Amikor a cserfes szöszi a kezembe nyomta a telefonszámát, elmélyesztettem a farzsebembe a papírt, amire ráfirkantotta, de amikor befejeztem a műszakot, kiszedtem onnan, és betűztem a naptáramba, ahhoz a meghívóhoz, amit a kiállításra kaptam. Azonnal ő jutott eszembe, amikor arról áradozott, mennyire tetszik neki Brooke... Én.
Magam sem értem, mi okból, de nem fedtem fel magam előtte. Sőt, egy kissé tuskóbbnak tűntettem fel magam, mint amilyen alapjáraton vagyok. Mint férfi, amúgy sem jöttem be neki; nem mintha arra vágynék, hogy bárki is gyengéd érzelmeket tápláljon irántam. Aki ebből a szempontból fontos lehetne..., Nos, mondjuk úgy, inkább kifelé áll a rúd, mint befelé. Amúgy sem vagyok mostanság jó társaság.
...
Pontosan már nem is emlékszem, mikor futottam össze Lizzyvel (azaz mikor volt nálam utoljára), de ahogy a naptáramat átlapozom, és beleakad a kezembe a meghívó, a hozzá tűzött cetlivel, eszembe jut a leányzó és elmosolyodom. Pár percig gondolkodom, mit is csináljak, aztán felemelem a telefont.
- Hello Lizzy, Dé vagyok. Van rám egy perced?

Eltelt a február is, és azon gondolkodom, mennyire rám fog férni már, ha jön az igazi meleg, hosszabbodnak a napok (amikor ténylegesen süt a Nap). Elfáradtam. Kimerültem. Nem csak fizikailag. Rám férne most egy hét alvás, lazítás, szórakozás, de az utóbbi hónapok eseményei még inkább befelé fordítottak, és elidegenedtem a saját barátaimtól is. A legjobb, a legbensőségesebb, Lio, elhagyta a kontinenst, és Ausztráliában próbál szerencsét. Gwen énekesi karrierjét építgetve ingázik az együttessel, feladva az állását is. Domi többnyire a nagyszüleinél van vagy Gwen nővérénél, mert én is két ember helyett dolgozom...
A Lizzyvel való találkozás egy rés ütötte lyuknak tűnik a sötét múltamban, ahol éppen fény tör át, és talán éppen ezért hívom fel. No meg azért, mert nincs is momentán más, akivel elmehetnék a megnyitóra, pedig egyedül nem megyek, hiába érdekel. Felhívom, noha a megnyitó időpontja még odébb van.
Hallom a hangján, hogy először fogalma sincs, ki vagyok, aztán leesik neki, (és valami más is, mintha puffant volna valami a háttérben).
- Öh..., minden oké? - kérdezem, megkerülve, hogy máris felvette azt a stílust, amivel elváltunk.
Igazából nem gondoltam, hogy nagy hatással lehettem rá, bár beszélgettünk, nem rejtette el, hogy kritizálja, mennyire negatív és pesszimista vagyok. Szavain keresztül úgy tűnik, élvezetes volt velem beszélgetnie, és alig várja már, hogy folytassuk. (Vagy remek színésznő?!)
- Gondolom, tanulsz...- a némi pihenő nem is utalhat másra, minthogy készül(het) valamire, nem is akarom sokáig rabolni az idejét. A hangja viszont mosolygósnak és kedvesnek tűnik, ez bátorít, hogy folytassam, ha már felhívtam.
- Ó, csak a szokásos. Tudod, meló...- felvonom a vállam, mintha látna, és eszembe jut, hogyan ócsárolta a főnököm... Ettől mosoly fut át az arcomon- Viszont meg akarom kérdezni, van-e kedved eljönni velem egy kiállításra?- kezdjük az elején. Hátha nem is mutat érdeklődést a közös program iránt?

Valószínűsítem, először fogalma sincs, ki vagyok, aztán leesik neki, és meglepetésemre -éppen olyan könnyed sítlusban, mint ahogy az étteremben- folytatatja a beszélgetést, mintha nem is telt volna el azóta jópár nap.
- Valami puffanást hallottam. Nem te voltál, ugye?- Domi szokott így elnyalni otthon, ha megcsúszik a linóleumon, bár amióta "nagy" lett, úgy értve, iskolás, egyre kevésbé tetszik neki. Inkább bosszantja. Engem pedig az bosszant, hogy egyre kevesebbet láthatom.
- Ó, definíciók..- Isteni, a kedvenceim voltak! A költői képeket mindig kevertem! De csitt, erről Lizzy nem tudhat semmit- Milyen tantárgy definíciói? - Elvégre bármi lehet...
Trécselünk egy kicsit, aztán rám tereli a szót, mintha érdekelné, mi van velem. A hangja egyébként valóban érdeklődő, de nem akarom közhelyekkel untatni. Azaz mégis, mert így gyorsabban lerázom, és rátérhetenék, miért hívtam.
- Valahogy úgy. Éhezők megmentője, rá is írom a kötényemre legközelebb- nevetgélek viccet csinálva abból, hogy sokat dolgozom. Nincs is kötényem. De most sem a melóról szeretnék csevegni vele. Rögtön a tárgyra térek, és egyfajta előérzetem támad, hogy jó lesz, ha vele megyek el. Már csak az kell, hogy neki is jó legyen...
- Olyan is van? - kérdezek vissza, elsőre nem értve a tréfát, de aztán homlokon csapom magam. Van humora a kisasszonynak, meg kell hagyni! El ne felejtsem bevenni a nevetőszérumot!
- Nos, márc. 21-re gondoltam, az egy szombati nap...- de ha azt sem tudja, mikor, miért mondja előre, hogy ráér? Fura egy lány! - Úgy gondoltam, szólok előre, mert ugye, van még idő addig, de nem tudtam, menniyre vagy betáblázva, és...
Amennyivel többet beszélek, annyival jövök jobban zavarba. Gyorsan el is harapom a mondatom, ez már aztán túljátszott szerep...
- Szóval este hét körül megjelennénk... mit szólsz?

//Kérlek válts színt, te sem látszol, az én sárgám se p.p//

- Nagy darab könyv lehet...- már csak a puffanás hangjából ítélve. Mosolygok. Hogy is képzelhettem, hogy éppen az ágyról esett le?
- Igazán... érdekes...- mondom bizonytalanságot mímelve. Kisebb bűntudatom van, hogy ilyet játszom vele, de ki tudja, ha tudná, én vagyok Daryl Brooke, akiből a dolgozatát írta, hogyan reagálna rám ezután? Kedveljen olyannak, amilyen vagyok. Egyszerűen, bután, pesszimistán. Valóban ilyen ember lennék? Nyár végén éppen az ellenkezője voltam.
A munkával húz, elvicceljük, már nem is vagyok annyira pesszimista. Lizzy érdeklődést mutat és éppen olyan kedves, mint amikor először láttam. Még az arcát is látni vélem, ahogy humorizál velem. Az a fény a szemében!
- Igaz, ezt már hallottam. De sosem éltem máshol, emlékszel? - erről már beszéltünk. Fingom sincs, máshol milyenek az emberek. Elképzelésem szerint mindenhol kicsit másmilyenek, de tapasztalatom nem sok van. Igazi bennszülött vagyok.
Kinyögöm, hogy miért hívom, nem is volt olyan nehéz; bár rutinom nincs az ilyesmiben. Egy kiállításról lenne szó, az más kérdés, hogy megnyitó... És éppen Lizzy az, aki erre emlékeztet.
- Talán kicsit ki kell öltözni... Tudod, megnyitóféle, a kiállítás igazából másnaptól lesz nyílt körű. Lesz svédasztalos vacsora, némi pezsgő... - sorolom, amire emlékszem, de igazán nem ez a lényeg, nem is emiatt megyek el. A hangom nem is lesz hivatalosabb. Könnyed vagyok, az egészet úgy kezelem, mintha nem is lenne semmilyen jelentősége.

-Még ilyesmivel sem vádoltak soha- Nevetek, mert hallom a mosolyt a hangjából.
- Ha unalmas, nehéz lehet megbírkózni vele..- sajnálkozom. Én sem szerettem feltétlenül minden tárgyat, és azokon nehezebben is rágtam át magam.
- Fantáziálok én is, de még mennyit, nem csak arról, mikor hagyom el a várost!- ne higgye, hogy szürke vagyok, akár a tuskó. Nekem is vannak álmaim! Sőt, még lesznek is.
A jó kedve most is ragadós, a telefonon keresztül is hallom, jó a kedve, bár hangosan nem nevet a membránba.
- Mintegy véletlenül. Szerintem valaki valamit elrontott, de hülye lennék szólni neki... - lódítom. A meghívás persze, névre szóló, és attól a kiadótól jött, amely a könyvemet felkarolta. - A meghívás két személyre szól, nem leszel potyautas, nyugi.
- Ah, Lizzy, kérlek, hadd legyek lovagias, és engedd, hogy érted menjek, ha nem titok, merre laksz..- remélem, nem hiszi rólam, hogy a címét akarom kifürkészni és a nyakára járni akkor is, ha nem akarja. Találkozhatunk a pizzázóban is, vagy a kiállítás előtt... de az annyira... ciki! Mintha bérbarátnőm lenne.
...
Fogalmam sincs, hol lakik, de azt mondja, az egyetemi épület előtt vegyem fel, és az jut eszembe, talán koleszos. Elfelejtettem már, mit mondott erről, ha egyáltalán szóba került, de mintha úgy rémlene, albérletben lakik. Vagy keverem valamelyik jelentkezővel?
- Hűha, valaki nagyon csinos!- kipattanok az autóból, és kinyitom neki az ajtót, és meglepetten nézek végig rajta. Egészen másképp mutat, mint farmerben...
Rajtam öltöny van, nem a legjobb minőségű, de elegáns. Frissen borotválkoztam, a hajam hátra zseléztem kivételesen, mert régen voltam fodrásznál, és már a szemembe lógott. Emberesebben nézek ki, mint legutóbb, bár fogytam (nem is keveset). A megnyitóról azonban biztos nem dobnak ki.
Már az autóban ülünk, de csak járatom a motort, érezni, hogy zavarban vagyok. Most érzem nagyon sután magam, de jobb ezt megbeszélni, mielőtt máshogy derül ki, és ha lesz ott ismerős, márpedig előfordulhat, nem ott akarom Lizzyt megszégyeníteni. Ez különben is az én saram. Fogalmam sincs, miért is csináltam.
- Lizzy, tartozom egy vallomással...

Felhívom Lizzyt, hogy elhívjam arra a bemutatóra, melyre tiszteletbeli meghívót kaptam, és azon nevetek, milyen fura, hogy egy alig ismert lánnyal megyek oda. Szinte semmit nem tudok róla, ő meg aztán semmit rólam, mert amit leadtam magamról, annak nagy része nem is igaz. Legfőképpen azt hallgattam el, ami a legfontosabb, hgy ki is vagyok én valójában. Már a telefonbeszélgetés alatt gondolok rá, hogy felfedem magam, de az olyan jó hangulatúra sikeredeik, hogy nem akarom lelombozni, mekkora f*sz vagyok. Tényleg, kevés híjja van, főleg, amikor a telefonban rám kacsint (), hogy megérintett a kultúra. Inkább nevetve teszem le a telefont, amikor megbeszéljük, hogy hol és mikor találkozzunk.
...
Az Egyetem előtt veszem fel, és leplezetlenül megbámulom, mert nem egy egyetemista lányt látok, hanem egy kis hölgyet, úton a teljes nőiesség felé, de akkor is. Megdícsérem, milyen csinos és ő is hasonlóképpen üdvözöl. Elmosolyodom, de tudom, hogy túloz, úgymond az ifjúságomat elvitték az elmúlt hónapok gyötrelmei.
Lizzy is elszólja magát, mintegy véletlenül, hogy korosabbnak nézek ki.
- Az unokahugom? Nem, ezt nem kéne... - nevetem el magam. Olyan átlátszó, és rögtön rászállna a témára valamelyik zugifotós vagy újságíró (bár aki a szennylapnak ír, nem érdemel ilyen címet.)
- Ah, ne találgass, így is cudar módon zavarban vagyok- nevetem el magam, hogy azt feltételezi, feleségem van, én meg nyomulnék rá. Vagy nem ezt gondolja? Sosem beszéltünk arról, randi ez, vagy se.
- Igazad van, nem randi, de tisztában kell lenned vele, kivel is vagy... Olyan kedves vagy, és a jót feltételezd rólam, szóltam és jöttél, nem is gondolod, hogy esetleg Dé álarca mögött egy szatír lapul...- felemelem a kezeim a fejem magasságába, és az ujjaimat lebegtetem, mintha szellem volnék. Nem akarom, hogy túl komolyan vegyen, csak el akarom poénkodni, így is nehéz lesz megemésztenie, amit mondok majd neki. Gondolom. Bár hajlamos vagyok az ördögöt a falra festeni.
- Az a helyzet, hogy én vagyok Brooke- mondom ki aztán gyorsan, lesz ami lesz. Remélem, nem vált színt, nem ájul el, vagy ugrik ki az autóból. Akkora sztár nem vagyok, hogy ilyen hatással legyek a nőkre, de bakker, ő belőlem írt dolgozatot! Biztos egy világ omlik benne össze, hogy az egyik kedvence egy idióta.

Nevetek, hogy ilyen lazán veszi.
- Nem erről van szó...- mármint nincs azzal gondom, hogy egy fiatal lánnyal megyek, akit alig ismerek. A nevét tudom. Úgy szándékoztam bemutatni, kedves barátom, és ebben benne van, hogy nem a csajom.
Leállítom, hogy ne találgasson. Vagy elmegy a bátorságom, hogy valljak neki, vagy elkezdek röhögni, és akkor komolytalan lesz az egész. Mert vallani kell, jobb, ha én teszem, mintha ott jön rá szegény, hogy kivel "tárlatozik" éppen.
- Hogy te milyen édesen bókolsz!- mosolyodom el, mert ha úgy nézem abszolút szimpatikus, hogy mindennek a jó oldalát látja, de a jó öreg cinizmust én is ismerem ám!
Kicsit én is hülyülök vele, csak a hangulat kedvéért, amit percek alatt varázsolt az autómba. Nincs megijedve. Most is viccel, a középtérdepelés képileg jelenik meg előttem... Elvörösödöm. Csóválom a fejem. Jaj, ne!
De csak az arcára kell nézni, és a vörösségem tovább mélyül, miket is gondolok erről a cserfes kis lányról. De ha egyszer ő sugallta!
- Pont olyan az életem, amire még kólát sem érdemes költeni... - mondom, inkább kínosan, mert hát valóban, ki a fenét érdekli, ki vagyok én? Üresek maradnának a mozik, ha film készülne rólam.
Kinyögöm, ki vagyok, ő meg elneveti magát. Nem nevetek vele, bár jó volna. Várom, amíg leülepszik benne a vallomásom, és érzem a pillanatot, amikor végiggondolja.
- Így van- helyeslek. Brooke nem használ álnevet.
Nevemen szólít, az igazin, és fura, de nincs rosszallás a hangjában. Egyszerű kijelentést tesz, miközben tovább méricskél.
- Sosem vonzott a szerepjátszás. Pocsék karakter lennék...- vallom neki, és az irodalomhoz fűződő kapcsolatomra nem térek ki. Hisz azzal is pocsék a kapcsolatom. Az a könyv... csak a véletlen műve. Lio érdeme, Dominicé, Gwené, Izabelláé... Mindenkinek volt benne része, kisebb-nagyobb, én csak ...
- Mehetünk? - ha megemésztette, talán indulhatnánk. Ha nem hagy faképnél. Talán nem. - És ha kérhetem, maradhatok Dé? - A Brooke nagyon hivatalos.

- Áhhhá, szóval rossz néven vennéd!- lebuktatta magát, bár nem sért vele, nem állnék kész egy kapcsolatra. Bár Lio szerint jobban kéne élveznem az életet, ha meg is fogadnám a tanácsát, nem az egyetlen rajongómmal kezdenék ki.
- Félek? - na, most félek igazán, nem egy csónakban evezünk, de mivel nincs hátsó szándékom, nincs mitől tartanom se- Nem te hívod ki magad ellen szándékosan a sorsot, ha idegen srácokkal randizol? Felkészült vagy, le is tudod alázni őket, kétség nem fér hozzá!
Nevetgélek, ahogy hadar, és arra biztat, nyögjem már ki végre, mi böki a csőröm. Kinyögöm.
Naná, hogy kinevet, azt hiszi viccelek, aztán kattognak a fogaskerekek, és elhiszi, hogy komolyan beszélek.
- Pedig az is én vagyok- mondom keserűen, mert nagyon betalál az életunttal. Nemrég még tűzfalnak akartam vezetni az autóm. - Sőt, az vagyok legtöbbször...- dünnyögöm magam elé.
Azt hiszem, a legérzékenyebben az érintheti, hogy milyen lelkesen beszélt nekem rólam. Én ezért hívtam el éppen őt. Nem volt tudatában, ki vagyok, nem akart puncsolni, egyértelműen le is húzott, mégsem akart lerázni, mégis kedves volt, igyekezett reményt és lelkesedést önteni belém.
- Daryl- árulom el neki a keresztnevem. Nem titok elvégre, de a pizzázóba járok vendégek nagy része sem azonosít másként, csak úgy, hogy Dé. Csak a törzsvendégek tudják, hogy én vagyok az üzlet vezetője is, és szerintem senki nem tudja, hogy írással is próbálkoztam valaha.
- Ne legyél más, mint eddig- kérem tőle, és hangomból kicseng az őszinteség.  Nem akarom, hogy más legyen, mint eddig, hogy én más legyek neki, mint eddig. Maradjak csak Dé, a pizzásfiú.
- Nem hazudtam...- védem magam. Nem értek hozzá.- Ha értenék, nem egy könyvem lenne. Csak egy van, és egyenlőre nem lesz több. - Úgy hiszem, az is a véletlen műve. Vagy ha nem a véletlené, mindazok, akik szerepet játszottak benne, ma már távol vannak tőlem.
- A kiállítás interaktív. Olyasmi, mint amit a kávézóban is láttál... A falra tett képek mellé bárki, bármit odaírhat, ami eszébe jut. - Azt hiszem, ismert verseket tettek kedvcsinálónak a képek mellé, de ebben nem vagyok biztos. Csak vendég vagyok, nem a szervező...

- Azt hiszem, ebben az esetben jól ki fogunk jönni egymással- már ha nem akar többet tőlem, és én se tőle, ez felettébb megnyugtató. Nincs félreértés, nincs probléma.
- Ezek után már nehéz lesz félnem tőled...- mosolygok, de azért a számba veszem a körmeim hegyét, hogy rettegést szimuláljak, csak az ő kedvéért. Betaláltam vele, hogy meg tudja regulázni a srácokat, sejtettem én! Csak azok a lányok képesek olyan határozott fellépésre, akiknek ez a birtokában van. Mindenki más kisnyuszinak tűnik. Félénknek.
- Nem, nem a haverom írta... én írtam, de nem ment volna például a haverom nélkül. Néha rágta érte a torkom....- Lio hányszor baszogatott, írjak már, míg van bennem szufla, hagyjam a pizzázót, ne tékozoljam a tehetségem, bla-bla-bla... A ciki, hogy ő sózta a nyakamba az egész üzletet. Azaz akarta... Kissé bánatos szemekkel nézek rá. Igen, voltak idők, amikor működtek a dolgok, és volt, amikor bebukni látszott minden, én sem vagyok fából, hogy elviseljem, amikor átgázolnak az életemen (vagy éppen semmibe veszik). De persze, nem a pszichiáterem ő, hogy elmondjam neki, mi böki a csőrömet.
- Oké, megegyeztünk. Amúgy nem harapom le a fejed, ha a teljes nevemen hívsz- ha neki jobban tetszik úgy, mondja ki. Nem csinálok ebből ügyet. Mindenki úgy szólít, ahogy akar. Azért én bennem is van annyi tartás, hogy ne figyeljek oda bármire.
Mosolygok, amikor azt állítja, nem fog senki kedvéért megváltozni. Hiszen ő még nem tudja. Egyszer talán majd akar változni, valakiért... De ez még neki korai. Nem mintha érettlen lenne.
- Számítok rád, olts csak, ártani nem fog!- sunnyogom. Már így is nagy lépést tettem meg azáltal, hogy egyáltalán elmegyek erre a megnyitóra. Ráadásul nem is egyedül megyek. Ha lesz ismerősöm, barátoim ott, biztosan gratulálnak majd, azt hiszik, ez valami új szerelem... Pedig a szívem elzártam. Alaposan. Sem bánat, sem öröm nem fér most bele, egyszerűen nincs több hely, betelt a lelátó, kéretik arrébb somfordálni, köszönöm! s hogy meddig még? Ki tudja?
Egyetlen rajongóm aztán újra védelmébe vesz. Vicces, hogy éppen velem szemben, semmi rosszat nem mondtam, csupán, hogy nincs új könyvötletem.
- Őszinte vagyok!- most hazudjak? Mondhatnék rosszabbat is, papolhatnék kiégésről, az élet sötét oldaláról, rossz sorsról, de semmi sem igaz. Rajtam múlik, szent igaz, és nekem... NINCS kedvem írni. Ilyen egyszerű.
Inkább indulunk, és a kiállításról beszélek neki. Szerintem jó az ötlet, és azt gondolom, Lizzynek is tetszeni fog. Máris le vagyok cseszve és meg vagyok fenyítve, úgyhogy megígérem, pumpálok magamba némi érzékenységet, és írok, amihez kedvem szottyan. Különben... Bajban lesz a déli féltekém...

Elnevetem magam.
- Kukkoló, majd mazohista. Miket feltételezel még rólam, Lizzy? - feltámadt a harci kedvem, ne piszkáljon már, hát azért mindennek van határa! Éppen most akarom elvinni egy megnyitóra... Micsoda alaphangulat ez? Mulatok magamban, nem vitás. Ezután is adom alá a lovat, és megjátszom, mintha nagyon megijezstett volna, persze, elnagyolva, ő is tudja, hülyülök. Én is, hogy ő.
Lio emléke kicsit komolyabbra fordítja a a hangulatot Lizzy nagyon gyorsan ráérez, pedig nem panaszkodni akartam.
- Sosem voltam igazán büszke. Ha voltam is, nem magamra, nem a saját ereményeimre- vonok vállat. Ilyen módon nem szállt a fejembe a siker. Nincs is igazi sikerem. De nem érdekes. Nem bánom a könyvet, az jól sikerült. Azt bánom, hogy nem lehetek azokkal, akiket igazán szeretek.
- Hagyjuk ezt, inkább induljunk, szerintem ott majd jól fogod érezni magad...- célzok a kiállításra. Azt mondta, szeret ilyen eseményekre elmenni. Na, akkor ne velem lógassa az orrát. Amúgy én sem akarom. Ha tudnám, hogy ismeri Liot, biztos leesne az állam.
Megint meg tud nevettetni, ahogy hőbörög. Olyan ösztönös ez a lány, semmi csinált és akaratlagos nincs a mozdulataiban, a szavaiban. Kedvelem. A cinizmusa miatt Liora emlékeztet.
- Ah, igen... tudom...- mondom, és összepréselem a szám, mosolyra húzva, hogy emlékszem, hogyan védte a pizzásfiú előtt Brooket.
Majdnem sajnálom, hogy csalódást okozok neki azzal, hogy nem a saját könyvem megnyitójára viszem, de mostanában sem okom, sem kedvem, sem időm nem volt írni. A kiállítás azonban nélkülem is színvonalas (lenne).
Ahogy elindulunk, kedves ötlettel áll elő. Hogy majd visszahív, csinálhatunk programot, és széles tárházát vonultatja fel, mi minden fordult meg a fejében.
- Ejnye, szaladgálok én eleget nap mint nap...- már ami a mozgásigényemet illet, az bőségesen ki van elégítve- Ha szabadtéri programot tervezel, inkább lustulnék a napon... Csak a színem miatt- vigyorgok rá. De amúgy bármit javasolhat, valószínűleg nem mondanék nemet. Tényleg csak szabaddá kell tenni magam.

- Pedig már megkönnyebbültem, hogy neked mocskosabb a fantáziád!- ugratom.
Lizzy előveszi a kedvesebb énjét, megint kiprovokálja belőlem, hogy mosolyogjak. Lényegében igaza van. Azt hiszem, csak én vagyok belefáradva, hogy egymás után követték egymást a negatív események. Történhetne már valami jó is. Igazán jó... Nem csak a pizzázóval, nem csak a könyvemmel. Biztosan jó lesz a június, amikor majd kimozdulok innen. Lehet, csak levegőváltozásra van szükségem. Vagy Liora. Rá nagyon. Az sem érdekel, ha minden nap a sárga földig itat!
- Csoda lány vagy te, tudod?- nézek rá kedvesen. Mintha mindig tudná, mi a helyes válasz. Mindig kedves, akkor is, ha az orrom alá dörgöl valamit.
Jön az ötletével, hogy akár ki is mozdulhatnék vele két hét múlva (miért pont akkor, nem tudom), és mert sápkórosnak nevez, a szabadtéri ötletét ragadom ki, bár ha azt hiszi, hogy nem mászkálok naponta eleget, hát nagyon téved. A szavaimra azonban lehurrog.
- Azt te csak hiszed!- elképzelem, ahogy a vállára kap, és mászik fel velem a hegyoldalban. Tiszta karikatura, de vicces, tényleg. Nevetek, szívből.
- Állom a kihívást, menjünk inkább túrázni a hegyekbe! - nevetem el magam, mert igaza van, a szabad levegőn való mozgás (és még csak nem is a pizzakihordás) egészen más, és valószínűleg jót tenne nekem. Nem mellesleg az ő társasága is. Azt hiszem, hamarabb lesz izomlázam a röhögéstől, mint a hegymászástól, de nem félek kockáztatni.
//Közben azért lassan elindulunk, különben sosem érünk oda...//

- Már a feltételezéseid miatt sem vagy tiszta- ingatom a fejem, hát nem ő vetette fel, hogy kukkolok?
Nevetgélünk. Kedvelem a stílusát, a csípős nyelvét, az egészséges (ön)kritikáját.
- Mi sem bizonyítja jobban, hogy igazam van, ha egyezik a véleményem édesanyádéval...- dörgölöm finoman az orra alá.
Lényegében behúz a csőbe, és rávesz, hogy menjek vele kirándulni. Amúgy nem kapálózok az ötlet ellen, biztosra veszem, hogy nem fogunk unatkozni. De hogy ő cipelne fel a hegyoldalon, már bocsánat... Udvariasságból megfogom a bicepszeit.
- Mondjuk, van még két heted, hogy gyúrj egy kicsit...- nevetek. Más dolog, hogy nem kapálóznék. Majd ő fog, ha fordul a kocka...
- Magassarkúban mindig megfájdul a lábam öregujja. Kihagynám- Á, nem hagyhatom, hogy ez a leányzó itt azt gondolja, besavanyodott öregember vagyok!
- Izgalmasabb? Minél izgalmasabb? - kérdem, mert én még sosem untam az erdőt. - Nem vagyok gyakorlott sziklamászó, erre felkészítelek!- Nem árt belőni a határokat. A lelkesedése miatt kicsit parázok, vajon mi jár a szöszi fejében?
//Bocsi, lehet úgy is, hogy már rég elindultunk. Jobb is... //
Szóval, közben azért elindultunk, és figyelem a forgalmat, elővigyázatosan sorolok másik sávba, mintha csak Domi ülne a kocsiban. Ha egyedül vagyok, nem vagyok ennyire óvatos, bár felelőtlennek nem nevezném magam. Fogas kérdést tesz fel nekem, és bevallom, fogalmam sincs, mit is válaszolhatnék erre. Elvégre eddig csak egyszer találkoztunk, sok mindent nem tudnék róla elmondani.
- Te mit szeretnél, hogyan mutassalak be? Elvégre... szinte semmit sem tudok rólad azon kívül, hogy hova jársz, mit tanulsz... és hogy szeretsz írni.- Ha nem mond semmit, én fantáziálok:- Amatőr pszichológusom?
Komolyabb a hangom, tényleg tanácstalan vagyok, és sem őt, sem magam nem akarom zavarba hozni, ha esetleg tényleg lenne valaki, aki erről érdeklődne. Benne van a pakliban, bár kicsi a lehetősége. Jobb felkészülni. A Casanova megszólítás majdnem elsiklik a fülem mellett. Majdnem.
- Ejnye, ha nem épp az előbb beszéltük volna meg, hogy esélytelen vagyok nálad, azt hihetném, provokálsz, hogy udvaroljak neked ma este!- kacsintok rá, jelezve, nincs harag.

- Nos, ez igaz!- szépen kibújt a felelősség alól, meg kell hagyni.
- Egy szóval sem panaszkodtam!- húzom fel a szemöldököm, de jó érzés csiklandozza a torkomat.
Ha csipkelődünk is egymással, jó kedvre derít, amit csinálunk. Úgy tűnik, neki csípőből jönnek a beszólások, de ahol tudok, megpróbálok vele lépést tartani. Múltkor beskatulyázott depis pizzásfiúnak, nos, van más oldalam is.
- 100 év edzés elég is lesz, hogy felvihess a hegyre...- jósolom "kedvesen". - Nem azt mondtad, két hét múlva menjünk?
A tűsarkúra valami blődséget válaszolok. Úgy látom, nem ismeri a kifejezést.
- Öregujj. Tudod, a legnagyobb, legszélesebb. Mint a kézen a hüvelykujj...- magyarázom. Megmutatni nem fogom!
Aztán én akadok fent, milyen izgalmas utat akar kettőnknek beszerveznie. Nem vagyok gyakorlott túrázó, épp az előbb erősített meg, hogy a lépcsőmászás nem sport!
- Nem félek a kihívásoktól, szóval válassz kedved szerint!- ahogy elnézem a fizikumát, csak nem tud zavarba hozni... Vagy mégis? Hát, akkor majd felhúz...
...
Közelgünk a kiállítóteremhez, de még mindig nem tudom, miként fogom bemutatni. Vannak ötleteim, de hiába villant gonosz mosolyt, nem él az ajánlattal. Én pedig egyre inkább úgy érzem, túlaggódom ezt az egészet. Biccentek, bár abban biztos vagyok, hogy nem fogom rá azt mondani, hogy egy haverom.
- Meg sem fordult a fejemben ilyesmi...- mondom egészen komolyan (a szexre reagálva), de aztán hozzáteszem- Nem mintha nem lennél nagyon csinos!
Amúgy nem csak ebben a ruhában tetszik. De nem mint nő tetszik, és ezt azért nem akarom mondani, mert lehet, ez valahol mégiscsak sértő. Egy nő szereti, ha tetszik a férfiaknak. Nem tudom megmagyarázni miért, de Lizzy nem az a fajta lány, akinek komolyan udvarolnék. Ő inkább olyan számomra, aki humort visz a hétköznapjaimba. Az biztos, hogy mindig meg tud nevettetni. Valahogy úgy, mint Lio.
A kérdései is... Melyikkel kezdjem? Naná...
- A levendulás fagyi... lila...- sóhajtok- És miközben olvad a nyelveden, be kell hunynod a szemed, mert hirtelen úgy érzed, elkapott a fogaskerék, és visszarepített az időben... Olyan helyen vagy, ahol még nincsenek gépek, nincsenek emeletes házak... Nincs semmi, csak egy kőkunyhő, és amerre a szem ellát csak a levendulamező... Édes kontrasztot ad a virág zöld szárával, és a lemenő nap sárgájával, és arra gondolsz, itt szeretnél élni, és itt szeretnél meghalni... Mert itt béke van.
- A kedvenc könyvem egyébként Az egerek és emberek Steinbecktől, évszakom az ősz, zenekarom a U2... Van még valami? - mosolygok. -És most te jössz. Neked? - Nem kérdés, hogy arra is kíváncsi vagyok, mit gondol a levendulafagyiról.