- Azért némi elképzelésed biztosan van - sóhajt szinte unottan a hetvenkedő szövegelés hallatán, kék szemeit kissé összehunyorítja, mintha fájna neki pusztán csak hallani ezeket a szavakat. Aztán látványosan megváltozik az arckifejezése, lassan átolvad egy könnyű mosolyba, a hunyorítása tetszővé válik, és azt üzeni a pillantása, hogy így is játszhatnak, ha Lionel így akar.
- Ez azért nagyban megkönnyíti a dolgainkat - állapítja meg szinte örömmel, gyanús kis dorombolással a hangjában.
- Nem nagyon vagy vevő az emberséges bánásmódra - felel meg a pillantásra, amik szavak nélküli kurvaanyázást közvetített felé, kissé félrehajtva a fejét. Tudja, hogy szinte bármit megtehet Lionellel. De ha volna némi ellenállás, akkor egészen emberivé is fajulhatna ez a "bármit" megtevés. Nem egy szörnyeteg ő, de tényleg nem, például a szüzeket sem szereti, sok velük a macera, de ha Lionel szándékosan kihívja maga ellen a sorsot, akkor idomul hozzá. Hiszen fantáziája, elképzelései és perverz kis vágyai neki is vannak, ha olyan partnert talál, aki erre provokálja, miért is fogná vissza magát.
Persze, erkölcs és közrend. Ahogy korábban is gondolta. De nehéz magát tartani bizonyos szabályokhoz, hogy egyszer Lionel maga is azzal kérkedik, mennyire felette áll a szabályoknak. Akkor valószínűleg a törvények védelméből sem kér, a bántatlansághoz, fizikai szabadsághoz való jogból, ha a kötelezettségeit nem ismeri el.
- A tusé vívókifejezés a visszaütésre - érti félre a haragos rámeredést kissé szándékosan tudálékosan megmagyarázva a jelentést.
- Egy ideig. Minden szerencsevadász azt képzeli, hogyha elrendez egy állás, egy otthont, akkor az majd kitart élete végéig. Nem tart ki. Ha a szerencséd pártfogolna téged, pártfogolna ebben a városban is, nem valami másik helyen - arisztokratikusan unott, vontatott szóhordozás kissé, mielőtt megélénkülnek újra.
- Ez már jól hangzik. És mit csinálnál még meg hangsúlyozottan nekem? - incseleg, látszólag ismételve a kérdést, de a nüansznyi változások adják meg igazán, hogy merrefelé puhatolózik is. A sötétített üvegen keresztül Lionel a sűrűsödő belvárosi épületeket láthatja, tempósan haladnak a céljuk felé, az egyetem környékén magasodó irodaházhoz.

Ha ezt hallhatná megint megállapíthatná, hogy méltóság csak bizonyos szint felett létezik. Elnevezni egy alantas teremtményt egy utálatos emberről a gyengék kompenzációs fegyvere. Ő soha nem nyalatná magát egy engedelmes, Lionel nevű bérfiúval. Sokkal inkább az eredetivel, elvégre az a diadal igazán.
- Nem vagyok barbár - ártatlanul félrehajtja a fejét, átható pillantást vet a férfire, aztán sóhajt. De, egy kicsit talán mégis az, már ha a barbárok selymes kesztyűben intézik a maguk ügyeit.
- Lehetőséget kínálok, és vállalkozót keresek rá. Az erőszakos körítést te hoztad ebbe a tranzakcióba, én pedig hozott anyagból dolgozom - és ügyvéd is lehetett volna, ha valaha is akart volna tanulni, hiszen könnyed lélekkel hárítja másra az összes lehetséges felelősséget.
- Lehet, hogy nem érted meg egészen a helyzetet, ha azt gondolod, ez lesz a közös nevező - mosolyodik el tisztán, megejtő őszinteséggel, bárki más Lionelen kívül tudná értékelni az arcán elömlő derűt. Nincs ebben semmi romlott, semmi kötekedő, csak magabiztosság.
- Nem vagyok haragos - csodálkozva mereszti a szemét. - Úgy látom az ominózus liftbaleset után benned maradt káros frusztráció. Akár beszélgethetünk is róla - kenetteljes, puha hang, a visszautasítás tökéletes tudatában van már akkor, amikor kimondja ezeket a szavakat, de kifejezetten jól szórakozik a lehetőségen.
- Hadd ne emlékeztesselek rá, hogy mostantól, illetve majd fél órával ezelőttől kezdve már nem a te magánügyed, hanem az én ügyem is, amit jobb szem előtt tartani. Egy alkalmazott - mintha a rabszolga helyett használná a kifejezést - idealista vágyálmainak valóságosra való felcserélése a mindenkori főnökség legkomolyabb kihívása - a mosolya a macskáé, aki tudja, hogy nyílik a kanári kalickája. Még ha ez a képletes kanári momentán bitangul agresszív. De vajon miért? Ennyire rossz ember volna ő? Ha képes lenne, talán magába szállna a feltételezés miatt.
Elgondolkodva nézi az arcpírt.
- Indokolatlanul sokat foglalkozol a nemi szerveimmel ahhoz képest, hogy a magad részéről megveted az ismerkedés lehetőségét. Kiszállás - sóhajt, elvégre végszóra megérkeztek, a kocsi megáll. Az ajtót nyitja, ő a maga részéről fürgén kilép, aztán egy mágneskártyával egy mellékajtón keresztül engedi magukat az épületbe.

- Azt meg fogod tudni, amint aktuális lesz. Mint mondtam, azért kérdezlek téged, mert amíg nem vagyunk az irodában, addig felesleges azt részletezni, mi az én elvárásom. És mert nem árt, ha ismerem a kívánságaid, persze mereven elutasítod az együttműködést - és ez neki azért eléggé "fáj". Már a maga fura, embertelen módján, amibe belefér az is, hogy nagyon jól szórakozik Lionel kínjain, és egyelőre nem is akar véget vetni nekik.
- Nem csak ebben, de az még senkinek nem ártott meg, ha képmutatásban is jó. Neked magyarázzam el, hogy a társadalmunkban az él jól, alig elég okos ahhoz, hogy képmutató legyen? - nevet lágyan, pontosan tudja, hogy ezt Lionelnek nem kell magyarázni.
Tényleg nem válik semmivé, kifejezetten tömören valóságos a jelenléte, vizuális, nazális és hangeffektekkel bőségesen ellátva. Lehet rá csúnyán nézni, acélkék pillantásának kaján tükrén szétfröccsen minden harag, még csak hunyorognia kell zavarában, ahogy a szemébe merednek. Pedig a legtöbb állatnál ez a kihívás jelen, de ha már a fiú megengedi magának a fogvillogtatást, a maga hűvös módján viszonozza azt.
- Tudod, sokat gondolkodom azon, hogy miért volt frusztráló az a jelenlét neked. Gondolod, hogy bármelyik melegnek kellenél? Aki meleg az, tudod, nem jelenti azt, hogy hülye is, vagy nincs saját ízlése - ártatlan kis piszkálódás, a súgott szóra elmosolyodik. Nos, valóban szétesett a liftben, tagadhatatlan. Lionel meg kihasználta a helyzetet a maga módján. Vajon nevetségesebb rosszul lenni, mint egy gyenge, kábult, védekezésre képtelen embert abajgatni?
- Nem lehetnek magánügyeid - nem árul zsákbamacskát.
- Jogod? Lionel, miféle jogod lehetne neked, aki kivonod magad a jogállamiság szabályai alól, és gyakorlatilag bűnöző vagy? A törvényekből csak a téged védőket tartod követendőnek? Ez a nevetséges igazából - dorombolja lágy, csendes bosszúval.
- Híján vagyok? - kérdez vissza, átható tekintetével hosszan fúródik a másik lélektükreibe, ha az állja a pillantását, és csak utána engedi kilépni.
Az épületbe lépve egy karbantartóknak/takaróknak fenntartott folyosón haladnak végig, néhány iroda van csak itt, emberrel nem nagyon találkoztak. Aztán szállnak egy másik liftbe, mint amit a múltkor megjártak, hogy a megfelelő emeletre vitessék magukat.

- Nem okoskodj, tudod, hogy ez nem együttműködés. Korlátok közé szorítottalak, és magadnak ártanál az ellenszegüléssel, de egyáltalán nem működsz együtt. Nem vagyok hülye, mint azt hinni szeretnéd, felismerem az ilyesmit. A gondolkodásod értékelése még függőben van.- semmit nem adnak ingyen, kissé elmosolyodik.
- Ahhoz, hogy nekem mindenem legyen, nagyon sok embernek kell dolgoznia. És persze, elég jól megélnek abból, hogy nekem mindenem van, mert ha nekem van, nekik is jut. De valószínűleg nem erre voltál kíváncsi - csak demonstrálja, milyen jól tud a témába vágva látszólag körül-félrebeszélni.
- A vakmerőség nem ritka tulajdonság. Nem gondoltál még arra, hogy felhívtad magadra a figyelmem, emiatt hobbi szinten foglalkozom veled, hátha lehet belőled nevelni valamit, ami értékes és hasznos, nem pedig a jelenlegi félig-senki, de utcai viszonylatok között aránylag elfogadott alak? - kérdezi csevegő hangon, ha már ilyen nyíltan nekiszegezték a kérdést. Az ő kérdésében valójában benne rejlik a válasz, leplezetlenül kínálgatva magát, szemérmetlen romlottsággal. Csak éppen nem biztos, hogy Lionelnek van szeme az efféle úri huncutságokra.
Mindazonáltal éles figyelemmel fürkészi a fiút, és úgy találja, hogy momentán valóban gondolkodik. Nem háborog, a haragja csendesen izzik, féken tartja magát, tolerálható mennyiségben káromkodik.
Kis mosollyal értékeli a mester-mivoltot, tudod ő úgy is mosolyogni, hogy azzal ne herélni lehessen, hanem íze legyen. Ki ne szeretné, ha behízelegnek neki, még ha tudja is, hogy az.
- Na és? Nagyon sok heteroszexuális jól néz ki, mégis annyira egyedül van, hogy fejbe lövi magát. A külsőd édeskevés. A spanyolos megjelenés amúgy se jön be sokaknak - neki mondjuk pont igen. - Uncsi - minősíti a redvaság-bélyegzést nem túl szofisztikáltan.
- Hogy érteném? Nincs szükségem arra, hogy magánéleted legyen, tehát miért lenne? - élvezettel figyeli a mikrorezdüléseket, a zsigerelő pillantást.
- A szarást magánéletnek tekinted? Ez esetben nincs miért aggódnod, csodálatos, szabad magánéleted lesz - gúnyolódik egy kicsit. Ő nem néz farkasszemet, kellemkedve pislog, élvezettel mosva végig a szemét a szemhéjával, de ettől egy cseppet sem hunyászkodik meg.
- Miért nem hiszed? - nem ő kezdte a tökei témát, de most már nem engedi el. A lift halkan búgva fogadja őket, Phoenix benyomja az emeletet, az ajtó becsukódik és a magasba rugaszkodnak baj nélkül.
- Nosztalgikus alkat vagy? - szkeptikussággal öli meg a gúnyt

Nagyon is képben van. Kifejezetten csesztet. Kis mosoly görbed a szája sarkában, vitathatlanul élvezi, ahogy a fiú acsarog. És persze élvezné, ha elbukna, ha használhatatlan rongy volna, az emberiség szemete, aminek d'Abo leírja, bár egy kis része reménykedik abban, hogy formálhatja. Rajta hagyhatja a keze nyomát. Átvitt és szó szerinti értelemben is, tudna helyet az ujjlenyomatának a kreol bőrön.
Sajnos Lionel indulatossága pont olyasmi, ami Phoenix világából fájón hiányzik. Eleven inger, képmutatás nélküli valóságosság. Kell neki. Mert ő ilyen, minden kell neki.
- Meghiszem - hunyorít kedvtelve, lusta elégedettség fénylik a szemében, a gúnyt nem veszi fel, a sort nem folytatja, a játék adok-kapok része lassan lezárul, és újfajta mulatságba fognak. Nem lehet állandóan csak baszogatni a másikat.
- Nincs kevés. Ezt teszi a társadalmunk a hozzád hasonlókkal. A kilátástalanság olyan embereket szül, akiknek nincs veszíteni valójuk - hogy szomorú lenne emiatt? Nem. Nem jótékonysági intézmény, de attól még tisztán lát. Nincs kedve ellen a látvány, de nincs is a kedvére, kéklő pillantása kissé unott, csendes, figyelő, méregető, a gesztusainak ura most, a mosoly a szája szélén észrevétlenül fakul át egy sajátos kifejezésbe, ami leginkább arroganciát költöztet a vonásaira. Ő maga a törvény egy bizonyos zárt burkon belül, és a fiú bekerült ebbe a burokba. Majd meglátják mire jutnak, valóban.
- Van karizmád, különben nem volnál itt. De önmagában ettől nem dől eléd a fél világ - ad és elvesz, kétes szó ajándékokat. Igen, vitathatatlanul van benne valami. Ezerszer is elátkozhatja a pillanatot, amiért ez feltűnt Pheonixnek is, és lám, végül csak megszerezte magának.
Fölényes kis mosolya felel helyette: azt még nem tudhatja Lionel, kinek a számára lesz magánélete, ha lesz.
- Valahol mélyen elképesztően bájos az, mi mocskot a szádra veszel azért, hogy megszabadulj bizonyos kérdésektől és témáktól.
Kiszállás és haladás, a lift csendesen és józanul kúszik felfelé velük, piros számok villantják az elpergő emeleteket.
- Élvezetből is lehet hatalmaskodni, nem gondoltam, hogy ezzel újdonságot mondott - halk csilingelés, nyílik az ajtó, néptelen folyosóra érkeznek, csendesek a csukott ajtók, ízlésesen harmonizál a falak és a szőnyeg színe, nincs itt semmi fülledtség. Sajnos. Az iroda is kicsi, komoly, de barátságos. Hellyel kínál az asztal egyik oldalán, ő a másik mögé lép be, kissé oldalról, de nincsenek nagyon különválasztva, a teret úgy képezték ki, hogy az asztal "két oldalán" tárgyalók között ne legyen rangkülönbséget erősítő akadály. Az egyik szekrény aljából egészen bíborsárga whiskeyt tartalmazó üvegpalackot vesz elő, és két poharat. Könnyed mozdulatokkal tölt, odafigyelnie sem kell ahhoz, hogy tökéletesen egyformán mérje ki a dupla adagot. Jeget nem kínál, nem vizezi a jó itókát.

Ahhoz, hogy valaki különleges legyen, manapság már olyan felfoghatatlanul lehetetlen feltételek kellenek, hogy elég, ha egy-egy részlet megragadja a másik figyelmét. De hogy ezt elismerjék különlegességnek? Nem, Phoenix soha nem táplálná a fiatal férfi látszólag túlbuzgó, valójában elég beteges egóját az elismeréssel. Most és itt még soha nem, hiszen a soha csak addig az időpontig jellemző, amíg meg nem változnak a körülmények. Nincs értelme, hogy kapaszkodót adjon neki, amikor éppen le akar vetkőztetni mindent róla, amit magára vett, hogy nyersen és tisztán legyen előtte, a tapasztalatokból és lehetőségekből gyúrt képletként.
- Ez durva sarkítás, miután a liftembe is úgy kerültél, hogy segítséget, azaz pénzt kértél. Te tőlem, nem pedig én kértelek arra, hogy ezt tedd meg. Voltaképpen, te szúrtál ki engem - magának viszont nagyon közvetlenül és rohadékmódon tud hízelegni. Mintha cukorkát kapott volna, elégedettség hízik benne, a szeme kajánul villog, Lionel megint egy fegyvert rakott az értő kézbe, és különösebben meg sem kellett erőltetnie magát érte.
- Magadra hivatkozol kis buziként? - Freud olyan durván szól közbe a társaságba, hogy egyszerűen nem is méltatja figyelemre a mellékes körítést, miszerint hova is dőlt. A saját gyengeségét már elkönyvelte, Lionel akármennyit lovagolhat a dolgon, nem gerjeszt benne több frusztrációt. Így kell átlépni a dolgon, itt van az iskolapélda, de az a kis buzi kitétel! A végtelenségig felcsigázza a fantáziáját, rókamosoly állandósul az arcán, mély, elégedett lélegzettel szívja magába ezt az elszólást. Vajon ha ő ezen elkezd lovagolni, nem szó szerint, akkor lesz-e annyi állhatatossága, kitartása és önbecsülése a másiknak, mint neki?
- Ha ismernéd, nem tartanád annak - felel szórakozottan, hogy azért ne hagyjon lecsapatlanul minden labdát.
- Te ezt tennéd, viszont ez bűncselekmény. Én nem raboltalak el, és... még rabszolga se lett belőle. Mi szerződést fogunk írni, amiben az adósságod miatt lemondasz a jogaid egy részéről. Teljesen korrekt, kihagyjuk belőle a vesztegetős részt, de ugye tudjuk, amit tudunk mi ketten, és ez a lényeg - az italok kitöltése és elosztása után valóban az egyik fiókba nyúl, és a megfelelő nyomtatványt előhúzza egy dossziéból. Készült ő is.
- Tetszeni akarsz nekem? - kérdez vissza egy kis tűnődés után válasz helyett. Sóhajtva néz, újratölti a fiú poharát, aztán elrakja az üveget, a sajátjába kortyolva kisimítja maga előtt a néhány oldalas papirost. Már csak alá kell írni, de minek rohanni.

Komoly önuralomra van szüksége ahhoz, hogy ne vigyorogjon a rábámuló képébe. Ez egy igazi farkasszemezés, vagy inkább farkasvigyorgás. Ha elvigyorodik, azzal sokat veszt a saját tekintélyéből, és átmegy egy fölényes seggfejbe az értékelése, ami felé amúgy is tendál Anderson szemében. De ennél egy kicsit többre van szüksége, ügyel minden metakommunikációs rezdülésére.
A pszichiátere se csinálhatná jobban. Bár lehet, hogy azért meg nem dicsérné, amit most művel. A saját hatalommániáját táplálja, méghozzá igen alantas módon, ahelyett, hogy kigyógyulni igyekezne belőle. Szörnyelem és borzalom.
- Menő vagyok - középmély baritonja doromboló elégedettséggel csendül, a menőséget egészen más mértékegységben mérik.
- Pedig az információ hatalom. De ezt te is nagyon jól tudod - hunyorít kétes elismeréssel. Elvégre a fiú hackernek vallja magát, és a referenciái is erre utalnak, szóval nálánál jobban ki tudhatná... mégis elvakult haragjában olyanokat mond, amik felérnek az öngóllal.
Igazából egy kicsit kezdi megsajnálni. Túlságosan zsigeri reflexből baszogatja, ahogy egy vele egyenrangúval tenné, márpedig Lionel egyáltalán nem is rendelkezhet hasonló eszközökkel, mint ő, amikkel megvédhetné az álláspontják. Ha nem volna ilyen pofátlanul arrogáns a fiú a semmire, akkor megkönyörülne rajta.
De igazából nem bánja, hogy nem az. Szórakoztatja. Az is, ahogy rátámad. Ahogy megragadja erővel, kék szemeinek acélhidege végigpillant a megfeszített karon, a fölé magasodó alakra. Jó minőségű gallérja nem szakad, erős, szilárd anyag az, nem hiába kerül többe, mint Lionel minden mozgó ingó vagyona.
- Ülj le Lionel - keresztnév használat, magabiztosság, harag nélküli nyílt érdeklődés az arcon. Ha a fiú megütné az egy nagyon érdekes forgatókönyvet eredményezne az események alakulásában. Ha feljelentené, és ő maga vesztegetne meg néhány rendőrt, vajon el tudná intézni, hogy hozzá küldjék közmunkára? Valószínűleg igen.
- Dehogynem. Ha nem tetszel, sokkal rosszabbá válik minden - ez bizonyíték, nem ígéret, a szerződést habozás nélkül a fiú elé fordítja, amikor kéri. Ügyvéd fogalmazta meg, nem pedig ő, igazából még ő sem érti egészen, hogy mi van benne, de hát azért fizetett, hogy az legyen benne, amit ő akar, és ez általában így is történik. Amiért fizetnek, azt kapják.
A szövegezés érthető része egy alkalmazotti jogviszonyt létesít. Lionel az álnevén keresztül kerül Phoenix személyi állományába a d'Abo vállalat alegységébe. Konkrét feladatköre a személyi "asszisztens" és a titkár között helyezkedik el, de konkrét megkötés és feladatkijelölés nélkül. A többi része roppant bonyolultan megfogalmazva tartalmazza a Phoenix által említett személyi szabadságok korlátozását, viszont lényeges pont, hogy Phoenix maga vállal felelősséget Lionelért. Így minden jelen és múltbéli vétségével kapcsolatban, ha valaki jogilag akarná elérni, Phoenixen keresztül teheti (testileg természetesen szintén, már ha az aranyifjú akarata érvényesül) meg, viszont ha Lionel szándékosan bajba keveri magát, úgy Phoenix rendelkezik azzal, hogy milyen büntetést kapjon, feljogosítja a fogalmazvány arra, hogy a véteknek megfelelő módon szabadon rendelkezzen az emberi jogaival. Nem, ember és szervkereskedőknek nem adhatja el. Kifejezetten nem is akarná.
Amíg Lionel olvas, ő maga a whiskeyt nyalogatja. Csak érzéssel.

Tetszik ez a szusszanó elégedetlenség. Kéjes örömmel tölti el, legyen akármilyen kicsinyes öröm is ez, nagy elégedettségére szolgál, hogy Lionelnek féken kell tartania magát. És hogy féken is tudja. Utálná, ha állandóan az arcából kéne levakarni a másikat, akkor nem volnának határai, korlátai, amit egy más alkalommal átléphet.
Szereti okosan játszani az ilyen játékokat. Hall mindent, kicsi ez az iroda a hallhatatlansághoz, pajkos fény villog a szemébe kicsit. Lehet anyázni. Csak nem érdemes.
- Milyen szabadidőd? - veti oda a kérdést azonos stílusban, mint ahogy Lionel hozzávágta a közlendőt, egy kicsit gúnyos mosoly rándul a szája szélén.
Ha az kell, hogy csak a teljes munkaidejében nézegessen melegeket ez a szerencsétlen hülye, akkor minden ideje varázslatos módon munkaidővé változik majd. De mintha valami ilyesmiről már témáztak volna a kocsiban, egyszerűen csak nem mondja el újra.
Világos lélektükrein vízszerű fények csillannak a visszaverődésben, a tekintetében nincs semmi. Nincs ott a megfélemlített, civilizált közegéből kiragadott férfiállatok unalomig ismert haraggal vegyes félelme. Ez az alak belerúghatott, megüthette mellette a liftet, megijedt a pillanatnyi impulzustól, de a feje tetejére is állhat, egyszerűen azon az alacsony ranglétrán, ahol momentán áll, soha nem lesz Phoenix számára félelmetes jelenség. Talán egy nap majd, de akkor is d'Abo által felnő arra a szintre, hogy féljen tőle, de a leghalványabb megrendültség nem vonaglik fekete pupillájában, ahogy makacsul állja a haragvó tekintetet. Még a kedvére is van ez a közelség, erőszakos testmeleg, az arcába zihált indulat élet-szagú.
Visszaesik a székébe, mégis, bár nyekken, győzedelmes kis mosoly a szája sarkán, hiszen a fiú jött indulatba a nevétől, nem pedig ő. Jól van, így vannak a helyén a dolgok.
- Kifejezetten egyszerű és szórakoztató elgondolás, hovatovább nem is követel meg semmi speciálisat - bár a lelki szemei előtt mindegyre a klasszikus titkárnős pornók képi világa jelenik meg, de jobb nem tovább feszíteni a húrt. Nincs választást. Ezt meg sem kell kérdezni.
Az eredeti néven kell aláírni, hogy később ne lehessen eltagadni, hogy kiként él most a fiú.
- Nem én leszek az, aki eltagadja a jogot az ünneplésre - nevet halkan, elveszi a papírost, az ő aláírása már rajta volt, páncéldobozba teszi, be is kódolja, majd később átviszi egy megfelelő helyre egy megfelelő széfbe az iroda nem nagyon alkalmas ilyesmik tárolására. Előveszi az üveget újra, tölt a férfinek, s magának is, emeli aztán, és koccintja hozzá.
- Becsüld meg magad, hogy én is becsülni tudjalak. Akkor lesz ez az együttműködés hathatós. Most pedig avass be egy kicsit részleteiben, hogy mennyire nem szabad szem előtt lenned, és hol, azért, hogy ne rögtön halálozási statisztikával kezdjük a hónapot.

- Még ennél sokkal jobban is - mintha mérget préselne a szájpadlásáról a fogaiba, szívesen beleharapna Lionelbe, ahogy teszi azt az öntudatával, egójával újra és újra.
Voltaképpen alig várja, hogy próbára tegye az új titkárát élesben. Hogy összecsiszolja mindennapos apróságok során keresztül tökéletesre, mint egy elfajzott gyémántot, amiben fémszagú, izzadt zárványok fészkelnek. Kár, hogy semmit nem szabad elkapkodni. Semmit és senkit, az élet sajátos dinamikája megköveteli az óvatosságot, aminek még neki is engednie kell, ha a teljességre vágyik.
Hiszen egyáltalán nem bízik Lionelben. Éppen ezért olyan érdekes. Nem olyan ostoba, hogy meg lehessen bízni a megtörtségében. Belső ellenséget vesz maga mellé, és idomítja majd, mint egy vérebet szokás. Talán még egy pálcát is elővesz hozzá. Buján gomolygó gondolat a hüllőhideg tekintet mögött. Volt ideje és lehetősége a leglelombozóbb reakciót kifejleszteni az ilyen forró és vad támadásokra, mint amilyen a fiúé is. Az ő módszere egyértelműen más. Nem szemtől szembe ugrik a másiknak, aljasul, hátulról vet gáncsot neki, de akkor a legmélyebb utálatosságig rántja magával. A hatalma másként mutatkozik meg, nem nagynak, és nem látványosnak, de ha tudomást sem vesz róla Anderson, attól még körülveszi, és kész arra, hogy a megfelelőnek ítélt pillanatban érte nyúljon.
MInt egy szörnyeteg az ágy alól.
- Azt hiszem, nem is számít más, mint az én szórakozásom. Nemde? - van valami passzív, kölyök-kutyát a helyére rakó agresszió a hangjában arra, ahogy rosszallást érez Lionel szavai mögött. Még nem szokta meg teljesen az új helyét képletesen a lába mellett. Nem baj, majd megszokja, kifejezetten gúnyos mosoly biggyed a szája sarkában, ahogy a férfi odavetett szavakkal próbál szemétből halmot építeni a saját önbizalmának romjaiból, hogy aztán arra hágjon fel, mint valami sötét kiskakas.
Nem is felel, csak iszik erre a paktumra csendes kis kortyot, nem gurítja olyan hévvel az italt magába, mint Lionel, egészen mással fűti és tüzeli magamagát, mint a férfi.
- Észben tartom - játszik a pohárban a borostyán itallal elmosolyodva, aztán hozzákomolyodik a következő felvonáshoz.
- Sorold - biccent, a biztonsági kamera úgyis felveszi a hangot, nem kell leírnia. - A rendőrség most nem számít, a megkenési ügyed révén értesültem a hollétedről, így azt a számlád rendeztük egyelőre. Persze, bármikor tehetnek ellened új feljelentést - és Lionel pont olyan típusnak látszik, aki ellen tesznek majd.
Megvonaglik egy izom az arcán.
- Mióta szokás előleget felszedni végre nem hajtott munkák után? - sóhajtja egy világ fájdalmával a hangjában.
- Szolgáltasd vissza - az egyszerű megoldások híve, és nem is gondol arra, hogy Lionel máris elverte volna valamire az összeget. Vagy ha gondol is, fenntartja a naiv látszatot.
De ez még nagyon kevés ahhoz, hogy elálljon a terveitől.

Mosolyint. Csendes, gyilkos élvezettel, holott nincs ebben semmi halálos vagy életveszélyes, mégis, valahol vadászik ő is. Csak éppen nem a húsba vágja a fogait, sokkal inkább mások öntudatának a vérében fürdőzik, a büszkeségből présel ki vért és verítéket.
És mégis, milyen ártatlan gondolatok fogalmazódnak meg a férfinyi fiú fejében. Méghogy rózsaszín pöttyös bögrécske... Egy nyomorult féregnek ennél sokkal kifinomultabb eszközei vannak.
- Nagy kár - minél szűkebbre szabja a mondanivalóját, az annál aljasabb és baljóslatúbb, a pillantása elpihen a spanyolos arcélen, de nem meríti ki egy kurta értekezéssel arról, hogy miért is téved. Majd belátja idővel, most nem terheli, most nem sokkalja a tudattal, hogy máris szórakozik rajta, hiszen ő az a "fogyatékos" akit a "bohócául" megvett, még ha másként is értékeli ezeket a dolgokat. Fájdalom, más szórakoztatja, mint az átlagembert, ami neki kedves, annak őszinte, romlott felvállalása utoljára a római időkben volt divatos.
- Mi lenne velük? Amennyire lehet, hatástalaníttatom őket - ó nem, a haláluk egyáltalán nem érdeke. Ha esetleg Lionel meglógna, ők lennének a vadászebek, akiket utána küldene, és ha nagyon megharagítaná őt Andersen, úgy koncként vetné eléjük, mert a történetek ott zárulnak, ahol elkezdődnek. Kellenek az ellenségek, hogy lánc legyen belőlük a férfi nyakán.
Rezignált nyugalommal hallgat, a beszélgetésükről hangfelvétel készül, így nem kell felírnia a neveket. Különösebben el sem borzad tőlük, vagy jól uralja az arcizmait. Egyik sem hazugság.
- Miért támadt nézeteltérésetek? Biztos nem az elveid változtak meg, azaz hirtelen elindultál a javulás útján. Halljam, nő van a dologban? Megerőszakolt kislány, akiért a szíved dobban? - bár ez a lehetőség elég undorral fordul le a nyelvéről. Hősszerelmesek!
Mosolyog. Nem a zsaruknak. Sokkal fájdalmasabb lenne, ha az egykori haverjainak postázná vissza Lionelt, és ő szereti a fájdalmas megoldásokat, ha másoknak fáj.
Sajnos kénytelen megoldani, ha nem akar túl sok kést a hátába.
- Nem hagylak elmenni. Hogy tudom velük felvenni a kapcsolatot? - persze nem ő fogja személyesen intézni, de az ő vagyonából megy rá Lionel ügyének elsimítása. Nem baj, ledolgozza majd azt a fiú.
-A szerződésed határozatlan időre szól. Ne akarj megszabadulni tőle, ez a sakkban tartás neked lehetőség, hogy élj. Mára itt maradsz az irodaházban, van itt egy vendégfogadásra alkalmas szoba, aztán meglátjuk. Ne adja isten, hogy megunjalak.

- Hogy kerültél az egyetemre, ha az alapvető mondatrészeket nem tudod elkülöníteni egymástól? - unottan arrogáns fintor ráncolódik szép arcára.
- Értsd, amit mondok, ha nem akarsz fogyatékosnak tűnni: az én szórakoztatásom nem értelmi és testi csonkítottságot kíván meg, ellenben neked nagyon is kívánatos, hogy jól szórakozzam. Ha ennek a bitang egyszerű összefüggésnek a logikáját nem fogod fel akkor előbb-utóbb tényleg papírod lesz arról, hogy legfeljebb fogyatékos-fétis kielégítésére vagy alkalmas. Bár manapság már az elmeotthonokban sem történnek érdekes dolgok, váltóáram kezelések, lobotómia, ilyesmi, de feltétlenül gondoskodni fogok róla, hogy a megfelelő ilyen elfekvőben helyezzenek el, ha ezt az ostoba magatartást továbbra is a magadénak akarod vallani - most nem szórakozik jól. Ha pedig nem szórakozik jól, akkor hajlamos magát szórakoztatni a puszta gondolattal, hogy valakivel nagyon kibaszott. Mondjuk a magatehetetlenre gyógyszerezett Anderson néhány ferde hajlamú, börtönőr-kegyetlenségű markos ápolóval egy jelenetben kifejezetten szórakoztatná.
- Van egyáltalán neked bármilyen realitásérzéked, vagy szándékosan akarod megöletni magad minden egyes alkalommal? - tűnődik el a válasz hallatán, kék szeme egészen elszürkül. Továbbra se szórakozik jól, a színváltozás az unalom és kelletlenség jele egyszerre. - Csak érdekel a nyers logikája, hogy minek mentesz meg valakit, akiért nem dobban semmid. Tudod, te magad mondtad, hogy érdekelnek a fogyatékosok ... - érzékelteti egyértelműen, hogy ezzel a lépéssel Lionel azt csinál magából.
Romantika, ugyan már.
A telefont egy elégedett biccentéssel, fehér zsebkendővel húzza közelebb magához, ez éppen megteszi, ha valóban benne van minden szükséges információ, de ha nincs is, lehet vele dolgozni, és a megfelelő emberek dolgozni is fognak vele.
- Lionel, őszintén kérdezem megint: hülyének születtél, vagy az apád vert meg annyira, hogy fellágyult a koponyád? A mai világban fillérekért lehet repülőjegyet venni. Nem utaztál volna egyedül, de csak Új-Zélandon fogják leültetni az egyik kísérőd, akit sikerült leleplezni, mert ott most a belpolitikai helyzet miatt kiadatási tilalom van. Azt gondolod, hogy kurva zseniálisan eltervezted, de te egy közepes méretű, ám rohadtul magányos halacska vagy ebben a medencében. Akikhez mentél volna dolgozni, azok adták volna meg az új identitásod leghamarabb azoknak, akik szívesen rádlépnének - megdörzsöli az orrnyergét. Mindegy és mindegy.
- Közvetlenül az irodámmal szemközti ajtó, meg fogod találni. Van fürdő és konyha rész is, enni majd küldtek neked. Maradj ott, amíg nem megyek érted - az élcelődésre nem reagál, hadd menjen Anderson. Majd holnap sokkal szórakoztatóbb lesz.
Egyébként a szoba kényelmes. Egyszerű berendezésű, semmi személyes, a falak pasztellszínekkel festettek, a bútorok tiszták, az ágyon összehajtogatott ágynemű. Kis fürdő tartozik hozzá zuhanyzóval kád nélkül, és egy konyharész egy hűtővel, rövid szekrénnyel, mikróval. A hűtőben tartós tej, a szekrényben néhány edény és pár melegíthető, jobb minőségű konzerv. Szokatlan étkek Phoenix társadalmi rangján, de hát nem lehet mindig csak kaviárt enni, főleg, ha kijön rajta az elmebaj.
Tévé is van, közepes adóválaszték, és wifi is, de mivel Lionelnél se telefon, se gép, ez egy felesleges információ. Mindazonáltal vacsora hétkor érkezik, futárral, persze nem Lionelnek kell fizetnie, csak átvennie, az éjszaka pedig zavartalan. Milyen csalódás lehet.

Sóhajt, a pillantása fürkészhetetlen, de aztán néhány gondolat, mint párnyi gonosz démon ott kucorog a szivárványhártyáján. Elég hangosan kell súgni onnan a fülébe, hogy meghallja a tippjüket, de valóban kedve támadt többször is megleckéztetni a fiút hatalom dolgában, noha akkor elmaradna a mulatság és a lehetséges együttműködés kétes ígérete. Fanyar mosolyt von szép arcára.
- Van fogalmad róla melyik században élsz? A fogalom, hogy "meghalni férfiként" már rég elvesztette minden valóságalapját - lehet, hogy jó ügyvéd lehetett volna belőle, a hangját hidegen tartja, mint a jó pezsgőt.
- Ez nem logikus, ahhoz, hogy te is megdughasd nem kell összekülönbözni másokkal, csak sorszámot tépni - pirossal, vastagon és kétszer húzza alá az állítást, mint értelmetlent, sajnos egyelőre még mindig a "hős vagyok, hero vagyok, megmentem a legjobb barátom szerelmét, mert a kemény külső alatt van szívem" opció van életbe, ami szemmel láthatóan derogál Lionelnek. Valószínűleg, mert igaz.
De ez édesmindegy.
Nem mondhatni, hogy a szeme se rebben, mert kissé hátrafeszül a székében, ahogy Lionel felugrik, a kajánság és a rémület egyszerre rántja meg az idegrendszer ajzott húrjait. Sikerült. Belenyúlt a kényes pontba. Sokáig tapogatta, de megvan a bomba biztosítéka, ám a robbanásnak nem most van itt az ideje. Bölcs hallgatással tartja meg az asztalt, ami fájdalmasan kocog végig a térdén, minden holmija meginog rajta, de szerencsére semmi nem esik le. Nem elég gyors, hogy a helyéről kiszökkenve elfogja a szökevényt, de mire Lionel a folyosó túlsó végére ér már az ajtóban áll, onnan lesi, ahogy megtalálja a megfelelő ajtót, és a neki kijelölt helyre megy, az ajtó csak úgy csapódik utána, bántó éles csattanása végigjárja a szintet. Erkély nincs, de az ablakok nyithatóak, túl magasan vannak a kiugráshoz, és a modern épület sima oldala kapaszkodót sem ad, így nincsenek berácsozva sem. Ennek ellenére ez egy biztos hely.
Phoenix pedig írásba adja a megfelelő embernek: mindent tudni akarok az apjáról.

//ééés köszönöm a játékot itt, mindjárt nyitok egy új kezdőt, ha van kedved ő.ő //