Kedvelem Lizzyt. Ahogy beszélgetünk és hülyülünk egymással, egyre jobban. Emlékeztet valamiképp Liora, mert ő is olyan, hogy sohasem válogatja megh a szavait, mondja, amit gondol, finomkodások és érzelgősségek nélkül. Lizzy is ilyesmi. Kicsit nyers, ugyanakkor nagyon szórakoztató, mert a szavai mögött nem rejlik bántó/ártó szándék.
Legnagyobb meglepetésemre újabb találkozót beszél meg velem. Fejébe vette ugyanis, hogy kimozdít a szerepemből, depis magányomból, sápadtag hétköznapjaimból. Kirándulást ajánl. Tetszetős az ötlet, nem is ellenkezem, bár ha sziklamászni vinne, meggyűlne velem a baja. Sétálni azonban tudok, legyen az a betondzsungel, vagy az erdő (utóbbi bizonyára jobban ki is kapcsol majd). Megbeszéljük, milyen lábbelit (ne) vegyünk fel, és elröhögcsélünk néhány kifejezésen, de ami a lényeg, a programot csaknem fixáljuk.
Ami dilemmát okoz (még mindig), hogy miként mutassam be őt majd a megnyitón. Egyértelmű, hogy nem lehet rokonom, barátnőm, haverom. Lizzy közben abbéli szándékát is kifejezi, hogy a kapcsolatunk milyen természetű legyen, és ezzel egyet is értek... Jó, hogy nincs közöttünk ebből a szempontból konfliktus.
Hogy ne csendben üljünk egymás mellett, Lizzy kérdésekkel kezd bombázni. Nem igazi ismerkedős kérdések ezek, de arra jó, hogy pár dolgot megtudjunk egymásról, így nem komolytalankodom el. Főleg, mert az egyik kérdés olyan, amire nem lehet csak egy szóval válaszolni. Ez a fagyi... és ha nem is ettem még soha levendula ízű fagyit (egyáltalán, létezik ilyesmi?), akkor is... Elképzelem, és elmondom neki. Lizzy láthatóan meglepődik a válaszomon, de aztán szokásos stílusában reagálja le. Nevetek rajta, mert azt hiszi, droghatáshoz hasonlatos, ha levendulát "szívok". És aztán megejt egy kedves bókot is. Én annak veszem, függetlenül, hogy esetleg nem annak szánja.
- Látod, lehetséges, előbb-utóbb lebuktam volna...- vonom meg a vállam.
Zene, könyv, évszak... Ezekre könnyű válaszolni, és a reakciók sem maradnak el.
- A barátságról szól. Legalábbis elsősorban. De más megközelítésben a társadalmat írja le, tudod, a nagy világválság Amerikájában játszódó történet hűségesen ábrázolja a gazdasági életet, a társadalom elidegenedését, a kilátástalanságot, az elsivárosodást. Ha gondolod, megnézhetjük színházban, gyakran játsszák, vagy megnézhetjük filmen is, DVD-n, úgy is nagyon jó...- ajánlom neki, és megfordul a fejemben, hogy megveszem neki a könyvet. Azt mindenképpen érdemes elolvasni, hiszen akkor az ember a saját fantáziáját használhatja, hogyan is képzeli el a szereplőket.
- Az ősz miatt kérdezed?- kérdezek vissza a "színes dolgok" miatt, de eszembe jut az előbbi ábrándom is a levenulafagyi kapcsán- Elsősorban azokat a színeket kedvelem, amiket ha nézek, meleg és kellemes dolgok jutnak eszembe... - Nem tudom, a válasz mennyire kielégítő, mert lényegében nincs benne konkrétum. Ez a kérdés nagyon egyénhez kötött...
Hogy ő a tavaszt szereti, nem lep meg. Bár az sem lepett volna, ha mást mond. Lizzy olyannak tűnik, aki bármivel kibékül, bármihez vagy bárkihez tud alkalmazkodni úgy, hogy saját egyéniségét ne adja föl. Karakán lány benyomását kelti. Nem az a fajta, aki megijedne saját árnyékától. A fagyi kapcsán nevetek. Levendula, oké, molyirtó... , de hogy jön ez össze a fagyival?
- A haverom is imádja. Tudod, aki az éttermet vette nekem. Lio. - Az AC/DC kapcsán ő jut eszembe. Képes volt órákon át bömböltetni a szobájában a zenét. Hogy ezt a témát emelem ki az összes többi közül, nem is véletlen. A zenéhez (az AC/DC-hez) ilyen formán -Lion keresztül- komoly érzelmek fűznek, A többi viszont... majdhogynem hidegen hagy.

// Bocsi a sok kihagyásért... Dével//

- Fogalmam sincs, mi ütött belém, hogy legutóbb nem mondtam el, alapjáraton nem szoktam megvezetni senkit...- húzom fel a vállam, mert mintha megint rám olvasná, hogy haragszik egy kicsit, amiért nem fedtem fel előtte, hogy én vagyok, akiért rajong. Lehet, őt sem akartam zavarba hozni, de magamat se, arra biztosan emlékszem. A célzását egyébként értem, hogy a fejem és a kezem miért kímélné.
- Gondolod, hogy azután is a kedvenc rajongóm lennél, miután elcsépelsz?- vigyorgok rá.  Nem feltételezem róla, hogy egyáltalán rám emelné a kezét, de lehet, hogy őbenne is lakik egy másik személyiség.
Semlegesebb témákról beszélünk, bár betudható ismerkedésnek is. Most mint Brooke kíváncsi rám, pedig a pizzásfiú sem más, csak én. Az egerek és emberek felkelti az érdeklődését.
- Ha biztos vagy benne, hogy nem vagyok szatír, akár fel is jöhetsz hozzám, megnézhetjük ott, ha van kedved... - kacsintok rá jókedvűen. Muszáj piszkálnom egy kicsit. Kedvelem a csípős válaszait.
- Éppen ez az. Konkrétan nem tudom azt mondani egyik színre se, hogy szeretem vagy nem. Például... Ott az a zöld ruhás nő...- mutatok ki az ablakon. - Nem valami csinos ebben a zöldben, így azt mondanám, nem tetszik - (a nőnek jó alakja van)-, de ha csak a zöldet nézem, önmagában, akkor egy napsütötte mező jut eszembe, amit lágyan borzol a szél. El tudom képzelni, hogy benne fekszem, és érzem az illatát. Még azt is, hogy rágcsálok egy fűszálat, és máris érzem az ízét a számban... Erről viszont eszembe jut a gyerekkorom, amikor naphosszat feküdtünk a fűben a ház előtt, vagy kint a parton... Kellemes érzések öntenek el, tehát összességében azt mondanám, tetszik ez a zöld- magyarázom Lizzynek, hogyan működik bennem ez a szeretem, nem szeretem, tetszik, nem tetszik dolog, ha éppen beindul a fantáziám.
Lio kerül szóba, teljesen természetesnek veszem, hogy beszéltem már neki róla, noha lehet, hogy nem. Általában mindenkinek beszélek róla, hiszen nincs olyan téma, amiről előbb-utóbb ne jutna eszembe.
- Ezek szerint ezt se mondtam még? - ciccentek, feledékeny vagyok, vagy szórakozott?- Hosszú évek óta dolgoztam abban a pizzázóban, és azt gondolta, jót tesz nekem vele, ha megveszi. A tulajdonosnak egészségügyi problémái voltak, azért volt kénytelen megválni tőle. Azt hiszem, ő örült a legjobban, hogy enyém lett a bolt. Tudta, hogy meg fogom becsülni. Lehet, hogy Lio is...- ellágyul a hangom. Sokkal tartozom annak a srácnak. Szerintem a gatyája is ráment az üzletre, mégsem panaszkodott.
- Nekem olyan természetes, hogy mindig beszélek róla... Mármint Lioról. A legjobb barátom. Kár, hogy most Ausztráliában él.

Nevetve emelem fel a kezem, kis fintort vágva, sajna, ezt elszúrtam, már nem tudom visszacsinálni.
- Gondolod, az agresszió eléggé motivál?- vonom fel a szemöldököm. Mosolygok azon, hogy "magának" érzi az alkotásaimat, amik még meg sem születtek.
- Alamuszi nyuszi ugrik nagyot- kacsintok rá. Hát aztán most igazodjon ki rajtam. Elvégre egyszer már félrevezettem! De nem beszélek komolyan, tőlem nem kell tartania, Zsebi a helyén marad.
- Nem jöttök ki jól? - Nem tudom elképzelni, hogy Lizzy bárkit is szándékosan zavarna. Biztos a szobatársa érzékenyebb.
A színekről beszélünk, példaként egy csinos nőt mutatok neki csúnya ruhában.
- Nem, nem egészen. - Nevetek. Ki célozgat itt állandóan? - A nő csinos, formás, semmi bajom vele. De a ruhája mégsem tetszik. Egyszerűen... nem jön be. Ha piros lenne... valószínűleg kibújna belőlem a titkolt szatír énem...- Na persze.
Teszek egy célzást Liora, s mert nekem oly természetes, hogy szinte mindig beszélek róla, nem tűnik fel, hogy Lizzy még nem tud róla semmit. Itt az idő, hogy ezen változtassunk...
- Hát jah. Nem voltam túl jó formában...- vonom meg a vállam. Ilyen epizódok bárki életében lehetnek. Örülök, hogy kezdek kilábalni belőle.
- Először meglepett és megrészegített, aztán rájöttem, sokkal több felelősséggel jár, mint gondoltam. Aztán az a vád ért, túl jó szívem van, és majdnem becsődöltem... aztán az adóév miatt fájt a fejem... az a sok jogszabály, amit meg kellett atanulni, ne tudd meg!, de most már belerázódtam, azt hiszem. Költöttem fejlesztésre, átalakítottam egy kicsit az egészet, létrehoztam az interaktív sarkot, bővítem a kínálatot, igyekszem a jó minőségre törekedni és... úgy tűnik, érdemes volt. Összességében igen, jót tett velem. Azt hiszem...- nevetem el aztán.
- Igen, emlékszem. Talán akkor határoztam el, hogy nem fedem fel magam. Jó volt hallani, hogy őszintén beszélsz "rólam", és ilyen eltérő véleményt tudsz alkotni. Tanulságos volt.
Lioról kérdez, miért éppen Ausztráliába ment.
- Nos... Menekült... A múltja elől, egy lány elől... Fejébe vette, hogy nem lehet boldog- mondom szomorúan.

- Ha ilyen jó vagy a témában, gyakorold!- mondom nevetve. Lehet, tényleg csak a valagamba kéne rúgni, és mindjárt szorgosabban kezdenék novellákat gyártani.
- Ez csak egy mondás, és nem jellemez enegem- teszem fel a kezeim. Amúgy nagyon tetszik, hogy minden mondatomra könnyedén reagál. Biztos vagyok benne, jól forgatja a szavakat, ha elég mersze lesz, hogy nekikezdjen, majd jó könyvet is ír. Bár a sztori sem lényegtelen, néha maga a stílus az, ami leköt, ha olvasok. Lizzy valószínűleg szórakoztató lesz (hiszen most is az).
A szobatársáról kezdünk beszélni. Először azt hiszem, nem jön vele ki túl jól, de kiderül, csak kimélni szeretné, mert a srácnak balesete volt.
- Ó, sajnálom- Rögtön Lio jut eszembe, ő is utált pihenni, egyszer még a gipszet is leszedte magáról, pedig el volt törve a lába. Kifejezetten rossz beteg volt, csoda, hogy komolyabb kárt nem tett magában. - Nem mindenki szereti a fekvést...- teszem hozzá csendesebben.
A színekről beszélünk. Már rég nem látom azt a nőt, a ronda (de szép színű) ruháját, és mi még mindig arról beszélgetünk.
- Ha rázná is magát..., meglehet- vörös posztó, bika, na persze. Nevetek. Számomra ez lehetetlennek tűnik. Egyszer fordult csak elő, hogy a farkam után mentem, nem is lett jó vége. A lánynak üres volt a feje, nem lehetett vele értelmesen beszélgetni, így egyetlen aktusban merült ki a kapcsolatunk. Régen volt, nem sokkal azután, hogy Gwennel csúnyán összekaptunk a terhessége miatt.
- De most nem a nőről beszélgetünk, hanem a zöldről...- húzom fel a szemöldököm. - Ha bejönne a nő és lenne rá lehetőségem, valószínűleg alkalmat keresnék rá, hogy összeismerkedjek vele.
Aztán a pizzázóról és Lióról beszélgetünk.
- Meggyőződésem, hogy az életem akarta helyrehozni...- ingatom a fejem mosolyogva, mert számtalanszor szidtam érte, hogy így avatkozott az életembe. De máskülönben... Őrülten hálás vagyok neki.
- Liot jobban szeretem, mint az üzletet- nézek Lizzyre- A legjobb barátom. Nagyon hiányzik!- kitör belőlem egy sóhaj. - Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, nagyon erősen kötődöm hozzá...- Szeretem. Nem kedvelem, ez a szó semmit nem jelent, üres, mint a Nutellás üveg a napköziben, uzsonna után. Szeretem, tiszta szívemből.
Felhozzuk a napot, amikor először találkoztunk, amikor nem fedtem fel magamról, hogy az író lennék, akit kedvel.
- Eltérő abban, ahogy mint írót jellemeztél, és ahogy üzlettulajdonost...- mosolyodom el. Egyikről sem tudta, hogy én vagyok, mégis az írót az egekbe emelte, a főnököt porig alázta. Hogy fér a két leírás egy testbe? Itt vagyok, élő példaként. Amúgy igaza van, értem én, össze kell szednem magam.
Bólintok, amikor a boldogságról beszél. Sokáig magamról sem hittem el, hogy lehetek még boldog, aztán sikerült. Azaz majdnem. De mert ott volt a lehetőség, el tudom hinni, hogy lehetek még. Hogy megtörténhet újra. Igaz, már nem Gwenhez fűzöm a reményeimt. Ő jobbnak látta tovább állni... Izabella pedig... sosem volt igazán az enyém, ahogy én se az övé. Lizzynek igaza van, a hibáinkból tanulni kell.
- Oké, menjünk- értek vele egyet. Beszélgettünk eleget, most jöhet a szórakozás. Hisze ezért hívtam; érezze jól magát, nem engem pátyolgatni.
Kiszállok, és kinyitom neki a kocsi ajtaját, majd a karom nyújtom neki, így sétálunk be a megnyitóra.

//Ugorhatunk, ha gondolod, vagy zárhatunk..., lassan idejét múlt a játék. - Tudom, az én hibám- Voltak közös terveink, lépjünk tovább, ebbe a hangulatba már nehezebben rázódom vissza. Nem bánod? <3//