Az élet kegyetlen. Kihagytam egy félévet az egyetemen, mert Papi beteg lett és bár mondták, hogy csak tanuljak nyugodtan, mivel So Ra is elhúzta a csíkot vissza Koreába - és igazából nekem is épp csak üzent - nem igazán láttam értelmét, hogy egyedül szenvedjek a koli szobában. És ott akartam lenni a férfi mellett, aki felnevelt, aki a nagyapám, és az apám egy személyben. Rákos lett, és olyan gyorsan vitte el, hogy pislogni sem volt időm. Meghalt. Mami teljesen összeomlott, és a nővéremmel (anyámmal) hosszú hetekig próbáltuk visszahozni az életkedvét, miközben mi is próbáltuk összekaparni magunkat, a veszteség miatt. Nem mondom, hogy könnyű volt, hogy túltettem magam rajta. De azt tudom, hogy nem akarná, hogy bánkódjak miatta, sőt, volt olyan őrült, hogy a félretett pénzét nekem adta, hogy befejezzem az egyetemet, és híres fotós legyek. Így most, hogy Mami már jobban van - a nővéremékhez költözött - visszajöttem LA-be, és mint kolibiztos szerencsére maradhatok a nyárra is a szobácskámban. Szóval, hogy visszajöttem rájöttem, hogy a diplomához - igaz az még messze van - kéne egy nyelvvizsga is, és mivel a nyelvérzékem nulla, nem árt időben elkezdeni.
A spanyol csajszimmal nem tudom mi lett, hiába hívom a föld nyelte el... na és akkor megláttam ezt a hirdetést, hogy franciát tanít ez a csávó. Rögtön felhívtam, és megkérdeztem aktuális-e még a dolog, és hogy vállalna-e. Szerencsére igent mondott, és most éppen úton vagyok hozzá.
Egy könnyed nyári ruhát vettem fel, élénk sárga, zöld és rózsaszín színekkel, fekete magassarkúval és retiküllel. A táskában van egy toll, meg egy füzet és egy szótár, amit alig tíz perce vásároltam a könyvesboltban. Kicsit izgulok, de a neten már utána néztem két-három mondatnak, és néhány óra alatt sikerült is memorizálni őket, így talán nem leszek annyira béna.
Egyébként miért a francia, ha eddig spanyolt tanultam? Egyszerű! Párizs! A divat fővárosa! És rájöttem, hogy bár imádok természetet fotózni, ott nincs akkor esélyem, hogy megismerjek csinos modell lányokat, mintha divatlapoknak, modellügynökségeknek fotózom. Szóval ezért. Muszáj megtanulnom franciául.
Megállok és szétnézek, ha minden igaz, megérkeztem az utcába, csak a megfelelő házszámot kell megkeresnem. Ez is hamar megvan. Mielőtt csengetek még gyorsan ellenőrzöm a sminkem, ami a ruhámhoz illően szintén élénk sárgás-rózsaszín. A fülbevalóimat is megigazítom, és a hajamat kisimítom a szememből. Visszadobom a tükröt a táskámba, veszek egy nagy levegőt aztán becsöngetek. Aztán ha nyílik az ajtó, akkor szépen elsorolom a betanult mondatokat - bár feltételezem, szörnyű az akcentusom, de legalább rögtön tudja, nem lesz könnyű dolga velem.
- Bonzsúr! Mösziö Sebastian? Zsö mápellö Valerie! -előre nyújtom a jobb kezem, ahogy azt ilyenkor illik, és beharapom a szám, mennyire fog kiröhögni, amilért ilyen idiótán beszélek, aztán ha beljebb enged, magyarázkodni kezdek.
- Az igazság az, hogy egy mukkot nem tudok franciául, de a spanyol csajszim eltűnt, és kell egy nyelvvizsga a diplomához, a francia meg jobban beleillik a jövőbeli terveimbe, mint a spanyol. De sajna semmi nyelvérzékem, szóval nem vagyok biztos benne, hogy nem adom fel három hét múlva, de legalább megpróbáltam. Amúgy szép ez a lakás. Egyedül élsz? - magyarázom, ahogy körbenézek, és közben kibújok a cipőimből. Nem azért mert mondta vagy ilyesmi, hanem mert az a fehér szőnyeg a nappali közepén csak úgy visít, hogy a meztelen talpammal mászkáljak rajta. Persze nem vagyok ilyen illetlen, mert már nem vagyok gyerek.
- Bocs, néha sokat beszélek, de nyugodtan lőj le, ha idegesít. Amúgy nem baj, ha tegeződünk, ugye? Nem látszol öregnek - fecsegek tovább, ennyit rólam meg az illemről. Zavarban vagyok még mindig ez egyértelmű. Nem azért mert pasi, az engem totál hidegen hagy, bár a hosszú haja kifejezetten tetszik. Na mindegy. Inkább ráharapok újra a számra, és hagyom, hogy ő is beszéljen. Már ha nem az lesz a reakció, hogy most rögtön kirak.

Csöngetnek, beengedem lenn, majd fenn (az elsőn lakom) is kinyitom az ajtót. Egy csinos fiatal lány mosolyog rám és rögtön franciául szólal meg, bár... kissé tökéletlen magánhangzókkal, de ennek ellenére széles mosolyt vált ki belőlem.
Rögtön nyúlok a kezéért, hogy csókot hintsek rá.
-Oui. Ravi de vous rencontrer Valerie! - Kacagok, üdvözöltem ahogy illik, bár nem tudom érteni fogja-e, de finoman húzom befele.
-Kérlek vedd le a cipőd, örülök hogy idetaláltál! - Mosolygok rá.
Hallgatom a kis monológját aztán, mosolygok.
-Reméljük nem unod meg, akkor bizonyára összehozzuk neked a vizsgád, sőt, hogy beszélgess kedvedre franciául! - Nekem ez a cél, hogy megszeresse, hogy használja, a papír csak formalitás.
-Igen, egyedül élek. Köszönöm! - Kedves hogy megdicséri a lakást, mutatom az utat a konyhába ahova előkészítettem neki a dolgokat.
Aztán csak nevetek megint.
-Nem is vagyok az. És nem, nem zavar, én is szeretek beszélni, megleszünk mi, ne félj. - Vigyorgok, cserfes tanítvány lesz, de legalább nem harapó fogóval kell belőle kiszednem a szavakat.
-Gyere. Foglalj helyet kérlek! - Húzom ki neki a konyhában az egyik széket, hogy betoljam finoman alá, majd leülök mellé.
-Nos Valerie, mivel a cél a nyelvvizsga elsősorban, így ha végigvettük a nyelvtant ilyen jellegű feladatokat fogunk csinálni. Szigorú tanár vagyok, ne tévesszen meg hogy folyton vigyorgok. - Vigyorgok rá most is. - És csak hogy jobban megijesszelek, franciául fogok hozzád folyamatosan beszélni. Eleinte nem fogod érteni, ezért fordítom is, de szép lassan ezt a jó szokásom el fogom hagyni. - Mondom gonosz mosollyal. - Je comprends? - Figyelem a reakcióit, van aki kifejezetten ezen a ponton akarja feladni, pedig semmi durva nincs a dologban, csak hogy hozzászokik hogy francia nyelven szólnak hozzá, nem angolul.

Mosolyog és valamit franciául hablatyol, aminek ha jól hiszem olyasmi jelentése kéne, legyen, hogy örül vagy isten hozott, a lényeg, hogy arra válaszol, amit mondtam. Az Oui-t értem meg a nevem, a kézcsókon, meg meglepődöm, de tulajdonképpen tetszik. Ilyen pasival se sokszor találkozom, de ha mindig ilyen figyelmes lesz, esetleg lehet a gyerekeim apja. Hupsz, hogy messzire szaladtam gondolatban? Na mindegy. Inkább fecserészek magamról, meg a nem létező nyelvtudásomról. Közben pedig, leveszem a cipőmet, amúgy levettem volna, hát ott az a szőnyeg! Kár hogy a konyhába irányít, de egyszer akkor is kipróbálom a szőnyeget.
- Azzal nem lesz gond, én szívesen beszélek, csak érteni nem fog senki sem - felelem könnyedén, mert tisztában vagyok vele, hogy mire vagyok képes, meg mire nem. De talán ha nagyon jól tanít, meg nagyon ráfekszem, akkor összejön. Még szerencse, hogy itt az egész nyár, meg az első félév felesleges tantárgyak nélkül, lesz időm erre, meg a munkára koncentrálni.
- Nincs mit! - nézelődöm tovább, és eldöntöm, ha gazdag leszek én is valami hasonló lakásban fogok élni, csak mert megtehetem és a gettóhoz képest ez óriási luxus. És persze Maminak, meg nővéreméknek is veszek egy-egy házat majd! Ah, kell nekem ez a francia nyelv. Nagyon! Szerencsére nem zavarja a stílusom - egyelőre - és megegyezünk abban is, hogy nem formáliskodunk. Attól a falra tudok mászni, amikor nálam alig pár évvel idősebbek azt gondolják, mert nekik már papírjuk van valamiről ők a világ közepe. Semmivel sem jobbak, csak szerencsésebbek voltak, na bumm. De ez a Sebastian jó fej, egyre jobban bírom.
- Merszi - mondom, ahogy helyet foglalok a széken és betolja alattam. Még szimpibb. Én meg tudok egy újabb francia szót, nagyon elégedett vagyok. Figyelek rá nagyon, közben előveszem a füzetem, meg a tollam. Puccos, csicsás, meg "fluffy", abszolút nem rajongtam régen az ilyen cuccokért, de most úgy megtetszett, és gondoltam jobb ha ilyesmibe írok, talán több kedvem van kinyitni, ha tanulni kell. Teljesen logikus. A tollam végén a kis szőrös cukiság, meg a ráadás, annyira jó az arcom birizgálni vele, hogy eszméletlen. Nem, nem vagyok hülye szőke, még ha most hajaz is valami ilyenre a hajszínem. Egyszerűen csak ha már nincs más, aki kényeztessen megoldom én.
Bőszen bólogatok. Nyelvtan, feladatok, gyakorlás. Undorítóan hangzik, de legyen. Elvégre a vizsgához ez kell, nekem meg a vizsga, nincs sok választás.
Az hogy franciául beszél majd, kicsit ijesztő, de ha az elején még fordít talán nem lesz baj. Remélem. Kérdés: mennyi idő az az "elején". De ezt majd később kérdezem meg.
- Úji? - olyan ez mint valami malacröfögés, és muszáj nevetnem magamon, ahogy kimondom. De esküszöm nekem így hangzik az "igen" franciául - Mármint, hogy értem-e? Ugye? Igen...
Amit eddig mondott az világos, de hogy a többi az lesz-e? Na mindegy.
- Most rögtön belevágunk? - érdeklődöm, mert ha igen, akkor kinyitom a főzetkémet, és mehet a móka. Vagy nem is tudom... Aztán még egyeztetnem kell vele, hogy heti hányszor jövök, meg mennyi időre, és hogy mennyit is perkálok majd neki mindezért. De egyelőre nem akarom ezzel rontani a hangulatom. Szóval figyelek, mi a következő lépés.

-Elintézzük közösen hogy értsék is! - Kacagok fel, menni fog az, én teljesen bizakodó alkat vagyok.
Mosolygok mikor köszönömöt mond franciául, szerintem tökéletes tanítvány lesz, a lelkesedés és a bátorság hogy használja amit tud ütős kombó, örülök hogy igent mondtam neki.
Látom ahogy előveszi a bolyhos kis tollát meg az édi-bédi füzetét, huncutabb lesz a mosolyom. Tipikus csajszit fogtam ki, legalábbis elsőre ez a benyomásom, de nem zavar. Szórakoztat, vidáman is ecsetelem neki hogy amúgy vannak elvárásaim, ha nem is gondolná.
Felkacagok ezen a fura igenen, csücsöríteném a szám hogy hogy is mondják ezt, de belenevetek, basszus. Na mindegy, komolyságot erőltetek magamra.
-Nagyon helyes, nem lesz itt gond, remekül megy már most is. Csak... kérlek, formáld az ajkaid, mikor azt mondod igen. Oui... - Mondom túlzó mód artikulálva, de kezemmel is mutatom hogy könnyedebben mondja.
-Igen, lássad kit kértél meg hogy tanítson... Lehet fél óra múlva visszasírod a spanyol tanárod és dacból spanyolul küldesz el temperamentumos szavakkal Afrikába, vagy bárhova máshova. - Vigyorgok. Nem hiszem, de az esély mindig fenn áll. - Ez úgy is csak egy bemutatkozó óra. - Ezért nem szoktam pénzt kérni.
-Nah, könnyed témákkal kezdünk, szokjad hogy mi vár rád kedves Valerie! Próbáld visszamondani amit mondok, csak értelemszerűen magadra értve! - Mosolygok, majd belevágok franciául.
-Sebastian Drayton vagyok. - Teszem a kezem a mellkasomra, kap egy kis activityt mellé gratisba. - Cachanban születtem, Franciaországban, most Amerikában élek, Los Angelesben. - Először mintha egy csecsemőt ringatnék, értse hogy ott születtem, majd mutogatok hogy "itt". Így már tudja hogy van Amerika franciául, és lényegében mindent ami kell neki. Kivéve ha más országban született, akkor segítek neki. Tagoltan, lassan, artikulálva ejtem a szavakat, hogy könnyebben visszamondhassa, minden mondat után várva, hogy ő is megszólaljon.

- Ha ezt eléred, te vagy a legjobb tanár a világon! - kacsintok rá, és egyre jobban érzem magam. A kezdeti idegességem, hogy mennyire égő lesz ez az egész, messzire szál, és egyre biztosabb vagyok abban, hogyha nem is lesz jó a nyelvtudásom, legalább nem fogom magam rosszul érezni. De talán csak rám ragad valami. Épp ezért tudom, teljesen nyugodtan kimondani, hogy köszönöm, amolyan franciásan. Nem tökéletes tudom én, de alapvetően sikernek könyvelem el, hogy ő ért, én meg ma először beszélek franciául életemben.
Helyet foglalok, kipakolok, figyelek, bólogatok, próbálok megjegyezni mindent aztán válaszolni is, na ez már nem megy olyan jól, de kapom is rögtön az instrukciókat, úgyhogy figyelek nagyon, és neki futok újra.
- Úi... Ouji... Oui? - mondogatom, előbb utóbb csak sikerül valami hasonlót, de aztán megint elnevetem magam - Nem, nem ez így jó, csak nehogy megund a tempót. Ha így haladok három óra múlva is ezt az egy szót gyakorlom. Oui, oui, úji... ah... - elhúzom a szám, koppintok a körmömmel az asztalon, aztán megpróbálom újra - Oui.
Tényleg nem lesz könnyű, de majd igyekszem.
- Amúgy spanyolul is csak enni-inni és aludni tudok, szóval nem kell tartanod tőle, hogy spanyolul küldelek el melegebb éghajlatra. Erre csak angolul vagyok képes, de esetleg megtaníthatnál pár káromkodást franciául - felelem aztán vetem fel, csak úgy mellesleg, tök vicces lehet, franciául szitkozódni, valahogy nem tudom elképzelni, de talán egyszer összejön az is. Addig viszont figyelek, mi jön most. És... Basszus. Activitiyt játszunk? Pislogok nagyokat, a szám elé kapom a kezem, hogy ne röhögjek megint, mert ez így nagyon poén.
- Khm... Elmondanád újra, a nevedig értettem - kérem szépen, aztán ha elismétli, akkor az első részt felfogva válaszolok is - Áh! Valerie Hunt vadjok - kérdőn pislogok, hogy ezt akart-e hallani, illetve, hogy jó volt-e aztán figyelek tovább, de ezt esküszöm nem értem.
- Máris gyereket akarsz? Nincs túl korán még ehhez? - kérdezek röhögve, biztos nem ezt akarta mondani, ez az én gondolatom volt pár perce, de szigorúan csak a gének miatt... Nagyon röhögök.
- Bocsi! Bocsi! - próbálok mentegetőzni, és leborulok az asztalra, hogy úgy nevessek tovább magamon. Csúcs vagyok megint. És csodálkozom, hogy nem tudok egy másik nyelven sem beszélni...

-Ugyan ugyan! Csak figyelni fogok rád, ennyi. - Nevetek, dehogy leszek a legjobb ettől. Ez lenne az alap nem?
Aztán gyakoroltatom vele a oui kiejtését, megmosolygom, amikor javul bőszen bólogatok, a végére csak belejön.
-Türelmes típus vagyok. És az kell hogy órára órára többet tudj, gyakorolj, ez a szíve. É nem tudlak megtanítani franciául, csak segíthetek abban, hogy használd. Neked kell megtanulnod. - Kuncogok. - Jó lesz ez. Sokat hallgass franciát, de olyat amihez szöveg van. Következő órán ha jössz már ha jössz, adok mindenféle anyagot amivel tudsz gyakorolni. Idővel természetesen jön majd. - Mosolygok, ugyan, nem olyan egyszerű más nyelvet tanulni.
-Megtaníthatom, de az olyan lágyan hangzik, hogy nem hiszik el hogy káromkodsz! Ahogy a Mátrixban is elhangzott, ha láttad. - Kuncogok.
Kuncogok, bólogatok, megismétlem neki lassan, tagoltan. Mosolygok, bólogatok, a kiejtés nem tökély, de arra még ráérünk, előbb szokja.
Aztán felröhögök, törlöm a szemem, látom ő is kibukott, jó, ez jó lesz!
-Nem, nem, gyönyörű vagy és szimpatikus, de nem akarok még gyereket. Ahhh... - Sóhajtom nevetve. - Csak arra utaltam ott születtem. Inkább ne mutogassak, másoknak segít, lehet te elkalandozol tőle! Csak a szex, csak a szex!- Nevetek, ez marha jó, nevetve tanul meg franciául engem nem zavarna.
-Ah, de komolyan, ha gondolod csak írom, de sok vizuális típus tanítványom volt, akik állították könnyebb volt így. De ahogy akarod, igazodom! - Nevetek, de már csitulok.
-Szóval? Mit szeretnél? - Kérdezem franciául, csak hogy szokja, bár vigyorgok.

- Oké - ráhagyom. Szerintem ez nem ilyen egyszerű, bár sosem tanítottam még nyelvet, nem is fogok, biztos nem menne sokra a tanítványom. Na de nem gond. Figyelek tovább, igaz, amit mond, bólogatok is csak egy kicsit szólok közbe.
- Tudod ez okés, nem gond, tudok én tanulni, de a nyelvek eddig nem akartak belemenni a fejembe, és amikor négy óra után sem tudok egy szót sem, abból, amit addig olvastam, valahogy elegem lesz - lebiggyesztem a számat, mert ez tényleg szomorú. Ezért is volt nehéz a spanyol is. De aztán újra mosolyra húzom a szám, nem áll nekem jól ez a bánatos fej, tudom jól - Rendben, az jó lesz. Zenéd is van? Valami jó kis francia... - érdeklődöm, mert én imádom a zenét, és talán egy dalt előbb megjegyzek mint ha csak pofáznak érthetetlen nyelven. Még ha a cél az lenne, hogy értsem is, egy idő után. Nagyon nehéz lesz, már érzem, de nem adom még fel.
- Az francia volt? - kérdezek vissza, mert ezt nem tudtam - máris tanultam valami újat! De szerintem ez nagyon hasznos... Ha valakit úgy akarok elküldeni...
Nem fejezem be, csak lesütöm a szemem, majd körbe pislogok, és próbálok komolyan figyelni rá. Az első mondat, miután elismétli még sikerül is, úgy ahogy. Legalábbis a reakcióiból ezt veszem ki. A másodiknál viszont nem bírom ki, mert akkora baromság jut eszembe róla, az pedig, hogy ezt ki is mondom... Szakadok a röhögéstől.
- Köszi - nevetek tovább, ahogy bókol, de még mindig a kezem a szám előtt, hogy elfojtsam, aztán amikor sikerül legyezni kezdem magam, mert a nevetéstől bizony kimelegedtem. Hallgatom, ahogy magyaráz, és megvilágosodom.
- Nem kalandoztam el, de a születéshez valami fájdalmas arcot kéne vágnod, és minimum úgy csinálni, mint aki mindjárt beszar... khm... mármint... nekem a születésről ilyen kép van a fejembe. A nővérem szült és... ah... tök ijesztő volt! - próbálom magyarázni, aztán mond valamit, amiből csak egy szót értek.- Szex?
Pislogok rá kérdőn, mi van a szexel? Ez érdekel. Na nem azért, amiért esetleg gondolná. De a szex egy jó téma. Aztán tovább magyaráz, és még jobban értem, csak azt nem értem, a többi tanítványa ezt hogy értette születésnek. Na mindegy.
- Abszolút vizuális vagyok. Gyereket ringattál a kezedben... Mit szólnál a fényképekhez?- érdeklődöm, felhúzott szemöldökkel - Fotós vagyok, szerintem fényképekkel működne.
Egészen megnyugodtam már, így ezt az eddigieknél komolyabban közlöm. Persze a műkörmeimmel, az extrém cuccaimmal biztos nem látszom annak, de ettől még jó vagyok. Sőt! De ezt persze neki nem kell tudnia.
- Szóval, hogy van ez a születtem dolog? - kérdezek vissza, csakhogy visszatereljem a témát a nyelvórára, még mielőtt nagyon másról szólna a nap. Félreértés ne essék, az sem zavarna, kellemes társaság eddig. De a látszattal ellentétben, elég határozott tudok lenni. És egyre jobban hajlok afelé, hogy megtanulom ezt a nyelvet, legalább annyira, hogy ne adjanak el két kecskéért.

-Ezért fogunk sokat beszélgetni. Rákényszerülsz hogy megérts és hogy használd. Élővé válik a nyelv, nem csak egy kupac szó lesz a szótárban. - Mosolygok rá biztatóan.
-Van mindenféle francia számom. De nem tudom mit szeretsz, mit hallgatsz meg. De gyakorlásnak az kissé nehezebb, onnan a szókincsed bővítheted inkább. - mosolygok, mert a kiejtést onnan nehezebb kihallani.
Felnevetek.
-Igen, mikor közli olyan mintha selyemmel törölnék ki az ember fenekét. - Mosolygok, nem értem pontosan mire mondja, de ez benne volt. Azt hiszem a második részben.
-Majd jutalmul mindig tanítok valamit, ha ügyes leszel. - Kacsintok rá.
Aztán belevágunk de a második mondatnál már szakadunk, és csak ragozza eszem megáll.
-Ha én elkezdek szülést imitálni tuti azt hiszed szorulásom van, hát én nehezen nyomok ki magamból egy gyereket! - Kacagok, ilyen nincs. - Igazán? Ott voltál? - Lepődöm meg, komolyan kérdezem, de még vigyorgok.
-Igen, hogy mindig csak az a téma! - Kacagok, a lényeget érette jól van.
-Hmmm... jó... lehet szó róla. A képekről való beszéd is fejleszt. - Muszáj tanár fejjel gondolkodnom, bár Valerievel ez nehezebb, jól szórakozom. - Mondjuk kevés képem van de van pár újságom. Következő órára majd így csinálom. Bár várj... - Állok fel és idehozom a képet a polcról, amin a családommal vagyok.
Közben elismétlem neki az előző mondatot, de angolul is mondom.
Ha el tudta ismételni és be tudta helyettesíteni magára a megfelelő szavakat akkor felfordítom a képet.
-Nah, ez itt Berlin, Németország. Az Alexander tér. Ő az édesapám. Ő az édesanyám. Ő az öcsém. Ez vagyok én. Ez az én családom. - Mutogatok a képen, majd mosolygok rá, érdekel így tényleg jobban megy-e neki. Közben érezheti hogy bizony bekúsznak a látótérbe a nemek rendesen, mindjárt leírom neki táblázatba, hogy is vannak a személyes névmások a franciánál.

Tetszik nagyon a stílusa, és ettől a lelkesedésem is nő, szerintem nem lesz gond a nyelvtanulás, a motiváció már meg van. Pedig pasi. Vagy pont azért? Nos a lényeg, hogy nem fogja elvonni a figyelmem. Most is figyelek és bólogatok. Remélem igaza lesz.
- Az is fontos! - kacsintok rá, sőt, semmire nem megyek a nyelvtannal, ha nem tudom a szavakat, szóval zenét nekem! - Valami jó popos-bulizós kéne...
Kicsit elábrándozok aztán eszembe jut volt nem rég egy francia szám az tetszett, csak nem tudom mi volt... Összehúzom a szemöldököm, aztán rájövök, hogyha eszembe jut sem tudom kimondani...
- Meg most volt egy, igaz ez nem bulizós, de tetszett. El tudom dúdolni - nevetek picit, aztán dúdolni kezdem a dalt. Persze sokat veszít így a szépségéből, de talán felismeri, ha meg nem, akkor legközelebbre előkerítem valahogy.
Filmek terén is művelődök, lehet majd abból is kéne franciákat néznem... Bár ahhoz előbb el kéne jutni egy szintre, mert egyelőre a pantomimból is többet értek. Vagy nem. Elvégre Sebastiant is félreértem a szülés kapcsán, így már biztos úszik mára a jutalom káromkodásom. Ha nem szakadnék a röhögéstől a saját hülyeségem miatt, talán bánkódnék is, hogy nem tanulhatok trágár szavakat, de szerencsére túl jól szórakozom.
Szakadok és csak rá tesz egy lapáttal, hogy a szorulást emlegeti, meg hogy ő nem nyom ki magából egy gyereket. Az oldalamra teszem a kezem, a fejem a pultra hajtom úgy rázkódom tovább a nevetéstől. Nagyon kész vagyok, és még el sem kezdtük. Aztán valahogy csak sikerül lenyugodni.
A nővéremmel kapcsolatban bólintok.
- Nyári szünet volt a szüleink meg a férje dolgoztak, ő meg nálunk volt, hogy vigyázzunk egymásra. Mire a többiek beértek a kórházba már meg is volt az unokaöcsém - S bár én erre nem szívesen emlékszem vissza, hiszen 12 évesen senki sem vágyik ilyesmire, azért büszke vagyok a kiskrapekra szóval vigyorgok.
A szex a téma. Hmm-hmm, ezen már csak somolygok, nem lenne az a téma sem ellenemre, biztos van valami jó kis magazinja pucér csajokkal, akikről beszélgethetnénk órákon át, de inkább nem gondolok erre. Ha megint röhögni kezdenék, az már halálos lenne. De szerencsére úgy látszik az ötletem tetszik neki, mert rögtön felveti, hogy majd szerez képeket.
- Hozhatok én is - ajánlkozom, elvégre nekem biztos, hogy több van, és ha elmondja milyen témát veszünk tudok hozzá válogatni. Na de, ez még a jövő zenéje. Feláll, és a polchoz sétál, közben meg elismétli, amit korábban mondott.
- Cachan a hely? - kérdezem és ha rábólint akkor megpróbálkozom én is - Los Angelesben szüléttem.
Várom a jóváhagyást aztán a képre pillantok, amivel visszatér. Nem nehéz kitalálni, hogy a családja van rajta. Azt viszont, hogy miről hablatyol nem igazán értem. Ha tippelnem kéne valamit a helyszínről magyaráz, de ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Amikor az egyes emberekre mutat rá, az már lényegesen könnyebb.
- Apa... anya... tesó... te... család? - motyogom halkan, magamnak, de persze már nem emlékszem, hogy mit mondott. Felpillantok rá, és mivel mosolyog, elkönyvelem, hogy ezt értettem, nem lesz itt több félreértés. Aztán a füzetembe kezd írni, én meg sajnálom, hogy nincs nálam a fényképezőgép, mert nagyon szép látvány a puha füzetemmel, meg a csicsa tollammal. Ez az én arcomra csal mosolyt, miközben közelebb hajolok, hogy meglessem mit firkál.
- Ezt azért ha lehet angolul magyarázd el - kérem, mert a szavak, amik megjelennek a füzetemben, akár kínaiak is lehetnének. Egyáltalán nem értem őket.

-Hmm, jól van, szóval pezsgő pop válogatás! Szerzek! - Miért ne? Én is szeretem.
Eszébe jut egy, mintha hallottam volna a rádióban...
-Ismerem, azaz hallottam... Nah majd utána nézek neked, mert én sem tudom az előadót se. - Mondom kínosabb mosollyal, de nem ismerhetek mindenkit. Akkor zenész lennék, vagy talán akkor sem menne? Ki tudhatja széles körben ezeket? Mindegy, elkalandoztam.
Belekezdenéééénk, de hát inkább kiröhögjük az értelmet magunkból és lassan azon nevetek ő hogy nevet. Ördögi kör, ha ő is hasonlóan van. De csitulunk, talán tanul is valamit nem csak rekeszizomláza lesz.
-Azta... pedig ahhoz nagyon nagy lélekjelenlét kell! Gratulálok! - Én nem tudom mit csinálnék. Pánikolnék. Vagy nem... nem tudom. De mivel Henry ritkán fog gyereket szülni, ilyentől legalább nála nem kell tartanom.
-Jó, ketten együtt elég lesz bármilyen témához. - Bólintok egy mélyet, hogy hozzon, hozzon, jó lesz az.
-Igen, ne haragudj. - Sokan nem ismerik, kiment a fejemből annyit nevettem.
-Remek! - Mondom ahogy visszaérek, a kiejtés is jobb volt, repes a szívem.
-Igen. Nagyon jó! Ő az öcsém. A testvért is mondom neked. - Arra más szó van ugyebár.
Na igen, mikor írok nem érdekel hogy milyen fluffys a toll és a füzet és hogy roppant férfias vagyok vele, csak írok. Az írásom meg lett szavazva, hogy olvasható, alapjába véve nyomtatott de néhol folyó írás szerűen cirkalmasabb, ahogy átvezetem az egyik betűt a másikba.
-Nem szereted a kihívást? - Vigyorgok rá, de angolul magyarázom, úgy is akartam. A kiejtésekre is mondok hasonló angol hangzást, ha nehezebb lenne. De a füzetbe angolul is írok, nem kell tartania attól hogy mire hazaér szótáraznia kelljen.
De mivel ezeket tudja meg felírtam még pár rokon nevét is, kedvére válogathat.
-Elmeséled milyen családtagjaid vannak? Van egy nővérem, például. - Mutatok a szólistában a nővér szóra, hogy ezt mondtam.
-Nah, van még téma amihez nem kell kép, az a lakás, bútorok. Vagy fogd fel háromd-s képnek. - Kacsintok rá és felállok.
-Ez a konyha. - Mutatok körbe. - Az a nappali. - Sétálok át. Majd mutatok az egyik helyiségre a lakás bal sarkába. - Ott a fürdő. - Úgy csinálok mintha kezet mosnék, de elvigyorodom és beleborzolok a hajamba, meg úgy teszek mintha fürdenék. Vajon ezt is félreérti. - Nem, nem viszketőpor és bogarak vannak ott! - Kacagok fel, ha van kedve jöjjön, nézzen szét, ahogy sejtem ő sem szeret sokat ülni, interaktív óra lesz. - Ez a háló. - Nyitok be, nem titok, bár semmi buja nincs a tekintetemben, nem kell félreérteni. Még. És tényleg franciaágy van, szemben szekrénysorral, ha akar bemehet bár gondolom nem fog. - Ez meg... nos.. - Ezen agyalok igazából, a kis beugróról, hogy az most mi. - Dolgozó és edző szoba. - Ezt elismétlem angolul is, nem aktivityzek.
-Nálad milyen a lakás? Ha leírod, elmondom és visszamondod. - Mosolygok rá, közben megyek vissza a nappalin a konyhába. Irkálni akarok neki.

Virul a fejem, kapok majd egy adag francia zenét. Kíváncsi vagy már most, és az sem zavar, ha egy szót sem fogok belőle érteni. Viszont az biztos, hogy nagy lesz az öröm, amikor végre valamit megértek. Szóval jöhet bármi, nem kell aggódnia.
A dal, amit dúdolok, neki sincs meg. Mármint előadó és cím tekintetében. Az mondjuk már jó, hogy hallotta, így talán ha megint hallja, ő könnyebben rá tud keresni mint én. Mert ugye, én max fonetikusan írnék le szavakat, azzal meg nem mennék sokra.
Végül aztán belekezdünk, és rögtön az elején nagyon félreértem. Jót röhögök rajta, aztán valamivel komolyabb témára terelődik a szó.
- Nem tudom, nem igazán emlékszem rá, hogy mit csináltam, csak a nővérem szavaira tudok hivatkozni... - zavartan megkaparom a fülem, meg a fülbevalómmal kezdek játszani. Jobb ha ugrunk témát illetően. Megegyezünk, hogy fényképekkel dolgozunk majd, és én biztos vagyok benne, hogy ez menni fog, és ezzel a kedvem is újfent megjön - nem mintha olyan nagyon elment volna, de jobban tudok koncentrálni -, hogy folytassuk. Sikerül jól elmondanom a mondatot, és nagyon elégedett vagyok magammal. Mostanra már egész biztos, hogy letörölhetetlen a vigyor a képemen.
Hoz egy képet, amin egyértelműen a családja van, és ahogy előre megjósoltam ezzel a módszerrel nagyon könnyedén értem. Bólogatok figyelek, aztán nézem, ahogy a füzetembe kezd írni. Legközelebb hozok fényképezőgépet, hogy megörökítsem ezt a látványt. Tuti kaszálnék vele. De persze, nem szabad elkalandoznom odafigyelek, amit mond.
- Nagyon szeretem őket, csak nem szeretném, ha felesleges röhögésekkel menne el az idő, ahelyett, hogy megértem, miről beszélsz - felelem csevegő hangon, utalva a korábbi incidensre, mert lássuk be, ha megint valami hasonlót vennék ki a magyarázatából akkor valószínűleg lemondhatnánk arról, hogy én ma bármit is megtanulok. Persze angolul magyaráz és én azt hiszem értem is, de nem teljesen.
- Az előbb szerintem nem így mondtad... - nézek rá bizonytalanul, mert valamit a nővérről mondott, de nem pont így. Viszont előkapom a telefonom, mert abban vannak képek a családomról. Vagyis... Mamáról és a nővéremről, meg a férjéről és a gyerekeiről.
Ha elmondja, amit tudnom kell, akkor megpróbálom.
- Ő a Mamám. Ő a nővérem - mutatom meg a fényképeket és remélem, hogy jól mondtam. Aztán megmutatom a nővéremet a családjával, és kérdőn pislogok rá, mi a férj, meg a gyerekek?
Ugrunk a következő témára, és tetszik, ahogy felvezeti.
- Oké - nevetek, és mondom utána szép sorban a helyiségeket - Éz a konha. Áz a napalli - és ezzel ki is használom a lehetőséget: rámászom a szőnyegre. A lábujjaimat beletúrom a puha anyagba. Majdnem megfeledkezem magamról, de igen, pont olyan jó, mint amilyennek elképzeltem!
- Ot á fördő? - figyelem, és ezt most értem, hogy fürdőszoba, de azért jót röhögök az elképzelésén.
- Nem is gondoltam, hogy az... De azért furcsa, hogy ruhában fürdesz - kacsintok rá, és nevetek tovább. Istenem, tök félreérthető dolgokat mondok neki. Na nem baj, ha eddig nem vette komolyan ezután sem fogja. Biztos van barátnője, az ilyen pasiknak mindig van.
Aztán a hálószobába nyit be, én meg körbepislantok, és elbizonytalanodom, talán még sincs barátnője... De mindegy is.
- Éz a hálló - az utolsó viszont túl bonyolult, hiába mondja el angolul. Értem én, csak amit franciául makogott, na az volt olyan, hogy kizárt, hogy megismételjem. De talán nem baj. Visszasétálunk a korábbi helyünkre közben pedig az én lakásomról kérdez, ezen elmosolyodom.
- Kolis vagyok. Három ágy, a három lánynak, mindegyikhez egy szekrény, egy íróasztal. Van egy pici konyhablokk meg egy fürdő. Nem nagy szám - felelem, de azért várom, hogy ebből mit hozunk össze. Egész biztos nem lesz könnyű. Nekem legalábbis.

-Húha... - Akkor vagy kicsi volt vagy olyan szinten bezombult, hogy robot mód tette amit mondtak. Vigyorgok az utóbbi eshetőségen, de mivel úgy érzem és látom feszélyezi a dolog nem kérdezem meg.
Lesz egy kis sikerélménye később, ennek nagyon örülök, ez elengedhetetlen. Minél inkább magáénak érzi a nyelvet annál többet fog foglalkozni vele, ami mindkettőnknek jó.
Leírom neki a dolgokat, hogy jobban megmaradjon és tudjon mit alapnak használni, nem tudom beazonosítani hogy most rajtam vigyorog ennyire mennyire "édes" vagyok a tollával vagy az előzőeken vidorkodik.
-Ennek örülök, de a kihívás része úgy is a megtanulás lesz, nem a magyarázat maga. - mosolygok rá, remélem sokszor ismétli majd, akkor könnyebben rögzül.
-Igen, mert akkor rámutatva mondtam hogy Ő az öcsém. De te most nem mutogatsz, hanem közölni fogod, hogy Van valakid. - Mosolygok rá, figyel, ez jó hír. De előkapja a telefont, megcáfolni látszik a mutogatás elméletem előbbről, mégis csak fog. Elvigyorodom, oké, akkor viszont a személyes névmásokat is gyakorolhatja, mondom is mit nézzen, hogy mondja majd.
Bólogatok, egészen meghittnek érzem hogy fényképeket nézegetünk, mikor tanácstalan felírok még jó pár rokoni viszont neki, hogy folytathassa.
Ahogy elnézem tetszik neki a kis rögtönzött idegen vezetés, bár a kiejtésén mosolygok, megismétlem neki, de hüvelykujjammal jelzem, hogy jó lesz az.
Látom aztán hogy a szőnyeg elvarázsolja, eltakarom a szám és odamegyek.
-Ez egy szőnyeg. - Vigyorgok rá és rámutatok a szőnyegre. - Tetszik?
-Fürdő. - Mondom neki újra vigyorogva, főleg hogy értette de azért nevet. A megjegyzésére pajkosabb lesz a mosolyom. - A testrészeket később tanuljuk, majd akkor vetkőzöm! - Kacsintok vissza, az még szép lesz ha úgy szeretné tanulni. Nem tanulás lenne belőle, azt hiszem...
-Tök jó, ügyes vagy! - Nem tökéletes, de nem is ez a cél, egész jól visszamondta elsőre. Én teljesen elégedett vagyok. Arra meg csak legyintek, hogy a másik kettő bonyolult, nem is alap szobák, nem fontos annyira.
-Óh, az tök buli. Na figyelj! - Vigyorgok, kezemmel támasztom nyújtott karokkal a széket, még jól esik kicsit állni, aztán majd írok neki.
-Én kollégiumban lakok. Két lány lakik velem. Három ágy van. Három szekrény. Három asztal. A konyha kicsi. Van egy fürdő. - Ezeket így mondom, angolul előtte, hogy jobban megértse, majd felírom neki a számokat és a szavakat a füzetébe.
-Szeretsz ott lakni? - Kérdezem meg és aszerint mondom franciául vissza hogy szeretek vagy nem szeretek ott lakni, mosolyogva persze.
-Kijössz a szobatársaiddal? - Ezt csak úgy a magam kedvére kérdezem.

Szerencsére túl lendülünk a nővérem és a szülés témán. Nem igazán tudnék róla beszélni, na meg egyébként sem hiszem, hogy ez a franciaórához kapcsolódna. Vissza is térünk a témához, és eddig meglepően jó vagyok. Persze nem kéne magam elbízni elvégre még nagyon alapokat tanulunk, de egy biztos alap sosem árt. Figyelek a magyarázatra is, ez nagyon fontos.
- De ahhoz, hogy meg tudjam tanulni, értenem kell! - elvégre máshogy nem lehetne. Szóval figyelek, és szerintem értem, ezért is kérdezek vissza.
- Áh! Oké. De van képem! - vigyorgok rá és veszem is elő a telefonomat, hogy aztán megmutassam a családomról a képeket. Felírja még azokat a szavakat, amiket nem tudok én pedig továbbra is elégedetten és vidáman mutogatom ki-kicsoda. Hamar eljutunk a végére, s lépünk tovább az újabb szavakra: a lakás részeire. Legalábbis annak saccolom, reményeim szerint jól.
Követem őt és mondok utána mindent, legjobb tudásom szerint. A szőnyegnél viszont elidőzöm s hiába próbálom gyorsan és észrevétlenül rajtakap.
- Ez egy szőnyeg - ismétlem utána aztán a kérdésére is válaszolok - Igen! Nagyon! - az első szót még franciául utóbbit viszont már csak angolul tudom. S ha már így bevallottam még egy picit élvezkedem rajta. Eszméletlen jó lehet rajta feküdni!
- Fűrdő - próbálom újra kicsit másképp, ahogy ismétlünk, aztán nagyot nevetek, ahogy a viccemre reagál. A kezem is a szám elé kapom, próbálom csillapítani. - Oké - nyögöm ki nagy nehezen, mert azért azt megnézném, hogy sztriptízelne nekem, ha épp a testrészeket tanulnánk. Komolyan a végén lesz egy pasi, aki beindít bennem valamit. Legalábbis akkor, ha abban is olyan, mint a hülyéskedésben.
Végzünk a lakás részeivel így visszasétálunk a konyhába, hogy gyorsan lejegyezhessük, amit eddig elmondott. Az igazság az, hogy a szőnyegen és a fürdőn kívül egyik szóra sem emlékszem már. De ha felírja talán el fogom tudni mondani őket újra. Igaz, írás alapján nem éppen egyszerű. Tökre nem látom a logikát abban, hogyan ejtik ki az egyes szavakat. S mivel a saját lakásomról kérdez bevallom,hogy kolis vagyok. Rögtön el is mondja az ehhez kellő szavakat is, én pedig nagyon figyelek, hogy szépen utána tudjam mondani:
- Én kollégiumbán lákok. Két lány lákik vélem. Három ád ván. Három szegrén. Három ásztal. A konha kicsi. Van egy fürdő - próbálkozom de nem az igazi még. Én is hallom, csak éppenséggel az nem világos, hogyan kéne máshogy mondanom, hogy úgy hangozzon, mint amit ő mondott.
- Passz. Idén új szobatársaim lesznek... - felelem és megvonom a vállam. So Ra visszament Koreába, April pedig az ország másik végében van. Elképzelésem sincs, milyenek lesznek a lányok. - De biztos jó lesz!

-Persze, de addig magyarázom, míg meg nem érted, ezért vagyok. - Mosolygok rá, ezért jött hozzám, hogy elmagyarázzam és megértse ami a nyelvtankönyvekben van.
Vigyorgok hogy van képe, lelkesen mutogat is, nekem pedig tetszik, hogy ekképp ismerjük meg egymást és még tanul is. Teljesen jó. A lakást mutogatom ezen felbuzdulva, amúgy sem rejtegetek semmit. Közben kiderül, hogy a szőnyegem nagyon bejön neki, nevetek rajta halkan egy sort.
-Én is szeretem. - Mosolygok, hagyom hogy élvezkedjen rajta, mindenki szereti, még ülni is rajta. Legalábbis Josh szerintem jobban szereti mint a kanapém, mindig a földön találom, hogy ott ücsörög.
Mutogatom tovább a szobákat, erre kilyukadunk ott, hogy az emberi testet is lehetne így tanulni, legalábbis én nem vagyok szégyenlős, lehetek élő baba. Ahogy elnézem ő sem bánná, hát vigyorgok tovább, bár továbbra is azt állítom, egy szó nem maradna meg neki úgy mert elkéjelegnénk az órát. Na nem mintha baj lenne persze... khm. De lehet csak szétröhögnénk a fejünk, igazából rossz opció nincs, tiszta jó.
De csak visszaülünk, jegyzetelek, látom nagyon nézi hogy írom le, megkérdem fonetikusan is odaírjam-e egyelőre a szavakat. Ha kéri, akkor leírom ejtés szerint is. Igaz, azon némileg gondolkodnom kell és motyogom magamnak a szót, ami vicces, egy-kettőbe bele is nevetek.
Mikor visszamondja a koleszos dolgokat szélesen mosolygok, mert érteni amit mond, de van egy bája a kiejtésének és nekem nagyon tetszik. Meg is dicsérem, hogy elsőre teljesen jó.
-Óh. Hát nem baj, legalább ismerkedsz. Szerintem is, majd mesélsz milyenek és tanulunk egy csomó jó kis francia szót! - Vigyorgok, a belső és külső tulajdonságokat így lesz mihez kötnie, jó lesz az!
Aztán még elmagyarázok neki pár alap nyelvtani dolgot, de le is telik az egy óra. Meglepően hamar elment, de ez köszönhető a jó hangulatnak amit Valerie teremt. Rég nevettem ennyit órán, pedig imádok tanítani!
Szóval megköszönöm hogy eljött, meg remélem tetszett neki annyira az óra, hogy jöjjön legközelebb is, én örömmel várom. Aztán ha összepakolt kiengedem, de a mosolyt nem lehet letörölni az arcomról, szerintem ma így marad.

//Köszi //