Ritka alkalom, amikor nem kell korán kelnem, és még aludni is sikerül. Na jó, igazából nem ment volna, de vettem a gyógyszertárban egy ilyen bogyót és csodákra képes! De tényleg, egy terrorista támadást is átaludnék vele... Szóval mivel ma nem kellet korán kelnem, tegnap nyugodtan vettem be egy ilyen bogyót este 11-kor, és már reggel 9 múlt. Szokásos napi rutin... zuhany, kávé, öltözés. Aztán pillantok rá csak a telefonomra. Sms, Helltől.
- Jó, jó, jössz, de mikor?
Meredek kérdőn a telefonra, de persze az nem fog válaszolni. Nagyon sóhajtok és megrázom a fejem. Tipikus, hogy még erre sem képes. Találkozzak vele, csak azt felejti el megmondani, hogy mikor... Bekapcsolom a gépet, és megnézem a neten a Franciaországból érkező gépek listáját. Túl egyszerű lenne azt hinni, hogy csak egy ilyen van... Az egyik most szállt le, jön egy újabb pár óra múlva, és még egy este. Fogalmam sincs melyiken vagy Hayley, a telefonod meg ki van kapcsolva...
Beletelik majdnem egy órába mire sikerül belenézem az utaslistába. Nem buli a reptéri adatbázisban nézelődni, túl jól van védve. De sikerül, és egy ügyes kis programnak köszönhetően a nevét is hamar megtalálom.
- Oh, a francba, Hayley!
Gyorsan kilépek mindenhonnan, de a gépet bekapcsolva hagyom. Hayley már minden bizonnyal a kávézóban van. Felkapom a kulcsaimat, zsebrevágom a telefonom meg a pénztárcám, felveszem a kabátom meg a cipőm, és már rohanok is lefelé. Közben eszembe jut, hogy nem zártam be az ajtót, szóval még visszarohanok, és közben magamban felsorolom az összes káromkodást, amit ismerek.
Kivételesen az autó mellett döntök. Nem akarom, hogy Hell sokáig várjon rám, és a kocsi mégis csak gyorsabb, mint a bringa. Így is eltelik még újabb 10 perc, ami azt jelenti, hogy vagy fél órát várt rám, ha várt... Mert kitudja nem-e ment el közben? A kávézó előtt parkolok, gyorsan pattanok ki a kocsiból, és rontok be a kávézóba.
Körbepillantok, de nem kell sokáig keresnem. A szokott helyen, ugyan annál az asztalnál ül, ahol mindig. Gyors léptekkel szelem át a helyiséget, és még véletlenül sem úgy köszönök, ahogy megérdemelné.
- Nehezedre esett volna megírni, hogy mégis mikor?
Állok meg előtte, és nézek rá kicsit szemrehányóan, mert már rég itt lehettem volna... Mellesleg csak most jövök rá, hogy a nagy siettségben, nem cseréltem le a szemüvegem kontaklencsékre. Oh a francba!
Igaz, az egyetlen dolog, ami számít, hogy itt van, végre itt van. És ha nem is látszik rajtam, örülök neki. Csak álljon már fel, hogy megölelhessem. Igen. Én. Meg fogom ölelni.

Igazából mindegy, mennyire akadok ki, nem igazán tudok rá haragduni. Rajta kívül kevés emberrel van "nomrális" kapcsolatom. Ugyanakkor, amíg el volt, nem igazán meséltem neki. "Itt minden oké. Az egyetem még áll" és ehhez hasonló elégg sablonos válaszokat írtam neki. Még azt sem említettem, hogy Izzie dobott. Igazából abban se vagyok biztos, hogy tudott a kapcsoltunkról. Akkor jöttünk össze Izzel, amikor Hell körül összeomlani látszott a világ, én meg nem akartam hűű de nagyon boldognak látszani. Na meg amúgy sem mutattam ki, hogy az vagyok. Szóval a lényeg, hogy nem emlékeztem, hogy tud-e róla, ezért nem is emltettem a szakításunkat. Akkor azt hiszem jó két hétig nem is válaszoltam neki, ami tőlem azért elég szokatlan volt. De a munkára fogtam, meg a zh-kra és a közeledő vizsgákra, és nem kérdőjelezett meg. Viszont... viszont azt hiszem kell, hogy beszéljek erről, egy lánnyal... mert a lányok ezt másképp látják, és Pap bármennyire is jó fej, mégis csak vagy két generáció van köztünk, nem hiszem, hogy használható lenne, amit mondd. Komolyan. Virágok, meg bonbon? Nehogy már...
Persze nem ezzel indítok, hanem lecseszem, mert nem szólt, hogy pontosan mikor. Ő meg... hát olyan Hayleysen válaszol, ahogy azt már tőle meg szoktam.
- Jah, az te voltál? azt hittem a szomszéd...
Válaszolok még mindig kicsit flegmán, de látom rajta is, hogy már emelné a kezét, és tudom, hogy csak miattam fogja vissza magát. Én pedig, nagyon is értékelem, hogy ilyen. Ezért is teszem meg helyette azt a bizonyos lépést, és ölelem meg.
- Csak félévet késtél, de ez nálad belefér, sosem voltál pontos...
Válaszolom halkan, aztán elengedem, és megnézem, aztán leveszem a szemüvegem, de rájövök, hogy tokot nem hoztam, így egy sóhaj után vissza teszem az orromra. A zsebemben félő, hogy összekarcolódik, ezt meg nem engedhetem meg magamnak.
- Hozok új kávét, szerintem ez már elhűlt...
Mondom amikor kibámészkodtam magam, és fel is kapom a nekem szánt csészét. Még rámosolygok Hellre, mert ez azért kedves volt tőle... csak tudnom kellett volna, hogy mikorra érjek ide. De nem baj. Most itt van, és ez számít csak. Fél perc múlva már két új gőzölgő csészével térek vissza, és leülök vele szemben.
- Akkor? Mesélsz?
Mert azért, biztosan van mit. Nekem is van... Csak... hát nekem ez nem megy olyan könnyen.

Nos, azt hiszem a magam módján egészen jól kifejeztem, mennyire örülök neki. De ha a szavaimból nem jött rá, az ölelésből biztosan, és amúgy, egyáltalán nem bánom, hogy sírdogál közbe. Én mondjuk nem fogok, de tőle ez valahogy... normális? Vagy legalábbis megszokott. De azért nem szabad túlzásba esni. Na jó... Talán most az egyszer.
- Te is.
Motyogom nagyon halkan, és ha szerencsém van nem hallja meg, mert ezt bevallani azért elég nehéz. Nekem. Mert neki biztos nem volt az. És... most miért beszél úgy, mintha tudna mindent? Nem foglalkozom vele. Inkább a szemüvegemmel babrálok, aztán felajánlom, hogy hozok kávét magunknak. az egész csak fél perc, de mire visszaérek, már egy szemüvegtokkal vár. Leteszem a kávékat, leülök, és kicsit meglepődök, amikor kiderül tényleg nekem szánta, de egy percig sem habozom, hogy elfogadjam-e vagy sem. Egyszerűen lekapom a szemüvegem és beleteszem.
- Persze, még ma...
Hiszen kávé után elvihetem haza... és akkor, úgyis visszaveszem, mert a kocsiban annyira nem gáz, más meg nem fog látni. Mondjuk, én meg így nem látok. Vagyis Hellt látom, meg úgy nagyjából mindent. Ami messze van az már kicsit neccesebb...
Belekortyolok a kávémba, és várom, hogy elkezdjen csacsogni, de nem visszakérdez? Na de most komolyan mit mesélhetnék? Velem semmi nem történik, azon kívül, hogy sajnáltatom magam, és... nem akarok erről beszélni.
- Nincs semmi érdekes... - kezdek bele, de aztán eszembe jut valami, nem lesz tőle elragadtatva, én sem vagyok, de ezt legalább már bevallom - Jah, de... Újabban dohányzom.
Elhúzom a számat, mert nem jó ez, és próbálok leszokni de tényleg. Csak, valahogy nehéz. Amúgy, ezt lehet már tudta. Mindegy. Annyira régen láttam, már igazán nem tudom minek van hírértéke a számára.

- Akkor jó.
Mert tényleg jó, ha marad. Nem fogom neki ezt sem elmondani, de azt hiszem szükségem van rá. Nem feltétlenül arra, hogy megbeszéljem vele a lelki bajaimat. Inkább arra, hogy érezzem vannak olyan emberek, akiknek számítok valamit. Gondolná valaki, hogy nekem ez számít? Nem, mi? Szívás. Igaz, azok akik így gondolkoznak rólam, tényleg nem érdekelnek, és nekik nem is akarok számíani. De Hell más... Ő valamiért megküzdött velem, és közel férkőzött hozzám, én meg nem engedek el senkit sem könnyen - bár ezt ő még nem tudja. És amúgy is ez az egész kezd túl érzelgőssé válni, inkább szerzek kávét.
Visszaérve már egy szemüvegtok vár, és meg sem fordul a fejemben, hogy visszautasítsam. Pedig, már úgyis mindegy, túl sokan láttak szemüvegben. Mégis, jobban érzem magam nélküle. És nem mondom, hogy nem azért, mert a külsőm miatt aggódom, mert de. Egyszer valaki tett valami megjegyzést, még az egyetem előtt... És bár akkor elég gonoszul visszavágtam többet nem vettem fel, amíg kínossá nem vált, hogy nem látok.Megigazítom a hajam, aztán válaszolok neki, de ő meg megfulladni készül.
- Jól vagy? Hozzak vizet?
Kérdezem gyorsan és már állok is fel, de közben abbahagyja a köhögést, szóval kissé megkönnyebbülve ülök vissza, és nevetek rajta. Mert, így hogy már beszél is, teljsen érthető a helyzet.
- Azt hittem elég nagy vagy már ahhoz, hogy tudd: forró.
Nézek rá komolyan, de nehezen bírom visszafogni a mosolyt, amire görbülni akar a szám. Igen, igen ez gonosz, de akkor is mókás. Ami meg engem illet, nem érzem magam készen a mesélésre, ezért próbálok terelni, de valahogy nem akar nekem hinni. Kénytelen vagyok előjönni a dohányzással, és már várnám a lecseszést, de nem ez történik. Az utált becenév hallatán csak felhúzom a szemöldököm, szerencsére gyorsan kapcsol. Aztán figyelem, ahogy kitesz egy ismerős dobozt, és hallgatom mit mondd. Közben meg felveszem a cigijét és kiveszek egy szálat. Nem nem engedte meg... És?
- Itt rá lehet gyújtani?
Kérdezem, és körbe pillantok, de igazából tök felesleges, egyrészt, mert nincs rajtam szemüveg, és úgy sem látom, ha csak nem teszik közvetlen elém a tiltó táblát, másrészt, mert rohadtul nem érdekel.
- Jó.
Eszemben sem volt cseszegetni. Főleg nem olyasmi miatt, amit én pont ugyanúgy csinálok. Amúgy a cigi már a számban, de mivel tobább faggat, nem tudom meggyújtani, ki is veszem a számból.
- Semmi. - próbálkozom még mindig - Hoztál nekem szuvenírt?
Nem várok el semmi ilyesmit tőle, de hátha nyerhetek magamnak még egy kis időt. Igazán tudhantá, hogy nem vagyok az a durr bele a közepébe tipus. Leteszem a cigit a kávés csészémre, és beleiszom a kávémba, amíg válaszol.