A kórushoz fűzött reményeim nem váltak be. Először is, meg voltam győződve, hogy több srác lesz. Ahogy arról is, hogy ez egy jó lehetőség lesz a lányokkal való ismerkedéshez. Nos el kell mondjam, nem az. A lányok a próbák előtt vagy nincsenek ott, vagy csoportosulnak, mint általában. Próbák után meg rettentően gyorsan eltűnnek. Az pedig, hogy próbaközben egy-két megjegyzésnél többet is tenni tudjon az ember, egyenesen lehetetlen. Ennek ellenére egészen élvezhető. A dalok jók és mivel kevés a srác, még fontosnak is érzem magam. Vagyis nem csak érzem, tudom, hogy az vagyok, de ez így kijelentve túl nagyképűnek hangzik.
Szóval kórus. Merthogy ma ha minden igaz próba van. Kissé unottan haladok a próbaterem felé, majd egy nehéz sóhaj után lépek be, abban reménykedve, hogy valami csoda folytán ma még sem lesz próba. Szimplán csak azért, mert nincs kedvem ma ehhez. Előveszem a telefont a zsebemből és lenémítom, ahogy bezárom magam mögött az ajtót, majd szétnézek, hogy hova is ülhetnék le, amíg megérkezik mindenki. A lányok egy része, szokás szerint csapatokba vergődve traccsol. Lemondó pillantást vetek rájuk, aztán megindulok egy üres szék felé. Ekkor ér mellém egy lány, és határozottan letámad. Meglep, ilyennel itt még nem találkoztam. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik ez a szituáció. Mosolyra görbül a szám, ahogy végignézek rajta. A szövege pedig nagyon eredeti. Még akkor is, ha tulajdonképpen szomorú, hogy nem látott még. Vajon én miért tudom biztosan, hogy ő a zongorista?
- Edgar - nyújtom a kezem neki, ha már bemutatkozás. Aztán hozzáfűzöm - Te vagy a zongorista, igaz? Én általában itt vagyok, szoktalak is látni... Mondjuk, mostanában nem annyira...
Felelem, majd várok, hogy mit is szeretne pontosan. Mert nyilván szeretne valamit, ha már egyszer letámadt.

//néztem egy videót nem olyan rég, amiben Ed pbjének hátsójára koncentrált a videó készítője, kihangsúlyozva, hogy egész biztos abban a formás fenekében van a tehetsége XD - eszembe jutott, mikor olvastam az első sort XD//

Édes. Bár lerí róla, hogy semmit nem mond a nevem. Na igen, amikor a bemutatkozás volt, szerintem nem volt itt. De így, hogy végzős elnézem neki. Amúgy meg. Tökre nem számít. Nem vagyok híres vagy ilyesmi. Még. Egyszer az az idő is eljön, még akkor is, ha alapvetően nem vágyom rá, hogy az legyek. Viszont szükségem van rá, hogy apám közelébe férkőzhessek. Most viszont Sarahra figyelek. Ténylegesen is, nem csak látszólag. Aranyos, ahogy magyaráz és saját magának tesz keresztbe a szavaival. Szélesedik a mosoly az arcomon, ahogy hallgatom és újra megállapítom, hogy édes.
- Ez teljesen érthető... Bár én is ott tartanék már... - felelek és álmodozom picit. Persze az utóbbi mondat inkább magamnak szól, de mindegy. Sóhajtok egyet és hallgatom tovább, mit is szeretne pontosan. Végül csak kiböki. S ahogy körbepillantok, el kell ismernem, igaza lehet. Valóban nincs itt se tanár, se a többiek. Leszámítva a trécselő lányokat, akik mint hallom shoppingolni terveznek.
- Mihez is? - kérdezek vissza, vigyorogva, de közben már a zongora felé fordulok s indulok meg. Mert bár szerintem zongorázni nélkülem is tudna, tetszik a gondolat, hogy saját kíséretem legyen. Na meg, ha kell zongorázhatunk együtt is. Bár ilyesmi a kórus művek között egyáltalán nem szerepel. Mi inkább acapella énekelünk. De nem vagyok semmi rossznak elrontója. Megállok a zongora mellett, aztán megkérdezem.
- És mit szeretnél gyakorolni?

//jó gagyi lett, de ne aggódj, lesz ez még rosszabb is XD <3//

// jó majd megkeresem XD //

Nevetni kezdek. Hangosan, annyira, hogy a kezem a számhoz kell kapnom, hogy elnyomja. Csak mert elképzeltem, hogy azt mondom magamnak, hogy "Sarah, ez kellett neked?" Rettentően vicces lenne. Kínomban csak a fejem rázom. Nem, nem hívom magam Sarahnak. Isten ments. De kimondani nem tudom. Annyira gyorsan nem sikerül lecsillapodni, s egész biztos, hogy valahányszor eszembe jut ez, rám tör majd újra, meg újra a nevethetnék.
- Legfeljebb Seung-nak. Ha már S... Az a második nevem. De nem igazán használom. Maradjunk az Ednél... - mondom végül, amikor már nem akarok meghalni a nevetéstől. Vicces lány. Nem csak szép meg édes, hanem vicces is. Egyre szimpatikusabb.
- Amúgy nem hiszem, hogy idegőrlő lenne. Inkább megkönnyebbülés, bár nem tudom, te mit tanulsz... - Felelek érdemileg is, és bár nem kérdezek, bízom benne, hogy kapok választ. Ami engem illet, én eddig sem idegeskedtem semmi miatt, legfeljebb Apám miatt. De biztosan tudom, hogy nem néhány vizsga fog megakadályozni a céljaimban.
- Oh, jó - bólintok rá, gyakorolhatunk. Igazából nekem mindegy. Persze az elmegyünk próba helyett meginni egy teát változat is nagyon csábító lenne. Viszont ha nagyon zongorázni szeretne, nem fogok neki nemet mondani. Egyébként sem tudnék, pluszban az igazság az, hogy valahol még élvezem is ezt az éneklősdit.
- Előbb be kéne énekelni... De utána tök mindegy. Mondjuk ne a nyivákolós dalokat... - Teszek egy javaslatot, aztán kérek is. Igen, tudom, hogy ne nyivákolós, de azok a magas hangok, amiket egy-egy lány kiad magából, nekem inkább tűnik macskanyávogásnak, mint valódi énekhangnak. Nem tehetek róla. Nem az én világom.
- Szeretnél ilyen irányba tovább menni? Vagy miért olyan fontos, hogy tudj kísérni? - szimplán érdeklődöm. Nagyon lelkesnek látszik, viszont itt nincs ilyen képzés, szóval valószínűleg egyetemet tévesztett, ha most inkább a zongorázásra koncentrál. Nekem persze teljesen mindegy.
- A zuhany alatt nagyon régóta... Itt... Itt még csak most kezdtem. De jó vagyok - húzom fel a szemöldököm egy pillanatra, majd magabiztosan elmosolyodom. Utána meg kezdhetünk beénekelni. A zongora mellé lépek és leütök egy (számomra kellemes hangfekvésben levő) billentyűt.
- Menjünk innen - kérem meg, aztán ha nekikezd, akkor énekelek én is. Remélhetőleg megyünk feljebb aztán lejjebb is. De hát, ezt ő biztos remekül tudja már.

- Nem akarok színész lenni! - mondom még mindig nevetve. Ez nagyon jól indul. Ritkán nevetek ennyit, de emiatt egyre szimpatikusabb Sarah. Azért nehezen sikerül lenyugodni mindkettőknek, s valamivel normálisabb módon beszélgetni.
- Na vajon milyen? - kérdezem még mindig vidáman, mindenféle gúny nélkül. Nem gondolom, hogy tudnia kéne, de ha rám néz, biztos levágja, hogy valamilyen ázsiai eredetű név. Még ha nem is olyan erősek a vonásaim, azért felismerhetőek. - Seung - ismétlem újra - Koreai, anyukám választotta - válaszolok végül a kérdésére, és ezzel azt is elárulom, hogy honnan ered a dolog. Vagyis, hogy anyai ágról örököltem az ázsiai géneket.
- Oh, a húgom is azt tanul. Azt mondja nehéz, én nem tudom - vonok vállat, de így kicsit jobban értem, hogy miért nem rajong a vizsgák gondolatáért. De ha már az utolsó évet tolja, igazán nem panaszkodhat. Most már a célegyenesben van. Csak befejezi. A feltétezésén nevetek. Színész? Musical énekes... Nagyon vicces. - Műsorgyártáson vagyok. Riporter leszek - mondom neki végül, hogy a rejtély megoldódjon. Aztán rátérünk a lényegre. Az éneklésre. Van némi kikötésem, s bár elsőre értetlennek tűnik, végül ő maga is alátámasztja, hogy igazam van.
- Pont azokra gondoltam, de akkor megegyeztünk - vigyorgok, aztán a zongorához érünk és még kérdezgetem azért, mert a marketing nem igazán illik a zongorás kísérőhöz.
- Oh értem. De akkor kapok meghívót a következő fellépésre? Ha már segítek... - nem, nem gondolom komolyan, szívesen énekelgetek most kicsit, amúgy is ezért jöttem. De egy próbát igazán megér ez.
Villantok rá egy újabb mosoly, ahogy megegyezzünk játékosan, hogy én jó vagyok, ő meg jól tud választani. Határozottan egyet értek. Neki amúgy szerintem kevesen mondanának nemet, de ezt nem mondom ki hangosan. Inkább megmutatom, hol kezdjünk beénekelni, aztán mehet a menet. Mikor már jól beénekeltem, egy adag kottára mutat. Bele-belepislogok, nézegetem, de nem igazán tudok dönteni. Becsukom hát a szemem és kihúzok valamit, aztán elröhögöm magam.
- Ez jó lesz - nyomom a kezébe az amúgy biztos nem idevaló kottát, hiszen a "Paff, a bűvös sárkány" az egyáltalán nem az a kategória, amit említett. Valószínűleg valaki más hagyta itt. De nekem megfelel. Feltéve, hogy neki is.