last friday night... - Noel & Corny / valamerre az éjszakában

NOEL & CORNELIA

Az egyik támasz a fal volt, a másik Noel karja, ahogy kikecmeregtünk a szórakozóhelyről. Nem voltam részeg! De komolyan... legalábbis nem annyira, mint anno képes voltam leinni magam. Mondjuk úgy, hogy jelenleg egy gátlástalan, vigyorgós kis szörnyeteg voltam, aki azért még tudott magáról és a körötte levő világról.
Sokkal élvezhetőbb társaság voltam így, mintha semmit nem tudtam volna magamról, nem?
Direkt nem a HeavenlyHell-ben partiztunk, nem volt sem kedvem, sem pedig energiám magyarázkodni és pláne nem védeni magamat Nate személyétől. Ő is csak egy újabb "rossz pasi", akibe valószínűleg belezúgtam. Mindig ez van: kifogok egy szeretetéhes szemétládát, aztán a végén csak a könnyek maradnak, meg a dráma.
De legalább Noel örök bástya az életemben úgy fest...
- Várjál márrr! - nevetek, mikor megindulna és belé karolva botladozni kényszerülnék én is, ha nem kényszeríteném megállásra és kapnám le lábaimról magassarkú cipőimet.
- Mindjárt jobb. - pillantok fel rá széles, kisbékás mosollyal, mely valami gyerekes, szinte már szerethető bájt varázsol képemre, miközben megindulunk valamerre.
Egyik karom a srácét öleli körbe, másik kezemben a cipőimet lóbálom és szusszanva hajtom fejem a széles, agyontetovált karra, csillogó tekintetemmel egészen közelről fixírozva a mintákat.
- Hallodete... ezh... mozog!- jegyzem meg elmésen, kissé talán meg is lepődötten. Majd homlokomat ráncolva fókuszálni próbálok a lányra... lényre a karján.
- Süssükmeg! - Jön a hirtelen ötlet, fene tudja, honnét.
Jól van Corny-ka, csúnya lesz ez holnap reggel.

Bal láb, jobb láb, vár egy kicsit, falat támaszt, elindul, meginog, egyensúlyt visszanyer, vigyázz lépcső… Basszus! Ójaj, várj! Újra elindul, még egy kicsi, mindjárt kint vagyunk, még egy kicsit, megint kapaszkodni. Már látni a fényt az alagút végén ééééés kint vagyunk! Huh, húzós volt, a francnak kell ilyen meredeknek meg hosszúnak megcsinálni a kijáratot. Vagy csak azért tűnt ilyen nehéznek, mert Cornyval karöltve dülöngéltünk kifelé menet? Mindegy is, a lényeg, hogy egy jól sikerült éjszakán vagyunk túl, bőven a megfelelő alkoholmennyiség elfogyasztása után és még mindketten képesek vagyunk a két lábon való közlekedésre, még ha ez egy külső szemlélő számára nem is tűnik annyira kulturáltnak.
Én szerettem volna minél hamarabb elindulni a kijárattól, hogy egy tisztes távolság után ne kelljen mindenáron azon erőlködni, hogy megy-e az egyenesen járás és a viszonylag józanul és normálisan való viselkedés, de Corny kedvesen rám parancsol, hogy álljak meg. Először nézek rá, hogy mi a franc van, majd miután leesik, hogy a magassarkújától óhajt megszabadulni, felnevetek. Vicces, na. Nem csak a mozdulat, hanem az is, hogy konkrétan mezítláb óhajt sétálni. – Ennek örülök. – Majd megindulok előre, bár igazából fogalmam sincs, hogy merre és minek, de majd lesz valahogy. Egyszer majd hazajutunk…
Egymásba karolva, vagyis inkább ő szorongatja az enyémet, haladunk csigalassúsággal enyhén cikkcakkosan és akadozva. Igyekszem lábon maradni és lehetőleg mindezt úgy, hogy mellettem a lány is hasonló sikereket érjen el. – Hallom én. Mi mozog? Mivaaan? – Nézzek hülyén a lányra és először nagyon nem értem, hogy mit lát ő mozgónak körülöttünk, mikor semmi sincs. Bár feltűnő módon tetoválásaimat bámulja. Az mozogna?! He? Ilyen cucc nekem is kell, amitől az ábráim mozogni kezdenek. – Süssük! –vágom rá, meggondolatlanul, már a gyújtóm is keresném, mikor a most épp nehézfelfogáson levő agysejtjeimnek leesik, hogy mit akar megsütni. – Elmész te a jó… - inkább nem fejezem be, kedves vagyok és úriember. Még ha részeg is. – Nem sütjük meg. Nem ehető. És azt hiszem, én sem vagyok az. – De honnan jutnak ilyen csodálatos dolgok az eszébe? Megsütni?! Érted! Megsütni!!!
Ha már itt a sütés dolognál tartunk, lehet, hogy egy kicsit megéheztem… na de akkor se tetkóm fogjuk megsütni. – Ha ennyire sütős-főzős kedvedben vagy, szerezhetünk kaját. Vagy foghatok neked valamit, ha mindenáron sütni akarsz. Csak ne azt, amit kiszemeltél. Az fájna. – Remélem hatásos lesz a lebeszélés, valahogy nem vágyok egy megpörkölt karra.
-Óbazdmeg! – kiáltok fel, mikor sikeresen megakad a lábam egy repedésben. Csak reménykedni tudok abban, hogy még időben visszanyerem az egyensúlyomat és nem rántom magammal Cornyt, de kezd egyre világosabbá válni, hogy ez nem fog teljesen összejönni. Rohadt gravitáció!

Lépdelek Noel mellett, bár igazából csak rakosgatom a lábaimat, igyekezve tartani a lépést. Bal-jobb, bal-jobb... Nem igazán figyelem az irányt.
Figyelem helyette a srác tetoválásait és esküszöm, hogy megmozdult az a dög a karján! Komolyan úgy láttam!
- Ezazizééé itten! - bökök a karjára, s lelkesen vigyorodom el, mikor támogatja a vadászatra és sütögetésre irányuló terveimet. Nem véletlenül ő a legjobb haverom!
- Ne máár... még a végén ő ez meg bennünket! - nevetek fel, mikor ágálni kezd mégis a dolog ellen. Főleg, mikor azt mondja, hogy nem ehető.
Pedig a gimiben még mennyit agyaltam rajta bizonyos helyzetekben, hogy lesz*rom a barátságunkat és egyszerűen felfalom... képletesen szólva persze, hisz Noel már akkor sem volt rossz pasi, azóta meg csak jobb lett. Azt hiszem, ez a korral jár.
- Biztos nem vagy ehető? Megkóstolhatlak? - firtatom, de ezzel együtt játékosan már tátom is ki a számat, hogy karjába harapjak finoman, egyáltalán nem fájón. Még a végén ha kirántja a kezét, vinné a fogaimat is, az pedig kellemetlen lenne. És esztétikailag sem épp tömör gyönyör, valljuk be.
- Ahhaaa... és mégis hol akarsz fogni valamit? Itt a központi parkban kacsát vagy mit? - Firtatom kétkedően, de továbbra is mellette ballagva-billegve... éppen ezért az egyensúly ismeretlen fogalom, s mikor Noel megbillen, zúgok vele, félig meddig rá érkezve. Arra azért figyelek, hogy ne a zacsijába térdepeljek telibe bele - Kellhet az még neki. - és így még akár remek ki... akarom mondani belátása is nyílik a srácnak a felsőmbe, miközben nevetősen igyekszem feltápászkodni róla.
- Hoppácska.

Gyenge próbálkozásom nem hozta meg a kívánt sikert, még mindig kajának néz, egy mozgó, az ő életére veszélyes, viszont igencsak ízletes falatnak. De valahogy én nem érzem magam emberi fogyasztásra alkalmasnak. – Ő? Megenni? Minket? Biztos nem… - Kezdem magam életveszélyben érezni. Még a végén egy fortyogó kondérban fogok magamhoz térni, mikor már késő lesz, mert fő belőlem a leves… vagy egy nyársra leszek kötözve, almával kitömött szájjal. Baszki még belegondolni is rossz. – Hidd el, nem vagyok az. – Próbálkozom a kedves lebeszéléssel, amiről abban a másodpercben le is mondok, mihelyst tátott szájjal közelít a karomhoz. – Ne… ne… ne már! – De mintha csak a falnak beszélnék, már harap is. Inkább nem is ellenkezem, eddig se jött be, hátha a kóstoló után ejtené a témát. S mondjuk haladnánk pár lépést is, mert így az istenért se fogunk hazakeveredni.
- Simán! Világbajnok kacsavadász vagyok, bárhonnan előszedek neked egyet és… – én még hordanék össze-vissza mindenféle hülyeséget arról, hogy pontosan hogyan is keríteném be szerencsétlen kacsát vagy hogy utána hogyan sütném meg mondjuk az öngyújtómmal, de a rohadt járda van olyan kedves és kibillent az amúgy sem stabil egyensúlyomból. Naná, hogy a lányt is sikerül magammal rántani, de legalább ő puhára esett, velem ellentétben, akinek csak a hideg és kemény beton jutott. Kárpótlásként viszont elég kellemes látvány tárul szemeim elé, így kell pár másodperc mire sikerül összpontosítanom annyira, hogy esetleg meg is szólaljak. – Egyben vagy? ¬¬– kérdezem és próbálom felmérni a helyzetet. Egyáltalán fel fogok tudni én innen kelni? Bár ha nem tapos össze semmit se odalenn, akkor egy ideig képes lennék elheverészni itt. Olyan kényelmes…
Egészen addig a másodpercig, amíg hirtelen fájdalom nem nyilall a legnagyobb becsben tartott testrészembe. Hirtelen megszólalni sem tudok, arcizmaim a fájdalomtól eltorzultak. Legszívesebben már magzatpózban szenvednék a földön, de per pillanat fogalmam sincs, hogy a fájdalmam okozója még rajtam van-e vagy sem és nincs szívem például fejbe vagy hasba térdelni. – Basszus… - ennyit sikerül elsőre kinyögni hangosabban, a többi kedves jelzőt alig érthetően motyogom magam elé. Azt hiszem, egy ideig most semmiféleképpen nem szeretnék felkelni…

- Jól vagy? - Szalad ki vele egyszerre az aggódó kérdés ajkaimon, mire kénytelen vagyok elmosolyodni szélesen. Azért lássuk be, ő nagyobbat esett és kapott engem is magára. Biztos nem lehetett kellemes...
Azért biccentek, jelezve, hogy idefent minden oké, habár kissé megszédültem a hirtelen helyzetváltozástól. Ezzel kapcsolatban eszembe is jut egy - jelen állapotomban roppantmód szellemes - megszólalás:
- Máskor azért szólj, ha vízszintesbe kerülnél velem, mert inkább felajánlom a hotelszobát, minthogy a járda közepén... - Nevetős a hangom, szállnék le róla, erre Noel szitokszóban tör ki. Na most mégis mi a fene történt? Én tényleg odafigyeltem és vigyáztam, hogy ne tegyen benne kárt!
Szóval kissé riadtan térdelek mellette és tekintek le rá, hátrasöpörve újra és újra előrehulló tincseimet.
- Noel, a fenébe is, biztos, hogy minden oké? Ne hívjak mentőt? - Az a röhej, hogy halálosan komolyan gondolom ezt, elvégre elég ránézni a képére és láthatja az ember, hogy mennyire szenved. Én meg kapatos vagyok még ahhoz, hogy érdemben segítsek. ~~Bár, ha tudnám, mi a pontos probléma...~~

- Megvagyok. – Bólogatok is közben, bár fogalmam sincs, hogy miért. Az alkohol jelentős mértékben tompította az ütést, holnap reggelre már lehet, hogy nem így fogom gondolni, de az még messze van, nem azon szeretnék most agyalni, hogy holnap, vagyis ma reggel hány helyen fogok foltokat felfedezni magamon.
Szívesen reagálnék valami vicceset a hotelszobás felajánlására, de mire belassult agysejtjeim kitalálnának valami igazán kreatívat, addigra átállnak a minél változatosabb szitokszavak gyártására. Nem ez lesz a fénypontja az esténknek, úgy érzem. Összegömbölyödve, fájdalmas arcokat vágva fetrengek a járdán, nem épp így szerettem volna végezni, elég lehangoló a földön fekve szenvedni a gyengébbik nem képviselője előtt. – Nem… - igyekszem erőt venni magamon, és visszafekszem a hátamra – nem kell… - nagy levegő, nagy fiú vagyok, nem fáj… annyira – nem kell mentő. – Csak kinyögöm nagy nehezen. Mentő? Ide? Hogy körberöhögjenek? Köszi, inkább nem. – Mindjárt összekaparom magam. – Legalábbis ez a terv. – Csak még egy kicsit… - Ígérem. Tényleg. Mindjárt. Már enyhül, nemsoká jobb lesz és semmit nem fogok érezni, minden okés lesz. Nyugtatom magam, csak tudnám, hogy miért. – Egy perc és mehetünk. – Összeszedem minden erőmet és felülök, ami csak elsőre tűnik egyszerűnek, de aztán második próbálkozásra sikerül. – Inkább segíts. – nyújtom felé az egyik kezem, de szerintem ezt a döntésem én sem gondolhattam komolyan. A vízszintest jó lenne visszacserélni függőleges helyzetre, ott talán nem érnek ilyen fájdalmas balesetek. Legalábbis reményeim szerint nagyobb biztonságban van a férfiasságom.
Végre sikerül felállni – akár segítséggel, akár anélkül – bár elsőre egy kicsit bizonytalanul maradok talpon, de szerencsére nem landolok megint a földön. Akkor tuti, hogy fekve megvárnám, amíg kijózanodok és nem állna fenn annak a veszélye, hogy újra és újra megvizsgálhassam közelről a járdát.
Megpróbálom magam leporolni, de igazából csak egy megszokott mechanizmus az egész, fogalmam sincs, hogy koszos lettem-e egyáltalán, de nem is igazán foglalkoztat ez a kérdés. A zsebemben kotorászok a cigim után, talán még akad benne pár szál, az előbb ért trauma után jól esne egy hörgőropi. A kicsit nyomorék dobozban szerencsémre még egy utolsó, az eséstől kicsit eldeformálódott szál akad, szerencsére nem tört el teljesen. Rágyújtok, nagy élvezettel fújom ki az első adag füstöt. – Indulhatunk? – s közben felé nyújtom a karom, remélem már lemondott arról a csodálatos tervéről, hogy megegye. Ha ő is beleegyezik, elindulok, kicsit jobban figyelve az útra, nem szeretnék megint eltaknyolni. Kicsivel később pedig lefordulok egy sötét kis utcába, emlékeim szerint arra rövidebb…

Ha józanon figyelném magunkat az utca túlsó feléről, meg kellene állapítanom, milyen röhejesen is festünk. Noel fetreng, én felette emlegetek mentőt, majd feltérdelek - igen, harisnyában! - és megkísérlem legalább ülő helyzetbe felsegíteni.
Ehhez előbb a karját ragadom meg és húzom fel finoman, de nevetve meg kell állapítanom, hogy nem igazán vagyunk egy súlycsoportban, szóval átorientálódok mögé és nemes egyszerűséggel feltolom ülő helyzetbe, majd szusszanva neki dőlök.
- Nehéz vagy. - Rötyögöm bele a vállába, nyakába, hogy aztán ténylegesen lábra álljunk. Nem indulok neki rögtön a nagy világnak, megvárom, míg Noel biztosan áll - mármint a lábain!
- Ha megmaradsz... - Szélesedik ki a mosolyom, de nem karolok ezúttal belé. Nem kockáztatom meg, hogy újra elrántsuk egymást.

S lám, meg is indulunk, amikor pedig Noel befordul egy kis utcába, kissé kétkedve vonom fel a szemöldökömet.
- Hova a pics...? Noel, mi a fenét csinálsz? - Csattogok utána. Mezítláb, kezemben lóbálva az önvédelmi fegyvernek is beillő cipőket ez nem épp a legjobb kirándulás, amit hazafelé el tudok képzelni. Hülye taxis, hogy nem vitt el minket részegen semerre!
- Tudod egyáltalán, hogy merre megyünk? - Érkezik hangom mögüle, ahogy igyekszem a nyomában maradni. Szabad tenyeremmel finoman rá is fogok a vállára, hogy el ne hagyjuk egymást. Így lépdelünk a világítás nélküli kis utcában.
- Hallod ezt...? - Töröm meg a csendet. - Mosómedvék biztos. Vagy kóbor macskák... Majd elkapjuk tőlük a rühöt itt miattad. - Morgok, de hangom nevetős játékossággal csendül ennek ellenére.
- Egyébként megcsináltattam a tetkót a nyáron. - Ne, ne kérdezze senki, hogy jön ez az előbbi témához, mert én se tudom.

// Hatalmas bocsi és elnézést, nem jelezte ez a mocsok, hogy írtál! Ö.Ö //

Azt hiszem most az egyszer csúnyán megbukott az az elképzelésem, hogy a karomnál fogva segíthet felhúzni. Ha józan lennék, akkor talán menne és fel tudnám magam emelni, viszont kénytelen vagyok belátni, hogy alkoholos állapotban ez nem fog működni. Valami mást kell kipróbálni, ha nem akarok örökre a földön maradni. – Dehogy vagyok! – Enyhe megjátszott felháborodás a hangomban. – Te vagy béna. – Ezt már nevetve fűzöm hozzá. Nagy nehezen végül sikerül talpra állni, a kritikus első másodpercekben sikerül a lábamon maradni. Igazán büszke vagyok magamra!
- Talán… - Odalenn még nem teljesen tökéletes a helyzet, de végre nem fenyeget annak a veszélye, hogy bármelyik pillanatban sírva fakadok a fájdalomtól, ami azt hiszem jó jel. Bár az ítélőképességemben most nem bíznék meg annyira…
Végre megindulunk – az elmúlt percek legnagyobb sikerélménye ez a pillanat! – most nem karol belém, nem is értem egyébként, hogy miért. De azt hiszem mindkettőnk biztonsága érdekében ez volt a legjobb döntés. A cigim eltaposom – pedig van még benne pár slukk, de már nem esik jól – és egy hirtelen ötlettől vezérelve lefordulok jobbra, egy kivilágítatlan kis utcácskába. – Hazakísérlek. – Értetlenkedek. – Erre rövidebb. – Igazából ebben nem vagyok olyan biztos, de a kisebb utcákon mindig rövidebb. Elvileg. – Persze! Hát egyenesen… - Nem sok fogalmam van arról, hogy merre vagyunk, de nem kell itt aggódni, előbb vagy utóbb biztosan hazajutunk! Egy kis séta pedig sosem árt… Ez csak egy kivilágítatlan utca, biztos, csak tönkrementek a lámpák és még nem cserélték ki őket, semmi ok az aggodalomra.
- Mit? – Aztán én is hallom a neszeket, de nem tulajdonítok neki akkora figyelmet. Tuti csak egy macska, vagy valamilyen rágcsáló, azoktól meg nem kell félni. – Persze. Kacsák nincsenek a közelben, mosómedvék meg igen? Biztos csak egy macsek az. – Nyugtatom meg. – Ne aggódj, nem fogunk semmit sem elkapni, megígérem. – Nem mintha az ígéretemen múlna az egész.
- Mit csináltál?! – Torpanok meg, és kikerekedett szemekkel fordulok felé. – Bezzeg, amikor én akartalak rábeszélni nemet mondtál. – Meg a szokásos kifogásokat, ha az emlékezetem nem csal. – Mit? Merre? Hol? Mikor? Megmutatod? – Záporoznak felé a kérdéseim, bár igazából csak az utolsó, ami igazán érdekel. Iszonyat kíváncsi vagyok a mintájára, miközben az agyamban pörgetem a nyári beszélgetéseinket, hogy vajon említette-e hogy mire készül, de az agytekervényeim mára felmondták a szolgálatot, nem jut eszembe egyszerűen. Eluralkodik rajtam a lelkesedés és a kíváncsiság és már egyáltalán nem zavar, hogy egy szinte teljesen sötét utca kellős közepén álltunk meg. A mosómedvék és a macskák pedig pláne nem érdekelnek már…

/Semmi gond. Ennyi jár azért, amennyire én szoktalak megváratni. (: /

- Haza... oké. - Szusszanok beleegyezően, mintha Noel tájékozódási képességei jelen pillanatban bőven felülmúlnák az enyéimet. Bár ki tudja, lehet, ilyenkor van igazán elemében a beépített GPS-e! Esküszöm, tuti van benne valami, mert nem egyszer sikerült már mocsok részegen hazakeverednünk nekünk - ettől sokkal durvább állapotban - úgy, hogy fogalmam sem volt, hogyan kerültem az ágyamba.
- Keresd a kis Benton's-os táblácskákat, azok hazavezetnek... - Rötyögöm. Csak végig a sárga köves úton Dorothy. Csak végig azon. Hát hogyne!
Arra csak nevetősen felhorkanok, hogy nem fogunk semmit elkapni. Persze, mert ő azt mondta, akkor tuti úgy lesz, mi? Ha mégsem, akkor megfojthatom egy kispárnával utolsó leheletemmel? Naa, lécci.
Meglepett képe láttán elmosolyodom és bájos-kislányosan csillogó tekintettel fürkészem arcát.
- Igen, mert akkor nem voltam becsípve! - Kacagok, noha ezzel együtt már fordulok is féloldalasan a srácnak, hogy oldalt a ruhám cipzárját kezdjem el cibálni.
- Megmutatnám én, de ez a vacak nem akarja... - megadóan fogok rá mellrésznél a ruhára, kissé megemelve bal karomat. - Ha lehúzod, megnézheted! - Jegyzem meg elvigyorodva, nagy kegyesen. Hogy mindezt lehet, a hotelban kellene, normál fénynél és nem egy sötét, kivilágítatlan utca közepén kivitelezni? Eszembe se jut!

- Benton’s táblák. Vettem. – Bólogatok beleegyezően, de igazából fogalmam sincs, hogy miről beszél. De azért majd odafigyelek, és ha észreveszek egyet, akkor majd követem őket. Addig pedig nem maradt más, mint hallgatni az ösztönökre. Aggódni felesleges. Haza fogunk jutni. Egyben. Épségben. Csak órák kérdése az egész. Ígérem.
A következő percben pedig ledöbbenve állok meg és próbálom feldolgozni a kapott információkat. Tetoválás. Ő. Tetoválás. Rajta. Tetovált!!! Ezt most azonnal látnom kell, addig nem hiszek neki. Hisz anno pont ő mondta, hogy nem fog tetoválni, pedig én próbáltam rábeszélni. A lehető legmeggyőzőbb énem vettem elő, de nem sikerült megváltoztatnom az álláspontját. Mondjuk igazából nekem oly mindegy, hogy varratott-e magára, avagy sem, hisz az ő teste. – Becsípve?! Te nem vagy normális… - Ittas állapotban nem tetováltatunk! Jó, én is csináltattam már úgy, az volt a harmadik mintám, azonban azt a drágaságot már elfedtem – Mickey egér sokkal jobban mutat a helyén – olyan rondán sikerült. Mondjuk az alkotója sem volt igazán józan, de az már egy másik téma.
Szenved a cipzárral, úgy tűnik a sors nem akarja, hogy lássam. Márpedig én nagyon is akarom látni! – Okés, segítek lehúzni. – Egyezek bele szinte csillogó szemekkel. Muszáj rávetnem egy pillantást, na! Esküszöm semmi hátsó szándékom nincs. Csak ez után ugrik be, hogy mindezt egy sötét kis utcácska kellős közepén kivitelezni mindezt elég vicces sztori. Óvatosan próbálom lehúzni, igyekszem nem kárt tenni a ruhájában. Nem vagyok felkészülve egy esetleges magassarkús támadásra. Elég fájdalmas lenne a hazaút hátralevő része, fájdalomból pedig megkaptam a mai adagom, nem vágyom többre. – Ez egy szemét kis dög. – Utalok a cipzárra, hisz megakadályozza, hogy szemügyre vehessem a mintát. – Amúgy ez így nagyon vicces… Igyekszem nem erőszakosan rángatni, ez még mindig nem az a szitu és sokadik próbálkozásra végre sikerül. – Végre. – Arrébb húzom a ruhát, de igazából nem sok mindent látok. Ja persze, hisz tök sötét van itt, a legközelebbi fényforrás is vagy 50 méterre van. Mindegy, legyünk kreatívak! Gondolkozzunk! Öngyújtó… Túl kicsi a fénye… Mi van még nálam? Telefon! Tökéletes! – Várj egy kicsit! – Előhalászom a zsebemből a kütyüm, kioldva a billentyűzárat máris lesz annyi fény, hogy nagyjából meglessem. – Elég menő. De ugye majd megnézhetem jobb körülmények közt is? Mondjuk egy fényesebb helyen… - Mert így sötétben telefonfénynél nem az igazi. Meg amúgy is be vagyok töltve rendesen és most minden szép és jó. – Gondolom, húzzam is vissza… - Vagy hát felőlem jöhet tovább így is.

- Tuudom, a srác is ezt hajtogatta, aki csinálta, de annyira nem is voltam eleresztve, mint most... szóval érted, nem volt gáz. - Szélesedik ki a vigyorom a szavait hallva és az érdeklődése, gyermeteg rajongása valahogy rám is átragad a művelettel kapcsolatban. Kétségtelen, hogy szeretek a figyelem középpontjában lenni, még ha csak ilyesmiről is van szó, mint egy ártatlan kis tetoválás.
A cipzár meg csak nem enged, kínomban, mikor már ő próbálja lehúzni, felkuncogok, szavai hallatán pedig mindez csak erősödik nevetéssé.
- Gyakoroljál pedig, mert ki tudja, mikor lesz szükséged ilyen tudásra! - Mintha nőgondjai lennének... Mármint, fogalmam sincs a szexuális szokásairól, azt nem szoktuk kibeszélni, hiába vagyunk évek óta barátok. Valami hallgatólagos megállapodás lehet ez, tekintve, hogy hányszor kerültünk már olyan helyzetbe, hogy extrákat is dobhattunk volna a barátságunk mellé és nem tettük. Lehet pont azért nem beszéljük ki egymás ágybeli életét, mert inkább átélnénk? Badarság! Egyszerűen csak úgy gondolom, nem kíváncsi rá, hogy milyen Nate vagy bármelyik pasi az ágyban, ahogy engem se érdekel, kivel múlatja az idejét. Azt tudom, hogy barátnője éppenséggel nincs, vagy jól titkolja. Pedig nem meleg, ez fix.
Mintha láncokat rángatna le rólam, úgy sóhajtok fel, amikor a cipzár végre enged. A telefon fényében pedig láthatóvá is válik az öt-hat centi magasságú, kacskaringósan ízléses C betű az oldalamon, a mellem vonalánál.
- Persze, a hotelben simán. Szerintem haza se engedlek, örülünk, ha odáig eljutunk. - A felajánlásom egyben kijelentés is, nem igazán fogadok el ugyanis jelen állapotomban nemleges választ. Legalább amíg annyira kijózanodunk, hogy a taxis elvigye haza, addig nálam fog maradni, ez tuti!
A megjegyzésére újfent fel kell, hogy nevessek.
- Hát ha mást nem akarsz kihozni a szituból, akkor lécci... - Sandítok felé gyermeteg mosollyal.

karakterinformáció

» Jó újra látni! (: | Corny & Noel
» This is our last night - Lana & Felix
» Saturday night (Annabelle és Joshua)
» the night is dark and full of... - Lio & Gwen
» We're up all night to get lucky - Daryl & Izzie

last friday night... - Noel & Corny / valamerre az éjszakában

last friday night... - Noel & Corny / valamerre az éjszakában

Similar topics

Similar topics