Ezt az egészet csak azért bírom ki ép ésszel, mert tudom, hogy hamarosan vége lesz. Még ha Sebastian meg is fenyegetett, nem gond kijátszani, egyszerűen csak...túlságosan elragadtattam magam és nem bírom bántani. Sokat gondolkodtam, két napig mást sem csináltam, mint agyaltam és mindennek az a borzalmas pillanat volt a megrontója, mikor megengedtem magamnak, hogy érezzek. Minden erre az egy, téves pontra vezethető vissza. Sebastiant viszont óhatatlanul is belerángattam és nagyon nehéz elárulni. Ezért kibaszott nehéz. Mert lesétálni a járdáról könnyű volt. Felmenni egy felhőkarcoló tetejére és lezuhanni egyszerű lenne. De...elárulni egy barátot, egy testvért...
Pokol, ott vagyok és megöl...szétmarcangol ez a köztesség. Vagy fizikailag, vagy lelkileg végzek magammal és ez utóbbi...sokkal félelmetesebb.
Úgyhogy szarul vagyok, rohadt szarul. Szinte kiesnek az órák, az egyik pillanatban még Sebastian kocsijában vagyok, a másikban a házunk, Felix háza, Sebyé előtt állok. Biztosan azért van, mert két nap alatt szinte semmit nem aludtam, ha megtörtént, akkor is csak véletlenül húzott le fizikailag a kényszer. Nem az a legszörnyűbb, hogy nem ettem, az iszomnia rosszabb, megint elkaptam, nem bírok kikapcsolni és egy percre sem áll le az agyam.
Nagyon ciki veszekedésre lépek be, mert rólam is szól. Hát nem értik, hogy ez az egész már nem számít? Felix nem tud szeretni és ez nem az ő hibája... Ahogy az sem, hogy elhagyom. Bár ő nem ezt mondja és ez nem világos teljesen...Hogy mit érez irántam, amit iránta soha? Nem tudom... Talán sosem voltam olyan fontos barát neki... Eric felszedett valakit? Találkozunk az előszobában és sír. Nyúlok felé, mondani akarok valamit, de...gyorsan elmegy és én most lassú vagyok. Többé...nem vethetik a szememre a hirtelenséget.
- Eric...
De már megy is és hallom, ahogy Felix eltöri a tányért. Nincs kedvem válaszolni neki. Nem igazán élek már. Túlságosan kimerültem...Azt hiszem, kórházba kerülnék, magamat tennék hidegre. Talán csak egy nap kellene még...talán a hétvégét meg se érném. Vagyis ez tény. Nem fogom megérni.
- Béküljetek ki.
Sóhajtom, megkerülöm, nem reagálok arra, hogy fehér vagyok. Néha elmosódik előttem a kép, de még tudom kezelni.
- Csak azért jöttem, hogy...kidobjak néhány dolgot. És hogy eladj. El kellene adnod Canont.
Tudja, hogy a fényképezőgépem kb utána és utánam a legfontosabb, hogy szinte élőlénynek tekintem, jobban féltem bárminél... Először a fiókos szekrény, ahol a jegyzeteim vannak és a dalszövegek. Oda guggolok le, azt pakolom ki. Most már úgysem leszek semmi...így nem tudom érnének-e valamit. Jobban szeretném...elégetni. Ó igen, ha lángot látnék, talán jobb lenne. Válogatás nélkül egy kupacba szórom.
- És ne hibáztasd magad, nem te tehetsz róla. Igazad volt. Igaz volt, minden, amit mondtál rám. Pár napon belül meg fogok őrülni. Úgyhogy rád marad a lakás. Azért mondom, hogy add el, mert nem tudom, Sebastian neked adj-e csak úgy.
Talán az a legfélelmetesebb, hogy én nem dühöngök, mint szoktam, nem sírok és nem mondok ellent. Komolyan, hideg belenyugvással közlöm a tényeket. Ha nem halhatok meg, megőrülök, nélküle meg. Ez van, mert beengedtem az érzelmeket és logikus volt, minden egybevág, tudhattam volna, hogy ez fog történni. Eszembe jut a pénz, belenyúlok a zsebembe, a padlóra teszem.
- Ebből következik, hogy nincs szükség a pénzre az Egyetemet illetően. Mindenesetre, köszönöm a nagylelkű adományt, még akkor is, ha teher volt és nem szívjóságból, puszta befektetésből adtad.
De ez sok pénz, és egyébként eleve nem akartam elfogadni. Vissza akartam fizetni a sztárságból. Dehát érvényét vesztette, most megkapja az egészet, az én részem.

Ezt majd...megoldják. Nincs erőm meggyőzni, nem tudok mit mondani. Ez most nem a normális eset.
Megzavar, hogy nem érti és borzasztóan kimerít, hogy el kell magyaráznom. Félig behunyom a szemeim, fájnak. Élvezem, hogy fájnak.
- Mert elmegyek. Nem, Felix...vége. Nem lehetünk együtt, nem leszünk.
Kicsit megakadok, mint mikor beakad a magnószalag.
- Azt hittem ez neked is egyértelmű, mert elmondtad...sokszor, hogy szét kellene mennünk és határozottan, mély meggyőződéssel mondtad. Az ember nem mondja ennyiszer, ha biztos abban, hogy azzal a másikkal akar maradni, úgyhogy megértettem, felfogtam, hogy nem akarsz.
Megmasszírozom a halántékomat. Megránthatja a vállam és maga felé fordíthat, gyenge vagyok ellenkezni. Most nem tudnám megverni, még piszkos trükkökkel sem. Megölhetne...
- De. Neked könnyű a szakítás, nekem nem az, mert az a nyavalygó kis szar vagyok, akinek gondolsz. De sok mindenre megtanítottál Felix, az egyik például az volt, hogy vállaljam önmagam bármekkora szar is. Te rámutattál, hogy az. De ha állandóan azt emlegeted, szakítsunk, nem leszek folyton megalkuvó, hogy eleresszem a fülem mellett, vagy nem is tudom hogy gondoltad. Nem sok tisztelni való maradt bennem erre a pár utolsó napra, de azt próbálom összeszedni... Mert nem bírnám elviselni magam, ha nem tenném, még pár napig sem. Nem, te mondtad Felix. Eric próbált cáfolni, Sebastian megfenyegetett, ezért nem öltem meg magam. Igazából mindenkinek sokkal jobb lenne, ha megtettem volna, de ezt nem érti. Eric rosszkor volt rossz helyen, na mindegy. Nem értik, hogy felesleges életben tartani, mert már meghaltam.
Levegőt veszek, nehéz.
- Nem... csak nem akartam, hogy miattam legyél mínuszban, mivel nekem nincs szükségem pénzre. Te mondtad, hogy megterhelő, a szememre vetetted...Megterhelő voltam neked. És sajnálom... bár ez most nem ér semmit, csak egy üres szó. De azért baj.
Nem tudok ezzel mit kezdeni...nekem nem kell pénz. Nekem végem. Ez csak logikus döntés. Hogy ez kellhet neki. Nincs köze a kurvasághoz, mert már nem számít.

Egy percre elhomályosodik a képe, de aztán tisztább lesz.
- Te is mondtál sértő dolgokat. Nem csak akkor. De nem fenyegettelek ilyesmivel. Én komolyan gondoltam veled. Soha nem utaltam erre, mert soha nem gondoltam ezt, csak a rögeszméd, a te fejedben létezik.
Levegő.
- De mondtál. Nagyon sokszor elmondtad mennyire szánalmas vagyok. Osztottam szoroztam és igazat kellett adjak. Nyafogok, nyavalygok, nem bírtam sírni azóta, bár ez gondolom nem hat meg és különben sem fontos. Az én szemszögemből nem az...semmi. Igen, leszartad, de számított. Valójában azt gondoltad, hogy nehéz, ugyan azt, mint anyámék, hogy ne kelljen olyan messzire nyúlnunk, mint Lia. Disznómód dögönyözök a depressziómban...és mindabból, amit mondtál, a szánalmast sokszor, leszűrtem, hogy én tévedtem. Igazatok volt. Azt hittem jól érzed magad velem. De nem, mert depressziós voltam. Azt hittem nem számít, mert nem éreztettem veled, de valamit elrontottam. És már nagyon régen elrontottam. Már gyerekkoromban. De lényegtelen. Sokszor mondtad, nem csak erre, mindenre rávágtad már. Nem tetszett...mert szeretlek. És igazad volt, nem kellett volna beléd szeretnem, mert rossz volt néznem, ahogy egyrészt feldúl téged, hogy az vagy, másrészt, hogy kiszolgáltatottnak éreztem ezt a helyzeted, harmadrészt...mások is megkaptak. Zavart. Szerettem volna, hogy szeress. Hogy ne legyenek mások.
Összeráncolom a homlokom.
- Nem...én terveztem veled. Én...azt mondtad ez neked csak baj, teher. Azt hittem azt gondolod teher vagyok. Ugyan azt...mint Liánál, ugyan azt mondtad! Nem akartam megint és tőled, Tőled!
Veszem a levegőt gyorsabban, nem jó, ez nem jó, vissza kell süllyednem, vagy elmerülni, valahova.
- Nem...te dobtál ki. Neked volt nehéz...te akarsz szakítani folyton. Nem nyafoghatok, nagyon sokat nyafogtam, azt mondtad! Baj volt minden, visszavontad! Te vontad vissza először! Mindent! Baj volt, hogy elmondtam Sebastiant, Liát, nyafogás volt! Egy nyafogó szarnak állítottál be. És elhittem...hiszek neked, az vagyok, igen, ezért most engedj el méltósággal! Megnyerted. Ezt akartad, tessék, az összes harcot megnyerted és kiütéssel győztél! Nem hazudtam, Te hazudtál. Igen, rendben, végre meg fogom tenni. Nem láncoltalak. Soha nem sikerült és soha nem ezt akartam.
Kicsit összemosódik, majd kitisztul a kép
- Nem...te mondtad. Ugyan azt, mint ő! Mint mindenki! Most miért...viselkedsz így?
Ráz, ettől felkavarodik a gyomrom és iszonyatosan megszédülök, sírna? Talán csak a dühtől...Hiszen én szoktam nyafogni. De csak azért baj neki ez is, mert anyagilag rám épített... Nem érzelmileg. És azt mondta meghalhatok. Akkor lehet?

- Soha nem mondtam olyasmiket, amikkel vádolsz.
Jelentem ki tényszerűen.
- Ugyan azt mondtad, ugyan az a baj velem, mindig. Felix...nem olyannak állítottál be, akit el tudnék viselni. Akkor a te véleményedre se adjak?
Megrázom a fejem, hisz már...megbeszéltem magammal. Nincs miről tárgyalni. Megakaszt, összerezzenek. Beakad a lemez.
- Nem így...jött le.
Egy percre zavartan nézek rá, mintha visszamennék az időben, aztán mintha megcsípnének. Mint az áramütés az állatkísérleteknél, megrázó beleélni magam.
- Amivé most váltam szerinted...amit el is hittem neked, azt gyűlölöm. Sajnáltatom magam és nyafogok folyton, ez az, amit minden körülmények között el akartam kerülni, mindig. Mint nálad azt, hogy kurva vagy, a különbség csak az, hogy én soha nem mondtam neked, hogy olcsó ribancnak tartalak. Mert nem is tartottalak annak, nem úgy mint te engem önsajnáltatónak. Nem ezt sulykoltad... Nem kértem, hogy örülj, de ugyan az volt. Féltem, hogy...de nem nyafoghatok!
Nézek rá, nem szabad elmondani az érzéseim, nem szabad éreznem, itt rontottam el.
- Mire? Értékeltem, hogy szeretnél lassan felhagyni vele. Nem erről van szó...
Nem érti, azt hiszem nem is fogja.
- Mondtál...többször mondtál. Te meg azzal ne etess, hogy nem emlékszel rá! Így könnyű, van fogalmad mennyire tönkretettél?!
Ó ne...ne! Ezt nem játszom, vissza kell süllyednem. Hiszen halálraítélt vagyok, nem pattoghatok, teljesen feladtam a dolgokat. Igaza volt! Nem lehet más...minthogy igaza volt. Ha nem lenne...ennyire nem lennék kettyós!
- De baj volt...ezt mondtad...hogy csak disznó vagyok, aki a saját depressziójában dagonyázik...ez azt jelenti lenézel, hogy ugyan azt gondolod.
Nézek magam elé, aztán megrázom a fejem. Kellemetlen.
- Sosem néztelek csak egy kurvának. Nem úgy tűnt, hogy akarod... Honnan veszed, hogy szégyellek? Sosem mondtam ilyet és igen, vágytam rá, hogy szeressen valaki, mert te nem tudsz. Igaz, hogy nem is lehet. De nekem te kellettél, mindig, csak te. Mindig beértem volna csak veled. De neked sosem voltam elég... Én voltam az, aki szerettelek, te, aki nem, miért csinálsz úgy, mintha én lennék gonosz? Igen, hibát követtem el, ott, hogy magamhoz tértem és akartam ezt az érzelem dolgot. Tudhattam volna, hogy belebukok. Te mondtad, hogy baj! Azt mondtad csak nyafogok, folyton ezeken a faszságokon! Mintha baj lenne minden, amit elmondtam neked. Nem örülsz...nem örülsz, hogy megosztottam veled. Nem szerettem Sebastiant, csak szexuálisan vonzódtam hozzá, mivel úgy viselkedett és szeretethiányos voltam. Csak egy hiányból fakadt. Veled sosem akartam űrt betölteni, te a Mindenség voltál! Nem, soha! Azért akartam, hogy ne legyél, mint már elmondtam, mert láttam, hogy rossz neked...és mert önző voltam. Nem volt fontos...nem értem miért mondod...miért mondod most? Sajnálom...nem akartam...nem gondoltam soha, hogy... Nem szégyelltem! Ez nem igaz...ezt csak beképzeled. Jössz ezzel a kurvasággal folyton, nem lettem volna veled, ha ekkora baj lett volna. De ezeket Te mondtad!!!
Ordítom, most már én is ordítom! Gyűlölöm, hogy az egészet kicsavarja és ellenem fordítja, mintha beképzeltem volna mindent!
- Semmi érzelmi szál nem köt hozzám,akkor mi a fasz bajod van? Hogy anyagilag szar lesz neked? Én meg azt hittem...nem látod? Megőrülök! Azt hitted viccből találtam ki? Hogy nem ez volt életem legrosszabb két napja? Nem volt rosszabb, mint a kibaszott baleset? Fogalmad sincs! Elképzelni sem tudod!
Kapkodom a levegőt.
- Te mondtad...nem találtam ki, nem...asszed viccből éltem volna át? Mindent, amit mondtam, tőled hallottam!
Gyűlölöm, hogy mást sem tudok ismételgetni, de képtelen vagyok visszajátszani neki. Utánakapok, megszorítom a karját és magam felé fordítom, bár nem értem hogy van erőm hozzá.
-Vitatkoztam veled, nem emlékszel? A disznón...és hogy nyafogok...és hogy baj talán,hogy elmondtam. Hiszen azt mondtad elfogadsz olyannak, amilyen vagyok, miért gyűlöltetted meg velem önmagam? Miért mondtad folyton, hogy szakítanunk kell? Szerinted mikor lett elegem? Miért nem szerettél? Folyton ezzel a kurva baromsággal takarózol, de csak kifogás... Nem szerettél
Mondom csendesen, behunyom a szemem, mert szédülök, még ott a gát, hogy nem nyafoghatok. De ő...sokkal hisztisebb és nem tudja, hogy akaraterővel bármi elérhető. De az akaraterő végzetes lehet, mert minden túlzás halálos.

- De
Mondott... Veszek egy mély, kétségbeesett levegőt.
- Ezértis ért...váratlanul, én is azt hittem így...kedvelsz, de amiket mondtál, amitől féltem, azok alapján nem lehetett kedvelni, azt hittem olyannak látsz, szánalmas szutykos szarnak, hogy nem mondhatok el semmit...pedig annyi minden lett volna! Nem akartam olyan lenni, amilyennek leírtál.
Beszívom a levegőt, reszelősen, fájdalmasan, hasogat a fejem és szédülök, kezd szertefoszlani ez az apatikus köd, de ami a túloldalon vár...
- Nem volt túl logikus...de rossz állapotba kerültem. Félek...félek azoktól, amiket mondtál és pont rátapintottál. Hogy szánalmas vagyok, csak nyafogok és hogy neked nehézség, hogy lenézel, hogy ilyen vagyok, hogy az érzelmek ellenem fordulnak, értsd meg...nem akarok olyan lenni! Annyiszor mondtad, hogy csak nyafogok...ha olyannak látsz, vagy nem engem látsz, nem akarok létezni. És a depresszió és folyton azt emlegetted menjünk szét, behoztad a depressziót a témába, hogyne kapcsoltam volna össze? Hogy valójában azt akarod, menjek el? Iszonyat mindig ettől rettegni! Emlékszel mennyire kiakadtam legutóbb, mikor el akartál hagyni? Aztán megtiltottad a kiakadást, mert nem leszek szánalmas, bármit összekaparok ahhoz, hogy méltósággal haljak meg. Ha kell, megint hulla leszek és kiirtom az érzelmeim! Vagy belövöm magam, de nem akarok az lenni, mint aminek akkor láttál és aminek hiszem magam most!
Zavarodottan nézek körbe, kezdem elveszíteni a biztos, halott talajt. És ez túl rossz lesz...utolsó órák, utolsó percek?
- Hogy szégyelltem volna, amikor az egész világ előtt felvállaltalak? Meg akartam mutatni, milyen fontos vagy! Azt hittem megérted, hogy körülötted forog minden! Hiszen nélküled semmi vagyok!
- Tudod, ragaszkodom ehez a pillanathoz
Mert elvérzek csak, hogy megmutassam, sosem engedem el

És az emlékeim darabkái zuhannak a földre
Tudom, mit tettem, ezért nem engedem el
Mert ez az igazság, semmi vagyok nélküled
Suttogom, amit neki írtam, vöröslő arccal, behunyt szemmel, amiből szökni akarnak a könnyek. Felix az egyetlen, aki igazán hatással van rám, akkor is, ha a legmélyebben vagyok.
- Ez így...nem igaz... Másik szerető csak azért kellett, hogy elviseljem a gondolatot, hogy neked is van. De...a szüleim megpróbáltak megölni, ez...ezen nehéz túllépni és ha tetszik, ha nem, meghatároz. 16 évig ebben éltem, gyilkos szándékban, szerinted normális vagyok ilyen háttérrel? Szerinted a depresszióm csak annyiból áll, hogy drogoztam és hülyeséget csináltam? Tudom...de te kérted, te mondtad, hogy vége, ha beléd szeretek...tudom, hogy te mindig ott voltál, de mi van, ha megelégelted? Nem érted mennyiszer kaptam már nemet? És hogy a tiéd mit jelent? Mit jelent minden hülye fenyegetésed, hogy legyen vége? De...nem akartam, hogy ezt érzed, nem véletlenül lettél fontos, tudtam, hogy számíthatok rád...de eleged lehet, bármikor. Mindenkinek elege lett a problémáimból. Féltem...hogy nem jó velem.
Ronda, dagadt cseppekben csorog a könnyem, miközben a szemem nem bírom kinyitni.
- Nem...doblak ki. Azt hittem ezt akarod, mert elmondtad, sokszor. Szakítani akartál, folyton szakítani akartál velem! De...én nem bírom ki nélküled! Nem bírok arra várni, mikor fenyegetsz meg ezzel legközelebb! Azt hittem komolyan gondolod...mert nyafogok és ez neked teher. Ezeket mondtad, esküszöm!
Kiabálom sírva.
- Tudom, de a múltkor...amikor beteg voltál, olyanokat mondtál...Azt mondtad, öljem meg magam, rendben! Azt mondtad most, oké, ha megteszem. Akkor mit higgyek?
Rázom a fejem zúgó füllel, szétrobbanó aggyal, zokogva.
- De...számít...csak...néha, de azt hittem csak néha...nem ezzel foglalkoztam folyton...próbáltam feldolgozni...próbáltam...jó párod lenni...
Rázom a fejem, istenem de szédülök, ha tudná mennyire szétesett a világ.
- Nem a szó a lényeg...Te mondtad, hogy nem hiszel benne! Azt mondtad, nem! Mit kértem? Nem kértem semmit! A...foglalkozással is neked akartam segíteni! Sokáig nem kértem, hogy hagyd abba, de nem meséltél róla, nem mondtad, hogy nem élvezed...azt láttam, rossz neked. Nem kértem, hogy mondj le Ericről és Sethről, azt se kértem, soha nem kértem, hogy szeress! Mindent elviseltem neked, mindent! Elfogadtam, csak elfogadtam, hogy te nem...megtagadod magadtól, vagy én nem vagyok jó, én csak elmondtam...nem azért, mert kurva vagy, hanem mert gyilkos vagyok, azért érdemlem meg, hogy nem szeretsz, azt hittem azért... mert nekem nem jár a te szerelmed...nem jár, mert mindig el akartak pusztítani és a végén már én is el akartam magam. Nem jár, mert megöltem négy embert, nem jár, mert az egyik 13 volt. Nem jár, mert nem bocsáthatok meg magamnak...Nem akadtam ki Ericen. Rajtad akadtam... Csak az volt büntetés, hogy nem viszonozd, hogy azt mondtad, tetszem...hogy csak az egyik szeretőd vagyok. Nem akartam, hogy ezt hidd...Nem akartam...
Levegő, nehéz a könnyektől értelmesen beszélni, nem akartam ezt, nem akartam nyafogni, de mindent feladok, mert érte mindig, mindent feladok.
De, de nekem ez jelentett mindent. Azért mentem el, mert azt mondtad csak depressziózom...ugyan az volt, mint Liánál, azt hittem eleged van. Folyton azt hajtogattad, szakítanunk kéne, mit hittem volna? Hogy olyan nagyon kötődsz hozzám? Amikor csak egy szánalmas, nyavalygó disznó vagyok a saját mocskában? Ha ilyennek látsz? Leírtál és én hittem neked, leírtam magam. Nélküled nem számított semmi! Próbáltam véget vetni neki, de Eric...elkapott, aztán Sebastian bebörtönzött...és kértem, hogy legyen veled, mert nem tudtam...magammal sem tudtam, ha ilyennek látsz nem tudok...Meg kell semmisülnöm, mert nem leszek ilyen, nem fogsz zsinóron rángatni, hogy elhagyhatsz minden veszekedésnél, hogy nem mondhatok el semmit, mert minden baj és minden szánalmas, hogy megvetsz, mint egy állatot és hogy...lehúz téged is a depresszióm.
Nem, azt mondtam, hogy otthagyom az iskolát, hogy te festhetss, hogy TE MEGVALÓSÍTHASD AZ ÁLMAID! Hogy majd dolgozok, de MINDIG LESZ RÁD IDŐM. EZT MONDTAM! AZT MONDTAD, NYUGODTAN KÚRJAM CSAK A RAJONGÓIM, MERT NEKED AZ NEM SZÁMÍT, SZEREZZEK TAPASZTALATOT! TE HOZTÁL ÖSSZE ERICKKEL! AZT MONDTAM MINDIG LESZ RÁD IDŐM, MINDIG...Nem mondtam a hobbit...nagyon hülye vagy.
Igaz, hogy velem szemben van és hogy sír, vagy ilyesmi, de nem bírom tartani már őt, a hangom is elment és egyszerre van hányingerem, szédülésem, küzdök a rámtörő démoni rosszullétekkel és a sötétséggel, ami hívogat, ami túlságosan csábító. Beleordít az arcomba, húzom magammal le, ha le tudom húzni, mert a térdeim nem hajlandóak tovább tartani. Hogy? Szeret? Zihálok, kibaszott gyorsan, ez valóság lenne? Kimondta? Megpróbálom tartani az ingét, vagy ami van rajta, nem látom jól. Valaki mondja, én, de mintha a hangom idegen lenne. Nem látom jól, hogy sír-e.
- Fogd már fel, hogy nem tudok nélküled élni
De én nem bírok ordítani. Ezt mondta? Félreértettem, ennyire gyökér vagyok? Minden darabos, mint a körte. Utálom a körtét.
- Ne menj el...ha tényleg...szeretsz, ne menj el, akkor ne akard, hogy belepusztuljak.
Még nem biztos, nem biztos, hogy marad, vagy hogy ez a valóság. Kell a szilárd bizonyíték, hogy itt van. De nem bírom tovább, elérem a határaimat, nem bírom tovább, semmit nem bírok tartani, elszakad minden cérna. A testem fizikailag nem bírja az érzelmi megterhelést, érzem, hogy elérte a határokat.

- Mondtál dolgokat Felix...ha elismered, ha nem.
Erre nem gondoltam, tényleg megtenné.
- De azt hittem...azt mondtad...talán csak bántani akartál, de sikerült! Összeraktam. De nem fogom elismételni megint, egyszerűen minden egybevágott, mi a baja mindenkinek velem. De ha nem mondhatom el, akkor nem fogadsz el engem, nem úgy, ahogy mondtad. Akkor nem mondanék semmit...összezavarodtam. Nincsenek határok, hol kezdődik a nyafogás? Vissza kellene térnem a régi, leszarom önmagamhoz? Az vagyok-e én? Tudod, hogy ezek nehéz kérdések. Nem vontam kétségbe, hogy törődsz, azt hittem megelégelted! Miért nem érted? Folyton azt emlegeted nyafogok és szakítanunk kellene, aztán a depresszió, azt hittem eleged van! Majdnem! Mondogattad! Miért mondogattad?
Úristen de fáradok, nem bírom már...
- Nem azt mondtam, hogy más kell. Csak, hogy lehet, hogy érzek iránta valamit. De...azt mondtad nem érzel irántam semmit! Honnan tudtam volna? Ha egyszer megmondasz valamit, nem fogok kombinálni. De sajnálom....sajnálom, hogy így érezted
Ismételgetem.
- Ez is baj? Hogy nem úgy adtam elő, szeretem Felixet a kurvát? Akkor meg azért sértődsz meg! Neked se jó semmi!
Fakadok ki sírva.
- Nem, az sem normális, ami veled történt. Ezért akartalak kirángatni belőle...Azt akartam, hogy boldog legyél. Nem, mert erős vagy...de én csak nemrég tudtam meg. Mindegy...
Megrázom a fejem, hogy nem mondta. Én szerencsés, nem dobott ki, mert szeretem...
- Azt hittem ezzel szóltál. Olyan volt.
Így láttam, vegye észre, hogy így láttam!
- Sajnálom...
A tenyerembe temetem arcom, nem tudok erre mit mondani, tényleg nonszensznek tűnik...de én magam is elég nonszensz vagyok, megszokhatta volna. Talán rosszul raktam össze a dolgokat?
- Éppen ez az! Én azt hittem...te is érzed, hogy már kilábalok belőle. Azt hittem kilábaltam, hogy te nem érzékeled, hogy beteg vagyok... De amikor azt mondtad igen, azt hittem ugyan az van, mint Liánál, hogy sokkal súlyosban a helyzet, hogy talán megkeserítem a hétköznapjaid, nem tudod velem jól érezni magad. Ő is ezt mondta, hogy teher...Nem akartalak egy kalap alá venni, de én már nem bírom ezt hallgatni állandóan. Ha elhagysz, hagyj el, ne csak mondogass. Ne tarts rettegésben bazdmeg! Fogalmad sincs mennyire szar... Rosszul vagyok Felix, de nem ennyire. Két perce mondtad, amikor azt mondtam, meg akarom magam ölni. Így: Rendben, oké! Ha erre nem emlékszel, nem csoda, hogy a többi is kimaradt. Nem, nem mondtad, hogy a lelki társad lennék!
Nekem...kell, hogy mond, mond meg. Ha el akarsz hagyni azt mond, ha teher vagyok, fogalmazz érthetően, ha fontos vagyok, mond azt!
Nehézkesen sok levegőt veszek.
- Az érzéseidről...hogy mit jelent neked ez a foglalkozás... Ha unod...én segíteni akartam, végig csak segíteni... Egyszer elmondtad, hogy csak az egyik vagyok és hiába telt el egy év, nem mondtad, hogy azóta több lettem. Én mindig úgy éreztem, hogy csak az egyik vagyok. De ha nem mondtad...Sethtért és Ericért is megcsinálsz dolgokat! Vannak jó tulajdonságaid, mint az előbbi és vannak rosszak. Elfogadtalak így. Nekem is vannak, én sem vagyok jól, te tudod egyedül, mennyire nem. De én nem utaltam arra, nem akartam arra utalni...nem tudtam, hogy te úgy veszed. De ismerd el, hogy te sem tudtad, bennem mi játszódik le!
Te vagy annyira hülye! Nem hanyagoltalak volna, miért nem fogod fel? Hányszor mondjam még el? Valamennyire számít...Mert legszívesebben nem dugnék senkit rajtad kívül. Azt hittem neked nem számítana!
Mondom erőtlenül Ericre, de ne bírom már tovább... Minden zavaros, elveszek ebben a káoszban.
- Nem dobtalak ki... Csak sokszor mondogattad...
Megfogja a kezem, nem tudom mi lesz most, de dönteni kellene. Ha egyikünk se akarja, talán nem kéne szakítani. De mi van, ha nem tud együtt élni a depressziómmal? Minek tagadjam? Most is nagyon szarul vagyok.
- Tudnál...tovább élni velem? Akkor is, ha ilyen vagyok? Akarsz? Mond gyorsan, most, döntsd el most!
Sürgetem, mert ha igent mond, nekiesek zokogva a mellkasának, úgy hogy megragadom és szinte üvöltök, akkor vissza kell billennem az apátiából, ami nagyon nehéz és borzasztó fájdalmas és akkor úgy üvöltök, mintha közben a lábam vágnák le, torkom szakadtából, vagy a lelkem tépnék ki, elvesztve a kontaktust a valósággal, hogy vissza tudjam szerezni. Félőrültre és félájultra a nyugalomért, de a testemnek most akkor sem tudok parancsolni, nedves lesz az alsónadrágom, talán még a nyálam is folyik, tényleg teljesen elvesztem a kontrollt. Azt akkor is elveszítem, ha nemet mond, de akkor belesüllyedek az apátiába, olyan lesz, mint az ájulás, csak hangok nélkül, egy kisebb kóma és akkor majd egész egyszerűen elszállítják a testem és a gépek majd megpróbálják életben tartani.

Nézek magam elé.
- Te is...te is földbe döngöltél és nekem is van méltóságom, ha hiszed, ha nem. A depresszióm meg lehet...rengeteg minden van bennem, amit meg lehet
Motyogom lesütött szemmel.
- De ez nem igaz...jó volt. Én...sajnálom, ha nem mutattam ki eléggé, ha túlságosan arra koncentráltam, ami nincs... Magamon kell segítenem, azt hittem jobb, azt hittem nem veszed észre!
Kapkodom a levegőt zavarodottan.
- És ha én is ezt mondanám mindig, mikor megbántasz?
Most is kiakadt...igaz, hogy most elég határozott voltam.
- És azt én honnan tudjam? Azt hittem nem érzel! Nem látok a fejedbe és nem akarok kombinálgatni, találgatni, nem akartam áltatni magam
Fakadok ki elkeseredetten. A túltevésre biccentek, viszont a közönségen kifakadok
- Ki a faszt érdekel? Még jó! Mindent beleadtam és Miattad, nem a hírnévért! De...annyiszor mondtad, olyan mély meggyőződéssel mekkora nyápic vagyok, nyafogós, siránkozós...hogy elhittem.
Nem akarok ilyen lenni, megviselt, nem bírnák így élni és vele lenni, ha így gondolná.
- Értem...
De már folynak a könnyeim, ettől megint nagyon szarnak és elveszettnek érzem magam, csak az vigasztal, hogy neki is, pedig...nem is sejtettem, hogy vannak könnycsatornái. Bólogatok, elmondtuk.
- Nem akartam sokat lenni távol...Ha veled vagyok, erős tudok maradni...akkor ellenállok, te jelentesz...mindent Kale. Akkor...akkor jó és nem tartalak nyomoréknak, de magamat...magamat annak láttam és nem akartam megint, nem bírtam volna megint megtanulni újra járni, főleg úgy, hogy nem vagy. Igen...Sebastian megfenyegetett mindenféle érzelmi zsarolással, úgyhogy túléltem két napot. Jó...ha mondod, ha tényleg mondod...én elhiszem neked. De nem ezeket mondtad. Beteg voltál, oké, mégis olyanokat mondtál...
- Azt mondtad nem lehet összehasonlítani, mert mindenki más, de egyformák vagyunk csak máshogy, egyik sem jobb, vagy rosszabb a másiknál.
Én erre emlékszem, mert megpróbáltam kipuhatolni, ki a legfontosabb, ez a legek határozottan megvan. Csillogó szemmel nézem, felfogva és emésztgetve, hogy fontos vagyok. Bólintok, lassan oszlik bennem a sötétség.
- Nem rovom fel, de azt hittem...egyformán kezelsz minket... Erickel békülj ki, ő csak jót akart, hallottam, amiket mondott...
Mondom csendesen.
- Miért lenne igényem rá, ha tőled megkapom? De oké, tegyük fel, mondjuk részeg vagyok... De akartad a hármast, hogy jóban legyek Erickel, neked néha annyira nem számított, hogy azt hittem... Nem bírtam rajtad kiigazodni, bár...sejtettem, hogy féltékeny vagy Sebyre. Meg fogom neki mondani, hogy ne csókoljon meg, de nem kell, nem úgy szeretem.
Akkor Ericre inkább, vele lefeküdtem és férfiként jobban vonzott mostanában, de hallgatok erről, ó és milyen bölcsen teszem.
- Sajnálom, ha megbántottalak, nem akartam, nem is tudtam, hogy nagyon lehet...Mindig eljátszod a legyőzhetetlent.
Csak én...és már eldöntötte, háromszor. Lehet bizonytalan volt és kellett neki a bizonyosság...bólintok, aztán sírva fakadok
//ez nemtom mi, de ezt találtam. Annyi, hogy a te mellkasod tompítja, de legalább ennyire ciki//

Persze iszonyat szarul vagyok, vörös a szemem, hüppögök és a felsőmmel törölgetem a taknyos orromat, mikor szédülve hallgatom a tervet.
- Nem is éreztem, hogy büdös vagy...
Motyogom félvigyorral, de most már esélytelen, úgy ordítottam, hogy még a fülem is bedugult, az orrom az rekordokat döntöget. Ráz a szipogás meg a minden sírás után hükkenések. Hajtom vele végre a tervet, a fürdőben veszem észre, hogy van egy folt a nadrágomon, bár nagyon fáradt vagyok, ez felcsesz és azt hiszem Felix is látja.
- Ezt elfelejtjük, nem történt meg. Nem az lesz, hogy szerelmet vallottál én meg bepisiltem a gyönyörűségtől.
Dobom is a mosógépbe. Az evés nem igazán megy, a gyomrom összehúzódott, de magamba erőltetek egy-két falatot, inni iszom. Aztán ágyba fekszünk, de nem engedem el, végig hozzá érek, fogom valahol, akár a farkát, mindegy, csak hozzá érjek.
- Itt leszel? Ne menj el... észre fogok venni és értékelni mindent...Ugye nem mész el?
Átölelem, hogy ha menne se legyen könnyű dolga, de csak akkor szenderem el, ha biztosít, hogy nem. Amikor beteg volt, én ígértem meg neki. Észre kellett volna vennem, hogy ragaszkodik...
Aztán valamikor később felriadok, borzalmasat álmodok, fel is ülök. Az első persze az, hogy utána tapogatózzak és csak akkor hagyom abba a kétségbeesett zihálást, ha megtaláltam.
- Itt vagy? Nem álmodtam? Itt vagy? Anyád nem akarja, hogy velem legyél?
Kérdezem, mert ez is benne volt az álmomban, de mintha mondott volna hasonlót, hogy az anyja tanácsa ellenére...

Nyögedezve bólintok, aztán felpillantok rá, amióta összeköltöztünk, sokkal jobban vagyok.
- Nem tudtam, hogy te ezt ilyen komolyan veszed... Azt hittem nem veszed észre. Hisz elmehetsz bármikor. Csak most volt egy mélyebb pont, mert azt hittem, rám untál, mint Lia
Motyogom a lábának.
- Én nem fogtam fel, hogy sértegetnélek...sokszor nem fogom fel. Ösztönösen vagyok hülye. De azt hiszem, komolyan gondolod, tényleg mennél. Akkor nem tarthatlak vissza.
Húzom el a szám, az azt jelentené, nem kellek neki.
- Azt lehet azért is, mert kedvelsz. Simán megtetted Sethért és Ericért... Jó...én ezeknek nagyon örültem...De értetlen vagyok, nekem kell, hogy kimond, mert alapvetően sem hiszem el. Te sem hitted el, engem meg még nem szerettek soha. Sőt, gyűlöltek, megszoktam, hogy ez, vagy a közöny az alapérzés irányomba, Sebastiannak is sokat kellett bizonygatnia, hogy nem utál. Talán az én defektem, sajnálom...
Leütöm a fejem, aztán megint felkapom, hogy dacosan jelentsem ki:
- De sokszor mondtad!
Ebből nem engedek, tudom, hogy nem tízszer ismételte el egymás után, de nekem elég volt. És igazán...bocsánatot kérhetne. Megint jön azzal, hogy fikázom az ízlését, ez megmosolyogtat.
- A lényeg, hogy akarsz...és ha nem akarsz, akkor azt nagyon határozottan a képembe kell mondanod, nem értek a gyors, érzelmi váltásokhoz
Dünnyögöm. Aztán bólintok, hogy csak azt fogom elhinni, amit józanul mond. Hülyének nézem, azért nem mondott többet, mert nem tettem fel egy hülye kérdést? Ne szívasson már!
- Én próbáltam puhatolózni, hogy összehasonlítva másokkal, én mennyit érek neked, de ezt még soha nem mondtad. Hogy ennyire sok mindennek gondolsz...
Nyögöm, vörösödik közben a fejem, de a sírás miatt nem olyan feltűnő, hogy ez most mástól van. A zavar viszont érezhető, nem tudok merre nézni, ellenben keményen dolgozok azon, hogy összerakjam és ajkamba harapjak, nehogy cáfolni kezdjem.
- Eric az én hibám...szeretném, ha megbeszélnétek. Segíteni akart, mert látta milyen szarul vagyok... Ezek szerint bepasizott? Végülis ezt akartuk, nem? Neki is sírt a szája egy barátért, aki viszonozza az érzelmeit és nem ismerjük a szüzet, előtted én sem tudtam, hogy bi vagyok. Ne írjuk le a srácot látatlanban.
Most már tudok logikusan gondolkodni, ésszerűbben, mint néhány perce. Mert most már úgy érzem, tényleg velem marad.
- Fuj, nem akarom megcsókolni Joshuát, istenem de utálom azt a kifejezést, hogy Joshom! De Senastiannál is be kell állítanom ezt a dolgot egy egészségesebb öcsi-bátyó kapcsolatra. Nem vallott és én voltam az, aki felkerestem és lefektettem. De imponált, hogy valaki képes lenne szeretni... Ne rondíts bele Eric kapcsolatába, neked is jobban megéri, ha boldog lesz. Vagy tedd próbára a csávót, ha csábítható, igazad volt.
Vonok vállat, azt hiszem ez sosem fog változni benne, kurvának lett nevelve, neki a szex általános tevékenység marad. Rohadék...Kimerülten ölelem, lemerültek a tartalékok, lefürödni is külön teljesítmény lesz.
- Meg...
Szipogom vigyorogva. Tényleg büdösnek érzem magam, főleg a nedves folt miatt a nadrágomon, úgyhogy nem reagálok, nem vagyok túl vicces kedvemben. Fáradtan battyogok ki a fürdőbe, azért vagyok rá képes, mert velem marad...
Vörös a fejem, gyorsan megszabadulok a rongyokról.
- Nem tudom pontosan mikor...Észre se vettem, hogy el akartál futni, de te...te meg sírtál! Azt hittem nem érem meg ezt a napot
Vigyorgok rá csálén, hogy megjegyeztem és ő is tud. A hajmosásban én is segítek neki, hagyom, hogy ő is segítsen. Az evés aztán pocsékul megy, mindkettőnknek, de azt nem hagyom, hogy etessen. A legjobb rész, mikor összebújunk és szorosan ölelhetem az ágyban. Csak attól félek, eltűnik, ha elalszom. Közelebb kucorodom, kicsit morcogva.
- Akkor jó... Biológiából mindig az maradok
Sóhajtom, van amiből nem vagyok hajlandó képezni magam. A simogatásában alszom el, de szorosan hozzábújva, érezni akarom minden porcikámmal.
Később ijedten riadok fel, ő magára húz, még reszketek.
- Nem is akarlak. Ki...megtaláltam a kiskaput és kinyitottam, most már nincs visszaút Kale. Igen, tudom, mindig mondod. Talán ideje találkoznom vele, ha már kimondtad, nem? Valamit említettél, hogy nem örült neki? Csak...nem akarom, hogy bárki is tönkretegye, olyat kincset kaptam, amit félek elveszíteni
Simulok hozzá, annyira szép a mosolya, meg is csókolom érte, igaz reszketősen és finoman.
- Ahhoz képest, hogy néhány órája meg akartam ölni magam, mesésen. Hú, ez mind? Viccelek, nem terveztem ilyesmit csinálni, ha te...ha igazán akarsz és maradsz velem. Veled nem. Veled más. Csak nélküled nem megy. //hogyan tudnék élni nélküleeed XD//
- Oké, én szeretném, ha többet fordítanál most már arra, ami igazán érdekel. Időt, pénzt. Ha a szex az, akkor arra, ha a festészet, akkor a festészetre. Azt szeretném, ha boldog lennél mellettem...velem. És néha mondhatnád. Nem kell mindig, lehet furcsa, vagy váratlan pillanatokban. Csak hogy tudjam. Mert attól fogok félni, hogy megszűnik ez benned. De persze azt is el kell mondanod.
Felsóhajtok, hogy csókolgatni kezd, beletúrok a hajába.
- Ígérem, hogy észre fogom venni...és értékelni, sokkal jobban. Szeretlek
Csókolgatom az ajkait, hevesebben, rémültebben, csak maradjon, maradjon mellettem!

Hozzádugom az orrom, amikor ezt mondja.
- Engem is minden érdekel veled kapcsolatban. Nem akarlak korlátozni és megkötni, de jó...jó ezt hallani
Motyogom félig lehunyt szemmel beleszédülve a valóságba. Kicsit erős a váltás, hogy a mély depresszióból hirtelen a fellegekben járok, elszédít.
Azért odaficcen egy mosoly, hogy Liával hoztam párhuzamba.
- Bocs, csak olyan volt, rosszul jött, úgy jött ki, és miattad pofára esni és azt hittem, ugyanúgy, ahogy vele...A lényeg, hogy ne ugorj ki, ha cáfolod, akkor rendben, ha nem vagyok sok, nem vagyok teher és elviselsz
Motyorászom a nyakába, mert kell, hogy szagoljam is közben.
- De nem direkt csinálom, bárdolatlan, bugyuta, barbár bohóc vagyok. Az jó lenne.
Sértődött arcot vágok, pedig most nem szóltam be bassza meg.
- Akkor én ugrok ki az ablakon, de én nem aprózom el, felmászom a harmincadikra. Tudom, ez a betegség abszurd. Másrészt nem, nincs önbizalomhiányom, de megvetéssel neveltek, gondolj már bele. Te elhinnéd, ha évekig undorodva takarnának be éjjel?
Hülye hasonlat, mert idejét sem tudom, mikor takartak, de csak mondtam egy példát. Lehet, hogy depressziós vagyok és defektes, de nem magamban nem bízok, ezt kaptam, évekig ezt verték belém, ezt szoktam meg és az ilyesmit nem lehet könnyen levetkőzni.
- De mondtál olyanokat, csak...lehet az agyam torzított rajta
Az elképzelhető.
- Gondolod? Jó. Bár szerintem még mindig többet tudsz, mint én rólad
Teszem hozzá füstölögve. Hirtelen nem jut eszembe mit nem tud, de ha majd meglepődik egyszer valamin, kiderül.
- Igen, az ilyeneket jobb ha kimondod konkrétan. Kérdeztelek. Folyton firtattam mennyit jelent neked ez a dolog, hiszel-e a szerelemben, de sosem adtál pozitív választ. Baromság, te a lelki társban hiszel, faszom tudja ki a lelki társad és mi alapján lehetek az. Nem vagyok nő, hogy álmodozzak. Jó...
Motyogom zavartan, én kérdeztem. Szóval sokrétű és izgalmas, vajon ez a lelki társasságra is érvényes? Ericnél megrázom a fejem.
- Nekem csak te kellettél, nem érdekelt a többi férfi. Sebastiannal a szeretethiány miatt kavartam, ahogy ő is az öcsikomplexusát élte ki rajtam, Ericnél te kényszerítettél bele, de valójában nekem mindig csak te kellettél, szexuális téren is. Csak aztán kerestem meg Ericket, részben dacból, mert azt hittem, neked viszont nem számítok és főleg azért, hogy ha neked is lehet, nekem miért ne? Nem gondoltam bele, amíg Eric nem mondta, hogy az több is lehet.
Vonok vállat saját elbaszottságomra.
- Nem ismered a srácot Felix. Látatlanba pedig ne ítélkezz, ráádsul Eric nagyfiú, tudja mit csinál. Ki tudja, talán felveteti a srácot is matróznak. Engem is ki akart vinni hajókázni. Nem mindig ez a jó taktika, főleg mert Eric érzékeny és ha beleélte magát a kiscsávóba nem a te rettegett szavaid fogják eltántorítani. Hagyd a gyereket elesni, aztán majd megtanulja. De egyedül van, biztos rossz neki, hogy mi... hátha boldog lesz. Én csábítottam el amúgy
Az én hibám ebből a szempontból, de ki tudta, hogy baj, vagy Eric hogy fog reagálni?
- Az más, ott változatosak a magánhangzók, nem úgy, mint a Johsnál
Vigyorgok, aztán elkomorodom egy pillanatra.
- De nem tudtam. Azt hittem te kizárod ezt, hogy esélyem sincs, különben is te olyan betörhetetlen vagy, lehetetlennek tűnt, hogy valaha is érezz irántam valamit.
Nézek rá szenvedélyesen, mikor észreveszem, hogy zihálok, gyorsan becsukom a szám. Simogatom inkább az arcát kaján mosollyal.
- Mégiscsak féltékeny vagy rá. Tedd akkor próbára, ha ez megnyugtat
Bár bosszant a tudat, hogy ha enged, meddig mennek el, komorabban is megyek a fürdőbe. A bömböléssel tényleg hamar lehervassza a kedvem.
- Mert nem akartam zombi lenni...Felejtsd el.
Nem az volt életem top 10 pillanata. A bioszon már csak mormogok.
- Elbasztad
Összegzem én is savanyó fintorral, mikor felébredünk. Az biztos, hogy velem elbaszta az életét.
- De lehetek még gazdag, ha megmentjük a rockkarrierem és akkor nem lesz miért aggódnia. Csak beletörődik, hogy nem vagy kurva, hanem végre azt csinálsz, amit akarsz?! Olyan lesz, mintha megszabadítanálak a rabláncaidtól. Élvezni fogod, szabad döntés, szabad akarat és most már azt dugsz meg, akit akarsz.
Nehézkes levegőt veszek, de tisztában vagyok vele, hogy erről úgysem tudnám leszoktatni.
- Azért azt nem hagyom, hogy anyád rám mozduljon.
Az apácán nevetek kicsit, azt el tudom képzelni...
- Miért vagyok hirtelen már megint? Jó, mondjuk az autó elé kiugrás hülye ötlet volt, mert tuti nem halok meg rendesen, csak elvesztem a lábam, vagy valami. A legjobb a zuhanás lenne, de valami túlélhetetlen magasságból, jobb esetben már a levegőben meghalnék, bár nálam...nem lehet tudni
Húzom el a szám, aztán megcsókolom inkább.
- Nem mennék el tőled egy teljes hónapra...vagy vinnélek magammal, vagy hazarepülnék minden héten, nem akarlak ennyire magadra hagyni.
Simogatom, édes hogy fél, de ha nem akarja, nem megyek sok időre. Szervezés kérdése.
- Te meg sértődékeny és hisztis vagy, ha én hirtelen. Mint valami menstruáló kamaszlány. Ha változás áll be elém állsz és közlöd bocs Reeven már nem szeretlek? És akkor kimondod mert már úgysem számít?
Lebiggyed az ajkam egy pillanatra, de aztán máris szórakozok azon, hogy ez neki ijesztő. Rákulcsolom a karom a nyakára, gonoszan hajolok hozzá
- Szeretlek, Szeretlek, Szeretlek, Szeretlek, Szeretlek, Szeretlek, Szeretlek. Miért az? Csak engedd el ezt a felesleges rossz beidegződést és feszültséget, ami ehhez a szóhoz köt. Ne félj egy szótól, félni fogsz attól az érzéstől is, ami hurrikánként feldúl majd, vagy beléd csap és villámként megrezegtet. Tartani fogsz a kötődéstől, hogy velem akarsz lenni, akkor kicsit mindig meg fogod tagadni önmagad.
Mondom komolyabban, megcsókolom, aztán belém szorul a szusz.
- A lelki társ is?
Érzem, hogy a megbabonázott pillanat vörösséggel árasztja el a fejem, és minden elég érdekes színezetet kap.
- Ah...de, elég, a lelki társ jó lesz, az imádat is, bár a szépséget, még mindig nem értem, te vagy szép, de ha én modndom, kiröhögsz, hogy nem tudok bókolni
Nyögöm, ahogy elhalmoz, aztán én is elárasztom mindenféle hol gyengéd, hol hevesebb csókjaimmal és elnyílok neki, magamhoz engedem, simogatom a mellkasát, keresem az illatát, bőrének ízét.

Mennyezetnek emelt szemmel konstatálom, nyűgösebb lenne. Ennél is? Nehéz visszatérni a valóságba, annyira elástam magam, mégis mindent megváltoztat, hogy itt van mellettem.
- Nem nézel ki olyannak
Motyogom a karjaiba, ölelés közben.
- Te magán a felháborodáson is fel tudsz háborodni. Kényes kandúr
Lehelem ajkaira, jól esne a csókja, beleremegek, ha adja.
- Talán én is megbocsátom, de csak mert jó fej vagyok
Emlékeztetem, hogy nem csak én bántottam meg őt, hééé.
- Tudom, tudom, csak mégis belém ivódott és nehezebben hiszem el, mint mások. De már a menőkkel vagyok, igazad van.
Dugom az övéhez az orrom, suttogva mantrázva, hogy már velük vagyok. Igaz görcsösebben szorítom az ölelésben, elsüllyedek, ha elenged, szükségem van rá...vele kell lennem.
- Jó, rendbe tesszük. Sajnálom, hogy gondod van vele, jobb lenne..ha egészségesebb lennék.
Nem merem kimondani: ha egészséges partnered lenne. Még meggondolhatja magát.
- Igen, zavar. Például nem sokat tudok arról a személyről, aki miatt sokáig nem mertél kötődni.
Összepréselem az ajkam.
- Én is téged, de azért, mert ragaszkodom a képhez, még téged látlak. A kettő nem zárja ki egymást...Vagy arra gondolsz egy feljavított változatod látom? Pedig ismerem a hibáid, tudom ki vagy és a rózsaszín szemüveg már rég lepergett rólam. Furcsa...mert igaz. Nevezheted akárminek, tudod, hogy bármit megtennék érted, hogy mindennél fontosabb vagy...
Pislogok rá, a hangom is szenvedélyesebb.
- Te mondod nekem, hogy higgyem el, amikor te sem hiszed? Fogalmam sincs, mikor jöhet valaki intellektuálisabb, vagy művészibb, nem-e bukkansz rá hirtelen.
Ez így elég tág, de ha engem akar...engem tart annak...
- Mert nincs szükségem többre, mert te mindent megadsz. Pár év...
Húzom fel az orrom sértődötten, hogy még most sem vagyok neki elég férfias. Le is kucorodom magamnak a párnába.
- Elfelejtve
Mormogom, az én kiakadásom sokkal cikibb volt. Mindegy...majd ha férfi leszek, biztos nem lesz több ilyen.
- Nem akarlak.
De kicsinálhatna. Megkímélné nekem a fáradtságot.
- Nem az a fontos, mit akar anyád, sőt az sem én mit akarok. Téged zavar? Te inkább festenél? Én szívesen énekelek. Lehet, hogy nem sokáig, de amíg megszedjük magunkat. Tudom, hogy nem a pénzemért vagy velem, de jah, kényelmes lenne és neked kényelem kell.
Nekem ezzel is döntetett igazából.
- Mert a fiát akarom, akármilyen jó nő.
Csókolom vissza.
- Az igaz, a betonnal való találkozáskor érne el. Jól van... Élni akarok. A mieid? Én? Felnevelni? Felix...gondolod át, akarsz-e egy éjjeleken át bőgő tumort a nyakadba, aki évekig semmi értelmeset nem tud kinyögni, csak szarik. Gondolj bele, mennyi szabadidőnket elvenné, folyton bőgne, figyelmet igényelve, kevesebb idő jutna magunkra és egymásra. Aztán tarthatnánk el legalább húsz évig és...kire bíznánk? El sem mehetnék nyaralni, kikapcsolódni tőle. Szar, mocsok és fáradtság, takony, hányás, ez a gyerek.
Ráadásul hogy az istenbe, szüljem is meg neki? Nem hiszem, hogy olyan hosszú életű leszek, de nem szólok semmit. Beharapja az ajkam, sóhajtok.
- Majd összekötjük a kellemessel, csak luxusszigeteki fellépéseket vállalok el több időre. Ne mond, hogy ejtőzni sem jönnél.
Nyilván nem rángatnám minden koncertemre.
Én ezt cáfolnám, nem vagyok annyira érdekes.
- Ezért is lehet küzdeni és én mindent megtennék, hogy ne üresedjen ki
Csókolgatom. Megállok viszont egy pillanatra, én vagyok a lelki társa. Hozzábújok, egyszerűen csak hozzá.
- Te is az vagy nekem
Közlöm lehunyt szemmel. Nem akarok sírni, vagy elkergetni a pillanatot, de kicsit be kell hunynom, hogy megnyugodjak. Viszont, ha közel vagyok, érezheti, hogy majd szívrohamot kapok, annyira megdobogtatta.
Finoman morgok, hogy esetlen vagyok a bókokban.
- Tudom, hogy azért cseszegetsz folyton. Veled aztán kibaszott sok adrenalint élek át
Bemászik, elnyílok neki, a csókjai, valahogy olyan puhák, simogatnak és megnyugtatnak. Behunyt szemmel, mély átéléssel viszonozom, ujjaim végigkarcolom a combján. Hm...lehet, hogy most meg fog dugni és lehet nem is fogom bánni, mindenesetre azzal is elvagyok, ha csak simogat, ha én csak simogatom, csókolom ahol érem és mélyen beszívom az illatát. Olyan rossz volt azt hinni, hogy soha többé nem lehetek mellette, hogy elutasít és csak kolonc vagyok a nyakán, látni Sebastian aggódását, megadni magam. De most ő jön, neki is áldoznia kell a megnyílás oltárán.

Az, hülye macska. Néha azt gondolom, nehezebb vele, mint egy nővel. Sóhajtva hozzábújtatom az orrom, finom csókot lehelek ajkára, aztán simogatni kezdem az arcát, mint egy macskának.
- Majd kapsz jó sok tejecskét
Mondom kajánabbul, ne a rendes tejre gondoljon. Belesóhajtok a hajába, sajnos ez így van.
- Ez nagy szerencséd jelenleg, de Liának és a szüleimnek nem bocsátottam, nehogy azt hidd.
Ők nem is kérték, kérés nélkül nem adatik. Csak nem tévedésben él?
- De...rengeteg időnk van
Kapaszkodok bele. Fogalmam sincs, hogyan lehet ennyire szeretni valakit. A nevenincs sátán, aki miatt én is szívok.
- Ő volt az a gyökér, aki elhitette veled, gyenge vagy, ha szeretsz valakit? Meg hogy az egész baromság és csak dugni jó?
Azt tudom, hogy ejtette, de miért volt Rá, éppen Rá akkora befolyással? A fehér bálna is célpontom volt már egyszer, de most sokkal nagyobb kedvem van Felix barmát a földbe döngölni.
- Ó, tényleg? Akkor mondjuk elhitettem volna magammal, hogy szerelmes vagy belém, vagy a gonosz részed ostoba mód felhajpolod, sötét álarcod érzelmeket rejt. Ami igaz, vannak neked, de tényleg van mire mondanod, hogy nem vagy túl...szentlelkű. Egy csomó rossz tulajdonságod van. Hisztis vagy, igényes és kényes. Lustálkodó, akarnok, mohó és hatalmaskodó. Dehát...így szeretlek, gyűlölném, ha leadnál bármelyikből is, ha nem okoskodnád túl a meglátásaim az idegesítő cáfolataiddal. Téged...látlak
Sóhajtom, bár kicsit gyengén, mert annyit bizonygattam már, hogy elfáradtan tőle. Ahogy őt is felmenetem a bizonygatás terhe alól.
- Jó...
Nem keres mást, mert velem már jó. És tudja, hogy el tudom hagyni. Talán idővel képes lennék nem belehalni ebbe az opcióba.
- De, bizonyos értelemben fontosabb, vagy legalább olyan fontos, hiszen a levegő is annyira fontos, mint az életed. Talán kis igényű vagyok.
Fejtem ki a fontosságot és hamiskás mosollyal, hogy mindent megad nekem. Megforgatom a szemem, majd felhúzom az orrom.
- Én igenis jó vagyok a fényképészetben te gyökér, egyszerűen csak szeretem a másikat is és több pénzt hoz. Neked meg önbizalomhiányod van, ami a festést illeti, ezért jobban félsz tőle, mint a kurvaságtól, amiben nem kell kételkedned a képességeidben. Akkor csak vacsoráznál más férfiakkal és nőkkel, beszélgetnél velük? Jobb lenne...
Mormogom. Túl idős. Akkor elmegyek én basszus, csak ő...ne csinálja már.
A kényelemmel nem fogok vitatkozni, de mondtam, hogy akkor énekelek és jól fogunk élni. A gyerek témától viszont kiakadok. Annyira ellentmondásos ez benne.
- Szerintem te nem gondoltad át mennyi mindent fel kell áldozni egy gyerekért. Rámennek a párkapcsolatok, mutassak neked statisztikát? Felelősség és rengeteg szar. De imponál, hogy tőlem akarnál, vagyis...baszki, velem.
Sóhajtok...aztán elvörösödöm
- De akkor nekem is kell, világos? Akkor két fiú lesz. Egy kis Reeven és egy kis Felix
Morgom. Mert fiúk lennének, ebben biztos vagyok, főleg, hogy az egész a spermán múlik.
- Attól függ hogy oldjuk meg. Variálni kell, szervezés kérdése, de korai erről beszélni, először majd fel kell hívnom a stúdiót, hogy bocs, beteg voltam.
Mammogom keserű szájízzel.
Gyengéd velem, annak ellenére, hogy az adrenalin miatt kap egy "bekapod" nézést. Igen...most olyan békés és nyugodt, szép. Hullámzik a testem Felix szólamaira, nyakára harapok, csak óvatosan, mélyen beletúrok-szaglok a hajába.
- Veled...mindig
Nyögöm. Most fáradt lennék aktív lenni, de szavak nélkül is megérti, neki kell megdugnia. Bár ez most nem jó szó, bensőségesebb lesz az egész. Finom, gyöngéd, gondoskodó. Simogatjuk egymást, a szemébe nézek, végigsimítok ajka érzékeny vonalán. Nyelvemmel érintem, csak egész finoman, kicsit izgatón, ami szerintem éppen azért ütős, mert nem eltúlzott. Behunyom a szemem, amikor belém hatol és finoman lüktetek a dallamra, amit diktál. Megáll és inkább csókolgat, sóhajjal adom tudtára, mennyire jól esik most. Csókolgatom a nyakát, állát, óvatosan mozgok benne, inkább csak élvezem, hogy itt van, így is együtt vagyunk, szinte együtt lélegzünk. Átszellemült ez a pillanat és...szerelmes. Rebbennek pilláim, nézek rá tátott szájjal, elvörösödve.
- Felix...Felix...én is
Ölelem meg, szorosan behunyt szemmel, nem nyithatom ki, mert bekönnyezett és érzelgősnek mondana, de ez...életem legszebb pillanata! Nagy levegőt veszek, sebtében megtörlöm a szemem és azzal áltatom magam, hogy az allergiámra fogja fogni. Igen, arra, amelyik nem létezik. Szorosan magamra húzom, csak ölelem percekig.

Idióta... Lecsókolom ajkairól perverz vigyorát.
- Elküldtem és közöltem, nem akarom már látni, mi lett volna kegyetlenebb büntetés neki? Nem kárhoztathatsz, amiért nem vertem agyon.
Forgatom a szemem. Az egy dolog, hogy én is szenvedtem miatta... Kiszedek belőle valamennyit erről a Paulról, úgy tűnik a csávó kurvaként bánt vele. Megcirógatom az arcát, mert látom nehézkesen mondja, átölelem, orrommal buzerálom az övét.
- Nem egy nagyképű faszkalapból kellene kiindulnod.
Nem Felixes, hogy valaki egyszer ejtette és emiatt örökre elzárta magában a dolgokat.
- Ráadásul ez már régen történt... Te mondod nekem mindig, hogy felejtsem el a múltat, lépjek túl. Ez a dolog nem mérgezheti a jelened, ráadásul magadnak ártasz és saját magad korlátozod be valami érdemtelen hülye árnyék miatt a múltból.
Birom, ahogy puffog, muszáj folyton apró csókokkal hintenem.
- Te egészen új értelmet adták a fogalomnak Kale
Ejtem ki a nevét borzongva, különös, kéjes szerelemmel. Suttogón, mégis erősen. Hozzábújok, engesztelve simogatom, kicsit vigyorgok.
- Igaz, nagyigényű vagyok. Szerintem minden megvan benned és a festményeidben...de ha nagyobb befolyásom lesz, téged is vásárlókhoz tudlak juttatni.
Bizonygatom. Pidesztára akarom emelni. Csókolgatom a hoszteszség miatt, egy lépéssel előrébb lennék.
- Majd kérdezd meg Kényes.
Becézgetem.
- Mert rengeteg időt és energiát emészt fel. Ne úgy képzeld el, mint a reklámokban, vagy filmekben az elbűvölő gyerekeket, marhára lefárasztanak. Hát kösz, lehet már feltalálták a junior-féle férfi terhességet, de nem nagyon fűlik hozzá a fogam, vigyáznék a vonalaimra
Röhögök fel.
- Nem lennék olyan, mint az apád, ha lenne...rendesen csinálnám, de egyelőre...attól tartok nem tudnék mihez kezdeni egy babával
Nézek rá bután, szó szerint bután, érezze át a tehetetlenségem. Dacosan bólintok.
- Igen, akkor kis Reeven is legyen. Lányt nem szeretnék.
Baszki, még a végén nőgyűlölő leszek, pedig de szerettem őket. A szakmára biccentek. Amit aztán csinál, húh...Nem volt még ilyen, az egész a gyengéd...szeretésről szól, az összebújós, törékeny együttlétről, ahol a dugás átváltozik szeretkezéssé? Mert finom, mert lassú, aztán ki is mondja. Persze érzékenyen érint, mert most szét vagyok esve és ezt akartam, valahogy olyan intenzív hatással van rám. Megtörlöm a szemem, gondolom nem vette észre, azzal áltatom magam, hogy nem.
- Nem, nem zavarna, aludjunk megint. Azt hiszem most nem, mert jó lenne aludni veled.
Nyögöm. Francba, számítgatja a maradék könnyet, buktam a dolgot, de hozzábújok, hogy érezzem minden porcikámmal és minél többet, jobban. Csak szorongatnám, mint egy kedves, gyermekkori játékot. Ölelem, mint kincset, hagyom, hogy ajkammal játsszon, aztán az arcát simogatom, s hajának illatfelhőjébe bújok. Ha így maradunk csendben, egy idő után elszenderedünk és álmomban is úgy bújok hozzám és fogom, mintha az a veszély fenyegetne, bármikor elszakíthatják őt tőlem. Túl intenzíven éltem meg a Felix nélkülözést és néha-néha ha felriadok, még ijedten keresem, tapogatózom utána, egészen rácsavarodok. Erővel kell leállítanom szapora légzésem, mert ő itt van mellettem.