikor lettem ilyen extrovertált?
- Azt írjaaaa... - Hunyorgok kicsit, mert most nincs nálam a szemüvegem, de elég nagy betűk, hogy innen is el tudjam olvasni. - Aki 10 menetet kibír hányás nélkül, az nyer egy ajándékcsomagot és két ingyenbelépőt. Ez nem hangzik nehéznek! - Vigyorgok szélesen, de aztán feljebb emelem a tekintetem a hullámvasútra és egyből lehervad a vigyor a képemről. Kicsit elnyílnak az ajkaim, pillogok párat, meg is torpanok. Húha... biztosan jól meggondoltam én ezt?
- Öhm... - A lelkesedés kicsit megtorpant, de ahogy a kihívás szót nézem, nem tudok ellenállni, egyszerűen nem megy. - Ha más nem, téged le foglak győzni, úgyis tovább bírom! - Nevetek, mert csak a szám nagy, nem vagyok én olyan vasgyomrú. De ha van egy kis szerencsém, Seb még kevésbé az.

- Hajaj, ez nagyon veszélyesen hangzik. - Nevetek, mert olyan könnyű elképzelnem Sebastiant, amint iszogatva röhög a filmen és grimaszol. Túl könnyű. - Ó, ne aggódj, nem szeretem a csillogó vega vámpírokat... én vérfarkas rajongó vagyok! - Lelkendezek, aztán megvárom, amíg megcsodálhatom a fejét, milyen képet vág erre, de aztán elnevetem magam. Csak vicceltem, sajnálatos módon engem egyik tábor sem fogott meg. Amúgy sem tartom magam olyan nagy rajongó-típusnak, mondjuk a vidámparkokért sokkal könnyebben lelkesedek.
- Őszintén? Talán még élveztem is volna, ha nem nyomsz ekkora in medias res kezdést! - Nevettem el magam én is vele, mert azért belecsapott a lecsóba. De nem tudom, nem is mi lennénk, ha nem így találkoztunk volna újra. Egyszerűen összefutni egy hétköznapi, legkevésbé sem abszurd helyen az túl unalmas lett volna. Mint valami szerelmes regény, de mi nem annak a szereplői vagyunk, a mi találkozásunk nagyon is életszerűen béna volt.
- Tudom-tudom, na, hát, értem én! - Biztosítom róla nevetgélve, majd vigyorogva, de hiába húzza Sebastian a kezem, én is meglátom közben a kihívást és nem tehetek róla, nem tudok nemet mondani, egyszerűen nem megy. Szegény Sebnek nem sok lehetősége van ellenkezni és még ezekkel sem él, de nem is bánom. Helyből bele is egyezik, mert szerinte is jól hangzik. De nem hiszi el, hogy le fogom győzni, sőt, még a nyelvét is rajtam élezi. Ravaszkás mosolyra húzom ajkaimat.
- Kevés vagy te ahhoz, Sebastian Drayton, hogy megint megríkass engem! És még a hullámvasút segítségével sem fog összejönni. - Vigyorogtam rá kihívóan, mert eleinte csak egy jó kis bulinak indult ez a hullámvasút-maraton, most mégis személyes kérdés lett belőle. Nem fogom annyiban hagyni, de még mennyire, hogy nem! Maximum félúton kihányom a reggelim maradékát, de sírni nem fogok, én bizony nem.
Nem volt túl hosszú sor, de ki is használtam az alkalmat, hogy beálljunk. A versengés miatt izgalom bizsergett bennem és száguldozott végig a testemen. Ez kicsit felrázott, állandó vigyort csalt az arcomra és nem bírtam nyugodtan, egy helyben várni. Mint a rossz kisgyerekek, a táskámat kezdtem el piszkálni, közben azért megnéztem, elég magas vagyok-e, hogy felengedjenek. Nem vagyok olyan alacson, de elég gáz lenne, ha nem érném el a vonalat, az biztos.
- Na, készen állsz? - Vigyorogtam szélesen, immár a kocsiban ülve, egyik könyökömmel oldalba bökve Sebastiant. Bár biztos voltam benne, hogy ő nem az a félős típus, szerintem élvezni fogja. Az első menetet még én is... a többi meg majd elválik.

- Ezt egyszer ki kellene próbálnom. - Vontam össze szemöldökeimet, mert nem tartottam olyan jó ötletnek. - De én nem bírok inni, sem berúgni. Szóval, ez nem lesz az én sportom. - Vigyorogva vonom meg a vállam, mert nem is bánom annyira. Nem vagyok én mániákusan józan, csak nem szeretem az alkohol ízét. Egy kis bort eliszogatok, esetleg egy kis ánizspálinkát megiszok, de ennél többet sosem. És valahogy nem is hiányzik az életemből... na meg, józanul sem józan mindig az ítélőképességem, szóval el sem tudom képzelni, milyen felelőtlen lennék részegen.
- Héj! Álljunk csak meg egy pillanatra! - Emelem felé mutatóujjam és fenyegetően megrázom előtte. - Ez csúnya általánosítás volt, mintha mi, görögök, klónok lennénk. Másodszor pedig nem, mindent ráérősen intézünk, majd lesz valami alapon. - Vigyorodok el végül, mert én is sztereotípiákat támasztok alá, de mivel én is a része vagyok, nekem lehet. Én sem közlöm, hogy mivel brit, biztosan pocsék a humora és szereti a fárasztó vicceket, meg minden reggel óriási adagokat reggelizik.
- Ha valamiben, ebben profik vagyunk. - Állapítom meg vigyorogva, miközben bólogatok is mellé kicsit. Na igen, angol nyelv nélkül is megértettük egymást, most már még magasabb szintre emeltük a kommunikációt. Az a tíz év kiesés nem oszt, nem szoroz! Legalábbis szeretném ezt hinni, de nagyon.
- Majd megnézlek a tizedik kör végén, mennyire vagy biztos ebben! - Nevetek rá, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy kicsit sem viseli majd meg ennyi menet ezen az őrült vasúton. Nem vagyok félős típus, de amikor megláttam, nekem is egy pillanatra inagba szállt a bátorságom, be kell vallanom. Biztos neki is csak nagy a szája, mint nekem.
Aztán összevonja szemöldökét és visszakérdez, a sírással kapcsolatban. A vigyorom egy visszafogott mosolyba csökken vissza, ahogy rápillantok. Kezem lazán ökölbe szorítottam, mellkasomhoz emeltem.
- Sokáig sírtam, amiért elmentél. - Magyaráztam neki ugyanazzal a megértő mosollyal. Mert ez nem vád, csupán tényközlés. A szavaim épp olyan őszinték, mint a tekintetem. Ha már így rákérdezett, joga van tudni. És biztos vagyok benne, hogy őt nem viselte meg ennyire, hogy azt hitte, nekem is egyszerű lesz majd és egy-két gondolat után már tovább is lépek. A férfiak így működnek, legalábbis eddigi tapasztalataim szerint. És elvárják tőlem is, hogy így működjek, csak nekem nem megy olyan egyszerűen.
De nincs időm ezen rágódni, már mi is jövünk a sorban és beülünk a kocsiba. Cukkolom még egy kicsit, mielőtt még indulásra készen lennénk.
- Csak nehogy meggondold magad útközben. - Nézek rá kihívóan és felvonogatom szemöldökeimet, majd elnevetem magam. Menthetetlen vagyok én is, pont mint Sebastian.
Aztán lassan már indulunk is, eleinte kapaszkodok a szerelvénybe, kicsit el is fehérednek az ujjperceim. De csak az unalmas részen vagyok ilyen görcsös, abban a pillanatban, hogy begyorsulunk, a legveszélyesebb pillanatban engedem el és emelem a levegőbe a kezecskéimet. Jólesően sikítok, ahogy száguldunk, szinte fel sem tűnik, hogy fejjel lefelé is voltunk, hallom, ahogy Sebastian nevet, és addig bizony semmi gond nem lehet.

Csak játékosan rázom kicsit a fejem és vigyorgok. Akkor is, akármit mond, ez annyira, de annyira Sebastian, hogy csak mosolyogni tudok rajta. Nem is akarom megváltoztatni, jó ez így, ahogy van.
- Persze, általánosíts csak tovább. - Vigyorgok, hiszen gonoszkodik és észre sem veszem, nem tudatos, de a karjaim a levegőbe lendülnek. Pedig nem akartam, na mindegy, most már megtörtént. Aztán még azzal is cukkol, hogy valljak be neki mindent. Összefonom a karjaimat a mellkasomon.
- Kikérjük magunknak, csak mert az ókori drámaíróink kedvelték, nekünk még nem muszáj. - Na nem mintha nem kedvelnénk, csak úgy bele a dolgok közepébe. Majd lesz valami, későbbre nem gondolkodunk, főleg nem a távoli jövőre. A kezdeteket sem nagyon boncolgatjuk, csak a közepe, az akkor és ott, ez pedig tök jó érzés. Egyszer mindenkinek ki kéne próbálni.
Az egyetértésére szintén csak bólintok egyet. Nem nehéz beismerni, hogy jó páros voltunk, azonban nem sokkal utána Seb kezd elszállni magától, én pedig nem bírom ki, hogy ne pukkasszam ki a rózsaszín lufiját. Túl nagy a kísértés.
- Igen, látni akarom a csinos pofid, ahogy lefagy róla a vigyor. - Mosolyodom el, majd húzogatom szemöldökeimet.
De aztán kicsit kényesebb vizekre evezünk, talán nem is kéne erre vándorolnom. De amikor azt mondja, sajnálja, nem tehetek róla, de nem bírok mosolyogni. Kicsit elszorul a szívem az őszintésegben a hangjától. És hiába próbálok újra mosolyogni a szavakra, miszerint ezúttal nem fog eltűnni. Ez nem teszi meg nem történtté a dolgokat és amúgy sem segít rajtam, valószínűleg egyikünkön sem.
- Én nem azért mondtam ám, hogy szabadkozz, vagy rosszul érezd magad. - Megtörik az átok, végre felfelé görbülnek az ajkaim, ahogy ezt kimondtam. Nem várok ám el tőle semmi ilyesmit, nem is akarom hibáztatni. Ó, pedig kéne, de nem lenne fair és amikor ilyen jól elvagyunk, nem tudok szemét lenni vele. Sajnos nagyon is tudok szemét lenni az emberekkel, bár nem akarok és Seb... fogalmam sincs, megérdemli-e.
- Túl nagy az önbizalmad. - Állapítottam meg kicsit megköszörülve a torkom, de nem bírom ki, belenevetek. Nem mintha engem úgy zavarna. Aztán jön a csodálatos menet, amit végigvisítok, illetve nevetek a köztes időszakban, amíg van levegőm. Arra sem emlékszem, mikor vettem utoljára, de nem is érdekel, amíg nem fulladok meg és nagyon élő vagyok, addig nem lehet semmi baj.
- Mondtam én, hogy nem akarod, hogy visongjak. - Nevetek a bókon, mert hát, valóban van hangom, attól, hogy általában igyekszem csendesen és emberien kommunikálni, a rejtett tartalékaim nem merülnek ki soha.
- Persze, már csak kilenc van hátra. - Vigyorgok, majd újabb aprócska sorban állás után ismét fent vagyunk és elindulunk. A második menet ismét élvezetes volt, szerintem az egész vidámpark hallotta, hogy Callie hullámvasutazik, de voltak sikítótársaim, szóval nem voltam olyan gáz. A harmadiknál már elcsendesedtem, mert kezdtem kissé berekedni és nem lenne jó, ha nem tudnék beszélni. Szegény Sebastian, mi lenne vele, ha nem pofázhatnék neki folyamatosan? A negyedik menet után már kissé szédelegve sikerült kimásznom, kicsit úgy néztem ki, mint aki be van rúgva, de természetesen emelt fővel és hezitálás nélkül vállaltam az ötödiket, amint meg tudtam állni egyenesen. Az viszont csak virág volt a síromra, már nem annyira élveztem a végét, és amikor végre kiengedtek a kocsiból, már szédelegtem és úgy éreztem, a nem létező reggelim vissza fog köszönni.
- Na jó... te nyertél. - Nyögtem halkan, miközben lecsüccsentem egy padra és kicsit előrehajtottam a fejem. Tudtam, hogy a gyomromnak nem fog tetszeni, de nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam. És még milyen nagy volt a szám! (XD)

- Ez már sokkal szebb megfogalmazás. - Bólintok végül a hagyományőrzőre, mert azzal meg tudok békülni, ha már Sebastian annyira ragaszkodik ehhez. De tudom, hogy csak azért csinálja, mert tetszik neki, ahogy ellenállok. De ha egyszer komolyan elkezdek vitázni vele, azt majd megemlegeti!
- Majd meglátjuk... - Mosolygok csupán ravaszkásan, mert nem hiszem el, hogy kibír ennyi menetet, anélkül, hogy egy kicsit meg is viselné. Az ijedt kiscicát nem várom el, de talán egy kis sápadtság vagy nem is tudom... kedvetlenség. Valami. Akármi!
- Nem is kell rajta változtatni, ennek így kellett történnie. - Sosem voltam az a tipikus lázadó, aki nem tudja elfogadni a dolgokat. Nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Próbáltam mindig jó maradni, hogy erős legyek. Az elfogadás és az elengedés jegyében próbálom élni az életem, hiszen így a legbékésebb. De a fenébe is, ennek ellenére néha annyira Sebastian orra alá dörgölném az egészet!
- Ezzel azért tudnék vitatkozni. - Nevetem el magamat, mert nem engedhetek el neki egyetlen szót sem, főleg ha az egójáról van szó. A végén még túlságosan felhízlalom, aztán meg kell küzdenem vele. Sebastian jelenleg nem úgy néz ki, mint aki biztatásra, önbizalomépítésre vár... hála istennek. Jó érzés így látni.
- Óóó, ha tudnád mennyi meglepetés lapul még a tarsolyomban! - Nevetek én is, mert ha ez meglepte, ki tudja mivel tudom még levenni a lábáról. Mondjuk egy hozzá hasonló tarolással biztosan összejönne. Nee, a fárasztó poénjaimat inkább megtartom magamnak, így is elég fájdalmasak. Levenni a lábáról. Neee! (XD)
- Naná, hogy el fog. - Erősítem meg vigyorogva a tényt, hogy nemsokára már túl is leszünk azon a tíz körön, mi az nekünk! Azonban a negyedik menet után már nem így gondolom. Út közben feltűnik, hogy Sebastian sokat pillant rám, figyel, talán aggódik, hogy bírom-e. Emiatt meg különösképpen muszáj bírnom, hallani sem akarok róla, hogy lemondjak az ötödik menetről. De sajnos pontosan ismerem a határaimat, tudom, mikor nem bírok többet és ez a pont most jött el. Segít odamenni egy padhoz, ahol leülhetek és megvárom, amíg nem szédülök. A gyomrom bukfencet hány... jézus, nem szabad most erre a szóra gondolnom.
Ahogy nevetgélek, csak még rosszabb lesz, de Sebastian leül mellém és a hátamat simogatja. Jól esik, de hála istennek nem vagyok elég rosszul, hogy telibe kapjam az egyik kedvenc cipőmet, hányni azért nem fogok. Ennek ellenére elkattan az agyamban a bújós cica reflex és habár tudom, hogy nem kéne, nem sikerül teljesen visszafognom. Odadőlök Sebastianhoz, hogy karoljon át, kicsit feljebb emelem a fejem és elégedett mosoly ül az arcomon. Már csak a dorombolás hiányzik.
- Jóó, ez egy jó ötlet! Aztán vegyünk valami undorítóan édeset, az majd helyrerakja a gyomrom! - Mondom lelkesen, miközben kicsit lehunyom a szemeimet, és máris az édességre gondolok. Nem tehetek róla, mindig is édesszájú voltam, ez nem változott. Némi finomsággal sajnos bármikor le lehet kenyerezni.

Azt mondja, nem szereti ezt a megfogalmazást, de én akkor sem változtatnék a múlton. Így kellett törénnie és kész. Anélkül talán most biztosan nem lennénk azok, akik vagyunk... és szeretem, akik vagyunk. Úgy, ahogy vagyunk. Nincs semmi okom panaszkodni, meg kellett élnem azt a fájdalmat, megtettem, de ez csak megerősített kicsit. Meg valószínűleg elkattintott bennem pár dolgot, de az már más tészta.
- Nem adom meg neked az örömöt. - Nem, inkább nem vitatkozom vele, látom rajta, mennyire élvezi. A gonosz kisördög énem pedig kinyújtja rá a nyelvét, de gyorsan be is húzza. Túl védtelen és amúgy is hűvös van neki a számon kívül. Óó, meg persze beszélni sem tudok így. Ez is egy fontos szempont.
- De nem számíts rá, mert akkor nem lesz meglepetés. - Figyelmeztetem, miközben elnevetem magam. Na jó, ez már magas nekem, ha elárulom, hogy vannak még meglepetéseim, akkor számítunk a meglepetésre. Kiszámítható meglepetés, létezik egyáltalán ilyen? Hát, úgy tűnik nálam igen. Pretty impressive.
A fele, legalább a felét megcsináltam ennek a nyavalyás kihívásnak. A padon ücsörögve Seb gyógyító érintésétől azonnal jobban leszek. Illetve nem gondolok egyáltalán a rosszullétemre, sokkal inkább bújós cicát játszok, és meg is kapom a jól megérdemelt szeretgetésem. Helyes.
- Az édesség csak jót tehet nekem. Ha lenne lehetőségem, most kérnék egy cukrot intravénásan. - Nevetem el magam a megfogalmazáson, na meg persze előttem van a kép, amint elégedett, vigyorgó fejjel nézem az infúziót, ahogy a cukoroldat folyik bele a karomba. Mondjuk akkor a lényeg, az íz elmaradna, de a lelkemet (és a gyomromat) biztosan megnyugtatná.
- Igen, jobb, még időben kiszálltam. - Nyugtatom meg, immár vigyorogva és úgy érzem, hogy lassan az arcomba is visszatér a vér. Amúgy sem vagyok a látványosan szenvedő, drámaian halálozó típus, de a gyomrom tényleg kezd megnyugodni. Így pedig kinyújtózhatok kicsit, nem mintha nem lenne jó Sebastiannak dőlve, de ez most még jobban esik. Aztán meg is kockáztatom, hogy felállok, nem vágódok el, mint egy tehetetlen krumpliszsák, nem is szédülök. Már ez is valami!
- Gyere, kérem a beígért vigaszdíjam! - Vigyorgok rá végül, hiszen annyi minden van és olyan rövidnek tűnik a nap, hogy zavaró érzésem van. Mintha még lenne egy csomó elintézendő dolgom és nem bírok csak úgy, egy helyben ücsörögni. Hát igen, a lelkesedés nem hagyott alább.

- Ne vágj ilyen képet, nem te vagy rosszul! - Vigyorodok el, mert nem bírom megállni, amikor látom Sebastian reakcióját a cukros akcióra. Szerintem nem vett komolyan, mert nem komolyan mondtam ám. Csak egy kis elméleti ábrándozás volt, de rájöttem, hogy nem is olyan jó, mert hát akkor nem érzem a cukor ízét. Az benne a legjobb, azon kívül, hogy hízlalja a fenekem és nem fúj el majd a szél.
Úgy látszik, kicsit megnyugtatja, hogy nincs semmi komolyabb bajom. Valószínűleg benne is él egy olyan aggodalmaskodó kis manó, mint bennem is. Hajj, nagyon is meg tudom érteni, miért lihegi túl a dolgokat, mert én is pontosan ezt csinálom.
- Remélem most is olyan magabiztos vagy. - Vigyorgok vissza rá, amikor már felálltam és várom, hogy induljunk. Olyan érzésem van, hogy sietnünk kell, mielőtt elszalasztunk valami nagyon fontosat és mókásat. Ez a kis pihenő is az én hibám volt, most viszont újra feltöltődtem. Rosszabb vagyok, mint egy duracell nyuszi, tudom, de most mit csináljak vele? Amióta eljöttem otthonról, túl sok felesleges energiám van, amit valakin le kell vezetni.
Nemsokára meg is állunk a vattacukrosnál, hála istennek a finom részével kezdünk, ez jó döntés volt. Amíg ő kijátssza magát és lövöldözik, én szurkolok neki és közben eszegetem a vattacukrom. Tökéletes tervnek tűnik.
- Úúú, azt az undorítóan kéket szeretném! - Mutatok rá vigyorogva, mert én nem éppen íz alapján választok, úgyis annyit fogok érezni, hogy nagyon édes. A színe a lényeg, hogy milyenre fogja majd a nyelvemet, fogaimat, arcomat, kezeimet... és az a kék tök szimpatikusnak tűnik. Mint a rossz gyerekek, alig várom, hogy megkapjam és megfáradt gyomrocskámba tömjem az első falatot. Nem harapom, inkább a kezemmel tépkedem, hogy az arcomat egyelőre némileg megkíméljem.
- Na, most már ha szemtelenkedsz, akkor tolhatok vattacukrot a csodálatos pofidba. Szóval úgy vigyázz! - Vigyorgok rá, bár el kell gondolkodnom, hogy egy kis bosszú megéri-e a kárba veszett édességet... meg.

- Na, talán mégsem olyan erős a gyomrod! - Húzogatom fel a szemöldököm, de inkább nem piszkálom tovább ilyesmivel. Nem akarok én rosszat neki, bár elég vicces lenne, ha helyet cserélnénk és most nekem kéne simogatnom az ő hátát. Öt menettől a hullámvasúton semmi baja, de ha intravénás cukrot emlegetek, majd' lesápad... tipikus Sebastian.
Vigyorgok, amikor látom, hogy a magabiztosságával még mindig semmi baja. Remélhetőleg ilyen fölényesen fog lövöldözni is, és nyer nekem valami igazán cuki dolgot. Egy aprócska kis emlék, amiről majd mindig emlékezni fogok a mai napra. Nem tehetek róla, imádom az ilyesmiket, ezért gyűjtöm a kagylókat is.
Aztán megkapom a csodálatosan kék, még csodásabban édes vattacukromat és eszegetni kezdem, de közben fenyegetőzöm is, hogy azért meglegyen az egyensúly. De úgy látszik Sebet nem ijeszti meg, na majd ha nem számít rá, kap egy kis meglepetést.
- Sajnos a vattacukorral nem veheted fel a versenyt... - Közlöm ajkaimat összepréselve, aztán elnevetem magam. Sebastian is édes, de őt nem tudom megenni és nem hízik tőle a fenekem, szóval már alapból nagy hátránnyal indul. Na jó, talán ha az élete és a vattacukor között kéne választani, lehet beáldoznám az édességet.
- Sosem voltam pomponlány, de azért hajráá! - Vigyorgok, amikor azt kéri, szurkoljak neki, kezeimet a levegőbe emelem, a vattacukrommal együtt. Majd gyorsan vissza is hozom. Izgatott vagyok, ettől még inkább kell az édesség, hogy lenyugtasson és szerencsét hozzon Sebastiannak. Mondjuk ha én eszem, nem tudom, hogyan hozhatna neki szerencsét, de biztos van rá lehetőség!
Az első lövés egyész jól sikerül, akkor lelkesen tapsolok kicsit, aztán figyelek tovább. Bár Sebastian nem szerepel olyan jól, szerintem akkor is ügyes volt és büszke vagyok rá. Csillogó szemekkel pillantok rá, ő pedig szabadkozik. Mégis minek? Annyit ér el vele, hogy kinevetem.
- Nincs mit elnézni. - Mondom mosolyogva, aztán inkább azt nézem, mit is válasszak magamnak. Attól függetlenül, hogy kacatok, nagyon aranyos plüssök, azt hittem, nehéz lesz dönteni, melyik legyen. De amikor megláttam a nagy szemekkel rám bámuló, fehér plüssfókát, első látásra beleszerettem. Lelkesen kértem a bódés bácsit, hogy adja oda nekem a szerelmemet, most rögtön.
- Hozod kicsit? - Kérem Sebastiant kedvesen, majd megmutatom szabad mancsom. - Kicsit ragadok egyelőre. - Vigyorgok, mert amikor behajítom az ujjaimat, nehézkesen állnak vissza egyenesbe. De nemsokára megeszem a vattacukrom maradékát, akkor már csak kezet-arcot kell törölni és magamhoz is ölelhetem a fókácskámat.

- Akkor sikerült beleválasztanom. - Nevetek magamon, mert természetesen csak én lehetek ilyen szerencsétlen. Éppen meg akarom leckézteti olyasmiben, amiben én nem vagyok túl jó, ő meg tökéletesen bírja. Hogy törjem így le a szarvait, kérem szépen?
- Én elhiszem. - Vigyorgok rá szélesen, inkább megadom magam és elhiszem neki, mennyire édes a csókja, mielőtt még megmutatná. Látom a vigyorán, hogy meg akarja mutatni. Neeeem, nem szabad belenéznem, mert akkor megolvadok, mint a vattacukor a számban. Szóval inkább a játékokra figyelek, nem Sebastianra, nem hagyom, hogy befolyásoljon, most biztos nem.
- Már csak azért is abszolút megérte nem annak lennem. - Vigyorodok el szélesen, gonoszkásan, mert jól esik piszkálni, szerintem éjt-nappallá téve tudnánk szekálni a másikat. De éppen azt csináljuk, nem? Ez az egész, furcsán természetes. Nem ilyennek kéne lennie, azt hiszem.
- Na látod, ezért randizok inkább a vattacukorral, te csak tartod a gyertyát. - Nyújtom ki rá kék nyelvem, én is tudok ám piszkálódni, ha szeretnék. És ha nem tudnám, hogy nagyon megbánnám, még magamhoz is ölelném a nagy, puha cukorgömböt. Ezt komolyan nekem találták ki. Akár én is feltalálhattam volna!
Aztán megkapom az aranyos fókácskám, de az egyelőre még Seb áldozatául esik, lévén nem szeretném helyből megkékíteni. Olyan aranyos kis fehér és a fekete szemei... igazán aranyos.
- Hé, Sebastian! - Szólok neki, hogy felém forduljon, aztán egy harci mozdulattal, mint egy kardot, használom a maradék vattacukrom. Egyenesen Sebastian képébe tolom, bár csak az arca alsó felét tudom végigkenni vele, akkor is elégedettséggel tölt el. Muszáj nevetnem a fején, most már ő is igazi vattacukorszörny lett és ragadni fog mindenhez.
- Én szóltam, hogy vigyázz a szádra... - Mondom nevetve, de aztán közelebb lépek hozzá. Valóban, borzalmas pazarlás lenne csak úgy, ott hagyni az arcán, szóval kicsit lábujjhegyre állok, finoman lecsókolok egy kis cukrot az orra hegyéről, majd az álláról. Kuncogok, de még mielőtt belemelegedhetnék, felvillan a vörös lámpa a fejemben, hogy NAGYON NEM KÉNE EZT CSINÁLNOM.
De olyan finom.
Oh, fuck.

- Hát, azt azért nem mondanám... - Állapítom meg, szemeimet forgatva, majd ártatlanul pillogva és kissé megvonva a vállam. Nem mondanám, hogy hidegen hagynak a férfiak. De tipikus szinglibetegségben szenvedek úgy egy éve, egy nagy tábla csoki jelenleg irreálisan fel tud csigázni. Nem mintha nem én csináltam volna magamnak ezt a hülyeséget... és nem vagyok biztos benne, hogy hülyeség volt.
- Valószínűleg igen. Tudod, ha nincs ló... - Nevetem el magam, mert komolyan nem állunk le egymás piszkálásával, de mi lesz, ha egyszer komolyan meg akarom bántani? Rám se fog hederíteni, csak nevet rajta. Megtaláltam a dolog hátulütőjét.
Ahogy szólok neki, természetesen egyből visszafordul, én pedig lecsapok vattacukorcsodám maradékával. Először méltatlankodik, aztán nevetni kezd, a hupikék törpikékről kezd el beszélni.
- És melyik törp lennél? - Kérdezem nevetve, mert én tök jól mulatok az egészen, még akkor is, ha talán Sebastian nem annyira. Viszont nem hagyhatom, hogy pocsékba menjen a maradék vattacukor. Így lecsókolok róla pár falatot, és tudom, hogy nem kéne, nem így kéne csinálnom a dolgokat. De túl finom, hogy ne csináljam, ő pedig a hajamba fésül és rám lehel. Én pedig ugyanúgy reagálok rá, mint mindig, szinte cseppfolyóssá válok. Önként és dalolva dobom el az agyam racionális részét, lehunyom a szemeimet. Amikor hallom a suttogását, kicsit megremegnek a térdeim és kifújom bentrekedt levegőmet, elmosolyodom.
Érzem ahogy közelebb hajol és tudom, hogy most van az utolsó lehetőségem elhúzódni, és élnem kéne vele. Kéne. Annyi mindent másképp kellett volna csinálnom, hogy egyáltalán ne jussak ide. Most viszont már esélyem sem lenne ellenkezni és azt hiszem, nem is akarok. Sebastiannal csókolózni pedig olyan, mint... nem is tudom, hazaérni. Kék, ragadós, vattacukorízű csók, de azt hiszem az én esetemben ennél jobbat elképzelni sem tudnék.
Gyűlölni fogom magam emiatt.