Lent vagyunk a kocsiban, letudva már a témát ragtapaszról, kajáról. Csak a legfontosabb dolog maradt hátra. Tulajdonképpen erről szólt az egész este, vajon van-e, működik-e közöttünk az a bizonyos kémia, vagy a tegnap éjjel csak az alkohol hatása alatt volt?
Tudom, érzem, hogy több időt kellene adnunk egymásnak, hiszen a mai nap is felemás volt, mert sokszor zavarba hozott, néha kiakasztott, de összességében nagyon jól éreztem magam vele, és olyan sokat nevettem, hogy szinte fáj a hasam.
Előveszem minden tudásomat és komolyságomat, mert hatással akarok lenni rá, legalább annyira, ahogy ő van rám. Érzésem szerint talán ő gyorsabban haladna, neki nem gond, hogy nálam aludjon, hogy lefeküdjön velem, ha kíván, hiszen így éreztem reggel is (nem beszélve a tegnap estéről).
Bennem nagyon is nagy a vágy, hogy vele legyek, de nem tudom, el akarok-e odáig jutni, hogy ma este megtörténjen. Nem akarom, hogy megbánja, hogy megbánjam, nem akarom, hogy bármelyikünknek csak egy kaland maradna ez az egész. Megosztom vele a vágyaimat, mert nem mondja ki, ő mit szeretne, és talán itt gondolom először, hogy rosszul ítéltem meg az elmúlt órákban.
Pozitívan reagál, és mert mosolyog és mert nem kezd hosszú fejtegetésekbe, azt hiszem, szavaimat megértette úgy, ahogy szántam, így nem kell visszakérdeznem, biztos-e benne. Különben is, felnőttek vagyunk.
- Köszönöm.
Kezemben tartott kezét ismét a számhoz húzom, mint a moziban, megint megpuszilom, kicsit hosszabban, mint odabent. Aztán gyújtás... Indulunk.
Már nem vagyok ideges, nem érzem magam úgy, mint egy kamasz. Tudom, hogy mit szeretnék és kivel. Bár rögtön elindít az agyamban valamit, és napokra, hetekre előre tervezek, örülök ennek a pillanatnak, és ezt ős is tapasztalhatja, láthatja, mert amikor csak lehet, megérintem a kezét és mosolygok.

Bár az egész napunk mondhatni, egymás feltérképezéséből állt, apró puhatolózásokból, vajon mennyire az alkohol befolyása volt az, ami az éjjel vagy ami hajnalban történt, illetve mit és mennyire kell komolyan venni, a sok-sok nevetgélés, bohóckodás, és ugratás után mégis komolyra fordítjuk a szót.
Talán azt hiszi, még mindig ugratom, ő is bolondozik egy kicsit, de aztán semmi kétséget nem hagyok felőle, hogy komolyan beszélek. Azt hiszem, Gwen példáján megtanultam, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes, így nem célozgatok, nem beszélek mellé, hanem kimondom, amire gondolok, lesz, ami lesz.
És abban, amit elmondok, van talán sejtelmesség, hiszen nem mondom, hogy feküdjön le velem, mert őrülten vágyom rá, mert magam sem tudom, a testem akarja csak, vagy teljes szívemmel szeretném. Becsapni pedig nem akarom. Megtanultam a vágyaimat uralni, így nem okozna problémát várni rá. (A saját elveim mellett pedig jobban is szeretném, ha nem mondana rögtön igent a szexre. Vagy legalábbis nem provokálná.)
úgy érzem, megérti a szavaimat, a mondanivalómat, mert ő maga is elkomolyodik, átgondolja, mielőtt válaszol, és úgy hiszem, megfontoltan válaszol. Megköszönöm neki, mert örömöt okozott vele. És ezzel láthatóan meg is lepem. Kis időre csend telepedik ránk. Elindulunk hozzám, aztán halk zene mellett kezd újra beszélgetni. Domiról kérdez.
- Most éppen a nagyszülei sajátították ki...- pillantok a lányra. Izzie a bébiszittere, Gwen nem beszélt neki erről? De nem lenne túl szerencsés most Gwenről beszélni, így nem merülök bele a témába.- Úgy tudom, elvitték nyaralni valahova, még csak nem is lesznek a városban...
Tudom, hogy Gwen szülei aktívan dolgoznak még, és csak a nyáron, illetve a téli szünetben szoktak huzamosabb ideig vigyázni Dominicra, ezért is kellett Gwennek bébiszitter. Ha minden jól alakul, a közeljövőben én is többet tudok majd rá vigyázni, bár emiatt Izziet fosztom meg némi jövedelemtől, de talán lesz kedve velünk lógni. Majd kárpótolom máshogyan...
- Nagyon szeret téged- mosolygok rá a lányra- Sokszor emleget. Viccesnek tart. Legutóbb, amikor állatkertbe mentünk, azt kérte, hívjalak téged is...
Hogy az állatkert említése miatt, vagy más okból, de Izzie hirtelen furcsa kijelentést tesz. Engem legalábbis meglep, először nem is értem, ez hogy jön ide, és... később sem jövök rá. Nevetve kérdezem:
- Komolyan?
Nem mintha komolyan érdekelnének a hiúz ürítési szokásai, de ez viccesnek tűnik. Vajon mi jár megint Izzie fejében? Csak a nevetése kapcsán jövök rá, bolondozik velem. Szerencséje, hogy vezetek, különben most megharapnám valahol.

Azok után, hogy ma este halálra szekíroztuk egymást, és aztán komolyabbra fordítva a szót, megbeszéltük, hogy hozzám megyünk éjszakára, csend telepedik ránk. Mindaddig, míg a fiamról nem kezd kérdezősködni.
Ha ő a téma, én többnyire vidám leszek. Imádom a srácot, szó szerint a szívem csücske, és tudom, Izzie is így van vele. Ő ugyanis a fiam bébicsősze. Domi sokat beszélt róla, és a véleményét nem is rejtem véka alá. Szereti Izziet, és jól kijön vele. Domit pedig nem lehet nem szeretni.
Aztán a hiúzról kezd beszélni, és csak pislogok, hol maradtam le. Aztán nevetni kezd, és nevetek vele.
- Most komolyan, mi van a hiúzzal? - Megelőlegeztem a nevetést, de legalább legyen meg a poén. Különben meg szívesebben mélyeszteném a fogam a puha húsába, de el vagyok foglalva a vezetéssel.
Leparkolok, és Izzire nézek, mintha megerősítést várnék, de aztán gyorsan cselekszem. Kipattanok az autóból, és kinyitom neki is az ajtót, kisegítem belőle, mert így udvarias. Nem érzek bizonytalanságot áradni belőle. Ha így lenne, megkérdezném, meggondolta-e magát, bármennyire hülyén jönne ki. Én sem vagyok bizonytalan. Aludtunk már egy ágyban. Igaz, hogy részegek voltunk. Most viszont józanul tudunk dönteni, mennyit engedhetünk meg magunknak, egymásnak.
Eszembe jut, hogy tegnap kissé hangosan jutottunk fel a lakásba. Jól érzem itt magam, és nem szeretném, ha a lakók kiutálnának innen. Jobb a békesség, a lakókkal is, Izzievel is. Nem akarom megbántani, ezért mielőtt a lépcsőházba lépünk, megállítom, átölelem, és megcsókolom. Hosszan és gyengéden, már ha hagyja. Aztán az ujjam a szám elé teszem.
- Mit gondolsz, szükségem lehet használni a ragtapaszt? - kacsintok, és húzom magammal, kézen fogva őt.

Hihetetlen nap van mögöttünk, és olyan kijelentést tesz, amit nem tudok hova tenni. Igazából sejtem, hogy ugrat, de valószínűtlennek tűnik, hogy ok vagy célzatosság nélkül. És amikor harapdálni kezdi az ajkát, hiába mondja, hogy "semmi", én is ragadozónak érzem magam, mert kedvem lenni itt és most, de legalábbis azonnal megharapdálni. Szerencséje van, hogy vezetek, és senki testi épségében nem akarok kárt tenni. Mármint autón kívül. A nevetése magával ragad, bár sejtem, hogy most aztán alaposan lóvá is tett. Nem csak ragadozóvá.
- Szerencséd, hogy vezetek, Forgószél- mondom neki halálos nyugalommal.
A ház elé érünk, és okulva a hajnali eseményekből, elővigyázatosságból óvintézkedéseket teszek. Tennék. De a legfontosabb, hogy megcsókoljam, ahogy egész este vágytam rá. Hozzám simul, édesen viszonozza a csókomat, és ettől rögtön melegem lesz. Nem engedem el a kezét, amikor finoman arra kérem, maradjon csendben...
Figyelem a reakcióját, és próbálom eldönteni, mennyi játék van abban, hogy duzzog. Úgy ítélem meg, hogy nem haragszik komolyan, mert akkor minimum képen vágott volna, így kinyitom a bejárati ajtót, és betessékelem magam előtt. Aztán odabent ismét megfogom a kezét, és úgy megyünk fel. Bevállalom a kockázatot, hogy esetleg nem tudja visszafogni magát. Maximum hazaérve kiporolom a fenekét. Zárt ajtók mögött. Ott kedvére sivalkodhat.
A lakás csöndes, és a friss ágyneműnek köszönhetően finom öblítő illata terjeng a levegőben. Ahogy becsukom a lakásajtót mögötte, nyugodtabbnak érzem magam. Itthon vagyok.
A kezeiben ott a nagy zabálásunk maradéka, ezért letérdelek elé, és finoman húzom le a cipőit, szépen, nyugodtan, türelmesen. Aztán kiveszem a kezéből a zacskókat, és beviszem azokat a konyhába. Csak a pultra teszem le őket, nem foglalkozom többet velük (egyenlőre).
Izziehez lépek, bal kezemmel átölelem a derekát, jobb kezem az álla alá dugom, és kicsit megemelem a fejét, hogy könnyedén nézhessek a szemeibe, érhessem el az ajkát, ha azt látom, ő is kívánja, hogy megcsókoljam.
- Tartozom neked valamivel- mondom halkan és sejtelmesen, és közben a jobb kezem a tarkóján lévő hajába csúsztatom. Beszívom az ajkaimat, kissé visszatartom a levegőt, aztán a nyakába harapok, beleszuszogva a fülébe, azt utánozva, minta marcangolnám. Vadállatiasan, mégis gyöngéden.

Az, hogy az autóban nem esek neki, amikor megállunk, csupán csak abból adódik, hogy nem akarom magunkat kínos helyzetbe hozni. Szomszédaim egy része ugyanis mániákus leselkedő, vagy kutyasétáltató. Közvetlenül a kapualjban csókolom meg először, pedig már úgy szomjaztam rá, mint sivatagi kaktusz az esőre. Finoman csendre intem, mert nem szeretném, ha szájára venne bennünket a ház.
Még a lakásban is csendes vagyok. Előzékenyen segítem le a cipőit, és veszem el a kezeiből a csomagot, amit oda nyomtam, amikor babráltam a kulccsal a zárban. De olyan vagyok, mint egy elefánt, nem felejtek el semmit. Azt sem, amit az autóban mondtam neki, és azt sem, amit ő felelt rá.
Úgy közelítem meg, olyan óvatos gyöngédséggel, hogy joggal hiheti, meg fogom csókolni. Ez a célom... Azt akarom, vágyjon is rá, hogy megtegyem. A szeme csillog, az ajka nedves, csábító... Behunyja a szemeit.... Erre a pillanatra vártam.
- Grrr... grrr...hhhhhhhhhh.....hhhhh- harapom a nyakába, vadul lélegzem ki-be, mint a macska, amikor fúj. Ő nevetve húzódik hátrább, de nem lép el, én pedig hajolok vele, marcangolgatom tovább, míg el nem nevetem magam én is.
- Szóval mi van a hiúzzal? - súgom-búgom a fülébe, és az ajkaim közé kapom a fülcimpáját. Nem érdekel, hogy sikoltozik, nevet-e. Egyedül vagyunk. Akár a lakáson is végigkergethetem. És nem biztos, hogy nem kerül rá sor.
Aztán megkegyelmezek neki, és apró puszikkal engesztelem, a fülétől haladva, az ajkáig, már ha hagyja, és ha hagyja, nem kétséges, hogy újabb csókcsatába kezdünk, kiélvezve, hogy nem zavarhat bennünket már senki és semmi. Elaraszolok a kanapéig, hogy leülhessek, őt az ölembe húzva, szembe velem.
Régen érzetem ekkora felszabadultságot, mint most. Ölelem a derekát, és simítom az arcát, a haját, miközben újra és újra a száját fedezem fel. Nem tudok és nem akarok elszakadni tőle. Ha önző volnék, vessenek rám követ, de jó érzés boldognak érezni magam.

Ha azt hittem, hogy vissza tudom majd tartani magam, és minden egyes (nyavalyás) elvemet most is be tudom tartani, amikor annyi, de annyi kicseszett, magányos, vagy éppen visszautasított év van mögöttem, hát... becsaptam magam.
Őrülten vágyom arra, hogy ismét Izzie ajkait csókolhassam, és nem is teketóriázom sokat. A lakásba érve eltűnik az a Daryl, akit felépítettem magam köré az elmúlt 6-7 év során, aki nem engedte, hogy bárki (valaki) megsebezze újra meg újra, és mohón nyúltam Izzie buja bájai felé.
Játszom vele, de már nem csak az a célom, hogy megnevettessem. Szeretem, ahogy nevet, és most is szükségem van rá, de leginkább a visszajelzéseire. A testbeszéd árulkodóbb minden kérdésre adott feleleltnél, így nincs szükségem arra, hogy felesleges pironkodásba sodorjam magam, mert én azért még elpirulnék, ha ajánlatot tennék egy nőnek. Hiába, kijöttem a gyakorlatból.
Beszél helyettem a kezem, a szám... És a hiúz hasonlathoz most társul egy nyúlé is (Istenem, nekem arról most éppen a szaporodás jut eszembe), viszont az igazi jellemről Tigris, hiszen Micimackót sokszor olvasom Dominak. Kizárok minden zavaró gondolatot, és araszolni kezdek a kanapé felé Izzievel, el nem engedve a száját, ha engedi, a szájába merítve a nyelvem, vagy éppen beszippantva az övét.
Leereszkedem a kanapéra, Izziet az ölembe húzom, figyelem, ahogy helyezkedik, belemosolygok a szemeibe, kezeim a fenekére csúsztatom, és húzom magamhoz közel, közel, még közelebb. Nem érdekel, mennyire kell kitekerni a nyakam, hogy elérhessem a száját, vágyom a csókjára, és élvezem a szenvedélyét, mert nem érzem magam vele egyedül. Amikor abbahagyja, megsimítom az arcát, ujjaimal a száját érintem, és megkérdezem:
- Tudod ennek milyen íze volt?
Ó, nem érdekel, hogy máris áll a zászló odalent, ki akarok élvezni mindent, amit ez a lány nyújt nekem, és ez a csók csak a bejárati ajtó volt a gyönyör kapuján. Finoman görgetem fel a csodás kék felsőjének az alját, hogy alá tudjak nyúlni. A bőrét szeretném érinteni, ha engedi...

Igazából annyi mindenre gondoltam már... És nemcsak tegnap este, talán korábban is... És ha végiggondolnám, ha szánnék rá időt, azt mondanám, sok közös élményünk van. Rá kell jöjjek, a vonzalom kezdettől fogva nyilvánvaló volt, csak éppen a fal, amit saját védelmemre építettem volt túl vastag, magas...
A tegnap este, Lio szavai, Izzie nyílt közeledése; a ma reggel és az együtt töltött szép délután azonban megpuhítja a szívemet. Kiszedek néhány téglát abból a kőfalból, aztán még egyet és még egyet, és a legmeghökkentőbb dolog, hogy nem ijedek meg, hanem bontani akarok meg, mert túl jó, ami a fal túloldalán vár(hat) rám. Szeretnék ebben hinni. És bízok.
Szeretek játszadozni Izzievel, hallani, ahogy nevet. Talán provokálni is jó, bár ebben sokkal tapasztalatlanabb vagyok nála, sokszor meg is szenvedem hiányosságaimat. Mégis, ez a folyamat, ahogy így ismerkedem vele, -mint férfi a nővel - sem elsősorban a szexualitásról szól, és azért leszek egyre merészebb, mert a dolgot ő sem erőlteti.
Most nem érzem, hogy csak rám akarna mászni. Nem érzem, hogy Mr Keményet akarja kihozni belőlem. Hagyja, hogy nő legyen, és én a férfi, hagyja, hogy én közelíthessem meg, élvezhessem "hódításomat". És mint ilyen, a pozitív élmények hatására bátorítást kapok. Merek lépni, kezdeményezni, irányítani.
A kanapéhoz araszolok vele, és az ölembe húzom, csókokkal halmozom el, és élvezem haja simogatását, ahogy lágyan körbeölel minket, ahogy fölém hajol. Lehet, hogy kamaszosan reagálok, hiszen már attól szűk a nadrágom, hogy a testét érzem az enyémen, és a nyelvét a számban, de éppen attól érzem magam férfinak, hogy nem teperem rögtön magam alá.
Élvezem a csókját, mert olyan sokféle és mégis minden mindennel harmonizál. Amikor lassan csókol, és átdugja a számba a nyelvét, édes, mint a gumicukor, és amikor beszívja a nyelvemet, forrón ölelve körbe az ajkaival, olyan, mintha vajas pattogatott kukoricát ennék. Szóvá is teszem, épp az utolsót, mert az most a legintenzívebb:
- Gumicukor...- nyögöm én is, mert kérdése szinte elhalt, és vágytól fűtött volt. Ismét egymás ajkaira tapadunk, s míg ő vadul marcangolja ajkaimat, a kezem a felsője alá vándorol.
Érzem, ahogy megremeg, vonaglik rajtam, és hogy bőrét belepik az apró dudorok. Milliónyi gombostűhegynyi kitüremkedés az ujjbegyeim alatt. Sóhaj a számban. Egyik tenyeremmel támasztom a hátát, másikkal finoman simítom a hasát, ujjaimmal bordázatát simítom végig. Mintha ismerni akarnám, mielőtt szemügyre veszem. Vakon is fel akarom ismerni.
Ha elenged, ha bátorít, hogy hámozzam le róla ezt az anyagot, szívesen megteszem. De ha 7 évig türelmesen tudtam várni egy nőre, most sem fogom elkapkodni a lehetőséget, amely az ölembe hullott.
- Gyönyörű vagy- súgom neki és felpillantok rá.