A harmadik előadást nyomtuk ma már le Rómeó és Júliából. Persze, különböző szereposztásban, de úgy voltak vele, mivel Verona hercegének nincs sok szerepe, így én elleszek háromban is egyetlen napon, elvégre "bírom a terhelést", vagy mi a franc.
Tény, hogy nem kellett megerőltetni magamat túlságosan, de a várakozás a színfalak mögött legalább olyan idegőrlően fárasztó, mint két órát végigugrálni és énekelni a színpadon. Ráadásul ez nem is az én szerepem volt, csessze meg, csak a sokasodó egyetemi teendők és a tévés szereplések mellé nehéz lett volna még a "tybaltkodást" is besuvasztani. Pedig sokkal szívesebben játszok tisztán negatív szereplőt, a közönség is ezekkel azonosított az évek során. Erre megdobnak valami kékvérű kis gyökér szövegkönyvével... Chh!

A rajongók hadához sincs igazán hangulatom így, tehát nem kérdés, hogy a művészbejáró helyett a hátsó portán át távozom a színházból, ahol a díszleteket is ki-be rángatják általában.
Még intek egyet Rogernek, a portásnak, majd összébb húzom a bőrdzsekit magamon. Farmeremben cigi után kutatva torpanok meg, kilépve az esti levegőre. A szél a sarkon túlról felém hozza a zsivajt, amit a rajongók kreálnak, s a sikongató "üdvrivalgást", amit a színészek felbukkanása vált ki. Be kellene állnom nekem is egy körre, az egyik Rómeót játszó kollégám, Aaron biztosan értékelné a gesztust. A gondolatra is kedvem támad ironikus éllel felröhögni, ám helyette csak számba biggyesztek egy szál cigarettát és rágyújtok.

Színházba kevésbé szeretek egyedül járni, mint moziba. Annak valahogy egészen más az atmoszférája, és jobban el tudom magam engedni egyedül is, nem úgy, mint itt. Mégis itt vagyok, gondoltam nem árt, ha ismerkedni kezdem a lokállal - na nem, mintha színészalkat lennék. Jól táncolok, jól énekelek, de az iskolai, osztályszintű kötelező darabokon kívül sosem szerepeltem semmiben - bár azokban, az elmondások alapján, nagyon tehetségesen.
Inkább kikapcsolódás ez, mint terepfelmérés, kellett valami kulturális elmélyülés a party előtt, amit a lányok ígértek. LA atmoszférája teljesen más, mint New Yorké, még nem tudom, jobban tetszik-e, vagy se, de mindenképp el akartam jönni hamarabb ide, még a beiratkozás, meg minden előtt, hiába, ilyen kíváncsi természet vagyok... azt hiszem. Bár inkább mondanám, hogy a megismerés maga vonzott, mint az, hogy mit is találok itt effektíve.
A buli meg... nem vagyok tőle nagyon elájulva, de az tény, hogy jót fog tenni, elvégre nyár van, és rég kapcsolódtam már ki táncolós-tombolós-tilosbaniszogatós módon, és a lányokat is rég láttam. Még hosszú évekkel ezelőtt, egy nyári táborban találkoztunk, de azóta is levelezünk egymással, és egyikük az egyetem tanulója, így kapóra jött, ráadásul már jó ideje tervezzük, hogy megint összejövünk, így ez tökéletes alkalom.
Tetszik ez a darab, jó a szereposztása is. Egészen sikerül is bevonnia a bűvkörébe, olyannyira, hogy azon kapom magam a végén, hogy kedvem lenne odamenni, és szóba elegyedni egyikükkel-másikukkal, így aztán amikor vége van, nem is rögtön "hazafelé" indulok, hanem a tömeg felé, akik nyilván a szereplők köré gyűlnek - azonban ahogy itt állok, már nem érzem ezt annyira jó ötletnek, sőt, kifejezetten ostobaságnak tartom. Megfordulok, hogy szépen elsétáljak innen, amikor a hátsó kijáraton meglátom kilépni az egyik helyes pasit a darabból. "A herceg" az, ha jól látom, és ahogy előhúz egy szál cigit, én csak a táskámba nyúlok, előveszek az öngyújtómat, és odatartom neki hirtelen elé libbenve, meggyújtva azt.
-Egy herceg szolgálók és gyújtó nélkül, micsoda elfajzott világban élünk...-

Az öngyújtómért nyúlnék, kissé feltűrve dzsekimet, hogy a farmerem zsebéhez férjek, ám a számból kilógó koporsószeg elé idegen tűz kerül ebben a pillanatban.
Semmi megadó nincs a mozdulatban, ahogy leengedem a kezeimet és az időközben felparázsló cigiért nyúlok. Mintha nekem ez alapból járna, s mi se lenne természetesebb, hogy kislányok gyújtogatják a cigarettámat, ha úgy tartja kedvem.
- Hogy oda ne rohanjak… - Ciccenek fejcsóválva félsódéros vigyorral a képemen. Van gyújtóm, mellesleg, s ahogy elnézem, a szolga szerepre is akadt jelentkező az imént.
- A művészbejáró a sarkon túl van, nem tévesztheted el. – Nem tűnik eltévedtnek a hölgyike, nyilván (azt hiszi) pontosan tudja, mit akar, holott nagyon rossz ajtón kopogtat bármiért is. Éppen ezért könnyed, zsigeri flegmasággal „teszem helyre”, hogy merrefelé is kóricáljon. A szereposztó díványt is arrafelé őrzik, by the way.

Nem várta, hogy elalél a kedvességemtől, de azért ennél egy fokkal közönségbarátabb viselkedésre számítottam. Úgy tűnik, rossz lóra tettem, ahogy felhangzik a reccsenés, merre is kéne elsétálnom, és még a mosoly se kárpótol érte. Biztos sokakat levesz vele a lábáról, én meg nem vagyok tucat.
-Semmi közöm hozzá... én nem játszom.- mondom, mert hogy tény, hogy arra indultam, de ha már így akarnak odairányítani, -jól éreztetve, hogy azt hiszi, lefeküdnék bárkivel egy statisztamunkáért- eszem ágában sincs ezt tenni, inkább felszegem a fejemet, és egy ál-bűbájos mosolyt küldök misztermorci felé. Azért is beszélgetni fogunk, rohadék!
-Hosszú nap?- kérdezem, és magam sem értem igazából, miért vagyok ilyen mazochista. Nyilván el fog küldeni a halálba, habár az elég rossz fényt vetne a darabra is, rá meg... hát, az már lehet, mindegy is. Azért mégsem tágítok.

Nyilván ez az ő stílusa, és a rajongók ezt zabálják. Hogy tapló... de hát én nem vagyok a rajongója, és ezek után tuti, hogy nem is leszek. Ahogy rám reccsen, már megint, hogy mit akarok, azonban annyira feldühít, hogy ezzel együtt rögtön egy ötletet is ültet a fejembe, így kimeresztem nagy szemeimet rá, és kétségbeesett arcot varázsolok magamra, amelyből mindeközben süt az elszántság.
-Világbékét! Az éhező, rákos, aidses, sérült, süket, vak, néma embereket megmenteni! Megváltani a világot! Meg egy Gucci táskát, amit a minap kinéztem magamnak, de az élet olyan kegyetlen, hogy sokszázért árulja...- felelem tragikus hősként, utána meg csak ráfintorgok, és úgy döntök, zárásul még közlök vele valamit, amiről fogalmam sincs.
-A lányának is így ajánlgatja a "művészbejárót"? Jó szülői magatartás...- az arcom és a hangom már hűvös. Lövésem sincs, van-e gyereke, de asszem ha nagyon durván átszámolom, pöccre szinte, a lánya lehetnék, és mint olyan, jogom van kihasználni a helyzetet, és a fiatalabbak fordított világával az orra alá dörgölni, kinek ajánlgassa, kivel henteregjen. Persze valószínűleg nem hatja meg, de nem is érdekel, inkább csak fogom magam, és otthagyom. Ennyi mára elég volt a hepciás színészekből.

Felsorolására épp csak felszöknek a szemeim, miközben az egyik közeli kukához lépdelve annak fém oldalán nyomom el a cigarettát, a csikket pedig a kukába hajítom. A szerepeken túl, amiket játszok, a kritikusi melót levetve én is csak ember vagyok - elvekkel és (az átlagénál hangosabb) véleménnyel a világ dolgait illetően.
Felnevetek röviden, elcigarettázott hangon, ahogy a kiscsaj belelendül.
- Csak ezt mindent? - Firtatom, mire fintor a válasza, s képemen a vigyor kiszélesedik. Egészen addig, míg nem jön az okosnak hitt megjegyzésével.
Mint mondtam, vannak elveim, s mint a többi színész, úgy én is veszettül utálom, amikor az elsütötthöz hasonló "poénokkal" jönnek. Hahaha, nagyon vicces. Nem! Kedves emberek, akik azt hiszitek, elsütni egy ilyent egy színészt majd mosolyra sarkall és a legjobb barátotok válik egy-kettőre belőle, el kell, hogy mondjam, baromira el vagytok tévedve.
Elkapom a távozófélben levő lány karját és oly könnyedén perdítem vissza magammal szemközt - talán még nekem is ütközik - mint valami kis papírmadárkát. Nem engedem el akkor sem felkarját, mikor feltekint arcomra, igaz, a hirtelen mozdulatból fakadó finom szorítás megszűnik.
- Tudod a művészbejárónak megvan az a bája, hogy az előadás után a nézőknek van lehetőségük elcsípni a színészeket pár szó vagy egy autogram erejéig. Ha lenne gyerekem, biztosan nem fosztanám meg az élménytől. - És azzal is tisztában lenne, hogy aki nem ott távozik, valószínűleg nincs abban a passzban, hogy emberek közé vágyjon és a hülyeségeiket hallgassa. Elengedem, s ellépve mellette zsebre vágott kezekkel hagyok magam után egy "További szép estét és vigyázz magadra!"-t, hogy a sarkon túl a sugárutat elérve fogjak egy taxit magamnak végre.