- Díjnyertes paripa? Hahaha! - Buggyan ki belőlem a nevetés, mert ugyan szamárra gondoltam, nem akartam tényleg lefokozni. Ennek ellenére ismét beképzelt és ezt nem hagyhatom csak úgy neki, a végén még tényleg a fejemre nő, elburjánzik és bekebelez.
- Egyetértek! - Csapok le a beismerésre, hogy törppojáca lenne belőle, de én is elnevetem, mert valahogy nem tudok komolykodni. Mellette nem megy, talán ha olyan helyzet lenne, menne, de így, itt biztosan nem.
Aztán összekenem az arcát, vagyok olyan buta, hogy elkezdjem egyedi módon megtakarítani. Ő pedig kihasználja a helyzetet, őszintén, hülye is lenne, ha nem használná ki. Mondjuk én is hülye vagyok, hogy nem teszek semmit, inkább csak átrepülök vele egy másik világba. Nem most járok ott először, a mi kis világunkban, amikor nem számít a külvilág, kellemes visszalátogatás... a fenébe is, tényleg jobban csókol, mint tíz éve. Szinte beszúr az oldalam, amikor eszembe ötlik a gondolat: biztosan gyakorolt.
Kicsit furcsa, nosztalgikus érzés, de talán kicsit elhamarkodott is. Alig válnak szét az ajkaim, már azon jár az agyam, hogy talán nagyobb hülyeség volt, mint amilyennek elsőre tűnt. Aztán csak azt érzem, hogy rácsap a fenekemre.
- Héj! - Csattanok fel azonnal és a fenekemet simogatom. Nem fájt annyira, de akkor is lázadok a mozdulat ellen. - Az előbb még paripa voltál, most meg zsoké?! - Háborodok fel, miközben összevonom kicsit a szemöldökeimet és megrázom a fejem. De mielőtt még mérges lehetnék rá - istenem, annyira szeretnék! - közli, hogy irány a dodzsem és kiölti a nyelvét. Én pedig köpni-nyelni nem tudok. Az előbb még csókolóztunk, most meg... legszívesebben kitekerném a nyakát, olyan tiszteletlen. Komolyan ki fog készíteni, még a mai nap alatt.
Először azért futottam utána, hogy egy oroszlánugrással leterítsem és kiszedjem a nyelvét a helyéről, amiért így fel van vágva. Út közben viszont realizáltam a méreteimet és az esélyeimet, a kép hatására pedig elnevettem magam.
- Esélytelen, hogy én beüljek melléd! - Közlöm vigyorogva, mert most megvan a kevésbé életveszélyes lehetőségem a bosszúra. Ki is dobom a vattacukros pálcám és előveszek a táskámból nedves törlőkendőket, hogy megtöröljem magam, a kezeimet és az arcomat, felajánlok egyet Seb részére is, ha esetleg szeretne megszabadulni a maradék kék maszattól.

- Ha most itt lennél, ezért megütnélek! - Figyelmeztetem távolról, amikor már felé futok... a kancája? KOMOLYAN?! Nem tudom honnan gondolja, hogy így beszélhet velem és tényleg sikerült felhúznia. Út közben eltöröm a pálcámat, hogy levezessem az indulataimat és ne Sebastian lássa kárát. Pedig megérdemelné, komolyan megérdemelné!
De mire odaérek, már elszáll a mérgem java, és úgy döntöm, inkább a dodzsem pályán adom ki magamból, ott sokkal inkább fair esélyekkel menekülhet előlem. Ó, és meg is teszi, de még mennyire, én pedig élvezettel próbálom üldözni, de nem vagyok valami profi vezető, így esélyem sincs csodálatos találatot bevinni. Viszont látszik rajtam, hogy nem vagyok nagy profi, könnyű célpont vagyok mindenki számára, de élvezem, csak nevetek amikor már megint nekem jönnek. Na ezért nincs kocsim és nem szeretek vezetni, mert nem az én világom, de egy kis dodzsemezés nem öl meg, csak megerősít.
Mivel Sebastiant nem érem el, úgy döntöttem, hogy inkább én is elvegyülök a tömegben és keresek valami jó célpontot, akin kidühönghetem magam. A menet végén megállapítom, hogy nagyon jó dühterápia volt, már nem akarom Sebastian fejét leszedni, sőt, alig várom, hogy csináljunk még valami vicceset.
- Csináljunk még valami mókásat! - Lelkendezek, mert ez is jó volt, de valahogy olyan érzés, mint sós vizet inni. Oltja a szomjad, de egyszerre még szomjasabb leszel tőle.
- Kérem szépeeen! - Próbálom elvenni tőle a kis plüssfókámat, még nem is volt alkalmam megszeretgetni, pedig Sebastian nyerte nekem és most már mindig erre a napra fog emlékezetetni.

Párszor sikerült összeütköznünk és ezzel sikerült levezetnem az összes dühömet, ami még maradt bennem. Aztán hamar menni is szeretnék máshova, nehogy sok időt pazaroljunk el a mai napból.
- Legyen, de nem vállalok felelősséget semmiért! - Nevetek magamon, mert könnyen rám lehet hozni a frászt. És nem biztos, hogy épen jön ki onnan a dobhártyája, de ő akarta. Nekem mindegy, amúgy sem vagyok jelenleg lelki békében, most egy-két ijesztés már nem oszt, nem szoroz a nálam. Nem tudom, mikor jutottam el a "nekem már mindegy" szintre, de valahogy csak sikerült.
Azonban amikor el akarom venni a kis fókámat és megszeretgetni, akkor a magasba emeli, én pedig mérges kisgyerekként toporzékolok és nyújtózkodok utána. Természetesen esélyem sincs, utálom, hogy kicsit alacsonyabb vagyok nála és nem vettem fel valami vadan magas cipőt, hogy egyenlőbbek legyenek az esélyek.
- Héj! Azt mondtam, kérem szépen! - Ő kihasználja, hogy a kezeim ki vannak nyújtva, az orromra koppint vele és észre sem veszem, nem tudom elkapni. Mivel ekkor még nem tudom, hogy amúgy is megkapnám a fókámat, nekem pedig kell és komolyan felhúz ez a srác, akkor én sem játszok majd fair játékot.
Éppen közel hajol hozzám, amikor a kezeimmel elkapom a nyakát, hogy közel húzzam magamhoz és megcsókoljam. Ezzel remélhetőleg eléggé elvonom a figyelmem, hogy közben az egyik kezemmel szépen elengedjem, végigsimítok a karját és ha jól jönnek össze a dolgok, amint megkapom a fókámat, hátralépek és rávigyorgok. Ez esetben az orra alá dörgölöm a zsákmányomat. Tudom, hogy nem fair a csókolózást eszközként használni, hogy megszerezzek valamit, de sajnos nem születtem én sem angyalkának és ő akart csúnyán játszani.
- Most én érek oda előbb! - Azt, hogy mennyire felnőtt és komoly vagyok, azzal bizonyítom, hogy kinyújtom rá a nyelvem és most én kezdek el szaladni a szellemkastély irányába. A fenébe, valamit elfelejtettem... rá kellett volna a csapnom a fenekére. Na mindegy, a fókácska megvan, az a lényeg.

- Azt már rég megkaptad... - Mosolygok vissza rá gonoszkásan, amikor méltatlankodik a jutalom miatt. A gonoszkodásért nem jár jutalom, csak a kedvességért és cukiságért. Mint a friss házasok, úgy szökünk meg az édes kis fókámmal, egyenesen a szellemkastély felé. A bejárat előtt azért megvárom Sebastiant, mert egyedül nem lenne olyan vicces bemenni.
Bár kissé előtte megyek, hallom, hogy pókhálókról beszél, a hátamba törli a kezét. Én csak felvonom az egyik szemöldökömet, úgy nézek rá.
- Ha nem rémlik, faluról jöttem. Nem vagyok hercegnő, aki sikítva menekül a pókoktól vagy pókhálóktól. - Gondoltam jobb, ha ezt tisztázzuk, mert úgy néz ki, kiment a fejéből, ha ilyesmivel akar ijesztgetni engem. Nem igazán érdekel, ha koszos leszek, ha nem nézek ki tökéletesen, nem neveltek Barbie-babának. Nem, egyszerű halászlánynak neveltek, végül más lett belőlem, de ettől még... ah, mindegy. Hülyeség ezen agyalni.
Közben egyre sötétebb van és emiatt kezdek kicsit ideges lenni. A karjaimat magam köré fonom inkább, bár nincs hűvös, egy kicsit szaladgál a hátamon a hideg.
- De azért ne hagyj egyedül, jó? - Kérdem kissé halkabban és magam is meglepődök, mennyire hasonlít a hangom egy kis egérkééhez. Még semmi ijesztő nincs, de én biztos akarok lenni benne, hogy nem kell egyedül elveszve pánikolnom, mert azt nem nagyon bírják az idegeim.

- Telhetetlennek lenni már csak ilyen. - Sóhajtom ábrándosan, kicsit rájátszva, mintha megérteném, mennyire komoly a helyzet. De sajnos nem érzem át, én általában megelégszem az aprócska dolgokkal is. Nincsenek lehetetlen vágyaim, bár igazából nem hiszek a lehetetlenben.
- Igen, elég sok volt, szóval most tökre jól érzem magam. - Vonom meg a vállam és habkönnyű iróniával válaszolok a kérdésére, természetesen komolytalan vagyok, de most valahogy nem tudok vigyorogni meg nevetgélni rajta. Túlságosan nyomasztó ez a környezet, ahhoz, hogy vihogni kezdjek és csak úgy félvállról vegyem az egészet. Inkább vékony hangon kérem Sebet, hogy ne hagyjon egyedül. Ő pedig megfogja a karjaimat és a fülembe suttog.
- Öhm... én sem tudom. - Motyogom a választ, amikor azt kérdi, mióta félek és kicsit szorsabbra fonom a karjaimat magam körül. Aztán folytatja, a zombi szóval pedig olyan fájó pontot talál el, amit soha nem kellett volna, véletlen sem. Mázli, hogy nem látja, ahogy az oldalamhoz kapok, mert szinte fizikai fájdalmat érzek az elém tóduló képektől. Egy pillanatra szorosan lehunyom a szemeimet, hátha elűzöm őket, de inkább kinyitom és a sötét félhomályt nézem. Nevetgél, elenged, én pedig furcsán ismerős helyzetben érzem magam, ahogy kissé megszaporázom a lépteimet. Még jó, hogy megkértem, ne hagyjon egyedül! Már csak azért is csinálja, és onnan biztosan jó buli, de innen rohadtul nem az.
Aztán egy élethű hulla dől felém a fal felől, némi világítás és hörgés kíséretében. Én összerezzenek, egy aprócska sikoly szalad ki a számon, arrébb húzódok, de már nem remegek. Eszembe jut, hogy ez nem a valóság, csak egy díszlet. Libabőrös nyakkal és karokkal indulok tovább, kicsit gyorsabban véve a levegőt. Tudom már, miért olyan ismerős ez az érzés. Hiszen ezt élem át minden éjjel.

- Az állatkertes ötlet tetszik, a pókos kevésbé. - Nevetgélek még egy kicsit, aztán elkezdődik a horrorséta, aminek nem kéne olyan ijesztőnek lennie. De engem nem is ez a hely rémiszt meg annyira, nem ettől érzem magam ilyen borzalmasan. Hanem attól a lelki állapottól félek, amire emlékeztet a jelenlegi helyzet. Ahogy felébredek a rémálomból, egyedül ülök a sötétben, a szíven zakatol és fogalmam sincs, mihez kezdjek most. Ettől félek, de mégis eljön, éjszakánként eljön ez az érzés és nem tudom, hogyan nyomhatnám el. Nem akarok roncs lenni, aki telealtatózza magát, elhagyni nem fogom magam, feladni pedig még kevésbé.
Most viszont nem vagyok egyedül, elméletileg. Bár kissé nehézkesen, de feladom a büszkeségem és közelebb megyek Sebastianhoz. Kifújok egy levegőt és összepréselem az ajkaimat, mielőtt elbőgném magam. Utálom, hogy a könnyeim önálló életet élnek és néha lehetetlenség nekik parancsolni, egyszerűen utálom. Kissé remeg a kezem, de azért belékarolok és valami mosolyfélét erőltetek az arcomra, bár valószínűleg úgysem látja.
Igen, ez lesz a jó technika. Inkább nem a sötétre gondolok, meg arra, hogy mit érzek... Sebastianra koncentrálok, és arra, hogy most nem vagyok egyedül. És akkor majd elmennek az árnyak és semmi baj nem lesz. Talán nem ijedek majd meg egy műanyagból készült, feldíszített műhullától és halálhörgéstől sem.
Talán nem félek majd semmitől... illetve... remélem.

Jó ötlet volt átkarolni Sebet, mert magához húz és megsimogat. És ez olyan jó érzés, azonnal kattan az agyam és máris bújós cica módban simítom hozzá a buksimat. Emellett persze mosolygok, csak erőltetni kell kicsit az elején és őszinte lesz. Egész életemben bevállt ez a technika, remélhetőleg nem most fog csődöt mondani.
- Megvagyok. - Válaszolom halkan, most már tényleg megvagyok, pár perce még elbőgtem volna magam, hogy ki akarok menni innen. De ez olyan labirintusszerű, ahol meg kell találnunk a kiutat, nem? Na mindegy, majdcsak meglesz, valószínűleg még senki nem tűnt el bolyongás közben. Bár nem tudom, talán meg kellett volna kérdeznem a bejáratnál. Csak azért, hogy mire számítsunk, mennyire nehéz lesz innen kitalálni.
- Öh... te is hallottad? - Kérdem végig, ahogy kissé oldalra fordítom a fejem, hogy jobban halljak hátrafelé. Mintha hátulról szuszogást hallottam volna, most komolyan van itt valaki? Vagy csak felvétel? Most így nem tudtam eldönteni, de egyik sem tűnik túl kecsegtetőnek. Jobb, ha nem figyelek oda rá. Pontosan, ez lesz a jó technika.
- De azért, ha legközelebb mondjuk ránk fröcskölnek egy liter művért, akkor elvárom, hogy lovagiasan és hősiesen bevállald. - Csak hülyeségből mondom, sajnos nem tudom, mi vár ránk, de legalább most már őszintén mosolygok. Csak kár, hogy nem látom rendesen Sebastian arcát. Addig, amíg valószínűleg holt sápadt voltam és majdnem sírtam, praktikus volt a sötétség, most már kevésbé.

- Ha te mondod... - Én elhiszem neki, hogy senki nincs mögöttünk és véletlen sem lihegést hallottam. Mindenki úgy jár a legjobban, ha én csak csendben hiszek neki és inkább nem gondolkozom ilyesmiken.
- Ó, azzal semmi gond, ne félj, majd elkaplak. - Vigyorgok rá végül, miközben máris lelki szemeim előtt van a kép, ahogy én, a kemény amazon karjaimban tartom az ájult Sebet és máris nevetni támad kedvem. Amúgy a szerepcsere sem olyan rossz, mi modern és felvilágosult mesékben élünk, ahol a lány a lovag és ő menti meg a bajba jutott hercegét.
- Nem tudom, ezt melyik elsősegély-tanfolyamon tanultad, de szerintem téged átvertek... - Vigyorgok szélesen, amikor hallom a csókkal ébresztgetős sztorit. Szerintem ő sem gondolta komolyan, hogy ha elájul nekem, az lesz az első dolgom, hogy elkapom és az a második, hogy csókolgatom. Persze, talán eszembe jutnak majd ilyen opciók is az akkut, hisztériás pánikroham után. Ha elégszer kimondtam, hogy jézusom és hívtam segítséget erőteljesen vinnyogva, talán megkímélem majd kicsit a hangszálaimat. De amúgy is, egy ájultat csókolgatni? Abban mi az érdekes? Ennyi erővel egy zsák krumplira is ráerőszakolhatnám a románcot.
Aztán megérkezünk a csodálatos kínzóterembe, kicsit grimaszolom, amikor meglátom, mi van az asztalon.
- Itt vacsorázni...? Hát, ha megeszed és jobban ízlik, mint az én főztöm, akkor azt hiszem, vehetem sértésnek. - Vigyorgok rá újra, mert reménytelen. Amúgy sem szereti a tenger gyümölcseit, azt én imádom kettőnk közül. Emlékszem, amíg Lesvoson nyaraltak, nagyon kitartóan menekült a mindennapos halvacsora elől. Pedig nálunk tök természetes, hogy minden másnap halat eszünk, a hal nekünk olyan, mint nekik a sertés vagy a csirke.
- Tényleg morbid ez a hely. - Állapítom meg, ahogy felakasztott testek mellett megyünk el. Nem ijesztő, nem annyira, mint amennyire elsőnek tűnt. Sokkal inkább morbid.

- Ájultan már nem fogod tudni, hogy oldom meg a helyzetet, szóval nem kell attól félnem, hogy megharagszol... mondjuk ha leejtelek. - Ecsetelem neki vigyorogva, elméletben tök vicces de ha valóban megtörténne én tényleg teljesen pánikba esnék. De nem baj, ahogy mondtam, Seb előtt nem járatnám le magam, mert ő Csipkerózsika módban élné meg a jelenetet. Maradjunk annyiban, hogy a kevésbé "vicces" szerep jutna neki a történetben, és ez így is van jól. Nem kell, hogy lássa az idegbeteg, sérült, aggodalmában megbolondult Callie-t, jobb lesz neki nélküle.
- Én mondom, átvertek, nagyon átvertek... - Nevetek, mert tudom, hogy nem gondolja komolyan. Én viszont még mindig arra célzok, hogy komoly elsősegély tanfolyamon szerezte ezeket az infókat, de mindegy honnan vannak, akkor is hamisak. De még mennyire, ha egy csókkal meg lehetne oldani mindent... Sebastian már megoldotta volna a világ problémáit.
- Húzd be a nyelved... a végén még leharapom. - Húzogattam fel a szemöldökömet, úgy mondtam, amikor kiöltötte rám a nyelvét. Hú, ez nem is rossz ötlet, Sebastian lenne a legelveszettebb ember a nyelve nélkül. Se beszélni, se csókolózni, se enni nem tudna rendesen. Minő borzalom!
- Nem voltam éppen a helyzet magaslatán. - Vallom be, kissé zavartan mosolyogva, mert tényleg így volt, és roppant kedves tőle, hogy emlékeztet. Bár neki fogalma sincs, mit éltem át, rosszabb volt, mint egy egyszerű ijesztés. De kárpótlásul kicsit magához szorít, én pedig elvigyorodom és jobban érzem magam tőle.
- Úúú, igen, meg a vizes csodát se felejtsük el, szegény, biztos elhanyagolva érzi magát. - Kuncogok kicsit halkan, nem is hallom a denevérhangokat, csak az tűnik fel, hogy valami kéz nyúl felénk, hozzá és ér Sebastian fejéhez, de ő csak vigyorog rám, szóval biztos nem olyan félelmetes.
- Hát, fénykorodban még hosszabb volt, de nem rossz. - Nem akarom túlságosan fényezni az egóját, inkább csak próbálom elfojtani a mosolyomat. Ahogy tovább haladunk, meglátom a fényt az alagút végén. Nem, nem halálközeli élmény, csupán a kijárat felé közelítünk. Ahogy egyre világosabb van, egyre kevesebbet látok, a szemem alkalmazkodott a sötéthez. Most fáj nézni, minden vakít és hunyorogva próbálok kitalálni erről az istenverte helyről.

- Nem akarok maradi lenni, de szerintem a fájdalomcsillapító hatásosabb... - Forgatom meg szemeimet mosolyogva, mert azért nem adom olyan könnyen a bőrömet. Bár ez még mindig elméleti feltételezés, mert a való helyzetben sem csókolgatni, sem puszilgatni nem lenne lelki erőm. Jobb lesz nem gondolkodni rajta.
- Azt tudom, te butaaaa! Amúgy ki hozná az ajándékot? - Legyintek, elnyújtom a szót és próbálok komoly képet vágni hozzá, de el kell nevetnem magam. Aztán amikor meghallom a válaszát a nyelvleharapásra, abbahagyom és inkább csak vigyorgok.
- De az úgy már nem fenyegetés! - Magyarázom neki a problémám kissé gesztikulálva, de nem érdekel, nem tagadom tovább, hogy csinálom. Akinek nem tetszik, az ne beszélgessen velem. Seb sosem szólt miatta, remélhetőleg nem most kezdi el zavarni.
- De én nem szeretem, olyan idegesítő, amikor elvesztem a kontrollt. - Magyarázom ismét egy-két kézmozdulattal, aztán inkább újra összefonom a karjaimat magam előtt, mert nem érzem magam kényelmesen, főleg, ha erre gondolok. Nem akarok a sérült lány lenni, aki egy kísértetlabirintuson se tud végigmenni kompromittáló viselkedés nélkül. És innentől kezdve biztosan nem is leszek az.
- Jó ötlet. - Mosolygok, amikor felveti, hogy hagyjuk a végére a vizes játékot. Körbeérni... nem most lesz az, mire mindenre felülünk, amit meglátunk és megkívánunk. Az óriáskerekezés is jól hangzik, egy kicsit megnyugtatja majd a gyomromat a zuhanás után. Biztosan fel fog kavarodni, szóval most inkább nem tervezek Sebastiannal versenyezni. Nem vagyok olyan könnyelmű, mint legutóbb - semmilyen értelemben.
Aztán végihallgatom a mondanivalóját a haja hosszáról, a fénykorára csak megrázom a fejem, hogy idegesítsem, de aztán csak elnevetem magam.
- Igenis, értettem! - Na jó, itt az ideje, hogy megadjam neki magam és tényleg imádjam úgy, ahogy van. Ezzel már nincs szívem vitatkozni, nem mintha én bárkit is meg akarnék változtatni magamon kívül. De a fénykoros poént nem hagyhattam ki, álmatlan éjszakám lett volna.
- Ó, ami azt illeti, a vaku nem vakít, ha a gép jó oldalán vagy. - Vigyorgok, mert hát én is egy vagyok a mániákus kattogtatók közül, bár nem annyira szeretem az ilyen rendezvényeken fényképezgetni a sztárokat. Én modellekkel szeretek dolgozni, akik tudják, mit csinálnak és hogyan viselkednek és követni tudják az instukcióimat, nem pedig amatőr modellnek csúfolt sztárocskákkal, akik alkalmi fotózásokat vállalnak csak be.
- Jaj, szegénykém, nehogy valami bajod legyen egy kis fénytől... - Mondom elvékonyított hangon megsimogatom a hátát, de látszik, hogy túljátszom. Főleg azért, mert gúnyolódásnak szánom, mert az én szemem elég hamar hozzászokik a kinti fényviszonyokhoz.
- Na jó, a gyenge láncszem, azaz miattam osszuk be úgy, hogy egy gyomorforgató, egy nyugis és akkor mindenki boldog lesz és megtarthatom a vattacukrom is, na? - Kérdem elmosolyodova, hogy mit szól az ötlethez. - Viszont akkor most menjünk zuhanni, mert egyelőre tök nyugis vagyok. - Válaszolom kuncogva, mert ez úgy hangzott, mintha akkora probléma lenne. És tudjátok mit? Jelenleg igenis nagy probléma! Itt az ideje, hogy felpörgessem magam újra, hiszen egy vidámparkban vagyunk!

- Inkább a napod, talán a heted legjobb pár óráját adnám... még mindig nem csábító büntetés. - Összepréselem az ajkaimat, úgy húzom fel őket, de nem tudom sokáig tartani, végül elvigyorodom. Na jó, talán szívesen adnék gyógypuszit a fájós buksijára, de csak mert nem bírom nézni, ahogy szenved valaki. Seb csak vigyorog azon, hogy a kezeimet nem tudom magam mellett tartani huzamosabb ideig, de nem szól érte semmit... csak merjen!
- Ennél vannak sokkal ijesztőbb dolgok... - Válaszolom halkan, egy pillanatra elgondolkodom, majd elvigyorodok. - Mondjuk nem éppen ez a hely! - Vigyorgok, majd hüvelykujjammal a hátam mögé mutatok, hiszen már kiérünk a labirintusból. Aztán amikor meghallom, mit mond a fényképészetről, drámaian felsóhajtok. Akárhova elmenne a hattyú halálának alakítása, ahogy elgyötört arccal a mellkasomra simítom a kezeimet.
- Ah... ez szíven szúrt. - De aztán csak elnevetem magam. Megértem, hogy nem szeret sem fotózni, azt sem szereti, ha fényképezik. Azt is, ha nem szeret képeket nézegetni. Mindet elnézem, amíg engem nem akar lebeszélni róla, márpedig nem olyannak ismertem meg... de hajj, az már jó régen volt.
- Dög? - Mosolyodok el cicamosollyal. - Ez tetszik. - Válaszolom végül, aztán elnevetem magam, ő is ezt teszi, de véletlenül sikerül annyira elengednem magam, hogy amikor levegőért kapok, véletlen horkantok egyet. Gyorsan a szám elé kapom a kezemet, megszeppenten pillogok, én sem számítottam erre. Aztán végül a másik kezem is az arcomra tapasztom, hogy magamban tartsam a nevetést. Ha most belekezdek, biztosan végeláthatatlan hihihahaha-röff-hihihihahaha-röff áradat kezdődik el, az pedig nagyon gáz.
Végül hagyom, hogy Sebastian elirányítson a kalózhajó felé, beülök vele, hallom, ahogy az avatarról magyaráz.
- Ó, remélem magad is belesoroltad, mert te leszel az első számú célpont! - Nevetem el magam ismét, most már kissé visszafogottabban, Sebastian mellett ülve. Ebben a játékban tényleg semmi durva nincsen, tökre jól elvagyok vele, nem akarok senkit avatarrá változtatni. De attól még nem vicces, szóval úgy teszek, mintha rosszul lennék, és köhögést erőltetve hajolok le Seb lábához. Természetesen semmi bajom, de majd meglátjuk, mennyire tetszik neki.

- Nem győztél meg, az érveid bűzlenek. - Hangsúlyozom ki az utolsó szót, aztán nevetgélek rajta kicsit, mert tényleg. Komolyan bűzlenek. Nem is igazi érvek, a levegőből összeszedett, jól megkavart szavak, hogy fűzögessen. Mázli, hogy én is jól tudok bánni a szavakkal és nem dőlök be neki olyan könnyen.
- Nem vagyok lesifotós! - Kérem ki magamnak azonnal, mert én hivatalos, képesített fényképész vagyok, aki esztétikailag mutatós, általában tudatosan megkomponált műveket gyártok, nem pedig bokrok mögött kommandózok egy-két távolról készített, ócska minőségű, tudatosságot nélkülöző valamiket adok el szennylapoknak. Már csak a feltételezés is sértő!
Aztán elkezdtek horkantani, de Sebnek nem elég az egy horkantás, vigyorog, és könyörög, hogy ne fojtsam vissza a nevetést. El is veszi a kezeimet, én grimaszolva próbálom még tartani magam, de nem bírom, már a gondolatától nevetnem kell, hogy tudom, mi fog történni. Kinevetem magam, egészen addig amíg levegő van a tüdőmben. Aztán kénytelen vagyok levegőt venni, ezzel újra horkantva egy nagyot. A hülye hangon ismét röhögöm kell, kicsit előre is dőlök, könnyek szöknek a szemembe és már fáj a hasam, de megint elfogy a levegőm és ismét idióta hangot adok ki magamból. Istenem, hogy lehetek ennyire elcseszett?
- Elééég... - Nevetem, majd ismét próbálom befogni a számat, vagy legalább az orromat, hogy a számon vegyek levegőt és ne röfögjek tovább, mint valami retardált malacka.

- Már megint nagyon elbízod magad... - Figyelmeztetem már a játékon ülve, majd a menet közben úgy döntök, elkezdek úgy csinálni, mint aki éppen hányni készül, lehajolok. Ő azonnal simogat, megfogja a hajamat és kedvesen beszél hozzám, biztat, hogy mindjárt vége. Az az utolsó pont, amikor nem bírom ki és elnevetem magam, úgy egyenesedek fel lassan.
- Bevetted? - Nevetek rá, majd amikor ránézek, abbahagyom. - Óóó, te tényleg bevetted. Olyan édes vagy, nyúú. - Mosolyodom el és gyorsan megölelem kárpótlásként. Kicsit talán sajnálom, hogy ezt csináltam... bár nem, mégsem. Az arckifejezése megérte.

- Nem! - Vágom rá helyből, mert erre igenis harapok. - Nem vagyok lesifotós. Fotográfus vagyok, képesített fotográfus, egy művész, ne hasonlíts hozzájuk! - Erősködök tovább, mert ha valamit, ezt biztosan nem hagyom annyiban és nem adom meg magam. Sőt, kikérem magamnak... lesifotós? Tényleg csak ennyire tart, hogy sztárok után kommandózva próbáljak elkapni egy-két titkos pillanatot? Hahó, én Callie vagyok, sosem elégednék meg ilyesmivel.
Aztán el kell engednem magam, és végtelennek tűnő nevetésroham tör rám, amíg erőszakkal meg nem próbálom visszafogni, eleinte kevesebb, majd több sikerrel.
- Szerintem... most már az egész vidámpark felismer róla. - Én is nevetgélek még kicsit, de már sikerült abbahagyni a nevetőgörcsöt. Kiegyenesedek és kicsit megtörlöm a szemeimet. Szerintem még mindig annyira, de annyira gáz ez a nevetés. Kicsit sem nőies, nem éppen felvállalható, de Sebastian erőltette, most viselje, hogy hülyének néznek!

Amikor a díjnyertes alakításomat beveszi, nem sokáig bírom anélkül, hogy nevetve felegyenesedjek. Akkor csak visszakérdez, egyértelmű, hogy bevette, de olyan aranyos, hogy kárpótlásul muszáj megölelgetnem, de akkor is megérte.
- Neee! - Kérem, miközben próbálok nevetve kicsit távolabb húzódni, amikor csikizni kell, kicsit meg is lököm a mellettünk ülőt, de nem érdekel, ahogy akkor sem, amikor csúnyán néz ránk kiszálláskor. Egyáltalán nem érdekel, túl jól érzem magam Sebastiannal, hogy most ilyesmin problémázzak.
- Pofátlan vagyok, hogy nem azt választottam, igazad van... - Nevetek én is, amikor a rózsaszín vattacukorról van szó és éppen hízelegnék neki még egy kicsit, amikor elkezdi a durcát és a harcot a kárpótlásért. Láttam ám, hogy nem haragszik, inkább csak megkönnyebbült, de inkább úgy teszek, mintha elhinném, hogy tényleg megsértődött rám. Odalépek elé, kezeimet arcának két felére simítok, lágyan mosolyogva pillantok fel rá.
- Ugyan, ha durcizol, akkor nem lesz kellemes kárpótolni, naaa... - Mondom kérlelően, majd a kezeim lejjebb siklanak a karjaira, ahogy próbálom szétfűzni őket, hogy megfoghassam az egyiket. - Gyere inkább az óriáskerére. - Mosolygok rá továbbra is, és a siker érdekében még pillogok is párat. Na jó, be kell vallanom, hogy megérdemli a szeretgetést. Én meg... szeretek szeretgetni, nagyon, de attól félek, hogy éppen jelenleg a rossz embert választottam. Ismét.