A kávézó teraszán ülök. Kicsit kilógok a sorból, hiszen lovas cucc van rajtam. Bár ezt csak azok látják, akik jobban megnéznek. Elsőre csak annyit láthatnak, hogy egy lófarkas lány világoskék ujjatlan felsőben ül az asztalnál, előtte három kávéval. Az espressos már üres, a cappuccinosban is már csak a maradék tejhab szárad, és egy nagy üvegpohárban épp jegesre hűl a lattém. És ezt mind én ittam meg az alatt a fél óra alatt, amíg Dom-ot vártam, aki a legjobb lókereskedő az államban. Azonban ha valaki be találna nézni az asztal alá, láthatja, hogy feszülős lovas nadrágban és térdig érő lovas csizmában vagyok. Nem túl ideális öltözék, de annyira siettem, hogy még a sarkantyúm is rajtam maradt. Mint kiderült, tök feleslegesen rohantam vissza a városba az istállóból, mert Dom sehol sincs.
Idegesen forgatom ujjaim között az öngyújtómat, közben az utca forgatagát vizslatnom. Hol lehet Dom? Azt mondta, kapott egy nagyon jó ajánlatot Hollandiából. Azért hagytam félbe a hétvégi lovacskázásomat, hogy itt szobrozzak, miközben az emberek csak bámulnak és nem értik, hogy milyen hacukában vagyok? Még két lovat le kéne lovagolnom, de persze nem teszem, mert ha Dom hív, akkor én repülök, nehogy másnak adja el a világ lovát.
Az emberek jönnek, mennek, szerelmespárok búgnak a szomszéd asztalnál és plázacicák vihognak és mutogatnak szemérmetlenül, mikor épp arról csevegnek, hogy mennyire nem vagyok divatos. Nem érdekel, csak Dom jönne már!
Megrezdül a lenémított telefon az asztalon. Sms-t kaptam Domtól, én pedig akaratom ellenére hangosan szitkozódom. Nem érdekel, ha bolondnak néznek. Dom lemondta a találkozót, én pedig hoppon maradtam. A vérnyomásom az egekben; a három kávé is megdobta, de az, hogy feleslegesen jöttem be a városba, az még inkább. Esküszöm, egyszer még megfojtom ezt a pasast!
Idegesen dobom az asztalra a telefonomat, ami az üveglapon továbbcsúszva lelöki a cigis dobozomat az asztalról. Ez tényleg nem az én napom! Hátradőlök a széken, és becsukom a szemem. Megadóan sóhajtok. Feladom…

Sejthettem volna. Dom nem először játssza el ezt velem, de nem volna okos ötlet összekapni vele.
A cigimet sincs erőm felvenni, pedig a székről is elérném… Minden energiámat arra fordítom, hogy Dom fuldokoljon a csuklástól, bárhol legyen is. Közben az öngyújtómmal játszom. Ez minden, ami anyámtól maradt. Nem sokra emlékszem belőle, de arra igen, hogy már kiskoromban is imádtam a tűzzel játszani és mindig elkértem tőle ezt a lóherés-szerencsepatkós Zippot. Mindig magamnál tartom, bár hasznát igazán csak azóta veszem, hogy cigizek is…
Felpillantok, amikor egy mosolygós férfihangot hallok. Elsőre az az érzésem, mintha egy alkoholistához beszélne. Aztán leesik, hogy három kávé után vagyok, bár a latte fele még ott figyel. Nem is baj, hogy kihűlt, dög meleg van, főleg ebben az átkozott lovas szerkóban. Ki találta ki, hogy nem lehet bikiniben lovagolni? De én is egy barom vagyok, hogy ebbe a sportba kellett beleszeretnem…
Helyes srác dobta le magát velem szembe, bár nem az esetem. Még a cigimet is felvette, de cuki! Igaz kissé, túl közvetlenek tűnik elsőre, de hé, Hollywood már csak ilyen! Magamra erőltetek egy fáradt mosolyt és a cigis dobozért nyúlok.
- Köszi! – mondom és nyújtom felé a Marlborot – Kérsz?
Közben akaratlanul is végigmérem. Elismerem, hogy helyes, tényleg, semmi kivetni való nincs benne, de nem dobban meg a szívem. Különben is a tegnapi koncert jár a fejemben…
Hirtelen nem esik le a lovas poénja, de aztán rájövök, hogy is nézhetek ki a sok forrónacis, meg miniszoknyás szöszi között.
- Ha még csak a ló szabadult volna el… Azt még tudnám kezelni. – forgatom a szemeimet, aztán ismét az arcán állapodik meg a tekintetem. Gyönyörű vonások, de semmi sem mozdul bennem. – Ha azt mondanám, hogy épp azon agyalok, hogyan nyírjak ki valakit, mit gondolnál rólam? Esetleg segítenél eltüntetni egy hullát, ha szépen megkérlek?
A latte-ért nyúlok és belekortyolok. A cukor leülepedett az aljára és most érzem, ahogy egy nagy adag karistolja a torkomat, ahogy lenyelem. Legközelebb jegeskávét rendelek, esküszöm… A pohár fölött figyelem az arcát és várom, mit szól az angyalarcú gyilkos szerepemhez. Ha sikítva szalad el az asztaltól, akkor sem fogok megsértődni, de jobban örülnék, ha venné a poént. Csak a zsarukat ne hívja ki, az olyan ciki lenne…

Visszautasítja a cigit, így én sem gyújtok rá. Talán nem dohányzik – bár milyen ember az, aki nem gyújt rá egy jó kávé mellé? – és nem akarom, hogy zavarja a füst. Pedig, ha egyedül ülnék, talán kettőre gyújtanék rá egyszerre… Helyette inkább csak az öngyújtót forgatom az ujjaim között és néha fellobbantom a lángot, hogy nézzem egy pár másodpercig, majd egy ideges csukló mozdulattal helyére csattintsam a tetejét. A szomszéd asztalnál idegesen cicceg a szerelmespár. Nem érdekel, én se ciccegtem, amikor ők cuppogtak, pedig az sem segített az idegállapotomon.
Félrebillentem a fejem, és kissé összehúzom a szemeimet, úgy vizslatom az arcát, míg gyilkossági tanácsokkal lát el. Jesszusom, kivel hozott össze a sors? Ha ilyen jó ötletei vannak, lehet, hogy felbérelem… És még eltüntetni is hajlandó lenne a hullát. Sőt, jobb ötlete van, mint ami nekem valaha is eszembe jutott volna.
- Dexterre, mi? – kezdek rájönni, hogy nem szabadna komolyan venni. Most hogy jobban megnézem, szemében csibészes fény csillan. Hátradőlök és mosolyogva figyelem, ahogy magyarázkodni kezd. Kérdése azonban váratlanul ér. Elgondolkozom. Sokat tud a gyilkosságokról, de állítólag nem gyilkos. De mellesleg érdekli, hogy kit kéne eltenni láb alól.
- Mit tudsz a lovakról, azon kívül, hogy négy lábuk van, elől harapnak, hátul rúgnak, és középen ráznak? – kérdezem, kissé előre hajolva az asztal fölött. Kihívóan fürkészem az arcát. – Mert éppen a legdörzsöltebb kereskedőt szeretném a kezeim közé kaparintani.
Lehet, hogy észre sem veszi, de egyik szemöldöke a magasba szökik. Elmosolyodom és hozzá teszem: - És hidd el nekem, nem meglovagolni szeretném… - Nem bírom ki, hogy ne teszteljem a tűrőképességét. Ismét hátradőlök és lehúzom a maradék kihűlt lattémat, majd elfintorodok. A leülepedett cukor marja a torkom, így nem túl kecses köhögő roham tőr rám. Nagyszerű! Próbálok itt kihívó megjegyzéseket tenni, de csak nevetségessé teszem magam. Gratulálok, Elee! Mikor nagy nehezen leküzdöm a fulladásos halált, – amit mellesleg Domnak szántam, szóval tényleg igaz, hogy amit másnak kívánunk, az visszaüt, bár soha nem érkezett még ilyen gyorsan - könnybe lábadt szemekkel, bocsánatkérő mosollyal válaszolok a bemutatkozására: - Elenore. De szólíts csak Eleenek. Arra jobban hallgatok.
Nick. Egyszerű, de nagyszerű, viszont sok mindent takarhat. Talán nem is az igazi neve? Hiszen simán lehet, hogy tényleg bérgyilkos… Én meg még a becenevemet is elmondtam neki… Ó, Istenem! Én se leszek már hülye…

Jót mulatok, ahogy egy pillanat alatt felhúzza magát Dexteren. Ezek szerint nem jött be neki a zárás. Tulajdonképpen soha nem izgatott maga a sorozat, hallottam róla ezt is azt is. Láttam az emlékek felidézésétől megcsillanó őrült fényt a szemében, ami szinte azonnal kihunyt, ahogy újabb témát vet fel. Kérdésemre olyan választ ad, amire nem számítottam. Tuti, hogy látott már lovat és még azt is tudja, hogy nincs fehér ló. Illetve van, de azt albínónak hívják. Jó pont a helyes Nicknek.
- Nem hiszek a szőke hercegekben. De persze nincs kizárva, hogy valahol létezik, mondjuk egy párhuzamos univerzumban… - eltűnődöm. Vajon létezik a szőke herceg? Egyáltalán, hol vannak még hercegek? Á, mindegy, most akkor sem venném észre, ha szembejönne. Még fehér lovon sem tűnne fel… Egyébként is… Hol volt ez a srác eddig? Komolyan itt élek már egy ideje, de még sosem láttam. Vagy csak nem tűnt fel? Végül is külsőre olyan átlagos hollywoodi srác. De a humorát már most sikerült megcsillogtatnia. Kezd érdekelni…
- Hidd el, Nick, ismerjük egymást ezzel az átkozott barommal egy ideje. – keresem a tekintetét, hogy kiderítsem, milyen gondolatok suhannak át a fején. Megtört mosolyt eresztek meg felé, hátha beveszi a sanyarú sorsú, elhagyott lányka esetét, mielőtt tisztázom a dolgokat: - Már ami a sportra vonatkozik. Nem tesz jót az üzletnek, ha érzelmeket viszünk bele…
És ekkor beütött a köhögő roham. Ó, hogy az ég áldja meg, aki kitalálta ezt a nyomorult kristálycukrot… Legközelebb édesítővel iszom a kávét, ha egyáltalán túlélem ezt a napot. Elém tolja a kávéját. Bár normális esetben nem iszom idegenek poharából, de ez most vészhelyzet. Aprót kortyolok az elviteles pohárból, és azonnal tágra nyílnak a szemeim. Nem volt jó ötlet. A fekete erősen marja a torkomat, gyomorszájamat, de visszafojtom az újabb köhögést. Sok volna a jóból…
- Jesszus, még, hogy a nők ölnek méreggel… - rekedt a hangom a köhögéstől és az erős kávétól, közben visszatolom elé a poharat – De azért köszi, a szándék a fontos.
Próbálom összeszedni magam, zsepit keresek, de a zsebemben csak a kocsi kulcsomat találom. Kicsapom az asztalra az Abarth kulcsát, és a hátam mögé nyúlok, hogy a székre akasztott táskámban kutakodjak. Végre találok egy zsebkendőt és megtörölgetem a szemem.
- Ó, nagyon jól fogalmazol! Én még ekkora kupeccel nem találkoztam… - keserű a szám íze, mikor végiggondolom, hogy is kerültem én ide, és miért is beszélgetek Nick-kel. – Röviden annyi a történet, hogy felhívott egy remek ajánlattal, és én bedőltem neki. Ide rohantam, fél órát vártam rá, majd közölte, hogy „bocsi, mégsem érek oda, közbejött valami”. Szóval már megint csak az időmet rabolta.
Idegességemben a zsebkendőt szorongatom. Aztán felnézek és elvigyorodom.
- Na, most te jössz! Hogy kerültél az asztalomhoz? Persze azon kívül, hogy nem tudsz ellenállni a gyönyörű, ám annál mocskosabb szájú lányoknak.

Mosolyog. Rajtam. Na, várj csak! Fogok itt még én is mosolyogni Rajtad.
Komoly? Disney maradványainak testi épségén aggódik? Talán ő hisz a hercegnőkben? Végül is… Jó helyen van hozzá… Hollywood tele van buta, gazdag és nem annyira gazdag hercegnőkkel. Tulajdonképpen nem csodálkozom, hogy Disney bácsi pártján áll. De most komolyan! Csodálkozik, hogy kiábrándultunk a szőke hercegekből? Persze, elismerem, hogy jóképűek, de az összes olyan mérhetetlenül ostoba… Mindegyiket dróton rángatja az anyjuk vagy az apjuk vagy az adott hercegnő. Jó, oké, Smith a Pocahontasból jöhetne. Talán…
Figyelem az arcát, ahogy a Dommal való kapcsolatomról mesélek neki. Bevette. Nem hiszem el! Látszik a fején. Komolyan, az arcára van írva, még látja is maga előtt a fülledt jeleneteket az istállóban, a ló szállító kamionban… Nem is rossz ötletek… Na, de Dommal? Kizárt. Milyen csalódott, amikor lelövöm a poént! Ó, de édes! Tényleg elhitte… De mintha kicsit elábrándozna… Talán neki nem sikerült betartani a határokat? Igaz, pasiból van… Hát, ez van, ha az ember a farka után megy… Még szerencse, hogy nekem nincsenek ilyen problémáim!
Hogy lehet feketén inni a duplapresszót? Legalább egy kis tejet tehetett volna bele. Meg akar mérgezni? Kedves… Jó, tudom, csak jót akart. Azt hiszem…
- Egy kis tejet elbírna… - húzom el a szám, amint levegőhöz jutok. Vizet? Nem, még csak az kéne, hogy egy hirtelen köhögéstől az arcába köpjem… Nem csináltam még eléggé hülyét magamból?!
- De, Abarthom van. Viszont még egy darabig nem lesz oldtimer korban… - felmosolygok rá a zsebkendő mögül. Csípem, hogy ért az autókhoz. Apámat régebben azzal riogattam, hogy tuning cégbe vágok. Persze saját műhellyel kezdtem volna…
- Szóval valamiféle író vagy. – félrebillentett fejjel mérem végig ismét – Forgatókönyv? Nem! Tutira újságíró vagy! Nem vagy elég elvarázsolt és szétcsúszott külsejű a forgatókönyvekhez… És milyen területen dolgozol? – kíváncsiskodom tovább.
Fásultan adom elő a napomat. Érdekli? Vagy csak tetteti? Mindenesetre jó a meglátása. Hova izgulok? Másoknak sokkal nagyobb gondjaik vannak… De egy hülye, hülye, hülye sznob picsa lett belőlem! Már megint… Pedig kezdtem leszokni róla. Igaz, ha a lovakról van szó, mindig is finnyás voltam. Viszont abban tényleg igaza van, hogy ha Dom nem ver át, most nem beszélgetnénk. Egy kedves barátom mondta mindig: „Véletlenek vannak, csak nem véletlenül történnek.” Ha ehhez hozzávesszük, hogy hiszem, minden okkal történik, akkor meg is vagyunk az elmélettel, hogy mit keresünk mi itt.
- Ó, a cigimet csak extrém boldogság esetén dobálom. Ahhoz több kell, mint egy jó üzlet. – tény, hogy jobb kedvre derít ez a srác. Máris fülég érő szájjal vigyorgok rá. Biztosan bolondnak tart… Nem igazán törődöm vele, mit gondol rólam… Na jó, talán egy kicsit. Főleg, hogy veszi a mocskos szájú csajokról szóló poénomat. Színésznek nem lenne Oscar díjas, de nem rossz, azt meg kell hagyni. Remekül adja az ártatlant.
- Távol álljon tőlem, hogy megkérdőjelezem a stratégiádat, de ha jól tudom, nincs már sok időd… Biztos már csak az utolsó simítások vannak hátra, ha ilyen nyugodtan kávézgatsz. – igyekszem a mondanivalóm élét elvenni egy kedves mosollyal. Remélem, nem a sértődékeny Hollywood-herceg típushoz tartozik, különben rövidre sikerül ez a nem véletlenül véletlen találkozó.

Magabiztos, amikor megtippeli az autóm típusát. Á, szóval ért a tippeléshez, nagyon jó! Lesznek még ebből mosolygások. A következő mondatommal sikerül megnevettetnem. Sikerélményként könyvelem el, és ettől az én hangulatom is felfelé ível. Kifejezetten édes a mosolya. Meglepően jó kisfiús, bár valahogy nehezen tudom róla elképzelni, hogy nincs benne semmi vadság…
- Tudod, a forgatókönyv írókat mindig borzas hajú, szemüveges, nyúzott és űzött tekintetű hapsiknak képzeltem el. Te pedig láthatóan nem ez a típus vagy.
Kiderül, hogy én sem vagyok rossz emberismerő. Szóval oknyomozó újságíró. Felkapom a fejem. Érdekel a téma, és talán még a segítségemre is lehet… Talán. De ahhoz nagyon össze kéne barátkozunk. Persze nem haladunk rosszul, de soha nem lehet tudni, mit hoz a következő mondat.
- És miről írtál kritikákat? Filmek? Darabok? Éttermek? Kávézók? – valahogy úgy érzem muszáj többet megtudnom róla.
Itt is az újabb lehetőség, hogy a tippelési képességeit teszteljem; érdekli, hogy mivel foglalkozom a gyilkosság-tervezgetés mellett. Na, vajon mit néz ki belőlem? Persze nehezített pályán indul, hiszen míg én sima 200-on indultam, neki a 400 gátat kell leküzdenie. Mondhatni álruhában vagyok, ebből maximum arra tud következtetni, amit már eddig is tud. Na, de lássuk, mire jut velem?
- Mit tippelsz, mit csinálok? Annyit elárulhatok, hogy a lovaglás csak hobbi. Versenyszerű hobbi. – teszem még hozzá, és kihívóan mérem végig közben.
Hogy mi lehet az oka annak, hogy örömömben dobálom a cigit? Hogy egyszerre több lovaglási lehetőség is van? Milyen értelemben? Na, nem, ennek nem dőlök be! Átlátok a szitán.
- Sosem árt, ha több jószág is van, de nem hiszem, hogy ettől még dobálózni támadna kedvem. Szép és jó lovagolni, bármilyen ágazatát is űzi az ember, de nem ilyen jellegű örömökre gondoltam extrém címszó alatt… Ez hol extrém? Nem hittem volna, hogy ennyire konzervatív vagy… - nem bírom kihagyni. Imádom szívni mások vérét, nem tehetek róla.
A szakdolgozata iránt érdeklődöm. Végzős, bár megmondom őszintén, tőlem gólya is lehetne, kortalan az arca. Haladék? Ilyet is lehet? Jó tudni, biztos ami biztos. Bár kíváncsi lennék, mivel tudott hatni a tanszékvezetőkre. Mondjuk az tény, hogy remek beszélőkéje van… Szerintem bármiből képes lenne kidumálni magát.
Pár oldal. Várjunk csak! Ötven oldal? Jól értettem? Az egy teljes szakdolgozat…
- Mennyi haladékot kaptál pontosan, hogy elvégezd az utolsó simításokat? – könyökömmel az asztalra támaszkodok és tenyerembe támasztom az állam. Fürkésző tekintetem elől semmi sem maradhat titokban. Legalábbis szeretném ezt hinni…

Leírásából kiindulva minden második bölcsész elmehetne forgatókönyvírónak. A nagyobb baj, hogy ezt meg is teszik és büszkén árasztják el a filmipart celluloidhulladékok garmadájával.
Észreveszem, ahogy felkapja a fejét az oknyomozásra...lehet, hogy nekem lesz majd félnivalóm?
- Elkeserít, hogy előbb jut eszedbe rólam az étterem, mint a könyv! - megjászott méltatlankodással lázadok
- Film és könyv, de volt már darabról is kritikám, pontosabban musicalről...Macskák...eret vágtam. - az akkor átélt tömény unalom felejthetetlen. Élménynek élmény volt, de köszöntem nem repetázom, úgy, ahogy a vak találgatásokból sem állt szándékomban, de ha már feldobta a labdát ám legyen. Állom a kihívó pillantásait, hasonlókat küldök irányába.
- Modellkedsz vagy modellkedtél. Random nyögök be valamit, ami először eszembe jut. Persze olyan határozottsággal adom magam elő, hogy még ha életében nem járt kifutón is el kelljen gondolkodnia. Lazán végigfuttatom rajta a tekintetemet, ezzel nyerve magamnak pár másodpercet, amíg kitalálok valami levezetést arra, hogy ötlöt eme remek elképzelés fejembe. Éljen e nemes eszperente nyelvezet.
- Az ilyen az első pillanatban észrevehető. A tartásból, amit ugyan foghatnánk a sportodra, de nem tesszük. Nem mellesleg aaa.. barátnőm is az, és meglehetősen hasonlítassz rá jellemileg. - érezhetően hezitálok a 'barátnő' szó előtt. Annyira furcsa ezt így kimondani, nem vagyok hozzászokva. Érlelni kell még magamban, mint valami jó bort.Egyáltalán hívhatom így Halet? Hagyjuk.
Az azonban határozottan feltűnt, hogy Ő és Elee több mindenben megegyeznek, és nem feltétlen csak a lovagló tehetségre gondolok. Azt az utóbbinál nem tudhatom milyen...Hol is tartottam? Ja, igen, szóval hasonlóságok...van egy pár.
- Az egyetem meg talán filmgyártást tanulsz. Azt tudom, hogy nem klasszikus kommunikáción vagy. Akkor legalább látásból ismernélek...de lehetséges, hogy nem csak onnan. - ha előbb összefutok vele is a folyosókon, amikor még tett is követhette volna a könnyed flörtöket, kár, hogy azóta belettem hálózva.
A nem is olyan burkolt oltása gyorsan s nyersen ér. Ahhoz vagyok szokva, hogy én csapkodom a 'ba dum tss' cineket. Hitetlenkedő vigyorral pislogol felé, meg kell hagyni, jól csinálja.
- Konzervatív?! Én? Ugyan, kérlek. Hidd el, hogy, ami neked már extrém lenne nálam még átlagos. - nem félreérteni, ez nem felhívás keringőre, habár lehetne az is, de nem. Ez a hangsúlyomból azonban nem biztos, hogy átjön.
Szakdoga. Na igen, kényes téma, minden hallgatónak, nekem meg főleg, mert alkotói válságban szenvedek. Igen, én így hívom a lustaságot. Mennyivel szebben hangzik, nem?
- Egy hetet..deee elég lesz. - ezzel inkább magamat nyugtatom. Elhatároztam, hogy befejezem időre és be is fogom.Ámen.

És tényleg! Tényleg elmehetne színésznek! Megmosolyogtat, ahogy „sértetten” előadja az álláspontját. Izgalmas melónak hangzik, bár el tudom képzelni, hogy bele lehet nyúlni néhány botrányosan szar dologba is… Macskák? Jujj… Oké, már nem is irigylem annyira.
Nem hagyhatom ki, hogy ne teszteljem. Tippel, és beletalál. De engem nem tud átverni, a szemén látszik a bizonytalanság. Hátradőlök, és mosolyogva nézem, ahogy végigmér. Most már nem igazán szokták megmondani rólam, hogy van mögöttem némi modell múlt, de hát ki tudja. Valamit kénytelen lesz kitalálni. Tekervényes magyarázatba kezd. Várjunk csak! Barátnő? Szemöldököm felszalad, de korántsem azért, mert kiakadok a tényen, hogy nem szingli. Csupán csak csodálkozom, hogy egy ilyen tipikus szívtiprót valaki meg tud lasszózni. Valószínűleg nem nagyon volt eddig hosszú kapcsolata, nehezére esik kimondani: barátnőm.
- Látom, szakértője vagy a modelleknek. – észre sem vettem, de ismét az öngyújtómmal játszom; forgatom az ujjaim között, meg-megsimítom a mintát rajta. – Ha gondolod, szívesen megtanítok néhány trükköt a barátnődnek. Remek tanár vagyok, ami a lovaglást illeti.
Szó, ami szó, szívesen húzom az agyát, de jól jönne egy tanítvány is. Régebben voltak tanítványaim és imádtam csinálni, de az utóbbi időben nem volt időm extra edzéseket bevállalni az egyetem miatt. Felcsillan a szemem, hogy talán újra szert tehetek egy tanítványra, és Nickből nem nézek ki olyan barátnőt, akivel nem találnám meg a közös hangot.
- Filmgyártás… Nem is rossz ötlet, de ez most nem talált. Számítógépes grafikát tanulok. – alkaromat az asztalra támasztom és előredőlök. Kacéran mosolygok, ahogy megfogalmazódik fejemben a következő mondat. – Most, hogy így mondod… Megelőzött a híred. De tudod mit? Kicsit azért bánom, hogy nem egy szakra járunk. Ha minden igaz, amit hallottam rólad… Hát, mit ne mondjak, nem lett volna ellenemre egy kis ismerkedés.
Hangom könnyed, mosolyom kacér. Szokásos… Mindig azokkal megy a legjobban a flörtölés, akiktől a világon semmit nem akarok. Az ilyen pasikkal azért jó jóban lenni, mert így legalább nem rozsdásodik be pengeéles nyelvem.
Hogy kiakadt már azon, hogy konzervatívnak neveztem! Felkacagok a reakcióján. Nem hittem volna, hogy ennyire sikerül a tyúkszemére taposnom…
- Na, mesélj, mi az, ami nekem már extrém, ha már ennyire jól kiismertél! – egyszerűen nem bírom kihagyni. Tudni akarom, hogy mit néz ki belőlem!
- Egy hét? Ötven oldalra? – szemeim kikerekednek – Jó, jó, értem én, hogy író vagy, de… Ez egy szakdolgozat! Persze semmi közöm hozzá, ne haragudj, ha kioktattalak, csak kissé elcsodálkoztam…
Olyan jól elbeszélgetünk itt a kávénk mellett Nick-kel, hogy szinte észre sem veszem, hogy kissé tolakodó, amit mondok. Próbálok visszavonulót fújni, de amit kimondtam, már kimondtam…

Pörgetem, forgatom az öngyújtót a kezemben. Ha a kezem ügyében van ez a tárgy, mindig eszembe jut Anya. Az, ahogy négy éves koromban Apa egyik nap azzal jött haza, hogy Anya elment, és nem fog visszajönni. Emlékszem, hogy sírtam, őrjöngtem és hetekig az ágyában aludtam. Sosem tartottam Apát hazugnak, de abban az időben minden reggel úgy ébredtem, hogy talán majd ma, most biztos itt lesz mellettem. De persze nem volt. És minden este órákat ültem a szobám ablakában lefekvés előtt a kocsifelhajtót lesve, hogy mikor jön haza. De soha nem jött. Évekbe telt, míg erről az ablakban ülésről leszoktam, és beletörődtem, hogy Anya elment. Kirángat a múltamból a kérdésével. Jogos, itt ülök egy helyes, érdekes sráccal és én olyanokon gondolkodom, amin már nincs mit gondolkodni.
- Nem igazán… Illetve nem tudom. Persze az is van, veletek, pasikkal mindig van valami gáz. – megjátszott nehezteléssel nézek rá és átfut az agyamon az előző este, de elhessegetem az emlékeket.
- Szívesen látom, bármikor jöhet tanulgatni. – megadom Nicknek a telefonszámom, hogy a barátnője elérjen, ha tetszik neki az ötlet. Remélem nem ért félre, és nem gondolja azt, hogy rányomultam, mert meg sem fordult a fejemben. Van nekem elég gondom így is…
- Nem tudom, mi a frászt fogok kezdeni a diplomámmal… Azt sem tartom kizártnak, hogy nem a szakmámban fogok dolgozni, csak hát kell valami papír, hogy kiakaszthassam a falra. – Nick egy egyszerű kérdéssel rádöbbent arra, hogy nem is biztos, hogy jó helyen vagyok. Persze imádok rajzolni, és élvezem az órákat, az egyetemi élet csodás, de nem látom magamat, amint ezzel a technikával dolgozom. Van még időm, majd kialakul.
Elégedettség tölt el, hogy érdeklik a róla szóló pletykák. A pletykák, amik koránt sem biztos, hogy róla szólnak; bár a lányok körében terjengnek pletykák egy srácról, akivel életre szóló élmény lefeküdni, nevet sosem mondanak, a személyleírás pedig elég sokrétű. Talán nem is létezik a suli szex istene, de ezt neki nem kell tudnia. Azt sem tudja, mit beszélnek róla, de simán rávágja, hogy minden igaz. Magas labda. Nagyon magas…
- Szóval minden igaz? – megjátszom a meglepettet – Hát ezt nem gondoltam volna… Az is, amikor a raktárban ragadtál egy csajjal, mert közben a teremben (amiből a raktár nyílik) elkezdődött egy óra?
Persze, hogy nem bírtam ki, elröhögtem magam.
- Nyugi, csak ugratlak! – komolyan, még a végén megköszönöm Domnak, hogy nem jött el… Ilyen sem volt még!
Még jó, hogy arról nem beszél, hogy mi neki az extrém, és még jó, hogy nem kezd el tippelgetni, hogy nekem mi az extrém… Az kéne még, hogy kiderüljön, kettőnk közül én vagyok a konzervatív. Jézusom, de ciki lenne!
A következő kérdésemre adott reakciója megdöbbent; hogy lehet valaki ennyire laza? Egy hét alatt egy nyamvad tizenöt oldalas beadandót nem tudtam megírni kettesnél jobbra, ő meg egy szakdolgozatra hagy ennyi időt. Taníts, mester!
- Szóval versengő típus vagy? És nem igazán szeretsz veszíteni, igaz? – istenem, hány ilyen embert ismerek. A legjobban azt ismerem, aki éppen itt ül, ennél az asztalnál és nem Nicknek hívják…
- Ami azt illeti, nem vagyok már messze tőle. Másodéves vagyok, és jönnek a vizsgák, mint tudod. Szóval hamarosan megtapasztalom, milyen szakdolgozatot írni egy hét alatt.
Rezegni kezd a telefonom. Dom hív, de kivételesen kinyomom. Nincs kedvem vele beszélni, sokkal jobban érdekel Nick, és ha még eleget beszélgetünk, lehet, megkérem egy kis privát nyomozásra…

Mosolyogva nézem; milyen elégedett! Ideje lenne elmennie lottózni… Hogy meleg-e? Kizárt! Házas? Nem, még nem. Az csúfosabb lenne, akkor már rég nem kattognék rajta. Á, szóval egészséges férfi öntudata van.
- Elismerem, hogy nem vagyunk egyszerűek, de azt hozzá kell tennem, hogy ti is komoly meglepetéseket tudtok tartogatni… - Nem fogok bele menni abba, hogy milyen ambivalens érzéseim is vannak a férfi nemmel kapcsolatban újabban.
- Semmi előítélet, semmi bizalmatlanság, de nem szeretnék most erről beszélni. – a világért sem vallanám be neki, hogy igazság szerint fogalmam sincs, hogy állunk Josh-sal jelen pillanatban. Mindenesetre kedves, hogy érdeklődik. Telefonszámot cserélünk, bár nem hiszem, hogy én hívnám, ha csak nem lesz szükségem egy jó újságíróra.
Felkacagok, ahogy egyetértését fejezi ki a diploma feleslegességét illetően. Jó, nem felesleges, nem árt, ha van…
Mesélek neki a „pletykákról” és ismét megállapítom, hogy ha megszorulna, mint újságíró, színésznek még nyugodtan elmehetne. Elgondolkodtató… Ha ennyire lazán kijavítgatja a kamu pletykát, biztosan csinált valami hasonlót… Ezek szerint igazat beszélt, amikor azt mondta, neki átlagos lenne, ami nekem már extrém.
- Ne viccelj! – nevetek, amikor közli, hogy komolyan gondolta – Ne haragudj, de ezt nem nyelem be. Minden elismerésem a színészi alakításodnak, de nem most jöttem le a falvédőről.
Visszakanyarodtunk a szakdolgozathoz és a tanulmányokhoz. Jó tipp, hogy kezdjem el most, de hát azt sem tudom, mihez kapjak… Elfogyott a kávéja és láthatóan bosszús emiatt. Csak nem egy függővel van dolgom? Mondom én, három kávé után…
- Ne is mondd… Veszíteni egyszerűen szar, és sosem lehet hozzászokni. Vajon hogy csinálják azok, akik tudnak veszíteni? Sosem értettem őket… Biztos végtelenül bölcsek, vagy nagyon hülyék. Ezt a két lehetőséget tartom elfogadhatónak.
Piszkálja a poharat. Biztos tudna inni még egyet, de mielőtt megkérdezhetném, hogy kér-e még egyet, megrezzen a telefonom. Ahogy az asztalon egyre odébb mászó telefonért nyúlok, látom, hogy ő is oda oda pillant a sajátjára. Kinyomom a sajátomat.
- Az. De hívogasson csak még egy kicsit, mielőtt hajlandó vagyok felvenni. Ennyire azért nem könnyű dróton rángatni… - látjátok, ennyire nem tudok veszíteni; valószínűleg jobban járnék, ha felvenném, de a büszkeségem nem engedi. – De látom, nagyon nézed az időt, csak nem randid lesz?
Kíváncsi lennék a barátnőjére… De nem fogok rátapadni, ha mennie kell, megy, ha akar, marad. Én még legalább egyszer-kétszer ki fogom nyomni Domot, mire majd fölveszem…

Igaza van… Miről is csevegnénk mi, lányok vihogva, ha nem arról, hogy milyenek a pasik? Még a cuki kiscicákról/kiskutyákról/bébi fókákról sem lehet annyit beszélni, nyávogni, affektálni, mint a hülye pasikról! De most komolyan… A lányok beszélgetésének 70-80%-ában csak ezekről a béna hülyékről dumálnak – persze én nem, én a lovakról vagyok képes órákig, napokig beszélgetni.
Megértően biccent, nem erőlteti, hogy öntsem ki a szívem. Tetszik, utálom, ha nyomulnak, főleg, ha nincs is mit mondanom, mert magam sem tudom, mit mondhatnék… Pedig lehet, hogy tudna segíteni, mégiscsak pasiból van… Csak meg tudná magyarázni, hogy egy béna hülye miért csinál ezt meg azt. De persze ő nem a béna hülye fajta, szóval lehet, hogy ő sem tudná a választ.
- Ja, persze! – vigyorgok, amikor megpróbál meggyőzni, hogy a szertáras jelenet igaz. Átfut a fejemen, hogy talán tényleg, de gyorsan elhessegetem; „Úri ember ilyenről nem beszél”, igaz? Akkor meg miről beszélgetünk? – Így nem beszélsz róla? Ezek szerint nem is vagy úri ember…
Figyelem, ahogy jár az agya; saját szavait forgatom vissza ellene, kíváncsi vagyok, mit lép erre. Máris továbblépünk, és a vesztesekről folytatunk eszmecserét. Teljesen igaza van, ez így még nem is jutott eszembe. Elismerően bólogatok, hogy megfejtette ezt a rendkívül fontos és fogós kérdést. Megemeli üres poharát, de látom az arcán, hogy iszonyatosan szemez az elviteles tetejével. Ennyire függő lenne?
- Mi az, leszokóban vagy? Úgy méregeted azt a szerencsétlen poharat, mintha le akarnád fejezni, hogy az utolsó cseppet is kinyalogasd belőle. – kacagok, ahogy nagy szemekkel néz, talán nem hitte, hogy ilyen feltűnő? Persze lehet, hogy csak nekem tűnik fel ma minden…
Megrezdül és kinyomom az iPhoneom az asztalon. Mielőtt visszatenném, felhangosítom, mert valami furcsa vonzódása van a csengőhangokhoz. Hát lássuk, Dom úgyis hívni fog még párszor…
- Lásd, kivel van dolgod, felhangosítom. Nem kell sokat várnod és meg fog szólalni, és akkor megtudhatod, hogy mennyire vagyok én gyilkos alkat…
Többet nem árulok el, pedig biztos érdekli, milyen zenét hallgatok, másképp nem kérdezte volna. Jó szériában van, ideje újra tippelgetni! Majd hívják, ha kell? Papucs lenne? Nem néztem volna ki belőle. Újra hívnak. Szerintem Dom kinyomta és újra kezdte. Előbb látom meg a nevet a kijelzőn, mint hogy felcsendülnének Lenny Kravitz Are You Gonna Go My Way-ének első brutálisan tökéletes gitár és dob taktusai. Hagyom, had csörögjön, élvezze csak ki a jó muzsikát. Nem érdekel, hogy többen csúnyán néznek a teraszon, hogy ebben a mai tuc-tuc világban én maradok a jó öreg rocknál. Aztán inkább kinyomom, mielőtt meglincselnek. Majd a harmadikra – talán – felveszem.

​- Ez határozottan övön aluli volt! – kapom fel a fejem hitetlenkedő vigyorral. Meg sem próbálok sértettet játszani, az nem menne, ahhoz túlságosan ledöbbenek. Saját szavaimmal szúrt szíven szégyenszemre. Ma a reggeli kávémat alliterációval ízesítetten, most kezdi kifejteni áldásos hatásait. Na igen, kávé... témánál vagyunk és olybá’ tűnik mégis csak sikerült feltűnően stírölnöm a poharat. Rögvest le is teszem az asztalra, sőt még el is tolom magam elől. 
- Próbálkozom, küzdök meg bízva bízok, de basszus nem hittem volna, hogy ilyen nehéz. Komolyan, a cigit könnyebben leraktam!– fájdalmasan kifakadok, még egy utolsó vágyakozó pillantás vetve a az üres papírpohár felé, aztán egy hirtelen mozdulattal állok fel és vágom bele a legközelebbi szemetesbe. Engem, csak ne kísértgessen.
- Minő nagyvonalúság! – kíváncsian várom milyen dallamok dorombolnak fel a mobiljából. És lőn, tényleg nem kell sokat várnom, úgy tűnik a kereskedő csakugyan türelmetlen típus. Elismerően bólogatok a zenére és menten léggitàrozni kezdek, megvető pillantások kereszttüzében. A szöveg első sorait, pedig önfeledt tátogom hozzá. A tényleges énekléstől inkább megkímélem, sokkal jön ezért, mert nehéz megállnom, hogy csak a playbacknél mardjak. A Sors iróniája ez is. Akinek jó hangja lenne fél színpadra lépni, ellenben a belvárosban tobzódó tehetségtelen, önjelölt művészekkel.
- Ez a pasas, egyébkén zseniális! Ilyen zenét rittyent össze és mellete még egész jó színész is. Az éhezők viadalát láttad, nem? - ez volt az első eset, amikor a film legalább annyira bejött, mint a könyv. Azt nem mondom, hogy a celluloid csoda túlszárnyalta a lejegyzett trillógiát, de kifejezetten élveztem a mozit is.