- Ez elég komoly hivatásnak hangzik. Régóta dolgozik ezen a poszton? - tényleg komoly és felelősségteljes munkának hat. Gondolom nem rögtön kapja meg ezt a tisztet az ember, tehát arra tudok gondolni, jó ideje már ezzel foglalkozhat. Nem mintha értenék hozzá. Mindenesetre ha tényleg régóta csinálja és nem érzi magát a helyén, az elszomorító. Bár lehet neki ezt kell kipróbálnia ahhoz, hogy megtalálja a saját útját. Végül is semmi sem történik ok nélkül az ember életében. Én legalábbis ebben hiszek.
- Minden ember fél az ismeretlentől, ez természetes. De néha merni kell kockáztatni. Még ha elsőre ijesztőnek is hat - talán úgy tűnhet, csak frázisokat durrogtatok neki és valószínűleg nem is én fogom itt most hirtelen megváltoztatni az életét, de tényleg így gondolom és bízom benne, hogy egyszer talán megérti ő is. Nem jó dolog félelemből beleragadni egy helyzetbe.
- Tudod, én csak nemrég költöztem ebbe a városba. San Franciscoban éltem egész eddigi életemben. Nagy váltás volt otthagyni a szüleimet, a barátaimat, a várost, amit eddig otthonomnak neveztem a munka miatt, de úgy éreztem, csak több, jobb lehetek, ha ebben a kórházban töltöm le a gyakornoki időmet. Bár nekem is elég ijesztő és magányos volt itt elsőre egyedül úgy, hogy nem ismertem senkit. De már kezdem egyre jobban megszokni a környéket, a munkát, a kollégákat, úgy általában a várost - ezt csak azért mesélem el neki, hátha egy személyes példával hitelesebb leszek, nemcsak azt a hatást keltem, mintha a levegőbe beszélnék. Ki tudja, talán bátorítja ez őt is valamire. Bár tényleg nem megváltani akarom. Legalábbis nem feltétlenül, de ha sikerülne, nyilván nem lenne baj. Szeretek jót tenni, segíteni másokon. Ezért választottam az orvosi hivatást is. Ahogy az apácaság felé is ezért hajlottam egy rövid ideig anno, amit kérdésére meg is osztok vele. Látom az arcán a meglepettséget, talán nem ilyesmire számított, de nem veszem rossz néven. Tény, hogy nem a legnépszerűbb "szakmák" egyike az én generációmban. Bár én inkább élethivatásnak nevezném, mint szakmának, ha már itt tartunk.
- Nem kell feltétlenül elvonulni a társadalomtól, azt a szerzetesek csinálják, sőt, az apácák a társadalom aktív résztvevői. De tény, hogy el kell szakadni a családtól, elköteleződni az egyháznak, kolostorban élni a többi nővérrel és természetesen a gyermekáldásról, házasságról is le kell mondani. Az apácák teljes életüket az Úr szolgálatának és az emberek segítésének szentelik. Hogy ezt hogy teszik, annak többféle módja van. Általában iskolákban gyerekeket tanítanak, kórházi betegápolásban, idősek otthonában segédkeznek, börtönökben rabokat látogatnak, egyházi könyvtárakban dolgoznak, Bibliaköröket tartanak, egyes szertartásokon segítik a papokat... efféléket. Tényleg sokrétű hivatás, ami sok lemondással is jár. Bár nyilván, mint kívülálló én sem láthatok bele pontosan a belső viszonyaikba, a mindennapjaikba - magyarázom neki. Igyekszem visszafogni magam, nehogy elragadjon a hév, amire hajlamos vagyok, ha efféle témákba merülök bele. De bízom benne, azért bír követni és nagyjából el tudom mondani, kicsit jobban megvilágítani, amiről eddig nem sokat tudott. Bár igazából azt sem tudom, vallásos-e egyáltalán és ha igen, mennyire. De ezt nem lenne helyénvaló firtatni. Talán majd elárulja magától is. De ha nem, abba is bele kell törődnöm. Mindenesetre nem akarok erőltetni semmilyen témát. Az sem volna jó, ha esetleg untatnánk egymást.

Csak bólogatok a válaszát hallgatva. Érdekel, amit mond, de hozzáfűznivalóm különösebben nem akad. Egyébként egyre jobban kezdem élvezni a társalgást, ahogy a kezdeti feszengésünk kezd egy kicsit alább hagyni. Végül is egy intelligens, udvarias embert van szerencsém megismerni Eric személyében, miért is lenne ez másképp? Bár az elszomorít, hogy nem találja a helyét, mint oly sokan ezen a világon. Igyekszem hát bátorítani, bár látom rajta, nem igazán tud hinni a szavaimban és tényleg őszintén és szívből kívánom neki, hogy mihamarabb ráleljen a saját útjára, amit ezek szerint még nem sikerült megtalálnia.
- Azért nem mindig volt kellemes. Még most is hiányoznak néha a szüleim, a barátaim, a megszokott környék, ahol felnőttem. De úgy éreztem, okkal kaptam ezt a lehetőséget, hát élnem kell vele. Ez is csak a fejlődésemet szolgálja végső soron mind szakmai, mind emberi szempontból. Legalábbis bízom benne... - a mondandóm végére hagyom, hogy látszódjon rajtam egy kicsit a bizonytalanságom. Mert én sem vagyok azért mindig olyan biztos a döntéseim helyességében, mint hajlamos vagyok mutatni. Olykor én is elbizonytalanodom, csalódom, elkedvtelenedek, de aztán mindig sikerül valahogy megtalálnom magamban az erőt ahhoz, hogy folytassam, emlékeztetve magam a célomra és arra, Isten semmit sem tesz ok nélkül, még ha az adott pillanatban nem is feltétlenül értjük, mi is a célja némely történéssel, amivel az életünket befolyásolja. Én ebben hiszek. Talán azért is vagyok magabiztosabb, mint sokan, mert a hitem erős, ami biztos fogódzót ad még a nehéz helyzetekben is. Isten nem adna nekem olyan feladatot, amivel nem tudok megbirkózni és ezt a legkilátástalanabb időszakokban is próbálom szem előtt tartani. Ebből pedig erőt tudok meríteni.
- Egy apáca Istenre és az emberiség, minden egyes ember megsegítésére teszi fel az életét. Az anyaság ebbe nem fér bele. Az teljes embert kíván. Másrészt egy anyától nem várhatod el, hogy ne helyezze mindenki, még önmaga elé is a gyermeke érdekeit. Egy apácának pedig mindenkit ugyanúgy kell szeretnie, nem kivételezhet szimpátia, anyagi támogatás, érzelmi kötődés vagy bármi más alapján - tényleg racionálisan, legjobb tudásom szerint próbálom neki elmagyarázni, miről is szól ez az egész. Ez nem kioktatás, vagy afféle hittérítő maszlag. Én szívesen magyarázom meg ezt bárkinek, szeretek a hitről, a vallásról beszélni. Ha valaki, nem rosszindulatból természetesen, mert az más tészta, kérdőjelez meg bizonyos hitbéli kérdéseket, annak megválaszolása csak a hasznomra válhat. Elgondolkodásra késztet és végső soron megerősíti az én hitemet is.
- De természetesen lehet. Önkénteseket mindig szívesen látnak az egyházi jótékonysági rendezvényeken, kórházi, árvaházi, idős otthoni látogatásokon, utcai ételosztásokon. Középiskolás, egyetemista koromban gyakran részt is vettem ilyesmiken. Mióta ideköltöztem, erre még nem volt sajnos lehetőségem, de amint időm engedi, szeretnék elmenni mindenképp. Esetleg te is kipróbálhatnád egyszer, ha időd engedi. Az sem baj, ha más elveket vallasz, bárkit szívesen látnak és hidd el, felemelő érzés segíteni valakinek. Tudni, hogy jót tettél, széppé tetted valaki napját akár csak egy kedves szóval, egy mosollyal. Leírhatatlan érzés - talán kicsit túlzottan belelovalom magam a témába, de az arcomra kiülő lelkesedésről láthatja, hogy valódi. Sok ember nem is gondolná, milyen jó érzés jót tenni másokkal. Pedig szerintem ez valami olyasmi, amit mindenkinek ki kellene legalább egyszer próbálni. A világ is jobb hellyé válhatna talán egy kicsit általa és az illetőnek is jót tesz. Szerintem Eric is profitálhatna belőle. Ki tudja, talán még abban is segíthet neki, hogy rájöjjön, mit is szeretne igazából kezdeni az életével, sosem lehet tudni. De persze nem akkor ráerőltetni semmit.

Tényleg szívesen beszélek erről a témáról, főleg, hogy látom, Eric tényleg nem rosszindulattal kérdez, nem aláásni akarja a meggyőződésemet, tényleg csak érdeklődik, szeretne többet tudni a dologról. Én pedig, amennyire tőlem telik, igyekszem is felvilágosítani.
- Nem mondanám elvételnek. Ez egy szabad döntés. Szerintem semmiképpen sem kevésbé nemes vagy könnyebb hivatás, mint az anyaság. Egyszerűen csak más. Hogy fiatalon vagy idősebb korban hozza-e meg valaki ezt a döntést, az is egyénfüggő. De általában, amennyire tőlük tudom, ők érzik, hogy ez az útjuk, nem előre eltervezik, hogy majd családot alapítanak és utána apácák lesznek. Ez nem így működik. Bár nyilván ezt egy nővér, aki a rendhez tartozik, behatóbban, jobban el tudná magyarázni talán, hisz én is csak egy kívülálló vagyok - igyekszem kedvesen, kedélyesen, nem kioktatóan magyarázni. Végül is semmi rosszallás nincs ebben részemről, sokan nehezen értik meg az apácák hitvallását. Talán én sem tudom ezt teljesen, hisz végső soron én is elvetettem, hogy közéjük álljak. De attól még tisztelem és elismerem őket, szerintem a társadalom, a hitélet nélkülözhetetlen tagjai. Mindemellett próbálok nem túlzottan belelelkesülni a témától, nehogy megriasszam vagy untassam Ericet, de mikor arrafelé fordul a szó, csak kicsúszik a számon a javaslat, hogy ha ideje épp úgy hozza, esetleg beállhatna egyszer önkénteskedni, mire mintha egy kicsit meghökkenne. Kicsit meg is ijedek tőle. Remélem, nem léptem túl egy határt, vagy ilyesmi.
- Ugyan, hidd el, mindenki más és mindenkit ugyanolyan szeretettel fogadnak, aki segíteni akar. Befogadó közösség, nem ítélkeznek senki fölött. A segítő kezek, bármilyen formában pedig mindig jól jönnek - bátorítólag mosolygok rá. Ha közvetlenebb lenne a kapcsolatunk, talán még a kezét is megérinteném biztatásul, de azzal talán csak még inkább zavarba hoznám és nem is tudom, illő lenne-e, hisz ennyire nem közeli a viszonyunk. Pedig szeretnék bátorságot önteni belé. Nem tudom, mire utalhat azzal, hogy más, mint a többiek, talán régen kiközösítették, nincsenek barátai, párja, esetleg a családjával nem olyan a viszonya vagy bármi hasonló, ami miatt nem bízik önmagában, de nem is firtatom. A lényeg, hogy látom benne, jó ember és jó lenne, ha legalább egy kicsit tudna hinni önmagában. Még ha ezt aligha én itt és most fogom elérni, talán egy kis biztatás jól esik neki. Olykor a kis dolgok és sokat számítanak, úgy hiszem.