Nem is tudom miért nyögöm ki az egyik legnagyobb félelmeim egyikét. Talán mert magam alatt vagyok, talán mert Henry elment, talán mert ittam... vagy mind együtt.
-Mindenki. A szüleim... az öcsém... az összes ismerősöm, a mindenféle partnereim. - Nézek rá, mert igen, engem mindenki dob egy idő után. Nem is nagyon merek kapcsolatot kiépíteni. Már komolyabbat. Ha ragaszkodni kezdek és eldobnak mikor már nem kellek... mindig eltör bennem valamit és nem lehet megragasztani már. Szépen nem. Aztán csak ránézek bánatosan. Tényleg nem hagy el? Még így sem, hogy ennyire szánalmas vagyok? És ha barátnője lesz? Biztos hamar elfelejt. Nem sajnálnám tőle ha lenne végre komoly kapcsolata, de félek, ejtve leszek. Nem lesz rám ideje aztán pedig... elfelejt. De ezt nem mondom neki. Annyiszor átéltem, fáradt vagyok kimondani is. Bár annyira magabiztosan mondja, ő, aki sokszor hezitál. Annyira szeretném remélni, hogy komolyan gondolja!
Megerősít abban hogy nem vagyok ferde hajlamú, ferde az egyáltalán? Én nem ítélek el senkit... Mosolygok hogy ő neki sem tucat a fiújegyesei száma. Mondjuk az érdekes is lenne.
Lesütöm a szemem, hogy kérdez. Nem pont ilyen kérdésre gondoltam, de megértem hogy megkérdezi. Harapdálni kezdem a szám, mint mindig ha ideges vagyok és nem tudom mit is kéne mondanom.
-Azt hiszem nagyon megbántottam egy fiút. Elutasítottam. Azaz... hát én nem úgy kedvelem. Érted. Csak nem tudom miért kezdett másképp érezni irántam mikor tudja hogy hetero vagyok. Gondoltam... biztos félreértett és... azért... nagyon megbántottam. Nőt sem jó visszautasítani, de férfit sem, ha látod mennyire rossz neki. - Remegek egy kicsit, inkább iszok, kell hogy összeszedem magam. Nehéz erről beszélnem. Nagyon nehéz. A kezem vissza is veszem a válláról, szorongatom a poharat a kezemben és... nekidőlök Joshnak. Valahogy megnyugtat hogy közel van, hogy nem vagyok taszító. Úgy se érti félre, most már biztos nem.
-Ezért mondom... mindenki elhagy... nem bírok egy ép kapcsolatot sem fenntartani. Senkivel... félek te mikor mész el. - Mondom halkan, nem akarok egyedül maradni.
-Te érezted már úgy hogy olyan, mintha minden döntésed hibás lenne? - Bár szerintem csak én vagyok ennyire szerencsétlen, remélem ő sosem élte át ezt és nemmel felel.

Nem igazán értem. Elhiszem, amit Sebastian mond, de biztos akarok lenni benne, hogy jól értem. Mi is az elhagyás? Fizikai távollét? Több annál? Sorolni kezdi, kik hagyták el, és rájövök, másképpen is lehet ezt érteni.
- Henry?- csodálkozok rá, legutóbb még úgy tűnt, nagy az egyetértés (mintha én lettem volna a baj, majd a "közös lány", de akkor ezt még nem tudtam, szóval...)- Henry ...elment?
A szüleit értem. Beszélt már róluk, milyen volt a kapcsolatuk régen, és ha akkor olyan volt, most sem feltételezem, hogy jobb. Sőt, a beszélgetés róluk, amit éppen Henryvel levágtak, egészen olyannak tűnt, mintha ebbe már régen beletörődtek volna.
A "mindenféle partnerek" megfogalmazás, gondolom a hölgyismerőseit takarja. Igazából nem tudom, mire számít. Ha ő így kezeli a nőket, hasonlóképpen fognak viszonyulni hozzá. Bár nem tudhatom, mert egyetlen hölgyismerősét sem ismerem, hogy hogyan bánik velük, csak elmondásai alapján van némi képem, hogy mindegyikkel jóban akar lenni... Nem tudom, hogy ez hogy működik. Ha nő lennék, biztos nem elégednék meg   azzal a Sebastiannal, aki megosztja magát.
- Nézd, nem tudom, hogy működik majd ez köztünk...- látom a bánatos szemeit, és némi kétkedést, hogy velem valóban másképp lesz, hisz azt ígértem, én nem hagyom el soha- Fogalmam sincs, honnan, miért, de már az első percekben tudtam, hogy mi jól kijövünk egymással, és lám, igazam lett. Ezek a dolgok nem változnak. Mi ketten passzolunk, nekünk találkozni kellett, és ha úgy alakul, hogy nem is leszünk mindig együtt, valahogy mégis együtt leszünk. Te tudod, hogy számíthatsz rám, és én tudom, hogy számíthatok rád, legyen éjjel vagy nappal, tél vagy nyár, legyünk akárhol. Még hívás sem kell. Én jöhetek, te jöhetsz...
Megölelem, megpuszilom. Kételyem sincs, hogy félre érti, nem csak azért, mert kibeszéltük, hanem mert tudja, nem játszom. Ha hinnék a lélekvándorlásban, valószínűleg úgy érvelnék neki, hogy valaha, valamikor mi biztosan egy pár voltunk. A mindenható gondoskodik, hogy a hasonló emberek egymásra találjanak, hol így, hol úgy. Lehet, hogy Nora is valaha, valamikor a társam volt, és meglehet, Elee is. Hiszen az életünk sosem egyforma, sosem lépünk ugyanabba a folyóba, nem történhet minden ugyanúgy, hiszen sem a hely, sem az idő, sem a körülmények nem lehetnek azonosak. Az érzés van, mely elemi és erős, és az ösztön, ami megsúgja: "ő az!"
Valami feszeng benne, és önállóan nem mondja ki, hát rákérdezek, mire fel a kételyei. Beszélni kezd, és nagyon szomorú. Elveszi rólam a kezét, a poharát szorongatja, iszik, aztán nekem dől. Hozzá koccintom a fejem.
- Igazán vonzó személyiséged van. Vicces vagy és szórakoztató. Kedves és nyílt, csupa jóság, jókedv, derű. Én nem csodálom, hogy bárki szerelmes lesz beléd, egy pillanat alatt. Nem tudom, azt a fiút mióta ismered, és milyen viszonyban voltatok... De csak azért, mert ő másképp néz már rád, nem érezheted rosszul magad, hogy te nem változtál meg. Ha ismer, és ha valóban kedvel, be fogja látni, hogy nem várhat többet el, mint amennyit eddig. Neked pedig nem lenne szabad emiatt gyötörnöd magad. El kell fogadni, hogy vannak viszonzatlan szerelmek. Az élet megy tovább. Ő majd próbálkozik, lesz, aki örömmel ugrik a nyakába. Ha nőről lenne szó, nem így gondolnád? Mit változtat a dolgon, hogy férfi?
Amúgy nem látom, másnak hogy esik a visszautasítás. Én a magam példáját ismerem, és tudom, milyen nehéz volt elfogadni, hogy az udvarlásom sem kell Eleenek. Ha úgy nézzük, a szerelmem dobta el, az érzéseimet. De elfogadtam. Éppen Sebastian volt az, aki segített.
- Gondolj csak arra, amikor hajnalban állítottam be hozzád, a szerencsétlen randim után. Emlékszel, mit mondtál még? Ha kedveled azt a fiút, de nem szereted "úgy", a barátságodat éppen úgy fogja értékelni. Tudod, rájöttem, egy barátság is több a semminél. Talán közöttünk is működni fog azzal a lánnyal, talán közöttetek is. Kettőtökön múlik. Csak el kell fogadnotok egymást. Ismerni kell a határokat... Kezdetben rossz lehet, talán neki rosszabb... de ahogy nézem, neked sem könnyű. Miért? Miért csinálsz ebből szívügyet?
Kezdem érteni, miért fél magányosnak lenni. A visszautasítások következményeitől fél. Olykor ő mond nemet, máskor neki szegülnek ellen. Ha így éli meg, hogy elutasít valakit, vajon menniyre törik össze, ha őt hagyják el? Mintha csak a gondolataimban olvasna, újra kifejezi, mennyire fél, hogy én elhagyom.
- Nincs okom rá, hogy hátat fordítsak neked. Soha nem is lesz. Te belém ivódtál, és nem tudnék elszakadni tőled. Hogy hagyhatnálak el?
Hülyeség, de megint megölelem, és kicsit megringatom, mintha lány volna. Nem csinálom sokáig, inkább csak az érzés fontos, az a gyengéd hullámzás. Engem mindig megnyugtat, őt is oltalmazni akarom. Barátja vagyok, testvére, "jegyese", bizalmasa... Nehezebben tudok elképzelni szorosabb kapcsolatot fiúk/férfiak között.
Valamiképp talán meg is nyugszik, mert jön a kérdés, megint elgondolkodtató, és elmerengek.
- Nem lehet minden döntés hibás. Lehet, hogy egyetlen rossz döntés számtalan másikat vonz maga után, hogy egyszer csak úgy érzed, ott kellett volna másképp csinálnod, de nem tudhatod. Minden valaminek a következménye, és egyetlen kisiklás is mérföldekre vihet a céltól, de olyan ez, mint a pillangóhatás. Honnan tudhatod, ha másképp döntöttél volna, nem lesz még rosszabb a helyzet? Másképp rossz, mint most, amit megélsz, de rossz ugyanúgy? Lehet, hogy vannak dolgok, amelyek soha nem teljesedhetnek be az életedben, teljesen mindegy, hányszor és hogyan futsz neki. Úgy hiszem, a hibáinkból tanulni kell, igyekezni megelőzni őket, és megfontoltabban dönteni... de nincs biztosíték. Nincs biztos jó. Mert ahogy két helyzet, úgy két ember sem egyforma....
Beszélek, beszélek, csendesen, nyugodtan. Vajon mennyit ér? Hogy éli ezeket ő meg? Joshua McBridge egy senki, és mégis okoskodik.  Talán nem is a mondanivaló számít, hanem a szándék, hogy segíteni szeretnék. Elég a hangom, a testem, a fizikai jelenlkétem, bármi, amibe kapaszkodhat, amivel vígasztalhatom. Jó, hogy iszunk. Holnap talán nem is emlékszünk majd semmire, csak arra, hogy együtt voltunk, beszéltünk, ittunk... és az akkor úgy lesz jó.

Bólogatok, igen, elment. De igazából lehet jobban jártunk. Mondjuk legalább tudom, azaz remélem tudom, mi volt a veszekedéseink fő oka. Bár ki tudja. Lehet a változások nélkül is veszekedtünk volna. Már semmiben sem vagyok biztos.
Sóhajtok, igazából nem az fáj, hogy nem volt egy komoly kapcsolatom sem egy nővel, szerelmi téren. Hanem hogy... semmilyen kapcsolatot nem tudok ápolni. Se családit, se barátit, addig miért gondoljam hogy nő is tudna komolyan építeni rám. De komolyan. De mikor Josh kifejti, hogy ez mennyire egyszerű, hogy alap hogy mi jóban vagyunk, mert érezzük hogy barátok vagyunk és kész... igazából mással ilyet még nem tapasztaltam, hogy ennyire jól kijöttem volna vele, hogy félszavakból is értettem. Elmosolyodom kicsit.
-Én tuti nem mondok le rólad. - Ez így hülyén hangzik, de igaz. Keresni fogom, egészen addig, amíg nem érzem azt hogy felesleges, mert "megint nem vette fel a telefont".
Megölel, ad egy puszit, fura, mosolygok rá. Csak Henry csinált ilyet, de hát ő az öcsém....... hah. De Joshtól sem zavar, olyan mintha ezer éve ismerném, mintha vele nőttem fel, mindig is lett volna. Szóval inkább olyan családinak érzem ezt is, nem másnak.
Aztán kérdez, hát válaszolok. Normális esetben azt mondanám, persze, Aubreyval is megoldottam de ez... ezt nem bírom megoldani. Bár hogy mennyire könnyű belém szeretni pff... Ha valaki megismer kicsit jobban és rájön hogy nem vagyok ám olyan magabiztos szerintem hamar átgondolja a dolgot. De ez a könnyű belém szeretni... nem bírok túllépni ezen. Most nem.
Kifejti hogy pont én adtam tanácsot neki. Hah! Igen, sima ügyekben simán adok. Megoldom. De ezt... ez sokkal bonyolultabb. Aztán megkérdi miért csinálok belőle szívügyet... oh, hát igen, miért leszek ettől lelki roncs? Basszus.
-Nem sima férfi.... - Motyogom, töltök megint és iszom, nem bírom. Ehhez gyenge vagyok. Különben is be kéne fognom.
Kinyögöm azt is hogy félek ő is elmegy, látja mennyire abnormális vagyok. De ő nagyon mondja hogy nem, még ringat is kicsit ahogy én szoktam másokat. Henryt...
-Kösz. - Hát mást nem is bírok kipréselni magamból, de érezheti, hogy kezdem elhinni. Elkezdek merni hinni. Ettől sebezhetőbbnek érzem magam, de egyben meg is nyugszom kicsit.
-Rosszabb? - Elsápadok. Ebbe sosem gondoltam bele. Lehet ha másképp csinálom rosszabb lett volna? Megeshet. Ha nem utazom el dolgozni, lehet Henry máshogy próbálja ki a drogot és már csak a hulláját találom valahol, hogy túladagolta magát. Ha nem foglalkozom vele annyit elkanászodik. Ha nem veszek össze apáékkal megmérgezik lelkileg a folytonos vádakkal és sosem épül fel belőle... ki tudja. Igaza van Joshnak, kár keseregnem azon, hogy mi történt. Lehetne rosszabb is. Sokkal rosszabb. A sok pia ellenére egész józan vagyok. Sajnos ennyi nem elég hogy istenesen berúgjak, a májam már edzett. Még kéne innom pár pohárral, szerintem fogok is.
-Igazad lehet... hah... - Sóhajtok. Kicsit jobban vagyok azt hiszem. Még mindig úgy hiszem sok minden az én hibám, de a tudat hogy lehetne rosszabb is... kicsit tudok örülni hogy nem minden katasztrófa. Végül is... tényleg lehetne sokkal rosszabb is. Csak remélhetem hogy nem lesz.

Fájdalmasan sóhajt Henry kapcsán. Tudom, mennyire fontos neki a testvére, mert sokat mesélt róla (ahogy a problémáiról is), és azt hiszem, amiatt aggódik, hogy ha nem lehet vele, talán majd visszaesik, vagy más baj éri, de el kell fogadnia, hogy Henry is felnőtt más, és a saját életét szeretné élni. Sebastian mindig testvér marad, de éppen úgy, ahogy a szülőknek, neki is el kell engednie Henry kezét. Így az sem meglepő, ahogy a mi kapcsolatunkra reagál. Sokkal érzékenyebb, mint általában. A veszteségélmény ilyenkor fenyegetőbbnek tűnik (ezt én is átéltem).
- Na, ha tuti, akkor jó. Én sem mondok le rólad. Szóval... megnyugodhatnál, megnyertél egy életre!- mosolyodom el. Nem titkolom, nekem mekkora öröm, hogy egyúttal én is megnyertem őt magamnak. Ez boldoggá tesz.
Lelkizünk, kicsit ittasan, de nem az ital beszél belőlünk. Belőlem biztos nem, ő meg olyannak tűnik, mint aki már a piálás előtt is kicsit kifordult volna magából. Nagyapa volt ilyen, ha ivott, kicsit érzelgősebbé vált, olyan dolgokat is kimondott, amit józanul soha, de a mamával mindig komolyan vettük minden szavát, mert utóbb mindig bebizonyosodott, nem a levegőbe beszélt.
- Ezt... nem igazán értem. - Mit jelent sima férfinak lenni? És nem simának? Ugyan nekem még senki (férfi) nem tett ajánlatot, de nem hiszem, hogy bárki lenne, lelkiismertfurdalást okozna, ha nem kívánnék vele szexuális kapcsolatot létesíteni. Sebastiant sem értem ebből a szempontból, de remélem, kifejti. Egyenlőre csk lőtyöli a rumot, én pedig késztetést érzek, hogy megölelgessem, és ringassam egy kicsit, vígasz gyanánt.
Dumálok neki, arról, amit én kaptam (tanultam) tőle, és arról, hogyan látom én (kívülállóként) a dolgot, hiszen úgy minden egyszerűbb. De ezzel el is árulja, hogy érzelmileg is érintett a dologban, tehát nem akárki lehet az a pasas, hanem valaki olyan, akit nagyon kedvel. Nem ismerem a barátait, fogalmam sincs, kiről lehet szó.
A kérdésére adott válaszomtól lesápad. Úgy tűnik, ezen még nem gondolkodott. Én pedig állandóan a "mi lett volna, ha .." bűvkörében éltem, és nagyon nehéz volt erről leszokni. Vannak dolgok, amiket nem befolyásolhatunk. Az ember mindig jót akar, legalábbis normális esetben. Nem tudhatom, mi jár most a fejében, csak sejtem, hogy egy konkrét esetre gondol (vagy személyre), és hagyom, hogy gondolkozzon egy kicsit. Talán megnyugszik. Persze, mint minden dologban, ebben is benne lehet, hogy lehetne jobb is..., de ha jövőbelátók lennénk, izgalom sem lenne az életünkben, igaz? Úgy tűnik, megfordul az ő fejében is, hogy nincs olyan helyzet, aminél ne létezne rosszabb (és ha csak átmenetileg, de ez is vigaszt nyújthat).
- Ha lehetne egy emberfeletti képességed, mi lenne az?- kis fantázia. Nem feltétlenül terelés, de a válasza sokat elárulhat Sebastianról. Már ha van kedve még játszani...

-Majd ha megkaptad a gyűrűd és igent mondtál nyugodtabb leszek. - Mosolygok, próbálok poénkodni. Bár lehet neki is kéne adnom valami barátságvalamit, mint Eleenek. Bár Elee lehet nem is hordja, akármi. De nem nem nem, nem akarok ilyeneket gondolni. És próbálom Joshról is meggyőzni magam, hogy talán nem felejt el rövidtávon.
-Nem baj, jobb is. - Vágom rá, a franc akarja elmondani, örülök hogy nem vágta le miről beszélek. Áldom hogy nem ért kivételesen, félszavakból sem. Kínos és elkeserítő az egész, nem tudom mi lesz ezután.
Aztán mondja hogy lehetne rosszabb is. Na az eléggé elgondolkoztat, kicsit helyre is ráz. Elvégre nem menthetetlen az állapot, talán Henry is visszajön. Ki tudja. Én nem, de nem is merek belegondolni jelenleg mi lehetne, mert beleőrülök. A mélázásból a kérdése zökkent ki.
-Hah ezen annyit agyaltam egy időben. Tudod van az a sorozat, az a Heroes. Vagy mi volt a címe. Meg most volt még egy a Misfits. Tök sokáig a gyógyítást gondoltam, mert az milyen jó, de rájöttem, igazából nem az. Mert igazságtalan és felborítja az egyensúlyt. De a szárnyak meg a repülés az még mindig vonzz. Az annyira jó lehet... jó nem túl magasztos és emberfeletti, de... nekem tetszene. - Mosolygok, Angel is tetszik az X-menből.
-Hmm... ha azt mondanák, bármelyik filmet újraforgatják veled, melyiket választanád és ki lennél belőle? - Kérdezem, nem tudom mi az amit nagyon szívesen eljátszana, vagy úgy gondolja, ő jobban játszhatná. Lehet az is opció. De a biztonság kedvéért iszok megint, aludni akarok este. Csak remélem hogy holnap nem leszek olyan rosszul, hogy megijesszem őt.

- Akkor már holnap elmehetünk megvenni- mondom nevetve. De aztán eszembe jut, milyen drágaköves gyűrűről beszéltünk még a legelején és kijavítom magam- Beérem ám egy függönykarikával is. Van kéznél? - Remélem, ez elég bizonyíték, hogy az elkötelezettje vagyok.
Fura dolog derül ki Sebastianról, és a sztorija elgondolkodtat, viszont nem kapok egyenes választ arra, milyen is a nem "sima" férfi. Biztos fordított, mondatja velem a pia, de beharapom a szám, ez most nem az a helyzet, amikor hülyülni kellene, hiszen láthatóan megviselik az események a kedves barátomat. Hiszek, amit hiszek, és ennyiben maradunk.
Újabb kérdés és válasz cserél gazdát, és ő megint az italba merül (hű társaként követem), de aztán elhangzik egy kérdés, és ezt valami könnyednek szánom. Az, hogy a válasza miről árulkodik nekem, az meg az én titkom. Egyenlőre.
- Én nem nagyon néztem tévét...- vonom fel egy kicsit a vállam. A sorozatokra időm sem volt, követni sem tudtam volna. Bár a Hősökről van némi fogalmam, a gimiben a csajok meg voltak veszve az egyik srácért (a nevére már nem emlékszem). A másik sorozat nekem ismeretlen, de nem lényeges, mert Sebastian már mondja is, milyen képességre vágyna. Tulajdonképpen érdekes... Azt hittem, mást fog mondani. de így minden egyszerűbb...
Aztán ő kérdez, és megint leesik az állam.
- Te, ilyesmin még nem is gondolkodtam! - vakarom meg a fejem. Bár elsősorban a színészkedésem célja a nevettetés, azért elképzeltem már, hogy lehetnék én egy-egy szereplő, valamelyik hőse kedvenc regényeim valamelyikének. - Nemrégiben olvastam egy könyvet Kingtől... Szívesen megszemélyesíteném Jake Eppinget, a főhőst... bár a sztori nem happy end...
Emlékszem, amikor olvastam, milyen érzések jártak át. Kínzóan hasonlít ahhoz, amit az előbb beszéltünk Sebastiannal, azaz egy-egy döntésnek milyen következményei lehetnek. A rossznál létezik-e rosszabb, és vajon, tudhatjuk-e előre, mi miért van. Pillangóhatás. Ó, nagyszerű az a könyv!
- Melyik a következő szabadnapod a héten?- derül fel az arcom, ez könnyű kérdés.

Felröhögök, ahogy vandálnak nevez.
- Igazából azt reméltem, ha neked olyan fontos a dolog, majd te bontod le a függönyt a kedvemért- húzom az agyát, de láthatja, röhögök, semmi sértődés.
Nem ér meglepetésként (vagy igen?), hogy nem mindenről beszél velem; ez a sima férfi ügy dolog elindítja a fantáziám, de vagyok annyira udvarias, hogy nem kezdek faggatózni, mi és hogy történt. Magánügy. Valaki ajánlatot tett neki, ő nemet mondott, ennyi, ami kiderült, de hogy hogyan jutottak el odáig, nem publikus. Simán el tudom képzelni, hogy Sebastian bújós természete hozta kellemetlen helyzetbe. Talán az a pasas azt gondolta, a "tekeredés" már felhívás keringőre, vagy mit tudom én. Lehet, őt korábban Sebastian nem figyelmeztette. De az is lehet, egészen másról van szó.
- Jaj, ne kötekedj. Nem láttam se így, se úgy. Santa Barbarában még komolyabb gépem se volt. Filmnézésre szerintem alkalmatlan is, de hát időm se lett volna rá...- borzolom meg a haját finoman. Hát nem pont az ő hatására vettem néhány technikai cuccot a lakásomba? Mintha elfelejtette volna. Vagy ebből kihagytam? Akkor én vagyok a hibás, bocsi.
- Nem tudom. Alap?- nézek rá komolyan. Lehet, hogy Henry mesélt hasonlót, kinek a bőrébe bújna szívesen, és ebből gondolja. Vagy valaki más mesélt ilyenről.
Számomra, ha meg van már csinálva egy film, nem kell másik; nem gondolkodom azon, én hogyan játszanám el az adott szerepet. Inkább olvasás közben képzelem el magam különböző helyzetekben, vagy élem bele magam annyira a könyvbe, hogy azonnal megszemélyesítenék valakit. Erről mesélek Sebastiannak.
Legyintek, hogy nem ő jön a kérdéssel, én is megszegtem már néhányszor, ezzel nem törik meg a játék, csak van valami, amin jót tudunk beszélgetni. A cél legalábbis ez volt, játszani, figyelmet terelni, beszélgetni valamiről, ami mindkettőnket érdekel...
- JFK-ról van szó. Ez a férfi, Jake, a főhős, lehetőséget kap, hogy visszamenjen az időben, hogy megakadályozza az elnök elleni merényletet. Ez a könyv címe is: 63-11-22. - Röviden elmesélem neki, miről szól a könyv, kifejtve, nem olyan egyszerű a dolog, mint ahogy elsőre hallatszik, hogy vannak mellékszálak, amik bonyolultabbá teszik a főhős életét, és ott a SORS, csupa nagy betűvel, aki a maga útját akarja járni, mintha minden, ami történt, el lett volna rendelve. - Szeretem az olyan sztorikat, amiben észrevehető egy karakter jellemfejlődése. Mintha a szemed előtt nőne fel... Úgy gondolom, ezt megjeleníteni a legnemesebb feladat- ábrándozom.
Visszatérünk a szokványos mederbe, felteszem a kérdésem, mikor ér rá legközelebb, és a válaszán kiakadok.
- Jesszus, Sebastian, csak azt ne mondd, hogy két hétig remete életet akartál élni!- nyögök fel. Először engem is simán lerázott, éppen a munkára hivatkozva. Ha nem állítok ma be, meddig tudott volna átverni?
Meglep, hogy ennyire elzárkózik a világtól az az ember, aki nekem azt javasolta, vessem bele magam a nagybetűs életbe... Nem gondolom, hogy nem nagy tragédia neki Henry elvesztése, de ez nem végleges... Elvégre, Henry nem halt meg..., de most olyan szemét vagyok! Mintha nem érteném, milyen fontos neki a testvére.
- Hát... izé...- válaszolok a kérdésére- konkrét tervem még nincs, de kitalálok valamit. - Mondom, és most én kaparom a fejem. Vajon egyáltalán akarja, hogy lekössem erre az időre? Azt semmiképpen sem szeretném, ha ennyi ideig lenne egyedül, no de ennyi ideig még sosem voltunk huzamosabb ideig együtt. Az sem biztos, hogy váratlanul kiadnák a szabadságom, bár megpróbálhatom. A meghallgatásra és a fotózásra viszont el kell menni, oda már elígérkeztem..- Nos, figyelj, hétvégére csinálok neked programot... Ha el tudom cserélni a szombat reggelt, már holnap indulhatunk- Képes vagyok megszervezni! Igaz, hogy még én sem tudom, hogy pontosan hova, de azt már tudom, mit fogunk csinálni. Nagy kaland lesz, még én sem csináltam olyat soha...
- Szabad? Velem tartasz? - nézek Sebastianra, mit szól, hogy én ilyen vehemensen akarom kirángatni a magányából.

- Nem a függönyödet kértem...- csóválom a fejem nevetve. Pedig látom Johannán, az lehetne az esküvői ruha, gyönyörű fehér, elég sok anyag van benne, biztos meg lehetne varratni.... - Jól van, kreatívkodj, nekem is vannak ötleteim- nyújtom rá a nyelvem.
Aztán megadólag felemelem a kezem. Nem is gondoltam komolyan, hogy kötekedne, inkább én tettem azt. Bevallom, szőrszálhasogató voltam, de azt hittem érti, hogy bármilyen filmnézésről van szó, elsősorban a mozi és a tévé jut eszembe, nem a modern kütyük. Jó, hogy gépen is meg lehet nézni a filmeket, de korábban nekem arra sem volt lehetőségem, most minden sz@rt soroljak fel, amim NEM volt? Jobb a békesség... Nincs bennem harag se, beleborzolok a hajába, ennél jobban szavakkal sem tudnám kifejezni, hogy semmi baj.
- Álomszerep... A filmek közül, amiket eddig láttam, sok tetszett. Szeretek elgondolkodni rajtuk, de eddig inkább utánoztam, és nem azon gondolkodtam, mit csinálnék másképp. Valahogy... helyénvalónak tűnik minden. Azaz, elfogadok mindent olyannak, amilyen...
Aztán beszélek neki egy szerepről, amiről csak olvastam, azaz tudtommal még nincs megfilmesítve, és erről neki jut eszébe egy film...
- Én is láttam valami hasonlót, annak is ilyesmi volt a címe, bár ott az asszony nem tudta, hogy a férje időutazó. És nem is emlékszem, a pasas miért utazgatott az időben. Az időutazó felesége? - Jut eszembe a címe. Lehetséges, hogy egy filmre gondolunk? Bár nem emlékszem a végére. Mintha a gyerekkel lett volna valami. Ő is képes lett volna utazni az időben? Valami ilyesmi... Bár arra sem emlékszem, hogy a nőt fenyegette volna veszély... Ah, semmit sem tudok...
Nevetek, ahogy lelkesedik, és nem tudja, hogy miért.
- Pedig ölnöm is kellene!- ábrándítom ki, nem feltétlenül a legszebb szerep, de nekem akkor is tetszik. Még akkor is, ha szomorú a vége.
Kezdek ötletelni, mivel is lepjem meg legközelebb, és aztán olyat mond, teljesen kiakadok. Olybá tűnik, a barátom be akart gubózni. (És kevésen múlt, hogy ne sikerüljön neki. Nem szabad elhinnem mindig, ha munkára hivatkozva ráz le!)
- Öööö, remek ötlet- mondom, bár hogy Phoenixszel szívesebben lenne, mint velem, kicsit rosszul érint. Persze, tudom már, ki az a fazon, bár személyesen még nem találkoztunk. Biztosan szórakoztatóbb társaság, mint én vagyok. Miért olyan nehéz ezt mégis elfogadni? De nem baj. Ha Sebastian ettől érzi jobban magát! Legalább kimozdul. Ez a lényeg, nem?
Elgondolkodom, most mi lehet a baj. Talán rosszat mondtam? Bár nem beszéltem semmi konkrét dologról, úgy tűnik, nem akar velem utazni. Figyelmesen nézek rá, látom, hogy kissé elgyötört az arca, és rájövök, ez nem nekem szól, nem ellenem. Nem engem akar magától eltaszítani, az előbb is ezt mondta. Éppen csak azt hiszi magáról, hogy most rossz társaságom lenne.
- Oké, értem... Akkor majd később röpködünk.... - véletlenül szólom el magam, nem akarom én semmilyen módon befolyásolni. De lenne egy tervem, bár még nagyon halovány, mert azt mondta, szeretne repülni. Lehetne léghajó..., vagy vitorlázó-repülés, vagy ejtőernyőzés... Mindegy, bármi, ami megvalósítható (és ezek szerint Los Angeles felett), hogy még utazni se kelljen sokat miatta, érte...
Szeretnék olvasni a gondolataiban, de nem tudok. Szeretném megvígasztalni, bármi is bántsa. Szeretném, ha biztos lehetne benne, hogy nem hagyom magára, akkor sem, ha éppen sz@r kedve van, mert nem csak akkor vagyok barátja, ha betegre röhögjük magunkat.
- Maradhatok, ha akarod, de reggel ki kell vinnem a postát. Szóval tuti, hogy korán kelek. Vagy le sem fekszem...Ez nem probléma, ha neked nem az...- teszem hozzá gyorsan, nehogy sajnálni kezdje, hogy miatta nem alszok.
- Filmezhetünk is, ha ezt szeretnéd. Itt van ez az időutazós cucc, de nézhetünk mást is. Amit csak szeretnél. Elvégre ez a te szülinapod! - (És vajon lesz még kérdése?) Mosolygok, hátha ragad. De ha nem, akkor is éreznie kell, emiatt nem futamodok meg. Naná, hogy nem.

- Bár nagyon szép a függönyöd, nekem te jobban tetszel...- kacsintok. Végre, hülyül. És még én vagyok a huncut?! Hát ő miért pirult bele? (Végre van egy kis színe)
- Lehet, nem is szerepelnem kellene, hanem rendezni. Ha könyvet olvasok, előttem mindig kész film pörög... De ha valaki másképp álmodja meg, el tudom fogadni. Eddig még egyetlen feldolgozáson sem akadtam ki. Nem vagyunk egyformák..., ennyi.
- Úgy látszik, a téma sokakat foglalkoztat...- Időutazás. Olvastam én is hasonló témáról, nem mind happy end, sőt... Úgy tűnik, mennél jobban szeretnénk valamit jól/jobban csinálni, annál nagyobb bajt tudunk okozni. Mintha tényleg lenne valami (valaki), aki elrendezin a dolgokat. Még ha a jelen nem is minket igazol, vagy ha vannak is kudarcok, minden csak azért van, hogy fejlődjünk. Mert tartunk valahova. Mindenkinek szerepe van a világban. Csak rá kell jönni, micsoda az... Hogy éppen nem egy filmre gondolunk, nem ejt kétségbe, arról a filmről, amiről ő beszél, még sosem hallottam, de ami késik, nem múlik. (Bőven van mit pótolni).
- Nem a mód a lényeg, hanem maga az elhatározás. Ez az alak, Jake, egy szelíd lelkű valaki. Ne tudd meg, min megy át, míg elhatározásra jut. Nekem ez tetszik a legjobban. Hogy képes a mások érdekeit a saját erkölcsi gátjai elé helyezni. Azaz ...- lendülök bele megint az élménybe, amit a könyv olvasása során éreztem- ... legyőzi önmagát, a vélt gyengeségeit, erkölcsi és etikai gátakat lép át másokért...
Sebastian elhatározása, hogy két hétig senkivel sem találkozik, nagyon meglep. Ennél már az is jobb, ha mással akar találkozni, és nem velem akarna programot csinálni, bár azt hittem, ő legalább olyan jó barátjának tart, mint én őt. De ahogy az sem, hogy a lányokkal miképpen barátkozik, ezen is túl tudom magam tenni.
Bár szívesen csináltam volna programot neki a hétvégére, úgy tűnik, nincs hozzá(m) kedve.
- Hogy hova?- kérdezem meglepődve, aztán rájövök, talán félreértett az előbb. És hogy a meglepetésem ne menjen füstbe, nem árulom el, hogy másféle röpködésre gondoltam. Inkább ringatom abban a tudatban, hogy más országba akartam menni- Nem volt konkrét célom... - vonom fel a vállam. A hangja ugyan kíváncsi, de a testbeszédéből azt olvasom ki, most valóban nem lenne ehhez kedve.
- Nem, nem baj. Majd röpködünk máskor...- teszem hozzá, hogy válaszoljak a kérdésére is.
Aztán már arról beszélünk, ne menjünk sehova, hanem maradjak én, ha akarok. Bár korán kelek, ez sem jelent problémát, azt mondja, felkel velem... Elmosolyodom. Nem gond kihagyni egy éjszakát, a holnapi nap úgyis hosszú... Elvégre... Nem, lemondta a programját azzal a táncos lánnyal....
Maradok. Úgy érzem, jobb már a kedve, mint amikor jöttem, bár a szomorúságának okát valójában még nem sikerült feltérképeznem. Elment Henry. Oké. De ez már nem az első alkalom, ez biztos. Ez most mégis más. Vagy lehet, ez is csak egy része a dolognak?
- Önmagában az erő nem sokat ér. Viszont ha elég intelligens valaki (vagy bölcs?), a legelképesztőbb helyzetekből is ki tud menekülni. A szépség pedig... hiúság. Önmagában nem is ér semmit. De ezt te is így látod? Te melyiket választanád?- nézek rá, és veheti úgy, ez az én kérdésem. Mindegy, hogy mi az én véleményem erről... Mi az ő álláspontja? Kiiszom a poharam, és ha üres az övé is, mindkettőnknek töltök. Inni kell még. Nekem is jól esik. Melegít, lazít.

- Bár ott tartanánk már- nevetek. Tetszik, hogy mosolyog. Szeretem a mosolyát.
- Jaj, hagyd már rá, még azt sem tudom, mit akarok. Eddig a színészetért voltam oda, lehet, hogy majd szoknyapecér leszek, de egy biztos... Nem maradok újságkihordó... csak ameddig muszáj!- bennem is hat az alkohol, különben nem beszélnék (néha) zöldségeket.
- Na, akkor már érted, miért nem nézek meg minden lósz@rt- mondom keményen. Nagyi is mindig azt mondta, a tévé csak felesleges rossz. Butítja az embert, leszoktatja a gondolkodásról. Én pedig szeretek gondolkodni, mégha nem is mindig látszik...
Beszélek neki aztán az egyik könyvről, ami felkeltette a figyelmemet, és ha már szerep, van is benne valaki, akit szívesen megformálnék, bármennyire is van olyan oldala, ami az én elveimmel nem kompatibilis. (Hehe. lehet ezt a szót elvek kapcsán alkalmazni? Biztos nem. De kit érdekel?)
- Hehe, köszi. Miből gondolod, hogy én nem vagyok pszichopata?- kacsintok, de nevetek. Naná, hogy nem vagyok az. És Jake sem, pedig azok után, amin átmegy, nem csodálkoztam volna, ha a végén beleőrül a dolgokba...
- Miattad szabadságot is vennék ki, Barátom- mondom neki, és igaz. Nincs olyan áldozat, amit meg ne hoznék érte, ha az a javát szolgálja.
Már értem, hogy nem akar kimozdulni, de nem tudom, jó-e, hogy itthon szeretne punnyadni. Eddig mi volt? Mit csinált? Ez már fejlődést jelentene a korábbiakhoz képest?
- Ne hülyülj már, ki kell mozdulni...
A nagy kirándulásról lebeszél. Oké, elfogadom, a dolog nem szalad el, bármikor meg lehet ejteni, elvégre nincs időhöz kötve. Maximum nem foghatjuk rá, hogy szülinapi meglepetés.
Játszunk és beszélgetünk tovább, édesen belekortyolgatva a rumba, mely könnyedén itatja magát, és a hatása... Nos... mindenképpen kielégítő. Én beszédesebb, Sebastian vidámabb lesz tőle, ráadásul olyan témákról beszélgetünk megint, amiről józanul talán nem is lehetne.
- Igazad van, bölcsnek lenni a legbölcsebb- kuncogok, mintha olyan jó vicc volna. Pedig ez nagyon komoly, főleg, mert Sebastain vallomása nyitott kapu.
Valaki becsapta, hazudtak neki. Milyen vágy az, hogy látni szeretné mások érzéseit? Ki bántotta meg? Hogyan?
- Sebastian, drága Barátom... Nekem mindig örömet okozol. Főleg, ha nem utasítasz vissza... - Nem tudok komoly lenni, pedig szeretnék. A nyelvem magától mozog, nem is azt csinálja, amire utasítom. - Téged nem lehet nem szeretni, ne aggódj már..., kérlek.
Közelebb bújok megint, megkócolom a haját, dülöngélve iszok bele a poharamba.
- Nem, még nem láttam a havat. De nagyapám mesélte hogy fehér és hideg... És végtelenül csendes lesz a táj, ha mindent bebórít a hó... - jaj, nagyapa. Szerettem az öreget.
- Egyszer elmegyünk együtt hó-né-ző-be? - Hehe, kimondtam. Pedig milyen hülye szó!

- Oké- mondom nevetve, beleegyezésemül. Nem is hagynám szívesen most magára.
Nevetek. Fingom nincs, mi leszek, pedig már nagy vagyok, tudnom kéne. Próbálkozom. Nos, nem hiszem, hogy alkalmas lennék a szoknyapecér posztra, eddig egy lánnyal sem boldogultam igazán. Lehet, sokat kellene tanulnom Sebastiantól, de éppen ő maga mondta, hogy ő nem jó példakép. Akkor viszont más állás után nézek!
- Hát persze. Én is néha rózsaillatút fingok!- ezt nagyapám mondta, ha olyan dologról nyilatkozott, amit nem hitt el. De igen, tudom, kivétel erősíti a szabályt. Nem sok filmet láttam (az átlaghoz képest), de azért volt közöttük jó.
- Tehát a kettő kizárja egymást? Aki romantikus, az nem lehet pszichopata? Aki pszichopata, nem lehet érzelmes?- hehe, jó kérdés.
Felajánlom, hogy veszek ki szabadságot, ha arról van szó, hogy nem akar egyedül maradni. Bár utazás (és a lakás elhagyása) nem jöhet szóba... Sebastian nem akarja. Erősködik, hogy nincs nagy baj, csupán gondolkodnia kell, és valahol emészt, hogy így bezárkózik.
- Nem, vele még nem beszélgettem rólad- Lehet, nem ártana. Amilyen gyorsan jön az ötlet, úgy vetem el. - Úgy is ki lehet mozdulni, hogy senkivel sem találkozol... - Elmehetnénk sátrazni a hegyekbe, vagy bebújni az erdőbe, holmi remete életet élni. Pár nap a vadonban biztosan feldobná. Ott aztán lehet antiszociális üzemmódban élni!
- Író leszek. Rólad és a bölcsességeidről fogok írni. Mindketten gazdagok leszünk, juhéj!- a magasba lököm az öklöm. Semmi tehetségem az íráshoz. Még egy levelet is nehézkesen hoznék össze.
- Jaj, ne izélj már. Edzetté tettél, már fel sem veszem...- ugyan nem hallottam sokszor káromkodni, de azt hiszem, a kapcsolatunk egy olyan szintre jutott, hogy ezt is el tudnám viselni. Mindenkinek lehet hibája, nem? Értékelem, hogy még ilyen állapotban is rám gondol.
- Könnyű? Kötve hiszem. Ha valaki elfelejt, nem is ismert igazán... - mondom szelídebben. Futó kalandok? Ha csak egy éjszakát tölt valakivel, és az illető hölgy sem éppen az erkölcseiről híres, talán elképzelhető, hogy beleolvad a tömegbe. De... Nem, nem hiszem, akkor sem. El sem tudom képzelni, hogy Sebastiannak ilyen kapcsolata legyen. Ő ennél... ragaszkodóbb. Érzelmesebb.
Túrom a haját, és talán ő is túrná az enyémet, de rövid a hajam.
- Túrjad, ha ahhoz van kedved- mondom, és odatolom a fejem, csinálhatna vele akármit. Mit számít a haj? Ő a második, akinek tetszik röviden. Nekem néha hiányzik a sörényem. Olyan könnyű lett a fejem! (Kiderült, nem a sok eszemtől feszített néha a koponyám)
Beszélünk a hóról. Csak mert kérdezte, láttam-e már. Képen igen. De elképzelni sem tudom. Nagyapa egyszer jeget tett a kezembe, és azt kérte, szorítsak rá, fogjam, amíg tudom, és képzeljem el, valahol ilyen hőmérséklet öleli körbe a testet. Tartósan fájna, azt hiszem. De a hó..., a képek alapján szép lehet. Nagyapa szerint a hópekyheknek is számtalan formája van. Szeretném egyszer látni...
- Bárhová, szívesen!- lelkes vagyok, és Sebastian is annak tűnik. És kissé kótyagosnak is. Hol a francban lehet Ausztria? Párizsról már hallottam, hehe...
Kicsit megszédül, de látom, nincs baj. Amúgy sem hagyom magára. Feltápászkodom, és felhúzom őt is, a kezét átvetem a nyakamon, azt megfogom, a másik kezemmel a derekát támasztom meg.
- Lassan, én sem vagyok tökéletesen ura az egyensúlyérzékemnek...- nevetgélek, de elesni nem szeretnék, ezért apró lépésenkben indulok el. Furcsán ring alattunk a padló, de megküzdünk vele, és Sebastiant bevezetem a hálóba. Van annyi hely, hogy le tudjam fektetni.
Ha elaludt, kivánszorgok a fürdőbe, és gyorsan megmosakszom, majd fogat mosok. Kacsingatok a fájdalomcsillapítóra, mert tompán fáj a fejem, de úgy döntök, nem kell. Úgyis aludni fogok. Különben is, ittam... Beállítom az órát, és alsónadrágban bújok Sebastain mellé. A könyveket már leszedtem, és sorba rendeztem őket a földön. Nem volt olyan sok. Egy tucat? Ahogy párnát ér a fejem, és bebújok a takaró alá, már alszom is...

- Oké, elhiszem. Eddig miért csak rosszakat mutattál? - kacsintok, ugratom. Tudom, hogy az a néhány szándékos volt, mert mi a legnagyobb baromságokat is végig tudjuk röhögni.
- Köszi, hogy elmagyaráztad- bólogatok.
- Már miért ne? - csodálkozok. Hogy lehet, hogy jóban vannak, de semmi jót nem tudna Sebnastianról mondani? Á, valamit biztos félre értek. Nem feszegetem a kérdést, Sebastian így is nyűgösnek tűnik (egy kicsit).
- Majd nagy betűméretet használok! És telerakom a képeiddel, olyan szexi vagy!- nevetek.
- Ne forgasd ki a szavaim. Most arról van szó, hogy nem hoz már úgy zavarba, ha elcsusszantasz egy káromkodást... Na és? Amúgy meg úgy tűnök, mint ki letört? - lefelé görbítem a szám. Valóban hatással van rám, hogy Sebastiannak nincs jó kedve, de azért vagyok itt, hogy ezen változtassak egy kicsit (vagy nagyon).
- Meglehet, ebben neked is kulcsos szereped van, Barátom- mondom, némiképp komolyabban. Hiszen én igazán kíváncsi vagyok rá, de néha úgy érzem, falakba ütközik a próbálkozásom, hogy közelebb kerüljek hozzá. Nem hibáztatom. Biztos idő kell a bizalomhoz... És ha tartózkodik tőlem, akkor én sem vagyok tökéletes barát... Nem akarok ezen agyalni.
Odatartom a fejem, de csak megborzol egy kicsit (és igaza van, amióta rövid, belekapaszkodni, túrni sem lehet igazán jól...)
- Rendben. Idén hócsatázunk!- Ó, bár így lenne!
Elhatározzuk, hogy eltesszük magunkat holnapra, mert Sebastian szerint sok volt a pia. Én még nem érzem, hogy nagyon ütne, bár bizonytalanná válok, ahogy felállok. Azért még betámolygunk a szobába, és ledöntöm Sebastiant, aztán, amikor már egyenletesen szuszog, én is mellé bújok (egy kis kitérő után)
...
Szinte el sem alszom, már csenget is az ébresztőm. Rosszul esik a hangja. Tapogatózva nyúlok a telefon után. Kikapcsolom, de sajnos, már Sebastian is felébredt.
- Mennem kell...- motyogom, de ő hamarabb ül fel, mint én. El sem tudom mondani, mennyivel szívesebben maradnék most fekve, mint felkelni, és rohanni haza a bringáért, majd a melóba... Semmi kedvem az egészhez. Aztán csak pislogok, mint mond Sebastian. Először nem is értem, mire mondja.
- Ne jöjjek többet?- fordítom felé a fejem, és már mosolygósabb a szám, de csak a humor miatt. Ha korán reggel képes hülyeségeket beszélni, azt hiszem, jobb a helyzet, mint reméltem.
Erőt veszek magamon, és felülök, leküzdve a szédülést és hányingert, és a ... fejfájást. Újra, mintha satuban lenne a fejem, olyan szorítást érzek, és egy pillanatra össze is csikordulnak a fogaim. A rum. Biztosan másnapos vagyok, (vagy aznapos?), csak néhány órát aludtunk, kint még sötét van... és...
Felkelek. Hideg víz. ASPIRIN. A bódéban kávé. Túl fogom élni.
- Szóval, mi az ítélt? Visszajöhetek? - kérdezem, már öltözés közben. Egyenlőre felállni még nem tudtam.

A játék, a pia, vagy a kettő együttes hatására Sebastian valamelyest feloldódik, már hülyülni is képes, és nem mellesleg egészen jól elbeszélgetünk (nem csak egymás mellett). A lényeg az, hogy időnként már elneveti magát és ez ahhoz képest, ahogy az esténk kezdődött, egészen jó eredmény. De még jobban örülök annak, hogy jót beszélgetünk. Így döbbenek rá, hogy nem csak én küzdök önbizalomhiánnyal, hanem országos cimborám is. Bár legtöbbször nem mutatja, és még én sem láttam ilyennek, nem hiszem, hogy ez csak a ma estének szól. Inkább hiszem el, hogy jól tudja rejtegetni a gyengeségeit, és ez mindig is ott volt, csak én nem láttam (nem vettem észre). Nagyon lelkizni már nem lehet, nincs már abban az állapotban (és talán én se), hogy fel tudjuk fedni az élet nagy kérdéseit, köztük ölyat is, mi végre vagyunk a világon, vagy hasonló nagyságrendű kérdéseket... Ah, pedig nagyon érdekes, amit fejteget, és ezen én is rengeteget gondolkodom. Vajon mennyit mutathatok meg magamból anélkül, hogy ezzel elriasztanám magamtól az embereket, a barátaimat?
...
Nehezen ébredek, nem úgy, ahogy szoktam. Húz az ágy, húz a fejem is... Másnaposság-e vagy a szokásos marhaság, nem tudom megkülönböztetni, de rossz nagyon; de a kötelességtudat erősebb, és Sebastiant sem akarom fárasztani a nyűglődésemmel. Elfogadom a felkínált kávét, de a fürdőszobában megvámolom az Aspirin készletét (vennem kell egy csomaggal, lassan felélem a készletét)
A konyhában kávézunk, és már képes vagyok normális kommunikációra is. Látom, hogy Sebastian sem ragyog a frissességtől. Nyúzottnak tűnik, mint én, és saját szédelgésemet is a rumra fogom (hisz Sebastian is szürke, mint amilyen én vagyok).
- Aludd ki magad. Meló után én is hazamegyek aludni, de kora délután ehetnénk együtt, és ha kedved lesz, sétálhatnánk egyet... Vagy elmehetnénk valahova, nyugisan. Moziba, pl., úgyis régen voltam...
Erőt merítek a gyógyszerből, a kávéból (bár nem esik jól, legyűröm, annak tudatában, hogy segíteni fog), aztán elrobogok. (Túlzás. Inkább vonszolom magam.) Taxival megyek haza, onnan bicajjal a melóhelyre. Nem vagyok biztos benne, hogy mindent jól csinálok, bármennyire próbálok koncentrálni; szenvedés az egész. És aztán otthon... átalszom a napot. Csak este ébredek fel, az sem vígasztal, hogy panaszmentesen.

//Köszi. Ne haragudj, hogy így zártam le. Folytatjuk majd... <3//