Elég sok órának volt most vége, de inkább megvárom amíg elmegy a tömeg, nem szeretem a feltűnést, sem a tolakodást. Jó lesz nekem kicsit később kimenni, amikor a többiek már a koleszban vagy otthon vannak, ki tudja merre. Ahogy kimegyek a folyosóra, látom, hogy csak egy-két kósza lélek van csak már ott, pont erre vártam. Elégedett szürkeségemmel próbálok végigsuhanni az egyetemen, vissza a kollégiumi szobám biztonságos, óvó falai közé.
Azonban út közben meglátom, hogy a két "kedvenc" diákom ott állnak az egyik kedves kis kanyarban. Nagy szemekkel nézek feléjük, mert úgy látom, valakit kipécéztek maguknak. Ez nem meglepő, Cornwall és Jameson a legnagyobb seggfejek, akiket a világ a hátán hordott. Általában abban lelik örömüket, ha kicseszhetnek velem, vagy a hozzám hasonló diákokkal. Kézből kilökött jegyzet, ebéd, kávé, gáncsolás, terembe bezárás, hallókészülék elkobzás, megalázás... ezekhez már mind hozzászoktam, rezignáltan, unottan reagálok már csak rájuk. Nem igazán érdekel és sosem vágok vissza, sőt, még hagyom is magam, ha nekik ez jól esik, nyugodtan éljék ki az agressziójukat rajtam. Én legalább hagyom magam és szeretem abba a hitbe ringatni magam, hogy ezzel megmentek másokat a szenvedéstől, bár tudom, elég hülyeség.
Most azonban úgy látom, egy alacsonyabb valaki van ott közöttük, sarokba szorítva. Nem tudom, min, de nagyon jól szórakoznak, egy kis ideig vizslatom őket, végül lelassítom a lépteimet, meg is állok. Pont elég ahhoz, hogy meglássam a két barom mögött az alakot, az arcát. Nina az, a legkedvesebb betörőm, és nem úgy néz ki, mint aki annyira örül a társaságuknak. Nem olyan lánynak ismertem meg, aki annyira keresné az ilyen idióták társaságát. Viszont innentől nem kérdés, hőst játszom-e.
- Hé, Nina, már mindenhol kerestelek. - Furakodom közéjük, a lány felé fordulva mosolyogva. Egy apró kacsintást is megengedek neki, miközben finoman megfogom a csuklóját, hogy szó szerint kihúzhassam a bajból, de mielőtt még megtehetném, az egyik srác megfogja a csuklómat. Nem, ők nem olyan mosolygósak, a madárkámat csapdába ejtették, úgy látszik.
- Bocs, srácok, de sietnünk kell. - Valami idióta fedősztori, próbálkozom, de nem vagyok olyan naiv, hogy elhiggyem, segíteni fog. Ahogy ránézek Jameson arcára, tudom, hogy nem, ez így nem fog összejönni.
- Ugyan, Brownell, nem sietsz te sehova, a kislány még csak most jött, marad. - Vigyorog rám azzal az undorító, tenyérbemászó vigyorával, ahogy nagyfiúként átkarolja Ninát. Na jó, most hogy húzzam ki a bajból? Biztos vagyok benne, hogy most, hogy tudják, nekem az ő biztonsága és szabadulása fontos, már kiváltani sem tudom magammal. Sóhajtok és kissé hűvösebb lesz a tekintetem, inkább elengedem Nina kezét, nehogy megszorítsam, zsebre rakom a kezeimet.
- Engedjétek el. - Kérem tőlük, tök komolyan. És eskü, nem direkt vagyok fenyegető. Csak kibaszottul el a kezekkel Ninától!

Látom Nina arcán, hogy amikor megérkezek a tett helyszínére, megkönnyebbüléssel pillant rám, én pedig csak mosolygok vissza rá. Látom nagyon örül neki, hogy megtaláltam, hát én még mennyire örülök neki, hogy itt maradtam. Meg persze, hogy én láttam meg, nem valaki, aki csak leszarja és tovább megy, mintha mi sem történt volna.
Amikor megfogom Nina csuklóját és húzom magammal, ő lelkesen jön is, azt jobban tűrné, ha én rabolom el. De egyre inkább húzzák vissza, ő próbál kitérni előlük. Amikor el akarom venni a kezem, mert nem akarom rángatni, nem engedi. Nina egyből megérzi, hogy enged a szorításom és már el is kapja a kezem. Hiába ölelik a derekát, fogják a másik kezét, nem akarják elengedni. Nekem pedig viszket az öklöm attól, hogy milyen erőszakosak, így egyik nővel sem lenne szabad bánni, ahogy ők teszik. De nem, nem vagyok egy agresszív típus, amúgy sem hiszem, hogy az erőszakból értenének.
Bár ahogy látom, Nina egyre kétségbeesettebb, én viszont nyugodt maradok. Ha más helyzetben lennénk, valószínűleg még meg is mosolyognám, milyen aranyos kis harcihöri módba váltott át, de meg lehet érteni. Folyamatosan nyúzzák, rángatják. Nekem pedig eszembe jutott, hogyan fogunk mi ebből kijutni, talán ezért vagyok ilyen nyugodt. Viszont meg kell valahogy nyugtatnom Ninát, közelebb lépek hozzá, ő sajnos még nem tudja mi jön, de ki tudja, talán még élvezi is majd. Nekem viszont pontosnak kell lennem, szokás szerint, halálosan pontosnak, hogy megússzuk könnyedén.
- Felkérhetlek egy táncra? - Kérdezem Ninától, miközben erősen megfogom a kezét, de igyekszem nem fájdalmat okozni neki, de határozottan kell most tartanom. De azért egy mosolyt küldök felé és egy lopott pillanatban még rá is kacsintok, hogy ne aggódjon. Tudom, hogy egyik srácnak sem erőssége a logika, illetve a hirtelen dolgokra való gyors reagálás.
Szóval első lépésként megfogom Nina kezét és mintha táncolnánk, megforgatom a tengelye körül, ezzel kipörgetve őt az egyik őt ölelő karból. Ezután arrébb lépek, a karját fogó srác másik oldalára, a karunkat megemelem, ő pedig kénytelen lehajolni, hogy ne üssük el. Aztán már húzom és pörgetem Ninát magamhoz, ő pedig muszáj elengedni, ha nem akarja, hogy kiforduljon a karja. Ahogy Ninát húzom, lendületben van, átveszem a másik kezembe, hogy a bunkó másik oldalárak kerüljön, de nem engedem el a kezét, csupán ha üt, az én oldalamra üt, ő pedig a másik oldalon legyen. Viszont mögötte vagyunk, és azt sem tudja, fiú-e vagy lány, szóval a támaszkodó lábát egy könnyed kis mozdulattal kicsusszantva küldöm padlóra és már ugrom is át, hogy Nina mellé kerüljek, egy-két lépés chachacha, hogy élvezzük is kicsit a dolgot. Aztán csípőmmel lökök egyet rajta, hogy távolabb kerüljön tőlem, mert látom ám a szemem sarkából, hogy a másik észbe kapott és már jön is. Amikor Nina már elég távol van, két kartávolságnyira, csak akkor guggolok le, ezzel kikerülve a feldühödött ütést. Félig elfordult tőlem közben, így belekarolok és már vezetem is magammal, (Ninát még mindig távol tartva), úgy, hogy pont átessen a másikon. Azzal mozdulattal már pörgetem is vissza Ninát magamhoz, és ha már ott van, egy kézzel átkarolom.
- A virágokat az öltözőmbe kérem... - Vigyorgok még egy pillanatra, mert nem, én nem bírom ki még ilyenkor sem hülye poénkodás nélkül. Viszont tudom, hogy nincs sok időm, meg is fogom Nina kezét. - Futás! - Adom ki a parancsot könnyedén és már szaladok is, egyik irányba, valahova, ahol nem kerülünk csapdába és elég távolra sikerül. Csak akkor lassítok le, amikor látom, hogy Nina már nem annyira bírja, akkor kellemes sétába váltok át, nem akarom rángatni. Tudom, hogy sokkal gyorsabb vagyok nála és a világ végére elfutnék, de nem mindenki lehet ilyen.
- Jól vagy? - Kérdem tőle végül, mély levegővételek közepette. - Sajnálom, jól megrángattalak. - Mosolygok rá bűnbánóan.

Vigyorgok Ninára, amikor azt mondja, most hatalmas rajongóm lesz. Eredetileg nem feltétlen neki szántam a szavakat, de mindegy. A futást viszont neki, jön is mellettlem lelkesen, egész jó kondiban van, de egy idő után ideje lelassítanunk és megállni. Nagy levegőket veszek, akaratlanul is az orromon be, számon ki, mintha edzenék. Nem lihegek, nagy, mély levegők, hogy minél gyorsabban lelassuljon a pulzusom.
- Áh, semmi gond, már tudom őket kezelni, rendszeresen találnak meg. - Mosolygok féloldalasan, bár eddig azt hittem, hogy annyira leköti őket a felesleges piszkálásom, hogy talán másokra már nem is marad idejük és ezzel is jót teszek, de úgy látszik Ninát is sikerült elkapniuk. És ki tudja még kit... tényleg nem kéne hagyni őket szabadon garázdálkodni. Olyanok, mint a marhák, karámba kéne zárni őket.
- Hát, azzal, hogy legközelebb távolról elkerülöd őket. - Mutatok a vállam mögé hüvelykujjammal, arra, amerről jöttünk. Mármint, a szabad kezemmel, mert a másikkal még mindig Nináét fogom, és jó, lehet, hogy el kéne engednem, de nem akarom. Imádom a női kezeket, a legnagyobb gyengéim és még az izgalom, futás, tánc ellenére is olyan puha és selymes az érintése, hogy ennél többre nem is vágyhatnék most.
- Eljössz velem sétálni egyet? Kérlek! - Kérem őt, szélesen mosolyogva, mert lehet, hogy most ehhez van legkevésbé kedve, mert túl sok volt az izgalom, meg a rohanás. Vagy ki tudja, már régen dolga van valahol, az is lehet. De nem akarom messzire vinni, csak már rég mozdultam ki és én csak sétára szoktam. És ha már összefutottunk, akkor tölthetném vele is, úgy szórakoztatóbb lesz.

- Nem, de ők nagyon viccesnek érzik magukat. - Vigyorodok el, de inkább nem szeretnék mesélni róla. Nem egy vicces téma és a szokásos forgatókönyv jönne. Állj ki magadért - nem állok ki - miért - mert nem akarok... kezdem kicsit unni. De nem baj, szépen kikerülöm a válaszadást, feltűnésmentesen.
Amikor a következő szavait hallom, el kell vigyorodnom, főleg, mert látom a nagy pillogást. Hm, a rebegő pillák, a női kérlelés, annyira egyértelmű, mégis olyan csábító. Ez ilyen fordított pszichológia lehet, mert tudod, hogy nem kéne neki engedned, mert akkor elkanászodik, de mégis annyira csábító, hogy beadd a derekad. Hogy odadobd férfiasságot illetve önálló akaratod utolsó, megcsócsált darabjait is a lábai elé. Mindegy, mennyire vagy macho, vagy próbálsz annak tűnni.
- Hagyd abba a pillogósdit, nem fog működni. Lepattan rólam. - Vigyorogva körzök a tenyeremmel magam előtt, a pajzsot szimbolizálva, ami megvéd engem az álomszép íriszek ostromától. Istenem, bárcsak tényleg lenne valami ilyesmim, de akkor sem hagyom, hogy ilyesmi miatt hálálkodjon itt nekem. Nincs rá szükségem.
- Látod, ez épp elég hála. - Mosolygok rá, hiszen igenlő választ adott. - Hm, mondjuk elsétálhatnánk a partig, nem az igazi, mint nyáron, de azért biztos kellemes lesz. - Gondolok ki egy jó kis úticélt, bár nincs nagyon közel, nem akarok gyorsan, pillanatok alatt letudni. Igazából szívesen választanám helyszínként Los Angeles másik felét, de nem akarom se Ninát, se magamat lefárasztani.
- Én nem bántam. - Vallom be kissé sután, próbálva elrejteni a mosolyomat, de nem megy, pedig legszívesebben úgy vigyorognék. De aztán megköszörülöm a torkom és próbálom rendezni az arcomat, mert borzasztó hülye fejet vághatok az arcizmaimmal küzdve. Szerintem addig jó, amíg Nina nem tud a kézfétisemről, a legtöbb ember totál furának találja.
- Várj, most jövök rá, hogy igazából azt sem tudom, mit tanulsz... - Mosolyodok el féloldalasan, remélem nem kell majd rúgdosni, hogy mondja el nekem, legyen olyan kedves. Meg amúgy is faggatózós, kérdezgetős kedvemben vagyok, de még mennyire.
- Igazából nagyon is keveset tudok rólad, szóval ideje lenned mesélni egy kicsit, na, mit szólsz hozzá?

- Mi? Most miért? - Vigyorgok tök ártatlanul, akár egy glóriát és rajzolhatnának a fejem fölé. Nem tehetek én róla, hogy nem hagyom magam kárpótolni. Ha egyszerűen nincs miért, akkor minek? Na mindegy, nem értem a logikát, nem is akarom. Bár igazából hűen vallom, hogy az emberi agynak csak a "nem vagyok rá képes" illetve a "lehetetlen" frázisok szabnak határt, azért a női logika megértése még ilyen távlatokban is elég necces.
- Király, akkor menjünk. - Mondom mosolyogva, miután megigazította a haját és táskáját is. Csak annyit mond a kézfogós ügyre, hogy nocsak és ez beteszi nekem a kaput abszolút. Széles vigyor terül el az arcomon, de inkább nem gondolkodok túl sokáig azon, mit jelenthetett ez a nocsak, rákérdezni meg nem akarok, mert a végén megint zavarba jön szegénykém és a női mosdóig meg sem áll.
De inkább elkezdek faggatózni, miközben sétálok mellette, időnként pedig rápillantok, mit szól hozzá. Lehet, hogy olyan zárkózottabb típus, nem olyan, mint én, hogy tényszerűen beszél a dolgairól, mintha éppen felelne és ezért bármit ki lehet húzni belőle.
- Webdesign, de programozóként dolgozok mellette. Igen, kocka vagyok, nem tagadom. - Nevetgélek kicsit, mert tudom, hogy ez nem annyira passzol az amerikai focival, mint amennyire elsőre elképzeltem. De nem érdekel, én ezeket szeretem csinálni. Pedig tök szívesen lennék olyan üresfejű, roppant kultúrált, mint egyes játékosok, de nekem sajnos nem jutott ilyen primitív szellemi és lelki világ. A vicces az, hogy néha tényleg nagyon is bánom, sokkal egyszerűbb lehet úgy az élet.
- Kérdezz csak, nyitott könyv vagyok. - Tárom szét karjaimat vigyorogva, hogy nyugodtan csapjon le rám, mint keselyűk a döghúsra, szabad préda vagyok. Ahogy mondtam, életem legtragikusabb eseményeiről is egyszerűen tudok beszélni általában. És már nem kell bizonygatom magamnak, hogy jól vagyok, ahhoz, hogy jól legyek. És egyre ritkábban esek pánikba, hogy nem leszek jól. Én jó vagyok, jó Lip. Sőt, egyenesen király Lip... na jó, ezen még nekem is röhögnöm kell.
- Miért szeretnél fotós lenni? - Kérdezem végül, mert hát, oké, vannak akik szeretnek fényképezgetni, de ő fotográfus akar lenni. Szerintem az tök más, olyan komoly dolog. Profi, igazi fotós, akinek nem csak a kezébe nyomtak egy jó gépet. Nem tudom, mi motivál embereket, hogy ezt hivatásszerűen csinálják, de hátha Nina majd mond valami világmegváltó gondolatot... vagy nem.

- Hát igen, alig találok olyan sisakot, ami rámegy. - Vigyorgok rá vissza, miközben elképzelem magam egy kocka alakú sisakkal amerikai focizni. Csodálatos látvány, biztos vagyok benne, hogy mindenki értékelné, főleg, akit megfejelek a sarkával.
- Amit éppen a munkaadónk kér. Egyszerűbb programokat, adatbázisokat, ilyesmiket. - Magyarázom neki türelmesen, mert tudom, hogy a legtöbb ember fejvesztve menekül a programozás szót hallva. Főleg, mert sok benne a tömör matematika, meg a hibalehetőség is, amit kijavítani egy konkrét művészet.
- Miket szoktál olvasni? - Kérdezem, mert érdekel és ha már ilyen ismerkedős játékot játszhatunk, akkor meg is tehetem. És talán nem tűnök tolakodónak, vagy valami beteg zaklatónak sem. Remélhetőleg.
- Aha, szóval ilyen egyértelmű volt, hogy ez leszel, hm? - Kérdezem bólogatva, mert ha az én szüleimnek... illetve... az én családomban lett volna ilyen jellegzetes foglalkozás, valószínűleg én is az lettem volna. De senki másra nem jellemző a matematika és logika iránti beteges vonzalom, ami kialakult bennem. Pedig mennyivel könnyebb lenne, ha mondjuk az öcsémmel cseveghetnék ilyesmiről, de hát szegényke nem éppen az eszéről híres.
- Hát, csak úgy jött. Amikor kisebb voltam, akkor sokáig nem akartam semmit csinálni, de aztán kellett valami olyan meló, amit otthonról is tudok csinálni és ez úgy bejött. - Mondom végül mosolyogva, bár nem a legjobb érzés visszagondolni azokra az időkre, amikor nem mertem kijönni a lakásból, és őszintén szólva nem is akartam. De a szüleim nyakán se akartam csak úgy élni, és végül is egy tök jó álláslehetőséget találtam. A végén még meg is szerettem, ami azért ritkaság.
- Áh, nem messze, South Pasadena-ban. - Mondom neki legyintve egyet, nem jöttem én a világ másik végéről. Akkor nagyon keveset látnám a családomat, így is alig bírom ki azt az utat, amíg hazaérek. Nem bírok kocsiba ülni, azt már rég feladtam és a busz... na az is egy érdekes hadművelet, hogy Lip buszozik. Brr. És ha hosszabb időt kéne rajta eltölteni, akkor tuti nem vállalnám.
- Hogy megy a beilleszkedés a suliban? - Kérdem csak úgy mellesleg, mert én... jó, én más eset vagyok, de kvázi másfél évig nem igazán szóltam senkihez, Nina nem olyannak tűnik. Tök jó lenne hallani, hogy vannak barátai, meg ilyenek. Az olyan achivement, amit én két és fél év alatt sem értem el.

- Hát igen, amúgy nem is tudok játszani. Elkapom a labdát és csak végigsétálok a pályán, előrehajtott fejjel és senki nem mer hozzám érni. - Vázolom Ninának is a helyzetet, milyen lenne egy ilyen szuper sisakkal és még szuperebb fejformával a játék. De nem baj, még normális, csaknem unalmas fejformával is tökre élvezem a játékot, van egy kis kihívás legalább.
- Nem, nem hacker vagyok, csak programozó, rendszereket tervezek. De mondjuk ha én terveztem volna a suli adatbázisát, megoldható lenne. - Mosolygok rá féloldalasan, bár nem mondom, hogy nem érdekelne kicsit a "gonosz" része is az informatikának, jobban szeretek a védelmi rendszerekkel bíbelődni, kísérletezgetni. Bár ahhoz ismernem kell a támadók tudását is, szóval komplexebb dolog, mint az ember hinné.
- Szerintem nincs benne semmi gáz. - Vonom meg a vállam és mosolygok rá. Hiába, a női szíveknek kell a romantika, de igazából a férfiakénak is. Hiszen ha tudnák, mekkorát dobban a szívem, amikor egy matematikai rejtélyekkel, problémákkal foglalkozó könyv borítójára pillantok, hogy izzad a tenyerem, ahogy kinyitom és belelapozok, mennyire izgatott vagyok, amikor közeledik a vége és hiába nem vagyok vele, csak rá tudok gondolni... és most mondja azt valaki, hogy nem vagyok romantikus alkat!
- Ja, a kis focista palánta. Ne engedjétek, hogy ne tanuljon mellette... rossz döntés. - Sóhajtom, mert már elmélkedtem épp eleget a játékostársaim elméjéről. Nem tudom, hogy vetekedhet az ember érzelmi intelligenciája egy botéval, de valójában azt sejtem, a fizikai valóság előrehelyezése, túlhajszolása és az elme elhanyagolása lehet a háttérben. Semmiféle nagy gondolat, kreativitás, alkotás, ha nem kap ilyet az agy, hamar elfárad és feladja a harcot. Az éles elmét etetni kell, de még mennyire.
- Hát, olyasmi. - Mosolygok, mert tényleg szeretem, rajta gondolkozni, morfondírozni. Néha órákat ülni egy probléma felett és szakadatlanul próbálkozni a megoldásával... de szép is az!
- Egy tipikus kaliforniai városka, semmi extra nincs benne, de amúgy jó hely. Nem igazán élek ott amúgy, elég ritkán járok haza. - Állapítom meg, miközben inkább zsebre rakom a kezeimet, jó szokásom szerint. Pedig mennyivel könnyebb lett volna, ha a nevelőapám nem rúgdos el a Francesig. Még mindig otthon élhetnék, a kis szobámban, csendesen programozgatva. Steril, nyugodt környezetben, emberektől elzárva, a családomat néha meglátogatva. Istenem, de szép lenne.
- Na, ennek örülök. - Mosolyogva bólintok, amikor azt mondja, sikerült beilleszkednie. - Ami engem illet én nem... tudod, nem vagyok az a... barátkozós típus. - Elnevetem magam, mert tudom, nem úgy érti, ahogy gondolom. Igazából mondhattam volna azt is, hogy nem vagyok képes normális emberi kapcsolatok kialakítására, vagy hogy képtelen vagyok már kötődni, tulajdonképpen a saját családtagjaimhoz sem megy már igazán... de egyik sem hangzik jól. Nem fest rólam túl jó benyomást, de legalább őszinte. Na mindegy, majd meglátjuk, mit reagál, mennyire kíváncsi kislány.
- Jó, hülyén hangzik, meg elég gáz, de nagyon szeretek gondolkodni. Szinte felfoghatatlan problémákon, a megoldásukon... ilyesmiken. Nem valami egetrengető, aktív hobbi, de jobban leköt, mint hinnéd. - Mosolygok végül, mert jó, tudom, hogy gáz hobbi a gondolkodás, de senki nem mondta, hogy nem vagyok egy gáz valaki. Senki sem mondta, egy szóval sem, hogy egy érdekes valaki vagyok. Sőt. Abban sem vagyok biztos, hogy vagyok valaki. Sikerült már vajon teljesen eltüntetnem magam?
- Gondolom, te abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy a "munkád" a hobbid is egyben, nem?

- Igazad van... nem mernék. - Vigyorgok rá, mert nem tudom... tényleg így gondolom, ez esetben, de úgy tartom, bölcsebb hallgatni egy dologgal kapcsolatban, mintsem szembeszegülni. Pedig annyira jól tudtam vitatkozni régen, mint egy harcias oroszlán, úgy csaptam le minden gyengepontra. Régi "szép" idők...
- Nevelitek? Nem inkább ő nevel téged? - Kérdezem vigyorogva, mert ki tudja, ha erősebb személyiség, még az is megeshet. Bár még kicsi ahhoz szerintem, hogy egy kis akarnok legyen. Bár egy roppant vicces gondolat tőlem, tekintve, hogy én már ilyenkor is egy kis szörnyike voltam. Mondjuk nekem megvolt rá az okom.
- Nem gáz, kérdezhetsz bátran. - Mosolygok rá, mert Nina hirtelen vágja rá a kérdést és egyből visszakozik. Nyílt és egyenes beszélgetés a dolgokról, ez az, ami segít a felszínen maradni. - Hát, nem igazán bírom a járműveket, főleg az autókat, de úgy mást se igazán. Általában mindenhova gyalog járok. - Mosolygok, miközben kicsit megvonom a vállam. Igyekszem a városban nem távoli célpontokat kitűzni, de ha kell, elsétálok a másik felébe is, csak sokáig tart. De általában van időm, szóval nem kell értem aggódni. Meg van egy tök jó kis biciklim, ha nem csúcsforgalomban kell kevernem, akkor arra pattanok fel.
- Ismerőseim vannak, meg alapvetően úgy... jól elvagyok az emberekkel, csak... nem is tudom, hogy fogalmazzam. - Zavartan, levegőt kieresztve nevetgélek kicsit. - Nem "tartok" barátokat, de ez hülyén hangzik. - Nem találtam rá jobb kifejezést, de ez tűnik a legjobbnak. Amúgy sem vagyok olyan vonzó személyiség, hogy az emberek csak úgy fussanak utánam. Vannak olyan ismerőseim, akikkel néha beszélgetek, ha éppen roppant szociális pillanatomban nem tudok mit kezdeni magammal, de ez nem gyakori.
- Sokat gondolkodok a valószínűségszámításon, esélyeken. Tudtad, hogy több esélyed van arra, hogy a buszodnak, ami a reptérre visz, balesete lesz, mint arra, hogy lezuhan a géped? És ez még a terrortámadásokat belevéve is a repülő a nyerő. Tudod, sokkal-sokkal biztonságosan odafent, az emberek felett. - Mutatok fel az égre, halál komolyan beszélek. Nem, semmi vicc nincs benne, tényleg ilyesmiken szoktam gondolkozni. Kicsit gáz, de főleg a halálon, annak elkerülésén, az esélyein... és ezért maradok inkább a szobámban. Bár nem a biztonság miatt, nem igazán félek a haláltól. Közelről a szemébe néztem és itt vagyok, nem vagyok hihetetlen sérült sem, és ha esetleg legközelebb homlokon csókol, akkor legalább nem én leszek a szerencsétlen aki túlélte és viseli a terheket.
- Zenét hallgatni, hm? Milyen zenét szeretsz? - Kérdem, ha már faggatózóst játszunk. Nope, nincs akkora mázlim, hogy egyezzen a zenei ízlésünk, az biztos.

- Hmm... nem. Még mindig nem tudlak elképzelni téged a főnökként. - Vigyorgok szélesen, mert tényleg, Nina olyan kis kedves, meg kis nebántsvirág. Jó, én se vagyok jobb, de én is képtelen vagyok főnök lenni, mármint olyan határozott meg nevelő, meg parancsolgató... biztos nem.
- Nyugi, az fel fog tűnni, de a kérdésekkel nincs baj. - Mosolygok rá biztatóan, mert persze, azzal nincs gáz. Azt válaszolok rá, amit akarok, semmi rossz nincs benne. Még akkor sem, ha visszakérdez, nem hazudok, csak ha nem akarok valamit elmondani, nem mondom el. Viszont ha olyasmit csinál, mint Amelia és a hallottakat... ellenem fordítja, fájni fog. Nagyon. Ezért jobb lesz, ha nem mesélek magamról.
- Figyelj, rajtam nem fog múlni. - Emelem fel védekezően a kezeimet, nevetgélek is egy sort, mert tényleg, nem én akarok nem kötődni. Nem tudatos döntés, ez automatikus reakció, védekezés azok után... amin átmentem. Ha nincsenek fontos személyek az életemben, nem tudom elveszíteni őket, ilyen egyszerű a képlet.
- Hm, ha legközelebb eszembe jut valami, majd megosztom. - Ígérem neki mosolyogva, mert nem szoktam ilyeneken gondolkodni, amikor másokkal vagyok. Annyira antiszociális nem vagyok, inkább figyelek Ninára, de néha nem tehetek róla, csak így beugranak random tények. Általában megtartom őket magamnak, de nem mindig megy, lásd az előző alkalom.
- A zene nem olyan nekem, mint neked, amióta nem hallok rendesen, nem vagyok jóban. - Állapítom meg a fülemre mutatva, amiben virít a csodálatos hallókészülékem. Na igen, régen szerettem a zenét és gyakran hallgattam, de amióta nem hallok rendesen már.. nem az igazi. Persze, jó így is, de valahogy nem tudom már annyira élvezni, mint előtte.
- Nem szoktam moziba járni, általában a szobámban nézem, de nemrég összefutottam a filmklub egyik vezetőjével és megfűzött, hogy nézzek be, szóval... most már jobbára ott nézem őket. - Magyarázom neki elvigyorodva, ahogy visszagondolok Lizzyre. Öcsém, mertem volna nemet mondani neki? Esélytelen, amilyen kicsi, szőke, amennyire cukinak tűnik, olyan veszélyes. Éppen elgondolkozom kicsit ezen, de amikor Nina megbotlik, reflexszerűen kapok utána, bár valószínűleg nem esett volna el magától sem... de ha mégis, akkor nagyon könnyen beüthette volna a fejét a betonba, ha nem tudja időben lerakni a kezét. És teszem azt, halálos is lehetett volna, ha rossz helyen üti meg magát, vagy legjobb esetben egy kis agyrázkódást is kaphatott volna... jézusom. Nem baj, azért a totál halálsápadt fejemet próbálom rendezni és szerencsétlenül mosolygok rá.
- Nem baj, remélhetőleg még sok-sok éved van megtanulni. Addig meg... ne nagyon járkálj egyedül. - Kérem tőle végül mosolyogva, mert komolyan... ha nem vagyok itt, akkor a többi ember általában leszarja, mi van a másikkal. Hagyja elesni, sőt, még a földön fekve is elmennek mellette néhányan, szóval nem vicces. Nagyon nem.

- Pont annyira vagy az, mint én. - Kacsintok rá biztatóan, majd elvigyorodok. Bár kis túlzást érzek, valószínűleg én nagyobb szerencsétlenség vagyok Ninánál. Képtelen lennék két embert irányítani, még magammal sem megy, nemhogy egy csoporttal. Na ez nagyon szép összeszedett és követhető gondolat volt, de semmi baj, csak lapozzunk!
- Nem tudom, hárítom a felelősséget. Én nem akarom eltaszítani az embereket, tényleg, de valahogy mindig sikerül. És ne mondd azt, hogy áá, dehogy! Majd egyszer meglátod. - Mosolygok rá kicsit szomorúan, mert tudom, hogy kiábrándító vagyok. Egy senki, egy szerencsétlen senki, aki csak csalódást tud okozni, sosem felel meg semminek és senkinek, hót mindegy, mennyire próbálkozik. De azért még próbálkozok, és amíg az embereket érdekelem, addig jó. Aztán vagy megutálnak vagy megunnak és bájosan intenek nekem búcsút. Na igen, szép forgatókönyv, de már komolyan hozzászoktam. Érdekes az ember, még a legfurább dolgokhoz is hozzá tud szokni és csak úgy egyszerűen, vállrándítással kezelni, rezignáltan.
- Hm, hát, az ébredés. Lehet, hogy neked nem nagy dolog, de ugye én nem ezzel alszom, és a normál emberek csak úgy felhúzzák a telefonjukat, csörög, rányomnak pár szundit és felkelnek. Én viszont olyan lelki nyugalommal alszom át, akármilyen hangosan ordít a fejem mellett, hogy az hihetetlen. Ha meg ember ébreszt, azonnali harci reflexet vált ki belőlem, egyszer majdnem kirúgtam az öcsém pár fogát. De a párna alatt rezgő telefon bevált. - Magyarázom neki vigyorogva, mert tök normális, hogy érdekli, én meg nem veszem a szívemre. Szívesen mesélek neki a nyomorékok életéről, már nem azért, hogy sajnáltassam magam, remélem nem tűnök olyannak. Hátha mondjuk jobban értékeli, hogy hallja a reggeli ébresztőt és boldogabban kel fel, vagy valami. Basszus, ez nagyon nyálas volt, fujj. Na nem baj, legalább megvolt a mesedélután. De még nincs vége!
- Olyasmi, meg utána megbeszéljük őket. Ha nem egyezik a vélemény, kitör a harmadik világháború, tök bulis. - Vigyorodom el, ahogy azon gondolkozok, pár harsány ember hogy tud vitázni és hajtani az igazát a filmmel kapcsolatban, mintha az élete múlna rajta. Bár Lizzy könnyedén csillapítja a hangulatot, a magam csendes, elbújós valójában tök jól szórakozom rajta, amíg tart. Főleg, mert általában egyiküknek sincs igaza.
- Elgondolkodtató, bonyolult, fejtörős, rejtélyes, racionális. Hm, azt hiszem, ez pontosabb leírás lett, mint sejtettem. - Nevetgélek kicsit, mert nem gondoltam volna, hogy ilyen határozott jelzőkkel meg tudom adni, milyen filmeket szeretek, még engem is meglepett! Pedig tényleg nem szoktam határozott lenni. Vagy egyenes, lényegre törő válaszokat adni... szomorú, de igaz.
De aztán Nina megbotlik, belőlem pedig előjön a megszállott paranoid énem és már el is képzelem, milyen durván megsérülhetett volna. Sőt, igazából meg is halhatott volna, és könnyedén kalandozom el afelé, hogy ez is az én beteges balszerencsémnek lenne köszönhető. Valószínűleg látszik rajtam, ó igen, ismerem már ezt a cuki, aggódó pillantást és a hangszínt. Üzenet dekódolva: Lip, szarul nézel ki. De egy igazán elegáns kódolás volt akkor is, mit ne mondjak.
- Aha, minden király. - Mondom, mosolyt erőltetve halálra vált arcomra és gyorsan megvakargatom a tarkómat kissé zavarban, hátha elterelem a saját figyelmem is. Ezaz, kezdjük a creepy viselkedést, hogy sikítva meneküljön... természetesen. Brávó, Lip. Csak gratuálni tudok.