Ismerkedés a könyvtárban (Emma és Louis)

Tárgy: Ismerkedés a könyvtárban (Emma és Louis) Csüt. Jan. 09 2014, 10:33

Nyakamon a félév, és ha azt akarom, hogy meglegyen az átlag, amit a szüleim elvárnak tőlem, bizony bele kell csapnom a lecsóba, mert egy kicsit lemaradtam néhány anyaggal. Amúgy a sulival nincs különösebb bajom, és ha tehetem, bemegyek minden órára. Némelyik örökkévalóságnak tűnik, de előfordul, hogy érdekes az előadás, és akkor nem érzek erős késztetést, hogy mással foglalkozzak.
Igyekszem én, hogy mindent megtanuljak, és az órai jegyzeteimet otthon mindig rendszerezve átírom, de ez nem olyan, mint a középiskola, hogy mindent az ember szájába rágnának. Azon kívül, ami az órán elhangzik, kapunk egy csomó, ún. laborfeladatot. Ami jelen esetben azt jelenti, hogy kapsz rá utalást (jó esetben), hogy mit hol keress, de a te feladatod azt előbányászni. Így lehetséges, hogy a könyvtár harmadik otthonommá vált (a szülői ház és a koleszos szobám után).
Most is itt esz a fene, pedig már fáradt vagyok. Három könyv van mellettem, ugyanabban a témában, és szorgosan jegyzetelek, miközben felrakom a fülest, hogy hallgassak valami zenét, ha már lehet. Bár hangerőt nem csavarom fel teljesen, a külvilágot sikeresen kizárom és belemerítkezem az egyik csodálatos könyvbe (A filmművészet története). Ez most nagyon nem köti le a figyelmemet, de meg kell erőltetni magam. Ez van.

Az a csodálatos az egyetemben, hogy végre azt tanulsz amihez kedved is van, nem pedig minden sületlenséget. Utáltam a gimis éveket, mert nem sok olyan tantárgy volt, ami elnyerte volna a tetszésemet és még a hasznomra is vált volna. Azt sem állíthatom, hogy nem segített, mert segített így több dologban tudok hozzászólni egy beszélgetésben, de akkor is.
Épp otthon, akarom mondani a koli szobámba tanultam mikor rájöttem egy igen fontos dologra, ami megnehezítette a készülésemet. Otthon hagytam a filmtörténeti könyvemet ezért buktam az egész tanulást. Szükségem van a könyvre, valami házi dolgozatot kell belőle írnom.
Elpakolva minden lényeges dolgomat, átöltözve és a hátamra véve a kockás hátizsákom, indultam meg az egyetem könyvtárába. Ott mindig minden könyv megtalálható, még az is amire nem igazán van szükségem. Meglepően hamar érkeztem meg a könyvtárba, de így hamarabb végezhettem.
Odabattyogtam a könyvtáros nőhöz és egy kis útbaigazítást kértem a könyv megtalálása érdekében, de akkor letörölte a mosolyt az arcomról. Kiadta valakinek, de még mielőtt túlságosan letörtem volna rámutatott egy fiúra.
Nagy levegőt véve öntöttem magamba bátorságot, majd megindultam az említett fele. Halk léptekkel mentem egészen az asztaláig, majd megköszörültem a torkomat.
- Khm… szia. – kezdtem bele, majd megvártam míg kiszedi a fülesét. – A könyvtáros azt mondta nálad van filmművészet története című könyv, esetleg szükséged van még rá?- kérdeztem mosolyogva, várva válaszát.
Ha kell még neki akkor ennyi lesz, legfeljebb hasznosítom az internetet, bár jobban szeretek könyvekből dolgozni.

Sosem zavartattam magam, ha tanulásról van szó. És tudom, hogy mindenkinek megvannak a maga heppjei. Az enyém az, hogy szeretek mindent a kezem ügyében tudni, amire szükségem lehet, így meglehetősen nagy felületet foglalok el, ha készülök egy anyagra. Szeretem az egészet átlátni, ha időm engedi, egy saját jegyzetet készíteni és úgy felkészülni. Babra munka, de nekem bevált.
A fülemre rakok valamit, és a csatornák között válogatok, hogy valami dallamos rockot találjak, -erre szeretek legjobban tanulni- és nem csalódom, valaki éppen ilyesmit hallgat. Nem is keresgélek, nekem ez tökéletesen megfelel, bár fogalmam sincs, ki az előadó, de a gitárjáték máris megragad a fülemben, úgyhogy nem is érdekel. // https://www.youtube.com/watch?v=Mn4hw_V_Q7Q //
Ahogy így szét vagyok pakolva, és megpróbálok kellően ráhangolódni a témára, amit ki kell dolgoznom, kinyitva előttem a 3 könyv és a jegyzetfüzetem, megáll mellettem valaki. Igyekszem nem foglalkozni vele, elvégre a könyvtár nem az a hely, ahol az ember önmagában lehet. (Ez legalábbis nem az a része.)
A perifériás látásomból azonban az alak nem mozdul el, közvetlenül mellettem áll, és nem mozdul, és ez egy kissé frusztráló. Talán tőlem akar valamit, csak bátortalan, hogy megérintsen, mert hallani csak a zenét hallom, mást nemigen.
Felpillantok, és egy barna hajú lány áll mellettem, kedves mosollyal. Leszedem a fülest a fejemről, és kérdőn nézek rá.
- Ne haragudj, mondtál valamit? - mert úgy néz rám, mintha választ várna. Kár, hogy nem tudom, mi a kérdés. De ezen könnyen segíthetünk. Gyorsan kiderül, hogy az a könyv kellene neki, ami nálam van. Gyors pillantást vetek a könyvtárosnőre, aztán a könyvre, amiről szó van.
- Jelenleg igen... - mondom elgyötörten, hiszen már jojózik a szemem a sok olvasástól. Nem vagyok önző alkat, most is megszánom a csajt, és tudva, hogy a könyv nem kölcsönözhető, ajánlatot forgatok a fejemben.
- Ha nem lógsz meg vele, használhatod... Úgyis rám férne egy erős kávé...

Szeretem azt az érzés, amit egy könyv nyújt tanuláskor. Megtudom fogni, lapozhatom és minden könyvnek van egy tipikus illata, ami valahogy mindig arra sarkall, hogy többet olvassam, nézzem a könyvet.
Az viszont elszomorít mikor nem találok valamit a kis könyvtár készletembe, a neten pedig nem igazán szeretek böngészni ilyen fontos kötetek után. Akkor már inkább elmegyek a könyvtárba és szétnézek, megkeresem a könyvet és ha szükséges valakivel harcba szállok érte.
Szerencsétlen napom van, ennyit elmondhatok, mindez kezdődött a menzán mikor szépen magamra öntöttem a levesem egész tartalmát, majd folytatódott azzal, hogy beakadt a felsőm a liftbe végül elérkeztem ide.
Megtudtam, hogy a drága könyvből csak egy van, az sem épp a legjobb állapotban, ami miatt ki se lehet kölcsönözni, ezért pofátlankodom oda az ismeretlen fiúhoz.
Megállok mellette, várom, hogy válaszoljon a kérdésemre, hogy észrevegye azt, hogy állok mellette és várok. Már majdnem eljutok odáig, hogy megérintsem mikor feleszmél és felnéz. Barátságosan mosolygok rá, nem akarom én elijeszteni vagy hasonló.
- Nem lógok meg vele, ígérem. Csak szükségem van a házi dolgozatomhoz, minden szükséges könyvem megvan hozzá, de ezt a kiadásomat otthon hagytam, így ide kényszerültem. – ecseteltem el gyorsan a velem történteket, majd észbe kaptam.
Már több mint fél mondatot beszéltem vele és még nem mutatkoztam be. Ej, ha anyáék most láttak volna biztos a fejemre kólintottak volna, de nem látták ez a szerencsém.
- Milyen bunkó vagyok, elfelejtettem bemutatkozni. Emma vagyok, téged hogy hívnak? – kérdezem meg mosolyogva. – Esetleg leülhetek? Utálok állni miközben valaki ül mellettem.

A hozzászólást Emma Hamilton összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 18 2014, 12:07-kor.

Ki vagyok pakolva, mint a piaci árus, de én így érzem jól magam, és nem érdekel, hogy sok helyet foglal, mert éppen egy anyagot készítek össze 3 különböző könyvből és egy jegyzetből. Nem kicsit vagyok már fáradt, de ezt az anyagot még ma meg akarom csinálni, mert a nyakamon a félév, és holnapra már mást terveztem be.
Egy lány viszont megzavar, mert ugyanarra a könyvre van szüksége, mint nekem. Fáradt vagyok már, az agyam is nehezebben forog, de azért ötletekért nekem sem kellett soha a szomszédba szaladnom, ezért burkoltan (nem burkoltan?) arra teszek célzást, lehet róla szó.
Közben a lány bemutatkozik, mintha enélkül nem tudna rávenni az "üzletre", pedig már magamban eldöntöttem, hogy segítek.
-Louis Tagliavini vagyok- nyújtok én is automatikusan kezet. - Persze, ülj csak le nyugodtan...- bólogatok, és amellett, hogy elmegyek kávézni, eszembe jut még valami.
-Mi a házidolgozatod címe? Melyik anyagot kell felhasználnod? - nézek a lányra. Ezt a könyvet speciálisan nekünk találták ki, filmművészetiseknek. Szóval, sanszos, hogy ő is a Francesra jár.
Kicsit összébb húzom a cuccaim, hogy a lány is ki tudjon rakni legalább egy füzetet (bár erre a kis területre úgy gondolok, mintha az egészt asztalt orozta volna el tőlem), aztán az egész kupacra ráborítom a füzetemet.
- Senkinek se engedd, hogy hozzányúljon. Mindjárt itt vagyok! Addig el ne merj menni!- fenyegetem meg az ujjaimmal. Mert amilyen szerencsém van, majd a következő látogatónak is pont ez a könyv kell, és ha csak parlagon itt hagyja heverni, elviheti. Akkor én mit csinálok?
Meglátjuk, megbízható-e. És ha az, talán többet is segítek neki, mint azt gondolta volna. Felpattanok, és már meg is célzom a könyvtárosnőt. Pár szóban elmondom neki, mi a tervem (és vészhelyzetben vegye magához a cuccaimat, az Ördög nem alszik alapon), majd levágtatok a büfébe, hogy igyak egy hosszú feketét. Amióta Nanaiával füveztünk a szobájában, kívánom a koffeint. Pedig amit szívtunk, az nem az volt...

Szétszórt vagyok mostanában ezért is felejtem otthon a könyvemet, amire szükségem lett volna. De mint más ilyen helyzetekben a könyvtárt hívom segítségül, aki készségesen nyújt nekem támaszt erre a helyzetekre. Sajnos a könyvemet már elvitte egy diák, szerencsémre viszont idebent használja, ezért bátorkodom pofátlannak lenni és megzavarni a fontos dolgában. Lehet, hogy nem volt sok dolga, esetleg nem akart vele túl sokat kezdeni, csak egy bizonyos ismeret kellett neki onnan. Osztozkodunk rajta, mint valami jó szamaritánusok és kész. Megenni nem fogom a könyvet, nem fejlesztettem még ki a papírevő technikámat, bár ha apa nyomdokaiba lépek, akkor lassan el kell kezdenem a képesség ki tanulását. Nehéz szakma a filmiparban dolgozni, változnak az igények, szeszélyesebbek a sztárok te pedig mindennel meg kell birkóznod. A kis egészen a nagy katasztrófákig.
- Örvendek a találkozásnak Louis. – mosolyogva fogok vele kezet, majd leülök vele szembe és ránézek a nagy kupac könyvre. Annyi mindent vett ki magának, szemét dolog volt tőlem, hogy egy bizonyára fontos dolgozatközben zavarom meg. Most ilyen kis ünneprontó vagyok.
- A filmművészet történetéről kell írnom, hogy hol kezdődött, mikor érte el mostani formáját, hasonló dolgok, amiket megtudhatok ebből a könyvből. – szolgálom ki magam automatikusan az említett könyvért nyúlva, majd kinyitva azt megcsap a jól ismert régi könyv illat. Szeretem ezt az illatot, ezért is kedvelem a könyveket jobban, mint az internetet. Na, meg az interneten bárki beleírhat a különböző cikkekbe, marhaságokat téve bele és néhány bugyuta, észtelen ember, aki csak ki másolja a dolgokat el is hiszi, amit írnak ott. A könyvek a biztos forrás részei.
- Nem fogok elmenni, úgy nézek ki, mint aki fogja a nyúlcipőjét és lelép? Ne nevetess… - húzom el a számat, majd a kis részen, amit kiürített nekem és hálás is vagyok érte, kipakolom a cuccaimat, a füzetemet, két tollat meg a tabomat, amibe szoktam fontos információkat is beletáplálni.
Végzem a dolgom, miközben Louis eltűnik, megy és szerez magának kávét, gondolom egész éjjel itt akar tanulni. Hosszú éjszaka lesz, lehet nekem sem ártana jobban belemásznom ebbe a témába, nem adhatok be kezdő munkát, apa meg is ölne érte. Azt hiszem én is éjszakázni fogok eme gyönyörű estén, ilyen kedves társaságban.

Míg először bosszant, hogy megzavarnak a témám kidolgozásában, később már hálás vagyok, hiszen nem tudtam volna lemenni kávéért, ha nem jön ez a barnaság, és nem kell neki éppen az én könyvem. Bár a könyvtárosnő nem rossz fej, és látásból jól ismer, neki ezer más dolga is lehet, nem csak az, hogy az én cuccomra figyeljen. Mégis megkérem rá, mert semmi biztosítékom sincs rá, hogy Emma megbízható. Ugye, ott az az eset d'Aboval. Az a figura is jól néz ki, és olyan hülye, éppen csak nem forog.
Kicsit megfenyegetem a lányt, nehogy itt merje hagyni a cuccom.
Valószínűleg ugyanarra az egyetemre járunk, ugyanarra a szakra, csak ő elsős, én meg a másodikat nyomom. Érdekes, közös órákon még nem láttam, de hát vagyunk ott néhányan, én meg mostanában lapulok. Még véletlenül sem akarom felhívni magamra a figyelmet. Elég egyetlen feddés, rossz zh, és már repülök is az egyetemről. Hála d'Abonak egy perc nyugtom sincs, viszont így az átlagom is jelentősen erősödött, hiszen csaknem szín ötös vagyok. Hahaha. Mondom én, hogy hülye az az ember!
Csinálok Emmának egy kis helyet, hogy azért ki tudjon pakolni, de a mozdulataim és a biztosított hely nagysága azért egyértelműen jelezheti, hogy nem örülök a társaságának. Viszont a kávé isteni jó, és veszek pár szelet csokoládét is (kókuszosat), hogy majd ha megéhezem, azt is benyomhassam. Talán az egyiket Emmának adom, még nem döntöttem el. Remélem, nem marad olyan sokáig. Egyedül a legjobb tanulni, azért is nem megyek haza vagy a koliba.
Amíg a büfében a kávémat szürcsölöm, azon gondolkodom, vajon mennyi idejébe telik majd Emmának, amíg kijegyzeteli azt az alig 600 oldalt... Nos, meglátjuk, mire jutott eddig. Szerencsére, a könyvben sok a kép, annak is érdekes lehet, aki nem tud olvasni... Vagy éppen ez most a baj? Nem tudom eldönteni.
Visszmegyek az emeletre, és látom, ahogy Emma a könyv felé hajol, és jegyzetel szorgalmasan. Kb a 40. oldalon tart. (Az első 20 tulajdonképpen érdektelen, tartalom, bevezetés, blablabla...)
-Szia, hogy haladsz?- kérdezem tőle kissé cinikus mosollyal, hiszen látom, amit látok. Így még a jövő héten is itt fog ülni. Elé csúsztatom az egyik szelet csokit. Ha már volt olyan kedves, hogy vigyázott a cuccomra, ennyit igazán megérdemel.

Amikor egyetemre jelentkeztem akkor egyik testvérem sem említette mennyire nehéz lesz megbirkózni ezzel a feladattal. Azt sem mondták milyen lesz több lánnyal lakni egy szobában, és megosztani a csomagokat, ahogy arról sem szóltak mennyi mindent és milyen minőségben kérnek ezek a drága professzorok. Amúgy nem rossz ez a dolog, egyáltalán nem esik nehezemre kiváló munkát írni csak több idő kell hozzá, nem csak egyik napról a másikra kelljen megcsinálnom ezeket a beadandókat.
De megtanulom, belerázódom, muszáj lesz, mert nem szeretnék kibukni innen ha már egyszer bejutottam büszkévé teszem a szüleimet, hogy ha majd befejezem akkor együtt tudjunk filmeket rendezni. Jó lenne, úgyis régen volt már részem anya-apa-én programban.
Megcélzom a könyvtárat a megváltás reményében és meg is adatik, a könyv mely a kutatásom tárgyba bent van a könyvtárban, de küzdenem kell érte hiszen más is szeretné használni. Mint megtudtam a Louis nevezető fiú is valami hatalmas dologra készül, szüksége van a könyvre így megállapodunk. Míg elmegy kávéért alkalmam nyílik magamhoz venni a könyvet és használni is, s bevallom végigjár az eszemen a gondolat, hogy fogjam és átüljek egy kevésbé észrevehető helyre, ahol nem talál meg de elvetem ezt az ötlet. Louis nem venné jó néven, ha eltűnnék és még a cuccait is itt hagynám annak ellenére, hogy megígértem ezt neki.
Szóval maradok, mint egy jó padaván és elkezdem lapozni, a kevéske helyre, amit felszabadított számomra kiteszem a jegyzettömbömet és elkezdem kiírogatni a fontosabb dolgokat. Darálom a lapokat, próbálok olyan gyorsan olvasni, ahogy csak tudom hiszen a majdnem 600 oldalas könyvet lehetetlenség 15 perc alatt kivégezni, de próbálkozom.
A ceruzám végét rágcsálva olvasom a tovább amikor is megérkezik Louis a kávézásból és elém tol egy csoki szeletet. Kérdőn pillantok rá mielőtt megszólalnék.
- Szia, elég jól, de még sok van a végéig. Miért kapom a csokit? – kérdezem tőle halvány mosolyt engedve felé.
- Van egy rossz hírem… lehetséges, hogy még egy ideig boldogítalak, de ha neked nem tetszik, akkor elmehetek. Majd megoldom valahogy a netről a dolgozatot, igazán nem szeretnélek zavarni.

Nagy munkában vagyok, és erősen fáradok, amikor megjelenik Emma, akinek éppen arra a könyvre fáj a foga, amiből én dolgozom. Míg én szünetre megyek, nagy kegyesen átadom neki a könyvet, próbára téve őt, vajon meglóg-e vele. Kényelmesen iszom meg a kávét, és veszek néhány csokit. Visszaérve az egyiket Emma elé csúsztatom. Látom, nem igazán halad (mondjon bármit is). Elé tolom a csokit. Kérdőn néz rám.
- Biztosan finomabb, mint a ceruzád, ráadásul felgyorsítja az agyműködést...- mosolygok vissza, és leülök a helyemre. Minden úgy van, ahogy hagytam.
- Ha boldogítasz, az nem lehet rossz hír- nevetek halkan, ez mégiscsak könyvtár, nem lehet hangosan nyihorászni- Maradj, ameddig akarsz, de 600 oldal nekem is nagy falat lenne. Az egész könyv kell, vagy csak az az anyag, amit az előbb említettél? Ugye, a filmművészet történetét mondtad?
Milyen szerencséje van ennek a lánynak, hogy éppen az a füzetem van itt (ami ugye, nem is véletlen), amibe ebből a könyvből jegyzetelte, így ha minden igaz, mg a teljes jegyzetem is megvan (és miért ne lenne igaz?)
Egyenlőre hallgatok, és úgy teszek, mintha módfelett érdekelne, hol is tart a jegyzeteiben.

Amennyire gyorsan csak tudok úgy jegyzetelek, de be kell látnom ehhez a feladathoz igen kevéske vagyok. Talán sikerülne hat fejjel és 12 kézzel egyszerre dolgozva megoldani ezt az ügyet, de nem vagyok mutáns vagy valami hasonló és ez itt nem egy film, ahol két csapásra készen is vagyok. Dolgozni kell vele, mindeközben megjön a könyv eredeti használója, Louis, aki kedveskedve nekem is hozott egy csokoládé szeletet. Ezt elkönyvelem, s még a későbbiekben meghálálom neki.
- Igazad lehet, bár a ceruzámnak is jó íze van. Megkóstolod? – viccelődök vele, remélem nem egy karóba húzott fiúval van dolgom, aki nem érti a szörnyen rossz poénjaimat. Mindenesetre hálásan pislogok felé, majd elvéve a csokit bele is harapok.
- Hát, az előbb nem úgy tűnt mintha örülnél nekem. – jegyzem meg csak úgy a „bajszom” alatt, közben arrébb csusszanok, hogy ha szeretne akkor vesse le magát a helyére és folytassa a feladatát.
- Csak az említett anyag kéne, meg pár plusz információ. A sajátom a szüleimnél maradt, ezért nem tudok abból dolgozni. – vállat vonok, és elégedetlenül kezdem rágcsálni a ceruzám végét. Valaki megdobhatna valami segítséggel, hátha nem kéne egész éjjel itt ülnöm a könyvtárba, tanulva.
Bár Louis jó társaság lehet, még bármi megtörténhet így hát pozitívan állok az estéhez.
- Na, és te mire készülsz?

Bármennyire hihetetlen, a lány azozon ritka fajba tartozik, amelyik megbízható (a többség nem az), és még akkor is ott van, ahol hagytam, amikor visszaérek a kávézásból. Az egyik csoki így előtte landol (ha lelépett volna, természetesen mindkettő az enyém!). Kérdőn néz rám, el kell neki mondanom, hogy azt neki hoztam. Na, ő sem sokszor kap édességet idegenektől (Még szerencse. Én lehetek az első cukros bácsi az életében.)
- Ha gumicukorból van, jöhet- hárítom el a ceruzarágcsálásra vonatkozó ajánlatát. Főként, hogy már ő sem azzal foglalkozik, hanem a csokival, amit hoztam neki.
- Oké, igaz, nem tagadom...- ülök le a helyemre, és ha már feszegeti a témát, állok elébe- Ha bele vagyok merülve valamibe, jobb szeretek egyedül lenni. De a könyvtár nem az a hely, ahol minden kívánságom teljesül és alkalmazkodóképes vagyok. A társaságnak is megvannak a maga előnyei- szavaim egyre finomodnak, a végére még mosolyogni is tudok.
Nem sokat haladt az anyaggal, mégis azt mondja, ha zavar, elmegy. Persze, a hangjában ott a célzás: "ugye nem vagy olyan szemét, hogy elküldesz?" Meggyőzöm, hogy maradhat. Főleg, ha boldogít. Villámgyorsan tünteti el a csokit, és aztán ismét a ceruzáját veszi a szájába. Kis rágcsáló. Mókus. Hát, ha egyszer el fogom felejteni a nevét, erről biztos mindig eszembe fog jutni.
- Jól van, csináld csak... - Kérdő tekintettel nézek aztán rá- Olvastad már korábban, vagy most először rágod végig rajta magad?
Az ember másképp áll egy anyaghoz, ha már ismerős neki. Mint nekem ez a könyv... Már tudom, mit hol keressek benne, mert ismerem, többször forgattam már a kezeim között. Ugyanúgy, mint talán most Emmának, számtalan házidolgozatom alapját képezte ez a könyv, már némiképp mankó. A száraz anyag azonban, bárhogy szeretném, elsikkad, elfelejtődik, nevek, évszámok... Olyan adatok, melyek csak érdekesség szintjén érdekelnek, aztán huss..., már el is felejtem. Csak amikor éppen ez egy vizsga anyaga... Ciki, de be kell vágni, ha tetszik, ha nem.
- Félévi vizsgára... Az egész filmtörténet a kezdetektől napjainkig, dátumokkal, nevekkel, nevezetesebb eseményeivel...- a hajamba túrok, látszik, hogy nem a kedvencem a téma, de ezen is túl kell esni.
Próbálom kilesni közben, milyen módszerrel jegyzetel. Ha csöppet is hasonlít ahhoz, ahogy én csinálom, talán tudok neki segíteni. De nem vagyok elég ügyes, és feltűnhet neki, a füzetét lesem, ezért inkább elkérem.
- Megnézhetem a jegyzetedet?- egy próbát megér. Lehet, hogy elolvasni sem tudom...

Rendes volt Louistól, hogy nekem is hozott egy csokoládé szeletet, a csoki amúgy is jót tesz, az agyműködésnek meg főleg arra pedig nagy szükségem van jelen pillanatban. Rengeteg dolog van a fejemen, ezt-azt kell csinálnom, a dolgozatommal sem igen haladok hiszen csak a ceruzám végét rágcsálom már hosszú percek óta. Talán abba kéne hagynom, de olyan nehéz a dolgomra koncentrálni. Most nincs kedvem hozzá, ahogy az egész tanulási fázishoz sincs, legszívesebben lógatnám a lábam.
- Akkor megtartanám magamnak, gumicukor a gyengém. – bármit megtennék, ha lehetne kapni gumicukorból készült írószert, mert igazán hasznos lenne, ha az emberre hirtelen rájön az éhség. Legalábbis engem pár szem, akarom mondani egy fél zacskónyi gumicukor képes eltelíteni.
- Hát igen, a könyvtár nem csak a magányos farkasok helye. A legtöbb ember itt ismerkedik össze élete párjával, vagy valami hasonlóval. Barátokat is szerezhet az ember, sokat elárul valakiről az, hogy milyen könyveket vesz ki önszántából. – nekem megfelel a társasága.
Az a 600 oldal, amiből áll a könyv elég nagy falat számomra. Nem tudok hiper gyorsasággal olvasni még akkor sem, ha nagyon szeretnék. Nem vagyok szuperhős, nincsenek képességeim, de próbálom kihozni belőlem a legjobbat.
- Olvastam párszor, meg már hallottam róla, hogy miket kb. hol találok csak azért más mikor gyorsan, kutyafuttában kell az információ belőle. A saját példányomat, amit kaptam azt pedig otthon felejtettem így abból nem tudok készülni. – elecsetelem neki az igen érdekes történetemet, bár nem tudom miért. Biztosan nem érdekli, de ha ez így van akkor miért kérdezősködik? Most komolyan néha nem értem a férfiakat, de mindegy is, ez most nem az a helyzet mikor értelmet kéne keresnem bennük, hanem csak ismerkednem kell velük, akarom mondani vele. Mert most csak egy valakinek a társaságát élvezem, s szerencsékre még egy jó ideig itt fogjuk boldogítani egymást.
- Micsoda szerencse! Nekem pont ezek kellenek a dolgozatomba, kitudjuk segíteni egymást, persze csak akkor, ha nincs ellenedre. Esetleg kikérdezhetlek, vagy tudom is én, valami hasonló. Vagy elmondhatsz nekem pár infót, amivel még a kibővíthetném. – kedvesen mosolygok rá és tényleg nagyon örülök ennek a szerencsének.
A jegyzeteim felé hajolok, lapozok a könyvben és tovább olvasom a megkezdett oldalt amikor megint megszólal. Felnézek rá, majd egyszerűen átnyújtom neki a jegyzeteimet. Vonalkák, kiemelő filcek használatával szoktam általában kiírni a fontosabb dolgokat, van amiket aláhúzok de olyan is akad, amit nagy, nyomtatott betűvel írok. Bár ez kedvtől is függ miként írok ki dolgokat.

- Hűha, az első gyengeséged...- mondom kaján mosollyal. Hasznos információ, még jól jöhet! Nem mintha olyan személy lennék, aki bármilyen információval visszaél.
Nem tagadom Emma előtt, hogy jobban szeretek egyedül lenni itt, főleg, ha tanulni kell, de csak azért, mert megkérdezte. A társaság ellen általában nincs kifogásom. A válaszán azonban csak megforgatom a szemem. Tipikusan naiv gondolkodásra vall, ait mond.
- Hát ha egy kockafejű pasasra vágysz...- kötök bele kedvesen az első mondatáb, bár éreztetem, nem olyan nagy gáz, ha itt akar ismerkedni. Épp csak nem szokás ez manapság, mert könyvtárba járni sem az. Pedig én nagyon szeretek. Szeretem az atmoszféráját, a könyvek illatát. De erről pszt, nem tudhat senki.
- Hm, elismerésem. Én csak egyszer olvastam végig, akkor is halálra untam magam, de bizonyos anyagokat csak ebben találtam meg, szóval...- vagy én nem vagyok elkötelezettje eléggé a témának, vagy rossz az ízkésem. Hogy lehet, hogy egy lánynak tetszik ez a könyv? Tényleg fanatikus lehet, ha ezt a könyvet is beszerezte.
Emma lelkes kis diáknak látszik, és nem akarom lelombozni, inkább valamiképp segíteni neki, mert a látszat az, hogy nem nagyon haladt. Belenéznék a jegyzteteibe, és ő szó nélkül nyújtja át nekem.
Ő azt mondja, sokatz árul el egy emberről, milyen könyveket olvas. Én azt mondom, fontosabb, ha látjuk, hogyan ír jegyzetet. Nem csak az íráskép, hanem a lényeg kiemelése miatt. Úgy gondolom, Emma vizuális tipus.
- Nos, van valami a birtokomban, ami segíthet rajtad...- mondom sejtelmesen.-Ha olvastad a könyvet, talán elég lesz annyi is, amit én leírtam annak idején. Ha van kedved, másoltasd le, vagy írd le magad, ha úgy könnyebben rögzül.
A kezébe adom a saját füzetem, kihajtva annál az anyagnál, amire szüksége van.
-Olvasd át. Ha úgy érzed, elég neked ennyi, és általa összeáll a kép, megspóroltál egy csomó időt... Én viszont többnyire egyedül tanulok. Kedves vagy, de nem menne, hogy kikérdezz. A felszabadult időd pedig... akár szórakozásra is felhasználhatod. Jársz valahova szórakozni? - Kérdem, mintegy mellékesen, a jegyzetekbe vetve pillantásomat.

- És sajnos nem az utolsó, rengeteg ilyennel áldott meg a miatyánk. – mosolyodom el én is, miközben leteszem a ceruzámat. Azért biztosan zavaró lehet a másik fél számára, ha én rágcsálok valamit. Minta egy mókus lennék vagy valami hasonló, de nem vagyok.
Tetszik, ha valaki őszinte velem és nem hazudik csak azért, hogy ne bántson meg engem. Értékelendő ez a dolog, meg amúgy is, most ezen nem lenne min megharagudnom. Érthető, hogy nem szereti, ha megzavarják tanulás közben, én se szeretem, de néha szükséges ez a rossz is az életünkbe.
- Nem kinézet alapján válogatom a barátaimat, nekem mindegy, ha fekete, fehér, kocka vagy punk a lényeg úgyis a személyisége. Én itt ismerkedtem össze pár emberrel, jó fejek. – nem azt mondom, hogy mindegyik könyvtárba járó ember érdekes és nem az a tipikus ellenszenves kocka, de akadnak kivételek én pedig szeretek ismerkedni így nyitott vagyok bárkire.
- Köszönöm, nem volt nagy cucc igazából, unatkoztam így fogtam és átrágtam magam rajta, utána még egyszer és újra. Amúgy meg mindenki máshogy éli meg a könyveket, én így, te majd elunva magát. Ez így van rendjén. – engem aztán nem zavar, ha Louisnak nem ez a könyve.
Nem fogom elégetni máglyán vagy fordított kereszten, már az nyerő pont, hogy egy ici picit olvas. Ezt el kell könyvelni a jövőre nézve, mert nem hiszem, hogy a közeljövőben lesz még ilyen fiúval dolgom.
- Komolyan? És mi az? – egyből felcsillannak a szemeim mikor segítséget említ, majd elmosolyodom azon, amit mond. Hol teremnek az ilyen kedves fiatalemberek? Ellátogatok oda, ha majd időm és a szüleim megengedik. Jelenleg nem vagyok olyan helyzetben, hogy csak úgy kiruccanjak valamerre, szeretnék, ha a sulira koncentrálnék. Szívás az élet két maximalista szülő mellett, és a két tökéletes testvérem sem könnyítik meg a helyzetemet.
- Köszönöm szépen, nagyon kedves tőled. Remélem majd viszonozhatom én is valahogy a segítséged, és sajnálom még egyszer, hogy megzavartalak. – rámosolygok, és magamban hálát adok mindenkinek, aki ma idesegítette az utamat. – Nem igen, újnak lenni úgy hogy kevés embert ismersz nem hasznos, a könyvtári barátok meg csak szimplán könyvtáriak. Na, de te szoktál? És merre? Ajánlhatnál valamit…

- Áldás vagy átok, nézőpont kérdése. Ha a többi is ilyen apróság, mint a gumicukrot szeretni, nem lehet okod panaszra!- bár mosolyog, nem szeretném, ha félreértene. Nem gyengeség a gumicukor, vagy én is gyenge vagyok. Néha kifejezetten jól esik.
Annak ellenére, hogy csokit hozok neki, mégis kisajtolja belőlem, hogy nem örültem a felbukkanásának. Nem győzöm mosakodni előtte, bár magam sem értem, miért teszem. Nem vagyok én szőrös szívű, antiszociális alak. Sőt, inkább túlzottan figyelmes és előzékeny másokkal. Itt van példának a csoki is. Hát hoztam volna neki, ha orrolok rá?
- Oké, jól van, nem vagyok az apád, hogy megszabjam, kivel és hol ismerkedsz...- húzom kissé összébb magam, mert Emma kiáll a könyvtárba járók igazáért. Úgy látszik, nem vevő a humoromra. Nem is csodálom, kevesen értik. Legalább annyi kiderült, Emma nem rasszista- És sok fekete, fehér, kocka meg punk barátod van már? Én maxi fehér vagyok, de kinek jó fej?- hülyülök megint, oldandó, ha félre értett volna. Nem bántani akartam, eszembe sem jutott. Csak csodálkoztam, hogyan szűkíti be az esélyeit.
A könyvön megint elcsámcsogunk kicsit, mint kiderül, jószántából már többször olvcasta végig. Pedig nem egy esti mese, pláne nem lányregény, nem is értem, hogy lehet többször elolvasni valamit, ami ennyire száraz, unalmas anyag. Na jó, nem vagyunk egyformák. Lehet, hogy ő erre a témára van bekattanva.
Látom, hogy a jegyzeteléssel nem halad valami gyorsan, bár a technikája hasonló az enyémhez, így felajánlok neki némi segítséget. (Fene a jó szívemet). Ha olvasta a könyvet, talán a jegyzet is elég, hogy fel tudjon készülni arra a dolgozatra, és nem kell újra elolvasnia az egészet. (Bár szeret olvasni, és ezt a könyvet is szereti. Lehet, így teszek éppen rosszat neki? Megfosztom valamitől, ami számára jó?)
Az ajánlatomra azonban azonnal felcsillan a szeme, és a szemöldöke is feljebb kúszik a homlokán. Kikeresem a füzetemből a megfelelő szakaszt, és felé nyújtom, olvassa csak át, ha tetszik neki, élhet vele.
Beleolvas, úgy tűnik, tetszik neki.
- Meghálálni nem kell, ne hülyéskedj. Egyetemistáknál hasznos az idő.
A szabadidőre tett kérdésemre is reagál.
- Magamnak való ember vagyok, Emma. Többnyire mozgok, sportolok, ha a deszkázás sportnak minősül. Többnyire azonban olvasok, zenét hallgatok, elvagyok magamban, vagy a szobatársammal csavargok, döntök le egy-egy sört.
Nem nagyon szeretem a felszínes dolgokat, és a túlzásba vitt piálásokat sem preferálom, szóval igyekszem távol tartani magam ezektől, pláne, hogy egyetlen rossz lépés, és röpülök. De ezt nem verem nagy dobra.

//A játék kezdetekor még másodikos voltam és Gabriel volt a szobatársam//

-Hasonlóak, igazából imádom a hasamat, az egzotikus ételekért meg egyenesen odavagyok, szóval simán meglehet venni a kajával. A gumicukor, pedig bármikor, bármekkora mennyiségbe jöhet. – fogalmam sincs miért mondom ezeket el Louisnak, azt sem értem miért vagyok ennyire nyitott irányába, de nem számít.
Sok dolgot úgyse csinálhat ezekkel az információkkal, max. megmérgezi a kajámat, ha elege van belőlem vagy valami hasonló. Ha pedig a könyvre lenne újból szüksége, akkor elég meglebegtetnie az orrom előtt egy zacskó almás ízű gumicukrot és már itt is hagytam könyvestől, mindenestől.
- Kicsit fura lenne, ha az apámmal járnék egy egyetemre. – elhúzom a számat, vicces lenne, de közben úgy érezném, hogy a fél szemét mindig rajtam tartaná. Ez pedig elég fura lenne, kiráz a hideg a gondolattól. – Van egy pár, nem sok, mert a fülesemet is használni szoktam mikor a könyvtárba járok, de azért sikerült összehaverkodni velük. Hm… akkor beteszlek a majdnem fehér kategóriába, és a nem tudja magáról, hogy jó fejbe is beleférsz. – elmosolyodom, majd újból a könyv felé görnyedek és szuggerálom.
Hátha elérném azt, hogy mondjuk összemenne vagy az idő nem telne ilyen gyorsan és sikerülne kiolvasnom, esetleg kifejleszthetek egy szuper képességet, aminek következtében két másodperc alatt kivégzek egy 600 oldalas könyvet. Hasznos lenne, de ez itt nem valami Bryan Singer által rendezett film, hogy legyenek képességeim.
Ha az embernek filmrendező szülei vannak, akkor valahogy Ő is megkedveli ezt a szakmát, és szeretné tovább vinni a családi üzletet a későbbiekben. Legalábbis én szeretném tovább vinni a Hamilton nevet a filmiparban, és nem színésznőként. Valahogy az messze áll tőlem, de ez nem is gond.
Befolyásolták a szüleim dolgai az életemet, szerettem a saját belátásom szerint cselekedni, de mindegyik alkalommal megkérdeztem őket a dolgokról. Függtem tőlük, és mai napig függök, de ez engem nem zavar. Szeretnék olyan jó lenni, mint ők.
Talán emiatt olvastam el ennyiszer ezt a könyvet, mert szeretnék olyan jó lenne, mint ők. Ahhoz, hogy jó legyek pedig mindent tudnom kell, nem hozhatok szégyent magamra. Vannak elvárások.
Felcsillannak a szemeim mikor megemlíti a jegyzet lehetőségét, egyből élek is vele, ha már felajánlotta egész kedvesen azt, hogy ideadja.
Persze, miközben olvasgatom azt a részt, ami nekem kell, nem áll le a beszélgetés. Folytatódik, és egyre több dolgot kezdek megtudni róla. Ez mondjuk jó, talán lehet egy új barátság kezdete is.
- Majd megleplek valamivel.
Ha ellenkezik is, de megfogom köszönni neki a kedvességét.
- Ez érdekesen hangzik, valahogy én is így képzelem el magam pár hónap múlva. Bár nekem elég egy kis pohárka sör, nem vagyok az az alkoholizáló típus.

- Na, nagyobb hibád ne legyen soha, mint hogy szereted az egzotikus ételeket. Csiga, kagyló, rák, ilyesmi? Kínai? - nem értem, ezeket senkinek nem lehet felróni. Valaki ezt szereti, valaki meg mást. Ez nem hiba, nem átok, egyszerűen csak ízlés dolga. Megjegyzendő a gumicukor. Na, ha Emmát kell körbeudvarolni valamiért, nem lesz nehéz dolgom. Már csak a kedvenceit kell kifürkésznem.
- Hacsak nem az apád valamelyik tanárod, valóban fura lenne...- ráncolom a homlokom. Nem egészen ebben a vonatkozásban mondtam, amit mondtam, de mindegy. Ez is egy nézőpont. Hű, engem még d'Abo is frusztrál! Nehezen viselném el, ha valamelyik felmenőm nap mint nap a sarkamban járna...
Barátokról kezdünk beszélgetni. Tulajdonképpen fél év eltelt már a suliból (vagy majdnem), és Emma kedves lánynak tűnik. Nem is csoda, hogy talált barátokat. Én elsőben túl sokat is, mindenkivel ismerkedtem, akivel lehet, csak aztán a többség lemorzsolódott (vagy én róluk). Nem volt mindig közös téma, és én sem vagyok alkalmas mindig kirakati bohócnak. Kezdek felnőni, azt hiszem. Vagy nem ártana.
Nevetek azon, amit mond.
-Majdnem fehér? Miért milyen vagyok még? Zöld?- Éretlen, akarom mondani, de talán érti, ha már színekről beszélünk. Jól esik, hogy jó fejnek tart, pedig alig ismer. És igazából nem is voltam jó fej, talán kicsit türelmetlen az elején. De talán a csokival megoldottam azt a dolgot. Nem mintha lehetne.
Emma persze a könyvbe bújik, mintha szégyenkezne egy kicsit, hogy kimondta a véleményét. Vagy csak annyiról van szó, hogy tanulni akar, és haladni, jó lenne, ha békén hagynám. Lassan halad és felajánlom a jegyzeteimet, amit aztán örömmel el is fogad. Úgy tűnik, hasznosnak látja.
- Szeretem a meglepetéseket, oké, megfogtál! Egy Ferrarival valóban meg tudnál lepni!- bólintok aztán, és nevetek. Nehezemre esik igent mondani, ha meg akarnak hívni valamire. Az olyan, mintha pénzt fogadnék el valamiért, ami nekem semmibe sem került. Jobban kedvelem a spontán dolgokat, az igazi apróságokat, akedveskedést, ha szabad így fogalmaznom. Például Nanaia mindig rajzolt nekem valamit, mert tudta, hogy imádom a rajzait. Vagy megcsinálta a deszkám, pedig nem is kértem meg rá. Nagyon cuki lett, kár, hogy... le kellette róla mondanom. Tiszta hülye voltam. Miért is dobtam ki? Nem számít, mit gondolnak mások rólam. Soha többé nem válok meg semmitől, amit barátoktól kapok.
Beszélgetünk a szabadidőről, és kiderül, ebben (is) hasonlítunk. Általában az egyetemisták azt hiszik, azzal vágódnak be a társaságba, ha mértéktelenül inni kezdenek, pedig az csak egy buta szokás. Ráadásul rossz és egészségtelen. Nem mintha nem esne jól egy-két sör... De hullára inni magad... Mi abban a jó?
- Maradj is meg mértékletesnek. Egy csomó hülyeségtől kíméled meg magad...- bólintok rá. Aztán, ha valóban jónak találja a jegyzetem, elszaladok, hogy lefénymásoltassam neki, addig ő olvasgathat, ha még van kedve. Nekem is át kéne még futni az egyik fejezetet, de aztán marad még időm..., akár Emmázni is.

-Ezek közül mindegyik jöhet, szeretem ezeket az ételeket. Anyám mindig elszörnyedve nézi, ahogy ilyeneket nézek és olyat feltételez, hogy elcseréltek a szülészeten. – kissé vicces a helyzet, mert a családomban én vagyok az egyetlen, aki hajlandó tengeri gyümölcsöket, állatokat enni, a kínai kajáról ne is beszélve. Mondhatom mennyire értékelték a sushi estét, amit rendeztem nekik pár évvel ezelőtt. Nekem jó volt.
- Isten ments! Bármennyire is szeretem az öreget, nem szeretném, ha itt tanítana. – ettől még jobban futkos a hátamon a hideg. Szeretem a szüleimet meg minden, ne értsen senki félre, de ha választhatok akkor nem tenném be őket erre az egyetemre. A magam és mások biztonságának érdekében, szeretnek kísérletezni, rendezni meg főleg és kedvelik a különleges forgatókönyveket, nem lenne könnyű teljesíteni az elvárásaikat. Mondjuk így sem az, hogy hazamenve állandóan átnézik a jegyzeteket, a készülő forgatókönyveimet, szörnyű.
Egyre jobban oldódik a feszültség közöttünk, már nem érzem magam annyira láb alatt, mint eddig, de még fordulhat a kocka. Minden esetre tovább viszem a beszélgetést, kár lenne most véget vetni neki.
- Hm… inkább naracsnak mondanálak, de ha már így felhoztad tényleg… - viccelődök vele, és kicsit el is nevetem magam. Nem nagyon, nem kezdek hahotázni.
Mindig próbálok barátságokat kötni, ilyen vagyok nem tehetek róla, szívesen teszem, és igazából vágyom is arra, hogy új személyeket ismerjek meg. Az egyetem erre tökéletes esélyt nyújt, hülye lennék nem elfogadni azt, amit tálcán kínálnak.
- Meglátom mit tehetek a Ferrarid érdekében. Nem ígérem, hogy holnapra meglesz, de próbálkozom. Ráállítom az embereimet. – mintha egy maffiózó felesége lennék, aki csak kettőt csettint és már meg is van a kívánt dolga. Nos, egy másik életben lehet ez voltam és onnan maradt meg, de jelenleg csak jól esik más ember bőrébe bújni még, ha ez kevés ideig tart.
- Megkímélem, nem is igazán vágyom a full részeg társaság közé. Tökéletesen megvagyok itt is. Meg amúgy is, hol máshol találnék egy fiút, aki csokit hoz mert elvettem a könyvét? – kérdezem mosolyogva, félig felnézve a kinyomtatott papírokból. – Tényleg jövök neked eggyel, ez azért már sok segítség volt egy idegennek.

- Bevallom, én sem szeretem az efféle kajákat, bár csörgedezik bennem némi olasz vér...- húzom el a szám. Hát, nem vagyunk egyformák. De ami igaz, az igaz: sosem zavart, hogy mások mit esznek, ha a mód, ahogy teszik, nem gyomorforgató. (Nem szükséges tenger gyümölcseit enni ahhoz, hogy elmenjen az étvágyam.)
- Miért, az apád talán tanár?- kapom fel a fejem. A megfogalmazása miatt ez sejthető.
Az, ahogy az "öregéről" nyilatkozik, mégsem azt mutatja, hogy ne szeretné őt. Valószínűleg, ahogy én is, ő is úgy van ezzel, hogy mihamarabb szeretne önálló lenni. Leszakadni róluk, bár nem hátat fordítani nekik. Ha az apja az egyetemen tanítana, elkerülhetetlen lenne, hogy napi szinten lásson bele a lánya dolgaiba, pláne, ha nem közömbös iránta. Biztos nem az. Akkor Emma sem így nyilatkozna.
Bejön egy olcsó poén, felnevet, nagyon aranyos. Én meg gondolkodhatok, mit is jelenthet az ő olvasatában narancsnak lenni. Talán ismét többet kéne társaságba járni, hogy értsem a szlenget. De őszintén megmondom, annyira nem hiányzik.
Beleesünk abba a hibába, amit egyébként mindig szeretnék elkerülni. Szívességet teszek neki, és ő mindjárt hálálkodna. A fene se érti a mai világot! Engem arra tanítottak, hogy "ha adnak fogadd el, ha ütnek, szaladj el". A családunk közép átlagbeli, sosem nélkülöztünk, és valahogy hozzánk tartozik, hogy segítünk, akinek tudunk, így nőttem fel, ezt láttam, ezt tanultam... Nekem ez természetes. Nem viszonzásért cserébe segítek másokon. Inkább elviccelem a dolgot.
- Hú, Emma, te aztán könnyen kihasználható vagy- csóválom nevetve a fejem. Bár tudom, hogy viccel, azért kifejtem neki, mire gondolok - Jól vésd az eszedbe, különben számtalan kellemetlen élmény vár rád az egyetemen: a jegyzetek ide oda vándorolnak, valaki boltot csinál belőle, mások még ügyet sem. Ha számodra előnytelen üzletet kötsz valakivel, gyorsan híre megy, és mindenki a nyakadra fog járni, hogy kisajtolja belőled a legtöbbet, amit lehet. Ne hagyd magad! Nem magamat akarom fényezni, de az egyetemeken mindig akad egy-két szemétláda.
Remélem, a szövegemmel a jó hangulatát nem gyilkoltam le. Némileg elvonul, a könyvbe bújik, de aztán ismét nyit, én meg kapható vagyok a beszélgetésre. A társasági élet kerül szóba. Nem leplezem lesújtó véleményemet az alkoholmámorban fetrengő fiatalságról, főleg, hogy Emma is szóba hozza.
- Egy-két sör nem a világvége, Emma. De valaki nem ismer mértéket, mások szerint pedig ciki, ha nem engeded el magad. Nincs értelme csak azért követni egy rossz szokást, hogy úgy érezd, elfogadtak. Mérlegeli kell... Néha nehéz, tudom, de mindig magadat tartsd szem előtt...
Elszaladok, hogy fénymásoltassam a jegyzeteket, mert Emmának tetszik, és úgy tűnik, hasznát tudja majd venni. Igazából kicsit zavarba hozott, mert -hol találnék egy olyan fiút, aki csokit hozna nekem- talán félreérthető. Remélem, nem értette félre a gesztust, és nem hiszi, hogy udvarolni akarok neki. Talán nekem is át kéne gondolnom, mennyit teszek meg egy "idegenért".
- Sosem tudhatod, én mikor szorulok meg... Ne kapkodd el...- próbálom ismét "lerázni". Nem őt. Elképzelhetőnek tartom, hogy lesz olyan helyzet, hogy kisegíthet. Elvégre egy szakra járunk. Minden lehetséges!
Ha ezt megbeszéltük, akkor békésen ülünk tovább egymással szembe, ki-ki a maga jegyzete fölé hajolva (vagy könyvbe). Ha nem látom jelét, hogy folytatná a beszélgetést, javaslom neki, hogy ő is keressen magának valamit a fülesen keresztül. Rajtam is sokat segít a zene. Ellazít, megnyugtat, pihentet. Könnyebben fog az agyam is, pedig már elég fáradt vagyok. Még jó, hogy megittam azt a kávét, különben bealudnék...

-Hm… szerintem az olasz kajánál nincs is finomabb. Belegondolva mindegyik kultúrának a konyháját szeretem, nem válogatok. – nem szeretek huzamosabb ideig az ételről beszélgetni, mert megéhezem tőle. És sajnos a közelben nincs olyan étterem, ami most kisegítene. Holnap körül is kell néznem, hátha találok eldugva egy éttermet. Biztosan kell lennie.
- Isten ments! Még csak az kéne, báár… sose lehet tudni mivel áll elő. – a meglepetés embere. Ezt tudnám mondani róla, mert hiába ismerjük, mint a tenyerünket vannak percei amikor olyan dolgokat talál ki, amikre egyáltalán nem számítottunk.
Ilyen Ő, de ettől függetlenül nagyon is odavagyunk az öregért.
Eleinte nem gondoltam, hogy ilyen jó társaságra lelek a könyvtárban, arról pedig nem is álmodtam, hogy egyből kisegít a jegyzeteivel. Nem sokan teszik így szóval, ha az ember talál egy ilyet igen hálás tud lenni. Ettől függetlenül sose hagynám magam kihasználni, megvan a magamnak való eszem, tudom mi a jó és kinek mikor hogyan kell adni.
- Nem minden a látszat Louis. – elmosolyodom, majd figyelmesen hallgatom úgymond a fejmosását. Mintha a szüleimet hallanám mikor arról beszélgetnek milyen legyen egy-egy főszereplő. De nem, ne legyen kihasználható, mert az már túl megszokott. Apa viszont mindig a másik oldalon áll, így igazán érdekes kettőjüket hallgatni mikor otthon vannak. Olyankor nem is a tv-t nézzük a testvéreimmel, hanem inkább rájuk figyelünk és mozizunk. – Nem hagyom magam, nem olyan fából faragtak. Megtudom ítélni az olyan embereket, akik csak a pénzemért vannak mellettem. Meg amúgy sem terveztem Ferrarit venni neked. – nevetve túrok bele a hajamba, eligazítva pár rakoncátlan hajtincset. Ha felvan kötve akkor az a bajom, ha nincs akkor minden egyes apró hajszál a szemem környékén találja meg a tökéletes helyzetet. Ez már csak ilyen, soha nem jó semmi.
- Nem vagyok antialkoholista, de azért fetrengeni sem akarok a saját hányásomba. Nekem tökéletesen megfelel a köztes állapot, szívesen megiszok egy-két üveg sört, de nem viszem túlzásba. Semmi jónak nem vagyok az elrontója, szóval na… - vállat vonok.
Sosem voltam az a divatolós csaj, aki azért iszik, mert a többi barátja is, mindig a saját fejem után mentem. Nem befolyásoltak s hiába kínálták nekem a drágábbnál drágább italokat megmaradtam a saját ízlésemet kielégítő italoknál, és mennyiségnél. Nem kell majmoljak senkit ahhoz, hogy jól érezzem magam.
- Nem kapkodok. – kedves ez a Louis gyerek. Szerintem simán lehetünk barátok, de ennél többet nem szeretnék senkitől. Valahogy én az a fajta ember vagyok, aki jobb egyedül, mint párban. Ez így van jól.
Egy ideig csöndben ülök vele szembe, a jegyzeteit olvasgatom, nem teszem be a fülesemet hátha rájön az 5 perc és beszélgetni szeretne. Én nyitott vagyok, viszont az írása az a tipikus fiú írás, amit nem minden esetben lehet kibogozni.
- Öhm… bocsi, megtudnád mondani ide mit írtál? – zavarom meg újra, majd felé fordítom és megmutatom a problémám forrását.

Elmosolyodom, milyen határozatlan, ami a kajákat illeti.
- Ne izgulj, én sem tudom megmondani, mi a kedvencem. Néha egy sajtburgerért is képes volnék tűzbe menni...- nevetem el magam. Elképzelésem szerint minden csak az éhség nagyságától függ. Ha nagyon éhes lennék, a küszöböt is megenném.
Beszélgetünk az apjáról, aki - a szavaiból ítélve- jó fej lehet. Valószínűleg azonban éppúgy féltő szülő, akárcsak anyám. Néha sok. Minden szeretetem ellenére időnként terhes.
- Valószínűleg időben rájönnél, hogy mire készül, nem? És te már elkezdted az egyetemet, ő még nem, szóval mire ő tanári pályára lép, te már... Mi is leszel? - kérdek rá, hisz tudom, hogy egy tagozatra járunk, az álmait viszont még nem ismerem.
- Ebben egyetértünk- mosolygok Emmára. Örülök, ha egyformán gondolkodunk. Bár saját esetemben ez akár hátrány is lehet, hiszen "ártatlan" külsőm mögött akár farkas is lapulhat. Vajon gondol ilyesmire? Nem, szerintem nem, akkor tartózkodóbban viselkedne.
Kicsit megmosom a fejét, bár nem gondoltam komolyan, hogy Ferrarit venne nekem egy jegyzetért cserébe. De azt rögtön észreveszem, hogy kedves lány, olyan, aki nem szeret adósa lenni senkinek, éppen ezért sebezhető is. Én csak attól féltem, kihasználják, de úgy tűnik, a látszat csal. Most is. Szemembe vágja, hogy meg tudja ítélni az embereket, és nem hagyja magát kihasználni.
- Ha így van, akkor jó. Én nem vagyok ennyire tapasztalt, az utolsó gatyám is le tudnák imádkozni rólam... , főleg bizonyos személyek- kacsintok rá, érezze, ezt nem kell teljesen komolyan vennie. De nem is szeretném ennyire sírba vinni a hangulatot. A mosolya jobban tetszik.
- Ó, így a jó. Én is néha megiszok ezt azt, nem tagadom, de annál többet nem szabad, hogy elveszítsem a kontrollt. Kiszolgáltatottá és sebezhetővé válni a legrosszabb, ami történhet...- Kicsit talán atyáskodó vagyok, de Emma olyan ártatlannak tűnik, és a húgom vélem benne felfedezni. Norának éppen így tartottam fejmosást, (vagy még jobban), amikor először éreztem meg rajta az alkohol illatát.
Fogalmam sincs, Emmának vajon vannak-e kellemetlen élményei, és nem is akarom tudni. Örülök, hogy ilyen határozottnak tűnik. Az egyetem kemény dió, a beilleszkedés minden diáknak fontos, és nem mindenki tudja helyesen megválasztani az eszközöket. Helyeslően bólogatok, hogy ő ismeri a határait.
- Kérlek, nézd el nekem, hogy figyelmeztettelek. Ugye, nincs harag?- kérdem, mert hát először találkoztunk, jogom sem lenne véleményt nyilvánítani, hiszen nem kérdezte.
Sikeresen megbeszéljük azt is, hogy a hálájával sem kell kapkodnia. Én azt sem bánom, ha elfelejti, bár Isten útjai kifürkészhetetlenek, sosem tudni, ő mikor húzhat ki a bajból. Talán majd egyszer én kérek tőle szívességet. Megegyezünk.
Visszamerülök a tanulásba, ő a jegyzeteim fölé hajol, és csak akkor szólít meg, amikor valahol elakad. Az írásom aránylag elfogadható, figyelembe véve, hogy fiú vagyok, egész jó, bár - főleg, ha fáradt vagyok- a betűim szálkásabbá válnak, és nehezebben olvashatóvá. Emma is elakad egy szónál. Nekem is el kell olvasnom az egész mondatot, hogy tudjam, pontosan miről is van szó, mert ráadásul egy idegen szó az, amit nem bírt kiolvasni. De aztán már gördülékenyen megy minden.
Átfutom a jegyzetem, arra a határozatra jutok, hogy boldogulok belőle, és az órámra nézve sóhajtok fel.
- Na, azt hiszem, én mára befejeztem. Te maradsz még?- kérdezem, mert látom, hogy néhány oldalnyi jegyzet még Emma előtt hever. Zavarni nem akarom, és elcsábítani sem a tanulnivalója mellől, de köszönés nélkül sem akarom itt hagyni.

[quote="Emma Hamilton"]

Minden új helyzet által megismerjük az énünk egy olyan részét, amit még eddig nem igen engedtünk a felszínre. Ez engem speciel nem zavar, szeretek új részeket megismerni a személyiségemből, s az, hogy találkoztam Louissal alkalom volt erre. Ezenfelül persze sikerült egy új barátra szert tennem, már nem érzem magam annyira szerencsétlennek. Azt hittem eddig csak könyvmolyokkal találkozni itt, de tévedtem, jó nagyot, bár velük sincs semmi bajom, sőt.
- Nem hiszem, az apám szereti meglepni a családot. Akkor érzi jól magát, ha ránk hozhatja a frászt. A testvéremet egyszer így sikerült megleckézetnie. Szülök, néha kibírhatatlanok, de imádjuk őket. – legalábbis ez az én személyes tapasztalatom. Tudnak érdekes módon viselkedni, de ez csak azt bizonyítja, hogy még mindig ugyanolyan gyerekek, mint amilyenek mi is vagyunk. – Beállok a családi bizniszbe, és én is filmrendező leszek. – ez nálunk ilyen megszokott dolog.
Ahányan vagyunk annyi féleképpen gondoljuk el egy film forgatókönyvét, másként szeretnék megvalósítani azt, a színészválasztásaink is gyakran különböznek. Belevágnak majd a mélyvízbe, ha kikerülök innen, de nem zavar, megérdemlem, hiszen nem akarom, hogy minden az ölembe hulljon csak úgy.
Nem vagyok könnyen becsapható személy. Eléggé távolságtartó vagyok, persze barátságosan viselkedek mindenkivel, ez mindig így van, de megbízni az első pillanattól kezdve valakiben az nem az én asztalom. Lassan járj tovább élsz alapon működök.
- Megnyugodhatsz, nekem nincs szükségem a nadrágodra csak a jegyzeteidre. Még egyszer köszönöm. – elmosolyodom. Jó ez a tanulás előtti szórakozás, mert így nem fog azon járni az eszem, hogy mi mást csinálhatnék helyette. Előtte már jól éreztem magam így tudok figyelni mindenre, sajnos olyanra is, amire gyakran nem kéne.
- Az már biztos… meg én úgy vagyok vele, hogy józanul is érezhetem jól magam. – lehet sokan nem osztják a véleményemet, de ez az enyém s ez azon kevés dolgok egyike, amit soha senki nem vehet el tőlem. Szóval na… ez már csak ilyen.
- Nincsen, értettem én, hogy csak figyelmeztettél. – csak kicsit elkésett már a dologgal, a szüleim és a testvéreim már rendesen felkészítettek az egyetemi évekre. Ők már végeztek, tudják a csínját és velem is megosztották. A bátyám még arra is felhívta a figyelmemet, hogy a könyvtár hátsó részében a W-s könyveknél találok cukorkákat.
Belemerülök a jegyzetekbe, minden megy, mint a karikacsapás, de kissé megakadok így segítséget kérek, amit hamar meg is kapok. Mosolyogva nézek rá mikor indulásra készen áll.
- Én még maradok szerintem, köszönöm a kedvességed Louis. – hálásan nézek rá, majd vissza a jegyzetekre. – Megmentetted az életemet. Köszönöm.

// köszönöm a játékot. Smile

karakterinformáció