Érzékeny beszélgetésünket kínos múltidézés töri meg. Úgy pakolgatom az információkat, holmi kirakóst, és a legőrültebb ötlettel állok elő. Sajnos, ráhibázok. Sajnos, mocskosabb az örege, mint azt valaha gyanítottam róla, és Lio teljesen kiakad. Menekülne. Csak azért nem sikerül neki, mert botladozik a lakásomban, mert egy pillanatra bizony földbe gyökerezett a lábam. Sikerül azonban utol érnem, és úgy kapaszkodom belé, mintha én fuldokolnék, és nem őt kellene megmenteni. Pedig kell. Biztosítom őt róla, hogy semmivel sem lett kevesebb a szememben, de megint mintha félre értene.
- Ha ezt évekkel korábban mondod el, kinyírom az apádat, és most börtönben ülök...
Fura, hogy megint a földön kötünk ki. Lio négykézláb, én mellette, a mellkasába kapaszkodom, próbálok megint összeölelkezni vele. Tőlem nem fél, tőlem nem érti félre. Én úgy szeretem, ahogy van, és már értem azokat a "hibáit" is, amiket korábban nem fogadtam túl jól. Már értem, miért viseltetik olyan ellenszenvvel a homokosok iránt. Már értem, miért viszolyog. Már értem a haragját, a kirohanásait.
Próbál beszélni, és tagadni a múltat, vagy ha nem is tagadni, eltemetni, mélyre. Szinte reszket, nem is tudom, hallja-e, hogy csitítgatom. Kevés vagyok én ehhez. Hogyan oldjak fel egy ekkora problémát? Az nem megoldás, hogy menekül előle, a szívéből, az emlékeiből sosem tudja kiűzni, ami történt. Fel kell dolgoznia. Szembe kell néznie vele, de ehhez szakember kell, én semmit sem tudok a pszichológiáról (vagy vajmi keveset).
- Lio, könyörgöm, nem menekülhetsz egy életen át!
A földre ülök, Lio útjába, a fejét a mellkasomra vonom és ringatom, akár egy gyereket. Kell neki egy orvos. Egy kib@szottul jó pszichiáter, aki megszabadítja ettől a sz@rságtól, és végre boldog élete lehet. Kinek szóljak? Kitől kérjek tanácsot? Ki az, akiben meg lehet bízni?
Szegény, drága barátom! Mit kellett elviselnie? Min kellett átmennie? Miért nem beszélt soha róla? Hogy nem vettem észre? Megölöm azt a szemétládát! A saját farkát dugom le a torkán, attól fog megfulladni, csak kerüljek a közelébe! Megölöm...
Lionak most nyugalomra és alvásra lenne szüksége.
- Gyere, aludd ki magad. Itt biztonságban vagy, nem bánthat senki...- megpróbálom felnyalábolni, és ha engedi, beteszem az ágyba. Betakarom és mellé ülök. Megvárom, míg elalszik. Csak egyetlen személyt ismerek, aki segíteni tud. Nagyon remélem, hogy meghallgatja az üzenetrögzítőjét, a telefonját ugyanis nem veszi fel. Hogyan is vehetné, még csak nincs is az USA-ban...

Valami nagyon fáradt mosoly jelenik meg az arcomon, hogy még ironikusabb legyen ez az egész. Végig attól féltem, hogy ő megtudja. Hogy én visszaemlékszem és nem bírom feldolgozni és esetleg nem leszek olyan erős. Össze kell szednem magam, nem gondolni rá, felülkerekedni megint. Nem törhetek össze, nem mutathatom ki mennyire...ez önmagában, ez....
- Én is megpróbáltam, de végül...
Megrázom a fejem és összepréselem a szám. Nem szabad mondanom semmi többet és Daryl...most már biztos nem tart olyan nagyszerűnek. Hiába mondja, tudom... Nem tarthat. Megvetem saját magam is, ez olyasmi, amit nem bírok elfogadni, nem lehet. Nekidőlök, nem is tudatosan. Egyszer csak azt veszem észre, hogy neki vagyok dőlve. Még mindig nem érti, hogy el kell mennem. Nincs más megoldás.
- Muszáj.
Nem tudom feldolgozni és kész, nem bírok rágondolni, nem, képtelenség! Ringat. Biztos nagyon szánalmasnak tart, biztos látja, mennyire rosszul vagyok. Látom a sötét, fekete foltokat magam előtt. Nem számít. Fel kell állnom, nem szabad erről beszélnem többé, nem törhetek össze. Megint és úgy mint a parton. Bár akkor jobb lett kicsit, mert fel tudtam állni rendesen. De most nem merek. Nem merek sírni, kiborulni, vagy rosszul lenni. Nem illene a képbe. Csak kapaszkodom Darylbe és nagyokat lélegzek. Belélegzem az illatát is. Nekem ő volt mindig az otthon. Aludni? Igaz, így nem tudok hazamenni, semerre nem tudok elindulni, semmit nem tudok tenni. De hogy tudnék aludni? Minden kavarog, a gyomrom, Dé képe előttem, a szoba, hogyan tudnám elengedni magam annyira, hogy aludjak. Élő görcs vagyok, aki megfullad.
- Akkor üss le komolyan mondom Dé, kérlek. Vágj fejbe valamivel, adj valamit, van valamid? Nem bírok aludni...muszáj, most el kell veszítenem az eszméletem, kérlek...
Belekapaszkodom a pólójába, iszonyúan remeg mindkét kezem. Komolyan nézek rá és remélem szívességet tesz nekem.
- Kérlek...üss le
Baromság. De nem látok más megoldást.

Totálisan alkalmatlannak érzem magam a feladatra, hogy megpróbáljam csitítani, megnyugtatni Liot. Ez nem olyan, mint kölyökkorunkban. Ez nem olyan, hogy lesz másik, elmúlik... Apa csak egy van, nem talál az ember bármikor másikat helyette. Nem felejti el, mit tett vele.... Túllépve azon, milyen kétségbeesett vagyok, mégis Lio a fontosabb. Le kell győznöm saját gyengeségeim, hogy valahogy mégis támasza legyek a barátomnak! Nem számíthat jelen pillanatban senki másra, csakis rám.
Mikor menni akar, utána vetem magam, belé kapaszkodom, mintha bizony ő lenne az a bizonyos utolsó szalmaszál. Egy csomó dolog, amit nem értettem vele kapcsolatban, most a helyére kerül. Bár olyan vagyok, mint akit sokkoltak, a harag az apja ellen irányul, és nem iránta. Őt mindennél jobban szeretem. (Férfiak közül bizonyosan a legeslegjobban)
Reszketve simul a vállamnak. Magamhoz ölelem, szorítom, úgy érzem, erre a ringatásra van most szüksége. Ki kell találnom valami okosat, szélsebesen, mert félek, Lio szíve megint rendetlenkedni kezd, vagy idegösszeomlást kap, vagy fene tudja, mi történhet vele. És hibásnak érzem magam, mert én idéztem elő. Megint csak azért, mert önző voltam, és nem akartam elválni, elszakadni tőle. Most sem akarok. Soha, semmiképpen!
Nem, nem, nem! Nem kell, nem szabad elmennie. Nem szabad menekülnie. Minden módon próbálom rávenni, ami csak az eszembe jut, hogy maradásra bírjam. Mintha olvadna a jég, már nem akar olyan görcsösen menni... Csak ... Hogy üssem le? Istenem, Lio, hogy is kérhetsz tőlem ilyet! Remeg a keze, ahogy belém kapaszkodik, és a szeme... Összeszorul a szívem, ahogy nézem. Nem törik szét a róla alkotott képem, csak azért, mert ilyennek látom. Lio is ember, és mert elgyengült, nem lesz tőle kevesebb. Csak emberibb.
- Gyere, van egy ötletem!
Felnyalábolom, áthúzom a kezét a vállamon, megfogom a derekát, és bevezetem a hálóba. A sajátomba.
- Le tudsz vetkőzni egyedül... vagy segítsek?
Ha kéri, maradok, és lehúzgálom róla a felső ruházatát. A helyemre fektetem, aztán kiszaladok a fürdőszobába. Van valahol valami nyugtató-altató féle. Akkor kaptam, amikor napokon keresztül csak órákat aludtam, aztán már olyan kimerült voltam, hogy nem bírtam aludni. Ez jó lesz majd neki is. Egy, aztán két tablettát szórok a tenyerembe, és a konyhában magamhoz veszek egy pohár vizet.
- Vedd ezt be. Jobb, mint egy bal horog, hidd el!
Szabaddá teszem az ágy másik felét, és mellé dőlök. Nekem még nem szabad aludnom, de amíg nem hat az altató, mellette akarok maradni. Aztán, ha alszik, majd telefonálok, és ismét számlát gyártok. Fenébe az adóbevallással!

Nem érdemlem meg, hogy Dé istápolgasson és nem az apám miatt. Nem véletlen akarok elhúzni innen a pi*ába! De így nem tudok elmenni se, csak megszűnni akarok. Mindig a megoldást keresem és most csak egy van, ha leüt. Megengedem neki, szinte kívánom, hogy vágjon pofán egy lapáttal, törje be a fejem, akkor talán kiszáll belőle minden emlék, vagy maradék érzelem. De Darylről van szó, aki csak csitít és nyugtat és megment megint. Akkor is, ha nem érdemlem, egyszerűen mindig. De ha távol leszek tőle az neki jót fog tenni, nem mérgezi az életét. Békén hagyni Gwent, Isabellát, a munkahelyét és a barátságát.
Beszívok néhány levegőt és nagyon koncentrálok, ez általában segít. De az elalvásban pont nem fog. Odacaplatok vele az ágyához. Nem kell sok idő, csak néhány óra, aztán tényleg megváltozom. Iszom valamit, belövöm magam, elutazom, akármi. Bármi csak erre ne gondoljak, csak ez ne legyen. Megpróbálok egyedül menni és csak kicsit támaszkodni rá. Meg kéne neki mondanom, hogy kidobnia kéne. Elárulom őt, de ez most nem megy, a saját nyomoromtól most nem látom az övét, ez egyszer az életben nem tudok arra koncentrálni, hogy neki jó legyen. Akkor is az volt, amikor nekiadtam egy nőt, akit rendszeresen dugtam. Mert jó volt rendszeresen dugni és nem adtam volna senkinek. Daryl más, ő elviheti és többet az életbe nem nyúlok hozzá. Tudom, hogy van ezer más nő is, de akkor Gwenhez miért nyúltam? Nem lenne hozzám ilyen kedves...
Leülök az ágyára, nem most fogok vallani, még mindig tartom magam ahhoz, hogy elmegyek. Majd egy emailben megírom, hiszen Isabellával van nem vele. Talán meg sem írom, nem kéne idegesíteni. Leülök az ágyára és várom, hogy agyon öljön.
- Nem...
Nemtom miért nem jó ruhában aludni. Lerángatom a nadrágom és a felsőm. Nem tudom hogyan, valahogy. Aztán hoz valamit, azt mondja kiüt, elveszem, mintha életet mentenének a bogyók. Azonnal beveszem és remélem hamar hatni fog.
- Dé mindig nagyon hálás leszek neked ezért
Motyogom mielőtt totál kiütne az egész. Aztán már nem emlékszem semmire, elnyel a kavargó sötétség. Végre!

Annyit érzek, hogy Lio mennyire maga alatt van. Hogy vívódik, hogy össze van zuhanva, és hogy menekülni akar, én pedig nem hagyom elmenni, nem hagyom búcsúzni, nem hagyom, hogy ismét magamra hagyjon. Kinek jobb, hogy nem egyedül tölti az estét, nekem vagy neki, nem tudom biztosan. Nekem jó, hogy ő ott van, és úgy érzem, én sem vagyok teljesen haszontalan, csak majdnem.
Nem látok a fejébe, nem látom a gondolatait, de ha elmondaná, mi jár a fejében, akkor sem tudnék haragudni rá. Egyszerűen a szeretetnek egy olyan fokát élem vele, amikor mindenre van bocsánat. S mert érte mindent megtennék, ahogy - hitem szerint- ő is értem. Mit számít egy lány? Az a lány amúgy sem szeret már engem. A gyereke apja vagyok, jó kapcsolatot ápolunk, de világosan tudtomra adta, hogy ennyivel beéri. A lehetőségemet többszörösen eljátszottam, mire is számíthatnék? Különben is más lánnyal járok, új életet kezdtem magam is.
Valahogy sikerül rávennem a maradásra, talán belátja, hogy alvásra lenne szüksége, fizikai erő bevetése helyett tablettákat adok neki, hogy aludni tudjon. Közösen szedjük le róla a ruhákat, amit ő szed le magáról, összehajtogatva egy székre teszem, ahogy a nadrágját is. Betakarom, mellé ülök egy kicsit, és várom, hogy elaludjon, miközben olyan erős harag van bennem az apja iránt, hogy fojtogatja a torkom.
- Ez semmiség, Lio- simítom meg a haját, amikor hálát mond. Semmiség. Alap. Mindenem odaadnám, ha szüksége volna rá vagy ha kérné.
Gyáva vagyok, gyáva kisnyúl, mindig is az voltam, lehet, vak is, észre kellett volna vennem, és tenni valamit! Segítséget kérni, bármit... Már a verésért is! Csak a verés a mi korunkban olyan természetesnek tűnt, mint a fogmosás lefekvés előtt. Azóta sokkal többet tudok a nevelésről (bár kevesebb szerepem van benne, mint kellene), de soha, egyetlen ujjal sem érnék a fiamhoz!
Lionel hamarosan álomba szenderül. Szaggatott lélegzése lassan egyenletesre vált, és bár nyöszörögve forgolódik még egy darabig, magára hagyom az ágyon egy rövid időre. Megtisztítom a z ágy másik felét, és arra pakolom rá az összes számlatömbömet, hogy ott tudjam folytatni a munkát. Ha ki is folyik a szemem, ma este/éjjel ezt meg kell csinálnom...  Néha ugyan még elkalandoznak a gondolataim, a ceruzám hegye például bele is törik a papírba, olyan erősen nyomok rá, de a munkát valamikor hajnalra sikerül befejeznem. Félre teszek mindent, csak úgy, az ágyban, aztán lejjebb csúszok, egy párnát dugok a fejem alá, és én is elszenderedem. Megfeledkezem valamiről: elfelejtek telefonálni.

Cefetül érzem magam és nem tudok mit kezdeni a bennem tomboló orkánnal. Érdemtelennek tartom magam Dé vigaszára és mindenre, amit értem tesz. Hagynia kéne, hogy új életet kezdjek egy másik szigeten. Ez az egész olyan kínos és annyira fájdalmas, hogy nem bírok szembenézni vele és amikor felszínre jön nem hagyom, hogy mint valami méreg lefolyjon a padlóra és lyukat égessen bele. Nem szorítom magamhoz a barátomat és zokogok a vállán mennyire szar volt nekem, vallom meg miért lettem ilyen, mitől és miért tartok az emberei kapcsolatoktól is, inkább arra kérem, hogy üssön le. Amit meg is tesz, még ha nem is a szó szerinti formában. Az ágyban találom magam és ott ül mellettem, azt mondja semmiség, én megrázom a fejem és összeszorítom a szememet. Elnyomok egy sóhajt, egy nyögést és bekapom remegő ajkam. Visszaszámolok, hogy ne sírjak. Mire nullához érek elmúlik, eltűnik majd minden. Így történik, elalszom és ott, ahol akkor járok nincs apám. Egy apám nélküli világban minden tökéletes. Egészen addig, míg szemeim fel nem pattannak hajnaltájt. Éppen pirkad, hat óra lehet. Óvatosan felülök az ágyban és körülnézek. Látom, hogy Dé alszik és eszembe jut minden, de mivel most erősebb vagyok meg tudom állni, hogy kikészüljek és vissza tudom szorítani a gondolataimat amögé a fal mögé, ahová mindig menekültem előlük. Itt az alkalom, ki kell használni. Ha most nem megyek el, soha többé nem fogok tudni. Márpedig mindent elintézek és indulok, ez egyszerűen elkerülhetetlen. Óvatosan és halkan felállok, magamra kapom a nadrágomat és lopakodva elindulok az ajtó felé. Ha minden igaz tudnom kell hol van a kulcs és kijutok, legfeljebb a zárban megtalálom. Vetek Dére egy utolsó pillantást. Összeszorítom ajkaim, ahogy végignézek a legjobb barátomon. Nem tudom mikor fogom látni, Zéland nem a szomszédban van. A szívem vadul zakatol, most kell elindulnom. Erőt veszek magamon és kilépek, csomót kötök a gondolataim végére. Daryl nem vet meg, talán csak a lelke mélyén. Ki tudja... Nem gondolkodhatok, most azonnal intézkednem kell. Délelőtt, amikor Dé talán már magához tért hagyok neki hangposta üzenetet
" Mindent köszönök, el kellett mennem. Jelentkezem még."

Cefetül érzem magam és nem tudok mit kezdeni a bennem tomboló orkánnal. Érdemtelennek tartom magam Dé vigaszára és mindenre, amit értem tesz. Hagynia kéne, hogy új életet kezdjek egy másik szigeten. Ez az egész olyan kínos és annyira fájdalmas, hogy nem bírok szembenézni vele és amikor felszínre jön nem hagyom, hogy mint valami méreg lefolyjon a padlóra és lyukat égessen bele. Nem szorítom magamhoz a barátomat és zokogok a vállán mennyire szar volt nekem, vallom meg miért lettem ilyen, mitől és miért tartok az emberei kapcsolatoktól is, inkább arra kérem, hogy üssön le. Amit meg is tesz, még ha nem is a szó szerinti formában. Az ágyban találom magam és ott ül mellettem, azt mondja semmiség, én megrázom a fejem és összeszorítom a szememet. Elnyomok egy sóhajt, egy nyögést és bekapom remegő ajkam. Visszaszámolok, hogy ne sírjak. Mire nullához érek elmúlik, eltűnik majd minden. Így történik, elalszom és ott, ahol akkor járok nincs apám. Egy apám nélküli világban minden tökéletes. Egészen addig, míg szemeim fel nem pattannak hajnaltájt. Éppen pirkad, hat óra lehet. Óvatosan felülök az ágyban és körülnézek. Látom, hogy Dé alszik és eszembe jut minden, de mivel most erősebb vagyok meg tudom állni, hogy kikészüljek és vissza tudom szorítani a gondolataimat amögé a fal mögé, ahová mindig menekültem előlük. Itt az alkalom, ki kell használni. Ha most nem megyek el, soha többé nem fogok tudni. Márpedig mindent elintézek és indulok, ez egyszerűen elkerülhetetlen. Óvatosan és halkan felállok, magamra kapom a nadrágomat és lopakodva elindulok az ajtó felé. Ha minden igaz tudnom kell hol van a kulcs és kijutok, legfeljebb a zárban megtalálom. Vetek Dére egy utolsó pillantást. Összeszorítom ajkaim, ahogy végignézek a legjobb barátomon. Nem tudom mikor fogom látni, Zéland nem a szomszédban van. A szívem vadul zakatol, most kell elindulnom. Erőt veszek magamon és kilépek, csomót kötök a gondolataim végére. Daryl nem vet meg, talán csak a lelke mélyén. Ki tudja... Nem gondolkodhatok, most azonnal intézkednem kell. Délelőtt, amikor Dé talán már magához tért hagyok neki hangposta üzenetet
" Mindent köszönök, el kellett mennem. Jelentkezem még."

// köszi ezt a játékot nevezhetjük lezártnak sztem XD//