Átlagos nap. Mire reggel felkelek a szobatársak sehol. Pedig amúgy nem szoktam sokat aludni vagy ilyesmi. De ez van. Nekem már nincsenek vizsgáim, kapcsolatom sincs, és egyelőre barátokban sem bővelkedek. Persze mindenkivel tök jól el vagyok, de mégis csak más ez az egyetemi világ, mint, amihez szokva vagyok. Nem bánom, jön majd szépen minden. Bár az kissé zavar, hogy a pöttöm már nincs itt. Szeretem reggelente figyelni. Olyan kis helyes, ahogy kapkod. Cserfes? Azt hiszem ez a jó szó rá. A másik csajszi, az is egész pöttöm. Tök vicces. Pöttömökkel vagyok körülvéve. Na sebaj. Az se rossz. De igazából elég felületes a kapcsolatom velük is. Még. Talán mert ritkán vagyok a koli szobában. Nem tudom, ők amúgy ott vannak-e.
Most is... zuhany, öltözés, egy kis smink, és már megyek is. Szűk farmer, magassarkú, mert a nő nem nő cipő nélkül. Egy kötött garbó, ami kiemeli, amit kell, és persze kabát, na meg táska, és az elengedhetetlen fényképező gép.
Magam sem tudom miért a könyvtár felé veszem az utam, és miután leadom a kabátom a ruhatárba, már megyek is tovább. Persze a könyvtáros megpróbál rábeszélni, hogy adjam le a kamerámat, de ezt ő sem gondolhatja komolyan. Megígérem neki, hogy kifele jövet megnézheti a memória kártyám, aztán óvatosan célzok rá, hogy a mai világban már telefonnal is ki lehet fotózni oldalakat egy-egy könyvből, majd hátrahagyom a kissé bosszús nőt, és elindulok, hogy szétnézzek egy kicsit.
Egy érdeke lányon akad meg a tekintetem, és akaratlanul is megnyalom a szám. Nem amerikai ez rögtön látszik rajta. Én pedig kíváncsi leszek. Csinálok róla pár képet, aztán figyelem ahogy leül egy asztalhoz, és olvasni kezd. Várok egy kicsit, majd közelebb lépkedek hozzá. Határozottan, mosollyal az arcomon. A cipőm kopogása nyilván felhívja rám a figyelmet, de nem bánom. Amikor odaérek könnyedén szólítom meg.
- Szia! Lennél a modell a házimhoz?

Valami baj van a sminkemmel? Esetleg még sem vettem fel nadrágot? Vagy mi ez a fej? Komolyan, minta valami ijesztőt látna. Hátra is pillantok, hogy nem-e állt be mögém egy Alien vagy valami hasonló. Mással nehezen tudnám megmagyarázni ezt a nézést. De nem. Sehol semmi. Úgyhogy csak igyekszem továbbra is kedvesen mosolyogva nézni rá. És reménykedem, hogy csak a hirtelen megszólítás ijesztette meg, és nem én vagyok ijesztő.
- Ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni.
Mondom végül valamivel halkabban, és beharapom a számat zavaromban. Ez nem éppen úgy sült el, ahogy szerettem volna. De talán még nincs minden veszve. Vagy de? Visszautasít. Pedig ki ne akarna pár szép képet magáról? Igazán nem értem. De nem akarok erőszakoskodni sem. Persze egy próbát még teszek.
- Nem tudhatod, amíg nem próbálod ki...
Oldalra döntöm a fejem, és úgy várom, mit mond, aztán egy kérdés érkezik és még felém is fordul. Nos, ezt azt hiszem vehetem pozitív reakciónak. Kihúzom a mellette lévő széket, a táskám, és a fényképező gépem is az asztalra teszem, aztán én is felé fordulok, és úgy válaszolok neki. Mosolyogva.
- Egzotikusnak látszol. Bár LA-ben elég sok nemzetiségű embert látni, itt az egyetemen ritka a latinos beütés. Mert... ugye az vagy?
Mármint valami spanyol, vagy olasz, vagy nem is tudom... Remélem nem veszi sértésnek. Egyszerűen különlegesnek látszik. Én pedig igyekszem őszinte lenni, ha már kérdezett. Meg aztán. Fontos az első benyomás. Én jó benyomást akarok kelteni.

Mosolygok rajta. Aranyos, ahogy beszél. De azért elkerülhetetlen, hogy ne javítsam ki. Egyrészt, mert az akcentusa alapján, még tanulja a nyelvünket - ami tök jó! - szóval csak segítek neki. Szerintem. És remélem ő sem fogja rossz néven venni.
- Megszólítanak. A leszólítás az kicsit más...
Mondom még mindig vidáman. Egyre szimpatikusabb. Persze ezt így két mondat alapján még nem kéne megállapítanom, de ha eddig nem küldött el a búsba, akkor már nem is fog. Szóval nem aggódom. A könyvtárt illetően csak megrántom a vállam. Én nem hiszem, hogy a könyvtár kizáró ok lenne az ismerkedésre. Sőt! szerintem az egyik legjobb hely. De tényleg! Lásd: most. Na de, most beszélgetünk.
- Természeteseket.
Válaszolom könnyedén, bár lehet ezt jobban ki kell majd neki fejtenem, hogy pontosan mire is gondolok. Nekem ugye könnyű, tudom hogy mit és hogyan szeretném, és egyértelmű, akkor is, ha csak egy szót használok. De nem biztos, hogy másoknak is ennyire könnyű követnie a gondolatmenetemet. Ebből volt már problémám. De ha kell, akkor majd elmagyarázom kissé részletesebben is.
- Igazán? Az fantasztikus lehet! - Mindig is elakartam menni Európába, és Barcelona egyike az álom városoknak, de ezt nem fejtem ki neki, talán majd később, ha jó barátok leszünk - És nem rossz, ennyire messze az otthonodtól? Én nem bírnám egy hétnél tovább...
Kérdezek, aztán az asztalra könyökölök, és kicsit álmodozó arcot vágok. Valóban elképzelhetetlennek tartom, hogy hosszabb távra a családom nélkül elutazzam valahova. Persze ha csak ideiglenes útról van szó, az más. De ő nyilvánvalóan egyetemista, mint én. Ami azt jelenti, hogy legalább egy félévre jött.
- Jövőhét keddre.
Kapok kicsit észbe, ahogy ismét kérdez, és azt hiszem, most hogy magától kezdett érdeklődni, tehát hajlandóságot mutat, hogy segítsen, most kell elmondanom, mire is gondoltam.
- Fotókkal kell bemutatnunk egy egyetemista hétköznapjait... Napok óta járkálok, de se a macsó srácok, se a plázacicák nem tűntek elég érdekesnek. Te meg olyan normálisnak látszol. Aztán lehet tévedek.
Magyarázok lelkesen a végén meg elnevetem magam. A kezem a szám elé kapom, ahogy rájövök, hogy a könyvtárban vagyok, és csak a szemeim árulkodnak róla, hogy még mindig jól szórakozom. Nem, nem hinném hogy tévedek. És persze remélem, hogy a viccet is érti.

Ha tudnám, hogy ennyire érzékeny, akkor már leléptem volna. Az a pechje, hogy nem tudom. Bár azt érzékelem, hogy valami nem stimmel, de egyelőre úgy gondolom, hogy talán rossz napja van, és akkor csak jobb ha maradok, és felvidítom. Aztán lehet hogy hatalmasat fogok koppanni, de az is hozzátartozik az élethez. Fel kell állni, és tovább menni.
Azzal, hogy kijavítottam igazán nem akartam megbántani, épp ellenkezőleg segíteni akartam neki. De lehet hogy ezt rosszul csináltam. Nem véletlen, hogy fotós vagyok, nem a szavakkal szoktam jól kifejezni magam, hanem inkább képek segítségével. Ez van.
- Nincs mit.
Értettem! Tanultam ám spanyolt, de inkább nem égetem magam. Az idegen nyelvek sajnos nem az erősségem. Megcsináltam, és csak egyszer buktam belőle... de akkor mondjuk majdnem minden másból is. Szóval a köszönömöt még értem, de az, hogy válaszoljak is neki, már nem menne. Remélem ezért nem lesz köztünk konfliktus.
A fotózással kapcsolatban rögtön nyitottabb lesz, aminek örülök, így könnyebb dolgom van. Kicsit másra terelem a témát, de lehet ezzel is mellényúlok. Mert bár azt mondja, hogy nem rossz, aztán mégis elfordul, és nem is tudom. Kedvem lenne megigazítani a haját, ami így a füle mögül előre esik. De persze visszafogom magam. Nem rámászni akarok, csak a házimat akarom megcsinálni. Aztán még mindig rámászhatok, ha neki is van hozzá kedve. Ezt viszont még ráérek kideríteni. Egyelőre barátkozni próbálok, lehet azt sem túl fényesen. Pedig nem szokott gond lenni.
- Oh! Értem. És ő mikor jön? És jó képű?
Érdeklődöm, hátha megnyugtatja, ha egy kicsit beszélhet róla. Engem persze egyáltalán nem érdekel az öccse, ha választanom kéne, akkor egyértelműen ő. Ő... Erről jut eszembe, még nem is tudom, hogy hívják. Hogy én milyen neveletlen vagyok. A homlokomra csapok, aztán hogy ne nézzen tök hülyének, gyorsan megmagyarázom a tettemet.
- Csak most jövök rá, még be sem mutatkoztam, de már a családodról faggatlak. Tök bunkó vagyok. Ne haragudj. Valerie. Valerie Hunt.
Magyarázom gyorsan. Vagyis igyekszem nem túl gyorsan beszélni, de azért úgy hogy lássa tényleg bánom. Ezt most tényleg. Remélem ő is bemutatkozik. Érdekel mi a neve. Akkor legalább már nem csak latin szépség lesz, hanem egy teljesen valós személy. Igen, néha képzelődök... Khm. Szóval előre nyújtom a kezem, és ha szerencsém van akkor egy kézfogás keretében túl leszünk ezen is.
A feladatomról érdeklődik, én meg lelkes leszek, és mesélek. A lényeget elmondom, és egész jól vág az agya, mert pont ezt terveztem. Mármint az utolsót.
- Igen... Vagyis, csak ha nem érzed tehernek. De nem csinálok ötpercenként fotókat. És ha tanulni szeretnél, akkor nem is zavarlak. Csinálok egy képet, aztán csendben ülök és várok, amíg más dolgod nem lesz. A végén megnézheted az összes képet és majd együtt választjuk ki, mi az, amit felhasználhatok.
Remélem érti, mire gondolok. Persze vannak dolgok, amikről nem csinálnék képet, a mosdóba nem fogom követni, de ha például kávézik, vagy ebédel... nos, az már érdekesebb lehet. De előbb igent kell mondania.

Nem tudom, hogy én mondtam-e valami rosszat, vagy alapból rossz napja volt? Esetleg máskor is ilyen? Mindenesetre remélem nem én voltam, mert számomra fontos, hogy körülöttem mosolyogjanak az emberek. Így most gyorsan ki is tűzöm célnak, hogy felvidítom. Optimista természet vagyok, nem hiszem, hogy nehéz dolgom lenne. Ráadásul úgy látszik most jól választottam témát, mert máris jobb kedve lesz, ahogy az öccséről beszél. Igaz a spanyolt egyáltalán nem értem, de ahogy folytatja észreveszem, hogy jobb kedve lesz, és ennek igazán örülök. Szerintem sokkal szebben mosolygok én is rá. Viszont nem igazán értek mindent, ezért muszáj belekotyognom
- Te is hazamehetsz nyárra nem? Ha nekik nehéz idejönni... Amúgy meg, az öcséd már tudja, hogy mi szeretne lenni?
Én tizennégy évesen csak azt tudtam, hogy mit nem akarok, és az a lista nagyon hosszú volt. Kezdődött azzal, hogy nem akarok iskolába járni. De azért tök jó lehet, ha neki ilyen ambiciózus kistestvére van. Vajon az én tesóim is ilyenek lesznek? Remélem. Nem rólam kéne példát venniük. Igaz most tök rendes vagyok, és a rossz korszakom idején ők még nagyon picik voltak, nem is fogták fel miről van szó. Meg kell majd őket is látogatnom. Na majd a hétvégén.
A bambulás nem jó dolog, de én gyakran elveszek a gondolataimban, most is nem is tudom, mi rángat vissza, és miért most jut eszembe, hogy nem mutatkoztam be. De ha már eszembe jutott, hogy milyen modortalan voltam, akkor igyekszem gyorsan korrigálni.
Kezet rázunk, én pedig próbálok minél több dolgot megállapítani a kezéről. Meleg. Ez nyilván azért van, mert a combjai között volt. Oda én is betenném a kezem... Jajj. Nem szabad ilyenekre gondolnom.
A kezek amúgy fontosak, egy nő keze mindig ápolt kell hogy legyen, az nem számít, hogy hosszú-e vagy rövid a körme, de legyen tiszta, és figyeljen oda rá, hogy ne legyen száraz a bőre, meg ilyesmik. Ha ezek nem okésak, az nálam kizáró ok.
Szóval bemutatkozik, és számítanom kellett volna rá, hogy valami spanyol neve van. De basszus olyan szépen és szexisen mondta, én ezt sosem fogom megjegyezni.
- Sierra...
Eddig oké volt, a többit már elfelejtettem. Szörnyű vagyok. Majd feliratom vele, a számával együtt. Főleg ha összejönnek a képek. Márpedig összejönnek, már egészen rábólintott. Tökre boldog vagyok. Szerintem látszik rajtam. Legszívesebben felpattannék és a nyakába vetném magam. De nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Bár spanyol, azok hevesek. De akkor sem...
- Ha a mai nap nem jó, megbeszélhetünk egy másik napot is. Rugalmas vagyok. - Válaszolom, mert tényleg nem szeretném, ha emiatt most rosszul érezné magát - Viszont nem fogom előre bejelenteni ha fotózok, mert akkor akaratlanul is csinálsz valami olyat, ami esetleg mű, és az tönkre tenné a munkám.
Fűzöm még hozzá, hogy tisztán lássa a dolgokat. Még mindig mondhat nemet, de ha megteszi, az elején tegye, ne akkor amikor már a fél napomat rááldoztam. Az nem lenne jó. Nagyon nem.
- Itt? Oh, dehogynem! Bízd csak ide!
Mondom vidáman, és csakhogy lássa, mennyire nem érdekel a könyvtáros, felkapom a gépem, hátrafordulok, és lekapom azt az idegesítő nőszemélyt, aztán megnézem a készült képet, és a szám elé kapom a kezem, hogy ne kezdjek el hangosan röhögni, a meglepett-ideges fején. Sierrának is megmutatom, és remélem, ő is jól szórakozik majd. A könyvtáros pedig végre vette a lapot, és inkább foglalkozik azzal, ami a dolga, és nem minket bámul.

Apró siker, de mosolyogni kezd. Én meg örülök, mert ez volt a kezdeti cél, hogy kicsit jobb kedve legyen. Megjegyzem magamnak, az öccse jó téma, majd ha valamit megint elrontok, lehet bevetem. Most viszont figyelek rá, és próbálom megérteni a helyzetet. Nem megy. Nem értem mi a különbség, ő megy, vagy ők jönnek? Az idő mindenhogy gyorsan száll, búcsúzni is mindenhogy rossz. Szóval, nem értem. Egyszerűen nem értem miért lenne jobb ha a családja jönne ide - ami amúgy 3 embernek drágább - na de ez nem az én problémám... Vagy...
- Szóval, azt szeretnéd, ha ők is ide költöznének?
Ez tűnik logikus következtetésnek. Mondjuk ez érdekes, én pont eljönni akartam otthonról. De lehet azért nem olyan vészes nálam a helyet, mert tudom bármikor hazaugorhatok egy-egy hétvégére. Karácsonyra haza is ugrottam, de azóta nem igazán jártam arra, majd talán a jövőhéten benézek.
A másik kérdésemre nem szavakkal válaszol csak egy vállrántással, ami elég sok mindent elárul. Őszintén? Már annyira nem is szimpatikus. De lehet tényleg csak rossz napja van, nem szoktam senkit sem leírni pár perc ismeretség után. Ismeretség! Hisz a nevét sem tudom. Gyorsan bemutatkozom, és szerencsére ez őt is kizökkenti.
A neve nekem kicsit bonyolult, de nagyon szép hangzású. a keresztnevét meg is ismétlem. A vezetéknevét már elfelejtettem, de legalább a Sierrát jól mondom. Legalábbis a helyeslésből ezt veszem ki. Rá is mosolygok, hálám jeléül, na meg hogy mosolyogjon már ő is, mert sokkal szebb úgy.
Felvázolom neki, miért lenne rá szükségem, és szerencsére beleegyezik, így már csak azt kell tisztázni mikor. Szupi, hogy a mai nap is ráér, így valóban megment. Látszólag még azzal sincs baja, hogy bejelentés nélkül fogom lefotózni, és ez külön öröm. Mert ettől tartottam a leginkább, hogy ebbe nem fog beleegyezni.
- Nyugi, nem lesz baj. Kifelé menet viszünk magunkkal pár nagyon hangzatos könyvet, és azt is elfelejti, hogy valaha haragudott.
Kacsintok rá, ahogy a könyvtárost figyeli. Hamar kiismertem a nőt, persze, nem árt el is olvasni azokat a könyveket, és kicsit csevegni, amikor visszahozza az ember, de ez most lényegtelen.
- Nem, nem, nem. Azt csinálsz, amit akarsz. Amit egyébként szoktál egy átlagos napon. Nincs semmilyen kikötésem, hogy merre, mit... Én a te egy napodat örökítem meg, ha én mondom hova menjünk, akkor az már nem TE leszel.
Magyarázom kedvesen, kicsit talán hangosan és hevesen is, de aztán észbe kapok, és visszahalkulok. A TE-nél, pedig észrevétlenül a combjára teszem a kezem, de épp csak egy pillanatra, nem is foglalkozva azzal, milyen jó lábai vannak.
Ahogy becsukja a könyvet és feláll, gyorsan cselekszem, és rögtön csinálok is róla pár képet. Sorozatba, elvégre sosem tudhatja az ember lánya, melyik lesz a jó kép.
Aztán én is felállok, és a kezemmel mutatom, hogy csakis utána. Én nem mondok semmit. Az lesz, amit ő akar.

Oké, megint sikerült belenyúlnom a témába. Sierranak meg vagy nagyon rossz napja van, vagy nem tudom. Mert ugye, az azért nem normális, hogy mindjárt sírva fakad. Persze próbálja visszafogni, de azért látom, amit látok. Lehet másik fotó alanyt kell majd keresnem, de azért nem adom fel. Még simán kisülhet valami jó is ebből. Addig meg figyelmesen hallgatok, és próbálok megértő lenni.
- Értem, úgy valóban nehéz.
Mondom, és megértően pislogok rá, mert ezt most tényleg értem. Persze én úgy gondolom, ha valóban nagyon szeretik egymást, akkor megoldják, és nem lehetnek akadályok, de nem lehet mindenki olyan kis mosolybomba, mint én.
Remélve, hogy ezzel elterelem a gondolatait, a tervemre terelem a szót, és rövid egyeztetés után bele is egyezik. Ez igazán szuper, talán átragad rá is a mosolygásom - ha fordítva lenne és rám ragadna az ő rossz kedve, akkor tuti felkötöm magam az első fára - és akkor még jobb lesz.
- Tényleg? Én ezt az első héten kipróbáltam. Túlélésre játszom - mondom vidám mosollyal, és még kacsintok is hozzá egyet, hogy értse, mire is gondolok. Ez itt egy egyetem, nem lehet olyan könnyen megúszni, mint a középsulit, sokkal több praktika kell, meg mi-egyéb. Szóval remélem érti, vagy ha nem érti, nem kérdez rá, mert nem tudnám jól elmagyarázni, max halálra untatnám azzal, hogy felsorolom az összes példámat.
Sokkal jobb, hogy belemegy a tervembe, és máris vele tölthetem az egész napomat.
- Egy átlagos egyetemi napot kell megörökítenem, nem hiszem, hogy bármi különlegesnek kéne történnie. Sőt, szerintem pont ez lesz benne az egyedi, hogy nem lesz tele túlzásokkal. Szuper lesz!
Biztatom, mert kicsit mintha kevés lenne az önbizalma, pedig szuper csaj. A combja is az, ha nem állna fel, még ki is élvezhetném. De persze, az túl feltűnő lenne, én meg nem akarok semmi furcsát sem csinálni.
Ahogy veszi a táskáját a könyveket, kattintgatok, aztán azt is lekapom, ahogy kifelé menet megmutatja a könyveket. A könyvtáros csúnyán néz persze, de leteszek elé én is egy könyvet, és csevegő hangon elmesélem neki, hogy csak a házi feladatom végzem, ami szerint egy egyetemista hétköznapjait kell megörökíteni fényképekben. Erre szerencsére enyhül valamit, és én is megkapom a könyvemet, hogy aztán nyugodtan tovább mehessünk Sierrával.
- Persze, odamegyünk, ahova csak akarod - vágom rá gondolkodás nélkül, ez végülis nem megjátszott/beállított dolog. Természetes, hogy az ember megbeszéli a barátaival (mert ugye azok leszünk? - jajj annyira szeretném!), hova mennek. - Oh... az baj. Ha te nem tudod, akkor ki tudja?
Kérdezem mosolyogva, de azt hiszem az lehet, a baj, hogy még mindig kicsit feszült ettől az egésztől.
- Mit szólnál, ha meginnánk valamit? Beszélgetünk kicsit, ismerkedünk, hogy ne érezd úgy, egy idegen követ...
Vetem fel mosolyogva, kissé oldalra döntött fejjel, miközben én is a vállamra teszem a táskám, és ha beleegyezik, akkor intek is neki, hogy menjen csak előre, a könyvtárban úgysem fogunk teát vagy kávét kapni.

Mélypont minden családi, utazási téma. Annyira utálom néha magamat, hogy ilyen érzékeny lettem a szüleim elvesztését illetően. Tudom, ha elmondanám neki, akkor máshogy viszonyulna hozzám, de még nem ismerem és egyáltalán nem bízok meg az emberekben. Azt sem értem, hogy miért pont ide hozzám ült le és kezdett el velem beszélgetni, mikor én még látásból sem ismerem. Mindig is a könyvtár volt a második otthonom, őt meg itt nem láttam. Ez az egész hely, a szokások, mind furák nekem. Nem tudom, hogy megtudom-e szokni ezt. Elhúzom a számat, hiszen a nagyszüleim még csak meglátogatni sem akarnak, ami nekem nagyon is rosszul esik, hiszen én jelentkeztem ide, hogy egy kicsit felejteni tudjak és tovább lépni, hogy jobb legyen az életem. Így is elég nehéz velem, a lelkivilágom nagyon is romokban van. Fel is kapom a ki kívánni vett könyveket, az ölembe veszem őket és ránézek. Nem tudom, hogy jó ötlet-e pont velem ilyet csinálni, mert tudom, hogy nagyon unalmasak a napjaim, van amikor egész nap csak olvasok, 25 képet meg erről aligha fognak elfogadni. Bár nem ismerem a tanárait és az egész projektet, de azért megpróbálok most valami mást csinálni, ami nem hétköznapi, hogy, legyen valami értelme annak, hogy engem kért meg. A szívemre venném, ha miattam bukna meg.
- Én szeretek megbújni, hogy minél kevesebb emberrel keljen érintkeznem és találkoznom. Amíg még nem tiszta az angolom, annyira kellemetlen. – Próbálom ezt a hosszú mondatot értelmesen elmondani, hogy megértse mit is szeretnék vele közölni. Néha csak egymás mellé pakolom a szavakat, hátha lesz olyan, aki megérti és majd fordít a többieknek. A túlélés soha sem volt az én műfajom, kivéve mikor elvesztettem a szüleimet. Na az a pár hónap valóban a túlélésre ment…
- Sí, pero no comisario… Oh, disculpa. – Arcomat a kezeimbe temetem, hogy nem jutnak eszembe a szavak és annyira kellemetlen ez az egész. Nem tudom, hogy mennyire értette ezt a keveset is, de azt hiszem, hogy jobban járna mindenki, hogyha visszamennék a szülőföldemre és ott kezdenék magammal valamit. Nagy levegőt veszek, majd felnézek rá és elkezdem újra.
- A tanár örülni fog annak, hogy minden kép csak olvasásról szól? Valami más is kellene, nem? – Teszem fel a kérdéseimet, még annyira új nekem ez az egész. A szívem eszeveszettül dobog, mert még nem kértek fel ilyenre és ezt igazán egy nagy feladatnak gondolom. Nekem is jót tenne a társaság és még segíthetek is, ami jó érzéssel tölt el, de nem akarom, hogy pont az unalmas életem miatt kapjon rossz jegyet. Végül is, ha megbeszéljük akkor csak nem lesz abból baj. Felállok és a táskámat is felkapom. Észre se veszem, hogy akkor is fotóz, amikor a könyveket kérem ki. Valeriere nézek, hogy milyen jól beszél és ezzel láthatólag a könyvtáros nő is enyhül. Szeretnék én is úgy beszélni, mint ő, talán taníthatna pár dolgot. Elhúzom a számat, ahogy kiérünk a könyvtár előtti folyosóra.
- No sé. Nekem annyira új ez az egész. Ezeket a helyeket sem ismerem. Azt hittem, te mondasz valamit, hogy itt mit lehet csinálni. Elveszetnek érzem magam. – Szomorú tekintettel nézek rá, szinte már kétségbeesetten. A könyveket berakom a táskámba, hogy ne legyenek útban, majd az ötletére egy szelíd mosolyt varázsolok az arcomra.
- Ez jó. De előtte felmegyünk a szobámba? Lerakni a könyveimet. – Továbbra is visszafogottan mosolygok, majd ha beleegyezik, akkor elindulok előre. Kicsit úgy érzem, mintha paranoiás lennék, hogy követ valaki, pedig tudom, hogy csak Valerie csinálja a képeket. Nem szeretném elrontani, így próbálok természetesen lépkedni.

Érdekes lány, meg kell hagyni. Nem találkoztam még olyannal, aki ennyire letörne, ha a családja kerül szóba. Pedig ismerek több nagyon messziről jött emberkét. Ott van kapásból So Ra. Tudom, hogy hiányzik neki a családja, de mindig vidám, és mosolyog, és tele van energiával. Épp ezért furcsa, hogy egy ilyen csinos lány, mint Sierra, ennyire le tud törni, pedig a mosolya gyönyörű, és ha lennének barátai, eljárna szórakozni, akkor biztos sokkal jobban érezné magát. Meg is lep, ahogy bevallja, ő semmi ilyesmit nem csinál.
- Kellemetlen? Dehogy is! És egyébként is! Nem úgy tanulsz a leggyorsabban, ha gyakorolsz valakivel? Tudod az egyik szobatársam koreai, néha neki sem jut eszébe egy-egy szó, de nagyon jól meg szoktunk érteni, és még mókás is, ha valamit rosszul mond. Nem kinevetjük, ne értsd félre - sokat beszélek, közben a kezem is jár, és még nyugtatgatom is, ami nálam azt jelenti, hogy megérintem egy pillanatra a kezét, vagy a vállát, de ez tényleg csak egy pillanat, nem akarok én most semmit csak, hogy kicsit megnyugodjon - elmondjuk neki, mi nem volt jó, miért volt félreérthető, és akkor ő is velünk együtt nevet. Egyébként egyre ritkábban fordul elő. Hamar belejött.
Remélem, ez valamelyest segít neki. Talán ha látja, hogy nem ő az egyetlen, akinek nehézségei vannak, az bátorítja. Magamból indulok ki, nekem sokat segítene. Addig meg, talán jót tesz neki, ha a házim kapcsán kirángatom a megszokott kis csigaházából. Szerencsém van, mert ebbe belemegy, bár még, mintha lennének kétségei. Nem pontosan értem, hogy mit hablatyol spanyolul, de a bocsánatkérést azt viszont tökéletesen.
- Semmi baj! Hallod?! - lehúzom a kezeit, ne csinálja már ezt - Holnapra előszedem a spanyol könyveimet, és majd korrepetálsz, cserébe ha kell valami angolból, szólsz!
Vetem fel, bár alig ismerem, de előbújt belőlem a kisangyal, nagyon szeretnék segíteni neki, látni, ahogy nevet, és persze begyűjteni tőle a mosolyokat.
- Megoldjuk. Ezen ne görcsölj. Csak légy önmagad. Legfeljebb, majd a "szorgos diák" lesz a fotóim címe - vigyorgok, ezen tényleg nem múlik. Ha meg mégsem tetszik valakinek az, amit lencsevégre kaptam, akkor így járt, engem annyira nem izgat, és van még másik tárgyam is, lesz még másik beadandó...
Ez talán hat, mert pakolni kezd, és én készítek is róla pár képet, majd összekapom én is a cuccom, és már indulhatunk is kifelé. A könyvtárost pár szóval megpuhítom, aztán már csak a folyosóra érve beszélgetünk Sierrával.
- Mióta vagy itt? - hitetlenkedve nézek rá, az nem lehet, hogy a félév eleje óta, még nem jutott el egyetlen kávézóba sem! Közben meg, gondolkodom, hogy hova is mehetnénk - Hmm... nem messze innen van egy kávézó, én ott dolgozom. Oda ha nem gond, nem mennék...
Közlöm, és javaslatot is teszek, hogy mi lenne szerintem a legjobb. Ez neki is tetszik, és végre, valamivel nyitottabbnak látszik, ő is ajánlkozik.
- Szuper! Messze laksz? Esetleg csinálhatnék pár képet rólad otthon? - na igen, ez vagyok én, fél perc alatt váltok, pörgök, és lehet ez most hirtelen neki, de nem baj. Majd megszokja, vagy megszökik. Remélem az előbbi. Mert... mert csak.
- Addig is mesélhetnél valamit. Vagy meséljek előbb én? - Olyan idegesnek tűnik, ahogy lépked előttem, ezért próbálkozom, talán ha dumálunk még egy kicsit, akkor kellőképpen ellazul. Beszélni meg tudok, ha kell órákig is. Csak azért örülnék, ha ő is megnyílna kicsit felém.

Kicsit félek a társaságtól és csodálom, hogy Valerievel ilyen jól el tudok beszélgetni, mert eléggé rossz az angolom, én úgy érzem. Örülök neki mégis, hogy megérti, amit mondok, bár azt hittem, hogy nagyjából tud spanyolul és akkor beszélhetünk úgy. De azért nem szeretném őt elijeszteni ezzel, mert az a célom, hogy megtanuljak angolul. Azért is vagyok itt és azért nyertem a felvételit az egyetemre. Van még mit tanulnom azt tudom. Amit mond azt muszáj egy picit megmosolyognom, de ez nem túl őszinte, amit magamra erőltetek. Annyira kellemetlen még most is, ahogy hallom, bár nem értem minden szavát, de megpróbálom kitalálni és egészen értelmes történet alakul ki a fejemben. Szóval van egy lány, aki szintén küszködik az angollal, mint én. Ahogy értettem vele nem lennék túl jóban, koreaiul nem tudok. Az, hogy ilyen satnya az angoltudásom az meg még egy lapáttal is rátenne. De mivel nem vagyok előítéletes, így nem zárkózok el attól, hogy összefussak vele.
- Én nem érzem magam jónak. Kicsit félek beszélni. Mindig szeretek helyesen mondani. Ezért is szoktam hosszú gondolkodás után válaszolni. Muszáj a fejemben összeraknom a mondatot, hogy más megértsen. – Szép lassan mondom, kicsit akadozva és nem is tudom, hogy helyesen mondtam-e. Azért remélem, hogy megérti, direkt próbáltam nem összetett mondatokat mondani, hogy menjen az egész. Azt hiszem nem csak a könyveket kell olvasnom, de a nyelvtant is át kell néznem. Szerencsém van, hogy hasonlít a spanyolhoz a nyelvtan, így könnyebben megy. Automatikusan elszégyellem magam, ahogy spanyolul kezdek neki a mondatnak. Bele is temetem az arcomat a kezembe.
- Olyan rossz. Ne haragudj. Annyira jön magától a spanyol. Kicsit nem figyelek oda és már is más nyelven beszélek. – Kezdek kétségbeesni, de engedem, hogy leszedje a kezeimet az arcomról. Belepirultam ebbe az egészbe. Szeretném most elásni magam, valahogy a nyugtatása nem egészen hat rám. Legszívesebben elsírnám magam, amiért ennyire szerencsétlen vagyok, hogy a saját nyelvemen szólalok meg. Rá sem merek nézek, menten elsüllyedek. Az sokat segít, hogy egyből rátérünk arra, hogy milyen képeket fog rólam csinálni.
- Remélem, hogy a tanárod nem miattam fog megbuktatni. – Halvány mosoly bujkál ajkam szegletében. El is kezdek pakolni, hogy elkezdjük mindezt. Odakint a folyosón, már rólam érdeklődik, mire egy kedves mosolyt mutatok felé.
- Fél éve talán. – Gondolkozok. Nem olyan rég jöttem, de nem számoltam, hogy mióta vagyok itt, annyira gyorsan telik a nap. – De lehet, hogy az már több. Év elején jöttem. – Javítom ki magam. Őszintén szólva, nem tudom, hogy mennyi idő telt el azóta, de azt tudom, hogy hamarosan jön a következő év, csak előtte a vizsgáimon kéne valahogy átmennem. Elég nehéz lesz, hogy angolul kell, de bemagolom a tananyagot és abból hiba nem lehet, csak a kérdések. De reménykedek benne, hogy annyira meg fogom őket érteni, hogy tudjak rájuk válaszolni. Bólintok egyet a kávézóra. Akkor oda nem megyünk, de lehet, hogy egyszer majd meglátogatom, mert kíváncsi vagyok, hogy hogyan dolgozik itt. Annyira tudom csodálni, hogy tud ennyire jól beszélni.
- Nem. Itt a kollégiumban. Nincs olyan messze. És persze csinálhatsz. Amennyit csak szeretnél. – Próbálom a tőmondatokat mondani, abból probléma nem lehet a megértésben. Majd legfeljebb kijavít, vagy megkérdezi még egyszer, de annyira félek, hogy kinevet, amiért nem jó és sokszor kell elmagyaráznom, mit is szerettem volna. Inkább maradok a rövid mondatoknál.
- Meséljek… Meséljem… Mesélek. – Kicsit hangosan gondolkozok a ragozást illetően, de egyik sem tetszik, végül csak kimondom a jót. Alsó ajkamba beleharapok és félénken nézek Valeriere, hogy hibáztam. Nem akartam, de még szoknom kell ezeket, teljesen más a ragozás, mint a spanyolban.
- Nehezek megérteni az órát, mert néha olyan gyorsan beszél a tanár, hogy nem értem. Félek a vizsgáktól, mert ha nem értem a kérdést, nem fogom tudni válaszolni és lehet ezért megbuktatnak és szégyent hozok a nagyszüleimre. – Megint elszomorodok a végére. Ettől félek a legjobban, viszont éreztem, hogy beszéd közben pár dolgot elrontottam, de azért remélem, hogy így is érthető volt, hogy mire szerettem volna kilyukadni. Mivel máshogy nem tanulok meg, csak beszéddel, így próbálom kicsit elengedni magam, hogy ne legyek ilyen feszült.
- A fiúk sokat néznek és zavarba hoz. Az egyik el is hívott … Hogy is mondják? Amikor ketten vagyunk és eszünk meg sétálunk… Ranszervíz? – Elhúzom a számat, nem nagyon jut eszembe a „randevú” szó, annyira ismeretlen még a számomra. Néha úgy tudnak beszélni, hogy még a szótárban sincs benne, mire eljutok odáig, hogy megnézzem addigra meg elfelejtem, hogy mi volt.

Érettségi óta egyáltalán nem foglalkoztam a spanyollal, és őszintén szólva sosem gondoltam, hogy valaha is szükségem lesz még rá, így elég gyorsan elfelejtettem mindent, noha még csak egy éve lesz, hogy nem tanulom. De szerintem hamar visszajön majd az a kicsike, ha szükség lesz rá, de persze ez attól függ, mennyire leszünk jóban Sierrával. Egyelőre jól elbeszélgetünk, bár őszintén szólva, kicsit zavar a belőle áradó negatívság. Kicsit úgy érzem, bármit mondhatok, nem lesz tőle jobb kedve.
- Értem, de eddig mindent szuperül mondtál - oké, most kicsit hibázott, de értettem, és ez a lényeg, nem? Nem fogom rögtön lelombozni - Én tökéletesen értelek, de ha valamit nem értek akkor szólni fogok. És az ne vedd magadra, csomó mindent, akkor sem értek, ha angolul van...
Bizony, ha egy politikus dumál, az nekem kínai, de ezt inkább nem elemzem neki, mert ha még nekem is bonyolult, akkor nyilván neki is az lenne, terhelni meg nem szeretném. Épp, hogy az lenne a cél, hogy ne görcsöljön már annyit, de még mindig nem bírom rávenni, hogy ne aggódjon. Spanyolul kezd bele a mondatba, de mivel nem fejezi be, elképzelésem sincs, hogy mit akarhatott mondani (vagyis, de mert elmondja angolul) mégis, megint, mintha bűntudta lenne.
- Está bien, no se preocupe - mondom némi gondolkozás után, remélve, hogy jól mondom, hogy ne aggódjon már. Egyébként tényleg nem jut eszembe semmi több spanyolból, még bemutatkozni tudok, meg talán megkérdezni, hogy hogy van, de a többi mondatom, inkább csak szavak egymás mellé pakolása lenne. Olyan fura nekem az a nyelv. Meg igazából mindegyik, ami nem sajátom, abszolút megértem Sierrát is.
- Nem gond, tényleg, és ha kicsit ismerkedsz majd rájössz, hogy tök sokan vannak, akik beszélnek spanyolul. Velem nincs szerencséd, én alig emlékszem valamire, de majd legközelebbre átnézem a könyveimet...
Magyarázok, ajánlkozom, remélve, hogy végre mosolyt csalok az arcára. A fotósorozatomhoz szükségem lesz pár mosolygós képre is, különben úgy fog lejönni, hogy egy szerintem átlagos egyetemista, csak tanul, és szenved, aztán az nem biztos, hogy jól mutatna, még akkor sem, ha éppenséggel a feladatot teljesíteném.
- Nem fog megbuktatni, ne aggódj. Elég jó vagyok... - Nyugtatom még mindig, és nem azért, mondom, mert beképzelt vagyok, hanem mert mindenki más is ezt mondja, és akkor biztos van benne igazság.
Végre megjelenik rajta valami mosolyféle, pakolni is kezd, én meg munkához látok, közben meg tovább beszélgetünk. Fél év nekem rengeteg időnek tűnik. Némi meglepettség ki is ül az arcomra, de szerintem nem látja, hiszen a pakolás köti le. Inkább csendben maradok, ha rám pillant bólintok, fogalmam sincs mit mondhatnék, mert szerintem nagyon magányos lehetett akkor mostanáig. Ez megmagyaráznám miért volt olyan szomorú, miért mosolyog olyan nehezen. Azt hiszem sajnálom, de nem vagyok biztos benne, hogy ha tudná, az segítene rajta.
Inkább elindulok vele együtt kifelé, és amikor még tudom készítek róla pár képet. Kiérve, javaslom, hogy menjünk el valahova, és ismerkedjünk kicsit. Ebben meg is egyezünk, de előtte még felmegyünk hozzá. Mint kiderül ő is koleszos, ami kicsit meglep, nem emlékszem, hogy láttam volna, pedig rögtön év elején jelentkeztem kolis diákbiztosnak.
- Tényleg? Én is kolis vagyok! - mondom lelkesen, és aztán csak bólogatok, persze, csinálok majd képeket, nem is egyet. Ha meg nem sikerülne jól, majd csinálok a saját szobánkban, elvégre, ezek a szobák tök egyformák. De mindegy.
Útközben arra kérem, meséljen, azzal is többet tudok meg róla, a hétköznapjairól, azokról a szituációkról, amiből jó képeket lehetne készíteni. Lehet, hogy valami, amit ő semmiségnek, vagy éppen unalmasnak gondol, pont, hogy olyasmi, amire nekem szükségem van.
Egyelőre még mindig a nyelvtudásnál, és az ebből adódó nehézségeknél van lemaradva, de nem állítom meg, nem szakítom félbe, hiszem, hogy ki kell magából ezt adnia, hogy tovább tudjunk lépni.
- Szerintem a tanárok is tisztában vannak vele, hogy neked mennyire nehéz. Ha nem értesz valamit a vizsgán, kérd meg őket, hogy tegyék fel máshogy a kérdést, hátha úgy érthetőbb. Az anyagot meg kérdezd meg a csoporttársaidtól, biztos akad, aki tud segíteni.
Javaslom, mert ez tényleg nem lehet akadály. Egyébként nem hiszem, hogy szégyent hozna a nagyszüleire, látszik, hogy nagyon igyekszik, és szerintem ha ez kitart, akkor hamar bele fog rázódni.
Nem tévedtem, a beszéd után rögtön megemlíti a fiúkat. Amitől egy mosoly ül ki az arcomra, de csak azért, hogy elrejtse a csalódottságot. Elégre, ha a srácokat hozza szóba, akkor egész biztos, hogy ők tetszenek neki. Aztán valami nagyon vicceset mond, de visszafogom magam, nem kezdek el nevetni.
- Randevú... vagy randi... A randiszerviz, az az, amikor valaki megszervezi nektek a találkozót, meg hogy mit csináltok - próbálok lassan magyarázni, és figyelek, hogy érti-e, amit mondani próbálok, ha igen, akkor kérdezem csak meg - És mit mondtál neki? A fiúnak, aki elhívott?
Reménykedem... Bár nem tudom minek. Mindenesre, a remény hal meg utoljára.

Jó beszélgetni Valerievel, olyan megnyugtató, hogy értem és, hogy ő is érti a próbálgatásaimat. Pedig tényleg rövidebb és egyszerűbb mondatokat mondok, hogy még véletlenül se mondjak valamit rosszul, amitől kellemetlenül éreznénk magunkat mindketten. Vannak szavak, amik nem jutnak az eszembe, de azt megpróbálom máshogy kifejezni, ha meg nem megy, akkor spanyolul mondom, úgy gyorsabban beugrik, elvégre hasonlítanak a szavak, csak máshogy kell kimondani. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy megdicsér. Örülök neki, hogy így gondolja és sikerült ilyen hosszan beszélnem, hiba nélkül. Biztató, hogy ő sem mindig érti meg, de azt hiszem, hogy „ugyanolyanok” vagyunk. Legalábbis belőle nem nézem ki, hogy itt született volna, vagy ha mégis akkor a szülei máshonnan valók, de ezt nem fogom neki felhánytorgatni, mert az nem az én stílusom. És én csak örülök annak, hogy ilyen jól tudunk kommunikálni.
- Rendben. Mindig szívesen fogadom a segítséget. – Köszönöm meg egy újabb mosollyal, amit az arcomra varázsolok. Ez mindjárt szívből jön és tényleg nagyon jól esik, hogy annak ellenére, hogy nem ismerjük egymást, ennyire segíteni szeretne. Azt hiszem, hogy jó barátnők leszünk, legalábbis ebben bízok. Rápillantok, amikor spanyolul beszél, bár nem így kell mondani, de azért örülök, hogy próbál a kedvemben járni. Csak bólintok egyet és megpróbálok nem aggódni azért, mert sokszor hibázok. Az igyekezetét is értékelem, bár ilyenkor jön a szabadkozás.
- Ugyan, miattam nem kell. Majd jobban figyelek az angolra. – Ígérem meg neki, hogy megpróbálok összpontosítani erre a nyelvre, bár még mindig nehéz, hogy nem a sajátomon kell beszélnem. Nem is értem, hogy hogyan gondolhattam azt, hogy ennyi nyelvtudással idejövök. Bár ha a felvételim jól sikerült, akkor csak nem lehetek olyan rossz. Amiért ő is ilyen segítőkész, megpróbálom én is ezt viszonozni azzal, hogy a képeken valami egyedit mutatok, csak még azt nem tudom, hogy mit.
- Ez megnyugtató. – Mondom neki megint egy mosollyal az arcomon. Azért tényleg remélem, hogy nem csak azért mondja, hogy megnyugtasson, hanem azért, mert ez így is van. A szívemre venném, ha miattam bukna meg, mert nem vagyok egy jó fotóalany. A könyvtárból egyenesen a kollégium felé megyünk, hogy lepakoljak.
- Akkor van bennünk közös. Még össze is futhatnánk máskor is. – Kicsit felszabadultabbnak érzem magam, még nem beszélgettem ennyit senkivel se, mindig rohantam a könyvtárba, de azt hiszem, hogy ezután több mindenkivel leállok csevegni, hátha elcsípek pár szófordulatot. De azért a lelkem mélyén ettől még mindig félek. A szívem ezért hevesebben is kezd el dobogni. Próbálok valamit mesélni, de csak az jut eszembe, hogy mennyire rettegek a vizsgáktól.
- Sí, puedo, de mi van, ha ez miatt mérges lesznek rám és azt hiszik, hogy csak játszok? Muy mal. – Elhúzom a számat, hogy még ez miatt is megbuktathatnak, de azért szeretnék majd a tanáraimmal leülni és erről beszélgetni. Még az is lehetne, hogy elmegyek dolgozni és beiratkozok valami gyorstalpalóra. Azt hittem, hogy sokkal könnyebb lesz az angol itt, de tévedtem. Ezután mondom a fiúkat, legalábbis csak egyet, aki elhívott randizni, de nem igazán jut eszembe a szó. Még most sem igazán értem, hogy mit mond, de megpróbálom memorizálni. Egyből piros lesz az arcom a kérdésre és zavarba is jövök. Fogalmam sincs, hogy mit kéne erre válaszolni, még soha sem hívtak randizni.
- Pues, es que…* Én nem tudom. Olyan kedves és aranyos. Az igazság az, hogy nagyon tetszik, de még nem voltam… Ilyenen… Ezen a… Randevú? Szóval olyanon. Nem tudom, mit kell csinálni. – A végére már teljesen zavarban vagyok, mert még a szót sem biztos, hogy jól mondtam ki. Tényleg tetszik nekem ez a srác, de nem hiszem, hogy pont egy magamfajtát szeretne és biztos, hogy csalódni fog bennem. Eddig csak messziről csodáltam és soha sem gondoltam volna, hogy megszólít és ilyenre elhív.
- Te voltál már ezen? – Bizonytalan vagyok a szóban, így inkább nem is mondom ki, de remélem, hogy érti mire gondolok.

//*egy kifejezés, amit a google nem fordít le jól, se magyarul, se angolul (megnéztem). Jelentése: Hát, az a helyzet, hogy...

Az hogy valamit nem értek azért van, mert nem vagyok olyan nagyon okos. Nem nem vagyok buta, csak ha sok minden nem érdekel, így abban a témában használatos kifejezésekkel sem vagyok tisztában. Világos nem? Na mindegy. Sierrát tökre értem, nem is tudom min parázik, tök jól beszél. De ha valamit mégsem tudna pontosan, akkor kijavítom, abból tuti tanul és akkor se perc alatt tökéletes lesz az angolja. Épp ezért csak kedvesen mosolygok, és valóban örülök, hogy elfogadja a segítségemet. Aztán csakhogy lássa tényleg nagyon szeretnék segíteni, még egy spanyol mondattal is megpróbálkozom, ami nem biztos, hogy teljesen hibátlan, de akkor legalább csak erősítem benne, hogy nem gáz, ha hibázik, hiszen én is. Vagy nem tudom. Engem tuti megnyugtatna, ha valaki más is béna rajtam kívül.
- Azért még nem árt... tudod, ha külföldre akarok menni fotózni, akkor nem árt beszélni még egy nyelvet... A spanyol pedig eléggé elterjedt, nem?
Tök sok spanyolt hallani az utcán, meg úgy tudom Dél-Amerikában is szinte mindenhol azt beszélik, szóval tuti elterjedt nyelv. Jobban kellett volna figyelnem középiskolában, amikor tanultuk, akkor most is könnyebben kommunikálnék. Ő viszont még mindig a képek miatt aggódik, meg hogy esetleg megbukhatok. Kis naiv... Nyugtatom, nem egy jegyen múlik, a legrosszabb, ami történhet, hogy elvesztem az ösztöndíjam. Mondjuk, az tényleg elég gáz lenne, mert nem tudnám fizetni a tandíjat. De ez nem fordulhat elő, ezért is nem akarom, hogy ő aggódjon.
Ahogy kilépünk a könyvtárból, kiderül, hogy ő is kolis, és ez igazán meglepő, mert sosem láttam még, de örülök neki nagyon, és ahogy látom, neki is egészen jó kedve lett. Már nem látszik műnek, erőltetettnek a mosoly az arcán.
- Persze! Tök jó lenne! - lelkesedem én is, és nem is tudja, mennyire örülnék. Főleg ha nem csak véletlenül futnánk össze, na de addig még kicsit ismerkedjünk. Én nyeregben érzem magam, szerintem nagyon jól haladunk, ha mást nem egy barátot tuti szerzek magamnak. Persze, jobban örülnék, ha a végén aktokat csinálhatnék róla, és egymást is elszórakoztatnánk közben, de nem vagyok telhetetlen.
A vizsgák kerülnek szóba, és megint a nyelvi probléma. Amióta beszélgetünk, most először beszél helytelenül de ettől még értem, így ezt most inkább nem teszem szóvá.
- Figyelj, szerintem, nagyon sok mindent értesz. Szóval nem fogsz mindennél visszakérdezni. Ebből fogják tudni, hogy nem játszol. Ha mindenre rákérdeznél háromszor az gyanús lenne, de ez a veszély nem fenyeget. Szerintem. Esetleg kérj engedélyt szótár használatra! Azt nem tilthatják meg. Nyilván ellenőrzik majd, hogy nem tettél-e puskát a szótárba, de ennyi.
Igyekszem lassabban beszélni, és ötletelni, de azért a végére csak begyorsulok egy kicsit megint, mert annyira örülök, hogy ilyen szuper - szerintem szuper - ötletem támadt. Figyelem Sierrát, hogy értette-e, amit mondani próbáltam, és ha nem akkor elmagyarázom máshogy is, jobban figyelve, hogy ne kezdjek el hadarni. Bár igazából nem hadartam.
A fiúk téma engem annyira nem villanyoz fel, és az, hogy elutasította a srácot, akár reményt is adhatna, de nem élem bele magam semmibe sem. Próbálok puhatolózni, és normálisan viselkedni. De elég nehéz hogy ne kezdjek el kuncogni, látva a zavarát, és hallva a tényt, hogy még sosem randizott. De aztán rájövök, hogy ez, ennél sokkal többet jelent. A szám elé kapom a kezem.
- Otthon sem? - kérdezem nagyra nyílt szemekkel - Te még sosem...? Nem is...? - beharapom a szám, aztán nyelek egyet, becsukom a szemem, és előállok a legjobb ötlettel - Tudod mit! Gyakoroljunk! Én leszek a srác! - mondom nevetve, és már is felhúzom a szemöldököm, várva a válaszát. Persze nem most rögtön vágnánk bele, mert nekem előbb kellenek a képek, de ez jó ok lehet egy következő talira. És, ha elég jó vagyok... Még ki is verhetem a srácot a fejéből. Vagy ez már gonosz? Nem tudom, de az biztos, hogy nem bánná meg...
Bólintok.
- Rengetegen. Profi vagyok! Ezért is tudom majd jól eljátszani a fiút - na meg mert nagyon jól megértem a pasikat, akik az ilyen lányokra mint ő gerjednek. De ezt sem kell tudnia. Reménykedem. Menni fog ez, igent fog mondani, és akkor enyém a pálya...

Örülök, hogy ennyire próbál laza maradni, hogy megmutassa nekem, nem gond, hogyha valaki hibázik, de én nagyon is szégyellem magam, ha többször kell valamit elismételnem, mert nem értik meg esetleg az akcentusos kiejtésem miatt. Vagy épp ez fordítva van, pedig koncentrálok minden egyes szóra, ami elhangzik, hogy össze tudjam rakni a fejemben. Ez nem mindig sikerül, de azzal kicsit megnyugszok, ahogy Valerie próbál nyugtatgatni.
- Igen az. A spanyolok meg külön örülnek, hogy valaki az ő nyelvükön beszél, még ha nem is teljesen tökéletes. – Mosolyodok el, mert ez így igaz, bár nem tudom, hogy ő mennyire van hozzászokva, hogy a spanyolok olyan gyorsan beszélnek, hogy egy kis idő kell a megértéshez. Persze, nekem könnyű, mert én spanyol vagyok és köztük nőttem fel, de el tudom képzelni, hogy egy más embernek, aki épp tanulja, annak milyen nehéz lehet. A fényképekhez lyukadok ki megint, hiszen félek, hogy egyáltalán nem vagyok olyan izgalmas, amit a tanár szívesen fogadna. Nem akarom, hogy bárkinek is a jegye rajtam múljon, mert rosszul érezném magam, hogyha miattam bukna meg bárki is. Amint elhagyjuk a számomra biztonságot nyújtó könyvtárat tovább beszélgetünk. Valahogy ez a kötetlen beszélgetés nagyon is tetszik nekem, azt hiszem, hogy így könnyebben belerázódok az angolba. Felajánlom, hogy találkozzunk máskor is, ha már kollégiumban lakunk. Talán fejlődne az angolom, hogyha többet beszélnék és nem csak olvasnék könyveket. A kezdeti izgulásom kezd elmúlni, már egyáltalán nem félek megszólalni ezen a nyelven, de kontrollálnom kell magam, hogy valóban angolul beszéljek, mielőtt még átváltanék spanyolra. Pedig mennyivel könnyebb lenne, ha Valerie is tudna a nyelvemen és spanyolul beszélgetnénk. Pont ezért is aggódok annyira a vizsgák miatt, amik természetesen angolul lesznek.
- Puskát? – Rémülök meg, a végén azt hiszik, hogy le akarok itt mindenkit ölni. Nem vagyok olyan és nem tudom, hogy mekkora szótár is kéne hozzá, hogy az beleférjen. Remegni kezdenek a kezeim és a gyomrom is rakoncátlankodik ezekre a gondolatokra. Azt hiszem, hogy elmondhatom lesápadtam, bár nem látom, de a szemeim biztos kikerekedtek.
Ezek után már csak egy téma jön, amitől zavarban vagyok, méghozzá a fiúk. El is mesélem, hogy visszautasítottam már egyet, de nem tudom, hogy mit tehetnék. Annyira ismeretlen terep nekem számomra a másik nem. Összevonom a szemöldökömet és érzem, ahogy pír jelenik meg az arcomon. Nem tudom, hogy mire gondol Valerie, de biztos nem arra, hogy kávézzunk.
- Mit nem? – Kérdezek vissza, hátha úgy megértem, mert most bajban vagyok, hogy mit is akarhatott mondani. Remélem, hogy lesz olyan rendes, hogy elmondja nekem, mire gondol. A nevetésére és az ötletére, csak még jobban zavarban leszek. Otthon, nálunk ez nem szokásos, hogy két lány eljátssza, milyen is egy randi egy sráccal.
- Spanyolországban ez nem szokás. Itt igen? – Kérdezem bizonytalanul, mert nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet. Azt hiszem, hogy ez a téma nekem nagyon messze áll tőlem.

Örülök, mert úgy veszem észre oldódik, és jobb kedve van, ez pedig jó érzéssel tölt el. A beszélgetés is jól halad, akárhogy is magyarázza, hogy nehezen megy ez neki, eddig semmi gond nem volt azzal, amit mondott, és ő is értett engem. Legalábbis azt hiszem.
- Látod! Ez a baj az amerikai társadalommal! El vannak tunyulva, és természetesnek veszik, hogy mindenki beszél angolul! - mondom neki, és megforgatom a szemem - Nem mintha én jobb lennék. De te majd segítesz, és akkor legalább spanyolul tudni fogok kicsit. Amúgy is olyan szép nyelv!
Fűzöm még hozzá nevetve, mert végül is, tényleg így van. Egész mostanáig nekem is természetes volt, hogy mindenki érti, amit mondok, és a középsuliban is kerültem néha a spanyol órákat, főleg, amikor az osztálytársaim felhívták rá a figyelmem, hogy valami csíny van készülőben. Olyankor könnyű volt arra hivatkozni, hogy úgyis beszélnek mindenhol angolul. Most viszont azt hiszem megvilágosodtam, és igenis küzdeni fogok, hogy megtanuljak legalább egy nyelvet. Még akkor is ha nehezen fog menni.
Tovább dumálunk, és sok mindenen átrágjuk magunkat, végül még mindig a nyelv kérdés miatt jutunk oda, hogy a vizsgákkal mit csináljon, és én megemlítem a puskázást, de azt hiszem ezt félreérti, és előbb a szám elé kapom a kezem, hogy ne nevessem el magam, aztán látva, hogy mennyire lesápadt, inkább őt fogom meg, úgy kezdek el magyarázni.
- Nem olyan puskát! Ne aggódj! Tudod azt, amikor kiírod magadnak a válaszokat, hogy majd vizsgán használd, azt puskázásnak hívják. Azt fogják ellenőrizni, hogy nem csalni akarsz, és nincsenek plusz jegyzetek a szótáradba.
Magyarázom, és remélem, így már érti, mire gondolok, mert nem szerettem volna a frászt hozni rá. Csak nem tudom... meg sem fordult a fejemben, hogy... de mindegy. Ha sikerült megnyugtatni, akkor megyek csak tovább, és amikor feljön a fiúk téma, felvetem a próbarandi ötletét. Ez persze szegény vigasz nekem, de ki tudja, nem csábul-e el mégis.
A kérdésén elgondolkozom, még a számmal is csücsörítek egyet, aztán megvonom a vállam.
- Fogalmam sincs, hogy szokás-e... De én már csináltam párszor ilyet... - válaszolom végül nyugodtan és ez tulajdonképpen igaz is. Bár legtöbbször nem csak játékból, hanem valóban randiztam azokkal a lányokkal, de a lényeg, hogy jól érezzük magunkat - Szerintem vicces lenne.
Fűzöm még hozzá, hátha beadja a derekát.

Mosolygok rá, próbálom értelmezni a mondatait, de nagyon hosszú a számomra. Bár most, hogy belegondolok egészen sokat beszélgettem és én is megértettem, hogy mit is mond. Sikernek könyvelem el és a szívem is kezd vadul dobogni, hogy ennyire megy az angol. Pedig nagyon félek a beszédtől, de valóban igaza van Valerienek muszáj gyakorolnom.
- Igen, pedig jobb lenne, ha ők is tanulnának más nyelvet. És rendben segítek neked a spanyolban. Csak, majd mond, hogy mikor érsz rá. - Mondom neki barátságosan, azért a saját anyanyelvemet jobban szeretem, mint az angolt, bár nem vagyok benne annyira biztos, hogy angolul el tudom magyarázni a spanyol nyelvtant, de egy próbát kell tenni. Most annyira belejöttem az angolba, hogy szívesen beszélgetnék bármiről csak, hogy halljam a mondatokat és én is egy kicsit fejlődjek. Viszont mikor a vizsgáról kezdünk el beszélni és puskákról beszél, kicsit megrémülök. Nem akarok senkit se megölni, főleg nem ezzel fenyegetni, hogy engedjenek el. Belenézek a szemeibe, ahogy elkezdi magyarázni nekem, hogy mire is gondolt. Most már kezd leesni.
- Claro, estás pensado a las chuletas. Ya entiendo. Estoy loca.* - Csapom homlokon magamat, amikor tudatosul bennem a felismerés. Zavartan el is mosolyodok, bár rájöttem, hogy most spanyolul mondtam ki, így elszégyellem magam, de akkor is jobban szeretek az anyanyelvemen beszélni. De most nem fordítom le, csak bűnbánóan ránézek és alsó ajkam beharapom, hogy értette-e, vagy rá fog-e kérdezni. A másik zavarba ejtő dolog az, amit mond. Nem tudnám annyira elengedni magam, hogy Valerievel próbáljam ki, hogy milyen lenne egy fiúval beszélni.
- Én nem is tudom. Annyira nem érzem helyesnek. - Elhúzom a számat, mert nem akarom megbántani, de valahogy ez nálam tiltott dolog, még ha játék is. Megállok, majd ránézek.
- Most mit fogunk csinálni? - Nézek rá kérdőn, mert igazából én nekem fogalmam sincs, hogy merre menjünk, mit szeretne fényképezgetni.

//*Fordítás: Persze, puskára gondolsz. Már értem. Bolond vagyok.

Szerintem kezd belelendülni, de azért még mindig igyekszem szépen fogalmazni. Kicsit talán lassabban is beszélek, mint általában, de nem tudom, ő ebből mennyit érzékel.
- Tanulunk, csak senki sem veszi komolyan. Gimiben nekünk volt spanyol meg francia, lehetett választani. Én spanyolt tanultam, de nem látszik - elhúzom a szám. Valóban elég gáz, de a nyelvek akkor sem az erősségem. Vagyis ki tudja, talán ment volna, ha foglalkozom vele, én mindenesetre nem érzek magamban nagy tehetséget hozzá. De azt tudom, hogy a spanyolnak a csengése kifejezetten tetszik, így azzal talán szívesen foglalkoznék. Főleg, ha egy ilyen szép lány tanítana. Örülök, hogy belemegy, hogy segít.
- Rendben, majd egyeztetünk! - vágom rá mosolyogva, és már előre örülök, hiszen ez egy második találkozót jelent. S mivel már egészen belemelegedtünk a témákba, előjön a vizsga kérdése is, és az első félreértés. Nevetek is rajta, de nem Sierrán, hanem azon, hogy mennyire igaza van. Mert ez nyilván egy nyelvi sajátosság, spanyolul biztos nem ezt a szót használják rá. Teljesen érthető a félreértésének oka. Meg is magyarázom gyorsan, hogy mire gondolok én, és mire ő. Szerencsére ért. Legalábbis azt hiszem, mert spanyolul kezd hablatyolni. Amiből nem sokat értek, de az utolsót azt biztosan.
- Dehogy vagy! Mindenkivel előfordul - nyomatékosítom meg, mert nehogy már egy ilyen miatt, megint elmenjen az önbizalma. Rápillantok és nagyon szexi, ahogy beharapja a száját. El is pillantok másfele, mert a végén felizgat, aztán mintha kiszáradt volna a szám, megnyalom. Hirtelen nem tudom, mit is mondhatnék, de aztán feltalálom magam, jön a fiú téma - az engem eléggé lenyugtat, elvégre egy férfi sem hozott még lázba.
- Akkor nem. Majd találkozol fiúkkal, és jön magától...
Gondolom. Előbb-utóbb biztosan legyőzi a félénkségét. Most amúgy is más dolgunk van, hiszen nekem meg kell csinálnom a képeket. Talán neki is ez jut eszébe a kérdéséről ez jut eszembe.
- Lerakjuk a könyveidet a koliban a szobádba - válaszolom mosolyogva, hiszen ezt már megbeszéltük. - Aztán keresünk egy kávézót, iszunk valamit, és beszélgetünk. Közben megálmodom a beadandómat.
Fűzöm még hozzá, és remélem tud követni. Könnyebb lesz úgy fotózni, hogy már tudok róla ezt azt, akkor csinálhatunk olyan szituációkat, amik számára természetesek. S közben már meg is érkezünk a kolihoz, szóval felkapom a fényképező gépe, hogy lefotózzam, ahogy bemegy, felmegy a lépcsőn, kinyitja a szobája ajtaját... Remélem, nem érzi magát nagyon feszélyezve.