Kéne egy script doctor az életemre.

Többet annál nem nagyon érek, mint amit kinézel belőlem. Ha mégis, arról nem én tehetek, valószínűleg te szúrtál el valamit. Ma reggel iszonyú fejfájással, másnaposan ébredtem, nem a saját házamba voltam, és mikor megpróbáltam talpra állni, akkor nem az én hányásom volt az, amibe beletenyereltem. És ehhez mégis ragaszkodom. Hogy idáig hogyan jut az ember, azt nem lehet körül írni, nincs rá létező, normális szó… ez nem több, csak egy hangulat. Egy hangulat, ami meghatároz, rabul ejt és nem ereszt, amíg nem akarod. Szex, pia és néha még drogok is, néha érzelem nélkül mindezt, ennyi az egész. Ennél nem is kell több, de kevesebb sem. Nekem ez így elég. Akarom mondani, szeretném hinni, hogy elég.
Magamtól is tudom, nem vagyok teljesen normális. Szerintem ez anyám és apám miatt van. Amikor még kislány voltam, mindig azt mondták, bármire képes vagyok, csak akarnom kell. Ha meg mégis elbuknék, kezdjem elölről. Ez mind jó. Csak egy idő után elkezdtem gondolkodni, hogy a biciklizés megtanulásán kívül hol lehet ezt az elméletet hasznosítani… Világ életemben itt éltem, Kaliforniában, itt születtem, itt jártam iskolába is, nem biztos, hogy valaha elhagytam az államot... A szomszédunkban élt egy öreg házaspár: James Spungent - fehér haja, ráncos arca volt, olyan szakállal, mint Kálvin Jánosé – és a felesége Mary Spudgent – még fehérebb hajjal, még ráncosabb arccal és olyan szakállal, mint Piszkos Fred-é. Öt-hét éves koromban James Spudgent szívelégtelenség – vagy kéthétnyi kórházi kaja fogyasztása – miatt meghalt. Azt azért jegyezzük meg, mióta az eszemet tudtam, az óta tisztában voltam vele, hogy a Spudgent-eknek inkább egy koporsóban lenne a helye, mintsem a szomszéd házban. A felesége, Mary éveken keresztül, sőt a mai napig fekete ruhában jár, korábban gyakran sírt emberek előtt és valahogy mindig olyan szomorú még most is. És, azt hiszem, ez volt az, ami végül rávezetett arra, hogy apám egy tévedésre akarta alapozni az életfilozófiámat. Mary Spudgent a múlt hónapban töltötte be a hatvanhatodik életévét. A férje halála már vagy tíz éves esemény, viszont ha valamikor is, bárki oda áll ez alatt a tíz év alatt elé és azt mondja neki, hogy: „hagyja ezt az idióta, elcsépelt gyász ceremóniát és kezdjen el újra élni! Ne adja fel, hisz oly sok nyugdíjas él még ezen a világon, akinek bearanyozhatná élete alkonyát…” nos, akkor mást kizárt, hogy elért volna azon kívül, hogy az özvegy Spungent az összes keresztény szent nevét fennhangon ordítva az illetőre uszította volna a háznál élő három kutyát, akiket unokák helyett tart magánál.
Röviden taglalva, a szüleim tévedtek. Ha mindent újra próbálsz, addig, amíg nem sikerül, lehet, hogy erősebb leszel, okosabb vagy ügyesebb, de egy dolog mindig ott fog lebegni előtted: nem hagyhatod abba, amíg nem sikerül. Mary feladta, a régi önmagának már csak az árnyéka, nem mosolyog, nem beszél senkivel, csak várja a percet, hogy mikor hal meg. Nincsenek gyerekei, a legközelebbi rokona is valahol Kaliforniában él. Senki sem szereti őt, mindenkitől csak a pofonokat és a sérelmeket kapja, a kisgyerekek ujjal mutogatnak rá, de mégis zokszó nélkül tűri mindezt. Ez nekem valahol megtetszett. Egyedül, a világ ellen, esélytelenül. És nem próbálkozik, csak sodródik. Fiatalabbként tudni akartam, hogy milyen érzés ez. Ma pedig, nem vagyok benne teljesen biztos, de azt hiszem, tudom is. Tavalyelőtt nyáron tettem le az érettségimet – elég, ha annyit mondok róla, jócskán alul múlta az átlagot -, és nagyjából az óta, jóformán nem csinálok semmit sem. Sodródok az ismerősökkel, ismeretlenekkel, nem keresem a boldogságot, de ha az találna meg, hát élek vele. Nem írok történelmet, ahogy nagyvalószínűséggel annak a része sem leszek. De, mint már mondtam, nekem ez így elég.
Megosztottam ezt az elméletemet a nővéremmel, Nancy-vel. Semmit sem mondott rá, csak kiröhögött. Mindig ilyesmiket tesz, szerintem, mióta megszülettem, mindig csak nevet rajtam. Mást nem is tudott velem kezdeni: ha látott a barátaimmal, akiknek mindig az volt az álmuk, hogy zenészek legyenek, mikor meghallotta, hogy épp csak átcsúsztam kémiából, vagy akár az első barátom hírére mind-mind az automatikus, hiénaszerű vihogás volt a válasza. Azt nem mondom, hogy rossz volt a viszonyunk, mert az nem lenne teljesen igaz. Inkább, a leghelyénvalóbb kifejezés az az, hogy nem volt semmiféle viszony köztünk. Biztos szeretjük egymást, mert testvérek vagyunk, közös az anyánk és az apánk, de… nem tudom. Tizenhat voltam, mikor elköltözött a városból egy kollégiumba, valahová Bostonba, tudniillik, oda jár egyetemre. Addig a pillanatig egyszer sem tett békítő lépést. Én az érettségim után hagytam el a szüleim házát, a város másik felére költöztem. Nancy-nek erről nem mondtam semmit, sőt az óta még csak nem is láttam. Bár mondhatnám, hogy hiányzik a társasága, de, mint Rowling nagy sikerű regényéből, a Harry Potter-ből is kiderül: hazudni bűn.
A látszat nem mindig a teljes valóság. Most biztos van egy felállított képed rólam, ami lehet, hogy még a valóságot is tükrözi. Ezt a képet most biztos fontosak kéne, hogy tartsam. Biztos fontos is, de nem hiszem, hogy érdekel. Van, amit nem tudsz rólam, de mondtam annyit, hogy ne mondhasd azt, nem ismersz. Érdekes, nem? A látszat nem mindig a teljes valóság, de elérheted, hogy amikor rád néznek, azt a valóságot lássák, amit szeretnél, hogy lássanak… vagy nem.

Shine on me