Ritkán feszélyez ennyire beszélgetés, mint ez a mostani, amit folytatok ezzel a Felix nevű férfival. Próbálom én félretenni az előítéleteimet, hiszen ő semmi rosszat nem tett ellenem, de nehezen megy. Még alig tértem magamhoz a sokkból, amit kiváltott az, hogy bekeveredtem arra a helyre és ez nem könnyíti meg a helyzetemet. Nem hibáztathatom érte, hogy érzi rajtam a viszolygást és provokál vele. Mert olyan érzésem van, mintha ezt tenné. Persze, lehet, hogy csak én vagyok túlérzékeny mindezek után. A lényegen végül is nem változtat. Próbálok toleráns lenni vele, de nehezen megy. Én is csak ember vagyok és nehezen lépek túl azon, hogy őt is magába rántotta a fertő, mint a húgomat. És láthatóan nem is próbál kimászni belőle. Mondjuk ahogy tanították a nővérek, sokszor annak az embernek van leginkább szükséges a segítségre, aki egyáltalán nem kéri, sőt el is löki a segítő kezet. Ezért nem mondok le a húgomról se. De hogyan is menthetném meg ennek a férfinak az eltévelyedett lelkét? Én nem vagyok alkalmas erre. Képtelen vagyok teljes elfogadással tekinteni rá, bárhogy igyekszem. - Én úgy gondolom, hogy nem kell ahhoz alkohol, hogy az ember jól érezze magát. Zenét pedig szívesebben hallgatok kellemesebb, kulturáltabb környezetben, mondjuk egy koncerten - a hangom talán egy árnyalattal ingerültebb, mint kellene, de kezdem egy kicsit úgy érezni, mintha ő akarna kioktatni engem. Nyilván nem dörgölhetem az orra alá, mennyire nem helyes az életvitel, amit feltehetően folytat, de azt igenis tudomásul veheti, hogy én a szórakozás más módjait részesítem előnyben, mint ő! Nem feltétlenül az okoz örömet mindenkinek, ami neki. Következő megjegyzésére azonban megint kicsit elszégyellem magam. A torkomra is fagy a szó. - Nem.. én nem... - de nem tudom, mi értelmeset mondhatnék. Mert az igazság az, hogy tényleg eléggé frusztrál, de ezt mégsem mondhatom így ki... De ő mintha még szórakozna is ezen. Vagy csak a csalódottságot leplezné így? Mindenesetre kicsit bosszantó az a vigyor az arcán. Hiszen lényegében kinevet, mikor én annyira erőlködöm, hogy visszafogjam magam! - Nézze, egyáltalán nem erről van szó... Igazán kedves magától, hogy elkísér... Mindössze úgy érzem, túlságosan különböző emberek vagyunk és így nehéz közös témát találnunk... - valahogy mindig eléri ez az ember, hogy zavarba jöjjek. Ennek ellenére én nagyon, nagyon próbálok összeszedett és udvarias maradni. Hiszen tényleg rendes tőle, hogy elkísér. Nem is értem, miért nem hagyott már régen itt. Pláne, ha ilyen lesújtó véleménnyel van ő is rólam, mint a szavaiból kiderül. Pont, mint a húgom...
Tárgy: Re: Eltévedtél? - Kelly-Felix Szer. Május 10 2017, 22:23
Ohm, kezd kicsit idegesebb lenni, sokáig bírta, de csak felbosszantottam. Persze nekem így még szórakoztatóbb a dolog, Neki már kevésbé. -Természetesen nem, csak arra akartam felhívni becses figyelmét az még nem bűn! hovatovább egy komolyzenei koncert valóban kisimítja a legfáradtabb idegeket is, de muszáj hozzátennem nem csak lebujakban lehet koncertet hallgatni, rengeteg kulturált és igencsak kellemes táncos hely van, de magácska nem is keres, igaz-e? Érdekelne a Húga vajon melyikünkkel értene könnyebben szót. Vigyorgok, ó észrevettem, hogy az fájó pont, de egyáltalán nem csodálkozom, ha keresnie kell azt a lányt, fárasztó lehet a szent beszédét hallgatni. Bár érdekelne, ha benyöghetném hegedűművész vagyok akkor vajon másképp állna-e hozzám, vagy sem. Mert a festészet nem biztos, hogy értékelendő lesz, sokan társítják ahhoz, hogy nem lehet belőle megélni. Valahol igaz is sajnos... Minden esetre kibújtatom a szöget a zsákból - ha már Őt a ruháiból nem tudom. -Nem? Valóban? Kérdezek vissza provokatívan, közelebb hajolva az arcához, hogy beleérjek a személyes terébe is. Ettől még inkább ki szoktak zökkenni az emberek, remélem Ő is hasonló. De látom szenved attól hogy nem bír elfogadni ahogy vagyok. Én mondom egy óra velem kettesben, meztelen egy ágyban és valódi hívő lesz belőle! -Ohm, nocsak! Nem is ismer engem kegyed, nem de? Vessen fel témákat mik érdeklik! Ha nem tudok érdemben hozzászólni, akkor el fogom ismerni, hogy igaza van és az út hátralevő részében csendben kísérem, sőt, elnézést is kérek illetlen mivoltomért. De ha én nyerek, jutalmul kérek mondjuk... hmm... egy csókot? Mennyire magabiztos az előbbi állításában kedves? Kaján félmosolyra húzódik a szám, úgy sejtem gyáva lesz belemenni, de ha mégsem igazán érdekes játék venné kezdetét! Persze Ő mindenképpen csak nyer, túl jó fej vagyok.
Tárgy: Re: Eltévedtél? - Kelly-Felix Szer. Május 31 2017, 01:29
I THINK I'VE LOST IT ALREADY
Én tényleg nagyon, nagyon igyekszem udvarias maradni! De ez a férfi nem könnyíti meg a dolgom. Persze valahol talán az én hibám is. Hiszen érezheti rajtam, mennyire idegenkedem attól az életstílustól, amit meglátásom szerint ő képvisel. És addig provokál, míg nem is bírom már magamban tartani. Nem értem ezt a férfit. Logikus lenne mindezek után, hogy sarkon forduljon, és itt hagyjon, ehelyett azonban mintha még jobban szítaná akarná a köztünk lévő fojtott feszültséget. Nyilvánvaló, hogy nem tudunk és talán nem is igazán akarunk szót érteni egymással. Ezek után nem is értem a hozzáállását. Ráadásul mintha csak arra várt volna, hogy kicsit ingerültebb hangot üssek meg, már támad is. Érthető persze a felháborodása valahol, de úgy hiszem, hogy az enyém is. - Nem hinném, hogy Maga kevésbé lenne előítéletes velem, mint én Önnel - jegyzem meg szárazon, a szándékoltnál talán kissé szúrósabb tekintet lövellve felé. De nem bírom visszafogni magam, azért nekem is van önbecsülésem! Ahhoz pedig, hogy a testvéremhez fűződő kapcsolatomat véleményezze, igazán semmi joga ennyi ismertség után. Még akkor is, ha így látatlanban is eléggé rátapintott a lényegre. Persze nem nehéz kitalálni az ilyesmit, ha már ott kerestem Kimberlyt, ahol. Ahogy egészen közel hajol hozzám, az azonban megint zavarba hoz. Kicsit meg is rémiszt, még ha próbálom is nem mutatni. Mit akarhat valójában tőlem ez az ember? Miért csinálja ezt? Idő kell ilyen helyzetben, hogy felfogjam, mit is mond és reagálni tudjak rá, de amennyire tőlem telik, próbálom hamar összekapni magam. Néhány másodpercnyi kínos csönd így is követi a szavait, amiben túlságosan is közelről méregetjük egymást. Ahogy magamhoz térek, épp ezért az első dolgom az, hogy egy kicsit hátrébb lépjek tőle. Illetlen és zavaró ez a közelség. - Ez... nagyon gyerekes volna... - préselem ki végül magamból a szavakat és kicsit gyorsabb léptekkel folytatom tovább az utamat, akár alkalmazkodik a tempómhoz, akár nem. Mi a fene ütött ebbe az emberbe? Így akar bosszút állni? Fogadásból csókot kérni? Ugyan már! Egy kezemen meg tudom számolni, hány férfinak hagytam eddig, hogy megcsókoljon. Ahhoz már valamiféle alakuló, éledező érzelemre van szükség. Bár régimódinak hathatok, számomra a csók is egyfajta szent dolog. Persze nem annyira, mint az ártatlanságom, amit természetesen az esküvőmig meg szándékozok őrizni és csak annak odaadni, akivel egy életre összekötöm a sorsomat, de mégiscsak valami romantikus, érzelmes dolognak tartom. Nem holmi gyermeteg fogadás tárgyának. Ebből is látszik, mennyire másképp látjuk a világot Felixel. Csak tudnám, mi a célja ezzel az egész provokatív viselkedéssel irányomba?
-Tusé! Lepődök meg, de nevetek, na, van ebben a nőben harci szellem, ha nem fojtja el! Ez tetszik! -Igaza van, előítéletes vagyok, de ez tapasztalat, főleg ha azt látom micsoda pálfordulások és képmutatások vannak mögötte. Én inkább őszintén vagyok züllött, mint hazug mód álszent. Tárom szét a karom, de ezt általános értelemben mondom, nem konkrétan rá, mert Őt nem ismerem még ehhez eléggé. Lehet az, de lehet valóban egy apáca. A húga által revansot vehetek, a közel hajolás pedig kizökkenti, így újra nyeregben érzem magam, amit roppant mód élvezek is. Szemérmetlenül, nyíltan, mert én nyílt lapokkal szoktam játszani, úgy hatásosabb, nem tudják mit akarok. Pedig nagyon egyszerű: szórakozni. Ennek sok módja van, jelenleg vitatkozni van kedvem, de fürdök a tanácstalan tekintetében, hogy Ő erre még nem jött rá. Nekem csak akkor tűnik fel, hogy sokáig maradtam túl közel hozzá, mikor hátrébb lép, addig fel sem tűnt, mert feszülten vártam bevállalja-e a kis játékot. -Gyerekes? Ohm, hát az ember olyan lény, aki fiatalságát és tanulásra való képességét játék által őrzi meg, tehát ha lélekben egy kicsit mindig gyermeteg marad... Akkor vegyem nemnek? Beismeri, hogy nem ismer és alábecsült, mert felérnék beszélgetésben Önhöz és jobban hasonlítunk, mint gondolná? Lépek hosszabbakat, elég magas vagyok, hogy ennyivel kiegyenlítsem a sétatempóját. Zsebre dugott kézzel vigyorogva haladok, mert ha nem megy bele a játékba, nyertem. Persze ha belemenne is nyernék, én tudom, kétlem, hogy a tengeri csillagok szaporodása a hobbija, hogy ne tudjak hozzászólni a témához. Persze tudom, hogyha belemegy akkor is csorbul a büszkesége, de ha nem megy bele akkor is. Szép is ez. De nagyon paprikás lett a kis hölgyemény, beletiporhattam vékony jegű lelkébe, de nem tudom pontosan mivel, sok tippem akad még, jó lenne kideríteni mi adta be a kulcsot a nyugalmának végérvényesen.
- A vallásos érzület nem jelent feltétlenül álszentséget - szakad ki belőlem a megjegyzés arra, amit mond. Ebből is látszik, hogy nemcsak én vagyok kettőnk közül előítéletes. Ezek szerint neki pedig a vallásos közösségekről vannak igencsak negatív prekoncepciói. Eddig tényleg igyekeztem a lehető legudvariasabban viselkedni a megismerkedésünk helye által kiváltott ellenérzéseimtől elvonatkoztatva, hiszen végtére is felajánlotta nekem a segítségét látszólag önzetlenül, egy ideje azonban úgy fest, mintha szándékosan provokálni akarna. Nem értem, miért jó ez bárkinek is. Kicsit a húgomra emlékeztet ez a habitus. Ő is sokszor mintha már-már élvezetből mondana ellent az embernek. Felix is ilyen volna? Nem tudok ezen azonban túl sokáig gondolkozni, mivel azzal, ahogy túl közel lép hozzám, eléggé megakasztja a gondolatmenetemet. Zavarba hoz és kissé irritál. Túlontúl tiszteletlen. És akkor még meg is spékeli ezt annak a buta fogadásának a felajánlásával. Időbe telik, míg felfogom a dolgot, de amint sikerül, egyből hátrébb lépek tőle és zavartan odavetve neki valami választ, megszaporázom a lépteimet. Nem lennék meglepve, ha ezek után már nem is tartana velem, ő azonban alkalmazkodik a tempómhoz és mintha nem venné észre, hogy részemről lezártnak tekinteném a témát erről az ostoba fogadásról. Végtére is ő sem gondolhatta komolyan, nem igaz? Vagy szándékosan erőlteti tovább ezt a dolgot? Tényleg nem értem, mi célja ezzel az egésszel. - Bizonyára félreértett. Én soha nem állítottam olyasmit, hogy Ön alsóbbrendű, vagy bármi ilyesmi volna hozzám képest. Nem is lenne jogom, alapom semmi hasonlót feltételezni. Sem Önről, sem másról - bár próbálom a lehető legnagyobb tisztelettel, udvariassággal megválogatni a szavaimat, a hangom akaratom ellenére is rideg, távolságtartó. Már-már húsba vágóan tényszerűen ejtem ki a szavakat. Nem akarok ennyire elutasító lenni vele, de a provokálása megtette a hatását, már képtelen vagyok teljes mértékben az illedelmesség határai között maradni. Nem akarok én senkivel rosszban lenni, de nekem is van önbecsülésem! Amibe ez a férfi elég rendesen bele próbált gázolni. Ezt pedig, mint szerintem senki, én sem fogadom túl jól. Most pedig ennek az utóhatásaival szembesülhet. Nem is értem, miért is tart még mindig velem mindezek után, hisz elég egyértelműnek tűnik, hogy az ellenérzések kölcsönösek. Mi célja lehet még mindezzel? Tényleg érthetetlen számomra.
-Nem feltétlenül, de az esetek jó 90%-ban... Mert mindent arra fogni, hogy jó vagy rossz, csak mert egy több ezer éves könyvbe akkor éppen mit válogattak össze... valamint minden tettünket valami felsőbb hatalom alá rendelni, hogy hát az úgy van elrendelve... Ha valami történik annak oka mi vagyunk, nem más. A hit fontos dolog, de a vallásokat nem szeretem, beszorítják a gondolkodást korlátozva a szabad véleményt és tapasztalásból eredő fejlődést. És ebből kifolyólag rengeteg álszent cselekedetet szülnek... Fejtem ki neki, hogy nem a levegőben lóg a véleményen, ez nem holmi "utáljuk a keresztényeket, mert mindenki utálja őket" duma. Eddig még senki sem tudott arról meggyőzni, hogy a vallás segítette volna és szabad maradt volna, már aki valóban komolyan veszi és nem csak keresztet vet, ha rossz hírt kap. Aztán persze bosszantom, hú de kihúzom a gyufát, lassan meg is gyújtom, de nincs mit tenni, így sokkal inkább őszintébbnek tűnik, ami pedig érdekesebbé teszi. Nem szeretem az üres udvariaskodást és nyájasságot, semmi valós tartalom nincs mögötte. A fogadást is ezért erőltetem, mert derogál neki, lealacsonyítónak érzi, csak abban nem vagyok biztos pontosan miért. Lehet a csók miatt, pedig abban nincs semmi... fiatal, szép, élnie kéne kicsit, szeretnek a nők, kétlem hogy fikarcnyit se lennék az esete. Kivéve ha leszbikus, de mivel ennyire vallásos nem hiszem. A Biblia elítéli a homoszexualitás, mert "útálatos". F.sni utálatos, de d.gni mióta? Kárhozat. Gyorsabban is halad, azt hiszi lerázhat, de milyen kísérő lennék ha köszönés nélkül hagynám tovább sétálni? Bunkó nem vagyok csak nyers és szókimondó. -Mmm, ezt megvétóznám. Azt mondta túlságosan különbözünk, hogy bármi közös témánk is akadjon. Én csupán játékos bizonyítást ajánlottam, mire közölte gyerekes és most a fejemhez vágja, hogy alsóbbrendűnek gondol engem. Amiben van igazság, bár nem ezt a szót használnám, hanem, mmm... nézzük csak... talán a közönséges vagy az alpári, esetleg jobban összefoglalva profán. Persze sosem mondaná ki, de gondolni gondolta nem? Az alkoholizáló, topless bár mételyében poshadó arrogáns biszexuális férfi, aki elkísér, micsoda kaland! Persze rossz értelemben, mert ez elítélendő, tudom én, de azért kicsit élvezi, nem? Húzom az agyát, könnyedén nevetek, sejtem mit gondol rólam, bár a biszexuálist nem biztos hitte, de legalább már tudja. Vajon az nagyobb erkölcsi romlottságra vall Isten szemében, mint a sima meleg lét? Lehet Ericnek még van remény, majd mondom Neki, biztos roppant mód felüdítem vele, ohoho.
- Az Istenbe vetett hit nem jelenti azt, hogy nincs szabad akarat a világon. Isten csak utat mutat, ha hagyják, cselekedni mindenkinek magának kell. Aki nem tesz semmit, azon Isten sem tud segíteni - válaszolom neki szárazon. Bár nagyon vallásos nevelést kaptam és én tényleg hiszek a tanításokban, nem tartom magam elvakultnak. Az én hitem szilárd lábakon áll. Amiről pedig Felix beszél, azt én magam a rosszul értelmezett hitnek éreztem mindig is. A kereszténység ennél jóval többről szól. Ha nemcsak felületesen szemléli az ember. Mint ahogy feltehetően ő is teszi. Bár értelmes embernek tűnik, aki meg tudja magyarázni a nézeteit, az ellenérzéseim mégsem csökkennek az irányába. A gyerekes fogadás felajánlása, a nyíltnak ható provokálása sem javít ezen. Nagyon eltérő elveket vallunk. Túlságosan is, úgy vélem. Lehet, hogy tud megnyerő lenni, ha akar, hisz értelmes, jóképű férfinak tűnik, a kellemetlen érzéseimtől vele kapcsolatban azonban nem tudok szabadulni és ezt már nem is teljesen bírom titkolni. Ezért is szaporázom meg a lépteimet, megadva neki a lehetőséget, hogy ha már úgyis elegünk van egymásból, búcsút inthessen nekem. Ő azonban alkalmazkodik a tempómhoz és tovább lovagol az általa felvetett témán. - Az előbb épp azt próbáltam az Ön értésére adni, hogy nincs jogom, alapom alsóbbrendűnek gondolni Önt - jegyzem meg hűvösen a szavaira. Mert ez az igazság, nem értem, akkor miért az ellenkezőjét akarja a számba adni... - Nézze, én igazán hálás vagyok Önnek és nagyra értékelem, hogy felajánlotta a segítségét abban, hogy érdeklődik az ismerőseinél a húgomról, valamint azt is, hogy elkísért arról a környékről. De ezt azért kalandnak nem mondanám - hangomból hideg, távolságtartó udvariasság süt. Én nem akarok vitatkozni, konfrontálódni senkivel. Nem is értem, mit vár tőlem ez az ember? Mégis mit akar még? Miért tart még mindig velem, annak ellenére, hogy ennyire nem értjük meg egymást? Sehogy sem fér ez a fejembe. Mit vár tőlem egyáltalán?
-És kegyed honnan tudja megkülönböztetni melyik Istentől eredő útmutatás és mely a Fényhozótól? Egyáltalán ha mutatja az utat hol a szabad akarat? Mert rendben, úgy döntök A helyett B választok, de ha egyikről sem tudok lehet eleve a C-nél kötök ki nem? Ezek elég elvont és bonyolult dolgok. A semmittevést én is elítélem, de ha Isten olyannak teremtett mindenkit amilyennek elrendelte, akkor végül is Ő tette semmittevővé nem? Kicsit paradox, hogy nem tud rajta még Ő sem segíteni... Mosolygok mert emiatt szeretek hívőkkel beszélgetni, az ilyen ellentmondásokat vagy feloldják bennem vagy nem, érdekel Kelly mire megy vele. Később persze már mással bosszantom, lényem sajátjával. -De valahogy mégis megfordult a csinos fejében... én ilyet soha egy szóval sem mondtam! Csak gondoltam, de hát kinek ne jutott volna eszébe? Ezért is teszem hozzá, Ő is így vélekedett benső világában, nem csoda hát ha kiszaladt Uram'Bocsá'! Aztán csak nevetek, mert hideg próbál lenni, érzem nem a megszokott dolog Tőle, de a kedvemért kitesz magáért így értékelem. -Lehetne kalandosabb is, bár úgy hiszem kitérne a hitéből, ha mondanám folytassuk a lakásán több testbeszéddel... Vigyorgok rá, közelebb is hajolok, de csak szórakozom, ha elcsábítani akartam volna akkor adtam volna a jó fiút. De találkozásunkból kifolyólag eleve halott ötlet lett volna, valljuk be. -Amúgy arra értettem, hogy a magamfajtával bizonyosan nem áll szóba ha nem feltétlen életbevágó, mint most teszem azt, így elüt a hétköznapitól, a megszokottól, így akár kalandnak is felfogható ez a kis kiruccanás! Én a templomi látogatásokat mindig annak fogom fel. Szórakoztatnak, de csak mert nem tudom komolyan venni. Ha megpróbálnám szerintem idegesítene, hogy mindenbe belekötnék ismerve magam. Lassan meg is jövünk a kórházhoz, már nincsen messze, kirajzolódnak a távolban a körvonalai. -Szörnyű milyen gyorsan elillan az idő! Bár ahogy elnézem magát biztos azt gondolja, hogy keserves óra volt, pedig nem is jövünk annyi ideje! Vigyorgok, imádom hogy még mindig nem jött rá hogy nem akarok én aztán semmit sem.
//Ha gondolod (és képes Kelly még egyszer elviselni Felixet) zárhatjuk és kezdhetünk valami más szituációban másik játékot
- Isten útmutatása nem feltétlenül konkrét, oda kell figyelni a jelekre, ha meg akarjuk érteni. Hogy Ön milyen lehetőségekről tud, attól függ, mennyire tájékozódik, mérlegel egy adott döntésnél, Isten nem tárhat Ön elé Maga helyett mindent. A jellemünk javítása, fejlesztése pedig a mi dolgunk. Senki sem születik eredendően valamilyennek, módunkban áll változtatni, ha úgy akarjuk. Isten ad hozzá segítséget, ha megvan bennünk a szándék, de nélkülünk nem tehet ő sem semmit - nem is értem, miért papolok ennyit ennek az embernek. Valószínűleg éppúgy süket fülekre találok, mint mondjuk Kimberlynél az ilyesmikkel, de ez egy olyan téma, amit talán túlzottan is szeretek megmagyarázni, mert dühít, ha valaki félreérti. Még ha akár szándékosan is teszi, mint a húgom vagy feltehetően Felix is. Mégsem állom meg, hogy ne próbáljam megértetni vele, mennyire félreérti a vallást alapjaiban. Még ha valószínűleg süket fülekre is találok. Pláne, hogy ő csak tovább provokál, hiába próbálok a lehető legudvariasabb maradni vele. Tényleg nem könnyű, de igyekszem. Már nem is értem, miket hord itt össze... Először azzal próbálkozik, hogy a számba adjon olyan lekicsinylő jelzőket, amiket én soha nem használtam rá, majd arra próbál célozgatni, mivel is lehetne még "kalandosabbá" tenni az estét szerinte. Ez tényleg kezd egyre kellemetlenebbé válni számomra. Már ha lehet még ezt bárhová fokozni... Nem tudok már mit mondani neki, csak hűvösen nézek rá és csak megyek tovább előre nézve mereven, még csak oldalra sem pillantok rá. De ez persze nem tántorítja el őt attól, hogy tovább beszéljen. - Ne vegye magára, de bemenni arra a helyre nem éppen az a fajta kaland, amire vágytam - egy sóhaj és szemforgatás keretében csak kiszakad belőlem a mondat, amire feltehetően megint rá fog harapni, de őszintén szólva annyira már nem is érdekel. Én próbáltam udvarias lenni, de ő csak kötekszik. Magának köszönheti, amit mondtam. Szerencse, hogy a kórház már előttünk is van, így nem sokáig kell már folytatnom vele ezt a parttalan társalgást. - Köszönöm, hogy elkísért, innen már hazatalálok magam is. További szép estét! A viszontlátásra! - megállok egy kicsit és ránézve ejtem ki remélhetően valóban búcsúszavaimat neki. A megjegyzését szándékosan hagyom figyelmen kívül, mintha meg sem hallottam volna. Semmi kedvem vitába bocsátkozni vele. Végre itt vagyok, le is zárhatjuk ezt az egészet. Talán örökre. Amint elköszönök, hátat is fordítok neki és sietős léptekkel megyek tovább. A biztonság kedvéért még teszek egy kisebb kitérőt, arra az esetre, ha mégis követne (végül is az ördög nem alszik és valamiért nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ebben a férfiban túl sok a gonosz) és csak utána megyek haza, hogy végre pontot tehessek ennek a kellemetlenül végződő napnak a végére.
Felix & Kelly
❝ szószám: 430 ❖ zene:Chandelier ❖ megjegyzés: Részemről zárónak szántam, de ha te is úgy gondolod, én benne vagyok egy újabb játékban
-Mm, érdekes bár ebbe is bele lehetne kötni, hogy ha nem veszem észre, akkor már nem is segít? Ha meg segít, akkor nem erőlteti-e? De abban maximálisan egyetértek, hogy fejlődni csak mi tudunk, magunk által elsősorban és változni is a fejlődés érdeme, sőt kötelessége mindannyiunknak. Persze ebbe Istent nem keverném bele, csak az emberi ostobaságot magát, de ez egy másik téma. Most azért sem vetem fel, mert már majd' felrobban tőlem, nagyon szórakoztató! -Mert nem engedte el magát! Nevetek fel, amúgy szerintem kalandos lett volna az a bár Neki is, így vagy úgy. -Ó, ahogy mondja, a viszont'látásra! Kacsintok ahogy hangsúlyozom, vigyorgok, ám hagyom elmenni. És nem, nem követem, az ellenkező irányba folytatom, mert ott lakunk, egy köpésre a kórház mellett, Reeven amúgy is vár, nincs időm éjszakai bolyongásra. Minden esetre vagyok annyira szavatartó, hogy másnap megkérdem a Kiscserkészt, ismeri-e ezt a Kimberlyt, amire nagy nehezen de megszüli, hogy igen, van is egy bandája, azt hallotta velük él, de hogy igaz-e nem tudja, a sulis zenekarokkal már nem foglalkozik, mióta leköti a saját karrierje. Így jobb híján ennyi információt küldök el SMS-ben Kellynek, aláírva, hogy Felix, tegnapról. Bár gondolom megjegyzett egy életre, de így mégiscsak jobb.
Kezdőlap 
Pént. Feb. 14 2020, 20:58 by 
