- Ki ne akarna veled lenni?
Ráncolom a szemöldököm, micsoda butaság... Nekem ez egyértelmű... Nem értem mi a gond, szerintem Sebastian is így gondolja.

A zokogás... a vallomások és tények. Lia vállán kötök ki, teljes igazságban és valahol elfogadom, hogy elfogadja, felfogom, valahol káprázatnak érzem.
- Igen...
Azt hiszem tényleg, nincs más megoldás. Megbocsántani magamnak. Elveszem a zsebkendőt és vadul nekiesem vörös arcomnak, könnyítek az orromon is.
- A bűntudat tényleg elég rossz... Tudom, csak nehéz ezt átültetni a gyakorlatba
Magyarázom elkínzottan. A pszichológustól először idegenkedem, de ha ennyire lelkes.
- Igen, menjünk, veled elmegyek.
Adom áldásom a dologra //ezt majd kijátszhatnánk *.*//
Agersszió, ugyan. Tess nő, nem tudott volna úgy meverni, hogy komoly bajom legyen. Vállatvonok, reszketős, szipogós levegőt fújva ki. Rámeredek nagy, kisírt szemmel, amikor a kialvatlanságról beszél.
- Tudom, nagyon rossz, de... Tényleg? Tudod...szerintem Te képes vagy rá. Hiszek benne, hogy képes vagy és ha itt vagy...akkor nem fogok...fogom látni megint a tüzet, vagy az arcukat
Hüppögöm.
Valahogy bemászom az ágyba, ha ő itt van jó lesz? Ugye jó lesz? Csak eg picit, csak pár óra, pár boldog pillanat jusson.
- Jó...
Olyan megnyugtató. Hogy majd az idő, majd elmúlik. Közelebb fészkelődöm, nézem, kicsit még homályosan látom.
Meleg lesz a takaró alatt és nem kell hozzá sok idő, hogy elnehezüljek. Lassabban, szuszogva lélegzem, beágyazom magam Lia illatába, titkos bűvkörébe le-leragadnak a szemeim és az álom, amit úgy vártam vele...talán már nincs is messze. Igaz, nem sok időre, de egy-két órára elragad és ezalatt...a fájdalmat sem érzem.

//köszi szerintem kezdjünk újat és meglátod hogy helyrehozom ezt a depit *.* //

- Én magammal se akartam- mondom feketén, öniróniával célozva rá, hogy elég borús (volt) a helyzet.
Mivel továbbra is csökönyös vagyok, és kötöm az ebet a karóhoz, ami a hallgatást illeti, csak abban állapodunk meg, hogy egyszer majd elmondom, de nem most. Nem most, mert most nem alkalmas, nincs is olyan állapotban, hogy az én terhemet is el tudná viselni, amikor a sajátja alatt is szinte összetörik. Szinte?
Alig bírom tartani, és megnyugtatni. Nem tudom, melyik nagyobb kő számára: az önvád vagy a félelem. Összeszedem az összes tudásom, de nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy személyes felelősséget érzek iránta, belevonom magam, tanácsot adok, pedig nem szabadna...  De a legjobbat akarom neki, és nem tud józanul gondolkodni! Hatok rá, beleegyezik, hogy elmenjünk (közösen) orvoshoz, aztán nagy nehezen ágyba viszem és lefektetem.
Pontosan tudom, miről beszél. Bűntudat... Mintha én is küzdenék hasonlóval, bár más ok miatt, az érzés nem lehet annyira különböző. Szeretném vele tisztázni, hogy én nem haragszom rá, nincs is okom (jogom) haragudni. Próbálok észérvekkel hatni rá, és bevetni a legerősebb indokot is, az érzéseket, amik összekötnek minket, valószínűleg egy életre, hiszen...  Nem is akarok gondolni rá, hogy nem vagyunk rokonok. Bár számít? Nem számít. Ha az apám nem a biológiai szülőm, nekem mindig az apám marad, ő nevelt fel, el sem tudok mást képzelni... Bakker.
Zsebkendőt nyomtam a kezébe, de mintha nagyobb kárt csinált volna magával: a szeme vöröslik, miközben a bőre sápadt és nedves. Sírt. Sírt korábban is, mostmár felismerem a jeleit, és ettől még inkább elgyengülök: annak ellenére, hogy már korábban rosszul volt, tartotta magát, és meg akart felelni: nekem, nekünk, Joshnak... Micsoda remek srác!
Mellé fekszem, bátorítom, úgy beszélek hozzá, ahogy hozzám beszéltek, amikor kislányként még féltem a sötétben. Most én vagyok a tesója, a mankója, a szalmaszál, amibe kapaszkodhat... Én nem hagyom el. Nem hagyom magára. Ha valamiben, ebben nagyon hasonlítok Sebastianhoz. Ő Henryhez kapcsolódik így. Értem, érzem és elfogadom, hogy mindig ő lesz a legfontosabb. És ez így helyes. Csak remélni merem, hogy Henry... jól lesz, az élete jóra fordul végre, és nem lesz arra szükség, hogy Sebastiant elszakítsa tőlem.
- Itt vagyok...- erősítem meg a szavait, és örömmel tölt el, hogy bízik bennem, a képességeimben (vagy a szeretet erejében). Betakarom magunkat, hagyom, hogy befészkelje magát, ahogy neki jó, és figyelem, ahogy ellazul, elalszik. Nem mozdulok mellőle. Ha netn álmok gyötörnék, simogatom és megpuszilom, megölelem, ha úgy adódik. Vigyázok rá. Aludnia kell. Itt jó helyen van. Itt otthon van.

//Oké, kezdesz? <3//