Halasztott a sulival, mivel lehetősége volt többet dolgozni a rendőrségnél. Kedvére volt, szívesebben tanulta a törvényeket, mint a sok értelmetlen fogalmat kommunikációból. De szeptembertől vissza fog menni, elhatározta. De addig is... Épp egy Mr. Powell nevezetű férfit próbál megkeresni. Azt mondták ha tanulni akar, ő a legjobb. Ő pedig feltétel nélkül elhiszi, mert hallott pár kemény háborús történetet, no meg hogy zöldsapkás is volt, szóval sok olyat, ami elég ahhoz hogy értelmes személy ne kössön bele ebbe az emberbe. Van tekintélye, van tudása és főleg rengeteg tapasztalata. Egy biztos, nincsenek olyan naiv reményei, hogy majd a két ferde szeméért elvállalják hogy kiokosítsák. Mert a férfi katonai és testőri tapasztalatai, azok igazából megfizethetetlenek, de talán mégis tud mondani egy árat. Értelmes dologra szeret költeni és tanulni mindig érdemes. Ha mást nem tesz egy próbát.
Kapott pontos leírást, nevet, azt is hol szokott gyakran feltűnni, valószínű itt dolgozik. Ennyire azért nem folyt bele. Már csak két hónapja van szabadon a munka mellett, gyorsan döntött és lépett.
Ahogy most is, biztos léptekkel közelíti meg a férfit, mikor egyedül van az utcán, valami irodaház előtt, egyértelmű jelzésként, hogy ő hozzá megy.
-Jó napot, Mr. Powell? Három percre tartom fel. Ha igennel felel, akkor kicsit többre. - Mondja tökéletes angollal, határozottan, színtelen hangon. Benne is van valami katonás fegyelem, noha a kora miatt egyértelmű hogy szagolni sem szagolt a dologhoz. Egyszerű fehér inget és a nagy meleg ellenére hosszú szárú farmert visel.

Délelőtt gyorsan elintéztem minden sürgő dolgot, a klubhoz még korán van, a takarítok se vetették még be magukat talán. Az egyik irodaház aljában mindig áll egy kedves standos, a világ legszarabb kávéját főzi, de jó vele dumálni. Veterán. Szégyen, hogy ebből kell megélnie.
Épp néhány ügyvéd páváskodik nála, így félreállok, kezemben a mocskos mosogatóléhez hasonló kávéval. Lassan szürcsölöm, mert ha már megvettem, megiszom. Figyelem az utca forgatagát és egyből szemet szúr egy fiatal srác – vagy lány? – aki felém tart. Hát már egy rohadt kávét sem ihat meg az ember nyugodtan?
Meglepően határozottan adja elő magát, pedig nem keltem egy kedves ember benyomását általában. Gyors ellenőrzést hajtok végre, de nem, most sem mosolyogtam. Meglep, hogy tudja a nevem, bár biztos valaki küldte hozzám. De minek?
- Két perc. Hallgatom. – ha már megzavart, legyen rövid és tömör. Fúrja az oldalamat, hogy mit akarhat, mire kéne igent mondanom és mitől lenne úgy hosszabb?
Várom, hogy belekezdjen, jelentőségteljesen az órámra nézek, aztán zsebre dugom a kezem.

-Elég. - Neki sem kell több, ha meghallgatják fél siker. Az sem zavarja hogy sürgetik, ez egy rohanó város, és Tokió sokkal durvább. Két perc sok idő. - Tanulni óhajtok, valakitől aki kitűnően és lelkiismerettel végzi a munkáját. Önt ajánlották. Közelharcban megfelelek, lőfegyverrel tanulok bánni. Az Ön szakértelme de főleg tapasztalata sarkallt arra, hogy felkeressem. Nem könyvekből és jegyzőkönyvekből akarom megismerni az utcát és a világ valós veszélyeit és buktatóit, hanem olyantól, aki megjárta a poklot a háborúban. Hogy kemény legyen velem, mert a világ sem lesz kedvesebb. Megfizetem. - Teszi hozzá, kissé monotonon és színtelen hangon adta elő ugyan, de a szinte fekete szemében olyan heves tűz ég, ami beszédesebb, mint ő maga. Ő is megjárta már a saját poklát, de nem érzi magát felkészültnek. Csöppet sem, ő egy zöldfülű, tudja jól, de ezen lehet változtatni. Csak egy jó mentor kell hozzá. Akkor pedig minden eszköz a kezében lesz, hogy sorra vegye ami a képzeletbeli listáján rajta van.

Megrándul a szemöldököm. Határozott a kiscsávó, ki sem nézném belőle. Még jó, hogy legalább a hangja férfiasabb, mint a kinézete, legalább nem kisasszonyoztam le. Bele is kezd, színtelen hangon adja elő a sztorit.
- Nem kell a seggnyalás. – vetem oda, mikor végre levegőt vesz – Ki ajánlott?
Kíváncsi lennék, hogy kiből tudta kihúzni mindezt. Ki mondta neki, hogy vállalok tanítványt? Kölyköket, akik menőzni akarnak a haverok előtt. Cöh! Végig pörgetem az agyamban a listát, nem túl hosszú. Ki lehet a közös pont?
- Miért gondolja azt, hogy egyáltalán vállalok ilyesmit?
Ha meg is fontolnám, hogy igent mondok, a szívemre kéne hatnia. Hogy megsajnáljam, hogy elhiggyem, tényleg erre van szüksége ahhoz, hogy normálisan tudjon élni. De ugye a szívemet már rég kiselejteztem. Nem való ez mindenkinek. Nekem sem lenne való, ha nem éltem volna át bizonyos dolgokat. Ahhoz, amit én nyújtani tudnék, hátrány, ha az embernek lágy szíve és érzékeny lelke van. Ez a két dolog az, amit először ki kell irtani.

-Ezek tények. - Mondja nemes egyszerűséggel, ha valakit lehet valamiért dicsérni nem fukar.
-Többen, nevet nem mondanék. - Ez maradjon az ő titka, honnan és kitől vette az információt.
-Semmiből. Józan eszű ember ilyet nem vállal, kivéve ha úgy gondolja érdemes a felhalmozott tudást megosztani. Ezért sem kérem ingyen, bár csak akkor vállaljon, hogy maga is komolyan gondolja. Unom, hogy senki sem következetes és elszánt itt Los Angelesben. - Ő nem menőzni és beleízlelni szeretne a dolgokba, hanem hogy valóban érjen is valamit a dolog. És mivel elég kemény fickónak tűnik a másik, aki válogat, hogy nem minden a pénz, egyre inkább úgy érzi jól döntött.
-Tesztelje le a tudásom, nézze meg érdemesnek tart-e arra, hogy tanuljak. A hivatás amit választottam és amit csinálni akarok veszélyes. Nekem nincs veszteni valóm már, csak az hogy nem jutok annak a dolognak a végére, amiért még felkelek reggelente. De ha nem akarom megint tehetetlen végignézni az elkerülhetetlent, akkor már fel is készülhetek. Velem nem könnyű, nem kérem ingyen, de ha még puhánynak is tűnök adjon egy esélyt. Ha elbukom, sosem keresem meg újra. Ha nem bukom el, akkor is mondhat nemet, csak indokoljon. - Abból is sokat lehet tanulni. - Kérdezhet is, maximum nem válaszolok. - Továbbra is elszánt, talán elszántabb mint volt. Egyszerűen szüksége van egy mentorra. De ő nem tudja hogyan kell kapcsolatot kialakítani, nem tudja hogy kéne bizalmat ébresztenie. Szimpátiát. Ezek olyan luxus dolgok, hogy csak a kitartására tud építeni inkább és meglévő tudására.

Beszarok ezen a gyereken. Komolyan, ilyet én még nem láttam.
- Többen? – felszalad a szemöldököm. Ki a faszom ad ilyen suhancoknak ilyen remek ötleteket? – Jobban örülnék, ha megmondaná, kin keresztül szerzi az infót. – nem bízom benne. Főleg, hogy nem adja meg a forrást. Végül is mindegy, kinyomozom, csak hát egyszerűbb és tisztább lenne, ha megmondaná. Egyenesebb. Nem csípem az ilyen sunnyogást.
Újabb monológba kezd. Soha nem vesz levegőt? Kiiszom az utolsó korty kávét is és a tőlem három méterre álló kukába dobom a poharat. Csont nélkül bemegy. Fél füllel figyelek, nem mond hülyeségeket, de minek ennyit pofázni?
- Nem kell a körítés. Mi a lényeg? – az órámra nézek, nem sok ideje maradt, ha meg akar győzni.
Meg kell hagyni, kitartó a kölyök. Milyen veszélyes melója lehet egy gyereknek? Ugyan már… Végigmérem, miközben beszél. Jó, oké, nem rossz alapanyag, és ahogy hallom, van benne némi keserűség. Az első kéreg már megvan. Legalább nem kell összetörnöm a pici szívét. Ha elvállalom. Ha.
- Nem vagyok riporter, hogy kérdezgessek. A magánélet az magánélet. – minek néz engem? Pszichológusnak?
- Tesztet akar? – kérdezem őszintén, amikor végre befogja – Próbáljon megütni. Támadjon meg, mintha az életét féltené. Ha van benne fantázia, majd beszélgethetünk a folytatásról.
Jó vicc, senkivel sem könnyű. Valami kis stiklije mindenkinek van, aki már odáig eljut, hogy azzal akar foglalkozni, amivel én. Még ha csak a tudásra is szomjazik. Valami biztos padlóra küldte már egyszer, ha nem többször. Hogy nem fog zaklatni, ha nemet mondok? Hiszem, ha látom. Indokoljak? Ha érdemesnek találom rá, fogok. De nem köszöni meg.

-Igen. - Ketten voltak, bár lehet ez megtévesztő de nem megy bele. Azaz de, mert látja ez marginális kérdés. Mond egy nevet a rendőrségtől és egy volt katonát, aki most az egyik újságnál dolgozik. Ha ez kell hát legyen. Számára nem ez a fontos kérdés. Elvégre mindkettő férfi ismerte az apját, tudják ki Usui, sejtik hogy nem viccből kérte a férfi nevét.
Közli mi a lényeg, rengeteget beszél ő is érzi, de muszáj. Ez fontos. Ha jönne a szokásos két szavaival már rég messze lenne a másik és tökéletesen megértené. Így talán, talán megfontolja.
Nem mutatja az arca, de örül hogy nem fogják faggatni. Igazából megkönnyebbül, így sokkal kényelmesebb.
Felszalad a szemöldöke egy pillanatra. Szóval közelharc, azzal nem lesz gond. Bár a stílus el fog térni, de az ő teste tökéletesen karban van tartva, nem fogja cserben hagyni. Rögtön torokra megy, ha az élete van veszélyben, márpedig ezt kérték, akkor a leggyengébb pontokat veszi célba. Fekete öves karatés, de utcai bunyózni nem tud, ez tény. Ha kivédi a férfi az ütést - Usui nem is számít kevesebbre - rögtön térdével felrúg a gyomorszáját célozva. Ha kapna ütést elhajol, majd rögtön vissza alappozícióba hajol vissza, próbál gáncsolni és a visszafeszített tenyerével a másik mellkasát ütni, a bordáit. A harc megnyugtatja, érzi hogy él, hogy hevesebben ver a szíve az adrenalintól. Arca ugyan olyan marad, bár nagyon figyel mind a saját mind az ellenfele mozdulataira, valamint mivel nem túl magas, kisebb termetét is igyekszik fürgeségévél és lendületével kompenzálni. Továbbá mivel nem félti a másikat, teljes erejét viszi az ütésekbe, rúgásokba.

Látszik, hogy nem akaródzik neki, de csak kinyög két nevet. Nem reagálok rá, majd megkeresem a srácokat és leinformálom a kisfiút.
Csak mondja és mondja, de kezd körvonalazódni, hogy mit akar. Ha a fiúk megadták a nevem, akkor biztos van valami oka, hogy megkeresett és nincsenek illúziói arról, hogy mit tudok nyújtani. Akkor viszont tényleg ez kell neki.
Nem sokat teketóriázik, hogy megtámadjon. Nem szívbajos, az biztos. Ellököm a kezét, amivel a torkomnak ugrik, blokkolom a térdét. Ügyes, nagyon ügyes. Nem ütök vissza, egyelőre nem az a lecke, hogy védekezzen. Kíváncsi vagyok, mi van még a tarsolyában. Hátrébb lépek, hogy elkerüljem a lábát és kifordulok az ütése elől. Amikor újra emeli a kezét, elkapom a csuklóját és hátrafeszítve a kezét megpördítem. Mellkasomnak szorítom, hogy ne tudjon mozogni és halkan suttogva mondom: - Jól van, elég lesz.
Elengedem, megvárom, míg rendbe szedi magát. Nem is rossz, tényleg. Érdemes dolgozni vele.
- Nem enne valamit? Közben megbeszélhetnénk a részleteket. – meg sem várom a válaszát, én betolnék egy jó szendvicset a közeli kávézóban. Ha akar valamit, akkor meg kövessen.

Valóban nem szívbajos, ezt jól látják, ha ez a feladat hogy mutassa mit tud ő mutatja. Az sem zavarja hogy az utcán mindenki megbámulja őket, hogy mégis mit csinálnak. A férfi ahogy várta mindent blokkol, sőt még a csuklóját is elkapja, érzi hogy leszerelnék, törne ki, de a szavak hatására elernyed a teste, jelezve megadja magát. Vesz egy mélyebb lélegzetet, köröz egyet a vállaival, beletúr a hajába, ne lógjon a szemébe és várja a férfi válaszát.
Biccent egyet, belül boldog, hogy komolyan veszik és még nem hajtották el. Szó nélkül követi a férfit a kávézóba. Körbenéz, ha rendelt a férfi kér egy ásványvizet. Igazából nem éhes, de inni inna valamit. Meleg van, tikkadtnak érzi magát mint valami kiszáradt fa.
Ha helyet foglal a másik leül vele szemben és iszik pár kortyot.
-Elvállal? - Kérdez csak ennyit először, de türelmes, elvégre eszik a másik, az étkezés fontos dolog, megvárja türelemmel akár míg végez a másik. Nem siet kivételesen sehova.

Higgadtan, mozdulatlanul állok. Csak akkor mozdulok, amikor blokkolom, vagy kerülöm az ütéseit, rúgásait. Nem csinálja rosszul, nem kapkod, figyel. Gyors, rugalmas. Meglepően jó.
Biccent, hogy mehetünk, de nem igazán érdekel, hogy megfelel-e neki, vagy sem. Veszek egy Toszkán szendvicset és egy erős feketét, mert az a mosogatólé semmit sem ért és leülök egy asztalhoz. Jólesik a friss szendvics, hogy végre kerül valami a gyomromba. Csak evés közben jövök rá, mennyire éhes is voltam már.
- Az attól függ. – válaszolok két falat között. Tudnom kell, mennyire elszánt, mennyire kitartó, és mennyire bírja a megaláztatást. Mert ha az kell, hogy olyan legyen, mint én – amilyen soha nem lesz – vagy nagyon hasonlítani akar rám, akkor hosszú, kemény, és fáradtságos munka előtt áll.
- Mennyi időt hajlandó szánni a dologra? – alap kérdés, de rengeteg minden leszűrhető belőle. Nem vagyok rászorulva a plusz melóra, de minél több idejét akarja velem tölteni, annál könnyebb lesz vele dolgozni. Mert akkor tényleg akarja. Na, persze menet közben meggyűlölhet és leléphet. Azt sem bánom, nem érdekel különösebben. Nekem könnyebb lesz az életem, de Őt élete végéig emészti majd. Érdekel? Nem. Akkor minek agyalok rajta?

Bólint, csendesen nézi ahogy eszik a másik. A következő kérdés tényleg alap, nem is habozik mikor felel.
-Amennyi szükséges. A munkám és szeptembertől az egyetem elvesz majd némi időt, de hátráltatni nem fog. - Elvégre már megtanulta az első féléves anyagokat, csak mivel nem járt be az órákra és nem vette fel a vizsgákat a munkába való temetkezés miatt, így csúszott egy évet. Nem mintha bánta volna, szoknia kellett a közeget maga körül.
-De jelenleg sok a szabadidőm. - Elvégre ha nem dolgozik nincs mit csinálnia. Ezt szánta programnak.
-Milyen időbeosztásban tudna velem foglalkozni? - Jó lenne neki ha hetente azért többször, a rendszeresség számára fontos. Úgy sejti egy volt katonának is, de sejteni valamit nem egyenlő azzal hogy tudja is.

Leülök, enni kezdek. Nem is számítottam tőle másra, már ennyiből leszűrtem, hogy nem viccből keresett meg.
- Jó a hozzáállása. – biccentek felé. Tetszik, kezdem komolyan venni. Ettől függetlenül utána fogok kérdezni, tényleg nem őt fogom faggatni. Sosem szegem meg az ígéreteimet, még azokat sem, amiket idegeneknek teszek.
- Nézze, fix állásom van, és lehetetlen munkaidőm, de reggelente szabad szoktam lenni. – főleg, ha szeret korán kelni, vagy ha nem is szeret, hajlandó. Hajnalig dolgozom, ha munka után egyből tudok vele foglalkozni egy egy órát, nekem az is jó. Majd alszom utána.
A tányérra dobom az összegyűrt szalvétát és felhajtom a kávét. Zakóm belső zsebéből előveszek egy névjegyet. Semmi infó nincs rajta, csak a nevem és a telefonszámom. Mutató és középső ujjam között tartva kocogtatom az élével az asztalt, még nem adom oda neki.
- Reggel hat és hét között tudom vállalni az edzéseket. Gondolja át, és hívjon fel. – elé csúsztatom a kártyát, és felállok. Részemről lezártnak tekintem a találkozót, így is jóval többet kapott két percnél.

Ha Usui tudná mennyire sok a közös pontja ezzel a férfivel, meglepődne, egyelőre csak biccent. Szerinte kellő odaadás nélkül semmibe nem érdemes belefogni, így lett nevelve.
-Megoldom. Csak nyolckor kezdődik a műszakom, ha előtte megfelel Önnek, akkor nekem is. - Amúgy is hatkor kel, maximum ezentúl ötkor fog. Nem kavarja fel a dolog.
Figyeli mit csinál a másik, ahogy elnézi egy névjegyet vett elő. Hasznos dolog, lehet neki is könnyebb lenne, bár ő kinek ajánlaná magát? Maximum a járókelőknek, ha veszélyes a környék és nyugodtabbak ha van egy zsaru aki odamegy bármikor, ha hívják.
-Átgondoltam. Felhívom amint elintéztem minden további folyó ügyemet. - Gondol itt az egyetemi papírokra, nem akar ilyenekkel foglalkozni majd még, ha már a férfivel edz. El is veszi a kártyát, gondosan elteszi a pénztárcájába. Ő is feláll, kissé meghajol keleti szokás szerint, majd a vizével, melyből nem ivott sokat kisétál és útnak ered haza. Remélte hogy szerencséje lesz és elvállalják, úgy fest néha még rá is mosolyoghatnak az égiek.
Pár nap múlva valóban fel is fogja hívni a férfit, hogy hova menjen és vigyen-e valamit.

//Köszönöm a játékot //