Heily kifejezetten bájos lány, és azt hiszem, az után, hogy megmentettem attól a szekrénytől, kissé elrontottam vele a kapcsolatom. Szeretném megnevettetni, mert azt mondják, az a legjobb gyógyszer minden bánatra, és ha mást nem, jó lezárása (vagy kezdete?) lehet majd a kettőnk közötti feszültségnek. Nem igazán tudom, mit szeretnék, de amikor belemegy a játékba, merész ötletem támad, és Daryl cinkostársammá szegődik. Nem kell sokat magyaráznom, mit szeretnék, ő bólogat, hogy részéről rendben lesz a dolog, én meg úgy teszek, mintha most lépnék be az üzletbe (miután a kirakat üvegén át meglátom a lányt). Nagy bátran megyek oda hozzá, és megkérdezem, szabad-e a hely, ő pedig hellyel kínál engem. Az asztalon még mindig ott vannak a papírok, amit közösen szedtünk össze, és az a fotósorozat, amit a barátnőjéről készített, de nem tudja elkerülni a figyelmem, hogy egy új tárgy is az asztalra került: egy kis könyvecske. Ezt eddig nem láttam. Vajon ennek milyen szerepe lesz az új játékban? - Talán megzavartalak valamiben?- kérdem kíváncsian, de a kezem lazán összefűzöm magam előtt az asztalon. Tartom magam a játékhoz, hogy most találkozunk először, bár azt hiszem, ennek a tárgynak valamiféle jelentősége van. Mintha közölni akarna vele valamit, mert az alatt vette elő, hogy kimentem. Vajon rákérdezzek? Egyenlőre nem, döntöm el. Daryl mosolyogva közelít. Először a lány elé teszi le a salátát, majd elém a pizzát. - Kisasszony, ezt Önnek küldik- mondja Heily felé fordulva, és egy kettéhajtott papírlapot nyújt felé. - Jó étvágyat- mondja, és már nincs is az asztalnál. - Köszönjük- mondom Darylnek, aztán én is jó étvágyat kívánok az asztaltársamnak. Figyelmesen nézem a lányt. Fogalma sincs, én írtam azt a kis cédulát. Nekem meg fogalmam sincs, miért éppen ezt írtam. Talán csak arra vagyok kíváncsi, van-e humorérzéke. Vagy arra, meddig lehet elmenni nála... Látszólag a pizzám felszeletésével vagyok elfoglalva.
// A kis cetli tartalma a következő: "Ha volna kedve velem szeretkezni, kérem, mosolyogjon!" //
Nem értem igazán magamat miért mentem bele ebbe az őrültsége, de nincs merszem visszakozni. A Joshua arcán felvillant izgatottság nagyon ragadósnak bizonyult. Annyi biztos hogy, bár művészeti szakra járok Hollywood egyik legkreatívabb egyetemén soha nem találkoztam még ilyen emberrel és ilyen képtelen és semmilyen értelemben nem szokványos ötlettel. Végül is Sarah folyton papol hogy ne bújjak olyan mélyen a csigaházamba és ismerkedjek új emberekkel és csináljak olyan dolgokat amiket még soha azelőtt. Hát most itt van, beleugrottam valamibe amibe remélem soha többet nem lesz részem, mert elég kényelmetlenül érzem magam, annak ellenére hogy Joshua nagyon természetes és megnyugtató. Tehetséges színész, nem szabad elfelejtenem hogy erre még jó lehet rákérdezni, ha úgy alakul hogy a kapcsolatunk tovább fejlődik mint egy közös ebéd két idegen között. Aztán elkezdődik, megkérdezi szabad-e a hely én pedig hellyel kínálom és lezöttyen elém. Nem tudok mit mondani, kezdem kínosan érezni magam, de szerencsére Josh a helyzet magaslatán van, igazán profin csinálja. Amikor megkérdi megzavart-e valamiben szokásomhoz híven mélyen elpirulok, tekintetem szégyenlősen a megviselt könyvecskére rebben, majd vissza azokba a hihetetlenül kék szemekre. - Ugyan, dehogy - válaszolok gyorsan bájos mosollyal az arcomon - csak.. firkáltam... Beharapom az ajkamat, és újra a kezemben idegesen forgatott bögrére nézek. Sosem voltam jó az ilyen helyzetekben, nem vagyok se közlékeny és nem nyílok meg olyan könnyen. Szégyenlős és lámpalázas vagyok. Idegesen kortyolok egyet a kávéból, miközben kihozzák az ételt, a srác előbb elém teszi le a salátát. Kedvesen felmosolygok rá, majd meglepetten vonom össze a szemöldökömet amikor egy kettéhajtott papírt nyújt felém. - Nekem? - motyogom zavartan, miközben kétkedő pillantással veszem el a lapot. Szórakozottan megköszönöm még egyszer hogy kihozta az ételt, tekintetem gyanakvón rebben Joshra, majd körbe az étteremben. Nem tudom mire vélni a dolgot, idegesen rágcsálom az ajkam, miközben érzem hogy az arcom először elsápad, majd kipirul. Egyik kezemben még mindig tartom a bögrét, újat kortyolok miközben kinyitom a papírt és elolvasom a tartalmát. Köpni nyelni nem tudok konkrétan, a bögre hangosan koppan az asztalon. Szemeim hatalmasra tágulnak, miközben félre nyelek, mert éppen egy meglepett nevetés akar belőlem feltörni. Fulladozva kényszerítem magam hogy lenyeljem a kortyot, miközben rákvörösre pirulok, és küzdök a mosolygás ellen, de nem megy. Zavart, kényelmetlen mégis bájos mosoly ül ki az arcomra. Megszeppenve hajtom vissza a papírt és minél gyorsabban próbálom eltűntetni a fecnit, de a heves mozdulat közben felborítom a kávésbögrét. - Úristen - motyogom kínomban nevetve, rettentően zavarban vagyok, mindenfele nézek csak Joshra nem. Ezt biztos ő írta és legszívesebben egy kanál vízben megfojtanám, hogy ilyen kínos helyzetbe hozott, mégis idegesen nevetek, érződik hogy nagyon kényelmetlenül érzem magam és mintha kicsit megbántva is, hiszen sejthette volna hogy nem én vagyok a megfelelő lány erre a poénra, bármennyire vicces is. .
Úgy alakul, hogy újra megismerkedünk. Most nem kell megmenekítenem senkitől (legalábbis egyenlőre), egyszerűen csak kiszúrom magamnak az üzlet kirakatán keresztül, és leszólítom, ahogy egészséges fiatalemberek szoktak ismerkedni, ha elsőre megtetszik nekik egy lány. Közeledésem nyitott fülekre talál, mert hellyel kínál, aztán már megint kezdődik az az érdekes csendesség kettőnk között. Még csak rám se néz. Vajon ennyire érdektelennek tart? Nem változtatott semmit, ugyanúgy csendességbe burkolózik, mint először. Hát, akkor nyissunk. - Ó, értem- mondom határozottan- Abban én is nagymester vagyok- teszem hozzá büszkén. Bár fogalmam sincs, a firkálás nála mit jelent: írogatott-e, vagy rajzolt, én arra gondolok, hogy például remekül le tudom rajzolni például egy nyuszi fejét, vagy az elefántot hátulról. Kábé ötéves szint, ha jó vagyok magamhoz. Írni meg még kevésbé, nem arról vagyok híres, hogy tele lennék ötletekkel. Inkább utánzásban vagyok jó. Bárkit eljátszok. De ezzel már felsültem, szóval ezzel nem próbálkozom még egyszer. - Ó, elnézést, még be sem mutatkoztam, Josh vagyok- mondom gyorsan, ezt majdnem elfelejtettem. Pedig új ismerősök vagyunk! Alapvető, hogy tudjuk egymás nevét, nem igaz? Daryl megérkezik, és Heily örömmel veszi tudomásul, hogy megérkezett a salátája (mégsem volt olyan rossz ötlet!), és őszinte meglepődéssel veszi kézbe a cetlit (nos, vajon ez milyen ötlet volt?). Az egyik kezében még mindig a bögréje van, kortyolgat a kávéjából, én meg látszólag a pizzámmal vagyok elfoglalva, amikor koppan a pohár az asztalon. A koppanással egy időben a lány arcszíne is megváltozik, lesápad, majd elvörösödik, és furcsa, szaggatott hangokat hallat. Nem tudom eldönteni, röhögőgörcsöt kapott-e vagy köhög. Az arcszíne ide-oda változik. - Jól vagy?- ugrásra készen állok, hogy ha kell, hátba veregessem, elősegítve a valószínűsíthetően félrenyelt kávé szabad útját (felszínre vagy lefelé, mindegy), de akkor sikerül lenyelnie a kortyot. És feldöntenie a csészét, a maradék kávéval. Árad a barna lötty mindenfelé az asztalon, leginkább a szétszórt papírjai és a fényképei felé, és ne feledkezzünk meg a kis könyvecskéről... Villámgyorsan próbálok mindent elsöpörni az útból, mielőtt a kávé elérné, de némelyik papír így is megázik. A fényképek nagy része viszont és a kis könyvecske az ölemben landol, csaknem sértetlenül. A szalvétámat a papírjai és a csordogáló kávé közé próbálom dobni, egyúttal az egész papírhalmot a lány felé lököm... Már tudom, hogy nagy bajt csináltam. Nem csak azért, mert elázott néhány papírlap, és jobban széthullott a jegyzete, mint eddig bármikor (mióta ismerem), hanem mert Heilyhez egyáltalán nem illik az a néhány szó, amit írtam. Látom a zavarát, hallom az ideges nevetését, és nem tudom igazán eldönteni, ez minek szól, de úgy érzem, tisztában van vele, hogy a cetlit én írtam. Nem írhatta más, hiszen először jár itt. - Kérlek, ne haragudj, nem ezt akartam- mondom, kissé zavartan, és nevetve is, mert az asztalról a kávé most már az én gatyámra csöpög. Nem foglalkozom vele. A bocsánatkérésem akár a nagy rumlinak is szólhatna, de elsősorban a cetli miatt kértem bocsánatot. Heily nem tudhatja, de engem sem abból a fából faragtak, aki rögtön ágyba bújik akárkivel, aki megtetszik, vagy akivel szembe hozza a sorsa.
Legszívesebben megszakítanám az egész színjátékot, csak hogy elmondjam neki mennyire nem vagyok jó az ilyen szituációkban. Elmulasztott kötelességnek érzem, hogy nem figyelmeztettem mennyire szégyenlős vagyok és mennyire mélyen élek a csigaházban és ezt a dolgot nem segíti ha idegenekkel hoz össze az élet ilyen totálisan véletlen helyzetekben. Mégis csendben vagyok, az agyam szinte hallhatóan pörög ahogy próbál megoldást találni a problémára, még sem tudok megmukkanni. Nagy mázlim van hogy szemmel láthatólag Josh nem az a pánikolós fajta, és eléggé nagy rutinja lehet mert könnyen veszi a helyzetet, még így is hogy bármennyire szeretném sem könnyítem meg a dolgát. - Oh, szóval te is szeretsz rajzolni, meg írogatni? - kérdezem felcsillanó szemmel és picit büszkének érzem magam, de emiatt nem magamat dícsérhetem. A reakcióm totálisan őszinte és mélyen remélem hogy nem fog érni semmilyen kellemetlen szitu ami miatt meghátrálhatok. - Én meg Heily - mutatkozok be én is mosolyogva, gyomromban némileg oldódik a feszültség és a kezem sem piszkálja olyan idegesen a bögrét -Örvendek a találkozásnak! Hát igen, az illemmel semmi problémám tökéletesen működik a gépezet, kihozzák az ételt, felkötöm a hajam egy copfba hogy ne lógjon az arcomba evés előtt. Minden rutinszerűen megy, ami a balszerencsémet is ránkhozza. A cetli amit kaptam volt az egésznek az oka. Fuldokolva nevetek, aztán meg ügyesen felborítom a bögrét és kávéval áztatok mindent. Kérdésére éppen válaszolnék, de nem jön ki hang a torkomon, ijedten rákvörösre pirulva ülök pár pillanatig mint egy szobor és nézem hogy Josh menti az iskolai papírjaimat. Széles mozdulattal söpri az ölébe a jegyzeteim nagy részét a naplómmal együtt. Ekkor kapok észbe, a szalvétámat a kiömlött kávéra dobom, majd óvatos mozdulatokkal itatom fel vele. Elkeseredett sóhajjal látom hogy pár papírom így sem ússza meg a barna lötyis fürdőt, annak ellenére hogy Joshua már az én ölembe is söpri a papírokat. Hirtelen szakad fel belőlem a nevetés, bár még mindig kellemetlenül érzem magam, annyira komikus az egész helyzet. Annyira rám jellemző, hogy ilyesmi történik, hogy tönkre teszek mindent. Az asztali papírszalvéta tartóból kiszedek egy párat, majd gondosan elkezdem feltörölni a foltot. Az ajkamat beharapva kuncogok tovább rákvörösen, miközben fejcsóválva fel fel pillantok Joshra. Egyelőre nem szólok semmit, egészen addig amíg nagyjából fel nem takarítom a katasztrófát amit okoztam. A copfomból kiszabadult pár tincs keretezi az arcomat, ahogy kiegyenesedem, majd tekintetemet Joshra emelem. - Rád is kiöntöttem? - kérdezem bűnbánóan rágcsálva az alsó ajkamat, majd a nagy kupac szalvétát félre téve újra asztalhoz ülök. Bocsánatkérésére elmosolyodom és kínomban a tenyerembe temetem az arcom. - Nem a te hibád! - nézek ki ujjaim közötti résein keresztül - Ne kérj bocsánatot azért, mert én ennyire... hmm... Szégyenlős és zárkózott vagyok. Szólnom kellett volna, te ne haragudj! Nem akartam tönkre tenni semmit, egyszerűen csak... - mély levegőt véve az asztalra teszem a kezem és idegesen mintákat rajzolgatok a ragacsos asztallapra - Nehezen kezelem az ilyen helyzeteket, nehezen nyílik meg és ahogy mondtam rettentően szégyellős vagyok, ahogy gondolom már a pírból is leszűrted... Nagyon sajnálom... Szememből süt a bűntudat, a számat olyan vadul kezdem el rágni hogy csodálkozom hogy még nem kezdett el vérezni. Kezem idegesen jár az asztallapon. - Josh, tényleg nem akartam elrontani.. - motyogtam és a szememet lesütöttem. .
Újrakezdeni valamit, már meg sem tudnám fogalmazni, miért jutott ez az egész az eszembe, de akkor jó ötletnek tűnt, és arra gondoltam, valahogy megnevettetem ezt a lányt, kerüljön bármibe. Az új kapcsolatunk sem indul túl jól, Heily most is azt a benyomást kelti bennem, hogy sokkal fiatalabb a koránál (nem is kéne tudnom, mennyi idős!), kislányossága azonban most is inkább bájos, mint zavaró. Míg megérkezik a saláta és a pizza, megpróbálok szóba elegyedni vele, de rögtön első kérdésemre félreért. Azt hiszi, én is tudok "valamit". Pedig csak a firkálgatás megy nekem. Viszont azt már tudom, hogy ő mindkettőt műveli: ír és rajzol is. - Az ovisokat mindig le tudom nyűgözni...- mondom neki büszkén, és csak az álarcom mögött nevetgélek. Bár nem próbálgattam, időm sem volt rá, de azt hiszem, nem igazán jó a kézügyességem. Körvonalakat talán még le tudok rajzolni, felismerhető, hogy mit rajzolok (legalábbis, akinek élénk a fantáziája, felismeri), de árnyékolni például nem tudok. sem embert rajzolni. Az ember nekem kér karika, meg néhány pálcika. Hogy el ne felejtsem, bemutatkozunk egymásnak, most csak a keresztnevekre hagyatkozva, és Daryl ezt a pillanatot használja fel, hogy felszolgálja az ételeinket. Heily feltűzi a haját, és megkapja a kis cetlijét is, mire kisebb katasztrófa keletkezik; először ő kezd fulladozni, majd a az asztal a kávétól. Akármilyen gyorsak a reflexeim, néhány papírja így is megfürdik a kávéban, de a nagyját sikerül a saját, illetve Heily ölébe löknöm. Ahelyett azonban, hogy a lány "sopánkodni" kezdene, elneveti magát. Egy pillanatig csak nézek rá, nem tudom eldönteni, vajon ez is a zavartságának egyik reakciója csupán, vagy valóban mulatságosnak találja a helyzetet. Vagy a cetlire válaszol ennyire nyíltan? Bár ott csak mosolyt kértem, Heily egyértelműen nevet. Nem, utóbbit kizárom, annyira nem vallana a lányra. Igyekszünk feltakarítani a kiömlött kávét, amiből rám is csöpög már egy kevés az asztalról, de ez nem nagyon foglalkoztat. Mindent ki lehet mosni. Az asztal már majdnem tiszta, bár ragad egy kicsit, nedvesnek talán már nem nevezhető Heily tevékenységének köszönhetően. Észreveszi, hogy a nadrágom is kávés lesz, és láthatóan ettől is zavarba jön, de én igyekszem megnyugtatni: - Ne is foglalkozz vele- zavaromban én is elnevetem magam, aztán bocsánatot kérek. Fogalmam sem volt, hogy idáig vezethet néhány papírra vetett szó. Legszívesebben én is elbújnék a kezeim mögé, ahogy ő teszi. Ha lehet, még kislányosabb most, ahogy kikandikál mögüle, és úgy kezd szabadkozni. Olyan édes most, legszívesebben megsimogatnám, vagy legalább visszaigazítanám azt a tincset a füle mögé, ami a gumiból kiszabadult. - Hé, nem rontottál el semmit- mondom neki, még mindig mosolyogva. - Nagyon jól áll neked, ha elpirulsz- teszem hozzá, aztán az arca felé nyúlok, hogy a kezeit elvegyem onnan. - Semmi baj, hidd el!- keresem vele a szemkontaktust. Miért is haragudnék rá? Semmi okom rá. - Inkább egyél, aztán segítek összerendezni a papírjaidat, ha szeretnéd...- mondom, és a magam mellé csúsztatott papírhalomra mutatok. - Kérsz egy kávét a másik helyett?- kérdem, mert meglátom Darylt, aki felénk közeledik. Gondolom, le szeretné takarítani az asztalt, hogy ne ragadjon.
Észreveszem hogy néz miközben nevet, de nem szólok egy szót sem. Csak nevetek, hiszen annyira rám jellemző ez a szerencsétlenkedés és kislányos szégyenlősség. Meg aztán a nevetéstől nem is igazán tudok megszólalni, szóval inkább csak takarítok serényen, néha néha a fülem mögé tuszkolva és egy egy újabb szalvétát kirángatva tűntettem el a tócsát. Aztán a folyadékot sikerül feltörölnöm, az asztal száraz, bár közel sem tiszta, hiszen olyan cukrosan iszom a kávét hogy ragacsos maszatréteg maradt tőle az asztallapon. De legalább már nem csöpög több kávé Josh nadrágjára és a jegyzeteimet sem veszélyezteti a barna lötyi. - Megpróbálok - mosloygok rá, és egy kicsit megnyugtat a nevetése. A nevetés jó, kisebb tőle a feszkó bennem, bár közel sem vagyok nyugodt vagy érzem magam jobban. A szerencsétlenkedésem mindig belerondít a dolgokba, olyan mintha vonzanám az ilyen kínos helyzeteket. Kezeimmel takarom el az arcomat, vörös vagyok mint a rák és úgy magyarázok neki. Josh nyugtatgat, de valamiért úgy érzem nem igazán érti a helyzetet, bár ez marhaság. Az arcom felé nyúl megfogja a kezemet és letolja az arcom elől. Mosolyogva nézek a szemeibe. - Az egy dolog... Itt nem a pisulással van a legnagyobb baj - magyarázom tovább a fejemet ingatva- Hanem a szerencsétlenkedéssel. Nálam ez mindennapos eset hogy valahol felborulok, kiterülök, kínos szituációkba kerülök, mintha ezzel büntetne az ég amiért nem bírom ha rám irányul a figyelem. A kávé kiloccsantása is egy tipikus "Austeni-fordulat" ez egy igazi Heily-féle bénázás, ezért nevettem... Én... De nem tudom befejezni a mondatot, mert nem is tudom igazán mit akartam mondani. Csak szégyenlősen mosolyogva ingatom a fejem, megvonom a vállam és engedem hogy fogja a kezem (már ha még mindig fogja). Elhallgatok és végül már nem nézek a szemeibe, inkább zavartan az asztalon maradt pár csepp kávéra szegezem a tekintetem. Rosszul érzem magam a bénázás miatt, annak ellenére hogy bizonygatja hogy nem haragszik rám. Végül mégiscsak felemelem rá a tekintetem, sóhajtva fújok egyet felfele, hogy a szemembe lógó hosszabb tincs ne piszkálja a szempillámat. Lusta vagyok felemelni a kezemet. - Kevesebbért is megharagszanak az emberre - magyarázom, aztán felhívja a figyelmemet az evésre és újra mélyen elpirulok - És még az ebédelésben is megzavarlak, igazán pazar... - de inkább befogom, hiszen nem fejezte be még a mondatot. Csak hogy úgy érezzem csinálok valamit kicsomagolom az elázott szalvétából a villát és egy tiszta szalvétával letörölgetem róla a kávémaradékot. Amikor felajánlja hogy segít összerendezni a papírjaimat újra felnézek rá, arcomon széles mosoly ül. - Azt nagyon megköszönném - felelem, aztán én is észreveszem hogy közeledik a pincérsrác, újra nagyon mélyen elpirulok, görcsbe rándul a gyomrom. Josh kérdésére újra ránézek. - Oh nem köszönöm, elég volt az az egyet kiönteni! .
Azután, hogy kiborul a kávé, Heily teljesen zavarba jön, és bárhogy igyekszem megnyugtatni, úgy tűnik, nem járok nagy sikerrel. Azt magyarázza, hogy ő vonzza a bajt, vele mindig ilyesmi történik: elesik, vagy ügyetlenkedik, szóval számára kínos szituációkba kerül. Félig eltakarja az arcát, én pedig elhúzom a kezét onnan, egyszerűen csak látni akarom. Nem a kezeit, hanem az arcát, a szemeit. A zavara mögött ugyanis ott van a nevetése, a bája, ha rajzolni tudnék, tündért formáznék belőle, lepkeszárnyakkal, varázspálcával, csillámporral... Azon veszem észre magam, hogy nevetgélek, mint ő, pedig a nadrágomra csöpögött kávétól kényelmetlenül érzem magam. Megpróbálom kikapcsolni az érzékeléseimet (már ami a lábam illeti). Hol rám néz, hol az asztalt fürkészi, mintha onnan kaphatna választ (mi is volt a kérdés?), elfújja a haját a szeméből, és bennem ekkor tudatosul, hogy még mindig fogom az egyik kezét. Emlékszem, hogy érte nyúltam, hogy elhúzzam az arcából, de hogy hogyan maradt a kezemben az a kicsi kéz? Most azt veszem szemügyre. Apró és finom. Puha és törékeny. Sérülékeny? Mint a gazdája... Puhán megsimítom a kézfejemmel, aztán elengedem, miközben felhívom a figyelmét, elkezdhetnénk az evést. - Nem zavarsz, sőt, nagyon örülök, hogy itt vagy- mondom, még mindig nevetgélve- Képzeld, milyen unalmas lett volna most az ebédem nélküled... Figyelem, ahogy tevékenykedik, és közben azt is észlelem, Daryl közeledik, hogy rendbe tegye az asztalt. Kicsit ragad. Ő pedig nagyon figyelmes. Nem csak nekem, neki is eszébe jut a kávé, és annak ellenére, hogy az előbb azt mondta, nem akar még egyet kiönteni, Heilyre nézek, várakozva. - Biztos vagyok benne, hogy ezzel már ügyesebb leszel. Üzenetet sem kapsz mellé...- próbálok arra célozni, az egésznek én voltam az oka. Ha sikerül megegyezni, iszik-e mégis kávét (hiszen az itteni nagyon finom!), Daryl megint magunkra hagy, és immáron tisztára törölt asztalon kezdhetünk enni. -Jó étvágyat! Lassan eszem a pizzámat. Nem azért, mert nem vagyok éhes, hanem mert nem akarom, hogy hamar elfogyjon. Bár még vár ránk a papírjainak az összerendezése, mégis meg akarom állítani az időt.
Lopva figyelem ahogy a kezem tanulmányozza. Nagyon ügyelek rá, hogy egy egészen picikét se mozdítsam meg, elhúzni meg nem kifejezetten akarom. Nem is tudom mi ütött belém, nem tudom pontosan mi történik, de valamiért megbízom ebben a pasasban akivel alig egy órája találkoztam és kapart fel a földről az összes papírommal együtt. Kézfejével megsimítja a kezemet, most a szokásokkal ellentétben egy halványabb és bájosabb pír lepi el az orcáimat, aztán elengedi én pedig kicsit csalódott vagyok. Nem azt mondom, hogy nem tudnám mire használni a kezemet, de nem kifejezetten volt rá szükségem, szóval nem volt kifejezetten szükséges elengednie. Egek, milyen átlátszó körmondatokkal fejezem ki hogy jól esett hogy fogja a kezem. Nem értem pontosan miért köntörfalazok így magam előtt, de valahol ott lehet a megoldás hogy bármennyire is szimpatikus Josh és bármennyire is jó vele tölteni az időmet és a bénázásaimmal szórakoztatni lényegében még mindig idegenek vagyunk a másiknak. Nincs rá garancia hogy holnap vagy a héten újra látom, ahogy arra sem hogy egyáltalán Ő akar e látni. Lehet hogy csak természetéből adódóan ilyen kedves mindenkivel és én értem félre. Lehet a rosszabb eset is, hogy csak nagyon jól leplezi a hátsó szándékait, bár általában ügyesen átlátok az embereken és ilyen jeleket egyszer sem vettem észre a srácon. De akkor is úgy érzem hogy nem szabad semmire gondolnom, túlságosan sok ideig a vonzódás gondolatát forgatnom a fejemben, hiszen ha nem vet gyökeret akkor nem fog fájni. És ugyan ki szeretné ha fájna? Én biztos nem! Nevetgél, aminek szívből örülök, én már csak mosolygok de az is őszinte, kedves és látszik hogy minden figyelmemet neki szentelem. Pedig alig egy órája még tanulni akartam kávézás közben, de az már messze van. - Hmmm, maradj mellettem és akkor még a nyakadba is önthetem az a kávét és minden második órában fölkanalazhatsz a földről - jegyzem meg felnevetve, miközben a szememet forgatom - De az unalmas nem feltétlenül rossz - teszem hozzá kicsit elkomolyodva - Ha valami vagy teszem azt valaki unalmas kevesebb figyelmet kap, nem vetül rá folyton rivalda fény... Ha valaki sokoldalú vagy kétballábas élő és lélegző katasztrófa túl sokszor áll a tekintetek kereszttüzében... Kicsit idegesen köszörülöm meg a torkomat a mondandóm végén, hiszen tudom, nem sokszor vagyok ennyire őszinte vagy nyílt olyan emberekkel akikkel csak egy órát töltöttem el. Ez egy igazi kinyilatkoztatás volt, sejteti hogy nem csak a fényképezésben vagyok jó. Bár szeretem azt vallani hogy nem vagyok én tehetséges semmiben, mert akkor könnyen megúszom a dolgokat el kell ismernem hogy több dologhoz is értek. Amíg nem voltam ennyire lámpalázas kifejezetten szerettem énekelni, amit ma már csak a magányos szobámban teszek meg. Rajzolni is szeretek, de ezeket sem láthatja senki, ahogy az írásaimról sem hallhat vagy tud senki, kivétel néhány beavatott. És őket is a halálbüntetés fenyegeti ha kikottyantják, bár Sarah akkor már régen alulról szagolná az ibolyát ha tényleg betartanám a fenyegetést. Mázlija van hogy a légynek sem tudnék ártani. Aztán jön a pincér és Josh rá akar beszélni egy újabb kávéra, én csak mosolyogva a szemem forgatom. - Nem kifejezetten a cetli volt az oka - motyogom fülig pirulva - De... Jó, mégiscsak kérnék még egyet ha nem bánod, kezdek elpilledni és még haza is kell jutni... egyszer! Nem tudom miért teszem hozzá az egyszert, de úgy érzem biztosítanom kell arról hogy nincs ellenemre itt ücsörögnöm vele. Nem is beszélve arról hogy a szaván fogom fogni és összerendezzük a papírjaimat, mert sajnálkozva nézem hogy rettentően összekeveredtek. Mázli hogy rendszereztem őket és a papírok sarkait téma szerint színeztem ki, így csak színek szerint kell csoportosítani őket, aztán meg majd az oldalszám segít. Éljen a nulla magánélet és a stréberség! - Jó étvágyat! - mondom én is, a gyomrom meg ezt a pillanatot választotta hogy egy hatalmas, egyáltalán nem nőhöz illő módon korogjon egyet. Az ajkamat beharapva rákvörösen sütöm le a szemem a salátára és lassan kezdem elfogyasztani. Az étel isteni, kelletlenül ismerem be, szigorúan csak magamban hogy Joshnak igaza van, három falat után jobban és fittebben érzem magam. Legszívesebben mohón magamba lapátolnám, de nem engedem az ösztöneimnek, szépen illedelmesen kés és villa helyes használatával egy igazi jólnevelt lányhoz méltóan lassan rágcsálva eszem. A nagyi és az általános iskolai illemtanárnő büszke lenne rám.. - Amúgy régóta foglalkozol színészkedéssel? - kérdezem kiváncsian felpillantva rá két falat között. Úgy érzem éppen itt az ideje, hogy kibújjak a csigaházból és én is tegyek azért hogy jól működjön kettőnk között a társalgás. .
Szeretnék többet tudni Heilyről. Hogy miért, magam sem értem pontosan. Talán, mert nem tűnik nagyvilági nőnek, aki csaj dobálja bárkinek a kegyeit. Süt róla az ártatlanság, a sebezhetőség, és nekem erről az jut eszembe, talán védelemre szorul. Az pedig, hogy ügyetlennek vallja magát, csak tovább fokozza bennem ezt az érzést. Ennek a lánynnak nem egy tahó városi pasas kell, hanem valaki, aki a tenyerén hordozná. Nos, nem feltétlenül magamat tartom a legideálisabb személynek, de ha úgy hozná a sors, talán megpróbálkoznék vele... Úgy érzem, volt értelme újra nekifutni az ismerkedésünknek, mert most elmaradnak a bántó megjegyzések. Én nem bántom őt, ő nem iskoláz le engem, mintha ennek elsőre is így kellett volna lennie. Szeretném, ha ez így is maradna. Úgy érzem, működne kettőnk között a kémia, de én magamat sokkal jobban ismerem, ismerem az igényeimet is; lehet, hogy nem sokáig bírnék szűzies kapcsolatban maradni egy olyan lánnyal, mint amilyen ő. Ahogy ezek átfutnak a fejemen, az is tudatosul, hogy még mindig a kezemben van a keze. Nem húzta el, és most a pírt az arcán sem akarja titkolni... Megsimogatom, a kis kezét, és elengedem, arra hivatkozva, hogy ennünk is kéne... erről megint valami butaság jut eszébe, hogy talán zavar, és azon tűnődöm, vajon ki bánthatta ennyire ezt a lányt, hogy semmibe veszi magát. - Ajánlatnak nem is rossz- mondom neki, miután kis ideig visszatartom a levegőt; hiszen épp azt mondta, szívesen van velem!- Ha fel vagyok készülve a katasztrófára, talán el is tudom kerülni- teszem hozzá könnyedén, és megvonom a vállam. A katasztrófahelyzeteket is jól kezelem, egyébként, de szerintem ezt már ő is sejti. Aztán arról beszél, miért is nem rossz unalmasnak lenni. - Vitáznék veled. Én nem szeretek unatkozni. Mindig csinálnom kell valamit, különben úgy érzem, az életemnek sem lenne értelme. És ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy fel akarom hívni magamra a figyelmet. Mindent magam miatt csinálok, vagy legalábbis azért, hogy én vagy a szeretteim boldogabbak lehessenek. Nem vagyok önző, de fontos, hogy amit teszek, jó legyen nekem is...- Szavaimmal a szemléletén akarok kicsit változtatni. Nem feltétlenül kell csak arra gondolni, ki mit gondol rólunk. Egyazon viselkedés is számtalan véleményt szülhet. Hol van akkor az egyéniségünk, ha másokhoz igazítjuk magunkat? Értem azonban, hogy ez a téma érzékenyen érinti. Az előbb azt mondta, mindig ügyetlenkedik, most meg azt, emiatt sokan figyelnek rá. Hát nem lenne jobb, ha amiatt kerülne középpontba, ami őt is boldoggá teszi? Lehetséges, bár nem tudom, hogy most úgy van elkönyvelve, mint egy rakás szerencsétlenség, közben pedig sarjad benne az írói véna, fotózik, és rajzol... Én nem tudom megítélni, mennyire tehetséges, de azok a képek, amiket láttam, azok nem rosszak, az biztos! Daryl közben letörli az asztalt, segítségképpen felemeljük a még érintetlen ebédjeinket. Bár az ajánlatomra, hogy kérjen még egy kávét, ha már ezt kiöntötte, kezdetben tiltakozik, aztán mégis meggondolja magát. Daryl elmegy, mi meg falatozni kezdünk, figyelem őt is, ahogy minden falatot apróra rág. Botor gondolat, ha azt hiszem, miattam csinálja? Talán csak elhízni nem akar. Bár akkor nem inná mértéktelen mennyiségű cukorral a kávét... Néhány falat után máris látszik, hogy nagyobb élvezettel eszik, magamban elkönyvelem, hogy a saláta jó ötlet volt, és én is a pizzámnak szentelem a figyelmem (egy részét), aztán meglepő dolgot veszek észre. Heily tett fel kérdést, rám vonatkozóan. - Nem mondhatnám. A gimiben volt egy színjátszó csoport, és a mamát örvendeztettem meg néha a hülyéskedéseimmel, de nem nevezném ezeket színészi teljesítménynek- mondom szerényen. - Egyszerűen csak szeretek mások bőrébe bújni...
- A katasztrófa és én - forgatom meg a szemem - Lassacskán kezdem úgy érezni nem is kéne párkapcsolatra vágynom, olyan jól megvagyunk mi kettecskén... És a katasztrófának megvan eddig az a jó tulajdonsága hogy hűséges és nem ver át... - motyogom és nem is értem miért megyek ebbe bele. Nem tudom minek teregetem ki a szennyest Joshnak, miért szellőztetem meg hogy eddig ha szerelmes voltam mindig csak rossz vége lett. Igen, túl sok tapasztalatom van már a trófeagyűjtőkkel és az álszent férfiakkal akik még arra is képesek hogy elhitetik velem hogy bízhatok bennük és amilyen buta liba vagyok és naiv mindig elhiszem. Aztán már visszafordíthatatlan a dolog és azután szúrnak hátba, megkeserítve minden édesnek hitt édes percet. Még sem tudok annyira óvatos lenni mint szeretnék és nem tudok annyira zárkózott tüskés gombóc lenni mint egy süni aki megvédi magát a veszélytől. Mindig kiütközik mennyire szeretnék kibontakozni valaki oldalán, de eddig ez sose sikerült. Persze ez nem a lámpalázam legyőzését jelenti, hiszen azzal tökéletesen együtt tudok élni. Csak jó lenne valakivel együtt lenni, valakihez tartozni akiben megbízhatok annyira hogy lásson mindent ami bennem rejlik. Akinek félelem nélkül beszélhetek a legféltettebb dolgaimról, megmutathatnám az írásaimat, rajzaimat és önfeledten ülhetnék a zongora mögé vagy nyúlnék a gitár után, mert tudnám hogy nem akar megváltoztatni. Ez mindent és bármit megérne nekem, de ahogy halad az idő úgy érzem ez lehetetlen. Húsz évesen úgy érzem nincs senki Sarah-án és anyuákon kívül akiben maradéktalanul megbízhatok és soha nem is lesz. Szerelmes lehetek, de az mindig fájdalommal jár. A vonzalom mindig abba torkollik hogy megégetem magam, pedig a reménytelen romantikus lelkem sóvárog az olyan tűz után ami fájdalom nélkül lobog és sosem perzsel meg. - Vitázni? Valahogy sejtettem hogy lesz ellenvéleményed - kuncogok fel zavartan, aztán engedem hogy végig mondja amit szeretett volna. Hiszen én udvarias vagyok és ugye a kultúrált vita alapja hogy meghallgatjuk mindenkinek a mondanivalóját és azokat számba véve felelünk rá agresszívitás nélkül -Szerintem nem egészen érted amit mondok... Én is szeretek csinálni dolgokat, de nem szeretném ha rám figyelnének. De azok a dolgok amikhez én kedvet érzek és van hozzá némi tudásom is figyelemmel járnak, ha kikerül a kezem közül. Engem nem zavar a lámpalázam, együtt tudok vele élni, de... Néha jó lenne eldobni, csak ez nem így működik, főleg hogy én említésre sem vagyok méltó. Nincs bennem semmi, egy nagy rakat szerencsétlenségen és némi intelligencián kívül ami segít pár értelmes sort a papírra vetni. Ezt bárki meg tudja tenni akinek osztottak észt... És sose gondoltam hogy azért csinálsz bármit is mert figyelemre vágysz. És nekem tökéletesen megfelel ha homály és sötétség fedi a ténykedéseimet... Csak ugye a balesetek és egyéb katasztrófák mindig a tömeg közepén történnek ahol mindenki ép érzékszervekkel rendelkezik... Elhallgatok, miközben az ajkamat rágcsálva őt nézem. Már nem vagyok kínos helyzetben, kezdek hozzászokni a jelenlétéhez és mivel nem olyan kínos a téma nem akarom minden másodpercben lekapni róla a tekintetemet. És ez jó, nagyon jó. Aztán jönnek, letörlik az asztalt, készségesen feltartjuk a tányérjainkat amíg a procedura végbe megy aztán enni kezdünk. Magamon érzem a tekintetét, figyeli hogy eszem és jól esik. Kis pírral az arccal fogadom a figyelmét, de igyekszem úgy tenni mint aki nem is foglalkozik az egésszel, csak élvezi az evést illedelmes keretek között. Aztán hogy megszűnjön a csend és mert nagyon érdekel a válasz kérdezek tőle, amivel ahogy észrevettem az arca apró rezdüléséből meglepte. Ez jól esik, ezek szerint én is tudok meglepetéseket okozni, tehát nem csak az ő privilégiuma. Figyelmesen hallgatom végig a választ, miközben elgondolkozva lapátolom magamba a falatokat sorban és rágcsálom őket. - Szerintem meg az... Pontosan azért megy el valaki színésznek mert szeret mások bőrébe bújni - mosolygok rá kedvesen - Bárki előtt is szerepelsz azt teljesítménynek lehet nevezni és mivel úgy érzem, remélem jól, hogy nem szippantott be Hollywood akkor nem idevalósi vagy... Persze javíts ki ha tévedek, nem szeretnélek megbántani semmivel! De ha itt lettél volna gimis akkor szerintem már régen felfedeztek volna, vagy pedig te jártál volna castingokra amint abba a korba léptél hogy eljárhass... Amennyit én láttam tehetséges vagy, igaz nem sokáig jutottunk a játékban .
Nevetnem kell, ahogy magáról és a katasztrófáról úgy beszél, mintha szerelmespár volnának, és hiába emeli ki a kapcsolat előnyeit, azért ebbe nem kevés keserűség is vegyül, még ha megpróbálja elviccelni, akkor is. Igyekszem én is úgy felfogni, ahogy szánja, de a nevetésem is éppen olyan, mint a mondandója: felemás. Elképzelem őt és Mr. Katasztrófát, kéz a kézben. Talán nem is úgy. Összeakadt végtagokkal, állandóan felgáncsolva egymást, sosem szándékosan, inkább csak a sutaság miatt, és abban való törekvésben, hogy még szorosabban lehessenek együtt. Fájdalmas viszont arra gondolni, kik és hogyan sebezték meg ezt a kedves lányt. Vajon ezért ennyire kevés az önbizalma? Ezért érzi magát értéktelennek? A szavaiban önkéntelenül "kötök bele", én egy kicsit másképp látom a dolgokat, és igyekszem neki elmondani. Figyelmesen hallgat, bár látom a kétkedést a szemében. Piros pontot adok neki, hogy nem szól bele, hogy türelmesen hallgat végig. Én is meghallgatom őt, amikor reagál. - Kérlek, magadra ne vedd, de az előbb úgy kezdted a mondatod: "ha valaki unalmas". Számomra csak az lehet unalmas, aki semmit nem csinál. Ha teszem azt, ír, rajzol, énekel, fotózik, gyöngyöt fűz vagy csak szórakoztatja magát, máris csinál valamit, ergo, nem lehet unalmas. Maximum engem nem érdekel annyira a tevékenysége, mint mást. Szóval, én ebből indultam ki...- apró mosolyt küldök neki, hogy érezze, nem bántani akarom és megint csak nem kötekedni, ments Isten vitatkozni vagy veszekedni. A legszomorúbb, hogy ezen a téren is önbizalomhiányban szenved. Nem vagyok varázsló, a gondját nem tudom hipp-hopp megoldani, de szeretnék rámutatni egy-két dologra. - Gondold csak végig... Ha úgy érzed, jó, amit csinálsz, miért is ne amiatt kerülnél középpontba, ahelyett, hogy mindenki úgy könyvel el, te vagy Mrs Katasztrófa? - Rá akarom vezetni, hogy két rossz közül választhatná a kevésbé rosszat is. Azt hiszem, ha elismerést kapna, és ezáltal nőne az önbizalma, elhagyná a szerencsétlensége is. Ergo, önmagát üldözi ezekbe a szerencsétlenségekbe, mert szerencsétlennek is érzi magát. Míg Daryl az asztalt törli, van időm gondolkodni egy kicsit. Észrevettem, hogy Heily fesztelenebbül viselkedik már velem, mint korábban. Nem takargatja magát olyan gyakran, és az arcán a pír is egészen elhalványodott. Tudott velem szemkontaktust tartani, mégis csend telepedik közén, amikor már tiszta az asztal. Figyelmem próbálja csak terelni, vagy tényleg érdekli, nem tudnám biztosan megmondani, de rólam kérdez, pontosabban, hogy mióta foglalkozom színészettel. Meglep, hogy valaki, aki ennyire negatívan áll saját művészetéhez, hogyan tud ennyi optimizmust sugározni másokra? Egyrészről, nem ismer, nem ismeri a képességeimet sem. Arra alapoz, amit eddig kapott belőlem, pedig még semmit sem látott abból, amikor játszom. Hirtelen jön az ötlet, és a keze után nyúlok, hogy megállítsam benne a villát, amivel a salátáját falatozza. Eszembe jut valami, és egy pillanatig gondolkodom, csináljam-e vagy sem... Aztán, mivel úgy érzem, vesztenivalóm már úgy sincs, Woody Allent kezdem utánozni, az ő jellegzetes stílusát... Egy jelenet jut eszembe... És már mondom is: - "Csókolj meg!... Egész este együtt leszünk és nem akarom, hogy végig azon járjon az agyam, hogy még sosem csókoltalak meg. És utálnám, ha el kéne kezdenem valami kis izét. Most essünk túl rajta, és akkor nyugodtan tudunk vacsorázni, oké? Rendben van? És akkor az emésztésünkkel sem lesz gond. Oké?" W.A úgy fűzi a csajt, álmai nőjét, mintha az egésznek nem is lenne semmi jelentősége. A hangja szinte érzelemmentes, a beszédtempója hadaró, kapkodó. Vicces. Szeretem ezt a jelenetet. És akár rólam is szólhatna.
Visszavágását mosolyogva fogadom és egy kecses bólintással jelzem hogy értem, de nem szólalok meg. Felesleges lenne még egy pofont adni a semminek, mert két különböző ember vagyunk, különböző álláspontokon. Ő nem bújhat bele az én bőrömbe, hogy saját maga tapasztalja meg a kínt amivel küzdök és én sem vagyok képes egy napra a helyébe lépni hogy érezzem milyen csak úgy tenni a dolgokat annélkül hogy a rivaldafény nem egy ijesztő dolog, hanem egy barátságosan meleg és hívogató környezet. Persze azért nem vetem el az álláspontját, elraktározom későbbre hogy ha ez az ebéd már csak múló emlékkép csupán előszedhessem és higgadtan várakozó tekintet sortüze nélkül gondolhassam át. Nem hiszem hogy bármi is fog változni, de ennyit igazán megtehetek Joshnak hogy átgondolom. - Éppen itt a gond... Én TUDOM hogy nem jó amit csinálok - mondom, különös hangsúlyt fektetve a kulcsszóra - És én tényleg nem akarok középpontban lenni... Nem tudom ez miért hihetetlen, hogy valaki Hollywoodban úgy akar boldogulni, hogy nem lesik kamerák minden lépését és ballépését. Ha választhattam volna nem Los Angelesbe születek hanem egy isten háta mögötti kis Átlagosok városába valahol északon! Megvonom a vállam egy bájos kis mosoly kíséretében és részemről lezártnak tekintem a dolgot. Természetesen még meghallgatom amit Josh hozzá szeretne fűzni, válaszolok még ha van kérdése, de nem szeretnék sokáig ezzel a témával foglalkozni. Egyszerűen én ilyen vagyok és nekem ez tökéletesen megfelel. Szerető családban nőttem fel és fantasztikus lenne leélni egy életet, ahol alkothatok de nem kerülök középpontba, hogy valamit adok a világnak de az sokkal fontosabb mint az én személyem és kilétem. Sokan mondták már hogy csináljam az írást álnéven, ami nekem is megfordult a fejemben, de nem vagyok teljesen biztos még ebben a dologban. Így hát csak érlelgetem magamban, aztán meglátjuk mi lesz... De azt már most tudom hogy ha megcsinálom erről senki nem fog tudni, még Sarah sem. Elkezdünk enni és én meg kérdést teszek fel. Örömmel tölt el hogy én viszem tovább most a beszélgetés fonalát és feloldódtam már annyira hogy közel teljesen felszabadultan üldögéljek itt vele. Már nem ostromol annyi kényelmetlen érzés és még azt a nyavajás pirulást is kellemenek érzem mint inkább zavarbaejtőnek. Vígan rágcsálok egy falatot miközben válaszol, majd lenyelem és én is válaszolok. Kifejtem neki az álláspontomat és alig leplezetten bókolok neki, hogy szerintem jók a színészi képességei. Erre ő nem szól, én pedig újabb falatot lapátolok a számba és várom hogy megszólaljon. Megrágom, élvezettel nyelem le és újabb saláta darabkát és csirkehúst hányok villaélre, hogy kicsit gusztustalan legyek és már emelném a számhoz amikor megfogja az evőeszközt tartó kezem. Meglepetten pillantok le előbb a kezére ami megállítja a kezemet, a nagy tenyeret az apró csuklómon, majd elpirulva nézek fel a szemeibe, kíváncsian fürkészőn szégyenlősen bazsalyogva. Próbálom kitalálni mire készül, de mikor már éppen rászánnám magam a kérdésre megszólal. Nekem meg leesik az állam, szégyenlősen még jobban elpirulok ahogy a szemeibe nézve hallgatom. Tőkéletes utánzás, nagyon jól elkapta Woody Allent. És most már a nyakamat tenném rá hogy Josh direkt játszik arra hogy zavarba jöjjek. Kezében tartott kezem picit megremeg, de végig ernyedt maradt, sugározva hogy hihetetlen módom megbízom benne. A jelenet amit felhoz közel sem romantikus egy első csókhoz, de nem is merek belegondolni hogy ezt tényleg komolyan mondja. Biztosan csak a színészi játékát csillogtatja meg, hogy bizonyítson és őszintén szólva élvezem a műsort nagyon is, minden zavarom ellenére. Szégyenlősen nevetgélek. - Jól van Mr. Allen, ha nem vigyázol a végén még a pizzád is a nadrágodon köt ki...- dorgálom meg játékosan - Kezdek biztos lenni benne, hogy direkt hozol folyamatosan zavarba és élvezed hogy szégyenlősen bazsajgok és nem tudom mit tegyek... Hacsak... Az utolsó szónál sokatmondón csillan meg a szemem. Őrültség, de akarom hogy elcsattanjon egy csók. Alig ismerem és közel sem vagyok olyan biztos benne hogy én hozzá való lennék, de üsse kavics... Tényleg vágyom rá, és ha nem vak, már pedig nem az, és ha nem gyáva, az utóbbi szituáció fényében nem az akkor tökéletesen látja a jeleket. Ahogy a szemem csillan az utolsó szónál, a pirulásom mennyivel lágyabb és hamvasabb és a szégyenlős mosoly is tisztán tükröz mindent. Őrület... .
- Ezt te sem gondolhatod komolyan- csóválom meg a fejem, amikor ismét érvelni kezd. - Ha nem lenne jó, ha nem éreznéd jónak, nem is foglalkoznál vele. Szerinted én miért nem vagyok csipkeverő?- próbálom leviccelni a szavaim végét, jelezve, hogy ha nem akar, nem kell beszélnie róla. Csupán csak azt szeretném, ha elgondolkodna. Valami vagy valaki teljesen rátelepedett az agyára, mintha negatívan befolyásolná, és önmagát sem látja tisztán, annak ellenére, hogy ösztönösen teszi, amit örömmel és büszkén kéne csinálnia. Már csak egy dolgot teszek hozzá. - Minden rajtad múlik, és minden a te választásod. Valaki azért jön ide, hogy szerencsét próbáljon, te pedig éppen egy csendes helyre vágysz, ahol háttérbe vonulhatsz. Tudom, hogy most suliba jársz, de ki akadályoz meg benne, hogy megvalósítsd az álmaidat, ha nem te magad? Tudom, kicsit kiestem a szerepemből, hiszen elvileg nem szabadna tudnom, hogy még suliba jár, de ez a téma fontos, és úgy éreztem, itt a lehetőség, hogy kinyissam a szemét. Minden rajta múlik. Az ő döntésein. És bár látható, hogy mennyire mások vagyunk, mások a céljaink, másképp szeretnénk élni, ebben a pillanatban olyan erős rokonszenvet érzek vele, mint soha eddig senkivel. Talán ez adja meg a végső lökést, hogy "valóban" színészkedjek előtte, ne csak hülyüljek, mint eddig. Az Annie Hall-ból idézek neki. Woody Allen cinikus szövegeit amúgy is nagyon szeretem, és ez a jelenet akár rólunk is szólhatna, mindig halálra nevetem magam rajta. Az én célom is ez, nem a fulladás, ezért is nem engedem, hogy a műsorom közben Heily egyen... Ha félrenyel, egyértelműen az én hibám. A reakciója viszont sokkal több (és egészen más), mint amire számítottam. Szavai hatására félre tolom a pizzám, áthajolok az asztal fölött, egészen közel az arcához. Mindvégig azokat a csodás szemeit nézem, amelyek most úgy ragyognak, mintha lázas lenne. Érzem a leheletét az ajkaimon, olyan közel vagyok, de még mindig csak bámulom őt. Ha akarja azt a csókot, neki kell megtennie, a filmben is így volt... Remélem, nem értettem félre...
Őrület... Ami itt megy igazi őrület, bolondok háza. Másfél órája ücsörgök itt Josh-sal, úgy nyílok ki neki mint egy rózsa a természetfilm gyorsított képkockáin és hova jutunk. Beszélgetünk, nem törődünk semmivel, győzköd, érvel és én is ugyan ezt teszem. Repül az idő, kellemes a társaság minden szerencsétlenkedésem ellenére. Jól érzem magam és ha nem csalnak a szemeim és ha még mindig jó megfigyelő vagyok akkor ő is így érez. Minden jó minden szép, de egy őrültek házának érzem az egész szituációt, főleg miután elkezd Woody Allent játszani. Ennél nyilvánvalóbban nem is jelezheti hogy van valami vonzalma irántam, de aztán lehet csak én gondolom túl és csak játszik ahogy azt egy színésznek kell. Mégsem tudok nem eljátszani a gondolattal, hogy talán Josh is vágyik arra amire én, hogy találjon valakit és lehet az a valaki pont Ő. Jó, nem mondom hogy Ő a nagy Ő, de mégis van egy pici csilingelő dallam a fejemben ami azt súgja neki mindent elmondhatnék és megmutathatnék. Bármilyen titkomat rábízhatnám és nem szúrna vele hátba. Sokszor éreztem már ezt de valahogy ez mégis más volt. Ebben a pillanatban nem számított hogy nagyjából idegenek vagyunk egymásnak, hogy csak ma ismerkedtünk meg. Hatalmas rokonszenvet éreztem iránta, ahogy utánozta Woody Allent akartam hogy megcsókoljon, sőt talán még többet is de azt csak érzelmileg. Azért még nem ment el teljesen az eszem csak kicsit. Teljesen megbolondultam hogy egy vad idegen férfit szuggerálok hogy csókoljon meg, még sem tudtam abbahagyni. És erre a szavaimmal és a mimikámmal is felhívtam a figyelmet. Félre tolja a pizzát, amin nevetnem kellet, de nem azért tette amiért gondoltam. Nem a katasztrófa elkerülése miatt tette ahogy azt először hittem, hanem hogy ne lógjon bele semmije miközben áthajolt hozzám az asztalon. Arca egészen közel volt az enyémhez, mélyebben elpirulva néztem a szemébe és gyorsabban vettem levegőt. A szívem a tokromban dobogott, miközben a kérés hogy megcsókoljon könyörgéssé nőtte ki magát a fejemben, de nem jött közelebb. Várt... Rám várt... - Őrültség... .- motyogtam, aztán habozás nélkül de azért lassan hoztam be azt a semmi távolságot ami elválasztott minket, közben remegő kézzel toltam félre a salátámat. Így már nem akadályozott semmi, ajkaimat puhán az övéhez érintettem. .
Az az érzésem támad, hogy Heily rendkívüli módon hiányt szenved mind önbecsülésben, mind figyelemben, mind szeretetben. Ha lenne valaki, aki figyelne rá, aki biztatná, aki támogatná eddig titkolt szenvedélyei kibontakoztatásában, vagy csak ápolgatná a lelkét, hogy erősebb jellem, személyiség lehessen, talán a véleménye is megváltozna azokról a dolgokról, amikben most ilyen negatívan foglal állást. És ettől függetlenül... Megértem azt is, ha ő így gondolkodik. legalábbis azt a részét, hogy szeretne háttérben maradni. Olykor elnézem a bulvárlapokat, és eltűnődöm, milyen magánélete lehet a sztároknak, ha nincs olyan perce az életüknek, amikor nem les rájuk valaki kíváncsian? Amivel vitatkoznék, és amivel nem értettem egyet, azt is finoman próbáltam közölni vele. Ha nem találja jónak, amivel foglalkozik, nem is szabadna foglalkozni vele. (Csak abban az esetben, ha biztos benne, képes javulni) Miért foglalkozna azzal, ami bevallása szerint nem jó (értelme sincs), mint azzal, hogy megkeresse azt az egyet (kettőt, százat), amit szeret és amiben öröme van? Amiben a sikerét látja, amiben örömét leli? Daryl szakítja meg a társalgásunk, és aztán furán ereszkedik közénk a csend. Néhány perc múlva azonban már ott tartunk, hogy Woody Allent utánzom. Épp csak a szemüveg hiányzik az orromról. Arra számítok, hogy elneveti magát, éppen úgy mint a kis cetlinél (jut eszembe, az is W. Allen idézet), éppen azért fogom meg a kis kezét, hogy ne aspirálja a salátáját. Ő azonban nem csak kinevet, újabb katasztrófával fenyeget; félre is tolom a pizzát, mielőtt az ölemben kötne ki, és a metakommunikáció jeleinek engedelmeskedve közelebb hajolok. Ha nem értettem félre, nem lenne ellenére az a csók, és annak ellenére, hogy amikor belevágtam, nem kívántam ilyesmit elkövetni, tudat alatt talán mégis, mert a csillogó szemeinek és a nedvesen szétnyíló, hívogató ajkainak mégis nehéz (lenne) ellenállni. Megteszem az első lépést, közelebb hajolok hozzá, de a döntést rá bízom. Ha valamit félreértettem, nagy pofon lesz a jutalmam, ezt előre elkönyvelem. Elvégre nem vagyok túl jártas az udvarlásban. Hallom, hogy szedi a levegőt, látom pirulását, és még a carotis lüktetését is a nyakán, köszönettel a feltűzött hajának. Azt suttogja, őrültség, és majdnem hátrébb húzódom, amikor megközelít, és ajkát az enyémhez nyomja. Ó, egek! Ezer szikra röppen a fejemben. Szabályos tüzijáték, esküszöm, hallom még azt is, hogyan robbannak fel nagy dirrel-durral. És mégis, egyetlen köhhintés elég, hogy észre vegyem magam. Darylé. - Egy capucchino a kisasszonynak, négy cukorral!- mondja, és zavartalanul áll, minta mi sem lenne természetesebb, mint hogy az egyik vendég szinte fekszik az asztalon, hogy szíve hölgyét csókolgathassa. - Khm, izé... köszönjük- mondom zavartan, és visszahuppanok a helyemre, közben lopott pillantást vetek a velem szemben ülő lányra. Még soha nem láttam ennyire szépnek.
Éppen időben hajolok közelebb hozzá, a szó amit motyogtam hátrálásra késztette, láttam a válla feszüléséből hogy mindjárt visszaül. Pedig én akarom ezt, és ezért meg is tettem amire vártunk. Picit előre dőltem, fejemet leheletnyit oldalra fordítva simítottam ajkamat az övének. Szelíden, szégyenlősen csókoltam meg. a szívem a torkomban dobogott, olyan hangosan hogy szerintem az étterem másik végében is lehetett hallani. Fejemben szét csúsznak a gondolatok, tüzijátékok röpködnek körös körül, neki- neki csapódva pár gondolat foszlánynak. Szikrákat hányva homályosították el az elmémet. Minden tökéletes, olyan amilyennek lennie kell, annak ellenére hogy nem faljuk mohón egymás ajkait. Arra még nem lennék képes, főleg hogy egy asztal választ el minket egymástól. Egy köhintés és vége. Szétrebbenünk, én mélyvörösre pirulva, szendén bazsalyogva dőlök hátra a széken. Gyorsan felpillantok a pincérre, de nem tudok megszólalni, csak bólintással köszönöm meg a kávét. Érzem mennyire ég az arcom, de ez teljesen más, sokkal kellemesebb. Ez nem olyan a bár nyílna meg alattam a füld vörösség. Sokkal szebb árnyalatú. A szemeim csillognak ahogy Joshra pillantok, majd az ajkamba harapva sütöm le a szememet szégyenlősen. Még mindig picit gyorsabban szedem a levegőt és érzem hogy szívem vadul veri a mellkasomat. Csak hogy csináljak valamit, felnyúlok a copfomhoz és kihúzom belőle a hajgumit. Kényelmetlenül húzta már a hajamat, és ez az apró szabadság is kellemesen töltött el. Nem tudok mit mondani csak mosolygok keresek valami mondanivalót... De nem találok, a gondolataim még mindig kuszák, így csak marad a széles mosoly, az ajak rágcsálás. Beletúrok a hajamba, majd kezemet levezetem a nyakamra és úgy támasztom le a könyökömet, hogy közben a nyakamnál támasztom meg a fejem. Másik kezemen még mindig ott a hajgumi a csuklómra fűzve mint egy karkötő. Magam elé húzom a kávémat és lassan kevergetni kezdem. - Köszönöm - mondom, de nem igazán tudom megmondani mire értem, a csókra vagy a kávéra... De inkább úgy döntök a kávéra, mert egy csókot megköszönni elég nagy lúzer dolog. Bárcsak ne zavartak volna meg minket, de lehet jobb így. Hiszen ki tudja mit szán nekünk a sors és ki tudja milyen is valójában Josh. Szeretném ha olyanlenne amilyennek gondolom, de ismerem magam hajlamos vagyok beleképzelni és csak a jót látni valakiben és ez a csók nem segít a tiszténlátásban. Csak sűrűsíti a rózsaszín felhőket és a szirupot is ami lassacskán csöpörészik be a gondolataim közé. - Hm..... .
Azt hiszem, soha nem döntöttem még ennél ösztönösebben. Nem ismerem ezt a lányt, bár néhány dolgot tudok róla. De vajon mennyi alapot ez arra, hogy megcsókoljuk egymást? Azt hiszem, csak mindketten hiányoljuk a kedvességet az életünkből, ezért vagyunk kiélezve egymásra. A csók viszont meglehetősen erőteljes hatást vált ki belőlem, és rögtön arra gondolok, milyen lenne, ha... Daryl szakítja félbe a gondolataim, ahogy a csókot is. Visszazöttyenek a helyemre, udvariasan köszönöm meg a kávét, ami nem is az enyém, de attól tartok, Heily nem tudja majd megtenni. Ahogy ránézek, mintha ragyogna, csodaszép látvány. Kár, hogy nem értek a fotózáshoz, most csinálnék róla egy sorozatot. Egyértelmű, hogy zavarban van, a haját babrálja (kihúzza belőle a gumit, amit aztán a csuklójára fűz), rágcsálja azokat a telt ajkakat, és csak egy-egy pillantást vet rám. Késői reakcióként elrebeg egy "köszönöm"-öt, de Daryl talán már nem is hallja. Vagy az nem neki szólt? Heily már a kévéját kavargatja, én visszahúzom a pizzám magam elé, mert attól függetlenül, hogy megcsókolt egy gyönyörű lány (és én is őt), azért a gyomrom követeli a magáét. Vajon igaza van Woody Allennek, a csók jót tesz az emésztésnek? Szolidan elnevetem magam. Ezt a dolgot akár próbára is lehetne tenni. - Szeretnél egy szeletet a pizzából? - mosolyogva nézek Heilyre. Nem tudom, ki hogy van vele, ő most tud-e enni, jobb lett-e az étvágya, vagy teljesen elvettem... Istenem, nem vagyok normális! A legrosszabb az egészben, hogy úgy tűnik nekem, mintha Heily is elszakadt volna egy kicsit a valóságtól. Igazi Austeni romantikus lélek, le sem tagadhatná. Vajon egy ilyen szeleverdi pasasra vágyna, mint amilyen én vagyok? Még senkit nem tettem boldoggá... Igaz, nem is próbálkoztam vele. Lehet, éppen itt lenne az ideje. Mindent el kell kezdeni egyszer... - Heily..., ha akarsz beszélni róla...- mondom neki, mert hirtelen az jut eszembe, ez a lány soha senkit még nem bántott meg. Lehetséges, hogy engem is csak azért nem küld el a fenébe, mert nem akar/nem mer megbántani. Most még kibírnám... Azt hiszem.
Figyelem Josht miközben maga elé húzza a pizzáját. Elmosolyodom, hát igen, most már nem igen veszélyezteti az a katasztrófa hogy az ölébe döntöm, bár ebben nem lehetek soha teljesen biztos. Zavartalanul kavargatom a kávémat és habár a hangomat megtalálom hogy egy satnya "köszönömöt" kinyögjek, az agyam még mindig távol jár így csak csendben gubbasztok. Nevetésére felcsillannak a szemeim, kérdőn nézek rá hogy mi váltotta ki ezt belőle. Aztán megkínál egy szelet pizzával, de én csak szélesen mosolyogva nemet intek. - Nem köszönöm, még van a salátámból - mondom a mellettem fekvő tányérra bökök - Én inkább most kávézok... De egyél nyugodtan, ne várj rám! Bíztatóan mosolygok, aztán kicsit megkocogtatom a kanállal a csésze alját, hogy ellenőrizzem felolvadt benne a cukor, aztán ha kanalat kivéve a csészealjra helyeztem. A számhoz emelve a bögrét még alaposan megfújtam, nehogy megégessem vele a számat (jobb az elővigyázatosság, nálam sose lehet tudni) aztán kortyoltam. Jó érzés volt, ahogy az aromás italtól elaléltak az ízlelő bimbóim, majd a gyomromba érve melegséget árasztott szét a testemben. Élvezettel sóhajtottam fel, hiszen ez a kávé legalább olyan jó volt mint a kedvenc helyemen. De eközben nem feledkeztem meg a csókról sem. Nem akartam túl agyalni a dolgot, még sem tudtam leállítani a gondolataimat. Nem győztem figyelmeztetni magam, hogy lassítsak mégsem ment. Bár szerencsére az ilyenkor szokásos esküvő gondolata messzejárt, nem kell egyből cinikusnak lennie senkinek! Annyira nem vagyok naiv és buta aztán főleg nem vagyok! - Nem szeretném elrontani beszéddel - mondom gyorsan szégyenlősen mosolyogva - És az agyalással sem... De... Nézd Josh, sosem csináltam még ilyet... Én... Nagyon jó volt -folytatom izgatottan hadarva - Csak, még alig ismerjük egymást és félek hogyha felállunk innen ez nem lesz több mint egy játék, legalábbis neked... Mert én sajnos nem tudom annak felfogni, mert egy csók nem játék... Bármennyire is így gondolják manapság az emberek... Én... Megint csak fecsegek...Sosem voltam jó a spontán dolgokban, sosem voltam még spontán... .
Ki tudja, milyen csók lett volna a mi első csókunk, ha Daryl nem szakítja félbe? Nagyon finom volt, igazán puha és igen, visszafogott, mégis úgy robbant bennem, mint ezernyi bomba. Wow, és még egyszer wow! Visszazökkenni a valóságba, mint métereket zuhanni, eddig csak olvastam hasonlóról, de nem éltem meg, és azt hiszem, nem csak az asztaltársam van zavarban, hanem -meglehetősen- én is. A cinikus W. A. jut eszembe, a jelenet, a szavai, az emésztés, az étvágy... Nevetnem kell. Itt a pizzám. Megkínálom Heilyt is, vajon nála hogy működik a dolog, de szórakozottan leint. Ennyit tehát arról, hogy javul az emésztés. Majd írok W.A.-nak. Hehehe. Míg Heily a kávéját kavargatja és iszogatja, én javában pizzázok... pizzáznék, de nem tudom levenni a szemem róla, és az sem kerüli el a figyelmem, hogy milyen pótcselekvéseket végez (mert amit csinál, azok azok, ugye?) Nem tudom, még egy lánnyal sem beszéltünk az első csókról, de lehet, hogy Heily lesz a kivétel, szóval, ha valami zavarja, jobb, ha megbeszéljük. Hadarni kezd. Nagyon édes, ahogy beszél. még az evést is abbahagyom, úgy figyelek rá. Elmosolyodom, amikor azt mondja, nagyon jó volt. Aztán azt mondja, számára ez nem játék volt. Elkomolyodom. Erről beszélni kell. - Nézd... Nem kell, hogy véget érjen, amikor felállunk ettől az asztaltól...- Kinyújtom a kezem, és az asztalra fektetem, felfelé néző tenyérrel. Az ő döntése, hogy a kezét a kezembe teszi-e. - Tudom, hogy alig ismerjük egymást. De mi akadályoz meg benne, hogy megtörténjen?- Nézek rá kedvesen. Büszke lennék, ha ilyen szép barátnőm lenne. Büszke lennék rá, mert -mint kiderült- van egy csomó jó tulajdonsága. És van néhány rossz is, ezeken igyekeznék javítani. Miért is ne próbálhatnánk meg? De vajon mit akar? Mennyit akar? Hogy akarja? Talán ezekre a kérdésekre is csak az idő adja meg a választ. És ő... beérné-e velem?
Engem néz és nem eszik... Vagyis eszik csak alig, amin nem tudok nem vigyorogni. Őszintének vélem a reakciót, semmi hazugságot vagy mímeltséget nem veszek észre benne és ez őszintén benne. Eddig nem sokszor volt részem abban hogy hátsó szándék nélkül nézzem rá valaki. Furcsa érzés, de jó értelemben, tisztára felvillanyoz a dolog. Aztán mondja hogy beszélhetek róla ha szeretnék. Igaz nem szeretnék, mégis csak dőlnek belőlem a szavak, izgatottan hadarok, miközben a tekintetem folyamatosan az övébe fúródik és a kezem néha néha magyarázó mozdulatot tesz. Nem hadonászok, csak egyszerűen csinálnom kell valamit a kezemmel, önkéntelen mozdulatsorok, sokkal kifejezőbb tőle a mondanivalóm. Tisztán látom hogy elkomolyodik, nekem meg ijedten kerekednek ki a szemeim. Tudtam hogy nem szabadna beszélni, egyszerűen csak befogni a számat és sütkérezni a helyzet fényében és izgatottan várni. A gyomrom picire szűkült, aztán megnyugszom amikor beszélni kezd. Elmosolyodom, keze kinyúl felém az asztalon tenyérrel felfele, ismét enyém a választás. Kicsit furcsa hogy folyamatosan döntésre kényszerít, mintha ő nem lenne eléggé biztos a dolgában. Bár az valószínűbb hogy nem akar sarokba szorítani, de azt hiszem vele még azt is élvezném. Mindenesetre picit remegő kezemet belehelyezem az övébe és láss csodát a remegé elmúlik. Kis tenyerem belesimul az övébe, a tekintetem meg az övébe kapcsolódik. - Annak... nagyon örülnék - mosolygok fel szégyenlősen - Én is így gondolom csak... - az ajkamba harapva gondolkozom hogyan mondjam el - tudod én... nem vagyok jó az ilyen helyzetekben, mert túlságosan... Félek... Zavartan mosolyogva rágcsálom az ajkamat, miközben reménykedem hogy nem érti félre. - Nem... nem szoktak rám vigyázni... Sose és... ezért... - magyarázom tovább gyorsan mielőtt félre értené - Nem merek lépéseket tenni, mert... Általában a falnak megyek ilyenkor... Nem tudom hogy most miért sikerült, de érzem hogy jól tettem... Csak ez nálam nem sűrű... Na hát, ha eddig nem volt tiszta neki, akkor most még zavarosabbá tettem és ráadásul a hadarásom sem segíthetett sokat. Bár a szemeim még mindig csillogtak, nehéz volt erről a dologról beszélni. .
A csók után megint csak zavart csend telepszik ránk. Egyvalamiben biztos vagyok, én nem bántam meg, és Heily első szavai is biztatóak, hiszen azt mondja, jó volt... De aztán elbizonytalanít. Miért gondolja, hogy ez csak játék volt? Vagy a játék része? A kezébe adtam a döntést... Még sosem hallottam, hogy egy kapcsolat így kezdődjön el, de miért ne a miénk lehetne a kivétel? Éppen az, ami kétszer kezdődött el, először az utcán, amikor felszedtem a földről, és másodszor, amikor újrakezdtük a találkozásunkat (és a cetli)... Tagadhatatlanul az egyik legszebb lány, akivel mostanában összefutottam. Bár sok szép lány van ebben a városban (láttam is néhányat, beszéltem is néhánnyal), ilyen messze még egyikkel sem jutottam. Most sem volt szándékomban, legalábbis nem terveztem... Egyszerűen csak... Jött. Ó, eszemben sincs bántani, megbántani, kihasználni... Ezért is mondom neki, hogy nem kell úgy éreznie, ez csak játék volt. Kinyújtom felé a kezem, és megint csak rá bízom, akarja-e, hogy megfogjam az övét (egyáltalán a kezembe teszi-e az övét), és amikor megteszi, puhán kulcsolom rá az ujjaim a kezére. - Azt hiszed, én nem félek?- kérdem tőle halkan. Sosem volt komoly kapcsolatom. Lehet, hogy nagy nőfaló vagány benyomását keltem, de sosem szaladgáltam a csajok után. Nem is lett volna rá időm. Ráadásul Heily nagyon érzékeny, olyan, akit gyorsan meg lehet bántani, pedig nem is akarom. Ma már erre is volt példa, tisztán emlékszem. Félénken pillant rá, miközben rágcsálja az ajkát. És mint mindig, most is hülyeségek jutnak eszembe. De visszafogom magam. Nem lenne most jó ötlet hülyéskedni, amikor valami komoly dologról kezdünk beszélgetni. Rólunk. Még mindig fogom a kezét, és érzem, hogy az elernyed a kezemben, de a hangja még mindig vibrál, tele van feszültséggel, továbbra is hadar és keresi a szavakat. - A nagy kérdés az, kedves Heily...- kezdem lassan, megfontoltan, és megsimítom a kézfejét-, hogy van-e merszed kockáztatni? - Kihívóan keresem a tekintetét. - Itt vagyok én, váltottunk egy csókot, pedig a kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen. Akarod-e, hogy jobban ismerjelek, te akarsz-e jobban ismerni? Akarod-e, hogy naponta találkozzunk, bohóckodjunk vagy beszélgessünk komoly dolgokról, nézzünk filmeket, vagy olvassunk egymásnak szerelmes verseket... Akarod-e, hogy megcsókoljalak minden órában, minden percben, vagy amikor úgy érzem, szükséged van rám, vagy nekem rád? - Nyugodt vagyok. Mintha helyére zökkent volna valami.
Bármennyire zavarban érzem magam nem bántam meg semmit. Ami furcsa, hiszen alig ismerem és máris arra vágyom hogy kézenfogva andalogjunk a parton. Ujjai a kezem köré kulcsolódnak, én meg mosolyogva nézek le rájuk. Olyan jól néz ki együtt ez a két kéz. Meg akarom próbálni. Végre egy rendes srácot akarok magam mellé, aki nem csak azért néz rám így, mert kíváncsi a fehérneműmre és ami alatta van. Úgy érzem nem csak egy éjszakát akar. És remélem hogy a megérzésem most végre nem csal meg. - Elég magabiztosnak nézel ki, hogy megvalljam az őszintét - mosolygok rá - És mivel nem ismerlek, csak a megérzéseimre hagyatkozhatom, amik jók... De azért feltennék egy kérdést - próbálok komoly arcot vágni, de a szemeim kinevetnek és a szám is gaynúsan remeg a visszafojtott nevetéstől - Hány lánynál sütötted el Woody Allent? Aztán kitört belőlem egy szégyenlős kis kuncogás. Viccnek szántam a dolgot, mégis kicsit féltem a választól ami érződött azon hogy a kezem kicsit megfeszül az övében, bár nem annyira érezhető. Nem hiszem hogy mindenkinek játszaná a gaz csábítót, legalábbis nagyon remélem. Aztán hallgatom a monológját. Elgondolkozva nézek a kék szempárba, minden egyes kérdésnél lágyabb és lágyabbak lesznek az arcvonásaim és lelkesebb, szélesebb a mosolyom. Tisztán érzem a szívemben, még ilyen kis idő után is, hogy ugrani akarok. Bele akarok ugrani ennek a srácnak a karjaiba és megnézi mi sül ki belőle. Először az ajkamba harapok, úgy teszek mint aki nagyon gondolkozik és kivételesen jól játszok egész hihető a dolog. Úgy nézek rá mint aki bizonytalan a dolgában és komolyan nézek rá. - Akarom... - mondom nagyon komolyan, aztán az arcom hirtelen virul ki, a mosolyom széles, az arcom enyhe pírtól ragyog - Igen, szeretném... .
Egyre jobban örülök Heilynek. Nem az a fajta, aki minden pasast fel akarna szedni, és nem is olyan, aki könnyen vihető táncba. Az őszintesége - nyilvánvaló, hogy nem hazudik-, hogy fél, belőlem is ugyanezt váltja ki. Félek. Bevallom neki. Ki az, aki nem fél? Születésünktől fogva bennünk van egyfajta megfelelési kényszer: a szülőknek, egyéb rokonoknak, az óvodában, az iskolában, a középsuliban, a barátoknak, a csajoknak... Ha tudná, én milyen kezdő vagyok, el se hinné! Szeretném megnyugtatni, fogni a kezét, megsimogatni... Beszélgetni. Most mintha sokkal könnyebb lenne minden. A csók valaminek a kezdete lenne? Megvan rá az esély, és Heily szavai is ezt sejtetik. Ahogy fogom a kezét, Heily megváltozik, korábbi ragyogásához egy mosoly is társul, és aztán felteszi a kérdést... - Ha azt mondom, te vagy az első, elhiszed? - nézek rá komolyan. Játszottam már mások előtt, de sohasem csajozás céljából (igazából most sem), és általában csak röhögés volt a reakció, vagy olyan szövegek, hogy "neked ezt pénzért kéne csinálnod, Josh!" De még sosem kaptam csókot a játékomért. Hiába próbálja elkuncogni a kérdést, mindabból, amit eddig megtudtam róla, feltételezi bennem, hogy igenis komoly választ akar. Valószínűleg azt hiszi, sok csajom volt már. Biztos meglepődne, ha tudná az igazságot. Az akadozó vallomása után nem is marad más választásom, mint kérdések tömegét zúdítani rá. Soknak tűnik, de mind egyfelé halad, mégpedig arra, oda akarok kilyukadni, akar-e engem kapcsolatának, barátjának, szerelmének, nevezzük akárhogyan, hiszen még én magam sem tudom, mennyi lesz közöttünk. Valami elindult, talán nem szabadna veszni hagyni. Miközben beszélek hozzá, az arcát figyelem, azon belül is a szemeire fókuszálok, mintha minden rezdülését onnan tudnám kiolvasni, pedig a keze is árulkodó a kezemben. Nem válaszol azonnal, és már-már azt gondolom, talán túl sok volt ez így, egyszerre, de aztán -még mielőtt megszólalna- már tudom, hogy nem fog nemet mondani. Legszívesebben újra megcsókolnám, de csak morranok egyet: - Rendben, akkor így lesz. De most azt mondom, együnk. Meghalok éhen!- rá kacsintok, és enni kezdem a pizzát. Fél kézzel. A másikban még mindig fogom az övét...
Válaszán elnevetem magam. Nem tudok mást tenni, a szemeim csillognak, a vállaim bele remeg a kuncogásba. - Ha ilyen komolyan nézel akkor igen - vigyorogtam, majd megszorítottam a kezét - Nyugodj meg, nem terveztem hárpiaként kitörni akkor sem ha igen... De elhiszem, hogy nem tettél még ilyet! Most rajtam van a sor hogy komolyan nézzek rá. Fontos, hogy tudja, komolyan hiszek neki és nem csak azért mondom mert témát akarok váltani. Nem teljesen kérdeztem tőle komolyan a dolgot, inkább viccnek szántam és pont ezért fel voltam készülve olyan válaszra is ami nem feltétlenül nyeri el a tetszésemet. És amúgy sem akadtam volna ki, ha azt mondja hogy nem én vagyok az első. Találkoztam már ennél durvább dolgokkal is, szóval nem lett volna semmi bajom... Miközben beszél látom hogy figyel, én pedig igyekeztem uralkodni az arckifejezéseimen. Aztán a kérdések sora véget ért, nem volt más hátra mint a válaszom. Én már az első felhangzott kérdésnél tudtam hogy igen lesz a válasz, mindannak ellenére hogy csak nemrég ismerem, úgy érzem ebbe muszáj beleugranom. Bármi lesz is a vége, úgy érzem most végre találtam valakit akiért most végre talán tényleg megérdemli hogy ugorjak érte... Nem is érte, hanem vele. Aztán válaszolok, mire csak morran egyet hogy éhes. Felnevetek és megforgatom a szemem. Reméltem hogy újra elcsattan egy csók, de nem volt merszem előrehajolni, inkább csak engedtem hogy tovább egyem. - Jól van, együnk - vigyorogtam, és egy helyes kis pirulással fogadom a kacsintást, miközben én is visszateszem magam elé a tányért - Éhen ne halj nekem! Még mindig fogja a kezemet, azt a jobb kezemet amelyikkel normál esetben fognám a villát. Mázli hogy a bal kezemmel is legalább olyan ügyes vagyok, minden gond nélkül veszem balomba az evőeszközt és folytatom az evést. Jó a csend, de legszívesebben beszélgetnék, és nem szemben ülnék vele, hanem mellette. Mégis, kezem az övébe simul, ujjaim finom mintákat rajzolnak a bőrére, mint egy pótcselekvés. Szinte észre sem veszem. - Miután ettünk, összeválogatjuk a papírjaimat? - kérdezem mosolyogva. .
Én komoly vagyok, és ő kinevet. Hát milyen világ ez? Úgy kuncog, hogy a vállait is rázza a nevetés. Elsőre azt hiszem, nem hisz nekem. De aztán megszorítja a kezem, és szétfoszlik belőlem az a kényelmetlen érzés. Sokat jelent nekem, hogyan néz rám. Mintha a szemei többet mondanának a szavainál. - Hárpia? Te?- húzom fel a szemöldököm. El sem tudom képzelni. Egyre inkább az az érzésem, próbálkoznom kellene... Valami mással, valami többel. Heily kedves lány. És, ha olvasni tudok a sorok között, azt mondta, szeretne többet annál a csóknál. Villámgyorsan mérlegelek, és arra jutok, nekem éppen úgy szükségem van szeretetre, ahogy neki. De most is az ő kezében van a döntés. Eszembe nem jutna erőszakosan rátukmálni magam vagy letámadni őt. A romantikus énje válaszol, nem a racionalista, mert igen mond. Eddigi olvasmányélményeim alapján nekem most idegesnek kéne lennem, de fura mód, nyugodt vagyok. Cseppnyi izgalom sincs bennem, szorongás, vagy efféle káosz. Mintha tudnám, ez nem is lehetett volna másképp. Válaszára áldást adok, aztán rámorranok, hogy együnk. (Ez már újra játék; részben W.A. -ra célozva, hogy a csók milyen jót tesz az emésztésnek, részben a valóságra: valóban éhes vagyok.) Megforgatja a szemeit, és felnevet, de aztán ő is maga elé húzza a salátáját. Ahogy nézem, valami nagyon furcsa, és sokáig nem jövök rá, mi az. Bal kézzel eszik. Jobbja az ellazított kezemben, kihúzhatná, de nem teszi, inkább rajzolgat a tenyerembe. Furcsa érzés. Szokatlan. A pizzám ehetőre hűlt, nem is sokat teketóriázok vele, belapátolom, ahogy szoktam. Heily a salátáját eszi (és még ennek is kifejezetten csak örülni lehet), és már csak egy szelet pizzám van, amikor megkérdezi, összerendezgetem-e vele a papírokat. - Persze, már megígértem- nyelek egy nagyot, aztán megkérdezem- De mit szólnál, ha mindezt nálad csinálnánk? Bár elég nagy az asztal, és már nem is ragad, még mindig van kávé a csészéjében. Sosem lehet tudni... Mellesleg, megtudhatnám, hol lakik. Milyen a szobája, milyen tárgyakkal vette körül magát, milyen könyvei vannak, milyen zenét szeret. És talán... nem csak a papírjait rendezhetnénk össze. Nem akarok ráugrani, de a csókjából nem volt elég.
Kezdőlap 
Pént. Feb. 14 2020, 20:58 by 
