Kérdésén csak mosolygok és megvonom a vállam. - Csak azért mert szégyenlős vagyok - kezdek bele élénken - Még nekem is van szám, hangom és elveim. És nőből lennék, akiknek néhanapján kijár egy kis hiszti... A vállamat megvonva zárom le a magyarázatot és nem aggódom amiatt hogy félre érti-e. Ezt most úgy érti ahogy szeretné, én csak őszinte vagyok. Hazudnék ha azt mondanám hogy belőlem nem lehet kihozni a nőstényállatot akinek semmi nem felel meg és nem lesz durcás. Igazából elég könnyen meg lehet engem bántani, de mondjuk azt hogy csak az esetek húsz százalékában verem ki a hisztit. A többiben csak szomorúan megjegyzem hogy ez fájt, vagy pedig megbántva elvonulok és egy óra múlva már semmi bajom, annak ellenére hogy a seb még mindig vérzik. Nem vagyok tökéletes, rendelkezem a nők szeszélyességével, de ez szerintem nem meglepő és Joshua sem hülye hogy ezt ne tudná. Ostoba lenne, ha azt hinné hogy néha nem fakadok ki, még akkor is gondolhatja ha nem tudja elképzelni hogy az milyen. Hamar beburkolom a maradék salátát. Jóllakottan teszem le a villát, majd egy gyors, ám finom mozdulattal megtörlöm a számat, anékül hogy jobbomat elvenném az övéből. Aztán kérdésére, most rajtam van a nagy nyelés sora. Szemeim kicsit kikerekednek, és arcomra a már jól ismert zavarodott pír ül ki. Az ajkamat rágcsálva nézek rá, nem tudom biztosan hogyan is mondjam el neki, anélkül hogy ne legyen ciki, de ez mindenhogy az... - Öhm.... Az nagyon jó lenne... Tényleg! Csak... - makogom, zavartan a hajamba túrva - A... apa otthon van... És... Hm... Majd csak jövőhónaptól fogok lakást bérelni és... Szóval... Apa otthon van... Na hát ezt nagyon jól elmagyaráztam. Kínomban megfeszül a kezem az övében, a szemeimet lesütöm és idgesen ficergek a széken. Már megint itt tartunk, én zavarban vagyok Josh meg biztos hülyének néz. - Én... Még... hmm... - sóhajtva veszek egy mély levegőt - Még kicsit korainak tartanám hogy bemutassalak, ne haragudj... Ha nem lenne otthon mehetnénk, de még... Áh, bocsánat - újra a szabad kezembe temetem az arcom, és az ujjaim résein keresztül pislogok rá. .
Heily szelíd lánynak tűnik, annak ellenére, hogy volt már egy kirohanása, amikor a legjobb barátnőjét védte meg (amikor utánozni merészeltem). Hárpiaként tényleg nem tudom elképzelni, és ezt el is mondom neki. Az őszinteségével viszont lekenyerez, mert azt mondja, ő is csak nőből van, szóval nyugodjak meg, szokott hisztizni. Jó, nem ezekkel a szavakkal, de nekem ezt jelentik. Helyben vagyunk. Fogalmam sincs, hogyan kell a hisztit kezelni, még nem sok részem volt benne, de elképzeléseim vannak. Vagy veszekszünk, mint az őrültek, olyan csapkodós módszerrel, vagy ráhagyok mindent, hogy kidühöngje magát. Majd meglátom, melyikben találok nagyobb élvezetet. Tetszik, ahogy magyarázkodik, na. Olyan kis ennivaló... Ha már kaja, és a végénél tartunk, előkerül az ígéretem (nem teljesen ebben a formában), és megkérdezi, segítenék-e neki. Naná, hogy segítenék. Nem kérdés. De más helyet javaslok a papírok összerendezésére. Azt hiszem, jó, hogy már megette a salátáját, mert most nyelne félre. Látszik, hogy megint zavarban van, és most alig tud beszélni. Mi? Az apja? Az apja lenne gond? Az apjával kifejezetten szeretnék megismerkedni. Hogyan is udvarolhatnék egy lánynak, ha az apja áldását ki nem kértem? Előbb-utóbb úgy is sort kell keríteni rá. Mégsem szólok bele, ahogy Heily magyarázkodni próbál. Kíváncsi vagyok, hova lyukad ki. Szégyell? Akkor nem is akarna találkozni velem. Az apjától fél? Meglehet. - Jól van, semmi gond- mondom neki tettetve, hogy sértődött vagyok, de ezt nem tudom játszani. Nem, mert komoly dologról van szó, ez az élet, a mi életünk, a mi jövőnk, és ezzel nem lehet szórakozni-Semmi baj, oké, megértem- mondom neki lényegesen nyugodtabb hangon, mintegy vigasztalva is, nehogy már ő érezze rosszul magát az én elsietett ajánlatomért. Bátorítóan szorítom meg a kezét is (ha közben ugyan el nem húzta). - Összerendezgetjük itt, Daryl biztos nem bánja, hogy feltartjuk az asztalt...- húzom megint egy kicsit az agyát, hogy legalább elnevesse magát, vagy eszébe jusson, mehetünk hozzám is. Mert azt nem én fogom felajánlani. Nálam kevésbé lenne biztonságban... Nem akarok kibújni az ígéret elől, senki ne gondolja. Csak szeretném azt nyugodtabb körülmények között végezni. Hátha a segítségemért is kapnék egy-két puszit... Azt hiszem, jól esne.
Nem szól semmit arra a tényre, hogy szoktam hisztizni, ezért én sem feszegetem tovább. Az idő úgyis majd eldönti hogyan fogjuk megoldani ezeket a dolgokat, már ha egyáltalán eljut odáig a kapcsolatunk hogy megérjen egy Heily-féle lányos hisztit. Remélem kihúzza addig, ahogy azt is hogy Josh nem fog megfutamondi. Elvégre biztosan volt már barátnője és a hisztiket, durcás elvonulásokat és dacos ajakbiggyesztéseket nem lehet elkerülni hosszútávon. De szerintem ezzel semmi baj, a pasik ugyan úgy szoktak hisztizni mint a lányok, csak balhénak hívjuk ezeket a kirohanásokat és nekik nincs összekötve olyan szorosan az érzelmük a könnycsatornáikkal. Ennyi a különbség, szóval mind a ketten akadályok elé nézünk és remélem hogy ezeket együtt tudjuk megugrani. Az idő majd eldönti... Aztán újra makogok, kínomban alig tudok normálisan megülni a széken. De hát könyörgöm. Alig ismerjük egymást és máris nyugodtabb helyre akar menni. És a fura az hogy engem ez nem zavar, szívesen mondanám hogy majd nálunk megcsináljuk, de apa otthon van. Ez figyelmeztet rá hogy felelősség teljesen kell viselkednem, na meg nem igazán engedném Josht még a közelébe. Amilyen tapasztalataim nekem voltak és a kapcsolataim végkifejlete nem adtak több bizalmat apunak a fiúk felé. Elég pokróc a srácokkal és úgy érzem Joshnak és nekem is illene előbb jobban megismernünk egymást, várni hogy a vonzalomból valami érzelem legyen és akkor már biztosabban állítanám szembe apámmal. Szerintem ez így helyes. Amikor sértődötten szól, kínomban csaknem nyüszítek, de még idejében elfojtom a hangot. - Istenem, ne csináld... Mondtam hogy nem a te hibád.... Ne csináld - motyogom idegesen, aztán amikor hogy rájövök csak játék volt morcosan nézek rá. Én itt kínlódok ő meg viccelődik. Kurtán bólintok, próbálok lenyugodni miközben bátorítóan szorítja a kezemet. Halvány mosoly ül az arcomon, de látszik hogy még feszült vagyok, de ez majd elmúlik. Nem szándékosan nem vagyok még nyugodt, egyszerűen ez most így jött ki. Nem szólok, csak finoman kihúzom a kezemet az övéből, aztán az asztal ablak felé eső oldalára tolom a tányéromat, aztán felnyalábolom a papírjaim egy részét és az asztalra teszem. Érzem hogy a cselekvés folyamatosan lazít el, bár nem tagadom kis elégtételt akarok venni Joshon amiért először nem vette komolyan a kínlódásomat. Vizsgaidőszak van érzékenyebb vagyok... Kövezzetek meg érte. Csinos kis kupacba rendezem a papírokat, makd hirtelen ötlettől vezérelve felállok és Josh mellé lépek. - Beengedsz? - kérdezem a mellette lévő szék felé bökve az állammal. Nem mondanám hogy véletlen hogy én szeretnék belülre ülni, de ezt a világért sem vallanám be még magamnak se. Ahogy a "sarokba szorítás" nevezetű Josh vágyálom-akciót is igyekszem minnél messzebbre ásni, mielőtt még elpirulok. .
Nem mindig szeretek a dolgok elébe menni. Lehetséges, hogy jó, hogy tudom, Heily is képes hisztizni, de amíg nem tudom, hogy csinálja, nem is hoz a dolog lázba. Ráérek ezen akkor agyalni, nem? Biztos én sem vagyok mindig egyformán kedves. Bár türelemért -a mama szerint- valószínűleg kétszer álltam sorba, biztos hiányoztam valahonnan. Ergo, én sem vagyok tökéletes. A papírok összerendezésének ügyében új ötlet merül fel, de Heily az apjára hivatkozva elutasít. Megint játszani kezdek (valami sértődött tinit), de látva Heily arckifejezését, és mert ez nem megy jól nekem, szinte azonnal módosítok a hangvételen és a stíluson. Lehet, hogy ez nem elég, és magyarázkodnom kell? - Ó, csak játszottam, ne szívd mellre, kérlek- mondom, valódi Joshua hangon. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy ez vicces lehet. Heily ismét kicsit befeszült, és ez nem jó jel. Ugyan próbálok laza lenni, és tovább ugratni őt, most nem veszi a lapot. Inkább nekikezd a munkának. Elrendezi a salátás tálat, én pedig eltolom a pizzás tányért és a kávés csészét, hogy még véletlenül se boruljon ránk ismét. Vagy a papírokra. Figyelem Heily mozdulatait, és megpróbálom ugyanezt csinálni. A mellettem fekvő papírhalmot és a kis könyvecskét helyes kis kupacba rendezgetem. Ezalatt Heily feláll, és mellém lép, arra a helyre pályázva, amiről az imént a papírokat felszedtem. - Persze- mondom automatikusan, bár nem egészen értem, ennek mi értelme van. Sokkal jobba elfértünk egymással szemben. Felállok, hogy helyet biztosítsak neki, és közben Darylt keresem a szememmel. Ha észreveszi, hogy fészkelődünk, talán leszedi az asztalt. Nyugodtabb lennék. Ahogy Heily beül az ablak mellé, valami megváltozik. Megcsap az illata, valamilyen gyümölcs vagy virág lehet, bár nem ismerem jól ki magam az ilyesmiben. Enyhe pír van az arcán, és nekem megfordul a fejemben, hogy valami huncutság jár a fejében, így amikor visszaülök mellé, az ő széke támlájára teszem a kezem, kissé felé fordulok, és az arcát fürkészve kérdezem. - Mi a következő...? - kívánságod, mondja a szemem, de talán túl nagy merészség arra gondolnom, ő is csókot akart lopni tőlem; már nem az asztal fölött.
- Igyekszem - mondom kurtán, de azért mosolygok - Nem sértődtem meg - teszem hozzá megnyugtatóan megszorítva a kezét. Aztán felpakolom a magam mellett lévő papír halmazt az asztalra és nagyjából összerendezem, hogy ne álljon össze-vissza minden lap. Még van vele dolgunk, de lehet nem lesz a papír rendezgetésből semmi, legalábbis remélem. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve felállok, és mellé lépve kérdezem hogy beenged-e a maga melletti felszabadult helyre. Látom rajta hogy nem igazán tudja mire vélni a dolgot, de beenged. Feláll, én pedig bazsalyogva mászok be a székre. Miután leül, szándékosan úgy fordulok, hogy a térdeim a combjához surlódnak, hátamat az ablaknak támasztva nézek fel rá. Ő is felém fordul, bár csak a felsőtestével, keze a székem támláján pihen. Kérdésére a szemeim felcsillannak és valami feléled bennem. Nem fejezi be a mondatot, de mégis értem mire gondol. - A következő mi? - kérdezem halkan, miközben önkéntelenül dőltem előrébb, a szemeim csillognak mintha kicserélték volna őket zafirra. .
Felvetem, hogy papírrendezgetés céljából mehetnénk hozzá(juk) is, mire szinte dadogni kezd, hogy nem lehet az apja miatt. Nos, ha nem lenne ott az apja, talán akkor sem lett volna szerencsés, ha behív magához. Semmit sem tud rólam. (Vagy nagyon keveset). Néha meglep, milyen naivak tudnak lenni egyesek. Ez csak azért nem zavar, mert én is az vagyok. De ez titok. Ahogy manapság szokás, ahogy elnéztem a fiatalokat, illetve a filmekben is így szokás, bevágok némi durcit, de ez annyira nem rám jellemző, hogy nem is tudom hitelesen csinálni. Különben sem szokásom senkit érzelmileg zsarolni. Kevés dolog taszít, ez az egyik. A középiskolában gyakran láttam hasonlót, és már akkor is hátat fordítottam a dolognak. Heily viszont mintha kissé komolyan vette volna, és ezért meg kell nyugtatnom. Szerencsére, könnyen megy. Erre a legjobb bizonyíték, hogy közelebb akar kerülni hozzám. Arra kér, engedjem be magam mellé, az ablakhoz, és én engedelmesen állok fel, helyet biztosítva neki, hogy kényelmesen elhelyezkedjen. Viszont nem az asztal felé fordul, hogy az oda helyezett papírokra fordíthassa a figyelmét, hanem felém. A széke karfájára teszem a kezem, a felső testemmel felé fordulok, miközben érzem, hogy térdeivel combomnak nyomul. Lassabban szedem a levegőt, pedig a szívem gyorsabban kalapál. Kihívás van a mosolyában, a szemeiben, a testtartásában... és visszakérdez, látszólag ártatlanul. Ó, kis boszorkány, játszik velem, de engem sem fából faragtak! Se tuskó nem vagyok (remélem)... - ... a következő feladatod számomra? - kérdem, mintha nem érteném, mit is akart, és egy picit én is közelebb húzódom, fejünk úgy 30 cm-re lehet egymástól. Próbálom nem elveszíteni a fejem.
Esküszöm, hogy nem tudtam azt hogy nekem egy ilyen oldalam is van. Pedig nagyon úgy néz ki, hogy a testem és én magam is ösztönösen tudom hogyan kell viselkednem, hogyan mozduljak hogy Josh rám figyeljen. Egyszerűen csak aszerint cselekszem amit az ösztöneim és a vágyaim diktálnak. Térdem érzem, hogy a combjának simul, ahogy feléfordulok, de megeszküszöm az élő egy istenre hogy nem erotikus módon, ez csak amolyan... Hm, "érdeklődöm-mód"... vagy "Mire vársz még?!"- jelzések. Tényleg nem incselkedni akarok, vagy az agyát húzni, a finom előre dőlés sem a kéretés miatt történik, legalábbis én így gondolom. - A papírokat kéne... - motyogom nem éppen határozottan, majd az ajkamat rágcsálva nézek rá tovább még egy kicsit akaratlanul közelebb dőlve hozzá. Kezeim a térdem mellett markolják a szék ülését, pár tincs bohókásan csikizi az arcomat... Ja igen, kibontottam... - Meg... meg vannak jelölve az oldalak... - folytatom nem túl nagy meggyőződéssel, és nem értem miért beszélek még... Vagy hogy ő mire vár, de az biztos hogy nekem eddig tartott a bátorságom, amikor az előbb megcsókoltam sem tudom hogy pontosan honnan jött az a merészség ami miatt megtettem - A színek... tantárgyak... öhm... Pazar, már összefüggéstelenül hebegek habogok, nagyon közel van az arcunk a másikéhoz, és mindenki nyugodtan elhiheti hogy nem a papír rendezésen jár a fejem... .
- bocsi a rövidség miatt, még nem vagyok teljesen magamnál -
Heily mellém ül, és úgy vélem, finom jelzéseket ad, hogy esetleg repetát kérne abból a csókból, de mintha azt szeretné, hogy én kezdeményezzek, mégsem mondja ki. Helyette hebeg-habog valamit a papírokról. A szeme ragyog, még közelebb dől, már csak 20 cm van közöttünk, vagy annyi se, és rágcsálja az ajkát, miközben próbálok nem arra nézni. Bár a szeme veszélyesebb. - Szóval azt akarod mondani...- suttogom, szinte a szájába, hiszen én is közelebb hajolok, és cikázik a szemem a szeme és a szája között-, hogy tantárgyak szerint különböző színeket használtál? - teszem össze a szavakat, amiket csak elrebeg, és azon gondolkodom, mégiscsak ek kellene innen húzni, mert hamarosan közbotrányt fogunk okozni. Nem szeretnék megválni ettől a helytől. Túl jól főznek, sajnálnám a hasamat! - Akkor... Csapjunk a lovak közé, és utána... Utána jöhet a jól megérdemelt... khm... szórakozás-nevetek a lányra, megsimítom az arcát, és a papírokra vetem a figyelmem. Ha most megcsókolom, nem szeretnék megállni egynél, akarnék többet is, és nem fognak érdekelni a különböző színnel megjelölt papírjai. Hát nem látja, milyen hatással van rám? Hát nem érzi, hogy máris sokkal fontosabb ő, mint azok a papírok? Pedig ígéretet tettem, hogy segítek. Saját magam nehezíti meg a dolgomat! - Akkor először csak színek szerint csoportosítsam? Nagy levegőket veszek, relaxálok némán, és igyekszem arra figyelni, amire megkért. Ha gyorsan végzünk, talán még lesz rám egy kis ideje. Nem felejtettem ám el, hogy vizsgára készül! (És ő?)
Szétcsúsznak a gondolataim, elkezdek magyarázni de már az első kimondott szó után elvesztem a fonalat. Elég szánalmas dolog, de iszonyatos hatással van rám a közelsége és nem merek belegondolni hogy ezt a reakciót mennyi idő elteltével váltja ki belőlem. Félelmetes belegondolni hogy még csak órák teltek el, de én már szinte elepedve ülök a széken, arcaink alig pár centire egymástól. Az egész olyan, mintha egy hatalmas "Csókolj meg" felirat villogna a fejemben, akkora hogy szinte kiveri a szemét, még sem teszi meg és emiatt felmerül bennem a kérdés hogy mi baj van velem? Mégis miért nem csattan el még egy csók? Hiszen már az asztal sincsen közöttünk és egy kis csókolózás miatt nem okozunk közbotrányt, bár tény hogy sokan megbámulnának, de bármilyen meghökkentő most ezt sem bánnám... Furcsa dolog a vonzalom és azt hiszem kezdek átcsapni szánalmasba. Annyira sóvárgok és szomjazom egy kis szeretet után hogy lassan kész hülyét csinálok magamból. Azon csodálkozom hogy Josh szemei nem nevetnek még ki, bár igencsak jó színász, ki tudja mi kavarog a fejében. Mindenesetre ezek a gondolatok újra ködösek lesznek amikor szinte a számba suttogva tölt valami értelmet a mondanivalómba. Én kábultan bazsalyogva csak bólogatni tudok mint egy idióta. Na talán most... Már olyan kööözel van... Most... Gyerünk... De nem teszi meg, felnevet és azt mondja csapjunk a lovak közé miközben megsimítja az arcomat. Elpirulok, majd kicsit elszontyolodva fordulok teljes testemmel a papírok felé. Mégis mi a baj velem, hol ronthattam el? Túl rámenős voltam?! - Aham, az lesz a legjobb - mondom kelletlenül helyeselve a felszólítására, miközben pörögnek az agyamban a kérdések. Kicsit ködös tekintettel vizslatom a papírokat, kinyúlok feléjük, felmarkolok egy kupacot és a térdeimre helyezve görnyedek feléjük. Hajam az arcomba hullik, így kis szerencsével nem veszi észre mennyire agyalok a problémán ami talán csak az én fejemben létezik. De akkor is, mi a fene baj van velem!? Hol szúrtam el? Túl rámenős voltam?! Kérdése kiszakít az őrjítő gondolatok gyűrűjéből, laza mosolyt ragasztva az arcomra nézek fel rá, remélve hogy ez leplezi a bennem dúló káoszt és bólintok. - Igen, aztán majd otthon majd én sorrendbe rakom őket mikor nekiülök tanulni! - mondom, majd újra a papírok felé fordulok és válogatni kezdem őket. Piros, kék, sárga, zöld, lila, rózsaszín... Piros. Mi a fene baj van velem!? Zöld. Hol szúrtam el? Sárga. Túl rámenős voltam?! nRózsaszín... Megint piros... Kék... Azt hiszem meg fogok zakkani... Higgadj már le Heily! .
- színházban voltam, aztán este nem aludtam valami sokat -
Egyre közelebb vagyunk egymáshoz, és hajol ő is, hajolok én is, az a csók mégsem csattan el, pedig érzem, hogy vágyik rá, és vágyom rá én is. És nem tudom, miért állok ellent, mert nem akarok; talán, mert azt gondolom, hogy így izgalmasabb lesz a következő, vagy mert nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni magunkat, Darylt vagy a többi vendéget. Attól tartok, én nem tudnék megállni egy csóknál, az az egy is nagyon jó volt, amit olyan puhán adott az ajkaimra... Mama szavai jutnak eszembe, legyek mindig illedelmes, udvarias, kedves... És a csókról mindig azt mondta, az két ember magánügye. Már így is áthágtam a szabályait, de fogalmam sem volt, hogy eljutunk idáig. Kicsit incselkedem vele, ez így még játék, mégis kedves, nem tolakodó, sőt, ellenkezőleg, és benne van az ígéret... Mert vele szeretnék lenni, ameddig csak engedi, amíg lehet, de előbb csináljuk meg, amit kell, ha már itt kell, ezt a helyet választotta... Azt hiszem, nem erre a reakcióra számított. Az asztal felé fordul, és látszólag helyesel, de azért nem olyan könnyű engem megvezetni. Látszólag a papírokkal van elfoglalva, de túlságosan föléjük görnyed, ez a testtartás inkább arra emlékeztet, amikor valaki el akar bújni a világ elől (a haja mögé). Agyal. Szinte hallom, ahogy csattognak a fogaskerekek a koponyájában. - Ahogy szeretnéd- mondom neki finoman- de szívesen segítek abban is. Az összerendezgetésben. Vagy bári másban... Közelebb hajolok hozzá, és kihúzom a haját az arcából, ami most teljesen elválaszt bennünket egymástól. A haját a hátára rendezem, és a kezem ott marad, a tincseivel játszom, hozzá-hozzá érve a hátához, megsimogatva őt, vigasztalón. - Minden megvan?- kérdem érdeklődve, ahogy összerendezgetjük a paksamétákat. Remélem, sikerült mindent összeszedni, mert mióta szétszóródtak a papírok, eltelt egy kis idő; most nehezebb lenne megtalálni, ha elveszett volna valami. Aztán megkérdezem azt is, ami igazán foglalkoztatott az elmúlt percekben: - Minden rendben, Heily? - szeretném, ha rám nézne. Én felé fordultam, és nem vagyok hajlandó levenni róla a szemem.
Sebesen pörögnek a gondolatok a fejemben, próbálok megoldást találni arra mit és hol ronthattam el. Vagy hogy egyáltalán miért érzem magam ennyire lesújtva attól hogy nem csókolt meg... hiszen pont most volt szó róla hogy megpróbálkozunk a randizással és megnézzük milyen ha belőle és belőlem Mi lesz. Hiszen annyi idő van még hogy csókolózzunk és kibontakozzon a kapcsolatunk, hogy talán ő is felbátorodjon vagy nem tudom... Türelmetlen vagyok, élni akarok és érezni hogy megdobban a szívem és felpezsdül a vérem. Meg akarom ismerni, többet tudni róla. Kicsit megijeszt ez a hév ami tombol bennem, ez a vágy, hiszen olyan kevés idő telt el. - Ugyan, az már nem akkora dolog - mondom mosolyogva - Viszont.. majd segítenél hazavinni? Nem hiszem hogy örülnék neki ha még egyszer felborítana valaki ennyi cuccal... Meg a... Ekkor éreztem meg hogy közelebb hajolt hozzám, éreztem ahogy a leheletével picit meglebbenti a hajamat, majd finom mozdulattal söpri ki az arcomból a hajamat, majd a hátamra rendezi. El-el akadó lélegzettel, halvány pírral az arcomon érzem hogy a keze a hátamon marad és a tincseimmel játszadozik, megsimítva néha a a hátamat. Az ajkamat lágyan harapdálva nézek rá, könyökömmel a térdemre támaszkodom, hogy a kezembe tudjam fektetni az arcomat. Még mindig pörögnek a kerekek, azért rágom az ajkam. Általában akkor csinálom ezt amikor gondolkozom vagy tépelődöm valamin, önkéntelen reakció, próbáltam róla leszokni, de legtöbbször észre sem veszem hogy ezt csinálom. - Igen minden - nézek végig a papírokon, az oszlopok magassága alapján minden megvan, de ha nincs az se nagy baj, mert van otthon biztonsági mentésem. De ahogy elnézem nem lesz rá szükségem. - Minden rendben van? -kérdezi, tekintetét le sem veszi rólam. Tudom hogy nem kerülgethetem a forró kását, és hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot, de nem akarok görcsös lenni és főleg nem könyörögni azért hogy megcsókoljon. Azért annyira nincs nagy baj. - Persze, minden - mosolygok lazán, a fülem mögé tűrve pár tincset. Úgy csináltam mintha tényleg nem lenne semmi baj, mert valójában abban sem voltam biztos hogy van - Miért ne lenne? .
Úgy tűnik, akaratlanul sikerült megbántanom a lányt, akivel éppen más szándékaim vannak. Talán nem véletlenül ült mellém. Talán nem véletlenül ért a térdemhez, fordult felém, hajolt közelebb... Biztos most lúzernek néz, gondol... Én még mindig azt hiszem, helyesen cselekedtem. Nem kellene elkapkodni semmit (nem tettük meg máris?). Nem bántam meg semmit, és egyre inkább úgy érzem, igen, nekem erre szükségem van, élni és érezni akarok, érezni, hogy szerethetek és viszontszeretnek... Ah, béna vagyok ebben. A papírok rendezésébe fektetem az energiám és a figyelmem, de közben persze az én agyam is kattog. Sosem szerettem magam körül a feszültséget, és egyfajta vibrálás képződött közöttünk most Heilyvel, nem a kellemes fajtából. Megbántottnak érzi magát? Igyekszem minden szavammal megnyugtatni, hogy részemről minden oké, és készségesen állok rendelkezésére... - Persze, ajánlani is akartam. Hacsak apád le nem tépi ezért is a fejem- viccelem el. Lehet, ezt most nem kellett volna. Mindjárt ellensúlyozok, kihúzom a tincseket az arcából, a haját babrálom, a hátát simogatom. Szerencsére, úgy tűnik, a papírokkal minden oké, nem hiányzik semmi. Ennek ellenére valami továbbra is bántja. Mondhat bármit, a testtartása bizony, árulkodó. Kicsit bezárkózott. Mintha egy teknősbéka lenne, a könyökei a térdein, és a háta úgy begörbülve, mintha a lehető legkisebbre akarná összehúzni magát. - Nem tudom, Heily- mondom neki kedvesen- Azért kérdezem. Te is ismered a mondást, ugye: néma gyereknek anyja sem érti a szavát? Azaz, nekem elmondhatsz bármit, figyelek rád, meghallgatlak, de ne várd el tőlem, hogy a gondolataidban olvassak, mert ez még sosem sikerült, erre képtelen vagyok, és nem is várható el tőlem, tekintve, hogy nem is ismerjük egymást. Talán majd néhány hónap múlva jobban menne ez is...
- Ugyan már, apa nem olyan - mosolygok rá szem forgatva - De azért meg lehet érteni, hogy nem nézné jó szemmel ha a lánya szobájában lenne egy srác akit csak pár órája ismer a szeme fénye... Engem jó kislánynak neveltek... - mondom, de a számból ez a kifejezés inkább úgy hangzik mintha rossz dolog lenne. Igen, tipikusan én vagyok az a lány aki betartja a szülei szabályait és még nem igen tett rossz fát a tűzre. Persze itt ott volt már pár stiklim, de túlságosan tisztelem és szeretem a szüleimet ezért a szabályaikat szent írásnak tekintem legtöbbször. Na meg a megfelelési kényszerem határtalan, pontosan tudom a szüleim milyen viselkedést várnak el tőlem és igyekszem annak megfelelni. Pontosan ezért nem fogom Josht felvinni a szobámba, és ezért nem fogom bemutatni ma apámnak. Bár ma már megszegtem pár szabályt, de azokkal együtt tudok élni és senkinek nem kell tudnia róla rajtam és Joshon kívül. - És a fejletépés nem az ő stílusa - mélázok el - Ő inkább a... khmm... családi ékszereket teszi tönkre - persze viccnek szánom, apa még egyetlen bunkó exemet sem bántotta. Sosem ordított velük, tetlegesség sem volt. Maximum nekem hordta el őket fűnek fának, de szemtől szembe sose emelte meg egyikkel sem a hangját. Csak udvariasan értésükre adta, hogyha nem tetszett neki valami és halál nyugodtan mondta a szemükbe hogy a hátsó kertben kaparja el őket ha bántanak. Hát eddig ez a fenyegetés nem vált be... Mindegyik bántott... - Baj... az nincs - mondom megfontoltan, bár a kényszeredett laza mosoly még mindig az arcomon ül. Farkasszemet nézek vele, aztán sóhajtva feladom, nem verhetem át. Kiegyenesedem, majd gondolkozás nélkül (mert ha elkezdek agyalni biztos nem teszem meg) a mellkasának dőlök. Picit feszült vagyok, várom hogy ellök e, de ha nem teszi akkor ellazulok. Több szempontból is jó ez így. Egy közel van hozzám, amitől olyan hevesen dobog a szívem, hogy félő hogy ő is érzi. Kettő, ha a mellkasán nyugtatom a fejem és esetleg bele is temetem nem látja az arcomat és így nem vagyok olyan mint egy nyitott könyv... Legalábbis én ezt hiszem. - Nem vagyok biztos benne hogy van-e baj... Sőt... Fogalmazzunk úgy, hogy általában a türelmet az erényeim közé sorolhatom... - egy pillanatra felemelem a fejem hogy ránézzek - - de most kicsit sem általános a helyzet... .
Valami nem stimmel, de a kérdésemre nem válaszol őszintén, vagy csak jól titkolózik, én meg először igyekszem nem tudomást venni a dologról, és megfelelni a kívánságának, tehát rendezem a papírokat, és aztán arra is rábólintok, hogy segítek hazavinni a cuccait. Heily édesen forgatja a szemeit, megint túl komolyan vett, pedig csak viccelődni akartam egy kicsit, hogy oldjam a feszültséget, de mint mindig, ennek is volt értelme, mert egy csomó dolgot megtudok róla (és az apjáról). Feltételezem, hogy egyke, legalábbis egyedüli lány a családban, és az apja úgy vigyáz rá, mint valami hercegnőre. És az is kiderül, Heily még nem vált le róluk teljesen, hiszen alkalmazkodik az elvárásaiknak, meg is akar felelni nekik, nem szegül ellen... Jó kislány. Vajon mennyi ilyen él manapság a világon? Az biztos, hogy sokkal jobban örülök, hogy ilyen, mintha egy lázadó természettel hozott volna össze a sors. Be nem vallanám, de én is "jó fiú" vagyok, bárhogy is nézzek ki. Ez valamelyest biztonságot ad; ki ne félne egy kapcsolat elején, rosszul választott? - A családi ékszereket? - nevetem el magam. Nem értem. Gyöngysorokat tép szét, láncokat szaggat? Vagy a porcelánt töri? - Nekem nincsenek ékszereim- rázom a fejem, miközben továbbra is nevetgélek. Jelent ez valamit? Jót vagy rosszat? Közben a kezem már Heily hátán. Hiába próbálunk úgy viselkedni, mintha minden oké lenne, valami nem oké, a testtartása mindent elárul, és nem is hagyom annyiban a dolgot, próbálkozom nála, töretlenül, hogy megtudjam, mi bántja. Egy pillanatig farksasszemet néz velem, és nem tudom, miről árulkodnak a szemei, nem láthatom elég sokáig, mert nekem dől, én pedig automatikusan ölelem meg, mintha meg kellene valamitől védenem. És értelmezem a szavait. Türelem? Türelmetlennek érzi magát? - Miért érzed magad türelmetlennek? - a felfelé fordított arcába nézek. Kisimítok onnan egy tincset. A tenyerem az arcán "felejtem". Megint úgy érzem, szívesen csókolnám meg. Hogyan lehetséges, hogy néhány órája még azt sem tudtam, a világon van, most meg el sem tudom képzelni azt nélküle? Kifejezetten jó érzés őt így a karomban tartani. El sem engedném. De haladni kell, nem ülhetünk itt napestig. Amikor meglátom Daryl, intek neki, hogy fizetnék.
Értetlenségén felnevetek, vállaimat rázza a nevetés. Annyira édes, nem tudom elképzelni hogy még ne hallotta volna ezt a kifejezést hogy "családi ékszerek". Nem akarom kinevetni, sőt nem is teszem, én csak a helyzeten nevetek. - Hát Josh, ha neked nincsenek akkor lehet később bajban leszünk - halkítom le a hangomat, miközben nem tudom abbahagyni a kuncogást. Ha esetleg még mindig nem értené jelentőségteljesen (és nem mellesleg pipacs vörösre pirulva) lepillantok a családi ékszereknek nevezett testrész felé, a farmerja sliccéhez majd gyorsan vissza rá hogy még véletlenül se lehessen azzal vádolni hogy megbámulom. Eszembe sincs, már a gondolat is zavarba hoz, de valahogy meg kellett magyaráznom neki mit jelent a kifejezés ha egyszerűen nem érti. Az ajkamat beszívva várom mit szól, majd azért gyors magyarázattal elé sietek. - Nyugodj meg, nem fog bántani... - mondom, gyorsan - Tényleg nem olyan, ne vedd komolyan! Aztán nekidőlök, mire ő automatikusan körém zárja a karjait. Amint megölel ellazulok, úgyszólván belesüppedek, halk elégedett sóhaj hagyja el a számat, miközben a szívem még mindig őrült tempót jár. Kicsit bátortalanul, de annál lelkesebben fektetem az egyik karomat keresztül a mellkasán. Az első ölelés... Nagyon kellemes, megmelengeti a szívemet és annyira helyesnek érzem, hogy nem érdekel ki mit gondol. Jól érzem magam, hosszú napok óta igazán nyugodt vagyok, leszámítva a kis bakit a csókkal, és most először talán az életemben nem foglalkoztat a külvilág vagy az idő. Oké, az egy kicsit foglalkoztat, mert azért elég nehéz megfeledkezni róla hogy csak órák és nem hetek teltek el a megismerkedésünk óta, de már csókolóztunk és most összebújva ücsörgünk az elfogyasztott ebédünk és a hatalmas papírhalmok felett. Aztán tovább faggat, miközben én felé fordítom az arcomat egy kicsit megemelve. Elgondolkozva húzom el a számat, nem tudom hogyan magyarázzam meg neki úgy hogy ne hozzam saját magamat zavarba. Bár nem tudom, hogy csak az úriembersége miatt nem veszi észre a nyilvánvaló magyarázatot, vagy pedig tényleg nem érti. Kisimít az arcomból egy kósza tincset és legnagyobb örömömre a tenyerét az arcomon hagyja. Bájos mosoly ül az arcomon, megint az a lágy pír lepi el az arcomat és mint egy önkéntelenül hajtom bele a tenyerébe a fejem. Megfeledkezek róla pár pillanatig, min is gondolkoztam az előbb. Ez is egy tökéletes pillanat. Hihetetlen, azt hitem az embereknek és naponta csak egy tökéletes pillanat jár, erre nekem már nekem ma több is volt.. Az előbb... --kezdek bele lassan - nem csókoltál meg... És... én azt hiszem... Szóval azon kezdtem gondolkodni hogy mit ronthattam el és hol és hogy mi a hiba bennem... Kibukik az igazság, pedig nem akartam ennyire nyíltan elmondani. Beharapom az ajkamat hogy ne tudjam folytatni. .
Az apjával kapcsolatban tesz egy megjegyzést, amit nem tudok értelmezni, és visszakérdezek, bár sejtem, hogy valami információnak nem vagyok a birtokában. Zavartan nevetgélek, és Heily is felnevet, mintha valami viccet mondtam volna, aztán felvilágosít. - Ja hogy az...- mondom, mint aki felvilágosult. Családi ékszer. Sosem gondoltam rá így. És a kifejezést sem hallottam soha. Az információt elraktározom, és azt is, Heily úgy célzott rá, mint amire a későbbiekben szükségünk lesz. Jó tudni, hogy ő már ennyire előreszaladt az időben és az események alakulásában. Biztató kezdet. Aztán eszembe jut, mit is mondott, hogy az apja mit szokott tenni a "családi ékszerrel", és talán felvillanhat a szememben valami, mert Heily mindjárt mentegetni kezdi az apját. - Oké, értem a célzást. Majd a gatyámban tartom, hogy véletlenül se kerüljön a kezei közé- mondom, most már én is nevetve. Hihetetlen ez a lány! Már a testemnek dől, és némiképp le is nyugodtunk, inkább az előbbi csendessége az, ami még előttem van, mint rejtély, és meg akarom fejteni. Tudni szeretném, ha valamivel megbántottam, hogy lehetőleg többször ne fordulhasson elő. Nehézkesen, de kibukik belőle, és örülök az őszinteségének. Valahol erre számítottam (erre a válaszra), és ezért én is őszinte vagyok vele. - Tudod, a mamám arra nevelt, hogy legyek mindig illedelmes, és kedves... - elhúzom a szám, mert ennek talán nem tudok feltétlenül mindig megfelelni. Unalmas mindig jónak lenni, és a bohóckodás sem fér bele- és hogy a csók... az olyan személyes ügy, szóval...- kicsit zavarban vagyok, hiszen én is hágtam már át a szabályaimat- nem nyilvánosan kell művelni... Közben a kezeim jobban átkulcsolom rajta, véletlenül se tudjon kiugrani onnan. Belefúrom a szemeim az övéibe, és folytatom, mert ez az igazság, és úgy érzem, nem tesz gyengévé, ha elárulom: - Szívesen megcsókoltalak volna. Most is szívesen megcsókolnálak. Igazából szinte csak erre gondolok, mióta először megtörtént...- egyre halkabban beszélek. Mi is tart vissza, hogy megtegyem, most? Daryl. Megérzem, hogy közelít, hiszen az előbb én hívtam, hogy fizetnék. Megsimítom Heilyt, és elengedem, hogy elő tudjam szedni a pénztárcámat. - Egybe számolj, légyszíves- mondom Darylnek, hiszen én hívtam meg Heilyt a salátára, a kávéra (mindekttőre), szóval nem engedném, hogy ő fizessen, bármiért is. Rendezem a számlát, pár udvarias szóval elcsevegve Daryllel, hogy finom volt minden, és jól laktunk, elégedettek vagyunk... Ó, én sokkal elégedettebb, mint reméltem, de ezt megtartom magamnak. Szerintem látni rajtam. Daryl sem vak. - Mehetünk?- fordulok ismét Heily felé.
- Az bizony - harapom be az ajkamat és kicsit aggódva vonom össze a szemöldökömet hogy mit szól hozzá. Valami megvillan a szemében, ezért amilyen gyorsan csak tudom igyekszem megnyugtatni hogy nem gondolja komolyan senki a csonkítást vagy a mogyorótörést. Persze, apa komolyan gondolja minden egyes alkalommal, és csak nekem köszönhetik az a maroknyi exem hogy nem lettek áldozatok. Ha ne adja isten Joshsal is rosszra fordulnának a dolgok és szétmennénk őt is megvédeném, meg apának én sokkal fontosabb vagyok mint hogy a nyomába eredjen egy pasinak aki már nincs az életemben. Mindenesetre, most nem akarok erre gondolni, látom a zavarát ezért gyengéden megsimogatom a karját hogy lenyugodjon. Vele nevetek, de azért pici aggodalom csillan a szememben. - Nem akartalak megijeszteni, vagy ilyesmi - mondom röstelkedve - És apa sem egy vadállat, de jó látni hogy nevetsz rajta! Kiszélesedik a mosolyom, aztán már hozzábújok és a mellkasáról pislogok fel rá és bevallom hogy mi járt a fejemben. Az ajkamat rágva figyelek rá és hallgatom ahogy ő is színt vall. Kedvesen mosolygok amikor a mamáját és az ő tanításait. Igazán édes és aranyos hogy ő is ennyire szem előtt tartja azt amit a hozzá közel álló emberektől tanult, minden perccel egyre jobban kedvelem. Az a legjobb és a legszomorúbb az egészben hogy teljesen igaza van. Beletörődve sóhajtok és bólogatva helyeselek. Hihetetlen mennyire gyerekesen viselkedek, látszik hogy Joshnak helyén van az esze, hiszen teljes mértékig igazat kell benne adnom hogy a csók az csak kettőnkre tartozik. Mégis félre dobnám érte és a csók miatt a józan eszemet és ez kicsit megijeszt, talán túlságosan is benne vagyok a dologban és hülyét csinálok magamból. Aztán szorosabban ölel, én ügyesen mozdulok a székkel együtt, halk nyikorgás jelzi hogy közelebb csúsztam. A hangja minden egyes szóval csak halkul, szavai hallatán a lélegzetem is eláll, megint nagyon akarom hogy megcsókoljon. - Én is... szeretném... - suttogom kicsit rekedten, aztán a pillanat megtörik, mert jön a pincér és Josh fizet. Én elpirulva kibontakozom az ölelésből, és tapintatosan nem figyelek oda ahogy azt illik és megtanították. Legszívesebben lázadoznék hogy az egyik kávét én szeretném fizetni, azt amit kiöntöttem, de tanácsosabbnak láttam befogni. Nem szerettem volna hogy megharagudjon rám és elvégre ő hívott meg engem. Miközben ő fizet és udvarias csevegésbe elegyedik én belenyalábolom a táskámba két kupac papírt, majd a többit újra beleteszem a mappába amiből kihullottak. Szépen elrendeztem az asztalon a mappát, a táskát rátéve ültem és vártam. - Persze - mondom, bár nem túl lelkesen. Nem szívesen mennék még haza, de ma még tanulnom is kell, így mosolyogva felállok és felszedem a földről az állványt és a gépemet. A fényképező gépem táskáját a vállamra akasztom, majd Joshra nézek - Az állványt hoznád légyszíves te? Az a legnehezebb! .
with love from Hell
A hozzászólást Heily Austen összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 08 2014, 16:19-kor.
Szóval nem értettem félre... Elnevetem magam, ez az egész egy kicsit vicces. És értem a célzást, a kedves papát meg is értem. Ha nekem egyszer lányom lesz, legalább ennyire fogom félteni! Heily nagyon édes, azt hiszi, megijesztett az apjával, és tetszik, ahogy mentegeti, mert ezzel azt üzeni nekem, odavan érte. Mármint az apjáért. Aztán, miközben az ölelésembe bújik, kicsit megint komolyabbra fordítjuk a témát, és kölcsönösen vallunk egymásnak. Ő arról, hogy miért volt bánatos az imént, én meg arról, hogy nem sejtettem, a visszafogottságommal bánatot okozok neki... Már-már ismét kísértésbe esem, de most korábban szakít bennünket félbe Daryl, és fizetek, mint a katonatiszt, kicsit elbeszélgetve a sráccal, mert kedvelem, és mert mindig így szoktam. Szinte ismerősök vagyunk már, tekintve, hogy szinte naponta itt eszek. Míg én Daryllel rendezem az ügyeimet, Heily pakolászni kezd, aztán mire hozzá fordulok, már ugrásra készen áll. Mindent magára pakol, én pedig meglepődve nézek rá. - Ne viccelj! - mondom neki, és leveszem a válláról a fotós táskát, vállamra akasztom, majd ugyanabba a kezembe megfogom az állványt is. Nála van a mappa, és a kézitáska is, amibe -ahogy látom- belepakolt némi papírt is. Ha ügyes, szabad marad az egyik keze, ahogy az enyém is... - Így már sokkal jobb a súlyeloszlás, nem igaz? Elköszönünk Daryltől (én gondolatban az étteremtől is), és kinyitom az ajtót Heilynek, hogy gond nélkül ki tudjon menni rajta. Majd mellé lépek, és megfogom a kezét (hacsak nem tette át oda a táskáját). - És most merre menjünk? Lepakoljunk nálatok, aztán sétálunk még egyet, vagy ez csak a vágyálom marad mára? - reménykedve nézek rá. Úgy szeretném, ha szánna rám még egy kis időt!
Készülődünk, megyünk. Már pakolom magamra a táskáimat és megkérem rá hogy hozza Ő az állványt mert az a legnehezebb amit cipelnem kell. Meglepődve pironkodok, amikor leakasztja a vállamról a fényképezőgép táskáját is. Igazából az az egyetlen dolog a naplómon kívül amit nem szívesen adok mások kezébe, de értékelve a gesztust amitől nagyon meghatódtam nem szólok, csak bájosan mosolyogva bólintok igent a kérdésére. Gondolkodás nélkül fogom meg a szabad kezét, miután a vállamra dobtam a táskát, és felnyaláboltam az asztalról a kimaradt papírokat. Elköszününk, Josh ajtót nyit én pedig megint fülig elpirulva megyek ki. Hihetetlen mennyire udvarias és előzékeny. Megfogja a kezemet én meg túl áradó örömmel a szívemben szorítom meg azt. Teljesen természetes az egész, mintha mindig is így kellett volna lennie. Fejemben megszólal egy bugyuta Disney-filmes dal. "When its ment to be"... Állj le Heily, nem valami elcseszett Disney-mesében vagy, higgadj le. - Öhm, ami azt illeti pár saroknyira lakom arra - mutatok összefonódott kezünkkel abba az irányba amerre mennünk kellene - És nagyon szívesen bóklásznék még veled, de tanulnom kell... - teszem hozzá szomorúan fintorogva - Holnap vizsgázom... Ne haragudj, pedig szívesebben lennék most... hm.. veled... Szégyenlősen sütöm le a szememet és az ajkamba harapok. Ennél nyilvánvalóbban ki sem fejezhettem volna magam Nem baj Heily, megint sikerült magad ezüst tálcán kiszolgáltatni....
((szerintem ezt már zárhantánk, és kezdhetnénk egy újat, mit szólsz?)) .
Minden baleset nélkül hagyjuk el az éttermet; ami talán annak is köszönhető, hogy a csomagjai javát átvállaltam. Így legalább szabaddá vált az egyik keze, amit lazán megfoghatok (ujjait az enyéim közé dugja), és ez az érzés az újdonság erejével tölt el, és örömmel. Nem tehetek róla, ezek a dolgok az én életemből kimaradtak. Nem volt időm csajozni, és ha volt is valaki, akit tapiztam vagy csókoltam a mozi hátsó sorában a gimi alatt, azzal nem kívántam kézen fogva sétálgatni. Mi mégis úgy fonjuk össze ujjainkat, mintha ezer éve csinálnánk, bár nem csak ő pirul bele, azt hiszem. Nagyon édes, ahogy rám néz, szinte bocsánatkérés van a hangjában, ahogy elmondja, nem maradhat ma velem, mert vizsgája van. Ó, nem feledkeztem meg a vizsgáról, erről már beszéltünk, csak azt reméltem, talán egy kis időt lop még rám... De nem erőltetem. - Holnap is lesz nap, vizsga után is...- mondom neki, miközben elindulok vele abba az irányba, amerre mutatott. Nem érdekel, hogy csak pár sarokra lakik vagy a világ végén, feltett szándékom, hogy elkísérem, és nem azért, hogy megtudjam a címét, hanem azért, hogy ne ő cipekedjen, el ne gázolja egy másik "szekrény"... és hogy legyen lehetőségünk rendesen elbúcsúzni, mielőtt fixáljuk a randink időpontját. Nekem holnap is csak újságot kell hordanom, tehát 11-ig ki is alszom magam (utána is alszom, ha friss akarok lenni) Egy házhoz vezet, és megáll a kapujában. Gondolom, tovább nem mehetek, de a csomagjait még nem teszem le. Valahogy tovább segítenék neki, nem esne jól még az elválás sem... Húzom az időt. Pedig abból neki kevéske van. - Vidd be azokat, és kijössz ezekért- noszogatom- Nyugi, nem lógok meg velük...- nevetem el magam.
(Bennem még van legalább egy reagnyi mondandó, de aztán kezdhetünk újat.)
Az ajkamat rágcsálva várom, hogy mit szól ahhoz hogy sajnos nincs már rá időm a mai nap. Tényleg őszinte vagyok, amikor azt mondom, hogy szívesebben lennék vele mint hogy a jegyzeteim fölé görnyedve tanuljak, de sajnos az egyetemmel kötelezettségek járnak amiket teljesítenem kell. Talán most először az évben fordul elő, hogy nem szívesen ülnék le a könyveim mellé ami az újdonság erejével hat rám. Eddig nem volt még olyan hogy húztam volna a számat a Franceses kötelezettségeimre, de úgy látszik a mai nap tele van elsőkkel. Sugárzón mosolygok rá, amikor megértő reakciót váltok ki belőle, aztán engedem hogy vezessen abba az irányba amit mondtam neki. Persze, egy sarok után alig érezhetően átveszem az irányítást, hiszen mégis csak én tudom, hogy merre lakom. Ujjaink könnyedén fonódnak össze, minden nagyon természetes, mintha ezer éve csinálnánk és lennénk egymás mellett. Annyira furcsa, mégis annyira fantasztikus érzés. Hamar érünk oda a házunkhoz, egy tetőteres kisebb kertesházhoz. Nem hivalkodó, szerintem nagyon is otthonos és meleg a barackvirág színű falaival és a terrakotta cseréppel a tetején. Nem is beszélve anyukám virágairól amiket annyira szeret. Azért imád itt lakni, mert szinte egész évben virágba borulva áll a kert. Én nem vagyok annyira a virágok híve, de anya szereti őket még gondozni is így nekem sincs vele problámám. Megállok a kapu előtt, kelletlenül elegnedem a kezét, hogy a táskámba túrva elpszedjem a kulcsokat. Az ajkamat rágom miközben kinyitom a kaput majd ránézek. Nem tudom apa mennyit lát, pedig szívesen behívnám. Amikor elneveti magát bájos zsémbenő grimaszt vágok, majd pernyi gondolkodás nélkül felpipiskedem és megpuszilom az arcát. Elpirulva fordulok el és rohanok be a házba. Annyira alacsony vagyok hogy kissebb küzdelem a lábammal hogy felérjem, de nem számít. Miután bent vagyok lepakolok az előszobában a kis komódra. - Szia apa! - kiabálok be, majd miközben a dolgozószobából kiszűrődő választ várom a tükörbe nézve csodálkozom. Mintha nem is én lennék, a szemeim izgatottan csillognak, az arcomon rózsás pír... Szép... Mit szép gyönyörű, biztosan nem én vagyok az ott a tükörben. Miután apa kimorog valami "szia kicsim" féleséget újra kimegyek Joshoz, de nem nyúlok azonnal a cuccokért. Ajkamon van a "n menj" de túlságosan is jó kötelességtudó lánynak neveltek ezért csak a kapunak dőlve nézek fel rá és nem tudom mit mondjak. .
Kilépve az étteremből, rendesen felpakolva (nem is értem, hogy bírta el ezt a sok cuccot egyedül ez a törékeny csajszi), kézen fogom Heilyt, és abba az irányba indulok el vele, amit mutatott. Én már az első sarkon eltéveszteném az irányt (ami a továbbiakat illeti), de ő kiigazít, helyre pofoz, a helyes irányba terel. Útközben megbeszéljük, hogy -bármennyire szeretne is velem maradni- neki ma tanulnia kell, mert holnap vizsgázik, és én megértően reagálok, bármennyire is tiltakozik a férfi bennem, mert nem erre a válaszra számított. Végülis mit veszíthetek? Egy napot? Holnap éppen olyan jó nap lesz arra, hogy ismerkedjünk, mint a mai. Sőt, a mai nap is ajándék... Véletlenül találkoztunk, és annak ellenére, hogy elsőre kissé felbosszantottam, most mégis a kezemet fogja, és azt tervezgetjük, többször is találkozunk majd... Hihetetlen? Bár minden meghallgatásom ilyen egyszerű lenne! Sosem panaszkodnék! Heily egy keretes háznál áll meg , nem nehéz kitalálni, hogy itt lakik, amikor kulcsot kotor elő a táskájából. Mielőtt beszalad az első kör cuccal, kapok tőle egy puszit, és ez olyan kedves gesztus; szerencséje, hogy el van foglalva a kezem, különben azonnal utána kapnék, hogy visszahúzzam... De így van lehetőségem megnézni a kertet. Mamának biztos tetszene, nagyon takaros, szép kert, tele virágokkal. Látszik, hogy aki nevelgeti a virágokat, szerei is őket, mert minden a gondos odafigyelésről árulkodik. A kert elrendezése finom ízlésre vall, jó benyomást kelt bennem. Akármilyen kíváncsi vagyok, mégsem lépek beljebb, nem megyek kapun belülre. Megvárom, míg Heily újra feltűnik. Sugárzik az örömtől. Én legalábbis így látom, és énbennem is ugrándozik valaki, úgy gyomor tájékon. Vállamon a fényképes táskája, és kezemben az állvány, ő mégis a kapunak dől, mintha már nem akarná azokat elvenni tőlem. Nevetve nézek rá... - És mi jön most? - kérdem tőle, kissé zavarban, mert nem tudom, ő akarja-e az orromra kötni, hogy holnap hogy vizsgázik, mikortól ér rá, vagy nekem kell rákérdeznem, pedig tudja, hogy érdekel... Közelebb lépek hozzá, hogy szabad kezemet az arcához vezethessem, és a nyakára csúsztatom a tenyerem, miközben hüvelykujjam az arcán marad. - Megbabonáztál... - súgom neki, és aztán összeszedve a bátorságomat megkérdezem: - Hol és mikor láthatlak újra?
Nem tudom honnan merítem a bátorságot, de nem is érdekel. Mielőtt berohannék a házba felpipiskedem és puha puszit lehelek az arcrára, aztán elpirulva széles mosollyal az arcomon iszkolok be a házba lepakolni. Hihetetlen milyen messze jutottunk pár óra leforgása alatt, mintha egy teljesen új Heilyvé váltam volna mellette. Ijesztő a változás, de kész örömmel szokom hozzá, mert szebbnek és értékesebbnek érzem magam mint valaha. Csak remélni tudom, hogy ez az érzés sokáig velem marad. Miután köszöntem apunak és hanyagul ledobtam az első kör cuccot visszamegyek hozzá. Nem tudom fékezni a lábam, futólépésben közeledem hozzá, majd pironkodva dőlök neki a kapunak és nagyon nem szeretném elvenni tőle a cuccokat. Picit félek, hogy ha most elmegy elmúlik a délután varázsa és nem kapjuk vissza többet, pedig nem is vágyok másra csak hogy még több ideig legyek vele és még mélyebben érezzem ezt a fantasztikus valamit. Nem akarom elengedni, mert félek hogy felébredek és egy picit látszik a félelem a szememben, de nem olyan feltűnő. Nevet, amitől én is nevetek a szemeim ragyognak. - Ez egy nagyon jó kérdés - vigyorgok rá, majd fokozott izgalommal harapok az ajkamba ahogy közelebb lép. Erre vágyom az első csók óta, szinte türelmetlen vagyok. Amint keze az arcomhoz ér szemeim lecsukódnak és vigyorom lágy mosollyá szelidül, miközben halk elégedett sóhaj hagyja el a torkomat. Annyira más amikor ő ér hozzám, még sosem éreztem ezt. Keze finoman csúszik le a nyakamra, enyhén oldalra döntött fejjel nézek fel újra rá, miközben egyre mélyül az arcomon az a gyönyörű rózsás pír. Most érzem először gyönyörűnek a pirulásomat. - Pedig nem csináltam semmit - szabadkozom én is suttogva - Nincs bennem semmi különleges... Aztán örülök hogy feltette a kérdést, miközben akaratlanul, ösztönösen lépek én is közelebb hozzá, jobb kezem finoman simul a mellkasára. - Fél egykor, az egyetem melletti parkban? - szándékosan nem mondom meg hol, játékos fény csillan meg a szememben - Találj meg... .
Kézen fogva kísérem haza Heilyt. A cuccainak egy része az én vállamat húzza, de nem bánom; inkább az enyémet, mint az övét. Még inkább haragszom arra a fazonra, aki képes volt felborítani szegény lányt (Jesszus, mikor is?) A kapuban rövid időre elválunk, amikor beszalad az első kör holmival, - közben én megcsodálom a kertet- majd futólépésben tér vissza. Összemosolygunk, mégis zavart csend van közöttünk. Talán nekem kéne kérdéseket feltennem, talán neki kellene búcsúzkodnia... Nincs igazán tapasztalatom ilyesmiben. A holmija még mindig nálam van, de ő nem veszi el... Mintha azzal megszakadhatna kettőnk között a kapcsolat. Vagy csak én érzek így? Közelebb lépek, megérintem az arcát, kedves szavakat suttogok neki, hogy tudtára adjam, részemről nincs vége... Nem akarom, hogy vége legyen. Mintha forró lávát öntenének le a nyelőcsövemen a gyomromig, ilyen érzés rá nézni, ahogy elpirul, és behunyja egy pillanatra a szemét. Olyan nagyon szép, olyan édes! És szabadkozik... Mint mindig, most is, hogy ő nem is olyan... Pedig nekem elhiheti. Pár hónapja már itt élek, ebben a városban, de rajta kívül csak egyvalaki váltott ki részemről hasonló érdeklődést. Csak az illető családanya. Fiatal, igaz, de gyereke van, és ez lehetetlenné teszi, hogy komolyan számításba vegyem. Ahogy a kezem az arcára, anyakára siklik, megkérdezem tőle, mikor láthatom, és ő titokzatosan válaszol. Ismerem az egyetem területét, jártam már arra; az a park nem kicsi, ő mégis bújócskázni akar. A homlokára kap egy puszit, aztán elnevetem magam. - Rendben, ha meg mered kockáztatni...- ugratom. Naná, hogy megkeresem. Mégis állok ott, a szemeibe mosolyogva, várom azt a jelet, vagy engedélyt, vagy bármit, hogy akarja-e, hogy megcsókoljam, itt és most, vagy fél a papa haragjától, és be kell érnem egy olyan puszival, amit az előbb adott? Rajta múlik. Nem vagyok elég tökös, hogy kockáztassam, eltilt tőle a kedves papa. Vagy ahogy Heily mondja, elteszi a családi ékszerem "emlékbe"...
Már megint nem teszi meg. Itt vagyok, alig egy hajszál választ el minket és nem csókol meg, mégis mi baj van velem? Lehet csak nekem vannak olyan nagy elképzeléseim a szenvedélyről, vagy csak én akarok annyira csókolózni kettőnk közül. Te jó ég, a saláta! Biztos a fogam közé ragadt valami, vagy büdi a leheletem. De... Nem fintorog, nem értem, nem tudom felfogni. - Biztos vagyok benne hogy meg fogsz találni - motyogom - a másik lehetőséget számba se veszem. Mert nem létezik hogy megint ennyire félreismerjek valakit, bár tény hogy nem igazán haladtunk ezzel az ismerkedős dologgal. Még mindig nem csókol meg. Csalódottság csillan a szememben, majd szomorúan felsóhajtok. - Készülnöm kell - motyogom szememet lesütve, majd át eszem tőle a dolgaimat és csak állok. Az ajkamat rágcsálva gondolkozom hogy már megint mi a nyavalyét ronthattam el, miközben keze talán még mindig a nyakamon van, mert egy lépést sem tettem hátrébb. Fáj az önérzetemnek és legfőképp a picike kis érzékeny szívemnek és lelkecskémnek hogy így, hogy nincsenek fürkésző pillantások sem csókol meg. Csak állok, miközben nem akarok bemenni, reménykedem de van egy olyan balsejtelmem hogy az a csók jó ideig csak vágyálom marad, és ez a kisugárzásomon is érződik. .
Kezdőlap 
Pént. Feb. 14 2020, 20:58 by 
