Kényelmesen lépdelek a rég látott (haha) folyosókon, magasról téve arra, hogy egészen kicsit ugyan, de késésben vagyok. Olyan jól indult ez a reggel, kár lenne elrontani holmi rohangálással!
Rohangálnak köröttem épp elegen a lelkiismeretesebb diákok közül - főleg a gólyák, akik még nem látják át, nem tudják, hogy felesleges a teperés, hisz úgysem kötelező minden órára bejárni. Szeretném elkerülni azt is, hogy a frissen vasalt fehér blúzomra kávé és egyéb kajafolt kerüljön csak azért, mert valami barom nem lát a szemétől és nekem rohan.
Az iskolakezdés örömére egy kicsit "diáklányosra" vettem a stílust az inggel, a kis mellénnyel és szoknyával, na meg a hanyagul nyakamba akasztott nyakkendővel. Adjuk meg a módját a tanévkezdésnek, ha már ennyire megállíthatatlanul eljött!

Egyébként nem sűrűn járok ebben az épületben, főleg a marketingesek órái vannak itt - én is egy ilyet vettem fel szabadon választhatóként - így kissé elveszetten bolyongok az egyetem folyosóin, de ezt igyekszem nem mutatni a világ felé.
Persze, annyira nem vagyok szerencsétlen, hogy az első erre a folyosóra kanyarodó elveszett lelket meg ne merjem leszólítani. Odalépek a csajhoz és apró, kedves mosollyal, tőlem oly meglepő módon, udvariasan szólítom meg:
- Bocsi, hogy zavarok, de nem tudod véletlenül, merre van az S.234-es C előadó?

Hosszú volt ez a nyári szünet, de végül is sikerült hazamennem egy hétre a családomhoz. Az öcsémet magamhoz öleltem, aki vidáman újságolta, hogy mi történt, amíg én távol voltam. Nagyon ennivaló egy srác, nagyon szeretem, de sajnos azt még mindig nem bírom megszokni, hogy könnyek szöknek a szemeibe, mikor búcsúzunk. De sajnos, nekem itt van dolgom, neki meg Spanyolországban. Elbúcsúztam hát tőlük, de azóta is nagyon lelkiismeret furdalásom van, hogy ott hagytam őt megint, de nem tehetek róla, a kötelesség az kötelesség. Úgy néz ki, hogy lesznek itt barátaim, bár most kezdem a második évet, mégis annyira nehéz még mindig. A folyosón nézegetem az órarendemet, amit kinyomtattam, amikor hozzám szól egy lány. Lesápadok, mert alig éretettem belőle valamit, még az angolom nem az igazi, és a számokat is alaposabban kéne megtanulnom.
- Ne haragudj, de megismételnéd nekem? Vagy leírnád a számokat? - Lassan beszélek és próbálok a kiejtésre is odafigyelni, de nincs mit tenni nagyon is spanyol akcentussal beszélem az angolt, de talán megérti. Előveszek egy tollat meg papírt és felé nyújtom, hogy írja le, talán úgy könnyebb lesz nekem is eligazodnom. Remélem, nem egyből a telefonszámával támadott le, mert az nekem nagyon is kellemetlen lenne. Zavarban vagyok, de remélem, hogy ez hamarosan elmúlik. Eddig kedvesebbekkel találkoztam, de hallottam már olyanokról, akik menőnek hiszik magukat és ezért lenézik a másikat.

Az akcentusa ismerősnek tetszik, hiszen kubai lévén én magam is beszélem a spanyolt, de mivel kettőnk közül én tűnök a határozottabbnak – és különben sem vagyok az a jótékony fajta – hagyom, hagy szenvedjen. Valójában még jót is teszek vele, elvégre csak meg kell tanulnia a nyelvet, ha már ide jött suliba, nem? Na ugye!
- Ess – kettőszáz – harminc – négy. – ismételem meg lassan a számokat. Az elővett papír és toll láttán kissé megereszkednek a vállaim. Seriously? Na jó. Le is írom a teremszámot, hogy aztán rá pillantsak kérdőn.
- Tudod, hogy merre van? – érdeklődöm újfent, s ha választ kapok, nem lépek le azonnal. Érdekesnek tűnik ez a kiscsaj, ami azt illeti.
- Egyébként, cuki felső! – Apró mosolyfélét villantok felé. – Cserediák vagy? Honnan jöttél és mennyi időre? – nem jut eszembe, hogy talán lassabban és nem ennyi kérdéssel kellene egyszerre letámadni.

Most látom, hogy mennyi érdekes ember fordul meg ezen az egyetemen. Azt tudtam, hogy nem csak én nem vagyok angol, de azt igen, hogy csak én beszélem érdekesen ezt a nyelvet. Az előttem álló lány, aki épp tőlem kérdezett - valamilyen másik nyelven, ami számomra nem hasonlít az angolra -, nagyon spanyolosnak tűnik. Talán nem lenne gond, ha átváltanánk arra a nyelvre, de azt hiszem, hogy azért vagyok itt, hogy az angolomat fejlesszem, majd ha nagyon nem menne, azt hiszem, hogy akkor ez is megoldható lenne. Próbálok koncentrálni, mikor megismétli a számokat. Kicsit elgondolkozok, de azt hiszem, hogy feladom. Jobb, ha leírja, így a kezébe adok egy tollat meg papírt, hogy írja le. Így már jobb - doscientostreintaycuatro (ismétlem el magamban a számokat, hogy rögzüljön) -, bár az egy másik kérdés, hogy fogalmam sincs.
- A második emeleten van. Ahogy felmész a lépcsőn, ott kint vannak táblák. Azon rajta van, hogy melyik terem, merre van. Jobbra vagy balra kell elindulnod. – Adom a tájékoztatást, bár nem tudom, hogy mennyire volt értelmes a mondatom, legfeljebb visszakérdez. Letekintek a felsőmre, és elmosolyodok. Egyből zavarban leszek, lányok is bókolnak nekem, nem vagyok ehhez hozzászokva. Nem volt még nagyon barátnőm, mindig is az a magamba forduló típus voltam, de azt hiszem, hogy ideje lenne egy kicsit megváltoznom.
- Gracias. – Köszönöm meg, majd a kérdéseire kikerekednek a szemeim. Jaj, de sok és micsoda szavak, de legalább ezeket értettem is. Bár nem tökéletes az angolom, azért a lényegét megértettem.
- Tanulni jöttem ide Spanyolországból. Nem vagyok cserediák. Itt fogok lediplomázni. Tudom hihetetlen, mert elég nehezen értem az angolt, de próbálkozok. Van még másfél évem, hogy tökéletesen megtanuljak. – El sem hiszem, hogy ennyit mondtam, bár az más kérdés, hogy az előttem álló, mennyire értette meg, de akkor talán máshogy fogom megfogalmazni. Persze, csak ha érdekli. Viszont engem nagyon is érdekel valami, amit muszáj megkérdeznem.
- Te nem angol származású vagy, nem? – Döntöm picit oldalra a fejemet, mert kíváncsi vagyok a válaszára, és hátha így könnyebben elmondja nekem. A visszakérdezést azt mindig hallottam és megtetszett, ezért is használom már én is a kérdéseimnél.

Valamit nagyon benézhet a csajszi - még jó, hogy nem vagyok gondolatolvasó - lévén semmiféle akcentusom nincs, remekül beszélem a nyelvet attól, hogy mellette spanyolul nyögtem ki az első szót életemben és anyanyelvemnek nevezhetem azt. Szerencsés vagyok ilyen téren - mindkettőt kicsi korom óta beszélem. És nem, esélytelen, hogy átváltsak spanyolra. Azt csak a nagyival szemben teszem, aki viszont egyáltalán nem beszéli az amerikait.
- Oh... logikus. Köszönöm. - Szélesedik ki szép ívű, egyesek szerint állandóan kacér mosolyom. A szavaira nagyon oda kell figyelnem, de egész jól beszéli már a nyelvet ahhoz, hogy ne jelentsen problémát a megértése.
- Jól hangzik! Milyen szakon tanulsz? - Biztos marketinges, hiszen azoké ez az épület főleg. Bár lehet, ő is csak egy szabadon választható miatt sétál errefelé. Fene tudja, nagy ez az egyetem.
- Nem. Kubai vagyok, de már öt éve LA-ben élek. - felelek a kérdésére röviden és tömören. Sosem szerettem a múlttal foglalkozni, jobb a jövőre és főleg a jelenre koncentrálni, nem igaz?

Próbálom megérteni, de elég nehéz számomra, hogy olyan gyorsan beszélenk. Persze, ha a saját anyanyelvemen kéne megszólalni, akkor én sem beszélnék lassabban, sőt még gyorsabban is, mint egy átlagos amerikai vagy bárki. Kezdek azért hozzászokni, bár azzal, hogy a nyáron sokat beszéltem spanyolul, jobban szólva, többet, mint angolul, ezért kiestem a ritmusból. Azért segítek neki és elmondom, hogy merre találja a keresett termet, remélem, hogy jól is mondom, bár ahogy megköszöni, úgy leesik, hogy jól mondtam.
- De nada. - Elmosolyodok, még nehezen megy az angol beszéd, mert nekem borzasztó spanyol akcentusom van. De remélem, hogy nem haragszik, hogy spanyolul szólaltam meg. A kérdésére összeráncolom a homlokomat, és megpróbálom érthetően kiejteni.
- Marketing kommunikáció. Reklámkészítés és szervezés. - Mondom ezt a két szakmai nyelvet - mert számomra az -, és remélem, hogy valamelyik helyes a kérdésére. Nem tudom soha sem megkülönböztetni, hogy a kettő micsoda.
- Kuba szép hely. Voltam ott még kislány koromban. - Elmosolyodok, ahogy visszaemlékezek. Igen, számomra nagyon is jó volt az a két hét, mert akkor láttam utoljára a szüleimet. De, hogy ne sírjam el magam, így gyorsan rápillantok.
- Nekem nehéz az angol. Te, hogy tanultad meg ilyen jól? - Érdeklődök, mert szerintem nekem szükségem lenne egy angol tanárra, akivel egy kicsit tudnék gyakorolni és akkor belerázódnék ebbe. Sosem gyűlt meg még a bajom az idegennyelvekkel, de az angol nem akar a nyelvemre állni. De igazából csak a kiejtéssel vannak a gondok, mert szerintem az angolban nehéz.

AZ első a kar, a második a szak. - Mondanám készségesen, ha kérdezné, de mivel ez elmarad, így csak biccentek egy aprót.
- Jól hangzik! Szereted? - Fogalmam sincs, mi ütött belém, úgy fest, a nyáron megváltoztam kissé, hogy ennyire érdeklődővé váltam mások lelki világa felé. Látszólag.
- Az. Hiányzik is rendesen, főleg akkor, amikor itt hideg van és latyak. - Szélesedik ki mosolyom nevetősen, kissé ábrándosan pillantva el a folyosón. Mi lenne, ha egészen egyszerűen ellógnám ebédszünet után ezt az órát? Úgyis csak előadás...
- Az a lényeg, hogy a szavakat tanuld ezerrel. Aztán majd sorba rakod őket, ahogy jól hangzik! - Látom el egy tippel, mely nekem bejött. Kérdésére vállat vonok és felelnék is, ha nem érkezne mellénk Elaine.
- Jó napot tanárnő! - Kissé mintha kihúznám magamat, realizálva magamban, hogy "jé, vele lesz órám majd!" Ehh, ennyit az ellógásról. Ezek után tuti megjegyzi majd, ha nem lát a szabadon választható előadáson.


// Elnézést, hogy csak most... ^^" //

Gyorsan elmondok mindent, ami eszembe jut. Nem tudom, hogy melyiket kellett volna mondanom, de azt hiszem, hogy nem is kell, mert így is értette. Eszméletlen nehéz nekem ez a kommunikáció, de mégis jobb így, hogy rá vagyok kényszerítve. Mosolyogva bólintok egyet, de, hogy ne legyek ezzel bunkó, meg is szólalok.
- Igen, szerintem izgalmas és érdekes. De a szakszavak miatt kicsit nehéz nekem. - Elhúzom a számat, mert némelyik nincs benne a szótárban, így muszáj valakit kerítenem, aki nekem körbeírja. Arra azonban valóban nem készültem fel, hogy szakszót, szakszóval magyaráznak meg a tanárok.
- Te mit tanulsz? - Kérdezem meg, bár azt hiszem, hogy nem ezt kérdezte tőlem, és remélem, hogy érti, hogy ugyanazt akartam vissza kérdezni, amit ő tőlem. Közben áttérünk egy kicsit barátságosabb témára, amiről nekem könnyebb beszélnem.
- Miért nem mész haza? - Kicsit döcögősen, de kinyögöm, majd gondolom ez annyira nem udvarias, vagy esetleg teljesen mást kérdeztem.
- Öhm... Miért nem mész el? - Próbálkozok, de azt hiszem, hogy ez a kérdés kifogott rajtam. Zavarban vagyok, muszáj korrigálnom valahogy, de sehogy sem tudom, így kétségbeesésemben muszáj spanyolul megszólalnom.
- ¿Por qué no viajas allí, en Cuba?*1 - Könnyebb nekem így, bár nem tudom, hogy érti-e, de ha igen, nem várom el tőle, hogy spanyolul válaszoljon. Egy tippet kérek tőle, hogy hogyan tanuljak angolt. Még a szavakkal nem is lenne gondom, de a nyelvtan... Nagyon nehéz számomra. Teljesen máshogy használnak mindent és összekeveredek bennük néha.
- Megpróbálom követni a segítséged. - Hangsúlyozom a szavakat, bár az akcentust még mindig kihallani. Ekkor lép mellénk a tanárnő, aki megdicsér, én pedig elpirulok.
- Buenos dias profesora. Gracias por Usted.*2 Bocsánat, néha spanyolul könnyebb. - Halványan elmosolyodok rá, még mindig zavarban vagyok és a pirosság az arcomon nem akar elmúlni.
- Mi járatban? - Kérdezem meg a tanárnőt, bár nem tudom, hogy ezt így szokás-e, de a beszélgetés kezdeményezésben nem vagyok valami jó. De érdekel a válasza.

//Fordítás:
*1: Miért nem utazol oda, Kubába?
*2: Jó napot, tanárnő. Köszönöm Önnek.

- Online újságírást. Nem tudom, mi értelme különszedni a rendes újságírástól, mivel sok a közös óránk, de... ők tudják. - Vonok vállat kedves, apró mosollyal, hogy aztán kissé meglepetten szaladjanak fel a szemöldökeim.
- Hova? - Nem gondolom én ezt végig, de hát ha már ilyen szépen elküld a rákba, miért is tenném? Aztán persze csak jön a megvilágosodás a spanyol szavakra, én pedig gyorsan korrigálok.
- Hja, Kubába? Ahhoz pénz is kellene, meg idő. - Zárom rövidre a dolgot, amit nem szívesen forszírozok. Válaszolhatnék spanyolul is, de a lány nem ezért van itt, nyilván ő is jobban örül, ha kicsit túráztatva van szavak terén. Gondolom én.
A tanárok lazasága eleinte fura volt a számomra, de sikerült mára már megszokni, még ha kissé furcsállom is ezt a fajta hozzáállást.
- Elaine. Oké. - Biccentek a ma született barikák ártatlan mosolyával felé. - Én Mona vagyok és nem zavartál meg bennünket semmiben. Csak egy termet kérdeztem meg öö... mit is mondtál, hogy hívnak? - Tekintek Sierra felé, noha eddig nem is mutatkoztunk be egymásnak - odáig nem jutottunk el, mire a tanárnő felbukkant.

Mosolygok én is, és most kivételesen minden szót értettem, bár én sem tudom rá a megoldást. Lehet, hogy nem is vár, amolyan költői kijelentés volt, és szabadon kell hagyni. Így is teszek, majd próbálom megfogalmazni azt, amit kérdezni akarok tőle, de lehet, hogy sértésnek veszi, mindenesetre nem szándékozom barbár mód elküldeni. A spanyol jobban megy, így könnyebben mondom el így azt, amit szeretnék és meg is érti.
- Nincs hiteled? - Tovább kérdezgetek, engem érdekel, mert ahova elszeretnék jutni, oda el is jutok, igaz, hogy nem rögtön, de próbálkozok vele. Közben egy tanár is megérkezik, én pedig zavarba jövök. Ez egy nagyon rossz tulajdonságom, de nem szeretem, ha hirtelen "belevágnak" a beszélgetéseimbe, mert kellemetlenül érint, hogy még nem beszélek jól angolul és így nehezebb a számomra. Ezért is kezdek el spanyolul beszélni, és bele is pirulok, mikor megkapom a "tegezést". Igaz az én anyanyelvemben egyszerűbb lenne, ha mondaná, de nem a spanyol nyelvtudásomért kaptam ide a felvételem.
- Sierra vagyok. Órád lesz? - Mutatkozok be, majd Elaine felé intézem a kérdésem. Fogalmam sincs, hogy mit akartam kérdezni, de talán nem értelmetlen. Igazából csak ekkor jövök rá, hogy valóban lemaradt a bemutatkozás, de Mona-val csak addig akartam eljutni, míg elmondom neki, hogy hol a terem és gondoltam tovább megy. A formaságokra nem gondoltam, pedig szoktam.
- S.234-es terem. - Ejtem ki lassan a számokat és nagyon spanyol akcentussal, csodálom, ha majd megértik, ahogy visszadiktálom, hogy Mona melyiket keresi. Talán Elaine jobban tudja, hogy merre van, én csak nagy távlatokban mondtam el.