- Visszaérünk, mire végeznek az ebédjükkel, nyugi! - Szélesedik ki képemen a mosoly, ahogy karjánál fogva vezetem felfelé a tető felé barátnőmet.
Tisztában vagyok vele, hogy most éppen dolgozik és hogy hetekkel ez előtt pont én kértem tőle, hogy ne zavarjon otthoni dolgokkal a munkahelyen... de egyszerűen annyira bűntudatom volt, hogy újév óta folyamatosan utazgatok tárgyalások, egyeztetések kapcsán szerte az államokba, hogy képtelen voltam megvárni, míg végez és hazaér!
A reptérről jöttem egyenesen ide - mákomra épp ebédszünetkor estem be, így nem kellett várnom egy percet se, csak kézen fognom a kedvest és a csendesnek megítélt tetőfeljáró felé vezetnem. Persze, a tetőre a világért se kényszerítettem volna ki őt ebben a téli hidegben, falatnyi ruhában, melynek a puszta látványa is kettős gondolatokat keltett bennem. Egyrészt beindító volt, főleg, hogy hetek óta nem láttam - el tudtam volna viselni, hogy így (vagy még ennyiben sem) fogadjon otthon - ugyanakkor ott motoszkált a fejemben a férfiúi hiúság is, hogy ezt bizony minden pasi látni fogja, aki csak az újságos-stand felé pillant. Még így is, mai napig mardos a féltékenység, pedig nem először kerül címlapra életem nője.
A lépcsőfeljáró a végéhez ér, én pedig - mint írtam - nem megyek tovább, egészen egyszerűen a falhoz kényszerítem a kedvest, egyik kezemmel finoman támaszkodva meg válla mellett, míg a másik fojtott birtoklással simít végig üdvözlően ráérős csókunk közepette oldalán, így köszöntve az ismerős vonalakat.
- Hiányoztam? - Szúrom be két csók között pimasz vigyorral. Nem, még véletlenül sem ő hiányzott, hát hogy nézne az már ki kimondva! Főleg, hogy erről a fiús hevességem eléggé árulkodik.

Ölelem, csókolom a rég látott kedvest, a ahogy ujjai tarkómon szánkáznak fel, tincseim közé túrva, egy pillanatra talán bele is szédülök közelségének, illatának örvénylő egyvelegébe. Kedvem lenne itt és most... na jó, ha nagyon ágálna, a mosdóig csak kibírnám valahogy.
Válasza mosolyt csal arcomra, győztes félét, mely szótlanul is hirdetni, hogy pontosan ezt szerettem volna hallani. A kiegészítésre orvul nyakába csókolok, borostámmal csiklandozva finom bőrét. Azt hiszem, mindenki jobban jár, ha erre most nem válaszolok, legalábbis nem azt, ami elsőre beugrott. Na meg, pont a minap hallottam, hogy az a gyökér Sparks bekötné a nője fejét... Ettől mondjuk nem lesz kevéssé fájó pontja az életemnek, hogy Rena hozzá futott a félreértések és családi kavarások közepette.
Szóval inkább csókolom, ízlelgetem ajkait, fürdök illatában... ezek legalább őszinték, miként mozdulatai is csak értem, nekem szólnak.
Ruhaanyag gyűrődik ujjaim alatt, combja villan a kedvesnek,ahogy felrántom csípőmre egy határozott, heves mozdulattal. Pólóm alá szaladnak be vékony kis ujjai, s farmerom kezd szűkké válni, mikor odalentről felhallatszik a "Renázás". Épp, hogy nem szűkölök a megadó sóhaj közepette, ahogy elszakadnak ajkaim az övétől, s mellkasom fel-le, fel-le jár.
- Meddig kell még itt lenned? - Nyögöm megadóan, mikor lentről a keresés nótája továbbra is zavarja köreinket. Fejben meg igyekszem lehiggasztani magam, elkönyvelve, hogy ezzel estig bizony várnom kell...

Azt hiszem az egyik titka a kapcsolatunknak, hogy a magunk módján rajongunk a másikért. Ahogy hozzám ér, keze a combomat simítja, a nyakamat szurkálja a borostája képes lennék érte bármilyen őrültségre. A rózsaszín köd nem tágít, évek óta nem tágít, sőt, ha lehet, csak jobban, és jobban belebolondulok, például most is ezt érzem a nyilvánvaló testi reakciók mellett, amit kivált belőlem egyetlen lélegzetvételével ami a bőrömet csiklandozza. Kuncogva húzom össze a nyakamat, aztán kapom el az ajkait, mert irtóra hiányoztak. No meg, be kell vallanom, az sem utolsó, hogy legalább egy fél világ szerint ő a legjobb pasi a világon... és ennyi ember nem tévedhet, de még ha igen is, a lényeg, hogy szerintem az.
Magára kap, mire a tüdőmbe szorul a levegő, ahogy hátradöntött fejem a falnak koppan. Erről beszéltem én... csak tépjen le mindent rólam. Meg tudjuk fizetni a károkat, és ahogy nekem lát, úgy tűnik, határozottan egy rugóra jár az agyunk, de aztán elhúzódik, amit abszolút nem értek, vissza is húzom magamhoz, kellenek az ajkai, az ujjai, a nekem feszülő csípője, a...
-Ahh...-
Nyögöm egyszerre az áldásos tevékenysége, és egyszerre a nevem hallatán. Nem ő szólongat, és ahogy a tudatomba erőszakolja magát a valóság, ez eléggé letaglóz. Durcásan simítom ziháló mellkasát, az ajkaim is maguktól biggyednek le, ahogy ezekre a hülye, hülye emberekre gondolok. A szavai azonban jó ötletet adnak, amitől fel is derül az arcom, és a füléhez hajolok, hogy belecsókoljak, kezem lesiklik a testén a csípőjére, a fenekébe markolok, majd némileg eltolom magamtól.
-Ha benne vagy egy kis műsorban, rövidebb ideig.-
Kacsintok rá, és sejtem, hogy nem érti, szóval a magam részéről csak visszahelyezem a formás lábaimat a földre, és próbálom nyugtatóan megsimítani az arcát, bár nem tudom ez mennyire sikerülhet, amikor az én vérem is legalább annyira forr, mint az övé.
-Itt vagyok!-
Kiáltom hangosan, majd megfogom a két karját, és két oldalt magam mellé helyezem, hogy azzal tartsa magát a falnak támaszkodva, én pedig a falhoz húzódok közelebb, és a szemeit nézem igézően-szexin, majd megnyalom az ajkamat, és ekkor ér oda a fotós (aki elég kétségbeesett lehetett, hová lettem, ha már maga indult utánam) és azonnal el is lő egy képet.

Ölelem, csókolom mohón, nem eresztve, csak amikor már „muszáj”, s akkor is nehézkesen. Gondolatban meg azon vagyok, hogy leállítsam a vérem délre való áramlását, noha ebben nem segítség a kedvesem közelsége, az, hogy illata agyamig hatol, elbódít.
Fülembe csókol, mire elégedett, hangosabb szusszanás hagyja el tüdőmet, hanem amikor tenyere lefelé veszi az irányt, csuklója után kapok, mielőtt olyan útra terel, ami ellen eszemben se lesz akkor már küzdeni, ugyanakkor neki nem biztos, hogy tetszene. A karrierünknek tutira nem.
Nem kell tolnia, lépek én magamtól is, felciccenve s a fejemet csóválva.
- Nem bírsz a véreddel, te nő. – Bujkál csibészes mosoly szám szegletében, hiszen pontosan ismeri a véleményemet a fotózásokról. Eddig talán, ha kettő közös sorozatunk készült, az egyik, mert a kapcsolatunkról szóló cikknél ragaszkodtak hozzá és egy másik, mert közöltem, hogy esélytelen, hogy én más pasast a közelébe engedjek, mikor azokat a falatnyi fehérneműket viseli. Egyébként meg több a közös paparazzi fotónk, mint ahány gyerekkori kép van összesen a fotóalbumainkban. Minek akkor erőltetni a pózolást?
De ő már kiált is, elárulva rejtőzködésünk pontját, én pedig megadóan emelem égnek (plafonnak) tekintetemet nevetős mosollyal képemen, hogy engedékenyen hagyjam, oda rakosgassa a karjaimat, ahová szeretné. – Noha kétségtelenül kellemesebb helyet is el tudnék képzelni, mint a falnak támasztva…
Érzékelem, hogy befut a fotós, de évtizedes profizmussal ignorálom, miként a vaku villogását is. Tekintetemmel a szeretett nőnek adózok, s „hívására” szinte őrjítő lassúsággal engedem közelebb magamat támaszkodó karjaimmal. Az egyiket le is ejtem teste mellé, combján simítva végig mohón, mégis úgy, mintha porcelándíszt adtak volna a kezeim közé.
Valahol derekánál járhat kezem, mikor nyakába csókolok.