-Van benne valami. -Fájdalom, de lehet egy idő után valóban ez lenne a második nevem. Jézus... Jézus!
-Hát... mindig lehetnek komplikációk, úgy fest én már eleve komplikált valaki vagyok. - Vonok vállat, ha nem félnék a műtéttől lehet megműttetném és sas szemem lenne. De félek, így kilőve.
-Tudom, sosem néznek annyinak. - Közlöm rezignáltan, nem mondott újat.
-Úúú! - Vigyorodom el, hogy ne fenyegessen, tényleg? Mintha neki nem lenne mocskos a szája.
-Sajnálatos, de mit számít, a lényeg hogy neked tetsszen, a többiek nem fontosak. - Legalábbis szerintem. Ha lesz egy felesége, neki mondjuk nem árt ha tetszik majd, de máskülönben senkinek semmi köze ehhez.
-Jó lehetett. - Jegyzek meg csak ennyit, én alig emlékszem rá milyen ott élni.
-Igazad van, nem tűnsz elég szociálisnak és alázatosnak ehhez. - Kuncogok, nem bántom kivételesen, de valóban nem árt, ha az ember semleges tud maradni és szenvtelen, bármi hülyeségről is folyjék a szó.
Alszunk, reggel eléggé meglep, hogy ilyen... nos... figyelmes.
-Nem én mérgeződtem meg este, én akkor már inkább a sérült szörnyeteg vagyok, ha te nem is vagy egy szépség. Gondolnám, hogy nem kedvelsz és kidobsz amint tudsz de... azt hiszem tévedtem. - Ülök le megütközve a reggelin, nem a bőségén, hanem szimplán azon hogy van. Talán ezért is beszélek baromságokat, lehet agyrázkódásom is van?
Amúgy rajtam is fekete van, húha, összeöltöztünk, ez egy jel. Vagy mégsem.
Elpakolom a konyharuhát, majd ráemelem a tekintetem.
-Nem is hallottam. - Csodálkozom el, nem ébresztő, mert anélkül kelek, szóval de, munkahely. - Valószínű onnan, biztos emlékeztetni akar a főnököm, hogy csipkedjem magam. Nem gond, majd visszahívom. - Nem sejtek semmi rosszat, amúgy nem egy modern darab. Mivel csak telefonálni használom, nagy ritkán sms-re, így a célnak tökéletes a régi modell is. Legalább nem hal meg ha leejtem a földre vagy hasonló. Túl sok szám sincs benne, cirka negyven, sms egy se, mindig kitörlöm őket.
Türelmesen ülök az étel felett, csak a kávé illata csal ki halk morranást a gyomromból. Akkor realizálom, hogy tegnap nem vacsoráztam, csak ebédeltem. Kínos, nem akarom kienni a vagyonából, na nem mintha nem érdemelnék meg egy dupla adagot amiért túléltem a gázolását és hazahoztam.
Ha leült csak akkor nyúlok bármihez, ha ő már megtette, akkor is előbb a kávéhoz és belekortyolok. Ha üres összeszalad a szám, hogy ez keserű és kérek egy kis tejet, ha nem okoz neki gondot.
-Szóval egyedül élsz egy ekkora lakásban? Nem frusztráló? - Kérdezem őszinte kíváncsisággal, engem nyomasztana, hogy olyan nagy és üres.

-Nem is tudom, talán akkor komolyabban vennének. - Mondom szórakozottan, egy férfinak amúgy is jól áll a kor, szerintem, én nem hisztiztem soha a korom miatt, az a nők szokása.
-Nocsak, első empatikus megszólalásod ma, de szerintem csak az illem mondatja veled! - Vigyorodom el.
-Mohó? Nem, sárkány sem leszek, én vagyok a jó fiú, ne feledd! Nem vagy a megmentő herceg, bár törekedhetnél rá! - Mosolygok, kora reggel talán mégsem kéne piszkálnom, de ami a szívemen a számon, nehéz megállni.
-Sikoltozni? Maximum horkolhatnék, nincsenek rémálmaim... - Ütközöm meg. Rég nincsenek, akkor is csak nyöszörögtem volna. De ez a sikoltozás megborzongatja az idegvelőm, viccnek is rossz.
-Szóval igazából ellenállhatatlan személyiségem miatt tartasz itt, jól titkoltad. - Mondom negédesebben aztán, még mindig kiakaszt a gondolat, hogy kidobta a kártyát.
-Nem, magam osztom be. Csak ha a rádióhoz megyek akkor kell igazodnom. De elég lesz csak délután bemennem ma, ráérek. - Válaszolom meg a kérdését, ahogy elnézem ő nem tudja mi az hogy időre bejárni dolgozni. De elnézem neki, neki mások a gondjai, valószínűleg.
Aztán teszek tejet a kávéba, onnantól már békésebben kortyolom. Konstatálom, hogy eszik, hát belekezdek én is, csinálok egy szendvicset felvágottal és némi zöldséggel. Nem kapkodom el a dolgot, inkább kevesebbet eszem, de azt gondosan, ha majd siet el valahova.
Aztán csak kicsit elnyílik a szám, hogy mondok valamit, de inkább jobbnak látom becsukni. Gazdagok, másképp viszonyítanak.
-Értem, akkor nincs szorongásod a zsúfolt liftekben, ellenben a kilátókban, ó, nagyszerű. - Viccelődöm el, kissé komolykodó hangon, mintha valóban ezt szűrtem volna le belőle. Közben meg egészen mást, hogy talán magának valóbb mint hittem.
-Ha-ha. - Mondom könnyed-komolyan, majd ráemelem a tekintetem. - Ugyan úgy tetszik. Én a te szemszöged érdeklődtem meg. - Aztán inkább harapok egyet a szendvicsből és komótosan rágok. Kicsit elmerengek, hogy gőzöm nincs, mikor reggeliztem együtt utoljára valakivel. Kicsit zavarba is jövök a felismeréstől, de inkább iszok egy kis kávét, hogy elmossa.

-A kínaiak szerint én tigris vagyok, és bár igazad van a sárkányokat illetően a kínaiak szemszögéből Európában mások a mesék, valamint nincsenek olyan titkos vágyálmaim hogy hercegnő lehessek. - Remélem nem arra gondolt, hogy ha ő a herceg akkor én királylány akarok lenni...
-Köszönöm, ez igazán jól esett. Érzem a törődést, de nem kéne ennyire figyelmesnek lenned. - Morgok az orrom alatt, köszönöm, nem kérek belőle. Hallottam én elég szörnyűséget, talán rosszabbat is mint egy elaléló sikolyt az éjben.
-Hah... - Na jó, ez tetszett. El is mosolyodom, hiába cukkol, elvégre sok háklim van, amit mindig meg is kapok, nincsenek illúzióim magamról.
Aztán csak felnevetek halkan, hogy összerántotta a két munkám.
-Nem, két állásom van. Az egyik kisebb rádióban én vagyok az egyik, aki olvassa a híreket. Amúgy fordító vagyok, nem tolmács, de tolmácsolást is vállalok. - Mondom mosolyogva, bár nem hiszem hogy különösebben érdekelné. De lehet javaslom majd a főnöknek, hogy legyen franciául is hírolvasás, biztos kiröhögne.
-Rögtön gondoltam. - Mondom mély együttérzéssel, de ez inkább piszkálódás a részemről.
-A szórakozás relatív fogalom, engem ezek például szórakoztatnak, és attól hogy van pénzem egyéb szórakozások megfizetésére is, nem feltétlenül fogom jobban érezni magam. És sétálni jó, próbáld ki egyszer. Buta amerikai szokás, hogy mindenhova csak kocsival lehet eljutni, akkor is ha csak tíz percre van. - Somolygok rá. Ő ennél sportosabbnak tűnik, de ki tudja.
-Hm... Egy ideje megnyugtat hogy egyedül lehetek. Engem nem frusztrálna, ahogy nem is frusztrál. - Azt nem teszem hozzá hogy mások vagyunk. Ha mondjuk öt perccel korábban nem tudom meg, hogy másmilyen, mint eleinte gondoltam, akkor biztos a fejéhez vágtam volna megint. Így inkább mellőzöm.
Aztán csak mosolygok, műmosoly ez, igazi angolosan udvarias. Nem sértett meg, csak tartózkodóbbá tett kissé.
-Nem, nagyon régen nem. A szüleim Londonban élnek, azaz... a törzshelyük ott van. Én egy belvárosi lakást bérelek, tágas, mint a tied, de nem ilyen nagy. Nem hiszem hogy tetszene neked, túl régi módi. - Mesélem el neki a kérésére, már amennyit hajlandó vagyok megosztani neki és inkább eszem tovább. Bár az érdekelne miből gondolta hogy a szüleimmel élek még. Jah, na persze, huszonkettőnek néz vagy mennyinek. Világos.

-Hah, na látod, ezt még el is hiszem. - Horkanok mosolyogva, bizonyára gyűjti az értékes holmikat, hiú, túl okosnak képzeli magát és sokan leszúrnák egy... mindegy mivel. Ami akad. De nem kötöm az orrára, meg aztán ki tudja. Lehet ő pont normális, csak nekem teszi a kiállhatatlant.
-Lehet szépet is álmodni, az érdekes nem feltétlenül negatív dolog. - Mondom csendesen, nem értem őt. Mintha jó lenne hogy valaki nem bír normálisan aludni. Attól lesz érdekes, vagy tudom is én. De inkább nem kérdezek rá, félek olyat hallanék amit nem akarok.
-Igen, ha nem számolod egybe, három állásban dolgozom. - Fura ezt így kimondanom hangosan, mert nem érzem, hogy olyan rengeteget dolgoznék. Mondjuk a tolmácsolás kikapcsol, ahogy a fordítás is. A hírek felolvasása meg... nem megterhelő. - Szoktak, igen. Az angol modor a francia folyékony beszéd mellé nem szokott hátrányomra lenni. - Igen, tény, onnan van a többlet pénzem. Az fizet a legjobban.
-Miért nem? - Kérdezem kissé rezignáltan, őszintén kíváncsi vagyok rá. - Van más szórakoztató gyaloglás forma? Ha a plázázást mondod nem fogom meginni a kávém, előre szólok. - jelezve, felugrana a vérnyomásom és a kávé már sok lenne a szervezetemnek.
-Nem tévedsz, nem szoktam olyan tanácsot adni, amit magam nem fogadnék meg. - Mondom komolyabban, hogy nem a világűrbe beszéltem tegnap, hanem igen, neki. De kellemesen meglep, hogy emlékszik, hogy figyelt. Nem szoktak, főleg nem betépve... Arra hogy hasonlítunk csak veszek egy mélyebb levegőt, nincs kedvem cáfolni, de nem is akarom. Inkább csak bólintok, feltolom az orromon a szemüveget, reflexből, hogy csináljak valamit. A kívánást nem értem félre, szolidabb értelemben értelmezem.
-Nem egészen. - Mondok csak ennyit, nehogy azt higgye nyitott könyv vagyok, vagy valami buta sablon egy prospektusról.
Aztán kénytelen-kelletlen elmosolyintom magam, lehet tényleg hasonlítunk.
-Például egy jó kis Brandy de Jerez Solera Gran Reserva? - Kanyarodik félmosolyra a szám széle, az egy jó kis tíz éves brandy fajta, szinte teljesen biztos vagyok benne hogy ismeri.
Amúgy jól sejti, abbahagynám az evést ha látnám befejezte, de mivel még nassolgat, eszem tovább.
-Ha élsz-halsz értük, akkor te is amolyan gyűjtő-féle vagy? - Kérdezem, de nem akarok udvariatlan lenni, hogy a vagyona érdekelne, csak szimplán érdekel, mivel foglalkozik, mi a hobbija.

-Hah... - Kikészít, nem tudom eldönteni csak heccel vagy komolyan gondolja. Bár az ilyen fajta viccelődést és félvállról-kezelést nehezen viselem, szóval végeredményben mindegy is.
-Nem szorulok rájuk, és amúgy is. Nem vagyok munkamániás. Ha az lennék, akkor nem itt ücsörögnék, hanem rágnám a körmöm idegességemben, hogy még tízezer karaktert le kell fordítanom ma, és már ennyi az idő, otthon sem vagyok. Plusz a másik helyre is megyek dolgozni. - Mondom mosolyogva, dehogy vagyok én munkamániás... Inkább jóízűen falatozom a reggelit, jobban esik így, hogy együtt eszünk, be kell valljam magamnak, lelkem egy elhagyatott szigetéről jelzőtűzként ég ez az érzés.
-Hah, nem vagyok elég kéjenc és buja hozzá. - Kacagok fel, pedig ez csak sztereotípia, de mindig ezzel heccelnek. - Na meg egy francia nem nevet az angol humoron, könnyen lebuknék. - Kuncogok.
-Áh. Én jobb szeretem a városnézést, a mindennapi élet és rejtett kis utcácskák labirintusait, de egy völgybe leereszkedni, egy hegyet megmászni, rálátni az esti fényekben úszó városra... beszívni a friss levegőt és hallgatni a természet neszeit, az is kellemes és utánozhatatlan, na meg mindenhol ugyan olyan, mindig otthonos, ellenben a városoknak mindig más és más a hangulatuk. Bár ezt nem mindenki osztja, szerinted? - Mosolygok, érdekel ő hogy látja. Főleg mert nem természetközeli, ahogy elnézem.
-Már miért bukott be, ha szabad megérdeklődnöm? - Kérdezek vissza felszaladt szemöldökkel.
-Nem, hanem nem egészen úgy volt, ahogy feltételezted. Amúgy nincs olyan messze, már szerintem. - Jegyzem meg mellékesen.
Aztán csak felnevetek.
-Ritkán iszom, de akkor már jót! - Csak mosolygok, nem értem félre, látszik semmi perverz nem fut át az agyamon, nem érzem hogy célozna bármire is. Én csak mosolygok, mint aki közös csínt fedezett fel és komiszságáról végre tud mindent-tudó jelentős pillantást váltani.
-Persze, de van benne valami... halandóság, valami előkelő és egyediség, főleg mert akkor nem volt tömegtermelés, minden kézzel volt gondosan megmunkálva, megmásíthatatlan kézjegyeket viselve. Szinte mesélek és megszólalnak. Simításuk nyomán mintha százak emléke sugdosna a füledbe, hogy elmesélhesse saját történetét. - Simítgatom össze ujjaim, mintha valamit szétmorzsolnék, egészen belemélyedek, kissé ábrándosan és idealistán, mint holmi költő vagy író. - De ettől olyan kiismerhetetlen, olyan összetett, hogy kellemes és kellemetlen dolgokat őriz, mint az emberek maguk. Áh bocs! - Szabadkozom, néha elragad a szenvedély, ha csöndesen is, szeretem a régi dolgokat. Gyorsan eszek is hogy ne csak a szám járjon mindenféle értelmetlen dologról fecsegve, úgy sem hiszem hogy olyan művészlélek-csúfolás lenne mint én. Mert én csak gyönyörködöm, de nem teremtek semmit. A műfordítás is nehéz, hiába élvezem, még van mit tanulnom.

-Háát... még jó hogy nem vagyok amerikai. - Jelentem ki nyugodtan, látszik hogy meglepett komoly hangvétele, ha nem gondolnám önzőnek még azt is hihetném aggódik.
-Ó köszönöm Dr Phoenix d'Abo, mindig öröm hallani, mikor jó híreket közöl. - Mondom negédesen, szórakozott mosollyal. Aztán megcsóválom a fejem, de mosolygok. - Nekem a munkáim hobbik, szerelmem a francia nyelv, a hírbemondás pedig arra késztet hogy legyek naprakész, ha már kevés újságot olvasok. Nem menekülök a munkába, csak szimplán élvezem. De jól látod, nem vagyok hamari és kapkodó fajta. - Fejtem ki neki a dolgot, hátha nem maradok meg a fejében sztahanovistaként. Kissé unom, hogy mindeni belém lát mindenfélét, aztán meg nem veszi a fáradságot, hogy rájöjjön, nem is igaz rám.
Elfojtottan mosolygok arra, hogy még lehetek léhább, nem ismer. Akkor tudná, hogy már nem tudok az lenni, nem megy. Semmilyen értelemben.
-Jó hír hogy a nevetésem sem árulna el. De már nem menne a bohém élet, komolykodva megpróbálni sem érdemes, ráhagyom a franciákra, azt hiszem. - Mosolyodok el kissé, majd inkább megiszom a kávém.
-Igen igen, ha a mondandóm felét meg sem hallod, akkor igen. - Forgatok szemet, nem volt még igazi túrán. Pedig azok is remekek.
Aztán hallgatom, mit gondol, látszik figyelek, enni is elfelejtek. De a végére csak kuncogok, nem tehetek róla.
-Értem, értem. De akkor valami alföld? A maga végtelen zöldjével? Kevés a gaz, de annál több a fű, állatok pedig alig vannak, mert azok inkább az erdőben élnek. Egyszer ki kéne próbálnod. Egy ilyen délutáni séta, ami az estébe nyúlik, majd elterül fölötted a sűrű csillagos ég, amilyent a városban ha akarsz sem láthatsz... olyan mint egy megelevenedett festmény. - Mosolygok rá, most valóban szelíden próbálom felkelteni az érdeklődését. Hasznot nem remélek, csupán szórakoztat a dolog.
Aztán kifejti még jobban, mert kérem, játékos mosoly settenkedik fel az ajkaimra, ahogy előrehajol és belemerül, hiába engem mos le éppen a pályáról és cáfolja meg a baráti tanácsom, amit nem éppen barátian közöltem vele tegnap.
-Igen, de a kivétel erősíti a szabályt, ez nem másítja meg, hogy számunkra, akik másképp fogadják be a világot, úgy fest, - szörnyűség, lehet van bennünk közös - nem lenne célceszűbb mások kapcsán magunkból kiindulni. Ebből csak azt szűrtem le, hogy veled kapcsolatban hagyatkozhatok magamra, már elvileg. - Magyarázom higgadtan, kis gonoszabb mosollyal, hogy én nem hagyom magam, bárhogy szeretné.
Aztán kicsit elkap a hév, de meglep a válaszával, de én nem titkolom.
-Húha... te sötétebben látod a világot mint én... - Szalad ki pár értetlen pislogás közepette. Azért én ennyire nem vagyok borúlátó, csupán vészmadár, de ez... - Ugyan. Nem volt mindenki... rohadék ahogy te mondtad. A gazdagság nem jár együtt kéz a kézben azzal, hogy csak lopva-csalva, kegyetlen módon lehet megszerezni. És arra sem jogosít fel, hogy bármit megtehess. No meg... ennek semmi köze a vagyonhoz. Aki arra adja a fejét hogy ártson másoknak, valami miatt teszi, elég egy rossz lépés. Ehhez nem kell vagyon, lelketlenné egy koldus is tud válni. És ha csak a festményeket nézed, rögtön kiviláglik, hogy barátságból és tiszteletből is rengetegen festettek, azoknak pedig semmi köze a rohadéksághoz. - Mondom még kissé megütközve a szavain, de könnyed a hangom.
-Ah, kösz. Ritka úriember vagy. - Kivételesen gúny nélkül, udvariasan és hálásabban szólaltam meg. Ha nem úgy ismerem meg ahogy, ki sem nézném belőle hogy problémái lehetnek. Milyen ironikus az élet. Ez is csak azt mutatja, hogy ugyan olyan vak vagyok mások apró rezdüléseire, mint bárki más. Mert szerintem drogozni az kezd, akinek gondja van. Mert annyi pénzből kurvára is telik, vagy bármire, ami elűzi a gondokat és könnyebben is beszerezhető.

-Húúha... ha nagyon unom magam, majd elkezdek rettegni. - Mondom fásult hangon, a szemüvegem mögül felnézve rá, hogy kicsit sem izgulok ilyen dolgok miatt. Japánban, Kínában, Koreában... nah ott lehet átragadna ez a fajta szellemiség rám, de itt... pf.
-Nem, valóban nem, én a BBC-t hallgatom. - Vetem oda elegánsan, veszem a lapot hogy a neve sérti. Közben rájöttem hogy valóban dereng valahonnan, de nem adom meg neki ezt a kegyet, hogy megosszam vele.
-Voltam, már nem vagyok. - Mondom, amolyan záró hangsúllyal, hogy ne forszírozza, mert nem szeretném.
A kis viccén szélesen mosolygok, lehorgasztom a fejem, hogy ne lássa a hajamtól, hogy vágok egy "ahh, semmi sem jó neked" fejet.
Aztán sóhajtok, megfogott.
-Jól van, ez igaz, egyet kell értenem. - Emelem a tekintetem ismét rá, de már csak szolidan mosolygok. - Akkor a vadvirágok és a fű illata sem vonz. És ne gyere azzal, hogy ha arra vágysz veszel egy illatosítót a hipermarketben. - Kuncogok, bár nem hiszem hogy ezt válaszolta volna, de kényszert éreztem arra, hogy hozzátegyem a mondandóm végére.
-Egy közös metszet mindig lesz mindenkivel, sok viszont már nem olyan valószínű, rengeteg pedig... nos, az kiváltság. - Mondom a végén már kissé mű mosollyal, pár emlék felkavaródik bennem, mintha lelkem tavába követ dobtak volna és felkeveredett volna az iszap. De hamar túllépek ezen, túl kellemes a reggeli hogy elvegye bármi a kedvem, még Phoenix sötét világképe sem.
-Ah, szóval akasztani valók vagyunk? - Kérdezem vigyorogva, nem érzem magam annak, de talán még őt sem.
-Tudom. De azért vannak benne szép dolgok is. - Nem vitatkozom vele, pont azért, mert én is így gondolom. Fura mástól is hallani, főleg ha nem egy lecsúszott valaki szájából hallom. Sokkal mélyebb lesz nekem Phoenixtől ez az egy mondat, pont emiatt.
Aztán hallgatom, látszik figyelek rá, még ha dacosabb is a testtartásom. De megtör, ahogy arról beszél, utánam nem maradna semmi. Fájóan igaz, igazi őszite, valóságos görbetükör, pár sűrűbbet pislogok és elveszem a tekintetem.
-Nem vagyok én mintapéldány. De amit mondasz, igaz. Amit én teremtek elszáll, közvetítő vagyok nem alkotó. De tudod, az általad említett rohadékokat csak a káosz és pusztulás érdekli, felélni saját vagyonuk, kiszipolyozni saját és mások életét, javait. Ők nem fognak az értékekre vigyázni, nem fontos nekik, vagy ha mégis, csak ideig-óráig. Azok, akik nem ilyenek, általad jónak titulált emberek viszont őrzik ezeket. Vigyázzák és óvják ezeket. Mindkettő fajta embertípus kell, hogy ezek fennmaradjanak. A gonoszok önzősége az egyedire és sajátra, a jók önzetlensége és törődése, hogy meg is maradjanak. Egyfajta jin és jang. - Fogalmam sincs mennyire érti mire akarok kilyukadni, mennyire lát ebben fantáziát, de egyre inkább érdekel a véleménye és ahelyett hogy elgondolkodnék a szavai mögött meghúzódó utalásra, miszerint ez a lakás is egyedi, művészi alkotás, tehát ő is a pazarlók közé tartozik, amiért talán viszolyognom kéne, inkább megfog az őszintesége, a világlátása. Szerintem látszik is rajtam, hogy nem vagyok elutasító cseppet sem.
Aztán harapok a szendvicsbe, de a számban marad, elakad szavaira a szám mozdulata és kidülledt szemmel lesek ki rá a szemüvegem mögül.
-Hmih? - pislogok teli szájjal, az illemet is elfelejtem, hogy ez igazán nem gentlemanhez méltó megmozdulás volt részemről, de... de csak gyorsan lenyelem két rágással a falatot, kicsit nagy is, érzem hogy fájdalmasan kúszik alá a falat a gyomromba, fájóbb grimaszt csalva arcomra.
-Khm.. mi?  Igazán elmondhattad volna... végtére is joggal kérted maradjak, nem kellett volna... vagy azt hitted kifosztalak? - Kérdezem elképedve, de aztán rögtön felvilágosult lesz az arcom, hogy hát végül is... - Jó, semmi baj. - Lendülök túl hamar, a helyében én is hasonló kompromisszumra jutottam volna.
-Bár attól nem féltél, hogy éjszaka valaki bejön a kinti kártyával? - Kérdezem kajánabb mosollyal, elvégre aki itt lakik tudja hogy Phoenix nem éppen szegény.

-Az üzleti élet csupa sznobból áll, hát kicsit azzá kell válnom, nem? - Mosolygok rá elégedetten, amúgy tény, a BBC elég szájbarágós. De szeretem a szép kiejtésük, szinte zene számba megy nekem az is.
A nocsak-ra nem reagálok, főleg mert szeretnék továbblépni, noha látom azt is, hogy kíváncsi beszélgető partnerem még elidőzne a témán.
-Áh, igazi nagyvárosi férfiú vagy. - Ebbe nincs belekötési kényszerem, főleg nekem is vannak ilyen hajlamaim, ha nem is teljesen egyezve az övével.
-Hah! - Nem, erre nem tudok jobbat mondani. Maximum annyit, hogy nincs tökéletes ember, de ezt ő is tudja.
-Nem, valóban, de ha mindent fonákjáról nézel belekeseredsz. - Mondom némileg burkolt jó tanácsként, hogy ebbe bele lehet kattanni, ha mindenben csak a rosszat látja.
-Lehet nem, lehet igen. De igazából a tapasztalatok tesznek minket egyedivé, nem más. Döntéseink halmaza. Ezért lehetünk egyszerre egyformák és mégis teljesen mások. - Sóhajtom komolyabban, igazat is adok neki és nem is.
Aztán hallgatom, ez elgondolkoztat.
-Átgondolom. Bár én ahogy tapasztaltam aki elhagyja önmagát és mások élete hidegen hagyja, cseppet sem foglalkozik az élet szépségeivel, főleg nem azzal hogy megőrizze őket. - De ezzel most nem vitattam az ő igazát, csak elmondtam én miért mondtam azt az előbb, amit.
Aztán eléggé meglep, még ki is nevet. Igazából most látom először nevetni, ami szintén meglep, hogy erre rájövök.
-Tudom, hogy nem vagy magad olyankor és hogy lehet egyik pillanatban sírsz utánam, a másikban meg leszúrnál a konyhakéssel. Ez már csak ilyen, tisztában voltam vele. Nem rémiszt meg ez az állapot, bár tény, nem is vagyok oda érte. - Nézek rá kissé szúrósan, hogy le kéne szoknia. De nem tudok komolyan mérges lenni, mert meglepődött vagyok.
-Na és? Elég feltűnő jelenség vagy, nehéz lenne elsiklani feletted. - Mondom megdöbbenve, hát attól még lehet hogy véletlenül valaki akar valamit. A gondnok említése nyugtat meg.
-Értem. Legalább a gondnok tudja, hogy érdemes uraságodat szemmel tartani. - Jól van, látszik nem haragszom. Ezért.
-Hmpf... hát... lehet egy rottweilerrel jobban jársz ha éjszakai biztonságot szeretnél. - Ápolni tudom őt, megvédeni egy betörő ellen, nos, kevésbé.
-Na de akkor hajlandó leszel majd kiengedni, vagy hamupipőke módjára befogsz padlót sikálni? - Kérdezem mosolyogva, hiába maradnék még beszélgetni, de lassan tényleg mennem kéne. Megeszem az utolsó falatomat is és csendben örülök, hogy végeredményben kiderült, nem is olyan fojtogatni valóan irritáló ez a Phoenix. Na nem mintha lényeges lenne, kétlem hogy találkozom még vele, nem tartozom a társadalmi rangjába és azon kívül hogy elütött, nincs miért érdeklődnie felőlem.

-Azért nem baj, ha értem a csíziót, ugyebár. - Mondom játékosan, tőlem azt kapják amit kérnek, mikor tolmácsolok nekem végül is mindegy.
-Is, de most épp a műfordítás rejtelmeit tanulmányozom, a választékos beszéd és írás pedig egy fordítónál elengedhetetlen. - Mosolygok, legalábbis nekem ez a hitvallásom.
-Vagy éppen nem mer élni. - Mondhatnám hogy ugye Sebastian, ugye. - És szerintem de, tud csalódni, csalódni annyira könnyű dolog, mint vizet öntve a homokra sarat csinálni. - Ezzel most nem értek egyet, de lehet csak nem voltam (vagyok?) elég elkeseredett.
-Köszönöm, ezt úgy értelmezem, igazat adsz. - Mondom pajkos mosollyal, úgy sejtem ő nem az a fajta, aki enged a saját igazából.
-Van benne valami. - Elgondolkoztat, újfent. Kedvemre van a vele való beszélgetés.
Aztán kacagtatom meg, kellemes hallgatni, többet kéne nevetnie. Bizonyára akkor kevésbé lenne borúlátó, vagy ki tudja.
-Átvitt értelemben érettem. - Forgatok szemet, de mosolygok, elég ijesztő lett volna ha sír utánam, főleg hogy akkor csak alig pár órája tudta meg a nevem egyáltalán.
-De szakértő valaki... - Húzom el a szám rosszallóan, hogy jött itt a specialitásokkal.
Állom a pillantását, nem ijeszt meg, még ha elég maróan is néz rám. Mindenki másképp éli meg a dolgokat és pont.
Logikus amit magyaráz, hogy ez a ház ennyire megfigyelt, bár örömtelen nevetést hallatok a pórázra, hogy marha vicces.
Csóválom a fejem mosolyogva, nem teljesen esik le most melyik mesét idézi, de mit számít? A királylány szó elég kiábrándító.
-Ó, milyen kedves tőled, hálálkodjak is hogy nem tartasz itt? - Kuncogok, kétlem hogy jól járna velem, ha nem engedne ki. Nehéz velem élni.
Minden esetre szép a háza, egy ideig biztos nem rázna meg lelkileg, hogy itt kell lakjak.... gyötrelem.
Aztán hirtelen emelem vissza a tekintetem rá és felszalad a szemöldököm. Le akar fizetni? Felkacagok, nem tehetek róla, nevetésre késztet.
-Hah, Phoenix, ha nem tudnám akkor is könnyen rájöttem volna, ezt a házat nem nehéz felismerni és a kérdezősködés se került volna sokba, hogy ki is vagy. Bár még nem csináltam ilyet, de úgy sejtem nem lett volna különösebben nehéz dolgom. - Törlöm meg a szemem a szemüveg alá nyúlva. - Maradjunk annyiban, hogy a kórházban azt mondom egy biciklis jött belém, mert ahogy nevetek nagyon fáj... - Rándul fájdalmasabb grimaszba az arcom. -... de nem kell a pénzed. Az ilyen perpatvarok nekem nem hiányoznak, élek, örülök ennek és titkon reménykedem benne hogy ha megint elszállsz valami drogtól vagy piától taxit hívsz vagy megmaradsz a fenekeden amíg el nem múlik. Mert ha kérem se hagysz fel vele, ezt már látom. Amúgy meg köszönöm a reggelit és a beszélgetést, jól estek. - Mosolygok rá, jelezve nem szorulok a pénzére, a haragját pedig a hátam közepére sem kívánnám.
-De maradjunk annyiban, hogy legyen egy kis hasznom hogy elütöttél és végre újra átélhettem milyen csodálatos egy bedrogozott emberrel együtt ténferegni az utcán - közlöm negédesebben - jössz nekem egy szívességgel mit szólsz? Azt örömmel elfogadnám. - Ki tudja mit hoz a sors. Egy szívesség azonban mindig remek joli joker, feltéve ha belemegy.

-Ohm! - Szalad fel érdeklődve a szemöldököm, főleg hogy szerintem kinevet, lemaradtam teljesen.
Az égnek emelem a tekintetem, hogyan is lettem én szent a szemében?
-Áldhatod a nevem, hogy nem hagytalok ott kikészülve ez jogos, de ne cukkolj emiatt. - Húzom a szám, de sóhajtok. - Ez így van. Ezért kell humánus módon emberszámba venni őket, legalább ennyivel is segítve őket, hátha rájönnek, nem rosszabbak senkinél. A missziómat amúgy kezdjem veled? Vagy inkább folytassam? - Döntöm félre a fejem, hogy itt vigyorog, én csak kérdőn nézek rá.
-Nem szokásom. Ebből csak azt szűröm le, érdemes veled eszmecserét folytatnom. - Kacsintok rá, nem tudom miért, talán hogy bosszantsam.
-Cöh... - Na jó, ez most tusé volt. Félre is tekintek, kínossá válik a csendem, érzem, de nem fogok egy idegennel ilyenről beszélni, mégha esetleg, véletlenül értelme is lenne, tekintve ő is drogos.
-Ó igazán? - Vigyorodom el, hogy ilyen már nincs, de aztán sandán végigmérem. - Akkor hívj meg újra, ki tudja, talán eljövök. - Csóválom a fejem, szeretem a saját otthonom, és élvezem a kis gonoszságot amit a piszkálása nyújt.
//Amúgy lehet tényleg nem érti ezeket, Josh perverz utalását sem értette nem rég :"D//
-Áh, csak nem repedt meg. Akkor jobban fájna. Legalábbis anno mikor egyszer megrepedt, jobban fájt. Szerintem csak csúnyán zúzódott. - Konstatálom hogy nincs kedvem érezni órákig a kórház klóros és dermedt szagát.
Mosolygok, félredöntöm a fejem a de hallatán, ám folytatom mit kérek, látom nem hisz nekem hogy nem kell a pénze.
-Nem tudom. - Vonom meg a vállam, nincs egyelőre ötletem. - Ha kell valami segítség, megkereslek és behajtom. Öhm... - Gondolkodok vajon mire is gondolhatok ez alatt. - például... - Hát, látszik inkább az ő megnyugtatása végett mondtam, nem azért mert valódi célom lenne vele. - hát akármi. Nem lesz hatalmas dolog, max közepes, hiszen csak közepesen ütöttél el. - Vigyorgok félszegen.
-Rumpelmicsoda? - Azt hiszem ez valami grimm mese, csak az alapokat ismerem, nem vagyok egy meseszakértő. Remélem kifejti mire gondol, nem szeretem nem érteni a dolgokat.

-Hurrá... - Fogom meg a fejem, főleg hogy majd rám iszik, jó hoyg nem miattam... - Köszönöm, igazán figyelmes tőled... - Kiérzem az iróniát, akkor is ha nincs ott, gondolom hogy számára csak egy okosodó idegen vagyok. Miközben napoz átsuhan az agyamon, van e erkélye, hogy tudjon napozni, mert hát ebben a házban mi nincs? De elhessegetem a gondolatot.
-Szerinted miért nem hagytalak ott? Beleveszem. Az más kérdés, hogy prédikálni fogok, mert ez csak tönkretesz téged. És ha túladagolod magad? Jó, bármilyen sport is veszélyes lehet, tudom én, de értsd mit akarok mondani. És nem vagyok rasszista, semmi bajom a feketékkel, az ázsiaiakkal, a mormonokkal, a melegekkel... - Hüledezem, hogy jött hogy rasszista is vagyok? Szinte sértő.
-Hah, örömmel hallanád mi? Elegen teszik neked a szépet, nem állok be a sorba. - Jegyzem meg félszeg mosollyal.
-Óh, talán leütsz és idecipelsz? Azt nem nevezném meghívásnak. - pislogok rá mosolyogva, csak viccel. Remélem csak viccel.
//Igazából semmi, csak nem akarta kimondani a pénisz szót, de Sebnek nem esett le XDDD//
-Hát... - Elbizonytalanodom, elvégre majdnem elvéreztem, kisebb gondom nagyobb volt a bordámnál. Együtt töprengünk. - Ha nagyon fáj elmegyek. Ha mást nem valami gyógyszert felíratni. - Maradok ennyinél, viszolygok a kórházaktól, de nem kell tudnia.
Aztán csak meglepődve lesek ki a fejemből, hogy szerződést íratna alá velem ügyvéddel, meg minden.
-Öhm... tudod... - Vakarom a szemöldököm. - Nem kéne ennyire véresen komolyan venned, elvégre én sem veszem. Ha zsarolni akarnálak, turkáltam volna a cuccaidban míg alszol, akármi, nem azzal hozakodom elő, hogy lehetséges hogy majd egyszer talán kérek egy kis szívességet. - Na jó, lehet neki van igaza, hogy sokan visszaélnének ezzel, de én nekem nem stílusom. Látszik, hogy inkább hagynám a fenébe az egészet, más világ vagyunk. Nekem egyszerű parasztbecsületem van, de sosem szégyelltem.
Hallgatom, valami dereng, de lehet franciául másképp van a neve.
-Szóval teljesíted majd amit kérek de kétszeresen megbánom, hmmm, igazi kedvcsináló, ne menj reklámmenedzsernek. - Mosolygok rá. - Nincsenek. És kedveltek mindig a barátnőim szülei, már ha megismertem őket, nincsen ezzel problémám. A kölykökkel is elvagyok, de más mesék is vannak. No meg nem a meseismeretem alapján ítélnek meg az anyukák, hidd el. - Vigyorodom el, mindig is jól kijöttem mások szüleivel, rokonaival, jó tulajdonságaim egyike.

A kaján vigyorra csak csóválom a fejem, orrom alatt mosolyogva, ez a pasi megéri a pénzét.
A medencét nem szúrom ki, de Phoenix mondandója jobban leköt.
-Ezzel vitatkoznék, de nem teszem. Dicsértelek volna meg? Ó, jaj annyira nem álltál be hogy elüss, hát milyen remek ember vagy kedves gázolóm, máskor is légy ilyen mértékletes, életmentő volt! - Adom elő ingerültebben, de mégis udvarias-negédes hangon, és hagyom az egészet a fenébe. A drogosok egyszerűen nem értik meg hogy értük tesszük amit, nem jókedvből állunk le papolni, hanem mert aggódunk és féltjük őket. Én meg vagyok olyan hülye hogy egy vadidegennel is megteszem, nem csak a véremmel. Tényleg én vagyok a hülye, egyet kell értsek Phoenix-szel.
-Ezt látod megértem. Hát, tőlem dicséretet és szép szót csak kiérdemelve kapsz, ettől ne tarts, hogy nyalizni fogok. - Mondom már túllépve előbbi hirtelen dühömön, ez szintén szurka-piszkának szánom. Amúgy sem vagyok egy hízelgő típus, de ne higgye hogy ő esélyes lenne nálam a posztra.
-Hmmm, nem, mert épp voltál olyan szarul hogy biztosan ne menjen, maximum ha a kezedbe adom a sodrófát, és lendültet is adok neked az ütéshez. - Vigyorgok rá, még jó hogy nem.
//Már ne is haragudj de te vagy a farok-jellemű nem én :P//
-Értem. Ha véletlen egyszer megismersz rájössz nem vagyok ilyen, de igazad van, menj biztosra. De azért ne ölj meg meg hasonlók, mert túlélem és akkor valóban bosszúból indokolttá teszed, hogy fecsegjek. - Mondom könnyeden, de igazából tényleg csak ezzel válthatná ki nálam, hogy szavamat szegjem.
-Óh, nocsak, ha lehetőséget adok! - Vigyorgok de látszik meglep. Ez valami játék? Elég... fura játék, de gazdag, biztos unatkozik.
-Ahh. - Forgatok szemet az adottságra, ki tudja. Én kedvelem az idősebbeket és tisztelem, szerintem csak ennyi a kulcsa. Aztán csak felpillantok rá, mosolyogva, hogy na igen, megint egy jó kis téma, kerülném, de minek. Igazából nincs senkim. - Nem, nincs se menyasszony, se jegyes, se barátnő, se szextárs. - Kifejtem, hogy ne kérdezzen rá, nem vagyok szégyenlős. - Szóval nincs kéjsóvár rokonjelöltem sem. - Mondom mosolyogva, de megint kissé úriasan, angolosan udvarias mosollyal, nem őszintével.
-Gondolom neked van, nem tűnsz olyannak aki ne tudna szerezni magának valakit. - Mosolygok, elég karizmatikus, van pénze, ízlése... de főleg szeret élni, ahogy kivettem a szavaiból.
Szívesebben beszélnék róla, mert lehet kéne tudnom mindenféle magánéleti dolgáról se nem tudok, na meg tőle hallani egészen más. Magamról nem szeretek nagyon mesélni, de lehet rájött.

Letoszás... ezer éve nem hallottam a szót, kissé fura az ő szájából hallani. És valahol... tényleg úgy érzem hogy most megkapom tőle, elsápadok. Értetlen és dacosan bámulok az arcába, enyhén elnyílt ajkakkal, de a dac elpárolog és csak a bűntudat marad a helyén, mikor elmosolyodik. Hagyom hogy folytassa, bár egyre nehezebb tartanom a szemkontaktust.
-Sajnálom. - Mondom rekedten, megköszörülöm a torkom, ahogy észreveszem. - Többé nem teszem. - Ígérem meg, valahogy olyan komolyan mondja, hogy elgondolkodtat. Valóban ennyire szörnyű lennék? Lehetséges. Ez fáj. De összeszedem magam, most nem kesereghetek meg hasonlók, látszik el is nyomom magamban a dolgokat, felveszem a szokásos, semleges úrias arcom és kész.
De hála neki, könnyebb a dolgom, van egy sajátos, hiú humora, ami engem is megmosolyogtat.
-Érdemeld ki és hidd el, nem leszek fukar. - Mosolygok, na majd pont az én dicséretemre fog szorulni, komolyan.
-Ó dehogynem! - Kuncogok, hát szerintem ezen.
// xDD Jó, de abból hogy családi örökség nm jövök "rád" XDDD //
-Áh, ez elég megnyugtató, kösz. - Amúgy valóban az, így a könnyebbség és a viccelődés kellemesen elegyedik a hangomban.
-Hát, ha nem teszem csak magamra vethetek nem? - Közlöm könnyedén, nem szokásom mások rágalmazása, csak ha tényleg tudom, hogy nekem semmi hibám benne.
Hú, ha udvarias lennék biztos felajánlanám a mosogatást, de azt gyűlölöm, így kissé feszengve maradok a helyemen.
-Már miért ne tudnám? - Ütközöm meg a szavain, mintha csak azt mondta volna, hogy lány vagyok.
Aztán felszalad a szemöldököm, de már másképp meglepetten, elvégre... miért lenne naiv a feltételezésem?
-Ugyan Phoenix. Egyszerűen akkor rossz nők között nézelődsz. A nők között is akadnak olyanok, akiknél a pénz előny, de nem kiváltság és inkább a humorod vagy az ízlésed, külsőd fogják vonzani. Valami intelligensebbet keress, aki túl lát a bulvár baromságain és élettársat keres, nem címlapsztorit. Hidd el hogy van. - Magyarázom mosolyogva, szerintem akkor sem lenne nehéz találnia, csak vagy rossz helyen keres, vagy csak fél, mi lesz ha talál. - És egy társ mindenkinek kell. És hidd el a keresztény papoknak is kéne, embertelenség a cölibátus. - Mondom mosolyogva, hogy azért kicsit enyhítsem a dolgot, nem akarok a szerelmi életébe beleszólni, ebbe tényleg nem, csak tényleg annyira negatívan látja a világot.