Még mindig nem tudtam feldolgozni, hogy a múltkor olyan csúnyán elszúrtam a HH-ban. Végül nem sült el rosszul, pontosabban rosszabbul is elsülhetett volna. Egyszerre akarom elfelejteni, hogy túl tudjak lépni ezen az egészen, és örökre emlékezni, hogy soha ne kövessek el újra ekkora baklövést. Az egyetlen legális módja, hogy kiürítsem az agyam, hogy fizikailag kikészítsem a testem. Mióta Dean meghalt, még csak a drogok közelébe sem mentem, nem most fogom újrakezdeni a füvezést, meg a vég nélküli piálást. Különben is, öreg vagyok én már ehhez.
Hatra értem haza, és egy gyors zuhany után ágyba dőltem. Úgy aludtam át a délelőttöt, mint akit fejbe vertek, egy újabb zuhany és egy kellemesen kiadós „reggeli” után pedig edző cuccba ugrottam és a park felé vettem az irányt.

Bemelegítésnek futok egy kört, így adódik lehetőségem kinézni azt a helyet, ahol nem zavarok majd senkit, és engem sem zavarnak. Nem szeretem, ha napozók, ebédelők, olvasók, vagy kutyasétáltatók tekintetének kereszttüzében kell edzenem. Olyan, mintha produkálnám magam nekik… Ugyanakkor teljesen egyedül sem szeretek lenni nyílt terepen, hála a katonai kiképzésnek. Minden előnye mellett az ember fel tud venni néhány rossz szokást a seregben.
Fülemben fülhallgató, kellemes rock pörgeti tovább a pulzusomat, amikor megállok egy kellemes tisztáson. Kicsit kapkodom a levegőt, ahogy felmérem a terepet: egy andalgó szerelmes pár, egy aktákat olvasgató nő, néhány járókelő, meg persze a futók, akik jönnek-mennek. Veszek egy mély levegőt, próbálom nyugtatni a légzésemet, és lelépek a murvás útról a fűre. Pár lépés után megállok, gyorsan lenyugtatom a pulzusomat, ahogy bevetés előtt tettem. Lehunyom a szemem, megtekerem a fejem, kiropogtatom a nyakam, átmozgatom a vállam. Vált a zene, és ahogy felcsendülnek a System szám első ütemei, felpattan a szemem, magam elé emelem az ökleimet, és árnyékbokszolásba kezdek. Szeretem ezt csinálni, megmozgatja az ember fantáziáját, újra játszhatok helyzeteket, képzeletben szarrá verhetek olyanokat, akiknek soha nem tudtam ellátni a baját.
Rendesen átizzadva engedem le sajgó karjaimat. Elfáradtam, szünet nélkül bokszoltam végig tizenkét menetet, igaz, az ellenfél csak a fejemben létezik. Meleg van, és utálom, ahogy fojtogat a saját pólóm, ezért leveszem és megtörlöm egy száraz foltban a homlokom. Ha jól emlékszem, van a közelben egy nyilvános kút, arra veszem az irányt.

Túl vagyok az első héten, és jelentem: túléltem! Sőt, szerencsére már az édes közömbösségem a szak iránt is elmúlt, és nem "Lesz, ami lesz!" alapon járok már be. Vannak órák, amiket imádok, és vannak amiket gyűlölök, vannak amiket feleslegesnek, és vannak amiket hasznosnak találok, egyszóval megfogalmazható érzelmeket váltanak ki belőlem, ami annyival jobb, mint a "semmilyenség". Annak pedig külön örülök, hogy újra kezd összeállni a napirendem, így ehhez igazodva megfelelően be tudom osztani az időmet, a hatalmas kavalkád helyett. Talán kicsit kényszeresen ragaszkodom a szokásaimhoz, de régen ezek segítettek, hogy minden napomat átvészeljem, hogy ne törjek össze, és néhány dolgot máig sem bírok elengedni. Ilyen például a hajnali futás, ami közben össze tudom szedni a gondolataimat, és erőt merítek az előttem álló naphoz, valamint a délutáni kutyasétáltatás, amikor kicsit kiengedhetek. Most is épp Nessyvel vagyok úton a park felé, hogy megünnepelve a pénteket ne csak sétálgassunk, hanem kedvenc hobbijának hódolhasson, kergethesse a galambokat.
Amint beértünk a park területére elengedem a csinos kis pórázáról, hadd csámborogjon kedvére. Még csak párszor voltunk itt, ezért új neki a környezet, és sajnos Ő is új az ittenieknek, mert máris hallom a kisgyermekes anyukák sipító hangját.
-Azonnal gyere ide, mert megharap! Mégis ki engedi, hogy egy ilyen szörnyeteg szabadon rohangáljon a parkban? Egyáltalán szabad ide kutyát behozni?- és most szerencsém van, mert nem talál támogatókra. Értem én, hogy egy hatalmas kutyáról van szó, aki konkrétan nálam is nehezebb, de hogy ijesztő és vérszomjas lenne, azt kétlem. Hisz úgy néz ki, mint egy óriási gombolyag. Ha tehetném, ilyenkor minden szülőnek elmagyaráznám személyesen, hogy Nessyt csak a galambok érdeklik, és imádja kisgyerekeket. Valamint azt is, hogy a gyermekük nem hülye, és nem véletlenül megy oda a hatalmas kutyához, hanem mert érzi, hogy nem kell tőle félnie...de mindegy, most inkább csak csettintek és a hűséges eb máris a lábamnál terem.
-Gyere pajti, keresünk egy békésebb helyet.- s tovább sétálunk a park közepe felé, én komótosan, Vanessa pedig előre, előre szaladva, biztosítva nekem a terepet egészen egy ivókútig, ahol hirtelen lecövekel, és egyértelműen jelzi, hogy márpedig neki víz kell. 4 éve van nálam, és azóta megtanultam olvasni a testbeszédéből, a gesztusaiból, ezért előhalászom a tálkáját a tálamból, és elkezdem megtölteni. Alapszabály, hogy vizestál nélkül nem indulunk 20 percnél hosszabb sétára, mert eleve nagytestű, hatalmas bundája van, ezért hamar szomjas lesz.
Amíg telik a tál, Nessy hirtelen megtorpan, majd boldogan kezdi csóválni a farkát, ezért hátrapillantok, hogy minek örül annyira. Ó igen, egy férfi közeledik egyértelműen felénk, aki-mint minden ember, aki egyenesen felé tart- potenciális játszótársnak számít az ő szemében. Távolabbról csak azt láttam, hogy félmeztelen, s nem igazán tudtam mire vélni a dolgot, de amikor közelebb ért egyértelművé vált, hogy épp végzett az edzéssel, pólója a kezében lóg csurom vizesen.
-Bocsánat, egy pillanat és végzek!- Nézek fel a kúthoz érkezőre egy mosoly kíséretében, és megvárom míg félig megtelik a tál, majd leteszem Nessy elé és már át is adom a helyem.

Láthatatlan ellenféllel csak akkor jó bokszolni, ha realisztikusan el tudod képzelni a mozgását, az ütéseit, azt, ahogy bekapja és kivédi a támadásaidat. Bármennyire is szeretnék a hülye barna picsa ellen küzdeni, nőt még képzeletben sem verek, no meg amúgy is olyan béna volt, hogy az első menetben kiütném. Inkább előhalászok egy régi harcost, akit már számtalanszor elpáholtam ilyen alkalmakkor és kemény küzdelembe kezdek saját fantáziám szüleményével. Rongyosra izzadom a pólóm, és megfogadom, hogy legközelebb hozok valami törölközőt is. Leengedem és lerázom a karomat. Nyújtanom kéne, de ölni tudnék egy korty vízért, úgyhogy a levezetést későbbre halasztom.
Az ivókút felé tartok, és észreveszem, hogy az ott szobrozó hatalmas kutyának szimpatikus vagyok. Nem emlékeztet semmilyen fajtára, amivel eddig találkoztam, de ez nem jelent semmit. Én csak a seregben használt kutyákat ismerem, meg azokat a dögöket, amiket testőr karrierem során láttam: németjuhászok, belgajuhászok, labradorok, rottweilerek, dobermannok, staffik, pitbullok. A patkányok – alias csivavák, yorkik, pincsik – nálam nem számítanak kutyának. Az ismeretlen állat óriási, szerintem a csaj, a gazdája simán felpattanhatna a hátára. Na, jó, talán nem, de egy gyerek biztosan. Nem félek tőle, bár nagy kutya, nem látok rajta olyan jelet, ami agresszióra utalna: liheg és csóválja a farkát. A gazdája vizet tölt neki, póráz nincs a kutyán. Nem hiszem, hogy egy emberevő szörnyet ilyen lazán sétáltatna egy pehelysúlyú kislány.
Vállamra dobom a pólómat és megállok a kutya előtt. Ismerem a protokollt, felé nyújtom a kezem, és ha megszagolta, megvakarom a füle tövét.
- Semmi gond, csak nyugodtan. – a lányra pillantok, nem akarom sürgetni. Iszonyú szomjas vagyok, de soha nem vennék el egy csepp vizet sem egy állattól. Ujjaimmal beleszántok a hajamba, aztán rájövök, hogy rossz ötlet volt, mert az is tiszta izzadtság. Felszabadul az ivókút, nagy kortyokban iszom, aztán az arcomra és a hajamra is bőséggel teszek. Felfrissít a hideg víz. Lerázom a kezemről a vizet, és a lány felé fordulok.
- Szép kutya. – mondom, kicsit rekedten a gyorsan kortyolt hideg víztől. – Milyen fajta?
Nem vagyok egy nagy csevegő, de az élet megtanított arra, hogy minden apró részlet fontos lehet. Még egy új kutyafajta megismerése is. Soha nem lehet tudni, ha kirúgnak, még a végén elmegyek kutyatenyésztőnek. Gyorsan végigmérem a lányt. Csinos, bár kétségtelenül iszonyú fiatal. Erről eszembe jut az az este a HH-ban, Bonnieval és érzem, hogy megfeszül az álkapcsom. Csak remélni tudom, hogy olyan hülye picsából nincs még egy ebbe a városban, mert ha igen, akkor esküszöm menekülőre fogom. Vagy nekiállok sorozatgyilkolni. Még nem döntöttem el.

Nessynek jó napja van, mert a férfi nem idegenkedik a hatalmas rasztás bundától, és a kötelező kézszagolgatós ismerkedés után megvakargatja a kutyusom fülét. Látszik, hogy nőből van a Nagylány, amint meglát egy helyes, izmos pasit már csurgatja is a nyálát! S bármennyire csábító elsütni a poént, inkább nem jegyzem meg hangosan, mert nem vagyok olyan kapcsolatban a férfivel, hogy ezt megengedjem magamnak. Nem gondolnám, hogy félreértené, jóval idősebb mint én és sokkal értelmesebbnek is tűnik ennél így első ránézésre, de egyszerűen nem vagyok az a túlzottan közvetlen típus. Viszont önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám, szerencsére még mindig azt várom, hogy megteljen a tál, így ezt senki nem láthatja.
Miután elégségesnek ítélem a vízmennyiséget az edényben arrébb állok, átengedve a terepet az idegen férfinek, és leteszem Ness elé a tálat. Mutatóujjamat mellmagasságba emelem, ez jelenti neki az ÜL! parancsot, s Ő engedelmesen szót fogad. Katonás rend van itt kéremszépen, és Ő ezt pontosan tudja. Csak tőlem kaphat enni vagy inni, és csak akkor láthat hozzá, ha engedélyt kap. Egyrészt, mert így nem ugrik azonnal a nyakamba, amikor én eszem, másrészt így megelőzhető az, hogy megmérgezzék. Szomorú, de ez volt az első, amire megtanítottam -a szokásos, ül,marad,lábhoz vezényszavak után-, mert anno, amikor még a kertvárosban laktunk nem mindenki szerette a kutyákat. Azóta sem tudok megbocsátani annak a beteg baromnak, aki képes volt az előző, még a bátyámmal közös, kutyánknak "jutalomfalatot" adni. Egyszerűen embertelen és aljas, és nem hagyom, hogy még egyszer előforduljon...szóval ha tetszik Nessynek, ha nem, csak parancsra táplálkozhat. Csettintve leengedem a kezem, jelezve, hogy szabad, és visszafordulok a nemrég érkezett idegen felé.
A férfi nagyokat kortyol az ivókútból s meg is mosakszik, így van időm feltűnés nélkül jobban szemügyre venni. Idősebb nálam, a bátyámnál, Danielnél is, és jóval izmosabb mint egy átlag ember. Karján tetoválás, és meg sem lepődök az árulkodó ARMY felirattól, de nem tudnám megmondani, hogy hol szolgál, szolgált. Szégyen s gyalázat, de lövésem sincs a katonaságról. Ilyen szempontból baromi szerencsésnek mondhatom magam, mert mindössze a történelemkönyvekben és az aktuálpolitikában találkoztam a háború borzalmaival, saját bőrömön sosem tapasztaltam azokat. Nekem leginkább csak lelki csatározásokat kellett vívjak...de az azért más tészta. Csak akkor eszmélek fel a gondolataimból amikor a férfi felegyenesedik, és talán kicsit túl hirtelen kapom le a tekintetem a tetoválásáról, ismét Nessyre nézve, bár remélem nem tűnt fel neki, vagy ha igen, nem tekinti illetlenségnek.
-Köszönöm!- mosolyodom el halványan, s jóleső érzés tölt el, hogy rajtam kívül más is értékeli Ness különlegességét.-Ő egy komondor, ősi magyar pásztorkutya. Azért ilyen a bundája, mert így a hideget és a meleget is bírja, és a farkasok sem képesek megsebezni.- felelem kicsit bővebben, mint azt a férfi talán várta, de nem akartam egy tőmondatra korlátozni a válaszomat.
-Egyébként egy csupaszív mackó.- teszem még gyorsan hozzá, mielőtt egy farkasölő terminátorként jelenik meg előtte ez a csodálatos fajta.

Elfáradva, begörcsölve érek a vízforráshoz, és azon kívül, hogy le kéne nyújtanom, hidratálnom is kell magam, hogy az izomlázat elkerüljem. Ez azonban még várat magára, ugyanis legyek bármilyen kemény, gyerektől és állattól soha nem vonok meg semmit. A hatalmas kutyának, ezzel az ide nem illő bundával láthatóan melege van és szomjas. Nagyobb szüksége van a vízre, mint nekem, én kibírtam már ennél durvább borzalmakat is.
Felfrissítem magam, ahogy csak tudom: iszom, locsolom magam. A lány felé fordulok, elkapom a pillantását, ahogy a tetoválásomat nézi. Pont olyan a tekintete, mint aki most lát ilyet először. Mondjuk, amilyen fiatal, ezen nincs mit csodálkozni. Az Ő korosztálya már nem foglalkozik az ilyen dolgokkal. Már nem divat dolgozni, tűzbe menni a hazáért, mindenki gyorsan, kevés munkával, sok pénzt akar keresni, lehetőleg egész nap a gép előtt ülve.
- Érdekes választás… - elengedem a lányt a tekintetemmel és a kutya felé fordulok. Simogatom a fejét, mert bökdösi a kezem – Van valami különösebb oka, hogy erre a fajtára esett a választásod?
Pásztorkutya, meg farkasok… Zavaros a sztori, nem hiszem, hogy itt bármi ilyesmire is szüksége lehetne.
- És mi a neve a te kis mackódnak? – rámosolygok, miközben még mindig a kutya fejét simogatom. Bundája durva, furcsa tapintású, de hát nem is ölebnek lett tenyésztve. Ha nem ilyen lehetetlen munkaidőm lenne, biztosan lenne egy minimum 40 kilós szőrgombolyagom.
- Gerard vagyok. – nyújtom felé a kezem, mert úgy érzem, most már itt az ideje. Nem tudom, hogy kell beszélgetni, nem ismerem az illemszabályokat sem, de megteszek minden tőlem telhetőt.