Szeretek az iskolaújság fotósa lenni, mert így találkozhatok új emberekkel, akiket cikkekhez fotózok, meg a különböző eseményeken fényképezek, meg hát ez a munkám a hobbim is, szóval nagyon szeretek fotózgatni, szóval testhezálló a feladat. A hétre azt a feladatot kaptam, hogy David White-ról csináljak fényképeket, mert a hétvégén neki köszönhetően nyerték meg a meccset. Nem tudom, hogy az interjút csináltak-e már vele, az nem az én feladatom, de max megkérdezem tőle, ha nem felejtem el. A szekrényénél hagytam egy levelet, tekintve, hogy a telefonszámát nem tudom, hogy felhívjam, szóval marad ez. Még nekem is órám van a találkozó előtt, és utána indulok el a kávézó felé, de félúton kénytelen vagyok visszafordulni, mert a fényképezőmet ügyesen a szekrényben hagytam. Visszafutok érte, majd sietős léptekkel megyek ismét a kávézó felé, ahol David már vár.
- Szia! Bocsi a késésért, régóta vársz? – kb. két perccel értem ide később, de remélhetőleg nem harapja le a fejemet ezért. Lecsüccsenek mellé a székre, de előtte azért megigazítom a szoknyámat, nehogy véletlenül villantsak. Egybe ruha van rajtam, aminek a fölső része fehér, az alsó része pedig világoskék, és bő szabású, kb a combom közepéig érő szoknya.
- Egyébként gratulálok a meccshez, jók voltatok, jó voltál, jól felhoztad a csapatot! Régóta focizol? – érdeklődöm barátságosan, tekintve, hogy látom, hogy David előtt még kávé van, és addig nem fotózunk, míg meg nem issza, a világért sem szeretném sürgetni.

A saját bénázásom miatt kések, de időben eszembe jut, hogy a fényképezőm nélkül nehéz lesz fotózni, de aztán be is robbanok a kávézóba.
- Nem kérek, köszönöm! Az óra előtt ittam egyet, és ha még egyet iszok, totálisan felpörgök, és hidd el, azt nem szeretnéd. – vigyorgok rá a másikra, aztán már kérdezek is tőle, nem kell egyből a meló részével foglalkozni, simán cseveghetünk kicsit előtte.
- Hát, akkor tényleg nem ma kezdted. További sok sikert hozzá a jövőben! – mosolygok vissza, és örülök, hogy így első benyomásra nem az az öntelt, nagyképű focista, mint az ezt a sportot űzők többsége, bár még kiderülhet, de remélem nem így lesz.
- Hm, szerintem jó leszel így. Egy focilabdára lenne még szükségünk, azt tudsz szerezni, nem? – nézek rá kérdőn, de ha nem, hát az sem baj, anélkül is meg lehet oldani, de ha már foci, akkor legyen a képen labda is, legalábbis szerintem. A focis egyenpulcsi külön tetszik, így jobban illik majd a cikkhez.
- Többféle képet csinálnék, több beállításban, aztán majd a főszerkesztő eldönti, hogy melyik kerül be az újságba. Helyszínnek a focipályára gondoltam, szóval ha megittad a kávét, akkor szerintem el is indulhatnánk, nem szeretnélek sokáig feltartani, gondolom van neked jobb dolgod is, mint szívességet tenni nekem, illetve az iskolaújságnak azáltal, hogy feláldozod a szabadidőd egy részét a cél érdekében. – nézek rá, és tényleg nem sürgetni akarom, de ahogy említettem, biztos van jobb dolga. A táskámból előveszem az üveg vizemet, és iszok egy kortyot, mert a rohanásban, és a beszédben kicsit kiszáradtam, de így most már minden oké.

- Rendben, akkor egy teát elfogadok, köszönöm szépen! – mosolygok rá kedvesen, és jófej, hogy így ismeretlenül is meghív. Az ilyen kis gesztusok mindig fel tudnak dobni, mert ilyenkor látom, hogy az emberekből nem veszett ki még a kedvesség és udvariasság. Remélem sikereket ér el a fociban, ezt el is mondom neki, de aztán rátérünk kicsit a fotózásra, elvégre azért találkoztunk most.
- Az remek lenne! – mondom jókedvűen, mikor említi, hogy tud szerezni labdát, azzal lesz teljes a fotózás.
- Na, akkor egy rugóra jár az agyunk. – vigyorgok rá, aztán bólogatok párat az öltözős ötletére. – Igen, az öltözőben is csinálhatunk pár képet. - Minél több képből tud Nick választani, annál jobb, mert akkor nem fogom azt megkapni, hogy kevés képet csináltam. Annyi képet, és olyan jó fotókat fogok csinálni, hogy bőség zavarában fog szenvedni! Legalábbis remélem…
- Szuper! Én is ráérek, és sokkal jobban szeretek úgy fényképeket készíteni, hogy egyik félnek sem kell rohannia. A legutóbb egy lányt kellett fotóznom a kiemelkedő tanulmányi eredményei miatt, és folyton sürgetett, mert valami dolga volt, kb 10 percet tudott rám szakítani, ha nem kevesebbet, feszült volt, folyton az óráját leste, és az idegessége átragadt rám is, valamint rajta is látszott minden… hát nem azok lettek életem képei… - rázom meg a fejemet kissé szomorúan, mert tényleg nem voltam megelégedve azokkal a fényképeimmel. Remélem nem untatom Davidet a kis sztorimmal, így őt lesem, hogy mennyire nyitott arra, hogy ilyen dolgokról fecsegjek kicsit. Felőlem is indulhatunk, így vállamra kapom a táskámat és a fényképezőmet, aztán elindulunk kifelé a kávézóból.
Honnan tudsz labdát szerezni? – kérdezem a fiút, mert attól függően indulunk el jobbra vagy balra a folyosón. Ha mindez megvan, rákérdezek a cikkre, mert most eszembe jutott.
- Az újságba a cikkhez az interjút megcsinálták már veled? Vagy az majd csak ez után lesz? – érdeklődöm csevegő hangon, jó kedvem van, tele vagyok energiával,és mivel Davidet kicsit fáradtnak látom, ezért szuperképességemet felhasználva igyekszem küldeni neki egy kis energiát.

- Köszönöm szépen! – küldök felé egy mosolyt, mikor hoz nekem egy teát. Kis gondolkodás után végül a mézet öntöm bele, elkevergetem, majd kicsit megfújom, és belekortyolok. Hmm finom!
- Rendben! Hát, remélem! – jó lenne, ha nyitva lenne a szertár, és nem kéne vadászni a labdára, de legfeljebb megcsináljuk a fényképeket anélkül, tudok ennyire rugalmas lenni. Elvigyorodok, mikor mondja, hogy én vagyok a főnök, és eszembe jut, hogy Lip a múltkor azt mondta, hogy nem tud nagyon elképzelni főnöknek, ahogy főnökösködök. Jó, mondjuk ez nem is az igazi főnök-dolog, szimpla szófordulat.
- Én mindig igyekszem a legjobbat kihozni a fotó alanyokból és az egész fotózásból, de ez nem csak rajtam múlik sajnos… - biggyesztem le picit az ajkam, de aztán megvonom a vállamat, bármennyire is rossz, nem tudok ellene mit tenni, ilyen emberek voltak, vannak, és mindig is lesznek. Nem lep meg, hogy David olvasta a cikket, elvégre elég sokan olvassák az iskolaújságot. A teámat hamar megiszom, majdnem hamarabb, mint David a kávéját, mert szomjas voltam, és nagyon finom is, szóval hamarosan el is hagyhatjuk a kávézót.
- Oké, akkor irány a szertár! – mondom egy mosoly kíséretében, majd elindulok a helyes irányba. Út közben rákérdezek az interjúra, és jó, hogy az már megtörtént, mert a képek után már össze is lehet szerkeszteni, és akkor ezt a cikket kipipálhatjuk.
- Bocsi, most jutottam el addig, hogy tudok ezzel is foglalkozni. – kérek elnézést, mert megcsinálhattam volna a képeket a meccs után is, de el kellett mennem, miután a meccs véget ért, így nem volt akkor lehetőségem. De jobb később, mint soha!
- A csapatról csináltam képeket még a meccs alatt, ahogy játszotok, szóval róluk is kerül be majd kép az újságba. Amiért te egy kicsit jobban ki vagy emelve, annak az az oka, hogy kiemelkedő teljesítményt nyújtottál a játék alatt, valamint a győztes gól is a tied volt, ahogy említetted. – magyarázom meg a dolgot készségesen, és érthető a kérdése, hisz egy jó játékos nem elég ahhoz, hogy megnyerjék a meccset, ehhez mindenképp kell egy ütős csapat is. Idő közben megérkezünk a szertárhoz, és mivel még nem voltam itt, ezért előreengedem Davidet, hogy nézzük meg, nyitva van-e, hogy labdát szerezzünk.
- A fényképezést kezdhetnénk az öltözőben, az közelebb van, aztán utána folytatjuk a pályán. Mit szólsz hozzá? – kérdezem David-et, mert ez tűnik logikus sorrendnek, de megcáfolhat, nekem igazából mindegy a sorrend.

- Nem, az újság megjelenése után pár nappal megkeresett, és számon kérte, hogy hogy kerülhetett be róla ilyen kép az iskola újságba. Kedvesen megmondtam neki, hogy ilyen körülmények között nehéz volt dolgozni. Megkaptam, hogy amatőr vagyok, és néhány szitkozódás után faképnél hagyott. –  hangomon érezhető kicsit, hogy nem érintett a legjobban az eset, nem szeretem, ha nincsenek megelégedve a munkámmal, mert én mindig szeretném a legtöbbet kihozni magamból, és rosszul esik, ha leszólnak, de hát kinek nem? Mindenesetre már tovább léptem, nem emésztem magam rajta, mert tudom, hogy nem az én hibám volt.
- Akkor szuper, hogy most sikerült összehozni. –  mondom mosolyogva, immár a szertár felé sétálva.
- Igen, ezzel én is egyet értek, szerintem is ez egy csapatjáték, de én csak csinálom azt, amire utasított a főszerkesztő. – emelem fel a kezemet védekezően, de közben vigyorok.  Nem én döntöm el, hogy mi kerül az újságba, hanem Nick, ő a főnök.
- Tökéletes! – bólintok mosolyogva, mikor talál egy labdát. Nem válogatok, bár ha nagyon koszos, vagy épp itt-ott szakadt lenne, akkor azért megkérném Davidet, hogy cserélje ki, mert hát az mégse mutat olyan jól a fényképeken, de nem látom, hogy lenne vele bármilyen probléma, szóval nincs ok ilyenen agyalni. Indulhatunk is az öltözőbe, és egy gyors körbenézés után körvonalazódik bennem, hogy milyen képeket kéne csinálni.
- Több módon is lefényképezlek. Legyen olyan amin ott a padon ülsz, öledben a labdával, amikor állsz, és a kezedben van a labda, meg amikor a lábadat rajta tartod. Meg ha van esetleg valami korszakalkotó ötleted, akkor azt is szívesen veszem. – mondom mosolyogva, és amíg elhelyezkedik, addig előveszem a táskából a fényképezőt, bekapcsolom, és kiválasztom a megfelelő funkciót, majd kattintgatok párat, minden pózban 4-5 kép, hogy Nick tudjon válogatni.
-Volt már rá példa, hogy valami miatt így fotóztak? – kérdezem közben, hogy azért ne legyünk teljesen csendben, ne legyen kínos, vagy bármi ilyesmi, meg egyébként is, szeretek beszélgetni, néha talán túl sokat is teszem ezt.

- Igen tudom, de gondolom neked se esik jól, ha kritizálnak. – rámosolygok, és értékelem, hogy vigasztalni próbál annak ellenére, hogy szinte még nem is ismerjük egymást. Szeretem az ilyen embereket. Na de ezek után a fő téma David fotózása, és megtárgyaljuk, hogy miért is kell róla külön képeket csinálnom. A labdát is megszerezzük, aztán már az öltözőben tisztázunk némi részletet.
- A lényeg, hogy ne feszülj be nagyon. Csak lazán és természetesen. Nem szeretném nagyon beállítottra, szóval az ilyen kis részleteket rád bízom. Szóval ahogy jobbnak érzed, ha akarod, könyökölj rá, vagy bármi. – mondom neki mosolyogva, mert tényleg nem szeretném, ha olyan lenne a kép, hogy süt róla, hogy ez teljesen beállított kép, meg mű.
- Hát látod, egyszer mindennek eljön az ideje. De akkor ezek szerint elég népszerű vagy a lányok körében. – vigyorgok rá, és hallottam már Davidről susmorgást, hogy milyen Casanova, de én nem ítélem el emiatt, a pletykáknak nem nagyon hiszek, még ha van valóságalapjuk is, nálam minden ember megkapja az esélyt, és a fiú nem próbált meg rám nyomulni, legalábbis eddig nekem nem tűnt fel, szóval eddig megcáfolja a róla szóló pusmogást. Kattintgatok még róla pár képet úgyis, hogy áll, és nem ül, aztán intek neki, hogy induljunk el a focipálya felé.
- Említetted, hogy régóta focizol már, nem fordult meg a fejedben, hogy profi focista legyél? Mert hát lássuk be, megvan a tehetséged hozzá. – kérdezem sétálás közben. Hivatásos sportolónak abból a szempontból nehéz lenni, hogy bár jól lehet vele keresni, de abból hamar kiöregszik az ember, és keresnie kell más munkát.

Bólogatok a szavaira, igen, túl kell tennie magát az embernek az ilyen dolgokon. Néha ez könnyen megy, viszont néha nehezebb, mindig az adott szituációtól függ, valamint attól, hogy milyen az ember aktuális lelki állapota. Belekezdünk a fotózásba, és David kicsit feszeng a képeken, így más módszerrel próbálkozok, hogy természetesnek tűnjön a kép.
- Hmm… próbálj meg úgy tekinteni a helyzetre, hogy próbálsz engem, mint egy szimpla lányt lenyűgözni azzal, hogy te milyen jó focista vagy. Ha az segít, eleinte mondjuk a hátam mögé rejtem a fényképezőt, amíg belejössz, vagy ilyesmi. – ajánlom fel neki mosolyogva, és most kicsit jól jöhet az, amit hallottam róla, mert elvileg a lányok elbűvölésében nem amatőr már. Kattintgatni kezdek, csinálok még pár képet, közben pedig a népszerűségéről beszélünk.
- Gondolom élvezed is, hogy körberajongnak a lányok. – nézek rá vigyorogva, és hangomból meg kisugárzásomból érezheti, hogy én nem vetem meg emiatt. Idő közben elindultunk kifelé a pályára, közben pedig könnyed csevej zajlik köztünk.
- Hát ez szomorú. Mármint az, hogy sok a szívroham, meg ilyesmi. De igazából érthető, mert hát nem épp nyugis dolog egy meccs, rengeteg futás, az edzés, megterhelő. – bólogatok, és mindezek mellett mégis vannak sokan, akik profi sportolói karrierre vágynak.
- Hűha, az nem semmi! Sok sikert a célod eléréséhez! Vannak kapcsolataid a csatornánál, akik esetleg segíteni tudnak majd? – kérdezem, mert annyira nem vagyok jártas a műsorvezetés világában, de azért sejtem, hogy egy 9-es csatornához nem a legkönnyebb dolog bejutni. Ilyenkor jönnek jól az ismerősök, kapcsolatok itt-ott, akik esetleg egy kis protekciót tudnak biztosítani.
- Hát, világéletemben ez érdekelt, szüleim mindketten fotósok, anya természetfotós, apa pedig egy magazinnál fotós,így a véremben van, és ilyen környezetben nőttem fel. Még nem döntöttem el pontosan, hogy én mivel szeretnék foglalkozni, de mostanában egyre jobban érdekel inkább az emberek fotózása, szóval hajlok a rendezvényfotós szakma felé, de ez még változhat, még csak elsőéves vagyok itt, még változhat a nézőpontom. – vonom meg a vállamat. Van még időm eldönteni, igazából a lényeg, hogy fotózhassak. Egyébként arcomon végig mosoly, és hangomon is érzékelheti, hogy nagy szenvedélyem a fényképezés. Közben kiérünk a focipályára, és hamar felmérem, honnan süt a nap, hová kellene Davidnek állnia, és hova nekem, hogy jó legyen a kép, így finoman oda is terelgetem.
- Még itt kint csinálok rólad néhány képet, hasonló pózokban, mint bent az öltözőben, azt ha gondolod, mehetsz is, nem szeretnélek a világért se feltartani! – mosolygok rá kedvesen, és ha megáll, akkor kattintgatok párat. Nekem ezután amúgy nincs sok dolgom, a fényképeket majd csak holnap válogatom ki, van még idő lapzárta előtt bőven. Igazából szívesen lógnék még vele, normálisnak és jófejnek tűnik, de egy ilyen népszerű embernek biztos sok más elfoglaltsága akad.
- Na, hogy érezted magad ezen a kis fotózáson? Nem tetszett meg a modell karrier? – kérdezem viccelődve, vigyorogva tőle, mikor az utolsó képet is elkészítettem.

Egy kicsit döcögősen indul ez az egész fotózás dolog, már ami már a konkrét fényképkészítést illeti, de azért sikerül jó képeket csinálnom, és ez a lényeg. Vigyorgok azon, ahogy közli, élvezi, hogy körülrajongják, de nem lepett meg a válasza egyáltalán, és igazából igaza van, a fiúk igencsak szokták szeretni, ha sok lány legyeskedik körülöttük. Ejtünk pár szót a profi focista karrierről, de aztán a jövőbeli karriercélokról beszélünk.
- Drukkolok neked. Amúgy meg, én világéletemben azt vallottam, hogy minden lehetséges, csak akarni kell. Szóval ha tényleg ezt akarod, akkor sikerülni fog elérni a célodat. – mosolygok rá biztatóan, és ez nem csak holmi klisé szöveg, tényleg így gondolom ezt.
- Hát igen, könnyebb valamivel, de mivel fotósok, mindig nagy elvárásokat támasztottak felém, így mindig tepernem kellett, ezért is vagyok általában maximalista azokban a dolgokban, amibe belekezdek. – a szüleim a legnagyobb támogatóim, de a legnagyobb kritikusaim is, de én nem bánom. Kint a pályán David már felszabadultabb,dekázgat, meg ilyesmi, szóval gördülékenyebben halad a fotózás, ami hamarosan be is fejeződik.
- Hogy őszinte legyek,sok férfi modell tényleg kissé feminin, de én voltam már olyan fotózáson, ahol a srácok igencsak rácáfoltak erre. – mondom vigyorogva, de nem állok le részletezni, hogy hány kockát láttam a pasik hasán, meg ilyesmi, egy fiúnak nem ecsetelek ilyet, totál bele is pirulnék, meg hát amúgy se érdekelné Davidet szerintem a félmeztelen pasik elképzelése. A kérdése meglep ugyan, de mivel nincs jobb dolgom igazából, ezért mosolyogva bólintok egyet.
- Persze, miért is ne? – válaszolom jókedvűen, közben pedig a fényképezőmet elteszem a tokjába, azt pedig a táskámba. Ezután elindulunk, nekem igazából mindegy, hogy hova, de örülök, hogy akad társaságom, mert a koli szobában most egyedül lettem volna, mert a többiek nincsenek ott.
- Mindig is műsorvezető akartál lenni? – kérdezem Davidet, kicsit visszaugorva erre a témára, mert amúgy egy érdekes szakmának tartom, de magamat nem tudnám elképzelni ilyen pozícióban.