Nagyon vigyázva vezetem Izziet és az úttesten is csak akkor kelünk át, amikor zöld a lámpa. Beültetem a kocsiba, becsukom az ajtót aztán átmegyek a másik oldalra, hogy beüljek én is. Felé fordulok, hogy meghallgassam, de ahogy sírós szemekkel rám néz, nem tudok neki nemet mondani. Bekötöm magam én is, felteszem a szemüvegem aztán egy nagy sóhaj után elindulok. Egy közeli park parkolójában állunk meg. Közben Izzie már megpróbál beszélni, de igazán csak akkor sikerül bármit is mondani, amikor már parkolunk. Ismét felé fordulok, kikapcsolom az övem, kicsit közelebb is csúszok hozzá, bár a sebváltó miatt kicsit nehéz a dolog. Az arcát simogatom, adok neki zsepit, hogy megtörölhesse az arcát, nem mintha bármi haszna lenne és figyelek, mert nem igazán tudom, mi mást tehetnék.
Többnyire bólogatok, meg hümmögök. Nem merem félbeszakítani, de igazság szerint nem is tudnám, mert ehhez nem igazán tudok hozzászólni.
Ami azt illeti, engem is zavar, hogy hónapokig kétségek között kell élnem, de eddig egész jól ki tudtam ezt zárni és nem túlságosan foglalkozni a dologgal. Pénzem meg nem lesz a tesztre. Szerintem még akkor sem ha Brookekal összeállunk.
Egy pillanatra megdermedek, amikor arról beszél, hogy ha a gyerek Darylé akkor mi lesz. Ami azt illeti ez az én fejembe is megfordult, de bízom bennem, hogy az arcomra kiülő meglepettséget a feltételezés őrült mivoltának véli - feltéve, hogy észre veszi ezt rajtam. Valamelyest, megnyugtat, hogy ezt mondja. Rengeteg kétséget oszlat félre, de közben kicsit rosszul is érzem magam, amiért nem hittem benne, hogy így lesz. Marad hát a bölcs hallgatás továbbra is, bár nyelek egy nagyot, és beharapom a számat - hülyén venné most ki magát egy elégedett mosoly. Mert bűntudat ide vagy oda, nagyon tetszik, hogy velem marad, bármi is legyen.
Izzie hátát simogatom aztán, ahogy előre hajol tovább sírni és kezdem magam kellemetlenül érezni, amiért erre az egészre nem tudok semmit sem mondani, pedig nyilván várna valamit. Végül pont mond valamit, amire tudnék válaszolni de akkor meg elkapja valamiféle pánik és megijeszt nagyon.
- Héé, héé, Iz, nincs semmi baj! - nyúlok megint az arcához, törlöm le a könnyeit, simítom hátra a haját, a másik kezemmel a kezeit szorítom meg. Ha sokáig marad ilyen én is kétségbe fogok esni. Még jó, hogy egészen összekapja magát, és nem lesz nagyobb baj. Én is megkönnyebbülten engedem ki a levegőt és nézek a szemeibe.
- Láttam, és... én tudom, hogy... neked ez... nehezebb - mondom lassan, miközben keresem a megfelelő szavakat. Nem vagyok biztos benne, hogy ezek azok, de talán nyújtanak neki némi vigaszt - Gyere, sétáljunk egyet!
Mondom és ha rábólint kiszállok a kocsiból, hogy aztán neki is kinyithassam az ajtót, és tegyünk egy kisebb kört a szabadban. Ez legalább biztos, hogy jót tesz.

Nem tudok ezzel a helyzettel mit kezdeni. Tudom, hogy én mondtam, hogy Brookenak is tudnia kell a babáról, de egyáltalán nem gondoltam, hogy ez ennyire felizgatja majd Isabellát. Azt meg még annyira sem, hogy Brooke beszélni akar majd. Főleg nem hármasban. Én direkt kettesben hagytam őket és nem vagyok biztos benne, hogy fel vagyok készülve egy ilyen beszélgetésre. Azt viszont kivételesen sejtem, hogy Iz mellett most nekem kell lenni annak, aki nyugodt maradt. S ha belül bennem is kavarognak a gondolatok meg a kétségek, abból neki, semmit sem szabad érzékelnie. Talán, egyszer, ez még a javamra válhat. Na meg, igazán nem esik nehezemre titkolni, ami bennem zajlik. Világ életemben ezt csináltam, az inkább a fura, hogy Izzie miatt egyre több embernek nyílok meg.
Elhúzom a számat, ahogy gúnyosan nevetve ismétli a szavaimat. Nem hiszem, hogy rajtam nevet, inkább a szituáción de jobb szeretném, ha igazi lenne a mosolya. A sétában bízom, hogy a friss levegő a parkban kicsit megnyugtatja.
Kiszállok és átsétálok a másik oldalra, hogy kinyissam neki az ajtót. Ő meg persze tollászkodik. Ami valami női dolog lehet, mert lássuk be, nem igazán sikerül eltüntetni a piros-duzzadt szemeket... Nem mintha számítana. Megfogom a kezét és gyengéden de határozottan magamhoz húzom.
- Ne is próbálkozz, a tökéletest nem lehet felülmúlni - tudom, hogy ritkán mondok neki szépeket mert nem az én stílusom, de úgy sejtem, most szüksége van rá, szóval becsapom az ajtót mögötte, a derekára teszem a kezem és terelni kezdem a park felé - Kivételesen azt hiszem, az számít, te mit szeretnél. De elsőre megteszi csak egy kis séta is. Van itt egy tó... kacsákkal... hattyúkkal... ilyesmik.
Fogalmam sincs. Nem tudom mi jár a fejében, az enyém egy nagy káosz. Nekem is jót fog tenni egy kis fejszellőztetés. De először talán Izzieből kéne kiszedni valami biztosat, hogy legyen majd valami alapom a Brookekal való beszélgetéskor.  Mert azt be kell látnom, hogy ez itt már nem csak rólam, meg Izzieről szól. Kispaca is ott van, és el kell végre helyeznem őt a kirakósban.

Kellemetlen egy helyzet ez és sajnos nem csak Isabellát mentem belőle, hanem magamat is. Azért viszem a parkba, hogy valamivel nyugodtabb körülmények között, kikérdezhessem a részletekről és ennek fényében tudjak majd érdemileg hozzászólni a... hát nem tudom mihez.
Vigasztalom Isabellát, vagy legalábbis próbálom. Olyasmiket mondok, amit egyébként ritkán. Valahol belül tudom, hogy gyakrabban kéne mondanom neki, hogy gyönyörű, de valamiért nehezemre esik. Mindenesetre megpróbálom majd tudatosítani benne, hogy még véletleül se érezze, higgye másképp gondolkodom róla.
A park felé kezdem vezetni és szeretném picit elterelni a gondolatait ezért hozom fel a tavat a kacsákat. Sikertelenül. Megállok, pislogok kettőt.
- Biztos? - kérdezem komolyan, de nem igazán kell, hogy válaszoljon, látom rajta, hogy ez most a "nem tűr ellentmondást" kategória, így kissé nehezen, nagyot sóhajtva, bólintok. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy valóban erre van szüksége, de nem fogok vele még én is vitatkozni.
Visszafordulok vele együtt az autó felé, aztán jön az újabb megjegyzése, és már tényleg nem tudom, hogy mit szeretne.
- Akkor most inkább hazavigyelek, hogy aludhass, vagy vissza...? - érdeklődöm, de elég egy pillantás, hogy tudjam, nem mukkanok meg többet. Brooke nagyon felhúzhatta.
Kinyitom neki az ajtót, ha kell besegítem az autóba, aztán átmegyek a másik oldalra és beszállok én is. Csak miután ő is bekötötte magát, indulok el. Nem hajtok gyorsan, út közben meg lázasan töprengek, miről is fogunk beszélni és mit fogok mondani, de tényleg nem tudom. A fenébe is, azt sem tudom, azzal mit kezdjek, hogy Isabella terhes.
Feszülten parkolok le ismét a pizzázó előtt. Elteszem a szemüvegem a tokjába és azt be a kesztyűtartóba. Aztán kiszállok, Isabellát is kisegítem, majd a kezét gyengéden megszorítva, próbálok biztatóan nézni rá, miközben nagyon szeretném, ha valaki engem is bíztatna.
Elsőnek lépek be, a szemem rögtön Brooke-ot keresi. Amint megtalálom felé indulok meg, még mindig Isabella kezét fogva. Halkan, hogy senkit ne zavarjunk és ne legyünk feltűnők (megint), szólok hozzá.
- Legyünk túl rajta gyorsan - a fejemmel pedig intek, arra, amerra az irodák vannak. Főképp, mert már attól rosszul vagyok, hogy be kellett tennem ide a lábam és ez valószínűleg csak rosszabb lesz. Izzie is hasonlóan lehet vele, bár az ő gondolatait már nem tudom követni.
Remélhetőleg Brooke veszi a lapot és van kellő embere, aki ideiglenesen felügyel. Ha már bent vagyunk valami csendes helyen, akkor Isabella mellé ülök, még mindig fogva a kezét, és Brookera emelem a tekintetem, jelezve, hogy figyelek. Miközben tökéletesen kifejezéstelen álarc mögé rejtem az idegességem.

Ahogy Izabella és Zin elhagyják az éttermet, szokatlan erővel törnek rám az érzelmek, és nem törődve azzal, mit gondol az éttrem "közönsége", hátra vonulok az irodámba. Az ajtót még sikerül viszonylag csendesen beraknom, de a pohár, ami elő volt készítve, a falon törik milliónyi darabra.
Szeretet, félelem, féltés és düh elegye kavarodik bennem, megmagyarázhatatlan elegyben, mélységben. Úgy járkálok az irodában, mint valami űzött vad, és úgy érzem, rögtön megőrülök. A régi módszerhez nyúlok, ami még Liohoz köthető..., előszedek egy üveg bort (talán még ezt is ő hozta egyszer), és felnyitom. Nem aprózom el, üvegből iszok, aztán lehanyatlok a kanapéra.
Izabella terhes. Tekintve, hogy júniusban szakítottunk, és most szeptember van, már legalább három hónapos. Nem értem, miért csak most szólt... És ha igen, miért most, amikor nem biztos benne, hogy én vagyok a gyermeke apja. Csalódásként mar belém, milyen gyorsan tette túl magát rajtam, majd jut eszembe megint, talán meg is voltam csalva. Zin... Sokáig úgy gondoltam, jó és becsületes ember, de amikor SoRa elment miatta, megrendült a bizalmam.
Gwen jut eszembe... Az a nap, amikor ő közölte, hogy terhes... Könnyes volt a szeme, és látszott, tanácstalan. Milyen gyönyörű és okos nővé érett, milyen jót tett neki, hogy anya! És Dominic... Elbűvölően okos és és helyes fiúcska, igazi szerelemgyerek, ahogy az öregek hívják, és igazuk is van. Gwen... A nyáron együtt töltött napok melegséggel töltenek el. Közel kerültünk egymáshoz. Vajon ez a hír hogyan befolyásolná a kapcsolatunk?
Újra iszom, aztán leteszem az üveget. Tiszta fejre van szükségem, nem alkoholgőzösre. Akárhogyan is történt, van egy helyzet, (nem problémaként kezelem), amivel szembesülni kell, bár még mindig nem értem, mi szerepet szán az egészben nekem Izabella, amikor tudtomra adta, neki Zin a párja, és valószínűleg a gyermeke apja is. Hol van ebben nekem a helyem? Mennyire vehetem ki a részem belőle, mint "lehetséges apa"?
Megmosom az arcom. A raktárból seprűt és lapátot viszek az irodába, és összetakarítom a mocskot, amit a pohárral csináltam. Összetört poharak rossz tulajdonsága, hogy még hónapokkal az eset után is szilánkokkal találja szemközt magát az ember. Remélem, Domi majd nem nyúl bele. Imád a földön játszani...
Visszamegyek az étterembe. A vendégek egy része már kicserélődött, de azok, akik itt voltak a "balhé" alatt, látszólag nem foglalkoznak velem. Én se velük. Szokásomtól eltérően nagy csésze kávét töltök magamnak, és úgy ahogy van, feketén, keserűn, forrón, az egészet ledöntöm a torkomon. Ez az a pillanat, amikor megáll egy autó a közelben, és meglátom, ki száll ki belőle. Zin jön be hamarabb, Izabella kezét fogja, és amikor közelebb ér, csendesen beszél hozzám.
Összeszorítom a szám. Hát hogyne. "Ők" gyorsan túl lesznek rajta. Elindulok az iroda felé.

Visszaérünk és én tényleg nagyon feszültnek érzem magam. Feszélyez, hogy Izzie nem mondta el miről van szó, hogy még én is érzem a köztük levő negatív légkört... Na meg, én egyáltalán nem kívántam részt venni a dolgaikban. Mármint... Nyilván valahol találkoztunk volna, de miért nem lehetett ez most annyi, hogy terhes, és lehet ő az apa, mint velem? Aztán hagyjuk leülepedni és megbeszélik, amikor mindketten feldolgozták és ha ők átbeszélték szépen nyugodtan akkor elmondja nekem Iz, hogy mire jutottak. Valami ilyesmit gondoltam. Ehhez képest?
Azért igyekszem határozottnak látszani és védelmezni Isabellát, de ő sem könnyíti meg a dolgom. Brooke szerencsére veszi a lapot és egy csöndes helyre vezet, ahol kényelmesen le tudunk ülni. De aztán? Csendben ücsörgök, várnám, hogy valamelyikük megszólaljon, elvégre ők akartak beszélni, én meglettem volna mindeféle idegeskedés nélkül is. Viszont Isabella olyan csendben és olyan bezárkózva ücsörög, hogy ismét elbizonytalanodom, valóban ide akart-e jönni. Sosem fogom megérteni! Kérdőn pislogok rá, majd Brooke felé fordítom a fejem. Várom, hogy ő mondjon valamit. Én tényleg nem tudom, mi történt köztük az előbb és azt sem igazán értem, velem miért akart beszélni.
Mivel Izzie most nem fogja a kezem, összefűzöm én is az ujjaimat és a térdemre könyökölök az öklömet meg a lábaim között lógatom. Egy darabig nézem, várom, hogy melyikük szólal meg előbb. De nem tudom, hogy van-e ennek az egésznek értelme.
- Figyelek - jegyzem meg csak úgy mellékesen, hogy tudják én kész vagyok. Vagyis, hogy elhitessem kész vagyok. Semmire sem vagyok kész. De ezt elég, ha én tudom.

Nem tudom, mennyi idő telik el, össze vagyok zavarodva, kavarognak bennem a gondolatok, és igen, feldúlt vagyok. Az összes lenyelt feszültségem a pohárral együtt pattant szét, de olyan fáradtnak érzem magam, mintha legalább egy hete nem aludtam volna.
Épp egy bögre kávéval mérgezem magam, amikor meglátom, hogy jönnek visszafelé. Fura, mintha nem ebben állapodtunk volna meg, hanem hogy semleges helyen találkozunk, majd valamikor később... Ú, ennyire hülye lennék?
Izabella úgy vonul be, mint egy királykisasszony, rám se pillant, mintha levegő lennék, ezzel is húzva az agyam, és Zin is csak foghegyről szól oda nekem, mintha a világ legmocskosabb kutyája lennék. Szépen állunk. Alaphangulat a béke segge alatt. Még a végén én leszek a világ rossza egyedül...
bevezetem őket az irodába, közben folyamatosan számolok, 1, 2, 3, 1, 2, 3, mintha elegendő lenne, de egyszer azt olvastam, ha nagyon ideges vagy, csak számolj háromig... Na, ez rögzült. Nem tudom, hányszor háromig számoltam az irodámig, de nem lett jobb, és még ott is folytatom, csak a biztonság kedvéért.
Izabella leül, Zin mellette foglal helyet. Izabella bezárkózik, mintha neki az egészhez köze nem volna, Zin pedig hol rá néz, hol rám. Én őket nézem. Hallgatásunkat Zin töri meg. Megjegyzem, csöppet sem tűnik magabiztosnak a fickó. Remekül kitalálták. Máris aljasnak érzem magam.
- Úgy vélem, Izabellának kellene előállni a tervével... - nem adom a szájukba, mit kéne tenni. Na nem. Továbbra sem vagyok hajlandó kimutatni, mennyire fel vagyok húzva. Inkább felveszem a stílust, amit ők, hűvös vagyok és tartózkodó.