A szokásos bevásárlást csinálom, már amennyire szokásosnak mondható persze, ha három havonta járok. Szupermarket, délután, mert miért ne. Én sem vagyok teljesen ép elméjű, jöttem volna hajnalban, mondjuk háromkor vagy este kilenckor, de nem, nekem a csúcs idő volt a nyerő. Nem is értem magam, komolyan. Persze lehet azért, mert úgy döntöttem főzök valamit estére, hiába nem jön haza Felix, nekem azért enni kell és ennék valami házi kosztot és... kifogás, kifogás, kifogás. Zsong a fejem, épp a zöldségeknél állok és nézegetem a padlizsánokat, mikor valaki megfogja a kezem. Ez önmagában furcsa, le is nézek, egy pici, öt éves forma kislány az. Még azt is mondanám aranyos, a tőlem nem túl távol álló szőke lány kezét is hasonlóan fogja mint az enyém. Biztos az anyukája, hacsak nem vág furcsa fejet Ő is mint én. Bár.. akkor fiatal anyuka lesz, az is biztos. Már nyitnám a szám, mikor a gyerek istenesen elkezd üvölteni, én meg elhűlök. Egy öreg nő oda is szól nekünk, hogy neveljük már meg a gyerekünk. -Nem az én gyerekem, az övé... Nézek a mellettem lévő szőke lányra, de elfog a gyanú, hogy nem is az övé. Akkor kié? -Jó... nem szeppenünk meg... hol van apu kicsikém? Hm? Guggolok le a kislányhoz, miért kislány, ha legalább kisfiú lenne... egy kislánynak ugyan mi megnyugtatót tudok mondani? Kérlelően nézem a szőke lányt is, csináljon már valamit, akkor is ha az övé, akkor is ha nem.
A bevásárlást sokan a nemszeretem tevékenységek között tartják számon, én azonban ebben is igyekszem meglátni a jót. Hálásnak kell lennem érte, hogy gond nélkül megvehetek mindent, amire szükségem van. Ezt sokan nem mondhatják el magukról. Anyáéktól kaptam némi kezdőtőkét, ami rendes tőlük és tudom, hogy a továbbiakban is szívesen támogatnának, de én semmiképp sem szeretnék rajtuk élősködni. Jövő hónapban már kapok fizetést, ami rezidensként nem lesz ugyan a legnagyobb, de ha nem szórom el felesleges dolgokra, ki fogok tudni jönni belőle. Nem fényűzően, de jól tudok majd élni így is. Egyébként sem szokásom meggondolatlanul költekezni. Most is csak azt veszem meg, amire tényleg szükségem van. Nem nézegetem mániákusan az árcédulát, de nem is feltétlenül a legmárkásabb élelmiszerek kerülnek a kosaramba. Éppen a zöldségeknél állok és a paradicsomokat nézegetem, mikor valaki megragadja a kezem. Ahogy lenézek egy öt év körüli kislányt pillantok meg, aki könnyes szemekkel, félve néz fel rám. - Szia! Hát te? Hol vannak a szüleid? - fordulok hozzá kedvesen, letéve a paradicsomot. Nem fogom csakúgy sorsára hagyni, az már biztos! Ekkor a kezemet továbbra is szorítva erősen húzni kezd egy irányba, feltételezem a szüleihez, ezért a bevásárlókocsimat hátrahagyva követem. Majd ráérek visszamenni érte később is, ha már biztonságban tudom őt. Egy férfihez lép és az ő kezét is megfogja. Remek, már meg is van az apukája. Éppen szólni akarnék hozzá, hogy elmagyarázzam, mit keresek én itt, de mielőtt ezt megtehetném, a kislány üvölteni kezd. Hirtelen nem tudom, mit tehetnék, de próbálom nyugtatgatni, miközben leguggolok hozzá.
- Hé, csssh, kicsi, látod, itt van apu - megnyugtatóan, vigasztalóan simogatom a vállát, de ekkor már szinte az egész áruház minket néz, egy idős hölgy még ránk is szól. Ekkor viszont a férfi szólal meg, aki eddig számomra érthetetlen okból nem is tett semmit, hogy megvigasztalja a kislányt és ekkor kicsit elbizonytalanodom. Abból, amit mond, már egyértelmű, hogy mégsem ő a gyermek apja. Csak kiszemelte őt is, mint engem. De végre lehajol és nyugtatni kezdi ő is. A kislány nem szól semmit, de lassan csöndesedik és már csak hüppög üvöltés helyett. Végül is ez is valami. Ekkor az ismeretlenhez fordulok. - Ha jól sejtem, Önt ugyanúgy csak kiszemelte ez a csöppség, mint engem. Segítene megkeresni a szüleit? Nem hagyhatjuk csak így itt és biztosan itt kell lenniük valahol... - bár a mondandóm végére kissé elbizonytalanodom. Hiszen ez a gyerek itt üvöltött, hogyhogy a szülei nem hallották meg? Akárhogy is, valahogyan meg kell őket találnunk. Ennek a kislánynak szüksége van rájuk, méghozzá minél előbb! Csak tudnám, hogyan álljunk neki...
Mikor megfogják a kezem és üvölteni kezdnek olyan idegen számomra a szituáció, hogy kell némi idő, mire felfogom, mi is történik. Elvégre kisgyerek, anyuka vagy annak tűnő nőszemély, sehogy sem passzolok én a képbe, vagy Ők az enyémbe. Ellenben úgy fest a szőkeség sem okosabb nálam, mi is történt a poronttyal, így együttes erővel csitítgatjuk. Szerencsére lesz egy kis siker, mert ha nem is nyugodott meg teljesen a gyerek, legalább nem üvölt és hallom is amit mond a másik. -Igen, nekem nincs gyerekem. Persze, a szüleit nem értem, hogyan hagyhatják elkószálni, simán elrabolhatnák... de Téged kicsikém nem fognak, mi mindenkit elhessegetünk, aki nem anyu vagy apu, hm? Teszem hozzá, mert nagy és könnyes szemekkel nézett fel rám a kislány, nem szeretném, ha megint rázendítene. -Keressük meg a hangosbemondót, ha még a boltban vannak a szülei, hallani fogják. Mi a neved kicsikém? De a kislány csak kapaszkodik a nő szoknyájába/nadrágjába, nem túl beszédes, hiába nem vagyok egy ijesztő valaki. Nézek a nőre, hátha Neki több sikere lesz. Közben elindulok velük, így családiasan, kéz a kézben, mert a gyermek úgy kapaszkodik belénk, mint fuldokló a szalmaszálba. Úgy fest még egyszer nem akar elveszni. Na ha ezt anyám látná, bizonyára vetne egy keresztet és elkezdene hinni Istenben... Hah, legalább annyira mulandó lenne, mint ez a csendélet.
Általában figyelek a környezetemben lévőkre, ezért sem tudom sorsára hagyni azt a kislányt, aki egyszer csak ott terem mellettem és egy számomra ismeretlen férfi felé húz. Mivel azt hiszem, az apukája, követem őt. Végül is fontos, hogy biztonságban tudjam a szüleinél, nem hagyhatom a sorsára! A gyermek azonban üvölteni kezd, mikor odaérünk a férfihoz és az ő kezét is megfogja. Beletelik némi időbe, mire sikerül megnyugtatni, addigra már az egész áruház minket néz, de ez a kisebbik gond. Hamar kiderül ugyanis, hogy a férfi távolról sem a kislány apukája, amit, miután némiképp csillapodik a kislány sírása, meg is erősít. Ijedt, könnyes szemekkel néz a kislány, de nem szól semmit. Szerencsére nem kezd el megint bömbölni, legalább megnyugtatnunk sikerült valamelyest. Már ez is valami. De a szüleit akkor is elő kell keríteni. Bólintok a férfi javaslatára és én is a kislányhoz fordulok ezután, mellette guggolva, hogy egy szemmagasságba kerüljek vele. - Kérlek, áruld el nekünk a neved! Nagyon szeretnénk tudni. Megkeressük neked aput és anyut, jó? De mondd el kérlek, hogy hívnak? - kedvesen szólok hozzá, ahogy a gyerekekhez szokás, kicsit gügyögve, lassan. A kislány azonban csak nagyokat pislog rám. A szeme alja könnyes, de nem kezd el újra sírni. Egy ideig csak bátorítón nézek rá, azonban mikor tovább folytatnám a győzködést, végre kinyitja a száját. De ami elhagyja azt, attól kicsit megijedek. Nem, szerencsére nem kezd el újra üvölteni, bár a hangja elég sírós még mindig. Viszont nem értem, amit mond. Nem angolul beszél. Valamiféle szláv nyelvnek tippelném. Talán lengyel? De nem vagyok benne egészen biztos. De egy szót sem értek belőle, az biztos. Aggódva pillantok fel a férfira. - Azt hiszem, külföldi és nem érti, amit mondunk neki... - őszinte tanácstalansággal a tekintetemben nézek rá. Ez igencsak megnehezíti a helyzetet. Valószínűleg egy turista családból való lehet, így még a környéket sem ismeri, a hazautat sem tudja. Ráadásul még kommunikálni sem tudunk egymással érdemben... Nem tudom mit várok a férfitól. Bár értene a kislány nyelvén! Vagy csak eszébe jutna valami okos... Mert én per pillanat igencsak tanácstalan vagyok.
Azért azt kell mondjam, szerencse, hogy nem egyedül engem szemelt ki ez a kisgyerek, mert nem tudom mihez kezdtem volna egyedül. Nem értek a gyerekekhez, sosem volt a közelembe sem, nem hogy dajkáljak egyet is. No persze nincs bajom velük, amíg elég kicsik nem előítéletesek, csak a nagyobbak gonoszak, bár felnőttként talán nem szólogatnának be. Minden esetre hagyom a lánynak, hogy megpróbálja kiszedni a nevét, de nem igen akar könnyen összejönni. Míg ő legguggol és kérdezgeti és keresek valami aggódó anya vagy apafélét, van-e olyan személy aki aktívan keres valakit, de egyelőre semmi. Mire megint odafigyelek azt kapom a lány külföldi. -Könyörgöm, turistaként nem hatszor óvatosabb az ember? Nem baj, elég a neve, azt minden turista megérti. Ahm... jól van... külföldi... Guggolok a lány elé, egy nyelvet nem beszélek az angolok kívül. Azonban annyi külföldivel találkozom, hogy alap dolgokat el bírok mondani, így is teszek, hátha megérti. Törve mindent elmondok... "én Eric vagyok", "Eric lenni én" és társait elmondom pár nyelven, oroszul is, mert egyéb szláv nyelvet ha hallottam is, nekem az orosz volt. Annyit érek el hogy érzem eleinte nem ért mit akarok, aztán kikuncog, gondolom nem jól ejtettem valamit, vagy ha lengyel, csak hasonló amit mondok, de oroszul nem úgy van. -Legalább már nem sír... Ellenben gyorsan és hüppögősen beszél, ha mondja is a nevét az nem valami Eva vagy Claudia, gondolom hagyományosabb név, ki is fújom a levegőt. -Ez nem lesz jó így... És ha a szülei sem beszélik az angolt? Óh, a kislány mondjon be majd valamit! Azt tuti felismeri az anyja, nem? Mindegy mit mond. Nekünk legalább is mindegy lesz, de hiába nézelődöm, nem találom az információt, sosem kerestem még a hangosbemondót sehol. -Maga tudja merre? Én azt hittem elöl van, de nem látom... még a végén mi is elveszünk, vidám lesz... Nézek a nőre, Ő lehet szemfülesebb, közben nézelődöm azért, a kislányt el nem engedve, bár egy zsebkendőt keresek és megtörölgetem az arcát és az orrát, még a végén megfullad a taknyában.
Tényleg nagyon rosszul érzem magam, hogy nem tudom megnyugtatni és hathatósan a segítségére lenni ennek az egyébként kifejezetten aranyosnak tűnő, elveszett kislánynak. Más talán egy vállrándítással elintézné, de én nem ilyen vagyok. Engem igenis érdekel a környezetem! A húgomat, Kimberlyt is ezért próbáltam mindig is terelgetni a jó út felé, még ha ő ezt úgy értékelte is, hogy csak bele akarok szólni az életébe és szégyellem őt, emiatt akarom megváltoztatni. Pedig engem tényleg csak a jó szándék vezetett. És vezet most is. Ezért is fogom hamarosan felkeresni a testvéremet, ha már ide vetett az élet abba a városba, ahol ő is jár egyetemre. Bízom benne, hogy nem menthetetlen. Senki sem az. Remélhetőleg ez a helyzet sem. Örülök, hogy legalább a sírást abbahagyja, így legalább már nem az egész bevásárlóközpont rosszalló tekintetétől övezve kell tovább próbálkoznunk a férfival a szülei előkerítésével. Azt azonban láthatóan nem érti, amit magyarázok neki, így segítségkérően pillantok a férfira, hátha ő okosabb lesz és jobban meg tudja értetni magát ezzel a külföldi kislánnyal. Ahogy látom, ő sem beszéli a nyelvét, de törve egy-két szót más nyelveken, ha jól hallom, elsősorban oroszul mond neki. Nem az igazi, de legalább nevet rajta a kislány és válaszol is valamit. Azt sajnos azonban nem érti egyikünk sem, hogy mit.
- Szerintem is elől van. Ott szokott lenni. De csak találunk egy eladót vagy biztonsági őrt, aki meg tudja mondani, ha nem találnánk - válaszolom a férfinak, miközben jobbra-balra nézelődök, ahogy felegyenesedem a kislány mellől. - Gyere, menjünk, megkeressük anyut és aput, jó? - bátorítón, kedvesnek nézek le a gyermekre. Még ha nem is érti, mit mondok, a hangszín talán megteszi a hatását és gyengéden húzom a kezét is magammal. Szerencsére kis bizonytalankodás után elindul velünk együtt. Az információt nem olyan nehéz megtalálni, valóban a bejáratnál van. Kicsit várok és bízok benne, hogy a férfi átveszi az irányítást és elmagyarázza az ott dolgozóknak, mi is a helyzet és mit szeretnénk. Mégiscsak ő a férfi, jobb szeretném ezt rá hagyni. Persze ha nem teszi meg, a kezembe veszem én az irányítást és elmagyarázom az ott dolgozó kedves, fiatal hölgynek, hogy ez a feltehetően külföldi csöppség elvesztette a szüleit és legyenek kedvesek odaadni a mikrofont, hogy bemondhasson valamit és így végre előkeríthessük őket. Legalábbis bízom benne, hogy így lesz. Hamarosan oda is tartja a mikrofont a kislány elé, aki azonban csak megszeppenten pislog hol rám, hol a férfira. Remélem, nem kezd el megint bömbölni, az nem lenne kellemes így a hangosbemondóba. Persze lehet, hogy úgyis ráismernek a szülei és végre idejönnek. Egyelőre azonban egy szót sem szól, csak néz egyikünkről a másikunkra és a kezünket továbbra sem ereszti, nézzek rá bármilyen bátorítóan. Kicsit kétségbeesett pillantást vetek a másik oldalán álló férfira. Az előbb is szóra tudta bírni a gyermeket, hátha most is nagyobb sikerrel jár, mint én.
A váratlanul idecsöppent kislány és a másik nő, aki pót anyuka lett, míg én pót apuka, sem értik meg jobban egymást, mint én a kislányt, hiába makogok el pár szót más nyelveken. Végeredményben ott vagyunk, ahol a part szakad. Ráadásul én az információs pultot sem találom, bár a nő megnyugtat, hogy van itt elég alkalmazott, aki a segítségünkre lehet. Ez igaz, látszik most nehezebben koncentrálok, mert nekem eszembe sem jutott hirtelenjében. De nem tévedünk el, megtaláljuk magunktól is amit keresünk, így elmagyarázom, hogy találtam ezzel a hölggyel egy kislányt, aki turista és elvesztette a szüleit. Szeretnénk, ha beszélhetne a hangosbemondóba, mert nem tudjuk, a szülei értik-e az angolt egyáltalán. Szerencsére a velem lévő hölgy is kiegészít, a feltett kérdésekben, vagy ha nem, akkor is foglalkozik addig a gyerekkel, mindkettő segítség. A mikrofont is megkapjuk, de szegény gyerek úgy megszeppent, hogy meg sem szólal. Ennyire nem tudok oroszul... -Beszélni... anya.... apa... Nos, az orosz tudásom eddig terjed, de úgy fest ez már kevésbé hasonlít az Ő nyelvén. Odaguggolok megint és simogatom a hátát. -Mondj bármit, nem lesz baj. Anya és apa már nagyon keresnek téged, de ha beszélsz, tudni fogják, hogy a hangosbemondónál vagy kicsi lány. Ez persze hallatszik az egész áruházban, de ha tudnak angolul, akkor előrébb vagyunk. Minden esetre a kislány nagyon néz a hölgyre, akinek a kezét szorongatja, de ha Tőle is kap egy kis biztatást, akkor egérke hangon magyaráz valamit a mikrofonba. Ha végzett, a nő, aki a mikrofont kezeli még belemondja a hivatalos szöveget is és várunk. -Maga szerint ennyi elég? Kérdezem, mert valahogy nem vagyok meggyőződve, de nem kell öt perc és két aggódó szülő rohan hozzánk, a kislány csak akkor enged el minket és szalad a szüleihez. Az anya rögtön a mellettem lévő nőhöz fordul, hogy hálálkodjon. -Ó, kisasszony, nem is tudja milyen hálásak vagyunk, a kicsikém elszaladt, aztán nem találtuk, itt bolyongunk a sorok között, de olyan nagy ez az épület... hogy hálálhatnánk meg a kedvességüket? Remélem az Önök gyereke sosem kószál el, adja az ég! Már mondanám, hogy nem járunk, de csak kifújom a levegőt, oly mindegy. A lényeg, hogy a kislány hazamehet, a többi mellékes. De legalább a szülők beszélnek angolul.
Kellemetlen a helyzet, ahogy egy bömbölő, mint később kiderül, külföldi kislány megragadja a kezem és odarángat egy számomra ismeretlen férfihoz, akinek szintén olyan ismeretlen a csöppség, mint nekem. Együttes erővel sikerül azonban valahogyan lenyugtatnunk szerencsére és végül megállapodunk abban, hogy odavisszük a hangosbemondóhoz a gyereket, hátha így sikerül megtalálnunk a szüleit. Ahogy odaérünk, a férfi felvázolja az ott ülő, igazán szívélyes hölgynek a helyzetet, aki oda is tartja a kislány elé a mikrofont. Ő azonban csak megszeppenten nézeget hol rám, hol a férfira és nem szól egy szót sem. Bezzeg az előbb hogy bömbölt... bár azt azért nem szeretném, ha újra rákezdene. Segélykérőn nézek a férfira, mire mond neki egy-két orosz szót, de a kislány vagy nem érti, vagy túlságosan megilletődött. Még akkor sem szól, mikor a férfi leguggol mellé és megnyugtatóan szól hozzá, ezért én is így teszek. - Rajta, kicsi lány! Nem lesz baj. Anyu és apu biztosan keresnek téged. Mondj valamit, hogy tudják, itt vagy! - kicsit kellemetlen, hogy az én hangom is hallatszik a hangosbemondóban, elég zavarba ejtő, de muszáj gyengéden noszogatnunk őt, másként esély sincs rá, hogy meglegyenek a szülei.És úgy tűnik, erőfeszítéseinket végül siker koronázza, mivel a kislány végül halkan cincog valamit a mikrofonba. Ezután visszaadjuk azt a hölgynek.
- Bízzunk benne - válaszolom kissé bizonytalanul a férfi kérdésére. Én sem tudom, de jobb ötletem nem lévén úgy érzem, egyelőre nincs más lehetőségünk, minthogy várunk. Szerencsére azonban hamarosan meg is jelenik egy házaspár, akikhez a kislány, végre elengedve a mi kezünket, boldogan fut oda. Az anyuka ezek után kissé tört angolsággal fordul hozzám. - Ugyan, ez természetes. Az a lényég, hogy a kis csibész visszakerült magukhoz. Igazán bájos kislány! Vigyázzanak magukra és érezzék jól magukat! - kedvesen, udvariasan mosolyogva fogadom a hálálkodást. Hogy feltehetően egy párnak nézett az idegen férfival, nem különösebb akaszt meg, nem is látom értelmét tisztázni a félreértést. Úgysem számít. A lényeg, hogy a történet jó véget ért, azt hiszem.
Nem egy könnyű menet volt visszajuttatni ezt a gyereket a szüleinek, igazi tortúra, de elveszettnek lenni borzalmas érzés, amiatt nem is neheztelek senkire, amiért megesett, mert a vége jól alakult. Nem a legjobb az angoljuk, de jól megértetik magukat, legalább is a két nő remekül elfecserészik a maguk módján... nők. Addig a férfi a zsebeit kutatja, majd elővesz egy kupont, azt nyomja a nő kezébe, a felesége magyarázza el aztán a férfi mit akar, úgy fest Ő sem a legjobb angolból. -Ó, ezt igen, igen, fogadják el! Kaptuk a kávé mellé, de mi megyünk haza, igyák meg, köszönetképpen! Mindenképp, a segítségért, apróság, de azért valami! Kérem! Tolja a szőke nő kezébe a papírt, amin az egyik közeli kávézó ajánlata van, miszerint két csésze kávé ingyenes a következő fogyasztásnál. Közben a kislány megint nyűgösködni kezd, hogy menne már, így kapkodva folytatják is az útjukat. -Ahm, jut eszembe a kosarainkat a zöldségeknél hagytuk... maga szerint van még bennük bármi is? Ah... Némileg költői kérdés, de ha már egy fele megyünk vissza, megkukkantom amit kaptunk. -Valami tea kellett volna, valami citromfű vagy hasonló a fáradt idegnek. Mosolygok. -Menjen el a barátjával vagy a barátnőivel, ha szereti a kávét, mert hát nem akartam nekik mondani, hogy annyira ismerem Önt, mint a kislányt... Mosolygok tovább, kétlem hogy velem akarna lenni, meg úgy sejtem van kivel mennie, ő kapta, legalább lesz valami apropója lányos cseverészésre, nem? Közben keresem a kosaraink, szerencsére ott vannak, az enyémben a tartalom is stimmel (tészta, zöldségek, sajt, tej) -Vannak még csodák! Nem kell újra körbejárnom mindent! Nézem Ő is rendben van-e.
Igencsak megizzasztott a helyzet, mikor ez az idegen kislány megragadta a kezemet, odavonszolt egy ismeretlen férfihoz, majd bömbölni kezdett. Nem elég, hogy alig bírtuk megnyugtatni ketten is, kiderült, hogy a kislány külföldi és a férfi nem az apukája. Végül csak eljutunk vele a hangosbemondóig, megértetjük vele, hogy szóljon bele és hamarosan ott is teremnek a szülei. Hála az égnek! Látva a kislány és a szülők boldog arcát mégis úgy érzem, megérte ez az egész. Újraegyesítettünk egy családot. Végül is minden jó, ha a vége jó, nem? Úgy fest, a családból az édesanya az egyetlen, aki beszél angolul, bár a nyelvet erősen törve, de érthetően. De a többiek arcán is látom, hogy boldogok, nem kellenek ehhez szavak. - Ó, igazán nem kellene... - szabadkozom, mikor az asszony felém nyújtja a kupont, de csak rám mosolyog és nagyon nyomkodja a kezembe, így jobbnak látom nem ellenkezni. Végül is csak egy ingyenes kupon. Ha ezzel megnyugtatja a lelkét, én szívesen veszem. Aztán pár másodperc múlva az örömködés kicsit kínos feszengésbe vált át, mivel ott maradok kettesben az ismeretlen férfival, akihez a kislány rángatott oda. Ő sem érezheti jobban magát, így kivágva magát a helyzetből javasolja, hogy menjünk vissza a kosarainkhoz, én pedig kapva kapok az alkalomon és csak egy bólintással jelezve egyetértésben meg is indulok vissza mellette. Ahogy odaérünk, szerencsére hamar meg is találom a kosaramat. Nem lett volna értelme, hogy más elvigye, hiszen nincsen kifizetve, miért is lenne jó bárkinek az általam összeválogatott élelmiszereket megvenni? De örülök, hogy nem kell az elejéről kezdenem a dolgot azért természetesen. - Nos, köszönöm, de a helyzet az, hogy mivel csak nemrég költöztem a városba, nincs igazán olyan ismerősöm, akit elhívhatnék, szóval ha Önnek esetleg van, akkor én szívesen lemondok róla... - kissé tétován nyújtom felé a kupont. Talán nem sokan mondanák el egy vadidegennek, hogy igazából nincs senkijük a városban, így baj esetén nem is nagyon keresné őket senki. De ez a férfi mindabból, amit láttam, kifejezetten jó embernek tűnik, nem hiszem, hogy ártana nekem ennek az információnak a birtokában. Nyilván úgy lenne helyes, hogy együtt igyuk meg azokat a kávékat, hiszen kettőnknek szánta az a család, mint egyfajta "jutalmat" vagy ilyesmit, de az is tény, hogy ők láthatóan egy párnak gondoltak minket, ami igencsak távol áll a valóságtól. Így viszont aligha lenne felhőtlen az a kávézás. Bár én szívesen ismerkedem új emberekkel, nem vagyok benne biztos, hogy ezt most erőltetnem kellene. Nem szeretném a kislány után még én is kellemetlen helyzetbe hozni ezt a férfit. Mert szemlátomást erről van szó. Én pedig tényleg megértem, ha valaki nem tart igényt a társaságomra.
Ilyen zűrös bevásárlásom sem volt még, őszintén remélem nem is lesz. De az biztos, hogy jó hír, hogy nem Reevennel voltam éppen, Ő nem igazán gyerekpárti... de ezzel a nővel relatív gyorsan megoldjuk a helyzetet még valami kupont is kapunk, hálából. Mikor a család tovább áll, akkor javaslom menjünk vissza a kosarainkhoz, végtére is vásárolni jöttünk ide. Minden megvan, jó hír, ahogy elnézem nála is. A kuponnal kapcsolatban javaslom, nyugodtan menjen el a barátnőivel, fogyasszák le, de úgy fest, nincs Neki kivel. Emiatt kicsit megsajnálom, ismerős érzés. Én nekem sincs sosem kivel... Még azt is figyelmen kívül hagyom, hogy egy nővel beszélgetek, mikor válaszolok. -Áh... értem. Nekem sincs sok, én folyton úton vagyok, alig vagyok itthon... Ugyan Felixet vagy Reevent talán még el is hívhatnám, de furán érezném magam elfogadni. Még véletlenül sem szeretném, hogy randinak vegye, de kissé bizonytalanul folytatom. -Ha gondolja... elmehetünk együtt is, beszélgetne egyet. No ugyan nem tudom mennyire vagyok jó társaság, de két órán át eddig mindenki elviselt, így jók a kilátások. Nem is igen értem mi lelt, talán az, hogy nagyon is nyomasztó a tudat, hogy senki sincs, akivel egy potya kávéra el lehetne menni. Lehangoló, és végül is semmi embertelent nem tett velem ez a nő, hogy általános utálatom kiterjesszem rá. -De előtte vásároljunk be, este majd ennem is kell valamit, még egyszer be nem mászom az áruházba. Mosolyodom el. Ha elfogadta a meghívást, akkor megkérdezem mit kell még vennie, menjünk arra, folytassuk közösen a vásárlást (ha nem is fizetünk egybe, de ez mellékes.) Persze, ha nemet mondott, akkor is meghagyom neki a kupont és megyek a dolgomra, nem vagyok egy tolakodó valaki, főleg nem egy hölggyel.
Nem egészen így terveztem a mai bevásárlásomat, de ezzel szerintem nem lepek meg senkit. Kicsit kellemetlen volt a szituáció, de végül is minden jó, ha a vége jó és a külföldi kislányt sikerült visszajuttatni a szüleihez, ez pedig mindenképpen örömmel tölti meg a szívem. Talán ma is cselekedtem így legalább valami jót. Bár kicsit ismét feszengésbe megy át ez az egész, mikor kettesben maradunk az idegen férfival az újraegyesített család elvonulása után. Kapva kapok hát a javaslaton és visszamegyek a kosaramhoz, amiből szerencsére semmi sem hiányzik és pont ott van, ahol néhány perccel ezelőtt hagytam. Jó tett helyébe jót várj, ahogy a mondás is tartja. Az Úr valahol mindig meghálálja az ilyesmit. Bár nekem már csak a tudat is elég lenne, nem vagyok telhetetlen. Az ajándékba kapott kuponról is szívesen lemondok a férfi javára. Tényleg nincsenek még nagyon ismerőseim itt a kollégáimat leszámítva, de velük egyébként is szinte minden időmet együtt töltöm, nem hiszem, hogy még a kórházon kívül is velem akarnának trécselni. Ezzel lezártnak is tekinteném a dolgot és már majdnem búcsút is mondanék a férfinak, de az ezután elhangzó ajánlata meglep. De ahogy elnézem, kicsit őt magát is. Mintha bizonytalannak tűnne a dologban. - Kár lenne veszni hagyni a kupont. De kérem ne érezze kényszernek. Szívesen beszélgetek kicsit Önnel, de megértem, ha dolga van, vagy egyszerűen csak szívesebben töltené mással a szabadidejét - kedvesen, megértően mosolygok rá. Mivel nincs sok ismerősöm, nem zárkózom el attól, hogy újakat szerezzek, de ha csak udvariasságból ajánlotta fel, semmiképp sem szeretném rátukmálni magamat. Nem erről szól ez az egész. Egyébként is csak remélni tudom, hogy a kupont nemcsak kávéra lehet beváltani, mivel én azt nem igazán szeretem. De ezzel már tényleg nem akarom traktálni ezt a kedves embert. - Rendben, én sem terveztem pár napig újra visszajönni. Szerencsére már csak néhány dolog hiányzik. Pár perc és végzek is - újabb mosolyt küldök felé, majd elindulok a hiányzó cikkeket beszerezni. Jön velem végig, ami kicsit feszélyez, mert nem igazán tudom, mit mondhatnék, igyekszem így inkább a kihelyezett termékekre koncentrálni látszólag. Tényleg nem hazudtam, csak egy-két dolog és már mehetünk is a pénztár felé, ahol a sor kiállása után ki is fizetheti ki-ki a maga portékáit. Én állok előtte a sorban, így miután szépen bepakolom a kedvenc Szűz Máriás textilszatyromba az élelmiszereket, türelmesen várom, hogy ő is végezzen a fizetéssel és a pakolással, hogy utána elkölthessük azt a kávét, amit "kaptunk". Bízom benne, hogy nem olyan feszült lesz a légkör közöttünk, mint eddig volt, hiszen az roppant kellemetlen lenne. Végtére is ez afféle jutalom a jótettünkért, nem lenne szabad büntetésnek éreznünk!
Nem szoktam nőket kávézni hívni. Sehova se, ami azt illeti, de most valahogy elönt az együttérzés és úgy gondolom, ha egy szikrányit is érdekesnek talál, megérné ez az esemény. Talán nekem is, csökkenne a bennem lapuló elnyomott sértettség és megalázottság, amit a női nem képviselői okoztak nekem. -Nem kényszer. Ha lenne bennem ellenérzés, fel sem vetném. Őszintén mondom, attól, hogy ingyen van, nem hoz lázba. Szerencse jómódban élek, egy kávét vagy kettőt bármikor megengedhetek magamnak. Nem is a kuponon a lényeg számomra, hanem azon, hogy tudom milyen egyedül lenni. -Mára nem terveztem semmit a főzésen kívül, ami lássuk be, hamar megvan. Nem vagyok egy mesterszakács, de egyszerűbb ételeket tudok készíteni és egyik sem több egy-két óránál, az este pedig ha nincs is messze, de közel sincs. -Egészen nyugodtan. Ha hagyja, míg vásárol hozom a kosarakat is, magas vagyok, de nem nyüzüge, inkább én cipekedjek. Hamar végzünk is, bár csendesen követem, nem azért teszem, hogy feszélyezzem, egyszerűen csak hagyom gondolkozni mi kell még, mire van szüksége és közben én magam is ezen gondolkozom, nézelődöm a kínálatban, el ne felejtsek valamit. Miután fizettünk szintén viszem a szatyrát, ha engedi, bár meglep a minta rajta, de nem teszem szóvá. Nálam is textil szatyor van, de az egyszerű vászon, minta nélkül, semmi érdekes, de környezetbarát és ez volt a lényeg. -Berakjuk a kocsiba ezeket és úgy megyünk vagy kocsi nélkül jött és hozzam? Nekem itt parkol a kocsim, én betenném, de ha Neki valamiért nem lenne, nem okoz gondot hozni, elfutni nem fogok vele. -És mennyire ismerős erre? Mármint a városban. Ha jól értettem, csak nem régen érkezett, egyedül. Az ember azt hinné egyedül már nem is váltanak lakhelyet az emberek, furcsa lehet nem ismerni senkit. Bármennyire is utazgatom, Los Angeles az otthonom, minden ideköt, kellemetlen lenne számomra úgy elköltözni, hogy ott gyökerek és kapcsolatok nélkül lennék. Persze lehet félreértem Őt, de talán hamarosan kiderül. Minden esetre a kávézó felé veszem az irányt, tudom merre lehet, ismerem az utcát ahol van.
Érdekes, mivé tud "fajulni" egy egyszerű bevásárlás. Előbb egy külföldi kislánynak segítek megtalálni a családját és most egy idegen férfival készülök meginni egy kávét vagy ilyesmit. Isten útjai tényleg kifürkészhetetlenek. - Ez esetben nagyon szívesen - kedvesen rámosolygok a férfira. Bár nem tudom, mennyire lesz gördülékeny a társalgás, de az biztos, hogy egy jólelkű férfihoz van szerencsém, akkor pedig miért is ne ülnék le vele egy kicsit? Úgysem ismerek még túl sok embert itt, egy új ismerős mindig jól jön. És ki tudja, talán az Úrnak ez is volt a célja ezzel az egésszel. Sosem tudhatom. Nem ismerhetem még a Nagy Tervet, aminek én is részese vagyok. Megjegyzésére is csak kedvesen mosolygok és neki is látok, hogy összeszedjem még, amit meg szeretnék venni. Igazán lovagias, még a kosarat is elveszi tőlem. Bár egy kicsit feszélyez, hogy a sarkamban jár végig, de szerencsére már nincs sok dolog, amit össze kellene szednem, így végzek hamar. Nem szeretem, ha rám kell várnia valakinek, ezért is iparkodom, amennyire tudok. - Nekem nincs autóm - kicsit szabadkozva válaszolok, hiszen így most neki kell cipekednie, de kénytelen vagyok beismerni a dolgot. Még nincs akkora anyagi fedezetem, hogy beruházzak egy autóba, a szüleimtől pedig nem szeretnék kölcsönkérni. Így is túl sokat adtak már nekem eddigi életem során. Most már lassan ideje lenne viszonoznom mindezt, nem pedig még nagyobb költségekbe verni őket. - Lassan kezdem megszokni, már egy pár hónapja itt lakom. Tudja, a munkahelyem miatt költöztem ide. Valóban elég furcsa volt az elején, nagy volt a váltás, de már egyre inkább kezdem magam otthonosan érezni itt - mindezt őszintén, az igazságnak megfelelően mondom el neki. Miért is tennék másképp? Valóban fura volt az egész, hiszen előtte gyakorlatilag nem is költöztem soha, ugyanabban a házban nőttem fel, ahová a születésem után hazavittek a kórházból. Tényleg nagy hát a váltás, de meg kellett lépnem. Azt viszont már nem teszem hozzá, hogy a húgom tulajdonképpen ebben a városban él. Róla talán jobb, ha nem ejtek szót. Egyelőre legalábbis biztosan nem. - És Ön? Régóta él itt? - udvariasan visszakérdezek, hátha így ki tud bontakozni közöttünk egy beszélgetés. Bár nem ismerem ezt az embert, láttam, milyen jó szándékú, így közben teljes nyugalommal követem, bízva abban, hogy a jó irányba visz, hiszen én nem ismerem a kávézót, ahová a kuponok szólnak. Miért is lennék gyanakvó vele? Hiszen nem minden ember rossz!
Elég furcsán alakul az egész délutánom, mert nem csak gyereket pesztráltam, hacsak egy fél óráig is, de önszántamból elhívtam egy nőt kávézni. Én egy nőt. Felix szerintem el sem hinné, ismerve engem és van is bennem egy nagy fokú óvatosság, hogy ezzel a tettemmel bizony csúnyán megütöm majd a bokám, de ignorálom. Még a végén paranoiás leszek. Közben bevásárolunk, valóban nem kell már sok minden, én is csak valami fűszert dobtam a kosaramba még. -Ohm... rendben. Akkor csak rövid kitérő lesz. Szokatlan számomra, hogy valakinek ne legyen autója, mert annyira alap közlekedési eszköznek számít, de ki tudja, lehet fél vezetni. Nem zavar különösebben, nem nyolc kiló cukrot és tíz kiló lisztet vett. Ettől függetlenül a sajátom berakom a parkolóban lévő egyik Toyotába, majd kábé azonnal folytatom is az utat - hacsak meg nem gondolta magát, hogy Ő is itt hagyná valamiért. -Ez elég különös, nem gondolja? Mármint, ez egy nagyon nagy város, tele idegen emberrel és hellyel, különös otthonosnak nevezni, míg vannak kisvárosok, falvak, amik annyira átláthatóak, megismerhetőek és az ember mégis hajlamos azokat kiismerhetetlennek nevezni, furcsának. Pedig egy hatalmas város nem sugároz magából sokszor semmi otthonosat, míg egy kisebb pár ezer lakosú már egészen hívogató légkört képes teremteni, hiába van ott az ember még csak tíz perce. Vagy ezt csak én gondolom így? Mosolygok, magyarázok, de meg is érkezünk. Egy közepes minőségű és telítettségű kávézó, de szerencsére nem csak kávé van, mindenféle más is, enni is lehet. Mutatom, hogy válasszon, hova akar leülni és követem. Majd rájön, hogy tőlem aztán tényleg nincs oka félni, semmilyen értelemben, nem fogom elrángatni egy sikátorba, hiába bírom megítélni, hogy amúgy szép és csinos nő. A táskáját az egyik mellettünk lévő székre teszem, mert nem akarom a földre. -Mindig is itt éltem, csak egy hajón dolgozom és sokat utazom. Néha talán túl sokat is, mert alig vagyok itthon. Közben az egyik felszolgáló is megjön, kiteszem a kupont, megkérdezem a nőtől mit kér, mit inna, nekem jó a kávé kérek bele tejet is de csak ha laktóz mentesük is van, amúgy nem.
Isten útjai tényleg kifürkészhetetlenek. És ez nemcsak egy mondás. Ki mondta volna meg előre, hogy egy egyszerű bevásárlás ilyen "kalandossá" is válhat? De egyáltalán nem bánom, végül is ma is jót tehettem valakivel és úgy tűnik, még egy kedves új ismerőst is szerezhetek mindezek által. Azoknak úgyis híján vagyok még itt. Egyébként is, aki ilyen önzetlenül segít egy bajba jutott gyermeknek, mint ez a férfi, az rossz ember nem lehet! Ezért is fogadom el végül, hogy együtt költsük el a kávékupont, amit a külföldi házaspártól kaptunk hálájuk jeléül. Bár kicsit frusztrál, hogy követ, miközben befejezem a bevásárlást, mivel nem szeretek megváratni senkit, de igazán udvarias, nem siettet és még a kosaramat, majd fizetés után a szatyromat is viszi. Úgy látom, kicsit meglepődik, hogy nincs autóm, én pedig bocsánatkérően nézek rá. Hitelre nem szívesen vennék magamnak autót, a szüleimtől kölcsönkérni sem szeretnék, elég megtakarításom pedig egyelőre nincs. Talán majd kicsit később. Különben meg a tömegközlekedés sem olyan rossz a városban. Persze ilyenkor, szatyrokkal megrakodva jól jönne, de ennyi kellemtelenséget még elbírok. Majd egyszer biztosan lesz autóm is. Ami persze most kifejezetten jól jönne, mert szegény fickónak kell a szatyromat hoznia, de ezen nem tudok segíteni. Megvárom, hogy ő bepakoljon az autójába, majd vezetésével el is indulunk a helyre, ami remélhetőleg nincs túl messze. - Valahol igaza van. De végül is, aki itt lakik, bármilyen nagy város is, annak ez az otthona. Aki jól ismeri, mondhatja otthonosnak bizonyos értelemben, úgy gondolom - szimpatikus a témafelvetése és ahogy kifejti. Intelligens, gondolkodó ember benyomását kelti, ami bennem mindig pozitív benyomást kelt. Szeretem az értelmes beszélgetéseket. Akár elvontabb témákról is. Közben meg is érkezünk a helyre és le is ülünk egy szabad asztalhoz. - Kalandos, izgalmas élete lehet akkor. De nem érzi olykor magányosnak magát? - nem tudom, nem vagyok-e túl személyes, de nekem a hajón dolgozók élete mindig kicsit cigányéletnek tetszett. Rengeteg munka, utazás, távol az otthontól, a szeretteiktől. Én biztosan nem tudnék így élni, még ha sokat fizetnek is érte. De persze mindannyian mások vagyunk. Ő talán így boldog. Vagy a jövőjét igyekszik megalapozni. Nem tudhatom. Közben a pincér is megérkezik az asztalunkhoz, én pedig egy forró csokit rendelek. Remélem, a kupon beváltható arra is. Ha nem, legfeljebb majd kifizetem. Mindenesetre kínos lenne úgy ülnöm ezzel a férfival szemben, míg elkortyolja a kávéját, hogy én nem fogyasztok semmit. A forró ital az áruházi izgalmak után egyébként is jól fog esni, úgy hiszem.
Nem zavar, hogy nincs kocsija, csupán meglep. Az ember azt hinné, hogy Amerikában mindenkinek van legalább valami öreg verdája amit használ, de tény, egy nagyvárosban jó a tömegközlekedés is, nem olyan gyér mint egy kisebben. Én nekem túl alapfelszerelés egy autó, nem is tudom mihez kezdenék nélküle. A csomagjaim lepakolom és zokszó nélkül viszem az övéit. Beszélgetni is elkezdünk, bár egyelőre még csak puhatolózunk. Én legalább is biztosan. -Igen, ez tény, de nem érzem... sajátomnak valahogy, nem ismerem mint a tenyerem. Maximum azt a szegletét ahol felnőttem vagy ahol jelenleg is lakom. Ha a bizonyos értelmet erre érti, akkor egyetértek! Vigyorodom el, majd benn folytatjuk már a kávézóban egy kellemes asztal mellett. -Hát... ez a munka ezzel jár, azt hiszem. Nehezen alakítok ki tartós kapcsolatokat mert nehéz ápolni őket. Próbálok diplomatikusan kitérni a válasz elől, bár azt kell mondjam, beletrafált ami némileg kellemetlenül érint, de udvariasan mosolygok. Főleg mert a fő gondot nem az utazás jelenti nálam, miért nincsen sok barátom. Felix is elviseli, hogy inkább telefonon beszélgetünk mintsem személyesen. Kikérjük az italokat, szerencsére rendes a pincér és bármilyen meleg italra beváltja nekünk, így forró csokoládéra is. -Egyébként van kisebb testvére? Ügyesen bánt a kislánnyal az áruházban, csak emiatt gondolom. Állítólag az idősebb testvéreknek jobb az affinitásuk a gyerekekhez, többen mennek el bébicsősznek is. Nem akarok tolakodó lenni, csak kérdés, ismerkedem. De érezni nekem nincs testvérem vagy nem érzek magamban semmilyen készséget, örültem, hogy nem sültem fel a lánykával odaát.
Tulajdonképpen sosem szerettem igazán autót vezetni. Persze tudok, nem arról van szó, a szüleim régebbi típusú családi autójával is egész jól elboldogultam szerintem, de ha választhatok, szívesebben sétálok vagy tömegközlekedem. Ezért nem is bánom annyira, hogy nincs autóm. Ettől függetlenül valószínűleg idővel kénytelen leszek beszerezni egyet, hogy azt a kevéske szabadidőmet, ami van, ne utazással kelljen majd töltenem. Mert az viszont tény, hogy igencsak praktikus és olykor meggyorsítja a közlekedést. Addig azonban marad a séta és a buszozás, metrózás. Annyira azért nem borzalmas. Mindenesetre kedves ettől a férfitól, hogy viszi a csomagjaimat, míg a kávézóba nem érünk. - Igen, valami ilyesmire gondoltam - bólintok helyeslően a szavaira, majd a társalgás megszakad kicsit, míg helyet foglalunk a kávézóban és rendelünk mindketten. Szerencse, hogy nemcsak kávéra váltható be a kupon, így a forró csokimért való fizetéssel sem kell majd később kellemetlenkednem. A kérdésem látom, hogy kicsit kellemetlenül érinti őt, ezért csak bólintok és inkább nem firtatom a témát. - Ami azt illeti, van egy húgom. Bár csak néhány év közöttünk a korkülönbség, nem hiszem, hogy ez befolyásolná... - most én jövök egy kicsit zavarba. Ha van, ami kellemetlen téma számomra, az a testvérem és a hozzá fűződő viszonyom. Belegondolva, valahol mindig is oltalmazni akartam, terelgetni a helyes útra, kicsit anyáskodva felette. Ezt értelmezte Kimberly mindig is úgy, hogy beleszólok az életébe. Akár miatta van, akár nem, tény, hogy szeretem a gyerekeket. Ha nem így lenne, biztos nem is fontolgatnám azt, hogy gyerekorvos legyek majd idővel. - Most jut eszembe, még be sem mutatkoztam! Bocsássa meg a modortalanságomat, Kelly Evans vagyok - az első dolog, ami beugrik, mikor terelném a témát, hogy nem is tudom ennek a férfinak a nevét, akivel itt ülök kettesben egy kávézóban. Ez önmagában is elég fura helyzet, de most jól jön, hátha elsiklunk a testvéremet érintő témákról, ahogy a kezemet az asztal fölött felé nyújtva bemutatkozom. És ez nem is tűnik erőltetett lépésnek a témaváltására. Legalábbis remélem.
Az igazat megvallva amikor itthon vagyok sosem tervezek nagyon mit csinálok, úgy is kifolyik az a pár nap a kezeim közül. Mivel Felix dolgozik, Reeven meg másfele lóg gondoltam főzök. Ehhez persze be kell vásárolni, de arra mondjuk én sem számítottam, hogy beülök kávézni egy nővel. Szerintem ha Felixnek valaki ezt mondja, körberöhögi, hogy "Eric? Utálja mind, hülye vagy?!" És nos... kicsit szégyellem is magam emiatt. De ez a nő nem tolakodó, egészen kedves és segítőkész, rossz érzés lenne ráhúzni az eddigi tapasztalataim lepedőjét. Talán ezért is hívtam el. Lehet a beszélgetés nem a legzökkenőmentesebb, de magamhoz képest teljesen jónak érzem. -Hm. Ez sok mindent megmagyaráz. De az csak jó, ha nem nagy a korkülönbség nem? Akkor kevesebb lenne a közös téma. A barátom erre persze azt mondaná örül hogy egyke, több figyelem jutott rá, de tudom hogy füllent. Akárkivel beszéltem és volt testvére, örült neki. Én is örülnék, egy emberrel többet zaklathatnék, mikor távol vagyok és még csak rám sem rakhatná! Viccelek, viccelek. Nevetek halkan, elvégre lehet csak rosszabb lett volna a gyerekkorom, ha van egy öcsém vagy húgom. Még egy ember kinézne a családból, remek lenne... ahh, inkább belekortyolok a kávéba, fogalmam sincs hogy kell beszélgetni egy lánnyal, marha kínos... De aztán teljesen elvörösödöm, hogy azt mondja, a nevem sem tudja. Nem... nem mondtam? Ő sem mondta? Ohm, most hogy belegondolok... tényleg nem, annyira lekötött a gyerek, hogy fel sem tűnt. Ez de ciki... Zavartá is válik a mosolyom, a tarkómra rakom a kezem és majdnem kiöntöm a kávét, ahogy hirtelen nyúlok viszonozni a kézfogást. -Oppá... izé, elnézést, én... Örülök Miss Evans! Eric Blake vagyok, szörnyen röstellem, nem szoktam úgy kávézni hívni nőket, hogy meg sem kérdezem a nevüket! Azaz, ez így... szóval senkit sem hívok így el, vagyis azt akarom mondani hogy... ehm nagyon sajnálom! Hajtom le a fejem a végére, már a fülem is vörös, érzem hogy ég az arcom, ezt jól elrontottam. Már idiótának is néz.... Erre mondaná Felix: Idióta. Ráadásul elég férfiasan sikerült kezet rázni vele, nőkkel nem szoktam, ez külön égő, szóval visszaveszem és próbálom árnyékolni a vörös arcom, ne legyen olyan látványos. De komolyan, hogyan felejthettem el bemutatkozni? Biztos azt hiszi nem is érdekelt a neve vagy ilyesmi, pedig én nem vagyok ilyen bunkó alkat, ha elutasító is vagyok általában. -Öhm... finom a csokoládé? Remélem nem túl édes, sok helyen nagyon megcukrozzák... Na jó, azt hiszem fel kellene adnom, mindig beégetem magam a nők előtt... De hogy nekem sem jut jobb eszembe ennél... ahh.
Úgy tűnik, a bevásárlásaim mostanában azzal végződnek, hogy kettesben ülök egy addig ismeretlen férfival egy asztalnál. Persze nem kell semmi rosszra gondolni, parázna gondolat még csak fel sem merül a fejemben ilyenkor. Vagy legalábbis most semmiképp. A múltkori eset Quentinnel egy kicsit más volt ilyen szempontból... De annál azért erkölcsösebb lány vagyok, minthogy bármi is történt volna, vagy akár jelét is adtam volna bármilyen szintű ilyen irányú érdeklődésnek. Inkább csak ismertségeket igyekszem kötni, ha már úgysincs még túl sok kapcsolatom ebben a városban senkivel. A húgomat leszámítva, de vele meg még nem léptem kontaktusba, már csak azért sem, mert egyelőre azt sem tudom, hol keressem. De ez persze egy másik történet. Mellesleg ezt az ajándékkupont is kár lett volna veszni hagyni, ha már a külföldi házaspár mintegy hálája jeléül adta azt át nekünk. - Sok közös témánk a húgommal így sincs... Eléggé különböző egyéniségek vagyunk... - kicsit savanyú arccal sikerül kimondanom ezeket. De talán még ez is sok a testvéremről. Nem szívesen beszélek erről, lévén nekem is igen nagy szívfájdalmam, hogy olyan a testvérem, amilyen és hogy a viszonyunk is elég messze áll a jó testvéri kapcsolattól. Sőt, ennél rosszabb talán nem is lehetne. Persze elképzelhető, hogy Kimberly megváltozott az elmúlt egy évben, mióta nem láttam, de ebben igazából már nem is merek reménykedni. Tartok tőle, csak önmagamat áltatnám. De hogy tereljem a témát, inkább bemutatkozom a férfinak, ha már ez eddig kimaradt, ezzel viszont úgy tűnik, őt hozom zavarba. - Semmi gond. Azt hiszem, mindkettőnket jobban lekötött az, hogy megtaláljuk a csöppség szüleit - kedvesen, barátságosan mosolyogva nézek rá, bízva abban, hogy ezzel megnyugtatom valamelyest. Mindenesetre a kézfogása határozott, ami azt jelentheti, hogy alapvetően nem lehet ilyen bizonytalan ember, csak a helyzet furcsasága hozta zavarba. Meg is értem, tény, hogy nem volt mindennapi a megismerkedésünk. Legalábbis azt hiszem. Örülök persze, hogy segíthettem a kislánynak megtalálni a szüleit, de elég kalandos volt a dolog. Kicsit kétségbeejtő is. Mr. Blake segítsége nélkül nem biztos, hogy boldogultam volna, úgy hiszem, értsek bármilyen jól is a gyerekek nyelvén. - Igen, köszönöm, egészen finom. És az Ön kávéja? - elég esetlen kérdések, de hirtelen nekem sem jut jobb az eszembe, így udvariasan mosolygok és próbálok visszakérdezni. Talán még mindig jobb ez egy fokkal, mintha csak némán iszogatnánk a forró italainkat és zavartan méregetnénk egymást némán. Bár alapvetően most is valami ilyesmi történik...
-Ohm, értem, az úgy már más. De szerintem az sem probléma. A legjobb barátommal mi is eléggé különbözünk, de bármit megtennék Neki, ha kérné. Valószínű maguknál is már a testvériség kapcsa is sokat számít. Meg a család örök közös téma lehet, a gyerekkor, ha együtt éltek. De miért, ha önmagát kellene jellemeznie, hogyan tenné? Azért is kérdezem, mert így Őt is jobban megismerem és könnyű lesz kikövetkeztetni, milyen lehet a húga. Később eléggé zavarba hoz a tény, hogy még a nevét se tudom a szemben ülő nőnek, kínos, hogy fel sem tűnt ez az alapvető dolog. Teljesen elvörösödöm, hebegek, de szerencsémre elnézi a baklövéseim. -Igen, ez tény. Mosolygok vissza már nyugodtabban, veszek egy mély levegőt is, hogy visszanyerjem sápatag színem (nem, nem vagyok vámpírrajongó vagy gót, csak napallergiás). Kínomban teljesen banálisat kérdezek, de addig is csillapszik a zavarom. -Köszönöm, finom, bár nem vagyok amúgy sem valami ínyenc kávés... Vonok vállat, lehet másnak nem lenne eléggé valamilyen vagy épp közölné miért olyan nagyon finom vagy jó, nekem csak szimplán ízlik. -Szóval... mit lehet Önről megtudni? Van valami hobbija vagy rendszeres elfoglaltsága, amivel szívesen tölti a szabadidejét? Érdeklődöm míg kezdem visszanyerni a nyugodtságom, lassan és óvatosan belekortyolva a kávéba. Ha már így leültünk beszélgetni, akkor meg is ismerkedhetünk, végül is.
- Hogy milyen vagyok? Nem állítanám, hogy jó ember volnék, de törekszem az lenni. Az elvárások velem szemben magasak, de éppen azért, mert a képességeim megengedik és én törekszem megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Mindig is szívügyemnek éreztem, hogy segítsek másokon, másoknak. Ezért is akarok orvos lenni. Szerintem nincs is ennél szebb, nemesebb hivatás, amivel nagyobb hasznára lehetnék a társadalomnak és talán valamelyest az emberiségnek is. Hiszem, hogy a Jóisten ezt az utat szánta nekem. Meggyógyítani másokat, segíteni, ahol tudok. Azt hiszem, az emberek többsége érzi és értékeli is rajtam a jó szándékot. Általában könnyen kijövök bárkivel. Bárkivel, kivéve a húgomat. Kimberly beképzelt, szentfazék strébernek tartott mindig is. Pedig szerintem csak fáj neki, hogy soha nem sikerült felérnie hozzám. De ha őt nem erre rendeltették... Mindenesetre úgy érzem, azzal, hogy a Mindenható vezetett Los Angeles-be, azt a missziót is rám akarja bízni, hogy megmentsem a kishúgomat a zülléstől. Alkohol, cigi, drog, házasság előtti szexuális kapcsolat… csupa bűnös dolgok. Legyen azonban bármilyen idegesítő és kezelhetetlen, én hiszek abban, hogy Kimberly a lelke mélyén jó és hittel és kitartással még a jó útra terelhető. Én képes vagyok rá. Jobbá tudom tenni az ő életét és másokét, kicsiben talán a világot is.. - talán kicsit bővebb lére eresztem a válaszomat, mint ő várta és olyasmit is elárulok, amit nem feltétlenül akartam. Pláne a húgomról... Kicsit el is vörösödöm, mikor rájövök, mennyi mindent zúdítottam hirtelen erre a szerencsétlen emberre. Zavaromban inkább belekortyolok az italomba és a tekintetét is igyekszem kerülni. Egészen addig, míg eszembe nem jut, hogy még a velem szemben ülő férfi nevét sem tudom, ezért bemutatkozásra nyújtom felé a kezem. Ez viszont mintha őt hozná zavarba. Akkor azonban láthatóan megnyugszik valamelyest, mikor biztosítom róla, nem tartom modortalannak, hogy eddig nem árulta el a nevét, végül is a megismerkedésünk különös körülményei hozták így. Ezután azonban kicsit feszült csönd áll be közöttünk, amit egy esetlen kérdéssel igyekszünk megtörni. Nem a legjobb kezdés talán, de utána úgy tűnik, sikerül érdemlegesebb témák felé kanyarodnunk. - Nos, szeretek olvasni... meg a klasszikus zenét... a barátaimmal is szívesen találkozom, de csak nem olyan régen költöztem ide és még nem építettem ki túl sok ismertséget. Tudja, San Franciscóban nőttem fel, egy álláslehetőség miatt költöztem ide néhány hónapja. A munkám mellett pedig nincs mostanság túl sok szabadidőm. Rezidens vagyok a helyi közkórházban. És Ön? Mivel tölti a szabadidejét? - ismét csak visszafordítom a kérdést, miután úgy érzem, sikerült abszolút kielégítő választ adnom az övére. Remélem, nem untatom, vagy érzi úgy, túl sok felesleges információt zúdítok rá. Én csak próbálok barátságos és nyitott lenni, bízom benne, hogy nem ellenkező hatást érek el vele.
Mivel mesél arról hogy teljesen különbözik a húgától adott lesz nekem a kérdés, hogy akkor a velem szemben ülő nő hogyan is jellemezné magát, mert én egyiküket sem ismerem. Aztán meglepő mód bő választ ad, kissé előre is hajolok ültömben míg keverem a kávém szórakozottan, hogy jobban halljam amit mond. -Hú... Hát le kell szögezzem nem értek semmit az orvosláshoz, de nem lehet könnyű szakma. Ami meg a húgát illeti... én nem akarok ateistának vagy modortalannak tűnni, de kevés fiatal nem próbálja ki a cigit, a piát vagy akár egy könnyű drogot heccből vagy tapasztalásból, hogy a szexről ne is beszéljünk... Ettől nem feltétlen kell megmenteni, vannak jóval károsabb szenvedélyek is szerintem, mint a nehéz drogok vagy a veszélyes szabálysértések, mint az autóversenyek éjszakánként, vagy egyszerűen a munkakerülés is lehet káros. Vagy ennyire züllött lenne a húga, hogy komoly segítség kell? Nekem úgy tűnik csak nem tartja a Biblia... dolgait úgymond. Távol áll tőlem hogy ítélkezzem, de házasság előtti szex az bűn? Ma már házasodni sem divat! De látszik óvatosabb próbálok lenni, ha rájön meleg vagyok még a végén elátkoz, hogy a pokolban kötök ki... tudom hogy a Biblia elítéli a melegeket, nagyon. Aztán kisebb-nagyobb zökkenő után de újra megtaláljuk a hangunk és kérdezem megint, de most inkább a hobbijairól, az könnyebb téma. -Igen, új munkahely mellett nincs sok idő, ismerős. Olvasni én is szeretek, de klasszikus zenét ritkán hallgatok, a legjobb barátom az, aki előszeretettel hallgatja, még operát is én inkább a jazz felé hajlok, táncolni is szeretek. Meg barkácsolni, bár nincs nagy ügyességem hozzá, de jó érzéssel tölt el két kézzel elkészíteni valamit. Esetleg kipróbálok valami új receptet, mikor főzöm... én ugye a hajózás miatt sok időt töltök a városon kívül, ott meg ami akad, azt csinálom, elmegyek várost nézni, vagy egy fürdőbe, étterembe. De ha itthon vagyok én is próbálok a barátaimmal találkozni, végtére is ritkán látom őket, van hogy hónapokig nem. Magyarázom, mert Felixet van hogy hanyagolni kényszerülök, mivel elvállalok egy hosszabb hajóutat is néha.
Magam sem értem, miért is árultam el ennyi mindent hirtelen magamról erre az egyszerű kérdésre ennek az ismeretlen embernek. Alighanem a zavarom az oka. Feszengek és ezt úgy igyekszem leplezni, hogy oktalanul sokat beszélek. Olyan dolgokról, amikről nem kéne. Látom is rajta, hogy nem is igazán tudja, hogy viszonyuljon hozzá. De rendes tőle, hogy figyel. Bár talán azokra a dolgokra is túlságosan, amikre nem kellene. Mint például a húgom és a róla alkotott benyomásaim. - Ha csak kipróbálásról lett volna szó, talán még nem lenne baj. Végül is a húgom mindig is meglehetősen... szabad szellemű volt. Szerette mindig az ellenkezőjét csinálni annak, amit elvártak tőle... ez persze lehet kamaszos lázadás is, de ahogy neki a bulizás vált az életévé, az szerintem már nem ez a kategória... - kicsit úgy érzem magam, mintha magyarázkodnék. Tény, hogy igencsak vallásos nevelést kaptam és ezt nem biztos, hogy mindenki megérti. De Kimberly "rocksztár életmódja" szerintem már akkor is túlzás. Én is elmentem olykor szórakozni a barátaimmal, meginni egy-két pohár bort, nincs ezzel semmi gond. De ha csak a bulizásból áll az élet, aztán másnap csak fetreng otthon és minden hétvégén másik férfi (sőt, olykor nő is!) jön ki a szobájából, az már szerintem igenis több a soknál. Szeretném persze hinni, hogy az elmúlt évben, míg nem beszéltünk, megkomolyodott, de tartok tőle, hogy nem így van. - Kiskorom óta orvos szerettem volna lenni. Tény, hogy sok áldozattal jár, de ez az álmom - inkább igyekszem is terelni a témát, arcomra mosolyt erőltetve. A munkámról sokkal szívesebben beszélgetek, mint a húgomról. Meg a hobbijaimról is nyilván, ami egy idő után felmerül, mint téma. Őt is szívesen hallgatom, hiszen érdekes számomra, hogyan is élhet valaki, aki ennyit utazik. - Gondolom sokfelé járt már a munkája révén. Melyik ország volt a kedvence és mi fogta meg benne? - próbálom tovább fűzni a beszélgetést, már csak azért is, mert tényleg érdekel a dolog. Én magam Kanadánál messzebb még nem jutottam, így igazán érdekelnek egy ilyen világutazó ember benyomásai, élményei. Ehhez nem is kell erőltetnem az érdeklődést az arcomon.
Bólogatok, hogy értem mire akar kilyukadni. -Szerintem inkább utóbbi, olyan korszakom nekem is volt, mert... eltiltottak sok mindentől és tinédzserként az ember próbálja kitalálni ki is ő és mit akar és olyat is csinál, ami... nos... utólag visszanézve nem a legjobb megoldás, hiába volt jó, vagy származott belőle barátság vagy lehetőség, akármi. De a bulizás önmagában nem olyan vészes, azt kinövi az ember, lehet kell neki a tombolás, így lázad, de ha közben normálisan éli az életét, akkor csak türelem kell. Mármint... nem ismerem őt és nem tudom a részleteket, de ismerek olyan embereket, akikre ez a leírás illik és most kiegyensúlyozottak, jól élnek, szeretetben élnek. Utóbbi talán a legfontosabb. Mert nézzük csak Reevent, azért anno szerintem borzasztó megvetendő életet élhetett Kelly szemében, de most ahhoz képest hatalmas minőségi ugrást tett. -Az álmokban az a szép, hogy viszik előre az embert. Kiváltképp szerencsés, hogy tudja, miben a legjobb vagy miben akar a legjobb lenni és azt csinálja, tanulja. Irigylésre méltó. Na igen... én csak azt tudom mi nem akarok lenni, de hogy mi akarnék lenni pontosan... most jó így, de nem mondanám ez az álmom. De nekem nem is karrier az álmom, csak megállapodni. Azt nevezhetjük álomnak? Áh mindegy is. A hobbi már egyszerűbb téma, legalább is látszatra. -Uhm, ez nehéz kérdés. Japánban nagyon vicces volt, mert nem tudtak angolul és az activityben sem vannak a toppon, az mindig nagyon röhejesen jött ki, a stresszes mellett persze. Szép hely, meg kedvesek és udvariasak az emberek, a látvány mesés, főleg a cseresznye fák, de uuh... Nevetek, majd gondolkodom. -Ausztrália is szép volt nagyon, kellemesen meleg és kevesebb az ember, több az érintetlen természet, de talán Kanadában éreztem a legjobban magam. Ott olyan... kiváltképp megnyugtató lenni. De ez biztos csak azért van, mert ott elfogadott a melegházasság is, így a melegek maguk is, ott ismerkedni is könnyebb volt, fesztelenebb. Persze ez a magamfajtára igaz, Felix itthon is fesztelen, mert imádja kiakasztani az embereket, amit én nem tartok viccesnek, de... az én vagyok. Tény, hogy a saját életem nehezítem meg, de akkor is jobb így. -És Önnek van amolyan álom-úticélja? Ahova valami miatt mindenképpen el akarna menni? Hawaii, Nepál, Párizs... Kérdezem, aztán iszok pár kortyot. -Amúgy... esetleg nem tegeződünk? Tudom a hölgynek előjoga felajánlani, de... úgy kevésbé lenne távolságtartó az ismerkedés. Nekem amúgy is nehéz nők jelenlétében ellazulni, de a tegezés segítene talán. Vagy franc se tudja, de talán kényelmesebb lenne.
Kezdőlap 
Pént. Feb. 14 2020, 20:58 by 
